“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

A család lesz mindenkinél az első úgy gondolom. Akármennyire is legyenek egymástól távol, akármennyi veszekedést is ejtsenek meg...mindig jut egy gondolat rájuk. Még azok számára is akik több ezer km távolságra vannak egymástól egyéb okok miatt. Vagy gyülöletből, vagy pusztán mert ezt hozta az élet számukra. Mindig lesz egy pont az életben, ami arra sarkall, hogy gondolj arra, honnan jöttél. A munkám miatt rettenetesen sok mindent láttam, hallottam és tapasztaltam, így nem csak a sok gáz videókból említek párat, de be is fogom, mert nem akarom hogy a lány rosszul legyen. Még ennél is. Behúzom a nyakam, hiszen az érzékeny gyomor nem vicces, szóval elszúrni sem akarom számára a mai napot. A kérdése a kutyáról teljesen jogos és a továbbiak is...már gondolkodtam rajta, de mindig akadt egy kitérő ami miatt egyikből sem lett semmi.  
- Kutyám azért nincs, mert a munkám miatt egyedül lenne legalább egy vagy másfél napot. És nem nagyon adnám le “megőrzésre”, ha már az enyém. Mert nem sok értelmét látnom, ha neki is ingáznia kellene. Legalább két gazdi között. A menhely...hát az meg egy nagyon jó kérdés... már agyaltam ezen, de valószínűleg ugyanezt tudnám mondani, mint a saját kutyára. Az időm kicsit kevés az ilyenekhez. Ha el is töltenék egy napot a menhelyen, mert tuti az lenne...nem tudnék csak egy órát ott lenni ez biztos...akkor meg a többi teendőmre nem jutna idő. Szóval igen. A munkám jó, csak minden mást nem engedhetek meg mellé, ami jobbá tenné az életemet. - válaszoltam meg kissé elmélázva a dolgot, talán őszinte is voltam, bár ha jobban nézzük a dolgokat, akkor egy “ébresztő” úgyis megoldana mindent. De ha már ott lennék, akkor mindent is megakarnék csinálni. Fürdetni, sétálni, játszani, kennelt takarítani...bevásárolni. Azt meg jól tudjuk, hogy kevés a bő egy óra ezekre. Minimum egy nap...de még az is kevés. Ami pedig az undorító kifejezést illeti, a békákkal hadilábon álok, de ő gyerekként ezekkel rémisztgette a családját. Felvontam a szemöldököm.  
- De ma már nem csinálsz ilyesmit, ugye? - szívom a vérét akármennyire is komolynak hangzanak a szavaim. Nem nézem ki belőle hogy felnőtt fejjel ilyenre vetemedne egy jó móka kedvéért. De kitudja?  
- A motorom a szüleimnél van. Mondjuk úgy hogy itt nem tudok hol parkolni vele, ha az autóm is itt van...de ha a szüleimnél vagyok, akkor azzal megyek és nem a kocsival. Szóval igen... - azt már meg sem említem, hogy az apám olykor megbütyköli, mert mindig talál rajta valamit. Pedig semmi baja nincs a gépezetnek, ő mindig talál valamit amit kikell rajta cserélni. De nem bántom emiatt az üregemet, ha unatkozik, akkor csinálja. Legalább feltalálja magát. Az ő szülei pedig...igen...elmosolyodok a dolgon, megpiszkálom a szememet, hiszen leforgott a fejemben egy elképzelt beszélgetés közöttük. De hát jól van! Lány! Aki egész jól elboldogul az életben. Nem kell (nagyon) félteni. Ami pedig a pihenést és a kirándulást illeti, az egyeztetés mindenképpen fontos. Elmegyek egyedül is, de ha Aleyna is bejárná a helyi részeket, körül nézni, akkor nincs ellenvetésem. Szívesen körbe vezetem ha az időm is engedi. Egy gyors kitérőre elmentem, mire visszaértem, már megterített, így le is ültem hogy megszemléljem. A nyál összefutott a számban.  
- Tyű. Jó illata van. - ez volt eddig a biztos, az íze, nos...mindjárt megtudom. Bekaptam egy falatot, megrágtam hosszasan, majd lenyeltem. Rápillantottam.  
- Még nem ettem ilyesmit sosem, de azt kell mondanom, hogy finom. Egy kis sót elbírna még, de ez csak az én ízlési ficamom. - mosolyodtam el, majd az ételre néztem és tovább ettem. - Jó étvágyat. - szólaltam meg, hiszen bunkó az végképp nem akartam lenni pont az ő szemében. Meg alapból sem vagyok tapló, szóval amit megkell tenni, azt meg kell teni. Ami pedig a folytatást illette.  
- Szabadnapos vagyok, majd csak holnapután megyek reggel. - jelentettem ki hogy mennyit is vagyok itthon mint szabadnap, majd mikor megyek, bár azt nem mondhatom mikor érek haza, hiszen helyzetfüggő és kedvfüggő.  Az étel lassan eltűnt a tányérról, a pohár vizet is utána küldtem, megtöröltem ajkaimat a szalvétával majd hátradőltem jóllakottan. Ráfüggesztettem a lányra a szempárjaimat, elidőztem rajta kicsit.
- Köszönöm a reggelit. Jó volt! - szólaltam meg kis idő elteltével, mire észbe kaptam, hogy folyamat figyelem, amit nem akartam. Megfogtam a tányért, majd azzal együtt a mosogatóhoz léptem és beletettem. A pohárba pedig még egy adag vizet töltöttem és lehúztam azt is, majd az is ment a mosogatóba.
- Ha végeztél és te is úgy gondolod, akkor mehetnénk azért a kulcsért. Nehogy valaki olyan találja meg akinek nem kellene...- szólaltam fel, miután ismét leültem az előző helyemre, hogy ott várjam meg, míg végez. A kérdés az, hogy kocsival vagy gyalogosan menjünk, de az majd később kiderül milyen messze hagyta el azt a fontos tárgyat.


Öltözet

Kíváncsian hallgattam a válaszát, miközben kicsit el is húztam a számat, mert nem teljesen tetszett az, amit hallottam. Nem értettem soha az olyan embereket, akiknek szinte csak a munkájuk fontos, mert jó ha az ember szereti, de akkor is szüksége van a testünknek és a lelkünknek is más dolgokra.
