- Nagy krumpli, barbaque szósz...
Maris volt a pincérnő ebben a műszakban, és leginkább megnyerő modoráról volt híres, de nem basztattam érte, mert ha nekem kellene minimum bérét és némi borravalóért güriznem egy olyan mocskos szarfészekben, mint Uncle John Magic Burger gyorsétterme, akkor nekem is tele lenne az összes kis tököm mindennel. Remélem, érzed a szarkazmust... De le kell fosni, ez csak egy munka, nem hal bele az ember, nem váltja meg vele a világot, és még gondolkodni sem kell közben, csak csinálni és a nap végén hazamenni. Nekem pedig pontosan erre van szükségem, ez a korlátolt és beszűkült életkép az, amire igazán vágyom.
- Amit óhajt hercegnő!
- Baszódj meg! - böfögte ki magából a nyílvánvalóan trágár kifejezést, amire csak nevetni tudtam, de inkább vihogásnak tűnt, mint amikor a hiénák köröznek az oroszlánok után marad tetem körül. Fagyasztóból egy übrik krumplit veszek elő, különleges cikk-cakkos fajta, és igen, az übrik egy hivatalos mértékegység ebben a kajáldában, a köretnek szánt olajban sült dolgok egységesített és teljességgel önkényesen kiválaszott mérőedénye.
- Mondták már neked, hogy mennyire szarul nézel ki ma? Kicsit sápadt vagy, de nem úgy, mint általában. Most inkább ilyen pergamensárga a szokásos citromsárga helyett. Iszol te rendesen?
- Baszódj meg! - újabb trágár kifejezés, nagyon a lelkembe gázol vele, de valahogyan tényleg másként nézett ki, mint általában. No, nem mintha érdekelne, de ha kiesik a köztudatból, akkor megint beszopom, mert nemcsak a zsírburgereket forgatom a vaslapon, de beállhatok a pult mögé pincért játszani. Nem mintha megterhelne, de nem azért fizetnek, a főnök meg egy smucig fasz, nem fizetne többet.
- Komolyan mondom Maris, tedd le a segged egy pár percre vagy menjél ki szívj egy kis friss levegőt. Amúgy sem megy a bolt, ezt meg kiviszem. - vigyorgok rá, mint egy kibaszott szatír, aki a huszonnyolcadik nőnek tárta szét a kabátját, de Maris előtt soha nem lengetem meg a pélóm, azt már biztos. És láss csodát, kap az alkalmon, mert cigivel az arcban kilép a hátsó kijáraton, én pedig ezzel egyidőben veszem ki a cikket és cakkot az olajból, lecsöpögtet, kockás szalvétával kibélelt műanyagkosárba teszem a krumplit, meg a papírpoharas szósz, és már közlekedek is a vendégtérbe.
- Nagy burgonya, BBQ szósz? - nézek a pultnál ülő csajra, akihez valahogyan hozzánőtt egy farok csípő tájékon, és ha bármi jelét adja annak, hogy övé a rendelés, leteszem elé a kosarat. - Volt még valami? Maris ... a pincérnő... Mindegy.
Ha már előtte volt a pohár benne a buborékos cukorsokkal, akkor mellőzöm, hogy kapjon egy újabb adagot, de ha még nem, akkor tökre rendi leszek és cukker-mukker, és megkínálom az előbb említett buborékos cukorsokkal.
- Ha kell segítség a fickóval, rám ne számíts. - mondom a csaj szemeibe, és persze, hogy feltűnhetne, hogy mennyire gyönyörű, meg csodás, és már áll is a farkam, de nem. Egyik jelző sem jut eszembe, Szuszogó Kapitány meg semmi életjelet nem mutat a lábaim között, szóval erről ennyit.

A gazdátlan sült burgonya esete megoldódott, én pedig táncot tudnék járni, meg összekoccolni a sarkaimat, de inkább nem teszem meg. Mert azt nem fizetik meg, én meg a lehető legkevesebbet teszek azért a fos fizetésért, amit itt kapok. Persze az is igaz, hogy nem a pénzért dolgozok itt, hanem azért mert itt nem keres senki, aki betér ide egy zsírburgerre és egy adag krumplira, azonnal elfelejti az arcomat, amit kilép az ajtón.
