3 évvel ezelőtt

Mindenki rendes lánynak tart, nem vagyok nagy bulizós, de szeretek a középpontban lenni, és a barátaimmal. Az egész gyerekkoromat az autóverseny pályákon éltem, hála apámnak, beszippantott ez a világ. Mindent meg akartam tanulni az autókról, és meg is tettem, ami tőlem telt, de a folyamatos utazgatások mellett nem mindig volt időm arra, hogy bulizzak, de nem is bánom így utólag. Volt nekem sokkal jobb dolog az életemben, mint a bulik és a pia, szerelmes voltam a kocsik hangjába, nekem az volt a zene és a száguldásba, mint másnak a drog. Amikor idősebb lettem sokkal jobban ki tudtam venni a részem a dolgokból, ott voltam a csapattal mindig, minden egyes hétvégén, amikor apám a gumikat koptatta a pályán. Azok a hangok, a sok szurkoló, nem lehetett nem oda lenni ezért az érzésért. De az egyetemi éveim alatt meg kellett válnom ettől az élménytől, be kellett látnom, hogy az egyetemet nem tudom ezzel az élettel folytatni. New York-ba költöztem az anyámhoz, és letelepedtem, minden energiámat a tanulásba fektettem, hogy ne gondoljak valakire aki elvette az eszem és valamire ami az életem lett. Bár ne lenne a kettő majdnem ugyanaz, a férfi, aki versenyző és a csapat, ahol versenyző.
Rólam fontos tudni, hogy nem voltam nagy pasizós, apám mellett nem tudtam megtenni, mert folyton felügyelet alatt voltam, a csapat a saját lányaként szeretett és védett, még a mai napig. Egy valakit kivéve, a csapatunk legújabb versenyzőjét. Hogy szerelmes vagyok e? Nem tudom, őszintén nem tudom. Apám lett a csapatvezető, így már nem versenyzik, de már ki is öregedett belőle, és amikor végre azt érzem, hogy valaki tényleg elrabolhatja a szívem, nem tudom meg meri e tenni, mert mégis csak a főnök lány vagyok, aki lelépett az egyetemre.
Több okból vágyom vissza ebbe a világba, mert hiányzik az életérzés, hiányzik a hangulat és hiányzik ő is és az apám is. De ezt soha senkinek nem mondanám el, mert rettegek attól, hogy életem első plátói szerelme valóban plátói marad.


Az egyetem alatt, után és mostanában

Mi történt velem, amikor elhagytam a versenyzés világát? Az a pasi, akibe titokban odavoltam, búcsúzóul megcsókolt, összezavart és összetörte a lelkem idővel. Nem lettem rosszabb ember ettől, de a szívemet olyan gondosan elzártam neki egy ideig, hogy még csak másra sem néztem. Nem ígéret volt tőle, csak egy vallomás, amit mindig is tudni akartam. Ő benne volt én benne voltam, csak éppenséggel több ezer kilométerre is voltunk egymástól, csak úgy nagyjából 3 évig. Ő nem várt rám, pedig tudta, hogy visszamegyek, mert csak ott voltam önmagam, és boldog. De egyik csajról a másikra állt át, tele volt velük az internet, és én mindegyiket elolvastam. A hülye kislányos szerelem, rendesen összetört, de az egyetem alatt sikerült megkeményítenem magam. Tökösnek kellett lennem mert egy olyan világban akartam helytállni, amit a férfiak uralnak. Egy nő nehezen leli helyét az autók világában, pedig ennek nem kéne így lennie.