- Úgy tartják, hogy nem egészséges csak a munkának élni, időt kell szánni a számunkra fontos dolgokra is. Legyen szó az kapcsolatokról, vagy akár más dolgokról. Néha fel kell töltekeznünk, hogy újult erővel tudjunk neki vágni a világnak. Előbb vagy utóbb elfárad az, aki csak a munkának él és közben elfelejt a számára fontos dolgokra időt szánni. – nem megróni akartam, de annak ellenére is, hogy alig ismertem, attól még kicsit aggódtam, hogy talán pontosan ez fogja a vesztét okozni, mármint az, hogy túlhajszolja magát.  Végül inkább megrántottam a vállaimat, hiszen semmi jogom nem volt megmondani neki, hogy mit is csináljon tekintve, hogy nem voltunk rokonok, nem voltam a barátnője, én csak egy szomszéd voltam a sok közül. Arról nem is beszélve, hogy még 24 órája se ismerjük a másikat, de valami oknál fogva ennek ellenére is beengedtem a lakásomba és meghívtam reggelizni is. Fura dolog az élet, mert sokszor váratlan fordulatokkal van tarkítva.
- Soha ne mond, hogy soha. Ki tudja, lehet még képes lennék rá, ha valaki nagyon felhúzna, vagy csak bosszantani akarnám az illetőt. – ártatlanul elmosolyodom, miközben lelkiszemeim előtt látom, hogy a testvéreim mennyire díjaznák a dolgot, ha arra ébrednének, hogy béka királyfi mosolyog a párnájukon.
- Remélem az íze is jó lesz. – hagytam, hogy ő szedjen először, imádtam a frissen sült simit, nem csak az illata volt mámorító, hanem az íze is. Nincs is jobb, mint frissen sült ételekkel indítani a napot.
- Tudod, van olyam ország, ahol illetlenség sót kérni. – természetesen ugrattam őt mosollyal az arcomon, majd felálltam és hoztam neki sót. Nekem megfelelt így, ahogy volt. Jó darabig meg se szólaltam, hanem elmerültem a mámorító ízkavalkádban, illetve néha őt fürkésztem. Amennyire ódzkodnék alapesetben az ilyen helyezetekben, pontosan annyira tűnt természetesnek, hogy megosztom vele a reggelimet. Fura, szokatlan érzés volt és nem is igazán tudtam vele mit kezdeni, vagy csak szimplán nem akartam túlzottan ezen rágódni, így inkább elhessegettem és inkább sodródtam tovább az élet szeszélyes hullámaival.
- Örülök, hogy ízlett. – mosollyal az arcomon válaszoltam, majd elvettem a poharat és a tányért is, hogy a mosogatóba vigyem. Szeretem, ha rend van és nem akkor kell elmosogatni, amikor haza esem egy-egy fárasztóbb nap után. – Akkor legalább tudsz egy kicsit pihenni és a hobbijaidnak élni. – feleltem még a korábban mondott dologra. Sietve elmostam a reggelinél összekoszolt dolgokat, majd elővettem egy műanyag dobozt és evőeszközt is. Ami megmaradt abba elpakoltam, majd még a biztonság kedvéért zacskóba is raktam, hogy utána a táskámba tegyem.
- Nem hiszem, hogy sokra menne vele, mert nincs semmi olyan dolog rajta, amiből tudhatná a címet, de persze menjünk. Előtte majd még egy rövid kitérőt szeretnék tenni. – belebújtam a cipőmbe, majd becsuktam magunk mögött az ajtót és elindultam kifelé a házból. – Ha nem gond, akkor inkább menjünk gyalog. Nem tudom pontosan hol hagyhattam el és gyalog tettem meg a távot az esőben. – el is indultam a megfelelő irányba, hogy a park felé sétáljunk.
- Sose gondoltál arra, hogy inkább olyan szakmát válasz, ami jobban fizet, mint az álmaid munkája? – persze fogalmam sem volt, hogy mennyit kereshet, de tényleg érdekelt mit gondol erről. Nem sok időm maradt eldönteni, hogyan tovább az egyetemen és fogalmam sem volt, hogy kitől kérhetnék tanácsot. A családomat ebbe most nem akartam belevonni, mert nem vágytam fejmosásra.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Szavaira nem tudtam replikát adni. Igaza volt. El kell felejteni olykor a munkát, hogy a fontosabbakkal is foglalkozzunk. Meglehet nagyon is igaza van. Meglehet már nekem is lépnem kell és meglehet még nem jött el ez az idő. Ám nem sok kell hogy majd a későbbiekben pihenőt szakítsak és időt engedjek magamnak, mert nem sok van vissza attól, hogy ne csavarodjak be bizonyos dolgoktól. Mert már gyűlik, egyre több lesz, s nem fog elereszteni. Pihenő. Egyszer megadatik majd nekem is. Megmosolyogtat a szavai, hogy képes lenne még békát dugni más arcába. Ijesztő azért, nah!  Tehát nincs olyan hogy soha. Biztos lesz még a közel jövőben. Remélem nem leszek én az a bosszantó személy az életében. Bár amilyen sűrűn eddig is találkoztunk, lehet megmarad ez a szomszédi viszony. Jó szomszédként...ne legyen igazam, hogy csak ennyi lenne a kettőnk találkája, mi csak a mai napra szólt. Az étel, mit elkészített reggelinek valót hát ízletes volt, majd biztosan elkérem a receptet, hogy magam is fabrikáljak ilyesmit. Az indulásra is adtam kis löketet, ám a válasz maga meglepett. Gyalogolni és kitérőt tenni.
- Persze. Gyalogolhatunk. Nem gáz. - fejet ingattam hozzá, hiszen a gyaloglással sincs nagy gond. Az meg hogy nem tud mit kezdeni vele az, ki ellopta, hát nem vennék rá mérget. Az embernek érdekes agyszüleményei vannak, főleg ha talál valamit amivel tud kezdeni is valamit. A lakásból végül kimerészkedtünk, ugyanígy az épületből is. A kérdésén nem is gondolkodtam el. Azonnal válaszoltam, hiszen tudtam a választ puszta gondolatok nélkül is.  
