Mindenki hallott már a gyász 5 fázisáról. Ha más nem, hát a tévéből biztosan. Ez egy fajta elkerülhetetlen folyamat, amin nem csak azok mennek keresztül, akiket veszteség ér, hanem sokszor a halálos betegek is, akiknek szembe kell nézniük a halállal. A folyamat, egészségesen végig megy, az ember képes lesz úrrá lenni érzelmein, tudatán és képes lesz tovább lépni. Ha nem, vagy megreked egy szinten, annak súlyos következményei lehetnek. Braxton is ezt a folyamatot élte át, melyet a hely és nem tagadom, én okoztam neki, noha akaratlanul. Részben akaratlanul. Akartam, hogy felismerje, amit elnyomott magában, de azt nem, hogy ilyen hevesen és segítséget elutasítva tegye. Az első fázison, a tagadás és izoláció fázisán lényegében hamar túllendült és inkább a második fázisban rekedt tovább, a haragnál. Ez alapvetően nem volna elfogadható, ám mivel itt abból indulunk ki, hogy Braxton nem is rendelkezett egészséges elmével előtte, így a percekig tartó kirohanásai és dühe érthető, melyben közre játszik a félelme. Hiszen egyedül van, és ez, illetve a saját magával szembenézés hozta ki belőle ezt az egészet. De csak addig hagyom ebben a fázisban, míg úgy nem ítélem, hogy ez mostmár egészségre káros lehet. A sérülések elkerülése érdekében kell okoznom némi fájdalmat, de csak míg el nem ereszti az ütőt. Amit bizony kitartóan fog egy ideig. De ha az izmai és csontjai egy ideig erején felül is ellen állnak nekem, az idegei ösztönösen tudják, hol az a határ. Ha eltörtem volna a csuklóját, nagyon sajnáltam volna, de az, hogy nem vihetem azonnal kórházba, már mindkettőnk hibája.
Ellenkezett, legalábbis erőteljesen próbálkozott, itt pedig előnyömre vált, hogy eljárok edzeni, és az is, hogy ő minden bizonnyal hónapokig nyomta az ágyat, ami nem tett jót a fizikumának. Általában, ha lehet elkerülöm a testi kontaktust a betegeimmel, mert nyilvánvalóan, bármit bele lehetne később beszélni. A legtöbb kollégám emiatt kerüli is az okoknál fogva. Én azonban úgy vagyok vele, hogyha nincs más, amivel vígaszt, nyugalmat nyújthatnék - mert a szavak, nem mindig elegek - akkor igen is megteszem, megkockáztatva, hog beperelnek, vagy, esetleg - és ez gyakoribb eset - hogy félreértik és esetleg a kiszolgáltatott pillanataik alatt képesek többet gondolni ebbe, mint egyszerű vigasz. Itt azonban úgy gondolom, hogy Braxton-nál ettől nem kell tartanom. Pláne, mert egy részemet mindig is rühellni fogja Braxton. Ezen a ponton pedig szép lassan átkerülünk a harmadik fázisba, tehát az alkudozásba. Ez nem azt jelenti, hogy velem próbál meg egyezséget kötni, vagy egyszerűen megpróbálja elfogadni a szabályokat, mint inkább, hogy önmagával alkudozik. Az összeszedetlen mondatai közt, valószínűleg saját magának tesz fel kérdéseket. Olyan kérdéseket, amik minden eddigi döntését, tettét, gondolatát megkérdőjelezik. Nem mondom, kellett hozzá némi erő, hogy továbbra is támadásképtelenné tehessem, de idővel kifárad és akkor még tarthatom is, nem, hogy lefogjam. Éreztem, ahogy egyre kevesebb benne a küzdeni akarás, hogy már nem kell attól félnem, hogy megsüketülök. Éreztem, hogy mostmár nem el tol, hanem kapaszkodik.