Az egyetemi évek alatt sokat jártam bulizni, volt pár rövid kapcsolatom, de szerelmes nem tudtam lenni. Pedig akartam, mert egyszerűen tovább kellett lépnem, tudtam, hogy amikor visszatérek közéjük megint elő fog jönni az az érzés és készen kellett állnom rá. Ma már úgy érzem készen állok újra látni őt. Nemsokára itt van az éves buli, amit apám minden évben a dijon-i házunkban rendez meg, eddig nem mentem el rájuk, tudjuk miért. Idén nem hagyom ki. Már végeztem az egyetemen, idén visszamegyek a pályára és folytatom az utazgatást a csapattal. Hivatalosan is beállok a média világába, és én leszek az aki majd kritikát mond vagy közvetít egy versenyről. Nagyon sok energiába került, hogy olyan nagyon komolyan vegyenek, hogy bekerüljek segítség nélkül ide, de eltökélt voltam.
Apám tudta nélkül több utcai versenyben is részt vettem egyedüli nőként, de ezt is elértem. Ha ennyi mindenért képes voltam küzdeni, akkor talán ellen tudok majd állni, azoknak a szemeknek is, a mosolynak és a szavainak. Már nem vagyok az a kislány, aki rajongva ment be a kocsihoz és várta, hogy a futam után megérkezzen a lovagja, már nem. A lovagomat még mindig várom, és rajongani fogok mindenért, ami a pályán történik, de a szívemet és a lelkemet nem engedem összetörni. Aztán ki tudja mi lesz ha meglátom, lehet remegő lábakkal és zakatoló szívvel fogok a karjaiba rohanni, mint barát, természetesen…

3 évvel ezelőtt
- Savi összepakoltad a holmid? - kiabál apám az ajtóból, ma nagy nap lesz számomra, most hosszú ideig ez lesz az utolsó napom a pálya szélén, most szurkolok utoljára élőben úgy közel 3 évig. A szívem összeszorul, de több okból is, amit nem mondhatok el senkinek. Anyám New Yorkban lakik, ő nem szerette ezt az életet élni, amit apámmal kellett, így a válás után oda költözött. A bátyám és én apuval éltünk, mert ha valaki ebben nő fel, akkor nem tudja egyszerűen otthagyni, és anyám ezt megértette. A bátyám is versenyző, de nem volt hajlandó apámmal egy csapatba versenyezni, így nem nálunk kötött szerződést, hanem egy rivális csapatnál. Nem kis ellentétek vannak ebből itthon, de már inkább elviccelik, szurkolnak egymásnak és ez szerintem sok mindent elárul a családi összetartásról.
A cuccaim már a csomagtartóban, a taxiban, mert apám kocsijába egy nagyobb női táska sem férne be, a sportkocsik átka, így ma taxival jutok el a pályáig. Az én kocsim marad apu francia házában, nem akarom elvinni magammal, mert nem éppen egy odavaló darab. A kapuban mély levegőt veszek, mindent jól magamba akarok szívni, hogy ne kopjanak ki az emlékezetemből amíg nem vagyok itt. Vissza fogok térni, ha versenyezni nem is enged apám, akkor más irányból ragadom meg ezt az egészet, közvetítő leszek, riporter, szakértő, kritikus még nem tudom, de biztosan ebből fogok kiindulni.
A csapat minden egyes tagja tudja mit jelent számomra ez a nap, ők a családom, minden héten együtt voltunk, kivéve amikor betegen feküdtem otthon, de akkor is néztem őket. Gyökeresen változni fog az életem, de ez a javamat szolgálja.
Mosolyogva lépek oda a fiúkhoz, ő még nincs itt, mert sosem ér ide időben, de a tekintetemmel mégis őt keresem. Egy nagy csomagot nyomnak a kezembe és mielőtt mindenki a munkájához lát egyesével jönnek oda, amitől elbőgöm magam. Szemem könnyes, nem látok semmit tőle, de mindenkit olyan szorosan ölelek magamhoz, hogy mindegyik kitartson amíg nélkülök leszek.
- Kicsi lány nagyon fogsz hiányozni, ki fogja szidni  az másik csapatot? - kérdezi tőlem Juan aki a kezdetektől apám csapatát erősíti.