- Nem igazán. Más szakmában el sem tudnám magam képzelni. De tényleg! Még akkor is tökéletes, mikor állatokat mentünk valahonnan. Asztalosnak, bolti eladónak, vagy hentesnek nem tudtam volna elmenni. Jó, biztos van jobban fizető munkahely is, de eddig sem panaszkodtam ezért... - válaszoltam meg. Nem voltam felháborodva, nem sértett meg ezzel, csupán kíváncsi volt. Az meg egy más kérdés hogy egy munkahelyi baleset eltántorítana a folytatástól. Arra nem tudnék most válaszolni. Csak akkor mikor megtörténik...lehet elgondolkodnék könnyebb munka nézése után.  
- A családod mivel foglalkozik? Persze ha megoszthatod mindezt persze? - pillantottam rá, majd odakint előre engedtem az ajtóban, végül becsuktam magam mögött azt és utána sétáltam, hogy mellé érjek. Figyeltem a talajt és azért meghagytam kettőnk között azt a bizonyos 1-2 lépés távolságot ahol csak tudtam. Persze ahol előre engedtem, ott megnéztem őt hátulról.  
- Amúgy ha legközelebb is tocsog az eső mikor haza felé jössz, hívj fel. Bátran, nem foglak megenni, akkor is érted jövök ha dolgozok. - említettem fel a dolgot, hiszen ha legközelebb is elhagyja a kulcsát, már nem biztos hogy épp otthon ér. Felajánlottam neki, nem kérek én ezekért semmit sem. Jó ember vagyok, még sosem okoztam gondot az embereknek.


Öltözet

Csendesen haladok mellette az utcán, miközben hallgatom a válaszát. Én is régebben ilyen voltam, hogy tudtam mi szeretnék lenni, ha egyszer odajutok, de aztán az élet többszörösen megkavart mindent és én elbizonytalanodtam. Talán kicsit az is volt a gond, hogy úgy éreztem önzőség a részemről az, ha az álmaimat követem és ezáltal esetleg valamelyik testvérem nem fogja tudni a saját álmát megélni.
- Ne érts félre, remélem soha nem lesz ilyenre szükséged, de lehet hallani olyat is, amikor egy illető pályafutása derékba törik valami balesetnek köszönhetően. Te pedig eléggé veszélyes életet élsz a munkád során. Emiatt se gondolkodnál el soha azon, hogy mi lenne a B terved, ha úgy alakulna? – hangom óvatosan csendült, mint aki ingoványos talajon sétál, közben pedig a táskám pántját markolásztam. Nem akartam vészmadár lenni, de tényleg érdekel az, hogy mihez kezdene, vagy ő egyáltalán nem szokott ilyenekre gondolni? Imádom a gyerekeket és még nem is vagyok óvónő, de attól még néha megfordul a fejemben az is, hogy vajon mit tennék akkor, ha ott történne valami baj. Vajon eléggé meg tudnám őrizni a hidegvéremet és helyesen tudnék cselekedni?
- Eléggé vegyes a felhozatal. – mosolyogva pillantok rá, miközben néha kicsit túlzottan közel sétálok hozzá, máskor meg pár lépés távolságra. Ahogy az utcán hömpölygő tömeg engedi. – Van köztünk ügyvéd, orvos, játékfejlesztő és persze ott vannak a naplopó kisebbek, akik még csak azon vannak, hogy miként kerüljék el az iskolát. A szüleim pedig egy kisebb boltot vezetnek, ahol hagyományos török ételeket árulnak. Az elmúlt évek nekik is nehezebb volt és a baleset se segített sokat, de talán sikerül teljesen talpra állniuk. – és pontosan ezt a „gond”. A szüleim a nagyszüleimtől vették át anno a boltot és pontosan ezért gondolom, hogy az egyikünknek is ezt kellene tennie. Még akkor is, ha ők nem akarják megszabni azt, hogy milyen irányba szeretnénk bontogatni a szárnyaikat. És ha én is másabb irányba megyek el, akkor lehet valamelyik kisebbik testvérem nem fogja tudni az álmainak szentelni az életét. Ezt pedig nem akarom. Gondolataimban elveszve egy apró és gondterhelt sóhaj szalad ki ajkaim között.
- Ezek szerint szeretsz felvenni ázott verebeket? Köszönöm, de nem akarom kihasználni a kedvességedet se. Biztosan van jobb dolgot, mint engem furikázni. -  őszintén csendült a hangom és látszott rajtam, hogy hálás vagyok az ajánlatért, de nem szeretnék visszaélni se a kedvességével. Majd sietve észlelem, hogy kicsivel túljöttünk azon az utcán, ahova be akartam térni. Sietve nyúlok Maxim keze után, majd sietve rántom el a kezemet, mintha illetlenség lett volna tőlem.
- Bocsánat, egy pillanat és jövök. – kipirult arccal sietve fordulok meg, hogy berohanjak abba az utcába. Nem kell sokat mennem, hogy megpillantsam azt a személyt, akit pár naponta mindig meglátogatok azóta az este óta. Tom egy veterán és egyelőre úgy érzi ennél jobbat nem érdemel, én viszont nem így gondolom. Főleg azok után, hogy az egyik késő este a segítségemre sietett pár sráccal szemben. Lépteimet lelassítom, majd amikor látom, hogy alszik, akkor óvatosan lerakom mellé az ételt a kis cetlivel és egy újabb könyvvel. Imád olvasni, én pedig örömmel hozok neki mindig újabb olvasmányt, amikor kiderül, hogy befejezte az előzőt. Néha órákat beszélgetünk könyvekről. Még egy utolsó pillantást vetek rá, majd elindulok vissza Maximhoz.
- Itt vagyok, hamarosan pedig oda is érünk a parkhoz. Talán ott lesz a kulcsom, mert eddig nem láttam sehol se. – beszélgetés közben is azért próbáltam figyelni a földet, vagy az olyan helyeket, ahova esetleg az emberek lerakhatták a talált kulcsot. – És van mára még valami terved azon kívül, hogy vándornak állt kulcsomat megkeressük? – kíváncsian fürkésztem őt és reméltem, hogy nem kell sehova se sietnie, vagy azt, hogy nem lesz meg két pillanaton belül a kulcsom. Reménykedtem, hogy még egy kis időt eltölthettek vele, ami még engem is meglepett. Barátságos vagyok, de attól még nem szoktam hasonló érzéseket érezni senki iránt se. Pláne nem röpke pár óra után.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Ugyanazt a kérdést veti fel, melyet én magamban már korábban, illetve mit anno Nuria is hirdetett. Ha derékba szakad a hőn szeretettmunka...mi lesz utána? Vissza tudok-e menni, vagy tudok könnyebb munkát csettintésre találni? Vajon mi lesz majd akkor? Nem tudtam gondolkodni ezen, mindig is azt hirdettem, hogy amíg figyelek, nem eshet bajom. Eddig bevált.  