- Cale, maga most nem ellenem harcol, hanem a saját démonai ellen vette fel a harcot. - szólalok meg, mikor egyre halkabbá és gyengévé válik a hangja. - Az élet egyik legnehezebb harca, amit magunk ellen teszünk. De ne hagyja, hogy a negatív gondolatok, elragadják. Inkább engedje be a pozitív gondolatokat. És itt nem a vérre gondolok... hanem azokra a száz éves emlékekre, amikor mondjuk megismerte a cirkuszt, először evett vattacukrot vagy nevettetett meg mást. - magyarázom továbbra is higgadtan, bízva benne, hogy lassan belépünk a negyedik fázisba, a depresszióba, és onnan rövidesen elérjük a célunk. Az elfogadást.
- Ezt a harcot egy magának kell megvívnia saját magával, nem segíthetek benne, nincs rá szer, csak a maga elméje és kitartása. Én maximum mankó lehetek, aki igyekszik tartani magában az életet, amíg lehet, de ha nem harcol, mindez teljesen értelmetlenné válik. - engedek kicsit a szorításon közben, de nem annyira, hogyha érzem, hogy kiakarna csúszni a karjaimból, ezt meg is tehesse. Gondolom ő se akarna sáros lenni. Az öltönyök drágák, és nehéz tisztán tartani őket. Most viszont már ő is érti, hogy miért nem szerettem volna, ha meglepnek minket az emberei. Bár való igaz, akkor talán idáig nem is jutunk.
- Az, hogy elfogadja a valóságot és képes leküzdeni démonait, erős és bizonyos tekintetben hatalmas lesz. Én csak maga elé állítottam a saját tükrét, hogy képes legyen észrevenni a démonokat, mely belülről emésztik fel szép lassan. - válaszolom, bár megértem, hisz részben én indítottam el ezt az egészet, ugyanakkor abban a reményben tettem, hogy pozitív változásokat érhetek el. Ez az élet egyik nagy tragédiája: hogy valami, valami mindig történik. Én most diagnosztizáltam és átnyújtottam neki a pirulát, amit, ha bevesz, rendbe jöhet, ha nem, a vírus tovább fogja rövidíteni életét. Ennyit tehetek. Mi orvosok ennyit tudunk segíteni. Rávilágítunk a problémára, egyengetjük a beteget a gyógyulás útján, de a lépéseket saját magának kell megtennie. Amikor elkezd sírni, bevallom kivált némi bűntudatot, bár ez az egész harc vele járója. Talán főként az bánt, hogy még mindig engem okol. Hogy azt hiszi, én vagyok a főellenség.
- Hé, azért ez nem a világvége... Valójában most van itt az ideje, hogy újjá szülessen. - avagy azzá váljon, akivé kellett volna, mielőtt sorozatgyilkos lett. Nem akartam lemondani a játékról, de tény, hogy már korábban is mintha szirénák hangját véltem volna felfedezni. Most pedig meg is bizonyosodtam róla két szipogása között. Egyikünk se szívesen bukna le és feltételezem, nem szeretné, ha agyon lőnék. Szóval kellemetlen, de megköszörülöm a torkom.
- Cale... Öhm... tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, és hogy most van leginkább szüksége a fényre, de... megkérném, hogy másszon be a csomagtartómba és próbáljon meg csendben maradni. - szólalok meg a hátát paskolva, mert még nekem is kellemetlen, hogy mégha nem is volna gyilkos, orvosként nekem kell olyasmihez folyamodnom, amit eddig én is csak a mozifilmekben láthattam.
- Utána kitaláljuk hogyan tovább...