Még csak most kezdődik a nap, az izgalmak, nem eshetek most szét. Ekkor megjelenik ő, a szívem erősen ver, magához ölel én viszonzom, nem vagyok tinilány, aki sikoltozni fog örömében, későn kezdtem az egyetemet is, mert nem tudtam rávenni magam arra, hogy elhagyjam ezt, már komolyabb vagyok. Legalábbi látszatra biztos, mert belül bőgök, hogy miért csak most jutunk el ide.
- Túl csendes lesz nélküled a futam utáni parti Savah. - csak ő hív így, fogalmam sincs miért, de sosem szóltam neki emiatt. Szorosan ölelem őt és ő sem akar elengedni, ez boldogság a lelkemnek, de apám mély hangja megszólal és azonnal szét rebbenünk.
- Fiatalok munkára, gyerünk az öltözőbe, ne a lányomon járjon az eszed. - apám mindig képes leégetni, de így szeretem.
- Egész futam alatt rajta fog. - kacsint apámra, majd elindul átöltözni. A szemeim kikerekednek, valószínűleg ironizált, de azért jól esett volna ha mégsem.
Nem sikerült jól a verseny, de tisztában voltak vele, az autóval gondok voltak, de ehhez képest pontot szereztünk, ami mindenki számára meglepő volt. Az egyik autónk kiesett a 20. körnél, így minden szem Rá szegeződött, főleg az enyém.
Amikor begurul a kocsival mindenki tapsol, örülnek, pedig nagyon rossz helyen végeztünk, de ez a fiú tehetséges és a szarból is kihozta a jót. Amikor leveszi a sisakját, mindenki gratulál neki, majd egyenesen felém veszi az irányt, és megfogja a derekam és megcsókol. Kezem a tarkójára vándorol és vissza csókolom. Csak úgy az egész csapat szeme előtt. Amikor elenged úgy érzem a fellegekbe vagyok, de már támadják a riporterek, és viszik is interjúra. Visszanéz rám én mosolygok, apám tekintete ölni tudna, tudom, hogy mennem kell, ha nem indulok el most, akkor lekésem a gépet. Pedig ki akartam deríteni mi volt ez, örömcsók vagy egy igazi, komolyan végig gondolt cselekedet?

Valamikor mostanában

- Savannah Deneuve azonnal gyere le! - másnaposan kóválygok ki a szobámból, ami anyám házának legfelső emeletén van, ennyi lépcsőt ilyen kábán megtenni maga a kínzás.
- Anya! Ne ordíts! - felelek neki, majd olyan lassan, hogy szinte egy lajhár lehagyna indulok el a lépcsőn.
Óriási buli volt, lezártuk az egyetemi éveinket, mindenki szétrebben és holnap én is utazok a csapatomhoz vissza. Az a sok év tanulás meghozta a gyümölcsét, végre az álmaimnak ékhetek, végre ott lehetek, ahol igazán boldog vagyok.
Amikor leérek a  lépcsőn ez a boldogság hamar szertefoszlik, apám dühös arca néz velem szembe mellette anyám és a bátyám méri végig, enyhén megtépázott arcomat.
- Savannah mégis mikor akartad elmondani? - szegezi nekem a kérdését apám. Tudom mire gondol, 3 évig tudtam titkolni, nem tudom, hogyan jutott most el hozzá a hír, de gondolhattam volna, hogy ő tudni fog róla. - Utcai verseny, komolyan? - lép közelebb hozzám. - Azt hittem ezt már átbeszéltük. - megmondta, hogy a nők nem valóak a pályára, veszélyes sport ez, jobb ha én nem űzöm, elég ha a bátyámért aggódik.
- Igen Apa, te megmondtad, hogy nem versenyezhetek, pedig tudod, hogy jó vagyok, tudod mennyire szeretem. Még azt a rohadt egyetemet is elvégeztem, hogy veletek tudjak tartani, és hasznos legyek. De miattad vagyok ilyen, érted? - fakadok ki, és tudom, hogy igazam van ő is tudja és a többiek is.
- Nem fogok magyarázkodni, mert minden percét élveztem, de ha visszamegyek hozzátok abbahagyom. - szomorú, de ennek így kell lennie, és tudniuk kell mennyire sokat jelentettek nekem ezek.