- Nem. Még nem agyaltam ennyire részletesen ezeken az apróságnak tűnő dolgokon. Hatalmas törés lenne ha nem űzhetem tovább, de később biztos lenne valami...nehezen válnék meg ettől az egésztől.  Neveztek már miatta mániákusnak, de hát ez vagyok én. - válaszoltam meg a gondolatokat és melyet Nuria is válaszul kapott évekkel ezelőtt. Mintha dezsavú érzés lenne mindez. S ez kicsit kellemetlenül hatott az önérzetemre. Mintha ugyanaz futna le, mint pár éve, annyi különbséggel, hogy a szomszédomat alig egy napja ismerem. Nem haragszok a kérdésért, csak kicsit olyan fura ez az egész. De jó hogy témánál vagyunk, így a családját is megismerhetem, hogy ki mit dolgozhat, vagy éppen űz. - A játékfejlesztő jól hangzik. - aki ezt űzi, az klasszul kereshet, főleg ha el is tudja normális áron adni a kívánt anyagot. A többiek sem rosszak, de ezekből annyi van szerte széjjel, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. A szülők pedig boltvezetők. Na az sem egy rossz dolog, ha az embernek van vásárlója. Bár ha normális dolgot árulnak, akkor igen. Török ételek elérhető áron. Az tökéletes.  
- Mi történt amúgy, hogy nehézségek voltak, vagy vannak még most is? - érdeklődök finoman, ám nem akarok túl mélyre ásni a dolgokban. Ha semmi közöm hozzá, akkor felfogtam és lapozok, csak hátha lehet valamit segíteni. Nem mintha nagyon bele kellene másznom ebbe az egészbe. Meg van mindenkinek a maga gondja baja, az én szüleimmel is akadnak néha problémák, a testvéremről ne is beszéljünk...én meg...elakarok kapni egy mocskot. Az ázott veréb dolgot megmosolygom, ám nem kér belőlem többet, nem akar kihasználni sem. Vettem és fogtam a dolgot, nem esik rosszul a kitérés, de...hirtelen ragadja meg a kezem, majd ereszti el, amire megállok és figyelem hogy hova megy zavarába. Visszasétálok kicsit, hogy rálássak, noha nem kukkolni akarom, csak a környék mivolta érdekel és hogy lássák hogy nem egyedül tévedt be ide. Nem akarnám ha baja esne a nemfigyelésem végett.  Mozdulatait figyelem, ahogy leteszi az ételt a fickónak, majd egy könyvet is. Apró mosoly játszik képemen, úgy tűnik az állatok mellett, azért kedveli ő az utcán rekedt embereket is. Oldalra billentett fejjel figyeltem vissza tértét, még visszanéztem az alvóra is, végül Aleyna után sétáltam. Ezeddig én sem találtam semmi kulcscsomóhoz hasonlatos dolgot, szóval tovább nézelődtem, hallgattam a lányt is. Közben lehajoltam egy pocsolyában lévő csillogó valamiért, de csak egy italos doboz volt, így megröptettem a pár lépéssel odébb lévő szemeteshez.  
- Nem terveztem mára semmit. Majd megfőzök, meg a telefonodat is megszakértem, hogy mennyire működő képes az éjszakai lubickolása után. Bár szerintem még adnom kell neki egy napot...remélem nem probléma. - pillantok rá újra, elidőzve az arcán, majd újra a földet fixiroztam, hátha észre veszek valamit. Aztán mást is megnéztem, de felrakva valahová...nem akadt még sehol se.  
- Mik voltak rajta ezen a csomón? - a kulcsokon kívül persze, hiszen az hogy mennyi kulcs van rajta, vagy mennyi bigyusz...hátha előbb felfedezem ha tudom a mintát. Egy mélyebb pocsolya mellett megálltam, leguggoltam, majd belemártottam a kezem, hogy megnézzem így is hogy akad-e benne valami oda nem való. De semmi. Így felálltam, magamba töröltem a vizet és tovább léptem.    


Öltözet

- Ha bármi történne, akkor remélem tudod, hogy nem vagy egyedül. -  Őszintén mondtam azt, amit. Annak ellenére is, hogy alig ismertük egymást. Nem akartam azt, hogy esetleg úgy járjon, mint Tom. Ő se találta a helyét az után hogy hazatért, de nála még az is közrejátszott, hogy sok borzalmat látott és úgy gondolja tett is, emiatt nem hisz abban, hogy járna neki az új esély. Pedig szerintem nem ezen múlik a dolog és nem fogom feladni vele kapcsolatban se a reményt, hogy egyszer jobb belátásra tér. - Mármint remélem semmi se fog történni… - sietve tettem még hozzá, mert tényleg nem akartam, hogy bármi baja essen, vagy fel akarja adni az álmait. Abból ahogy beszélt a munkájáról, néha olyan érzés fogott el, mintha az lenne a legfontosabb dolog az életében. Ami számomra kicsit fura volt. Mindig is hittem abban, hogy a munka soha nem lehet a legfontosabb dolog az életünkben. Ott van megannyi fontosabb és értékesebb személy az életünkben, mint a munka, én legalábbis ebben hittem. – Az. A tesóm egyszer megmutatta egy kisebb szeletét az egésznek és még mindig hihetetlen mennyi aprólékos munka van egy-egy játékban, mire olyan lesz, ami eljut az emberekhez. De persze ott is vannak nehezebb és zűrösebb napok. – sokan azt hiszik, hogy az mennyire egyszerű munka, pedig nem az. Főleg a mai világban, ahol az emberek olykor előszeretettel húznak lejátékokat is, még akkor is ha soha nem játszottak vele, csak azért, hogy felüljennek egy-egy idióta divathullámra. És akkor még mellette ott vannak a különféle botrányok is. Nem irigylem a bátyámat, néha látszik rajta is, hogy kimerült és a hócipője tele van. Valószínűleg ha számára nem ez lenne az álommeló, akkor már régen mást csinálna.
- Ott volt az az időszak, amikor az emberek nem mehettek utcára, a boltok nem nyithattak ki. Az is nagyon nehéz volt, majd nem sokkal később, amikor minden kezdett visszaállni a normálkerékvágásba, akkor utána nem sokkal történt az autóbaleset. – És utóbbi volt az is, ami miatt otthagytam az egyetemet, mert én is többet szerettem volna dolgozni, segíteni, mert a család mindig összetart és segítünk egymásnak.