Az egészséges ember jó esetben egy kis motiváció után ismét talpra áll. Ha kicsit fogékonyabb a depresszióra, akkor egy kicsit több noszogatás kell neki. De egy olyan valaki, aki évekig csupa rosszban élt és ott kialakított magának egy kényelmes, bár ártó világot, nehéz visszarántani a mi világunkba és pozitív dolgokkal motiválni. Számukra sok esetben ez kínai, ha csak nem éreztek már valaha hasonlót, azokat az emlékeket azonban fel is kell idézni. Mint amikor a tanult nyelvet sokáig nem használjuk, aztán egyszer csak bele csöppenünk az országba és örülünk, ha egy-egy szót megértünk. Braxton most átkerült ebbe a világba, s mi vel mind idáig voltak mellette, akik sok féle nyelven beszéltek, így nem volt szüksége rá, hogy ő is megismerje. Most, hogy egyedül van, bajban van. Nem áltatom magam abba a naiv hitbe, hogy ez akkor is így marad, ha visszajutunk és kezébe kerül a telefon. De bízom benne, hogy a most fájó pillanatok később pozitívan fognak rá hatni, és motiválni fogják. Ehhez azonban az kell, hogy a kisfiút, akinek megígérte az apja, hogy kap egy gombóc fagyit az állatkerben, de helyette a fogorvoshoz vitte, megkapja azt a gombóc fagyit az állatkertben.
Amint meghallottam a szirénákat tudtam, hogy a játék noha még kezdetét sem vette, már véget is ért. Talán nem is baj. Majd máskor még visszatérhetünk rá. Egy olyan alkalommal, amikor majd nem menekülve a rendőrség elől jövünk ide, és jókedvűen beszél majd a gyerekkora szépségéről. Mert kellett, hogy olyan is legyen.
Kellemetlen volt megkérni, hogy másszon a csomagtartóba és bíztam benne, hogy nem fog ez olyan sokáig tartani. Bár sosem tűnt szívbajosnak, akkor sem volna egészséges, ha esetleg egy órát is elkéne töltenie odabent, pláne ilyen állapotban. Ha viszont úrrá lesz rajta az izgalom, az idegesség vagy az aggodalom, azt könnyen kiszúrhatják. Miután besegítettem a csomagtartóba és lecsuktam azt, gyorsan igazítottam egyet az öltönyömön, előkaptam a pisztolyom - meglepetés - és nagyjából beljebb mentem néhány méterre a cirkusz kapujától. Ez elsőre egy igazi akció film forgatási alapjának tűnhetett, valójában tényleg szükséges volt ez a műsor, ugyanis mikor megérkeztek a rendőrök, azt kellett látniuk, hogy pisztollyal keresem Braxton-t, hátha itt bújt el. Oda is jöttek, hogy megkérdezzék miért vagyok itt, amire azt válaszoltam, hogy meglógott az operaházból, és azt gondoltam ide fog jönni. Nyilván tévedtem. Néhányan azért  beljebb vonultak. A rendőr akivel beszéltem, elmondta, hogy az operaház már üres volt, legalábbis nem voltak jelei a gyanús tevékenységnek, viszont a vendégek sok különös dologról számoltak be, amihez értelemszerűen Braxton nevét köthették. Nora pedig aggódott, hogy miután kiküldte a rendőröket a helyszínre, ahogy kértem, illetve elmondta, amit én már korábban sejtettem - bár akkor még biztosak nem lehettünk benne -, hogy Mr. Braxton tervezget valamit, és ide fogok jönni, hogy elkapjam. Be akartak még hívni kihallgatni, de mondtam, hogy sajnálatos módon én sem tudok többet, mint, amit a vendégek tapasztaltak, hiszen én is csupán vendégként érkeztem oda. Mindenesetre megköszöntem fáradozásaikat és eltéve a pisztolyom, el is köszöntem. Bíztam benne, hogy Mr. Braxton addig se csinált semmi butaságot, és legfőképpen, hogy nem kapott sokkot a sötétben. Mielőtt azonban kocsiba ültem, még meglátogattam a sátort, egy-két apróságért. Miközben beültem, azon gondolkodtam, hogy találhatnak e nyomot, ami által lebukhatunk, de végtére is nem hiszem. Visszafelé útközben pedig azon aggódtam, hogy biztosan jó ötlet e, amit most teszek. Nem vagyok magamra túl büszke, és azt hiszem ez örökké tüske lesz, de bízom benne, hogy az ötlet, ha nem is teljes mértékben, de fele akkora sikert arat, mint, amire számítok.