- Szóval még egy kóla. - és már pörgetem is a papírpoharat, az automata alá teszem, és oda sem nézve nyomom meg a megfelelő gombot. - Azt nem tudom, annyira nem vagyunk beszélő viszonyban. De azt hiszem terhes, vagy valami...
Vonom meg a vállamat, majd pontosan akkor engedem el a gombot, amikor a gép kimérte a tizenhat unciát. Már az első napomon megtanultam mennyi idő kell ahhoz, hogy a különböző poharakat megtöltse a gép, és az időérzékemnek köszönhetően még a Mississippi sem kell ahhoz, hogy számoljam a másodperceket. - Kapd el őket vadmacska!
Nevetem el magam, mikor elé rakom a második poharat is, majd unott érdeklődéssel figyelem az előttem lejátszódó jelenetet. A fickó hatalmas, a nő vézna, a fickó arcán kaján vigyor, a nő arcán egy apró barbaque szósz, a fickó visszavonulót fúj, a nő pedig visszafordul és engem méreget. Ami azt illeti, kellemetlen a szitu, mert jóformán semmilyen tapasztalatom nincs abban, hogy ilyenkor mit is kellene csinálni, úgyhogy inkább csak közelebb hajolok hozzá, bár fogalmam sincs, hogy miért.
- Látom. - és most lehetnék irtózatosan bunkó, és hagyhatnám faképnél a kérdésével együtt, de a szokottnál is kevesebben vannak a burkoldában, minden rendelést kiszórtam, ami beérkezett, farkasszememezni meg egyáltalán nincs kedvem az olajsütővel a konyhában. - Egy kis európai ország hercege vagyok, de a gonosz mostohám ennek a lecsúszott helynek a konyhájába száműzött, megfoszva engem a jogos örökségemtől. De néha ki tudom játszani a biztonsági kamerákat, le tudom dobni a bilincseimet, és akkor végre kiléphetek a napfényre, hogy szabadon tündököljek!
Szerintem tökre hihető volt a válaszom.
- És te? Nem olyannak tűnsz, mint aki törzsvendég lenne. Ahhoz túl ... hogy is fejezzem ki magam, hogy átmenjen a mondandóm? - gondolkodom el egy pillanatra, majd a múzsa csókja homlokon baszott egy péklapáttal, és folytatom. - Szóval ahhoz túlzottan is baszható vagy. Félre ne értsd, nem azt mondom, hogy kurva lennél, de úgy érzem, megvan az összes fogad, a melleidet még nem kezdte ki a gracitáció mindent lehúzó ereje, és van egy olyan tippem, hogy parfümnek nem zsíros gyorskaját és olcsó sört használsz.
Sziporkázom, mint egy fény felé tartott kaleidoszkóp!
- Szóval vagy bajba kerültél, éppen a környéken voltál és valami iszonyatosan meggondolatlan ötlet által itt kerestél menedéket, vagy van valami elkefélt okod arra, hogy önszántadból gyere be ide és próbáld meg elzárni az artériádat az itt kapható koleszterinben gazdag ételekkel. Melyikkel hibáztam rá?

- Jaj, csak úgy mondod, nem is vagyok elbűvölő! - harapom be alsó ajkamat, majd elnézek fölötte, mintha tényleg arcot pirítóak lennének a szavai. Azonban semmi ilyesmi nem munkálkodik bennem, csak játszom a hülyét, mert most éppen ahhoz van kedvem. - A tündöklésem pedig a zsebemben hordom, ilyen gyér közönségnek nem mutatom meg. Annál sokkalta hiúbb vagyok, hogy pár rosszcsontnak és egy csajszinak mutassam meg!
Hamiskás mosoly kúszik fel az arcomra, majd amikor újra megszólal, elhessegetem a grimaszt.