A kisebb kitérőt követően miután visszaérek hozzá elmosolyodom. – Nem illik a másikat kukkolni. Netalán féltél, hogy elillanok? – természetesen csak ugratom őt, miközben újra elindulok a park felé. Közben továbbra is fürkészem a környéket hátha meglátom valahol a kulcscsomómat. – Tomnak hívják. Barátságos és kedves, szeret beszélgetni is. – avatom be, közben őt fürkészem, mert ha nem érdekli, akkor inkább nem fecsegek többet róla. Igazából miért is érdekelné? A legtöbb embert nem érdeklik idegenek történetei, ahhoz túlzottan elvannak foglalva a saját kis világukkal, életükkel ebben a rohanó világban.
- Köszönöm, de ráér. Nyugodtan foglalkozz fontosabb dolgokkal, vagy amihez kedved van. – közben pedig meg is érkeztünk a parkba. Próbáltam felidézni, hogy pontosan merre is rohantam végig a kutyákkal és pár pillanattal később el is indultam a megfelelő ösvényen. – Az emberek szeretik kihasználni a szabad napjaikat. Én például lehet délig fel se keltem volna, ha nem jelensz meg. – hangom jókedvűen csilingel, közben pásztázom a sártengert, ami az esti vihar után maradt.
- Nazar boncuğu – automatikusan felelek, így esélyem sincs arra, hogy angolul mondjam először. – Mármint nazar amulett, de közismertebb nevén Allah szeme. Aztán volt rajta egy pillangó és egy kézzel készített gyöngyfűzér is. – Utóbbit az egyik kislány készítette, akikkel a parkban barátkoztam össze. Nagyon aranyos és kíváncsi, az anyukája pedig nagyon barátságos. A kutyák is imádják őket. Megérintem Max kezét, amikor látom, hogy mit művel. – Ez nem biztos, hogy jó ötlet. Nem tudhatod mi van a pocsolyákban. Nem akarom, hogy megsérülj. Keressünk inkább botot. – tényleg nem akartam, hogy bármi baja legyen. Már csak az kéne, hogy ilyen koszos dologban megvágja magát. Képzelem mennyire örülne, ha emiatt még orvost is fel kellen keresnünk, de alig hogy befejezem a mondandómat meghallom azt, ahogyan egy ismerős hang a nevemet kiálltja. Sietve pördülök meg a hangirányába, aminek köszönhetően megcsúszom a sáron és esélyesen a fenekem landolok, hacsak el nem kapott.
- Szia Kath. – mondom a kislánynak, aki minket néz. Kíváncsian fürkészi Maxot.
- Ő ki? Ő miatta nem láttunk mostanában? – durcásan csípőre teszi a kezét. Nehéz megállnom, hogy ne nevessem el magam a reakcióját látva, de szerencsére csak elmosolyodom.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Hogy kire lehet számítani és kire nem ha baj van...sose ítélkeztem, nem most fogok. A szüleimet sose akarnám halálra aggasztani, így aztán ha baj van sem őket hívnám őket azonnal. A bátyámat szoktam, később pedig lecsesznek hogy miért nem ők az elsők. És úgy hiszem lesz is még olyan időszak, mikor nem őket hívom bizonyos dolgok miatt. Nem akarom hogy aggódjanak, hogy ez az aggódás kárt tegyen bennük. Ők csak legyenek nyugodtak, ne aggódjanak semmi miatt. A legjobb híreket úgyis ők kapják meg. Nem élek videójátékokon. Párszor kipróbáltam haveroknál, de úgy itt ki is merült a téma. Nem tudom hogyan készül, nem tudom mennyi munka rejlik benne. És hogy mennyi féle fajtája van. Nem érzem magam lemaradottnak, csupán nem tudtam és talán nem is akartam elveszni benne. Mindenesetre aki ezzel foglalkozik és pénzt is tud vele hozni házhoz...nagyon nagy tehetség! Persze ott volt még a vírusos időszak is, mikor senki sehova, vagy csak maszkban. Nagyon felkapott lett és emiatt mindenki szinte munkanélkülivé vált. Náluk meg történt az autóbaleset. Megértem a dolgot. Mindent. A korábbiakat is, hogy miért lépte meg. Nem hiszem hogy kukkolásnak lehetne nevezni a dolgokat, csak óvatos vagyok. Nem aggódtam azon hogy lelép, sokkal inkább a bajba keveredést akartam kicsit elütni. Csak mosollyal nyugtázom hogy vicces hangulatban van. De hát ilyen vagyok. Nem ismerem a fickót, nem ismerem azt a kis mellékutcát, így éberebb vagyok. Ráadásul egy nővel vagyok. Tomnak hívják.
- Mi miatt van az utcán? - kérdeztem enyhén visszafordulva a fickó irányába. Az jó dolog hogy szeret olvasni, így művelt, nem az van hogy 0-24-ben iszik, kéreget és bajt kavar. Az olyat nem csípem. Ráadásul az ilyenekkel több baj van mint egy balesettnél. Vannak szomorú esetek és történetek. Vannak viszont megoldások és ez azért jó dolog. Mondjuk van aki nem kér belőle, ez pedig sokszor mély pontot hagy maga után. A parkba érve elég sok pocsolya akad és elég sok helyre elcsúszhatott. Vagy épp felszedték, leadták valahová, vagy felakasztva várja valahol az a kulcscsomó. Nem frusztrál a dolog, megkeressük, több szem többet lát, így aztán nem agonizálok feleslegesen. Ha nem lesz meg? Majd akkor ráérünk aggódni.  
- A délig alvás ismeretlen fogalom. Max 10-ig bírom az ágyban, főleg ha tudom van ezer meg egy dolgom és estig nem ártana végezni vele. - nem nagyon szeretem mikor rám törik az ajtót amikor pihennék kicsit, de sosem zavartam el senkit. Morgok kicsit, aztán jónapot, folytatódik a nap. Ami pedig a kulcsot illeti és a rajta lévő dolgokat...a szavaira felszaladnak a szemöldökeim. Nem értek törökül, szóvá nem teszem, de majd megtaníthat rá, ha sűrűn váltogatja a nyelveket. Ám miért is tennék ilyesmit szóvá? Megkeressük és mindenki megy a maga dolgára. Közünk sincsen egymáshoz, csak szomszédok vagyunk...azok ugye? Jó, megnéztem a hátsó részeit, a combját, de melyik épeszű férfi nem tenné meg mindezt?  