Nem mertem gyorsan hajtani, mert akkor könnyen belefuthatok visszafele is egy igazoltatásba, de azért igyekeztem. Mivel az utcán elég furcsa látványt nyújtottunk volna így fényes nappal, ahogy kiszedem a csomagtartóból, így ezúttal éltem a lehetőséggel, hogy a városba érkezvén, használjam a kórház parkolóházát. Aggódtam ugyan, hogy mit fog szólni ehhez Cale, de bíztam benne, hogy elérjük az áttörést és a démonok okozta vörös köd egy-kettőre szerte oszlik, ha olyan helyzetbe hozom, ami neki is kedvére való lehet. Mondják a nevetés gyógyít...
Miután megbizonyosodtam róla, hogy a parkolóban épp nincs mászkálás, sietve felnyitottam a csomagtartót.
- Elnézést a kellemetlenségekért, de, ha elkapnak minket, én még kibeszélem magam, önt viszont... - nem fejezem be, mert mindketten tudjuk mi a vége. Itt pedig nem is feltétlen a börtönre gondolok, vagy a pszichiátriára. Braxton-t már nem viszik bíróság elé, és a cirkusz, kamerák nélkül megfelelő hely lett volna rá, hogy a kormány úgy tegye el láb alól a rend őrei által, hogy arról soha senki se szerezzen tudomást. Igen, lényegében, megint megmentettem az életét. Ha nem volt ellenére, kisegítettem a kocsiból. Ekkora helyen, ennyi ideig könnyen elzsibbad az ember.
- Kérem ne rémüljön meg, és ne kezdjen eszeveszett őrjöngésbe, de itt vagyunk az egyik városi kórház parkolójában. Viszont nem azért hoztam ide, amire maga most gondol. Ugyanis... - lépek a kocsi anyós ülésének oldalára és kiveszem a cirkuszból szerzett holmikat. - ...nem a pszichiátriára megyünk. - mosolyodom el haloványan, már ha valóban jól viseli a helyzetet.
- Kövessen. - pillantok rá és, ha nincs ellenére, el is indulunk az emeleti bejárat felé. - Anno, még kezdő koromban elég sok időt töltöttem bizonyos osztályokon, és pszichológusként ugyanis nem egyféle korra vagyok specializálódva, hanem, mindegyikre. Viszont nem mindegy, hogyan próbálunk beszélgetni egy 50 éves tapasztalt férfival, vagy egy 4 éves, szavakat még alig ismerő kis gyerekkel. - pillantok rá a liftből, míg beszélek hozzá. - Egyik nap, megkértek, hogy nézzek el a gyerekosztályra és próbáljak barátkozni velük. - nevetem el magam finoman. - Borzasztóan felsültem, mondhatom. Kedves voltam, mosolyogtam, de a gyerekek másként működnek, őket kiskorukban még nem érdekli a tudomány, a csillagok állása vagy akár.. a munkám. - sétáltam vele végig a fehér folyosón, de igazából még a föl-alá mászkálókat sem érdekelte, hogy itt vagyunk. Volt elég dolguk a betegekkel. Szóval némi körbetekintést követően besliszoltam Braxtonnal az egyik férfi mosdóba és a csapoknál átnyújtottam neki a porondmesteri kabátját és a kalapját. Na meg amit még két kézzel eltudtam marni a bűvészkedéshez. Bíztam benne, hogy eljutunk idáig, s még ennél is tovább, ahelyett, hogy egy kórház parkolójában próbálon talpra állítani. Szószerint és átvitt értelemben is.