- Talán meg kellene válogatnom? - vállat vonok és pótcselekvésként elkezdem törölgetni a pultot, de azért nem vagyok túl alapos a feladattal, mert egy mustárfoltot kihagyok. Maris is dolgozzon meg a fizetésért, amit a főnökségtől kap. - Mi köze van a krumplinak a külsődhöz, leszámítva a kauzalitás csapdáját? Hiszen ha túl sok krumplit ennél, elhíznál. És bár akkor is baszható lennél, de akkor már inkább a négy sörös kategóriába sorolnálak.
Hagyom abba egy pillanatra a csevegést, mert kinyílik a bejárat, két mamlasz lép be az ajtón, majd úgy huppannak le az egyik asztalhoz, mintha egész nap lovagoltak volna, bivalyokat terelgetve a negyvenhetedik utcán, majd a helyi étkezdében pihennek meg leporolva az egész nap fáradalmait. - És semmi gond, csak pocsékba menne, ha flörtölnél velem. Még visszatérek!
Kacsintok rá, majd sóhajjal a számba lépek ki a pult mögül, felveszem a két cowboy rendelését, és pár pillanatra eltűnök a konyhában. Maris a telefonján pötyög, legszívesebben megrúgnám a bokáját, hogy szedje már össze magát, és viselkedjen professzionális módon, hiszen mégiscsak képviselői vagyunk ennek az intézménynek a kiváló minőségét illetően, majd amikor összeütöm a két szendvicset, amit a betérők rendeltek, a nő kezébe nyomom a tányérokat és a seggére csapva indítom őt útra. - Még mindig baszódj meg Niko!
- És én is szeretlek! - követem őt ismét a vendégtérbe, és most két poharat teszek egymás mellé az automatába, az egyik narancsos üdítő csöcse, a másikat a kóla ízesítésű buborékos nyál pöcse alá. Dupla kombó! Maris értette, hogy miért csinálom, és ahogy végeztem, már ott is volt, hogy kivigye a két üdítőt is.
- Egy tökéletes világban valószínűleg azt mondanám, hogy nagyon sajnálom, hogy meghalt az édesanyád. Kérdeznék róla, hogy milyen volt, mi hiányzik benne a legjobban, mennyire voltatok jó barátok, de ez nem egy tökéletes világ, én pedig apró szociopata hajlamokkal megáldott megalomániás pöcs vagyok, és mint olyan, rohadtul nem érdekel, hogy mi történt vele. - pisztolyokat formálok mindkét öklömből, majd egy csettintés mellett kacsintok rá ismét. - És szívesen... Jól állnak, és amíg ezt teszik, használd is ki!
- Niko, vissza a konyhába, elijeszted a vendégeket! - mindenki kedvenc pincérnője lépett közbe, és már nagyot sóhajtva fordulok felé, hogy jól elküldjem a faszba, de aztán mégsem teszem meg.
- Látod, ennyi szabadság jutott nekem, kattinthatom vissza a bilincseket és mehetek vissza a taposómalomba rabszolgásat játszani... Viszont azon elgondolkodnék a helyedben, amit az előbb mondtál. Ha nem öröm itt lenned, akkor miért vagy itt? Persze engem is ugyanúgy vonz az önpusztítás és a mazochizmus, mint mindenki mást, de ha csak ennyiről szól minden évben a rituálé, akkor arra jobb helyet is el tudnék képzelni. Vagy nem, de az neked kell tudnod.
Fordulok hátat neki, majd Marishez fordulok.
- Kimentem hátra rákokat etetni. Sikíts, ha kellek!

Marisnek mondtam, hogy sikítson utánam, hiszen mégiscsak együtt visszük ma a boltot, és bármikor bejöhet az a sosem látott tömeg, amit a főnökünk látni szeretne ezen a helyen, de ezt a kis félreértést nem teszem szóvá, hanem kilépek a vendégtérből, átvágok a sütőlap és az olajsütő, meg a hűtők garmadája között, hogy kilépjek a kajálda mögötti sikátorba, ahol a szokásos helyemet elfoglalva pattintok egy cigit a számba.