- Gyöngyfűzér. Amulett. Pillangó. - sorolom fel a dolgokat, vagyis hát csak ismétlek és a pocsolyában kezdek el turkálni, vagyis csak kezdenék, hiszen a mozdulatban megállít Aleyna. Ebben már biztos nincs, de a lányra pillantok, elidőzve arcán, a szavaira figyelve. Túl nehéz ha ilyen közel van. Elidőzök a szemein, az arcán, talán túl sokat is legeltetem rajta a szemeimet, de aztán kizökkent valami. Aleyna nevét kiabálja valaki, a név tulajdonosa pedig már forgolódik is, elmosolyodok, majd mikor látom a borulását, már kapom is el a karját, hogy magamhoz húzva megtartsam ingatag lábait a sártenger alatt.  
- Jól vagy? - suttogom kettőnk közé, a beállt csend hirtelen lesz nyomasztó, ám nem mozdulok, míg ő sem teszi, de aztán a leányzó érkezése megszakítja az idillt. Nem puffogok miatta, segítek inkább a nőnek biztonságos helyre lépni, majd megtartom a biztos távolságot, a személyes terek betartásával. Próbálom elnyomni az ezzel keletkezett szívdobogásokat. A kislány kérdése és a sértett mozdulat széles mosolyra fakaszt.  
- Hello. Maxwell vagyok. Aleyna szomszédja... - mutatkozok be, előkapva a kedvesebb arcomat. Bár eddig is az voltam, mégis csak egy gyerekkel állok szemben. Aleynára pillantok, majd körül nézek a pocsolyákon túl akad-e bármi más látni való. Hátha rábukkanok az értékére. De minduntalan a nőre siklanak vissza íriszeim.  Végül csak kicsivel odébb lépek a párosuktól, hogy ne zavarjam őket a beszélgetésben, a kulcscsomót kezdem keresni és keresve ez mellé egy botot is...


Öltözet

- Veterán és úgy gondolja ennél jobbat nem érdemel. A családját rég elveszítette, mielőtt még visszatért volna. – nem akarok pletykálni se, de talán ennyit elmondhatok. Ha a részletek érdeklik, akkor azt tőle kell megkérdeznie. Én hittem abban, hogy egyszer talán Tom is jobb belátásra fogom bírni. Persze, azt is tudom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Főleg azt nem, aki nem akarja, ezért se erőltetem a dolgot. Egyszerűen csak ott vagyok, mint egy barát, vagy valami olyasmi.
- Hmm, akkor te korán kellő vagy, ami azt is jelenti, hogy hamar ágyba bújsz? – szerettem sokáig fent lenni és inkább reggel kicsit tovább pihenni. Persze, ha ezer teendőm van, vagy menni kell valahova, akkor én is időben kelek. Nem szeretek sehonnan se elkésni, inkább hagyom az ébresztőmet háromszor vagy négyszer is csörögni. – Szeretek heverészni, vagy ágyban olvasni. – vagy néha képes vagyok ott is reggelizni, ha mondjuk közben benyomok valami sorozatot vagy filmet. Néha kellenek ilyen napok is.
Állom Max pillantását és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy lehet maszatos maradtam reggeli után és azért néz ennyire? Csak nem, akkor már biztosan rég szólt volna, vagy talán más az utcán, akikkel összefutottunk idefelé jövet. A pocsolyában való nyúlkálás meg tényleg nem tűnik túlzottan jó ötletnek, hiszen az emberek sajnos mindenhol szeretnek szemetelni és ki tudja mi lappang egy-egy zavaros pocsolya alján. Végül az ajkamba harapok és elfordítom a fejemet, hogy keressek egy zsebkendőt a táskámban és felé nyújtsam, hogy meg tudja törölni a kezét.
Pár pillanattal később pedig meghallom a nevemet és sietve fordulnék is a megfelelő irányba, aminek majdnem földre ülésben végződött, de szerencsére Maxwell időben kapcsolt. Könnyedén ütközöm neki a mellkasának, ahogyan magához ránt. Felpillantok rá, ami öreghiba, mert most jövök csak rá arra, hogy az arcunk is így túlzottan közel kerül egymáshoz. Érzem, ahogyan a szívem hevesebben kezd verni és a közelsége is hatással van rám. Hallom amit kérdez, de megszólalni nem tudok, így csak kicsit megszeppenve bólintok és mielőtt még bármiféle ostobaságot tehetnék elenged és távolabb lép. Mély levegőt veszek és lassan fújom ki, miközben az érkező kislány felé pillantok. Ő egyre közelebb ér, én pedig igyekszem közben visszanyerni a normál légzésemet és szívverésemet is.
Mosolyogva pillantok a mellettem álló férfira, majd visszafordulok a kislány felé. – Nem miatta, hanem egyszerűen csak elfoglalt voltam. – barátságosan csendül a hangom, miközben mosolyra húzodik ismét az ajkam, amikor látom, hogy Max megfogadta a tanácsomat, Kath is őt fürkészi.
- Ő mit csinál? – látszik rajta, hogy nagyon próbálja kitalálni, majd mielőtt választ kaphatna egyszerűen felkap ő is egy botot és oda guggol mellé és ő is elkezdi túrni vele a pocsolyát.
- Segít megkeresni az elveszett kulcsomat. – odasétálok hozzájuk, majd körbepillantok a parkban, ahol meglátom az újabb ismerős arcot, vagyis Kath anyukáját. Intek neki, mire ő is abbahagyja a futást. Tudom, hogy milyen a kislány. Könnyedén képes pillanatok alatt elszaladni.
- Én lehet tudnék segíteni benne, de cserébe kérek valamit. – huncut mosollyal néz ránk, mint aki tud valamit. Felvonom a szemöldökömet és kíváncsian fürkészem őt, mert nem is kérdés, hogy belemegyek a játékba. Ő pontosan tudja, hogy miként néz ki a kulcscsomó, hiszen az egyik rajta lévő dolgot tőle kaptam. – Talán tudom hol van az elveszett kincs, de ahhoz, hogy visszaszerezzétek, nem kell kalózokkal viaskodni, csak labdát kell kergetni. – elkuncogja magát, mire még inkább elmosolyodom.