- A gyerekek csodákra vágytak. Varázslatokra. Én pszichológus vagyok, nem értek hozzá, de maga... Azt hiszem Porondmesterként van némi tapasztalata. - mosolygom, miközben reményeim szerint szépen fel is öltözik. Nem kell nagy pucc, a kölykök akkor is tudni fogják, hogy ő valami különleges, ha meglátják a kalapját. Megvártam míg megmossa az arcát, ha nem tette, megkértem rá, mert az előző pár órában a düh és a sírás egyvelege nyomott hagyott rajta. Majd átnyújtottam neki két tőle kölcsönvett kesztyűt is, hogy ne ijessze meg a kicsiket, a hüvelykujja hiánya, noha biztosan lesz ott olyan picúr, akinek talán a lába is hiányzik. Többségük pedig olyan betegséggel küzd, ami nem fertőző, de talán az életükbe kerül. - Nem kell eget verő trükköket mutatnia, ha nem akar, egy pénzérmés trükkel is el tudja varázsolni a kicsiket. - nézek rá, hogy lássam készen áll-e. Ha kért időt, adtam neki. Ha pedig menni akart, előre engedtem.
- Most pedig szerzünk magának néhány igazi rajongót. - lépkedek utána a gyermekosztályon lévő játszóterem felé, ami ugyan tele volt játékokkal, alkotni valóval és talán még zene is szólt, de a benne tartózkodó gyerek nem tűntek túl elevennek. Nem is elvárt, hiszen betegek, legtöbbjük elég súlyosan. A szomorú gyerekek pedig nem játszanak.
Ha viszont eljutottunk odáig, hogy belépett, én pedig jobbára az ajtó félfának dőlve, karba tett kezekkel figyeltem, a belépésére minden szempár rá szegeződött. Nem mindenki tudta mi vagy ki ő, nem minden kisgyerek jár cirkuszba, de aki tudta, annak hamar mosoly kanyarodott arcára.

Őszintén szólva egy részem rettegett tőle, hogy rosszul sülnek el a dolgok. Hogy nem csak Braxton érzi majd rosszul magát, de esetleg még ártani is fog az épületben lévőknek. Nem voltam biztos a dolgomban, de ha belegondolok, már attól kezdve sem, mikor elhatároztam, hogy elmegyek az operaházba az előadásra. Szóval nem kis gyomor ideggel indultam neki, de bíztam benne, hogy kellemes csalódás fog érni. Nos tévedtem. Nem egyszerűen megváltozott, konkrétan kivirágzott a gyerkőcöktől, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez ne lett volna így fordítva is. Nem egyszerűen meglepett, konkrétan ledöbbentett, mennyire megváltozott ő is és az egész energia körülötte. Persze örültem neki nagyon, és én is jókat mosolyogtam, bár úgy tűnt két perc után már bíztató pillantásokra sem volt szüksége. Nem idegeskedett, nem ügyetlenkedett, egyszerűen olyan volt, mintha mindig is ezt csinálta volna. És a gyerekek?
Amikor belépett csak elkerekedett szemekkel pillogtak, akinek volt sejtése mosolygott. Ám mikor megszólalt azon a tipikus cirkuszi hanglejtésével a gyerekek szinte egyszerre álltak fel és sétáltak közelebb érdeklődve. Kicsit olyan hatást keltett, mint, amikor a horror filmekben rohan a vérző áldozat és a zombik körbe állják. Csak ez... aranyos és vér mentes volt. A gyerekeknek nem kellett magyarázni, nem volt szükségük szavakra, hogy ámuljanak a trükkjén. Én csak szemeim forgattam mosolyogva, mikor felém mutatott, de a gyerekek kuncogtak, kezüket arcukra helyezték izgalmukban. Úgy csillogott a szemük a trükk láttán, ami még csak kezdetét vette, mintha valami elképesztő varázslatot láttak volna. Mert számukra az is volt. Kicsiként persze volt, hangos kacagás, nevetés, csodálkozás, hogy hát mi van ezekkel a kártyákkal. Mindenki tudatni akarta a varázslóval, hogy az övé is hetes, nem csak a mellette ülőé. Az, hogy a műsor szereplőjévé tette őket, egy percre