Egy kisebb pócsát figyelek, nézem, ahogyan a sikátorben fel-feléledő fuvallatt fodrokat nyal a felszínére, ahogyan egy apró kavics ellenáll a hullámoknak és megtöri a tökéletesen megteremtett íveket. Mélyeket szippantok a cigarettából, hosszan fújom ki a füstöt, amikor megérzem, hogy a zsebemben hordott telefon örömöt okoz a combomnak. Meg másnak is.
Viszont nem ez a legfurcsább dolog az egészben, hiszen ezt a számot maximum három ember ismerheti, és annak valószínűsége, hogy egyikük keres, nagyon gyér. Ismeretlen szám, amit nem veszek fel és tiltólistára is teszem, nehogy véletlenül újra arra vetemedjen a hívó, hogy megismétli ezt a meggondolatlan cselekedetet. Észre sem veszem, hogy a csikk leégett, így utolsó slukkom füstmentes hápogásba torkollik, és pár apró, odakívánkozó szitokszóval adok hangot ennek a felismerésnek.
- Adjunk a melónak! - sziszegem a fogaim között, majd ahogyan belépek újra a konyhába, és miután megmosom a kezemet, a forgó bizergentyűre pillantok, de egyetlen új cetli sem volt rajta, ami azt jelentette, hogy nem volt új rendelés az elmúlt öt percben.
- Niko, gyere már ki, probléma van a rendeléssel, amit felvettél! - Maris falat rengető hangja dübörög a fülemben, s amikor kimegyek érdeklődést színlelve a probléma iránt, látom, hogy a két cowboy türelmetlenül toporog a kassza előtt. - Azt mondják, külön kérték, hogy ne legyen hagyma a szendvicsekben.
- Nem igaz. Ennyi volt?
- Hogy mi? Mi ketten vagyunk, te pedig egyedül, szóval a mi szavunk a tiéd ellen... De elfelejthetjük az egészet. Mondjuk azt, ingyen ettünk és mindenki megy a saját dolgára. - vágott közbe az egyik cowboy, és egyre inkább érzem úgy, hogy nem is cowboy. A mellette álló kutyuskája pedig csak bólogatott, mint azok a extra nagy fejű baseball babák, de velem nem basztok ki srácok.
- Ami nektek ingyen ebéd, azt az én fizetésemből vonják le. Nem volt különleges kérés, nem érdekel, hogy mit mondanak, fizetnek vagy rendőrt hívunk!
- Szerintem meg jobban kellett volna figyelnie ránk, ehelyett a cicababájával smúzolt, már majdnem kellemetlen volt a helyzet! - szólalt meg el-elfúló a bólogató nagyfejű, én meg hirtelen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Tényleg, már majdnem megköszöntem neki, hogy talán negyedszerre az életemben nem volt betárazva és kilőve a válasz egy felvetésre, de nem érzékenyülhettem el, ez most egy párbaj hárumnk között, mait tiszta fejjel kell megvívnom.
- Egyrészt, nem a cicababám, nem tudnék vele mit kezdeni. Másrészt úgy veszitek a levegőt, mintha egy maratont futottatok volna le, mégis olyan mozdulatlanul álltok ott, mint két ólomkatona. Az egyikőtök úgy pislog, mintha beleszart volna egy madár a szemébe, te pedig olyan mereven nézel, amióta megjöttem, hogy félek kiszárad a szemed... Hé, hová mentek? Hééé!
Kiáltok utánuk, amikor felvették a nyúlcipőt, hiszen megértették, hogy leírtam azokat a jegyeket, amiket egy hazug ölt fel magára, amikor nem biztosak magukban. De akkor miért kellett ez az egész faszság, ha a végén úgyis elszaladnak fizetés nélkül? Nekem is, meguknak is, sőt még Marisnek is megsprórolhattak volna pár cidris percet azzal, ha nem ilyen bonyolult manőverrel akarják rendezni a számlájukat. A vége azonban ugyenaz, Maris és én fogunk felelni ennek a két pöcsnek a számlájáért, a többi talán nem is lényeges.
- Ezt bebuktuk...
- Be, hogy basszák meg! - Maris, miért nem mentél költőnek?