- Rendben, legyen. Max, van kedved focizni? – kérdezem meg, mire a kislány a lehető édesebb pillantásával néz rá, majd még kicsit meg is rángatja a pólóját. Persze, hogy azt szeretne. Imád focizni és ahogy láttam nincsenek itt a barátai se. Biztosan az esti esőzés miatt, mivel minden tiszta sár.
- Nos, leszel a hős lovag, aki megmenteni a hercegnő elrabolt kincsét? – Kath csilingelő édes hangja betölti a hármasunk közötti teret. Én pedig próbálok nem kuncogni, míg Max válaszára várok.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Hallgatom amit mond, kicsit összeszorul a torkom miatta, hiszen a bátyám is harcol. Ha ő is így végzi...nem végezheti így. El is hessegetem a témát, próbálom másfelé vinni gondolataimat, próbálok nem a halálról beszélni és gondolni. Az élethez tartozik ám mégis ha a családról van téma ezen téren...inkább lapozok. Az alvás és fekvés részes kérdése megmosolyogtat.
- Mikor hogy. Van mikor éjfél után sikerül lefeküdni és hatkor kelek bizonyos dolgok miatt. Van hogy este kilenckor ágyba kerülök és másnap délelőttig alszok. Változó. - magyaráztam kicsit elgondolkodva, hiszen sosem figyeltem az órát, leginkább az tűnt fel legtöbbször, hogy sötét van odakint. Vagy hogy a szokásos zenebona megy kint az utcákon...akkor szoktam rápillantani az órára. Hozzászoktam bizonyos dolgok menetéhez, így pontosan tudom mi mikor fog elkezdődni, így azzal is tisztában vagyok, hogy ekkor mennyi az idő. Vagy időzítőt kapcsolok. De akkor azért, hogy ne felejtsek el valamit...megmosolygom az ő ágyban való fekvését. Én nem tudnék filmet nézni nyugodtan. Általában akkor fekvőket, vagy felüléseket csinálok. Háttérzajnak tökéletes.  
A sár közelebb vonzza őt hozzám, ám el is engedjük a másikat, hiszen nem vagyunk egyedül és mert...nem is tudom...talán a zavar mindkettőnknél betette a kaput és lehet más is történt volna, de ebbe nem megyek bele. Nem szabad! Hiába a közelsége, hogy szinte eltudnék veszni a szemeiben, az arcában, az ajkaiban...inkább nem teszek bele többet, mint amit jelent számomra. A szomszédom. Nem lehet semmi több. Nem engedhetem meg ezt magamnak. A kislány is közelebb érkezik, ketten pedig egész jól ismerik egymást. Már ketten túrunk egy nagyobb pocsolyát és ez megmosolyogtat. Aranyos a kislány. A munkámból kifolyólag elég sokszor találkozok gyerekekkel, de csak ennyi. Civilben nem igazán állok meg beszélgetni gyerekkel. Nem tudom az okát, talán csak a sietség az oka...ám ha veszély van, akkor mindig megállok. Az más.  Ám a kislány úgy néz ki túl jól tudja merre van az elveszettnek hitt kulcs. Talán már meg is találta? Szavaikra felkapom a fejem, felszaladnak a szemöldökeim a homlokom közepére. A kislány is kölyökkutya szemekkel néz rám, rápillantok, engem ugyan nem hatnak meg, de Aleynát nem hagyhatom cserben.  
- Mi? Én? Focizni? 20 éve nem csináltam olyat! - hadarom zavartan a dolgot, de persze nem kérdés hogy bele megyek a dologba. Elmosolyodok, eleresztem a botot és Aleyna irányába lépek. Újra elveszek a szemeiben, de persze képben vagyok a külvilággal kapcsolatban is.  
- Hős Max lovag áll a kisasszony szolgálatára. - hajolok meg udvariasan a nő előtt, apró mosoly kerül a szám szegletére, majd felegyenesedek. A kislányra pillantok, kacsintok egyet, majd várom a labdajáték szabályait. Ha van olyan. Lehet szabálynélküli foci lesz? Azt adom.  

Öltözet

Nem hittem volna, hogy a tegnap történtek után ennyire jó folytatás jöhet. Persze, hallani lehet olyanokról, hogy hamar képesek falakat ledönteni bizonyos emberek. Meg könyvekben is szeretnek azzal élni az írók, hogy milyen hamar egy hullámhosszon vannak a főszereplők, de valahogy mindig is azt gondoltam, hogy ezek ott a lapokon jók, de valóságban nehezen tudtam elképzelni, hogy ilyen valóban létezik. Aztán most még is úgy érzem részben pontosan ebbe csöppentem bele. Persze, barátságos vagyok, de szerintem az se mindegy, hogy kit mennyire is engedünk közel. Őt meg alig ismerem, mégis sok mindent tud rólam. Az biztos, hogy több mindent, mint amennyit ennyi idő alatt bárki is valaha megtudott rólam. Furcsa játékot űz az élet és szereti összekuszálni a dolgokat, ahogyan most is. Fogalmam sem volt, hogy milyen meglepetéseket tartogat még az élet vele kapcsolatban, de kíváncsian vártam.
A közelsége megrészegít és zavarba hoz úgy, mint még soha senki. A karjaiban lenni túlzottan is kellemes érzés volt, de még mielőtt a sors még inkább megkísérthetett volna minket, azelőtt egy ismerős hang megzavar minket és úgy rebbenünk szét, mint az „ijedt madarak”. Max számára biztosan egyértelmű, hogy mennyire is zavarba hozott a pár pillanattal korábbi dolog, azt meg csak remélni tudom, hogy a szívverésemet nem hallotta. Kath csacsogása viszont hamar visszabillent a valóságba, az ábrándozás most nem kap túlzottan sok teret.  Hallgatom, felelek a kérdéseire, miközben folyamat mosolygok. Hol őt, hol pedig férfit a fürkészem, mintha csak rá akarnék jönni arra, hogy mi is történik olyankor, amikor a világ képes megszűnni és olyan, mintha még az idő is lelassulna. Vajon ő is érez hasonló dolgokat, mint én vagy nem?