- Nem jöhetsz vissza! - apám szigorú hangja töri ketté a lelkem, olyannyira, hogy meg kell támaszkodnom a korláton. - Nem akarom, hogy bajod essen, nem vagy eléggé felkészülve erre. - nem hiszem el amit mond, 22 évig jártam vele végig, amíg azt csináltam amit mondott jó kislány voltam nem volt baja, felnőttem és próbálom a saját életemet élni és nem engedi.
- Visszamegyek! - ellenkezek, felerősödve és határozottan. - Küzdöttem ezért az életért, kell nekem, nem veszed el tőlem, hajlandó vagyok egy másik csapathoz szegődni, ha te nem engedsz vissza. Ismersz, tudod mennyire eltökélt vagyok te neveltél fel. Vagy engeded, hogy visszamenjek, vagy leveszed rólam a kezed és járom a magam útját. - választás elé állítom, tudom mit fog mondani, eszem ágában nincs másik csapathoz menni, de ha rám kényszeríti megteszem.
Erősen kattog mindenkinek az agykereke, a néma csöndben hallom mindenkiét, a bátyám töri meg a csendet.
- Hugi én azért büszke vagyok rád, láttam videókat a versenyeidről, még én sem biztos, hogy ki akarnék állni ellened. - mosolyog rám és mellém áll. Akkor kettő a kettő ellen van.
- Kihívás elfogadva! - nyújtom felé a kezem, miért ne, nagy média látványosság lenne a nagy Deneuve gyerekei a versenypályán. Kezet fogunk, majd apámra nézünk mindketten.
- Én készítelek fel Savi, és leverjük ezt a kis árulót! - a becenevemen szólít és elmosolyodik. Mindig megküzdök azért amit akarok, és ezt tényleg akarom. A verseny már más tészta, képtelenség, hogy nyerjek a bátyám ellen, de azért mókának elmegy.
Anyám csak a fejét fogja, de már beletörődött, hogy a gyerekei olyanok mint az apjuk, így csak aggódva néz minket, és nyugtázza, hogy nem lett több eszünk.
- Viszont valamit tudnod kell! - komolyodik vissza apám hangja. - Ő is ott lesz a bulin, és úgy tudom nem jön egyedül. - bólintok neki, ez így rendben van. 3 év telt el, egy csók volt csak, nem látok bele többet, pedig tudom, hogy szarul fog esni látni valaki mással.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Már gyerekkorod óta egy különleges és nyüzsgő világ vesz körbe aminek nem meglepő, hogy egy idő után te magad is a szerelmese lettél. Csoda egy érzés az amikor rálelünk egy számunkra kedves világra és imádjuk minden részletét. Az az ahol otthon érezzük magunkat, ami lelkesít és boldoggá tesz.   Lehet, hogy úgymond beleszülettél ebbe a világba, de egy idő után teljesen a magadévá formáltad. Jó volt olvasni arról, hogy mennyire közel állsz a csapathoz akik mellett sikerült megtalálni a helyedet még ha az egyetem közbe is jött. Én úgy gondolom mindig könnyebb átvészelnünk a nehezebb időszakokat, ha tudjuk, hogy a végén ott vár valami amiért megéri kitartanunk. Számodra a tudat, hogy a csapathoz visszamehetsz végig ott élt és ez azért motiváló tud lenni. Nyilvánvaló, hogy az érzéseid után ez bonyolultabbnak ígérkezik, mint gondoltad, de észrevehetően megvannak a prioritásaid és azok inkább a verseny körül forognak. Ebből adódóan jó kis helyzetbe sodortad magadat és szurkolok, hogy te jöjj ki nyertesként. Mutasd meg, hogy veled nem szórakozhatnak.
Izgalmas és egyedi világot hoztál nekünk és nagyon tetszett ahogy megírtad.    Kíváncsian várom mit tartogat számodra a folytatás.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!