Kath széttárja a karját és megrázza a fejét.  – Nem olyan nehéz. Csak rúgni kell a labdát és nem elesni a sárban, vagy félsz? – nem kell őt se félteni. Aranyos, kedves kislány, de azért neki is vannak néha merész dumái, vagy szereti heccelni a többieket, mármint a barátait. Én a kutyák miatt ismerkedtem meg vele, azóta pedig gyakran összefutottunk itt.  Mosolyogva fürkészem Maxot amikor közelebb lép, de közben emlékeztetem magam arra, hogy normálisan vegyek levegőt. Amint meghallom, amit mond elnevetem magam és örülök annak, hogy belemegy a kislány játékába.
Közelebb lépek és kicsit pipiskedve puszit nyomok Max arcára. – Csak hogy bátorítsam a hős lovagomat. – engem is kicsit meglep a tettem, de mindeközben hálás vagyok azért, hogy viszonylag egész jól tudtam leplezni a zavaromat, mert a hangom nem remegett meg. Az arcomon viszont egy kis pír biztosan megjelent. Kath sóhajtozása viszont újra kuncogásra késztet. – Menjetek, mindjárt megyek én is. Én leszek a kapus. – addig meg ők meg tudják beszélni a szabályokat, bár úgyis tudom, hogy nincs. A lényeg a szórakozás, semmi más. Miután odaért Olivia, Kath mamája megöleltem és váltottam vele néhány szót. Amikor megmutatta a kulcsomat, akkor megköszöntem neki, de beavattam Kath ravasz kis trükkjébe, mire csak csóválni kezdte a fejét. Tudtam, hogy nem lenne muszáj játszanunk vele, de miért ne? Ha ezzel örömet szerezhetünk egy kislánynak, akkor miért ne tennénk és legalább a kulcsom is megvolt.
- Itt vagyok. – lassan oda kocogtam hozzájuk és kezdődhetett is a kb. félórányi móka és kacagás. Azt meg csak remélni mertem, hogy megúszom anélkül, hogy a sárban kötnék ki.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

A kislány szavai megmosolyogtatnak, hiszen miért félnék sártól, mikor egy lánglovag vagyok. Majd pont egy kis pocsolya fog megrémiszteni. Jó, persze, a gyerekeket sem kell mindig komolyan venni, van amelyik csak heccelni szokott. Most sem veszem a szavakat komolyan, de a játékot igen...úgy ahogy azt egy gyerekkel szemben lehet. Fejet ingatok lassan, ehhez nem fűzök szavakat, csupán meghajolok Aleyna előtt, aki pipiskedve puszit nyom az arcomra. Elmosolyodok, miközben a nőt figyelem, majd magamban megjegyzem azért, hogy nincs közöttünk semmi. Nem lehet. Nem szabad. Akad ezer meg egy gondom az életben, nem engedhetek közel senki lányát. A végén még elbolondítana és nem érnék el az életben semmit. Az én célom ennél bonyolultabb. Ám jó lenne végre letelepedni valaki mellé ennyi idős fejjel, de félek belerobogni egy kapcsolatba. Nem sokat vagyok otthon. Mi lenne vele? A végén még megunná a rengeteg várakozást...vagy...de nem is kellene ezt bonyolítanom. Míg ezen gondolatok kavarogtak bennem, Aleyna kicsit otthagyott bennünket, míg mi a leányzóval megbeszéltük a feladatokat és a szabályokat. A lány olyan komolyan beszélt, hogy volt amit tényleg komolyan vettem. De végül eszembe jutott, hogy milyen gyermek még. Fél szemem a nőkön volt, láttam a korábban felemlegetett kulcsot is, enyhe megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Nem azért, hogy így már nem kell keresni, mert nagyon kedvelem a lány társaságát és még az egész napomat is feláldoztam volna miatta...így meg hogy vége...talán annyira rossz befejezése nem lesz. Meglett a kulcs, nem is lenne maradásom, mégis a lány és az a különös érzés mely ily rövid ismeretség mellett hozzá köt...nem szabad. Tudom. Így inkább csak kicselezem a kislányt, elvéve a labdát és távolabb lépdelve tőle csak mosolygok azon ahogy ámul a cselemen. Majd a visszatérő Aleyna irányába rúgom a labdát, aztán egy félszeg mosollyal figyelem tovább a kislány játékát, ahogy üldözőbe veszi a labdát és azzal együtt Aleynára veti magát. Kuncogni kezdek, hiszen jól mulatok annak ellenére hogy erre a fordulatra nem számítottam mára. Próbálok úgy helyezkedni, hogy ne legyek útban a lánynak, hogy olykor közrefogjam Aleynát is, végig az arcát figyeljem egy szélesebb vigyorral, majd a lánynak is rúgtam a labdát. Kellemes érzés ez a “hülyéskedés”, bár sosem volt szokásom, itt azért kicsit kiélem magam. Itt most nem láthat senki. Vagyis hát senki olyan, aki látna és ismerne. Megfeledkezve minden bajról, ostobaságról, nyűgről és pár sziklával könnyebb vagyok, úgy gördülnek le vállaimról. Kis időre. Ennyi pedig kell. Elfeledni a terhet és új élményekkel gazdagodni. De a telefon csörgése félbe szakít mindent, így aztán kicsit odébb állva, s kicsit megpihenve mindez után emeltem a fülemhez a készüléket. A túloldalon a friss műszak egyike, cserét akar estére, sürgős dolga akadt, mára beugornék-e a helyére. Talán azonnal igent is mondtam volna, ha nem a legjobb társasággal mulatnám az időmet, de némi hezitálást követően igent mondtam. A túloldalon hatalmas köszönet, majd vonalbontást követően a zsebem mélyére küldöm a készüléket. A női osztag felé pillantok, figyelem őket hosszasan, apró mosoly kerül a képemre, végül lassan feléjük indulok. Leginkább Aleynát állítom meg egy pillanatra a játékban.
- Hé, figyelj csaj Aleyna. Mennem kell, sajnálom, hogy itt kell hagynalak...szólít az éjszakai csere...a többit meg majd bepótoljuk, jó? Majd még ütközünk úgyis. Köszönöm a mait... - szavaim végeztével én nyomok puszit az arcára lehajolva hozzá, majd rákacsintok, elköszönök a többiektől és már oldalgok is haza. Még meg kell főznöm és le kellene pihennem estig, hogy pihenten menjek majd be. Még visszapillantok a lányra, újra végig nézek rajta, végül tényleg a feladataimra fókuszálok.  



// Köszönöm a játékot szomszédasszony!! //    

Öltözet