úgy érezték, ők is ennek a varázsvilágnak részesei, nem pedig a kórházé, ahol még sok idejüket töltik majd. Sztereóban bólogattak és igeneztek a kérdésre. Mindenki kicsit különlegesnek érezte magát, ahogy egy cirkuszban, mikor őt választják ki. A félelem legkisebb jelét sem mutatták, pedig voltak olyan picik is, akik igazából még beszélni is alig tudtak, de mikor a többiek nevettek, ők is kacagtak. Nem tudták min, de a nevetés még is csak ragályos. Az egyszerű papír konfettik láttán, mintha minimum egy természetfeletti lény lett volna, úgy sikongattak örömükben. Még az is, akinek talán a torka is fájt, és az infúziós gyerekek is úgy ugráltak hitetlenkedve, mintha nem is volna semmi bajuk. A hangos kacagásra persze többen is felkapták a fejük, főleg a nővérek és a folyosón, székekben vizsgálatra váró gyerekek. A végén beljebb kellett jönnöm és a falnak dőlnöm, mert nem fértek be tőlem. A trükk végén persze nem maradt el a tapsvihar se, s mivel varázslók valamiért nem túl gyakran látogatják a kórházakat, maximum hébe-hóba egy-egy bohóc, így a gyerekek is ritka pillanatnak élték meg. Ha pedig az ember egy ritkán látott sztárral találkozik, annak nyoma kell, hogy maradjon. Na már most ezek a kölykök nem ismerték még az autogram lényegét, így helyette tolongani kezdtek az ölelésekért. Nem kellett Braxton-nak visszaölelni se, talán nem is lett volna ideje, mert jobbról balról megszorongatták, nos, jó részt csak a lábát, mivel ő túl magas volt, a gyerkőcök nagy része pedig alig érte fel akár a derekát. Ami pedig a keveslett fizetséget illeti, akinek volt zsebpénze, vagy akadt némi apró a szülők zsebében, az mind a felfordított kalapban landolt. Igaz, néhány érme után, a nagy hálálkodás közepette került bele valahonnan néhány cukorka, hajcsat és akinek az sem volt, belerakta a becsomagolt kekszét. Majdnem egy cumi is belekerült, miután a totyogós gazdája példát véve a többiekről, ő is szeretett volna valamit beledobni a kalapba, de neki vissza is adtuk, mert fog az még hiányozni neki alvás alkalmával. A nagyobbak tudni akarták, hogy csinálta, a kisebbek pedig marasztalni próbálták.
Talán nem fizetnek olyan jól a kórházi fellépőknek, de az tuti, hogy több örömöt okoznak, mint például egy pszichológus valaha is fog. Láttam, hogy Cale is egyre inkább átvette a helyiség energiáit, amit valójában ő okozott. Mosolygott, és ez nem az a kárörvendő, gonosz mosoly volt, mint, amit megszokhattunk tőle. Mivel teljesen új arca volt, akkor sem léptem közbe, mikor egy-két gyerkőc kikönyörögte az ott lévő szüleitől, hogy lefotózzák a Porondmesterrel. Azt hallottam, hogy a nővéreknek is tetszett, amit ez a fickó művelt a gyerekekkel, de közben egymást kérdezgették, hogy vajon kirendelte ide, vagy ki ő. Akkor egy picit több figyelmet szenteltem nekik, mert, ha esetleg valaki elkezd a recepción kérdezősködni, nekünk mennünk kell. Nem tudom, volt e még trükk a tarsolyában, mert akkor azt még megvártam, addigra már úgy is egy egész tömeg sereglett köré, de mikor úgy láttam kifáradt, vagy esetleg el is köszönt, úgy én is közelebb léptem, hogy elindulhassunk, hiszen lassan be is esteledett. Persze mindenki sajnálta, hogy elmegy, kérlelték, hogy maradjon. Aztán ahogy elindultunk, még a nővérek közül is volt, aki megköszönte, hogy itt volt. Ó, nem, én jelenleg levegő voltam, ami nem is baj, elvégre neki jár a köszönet. Én csak egyengetem az útját. A liftnél még egy csokis-epres turmix-xal is meglepték, és még a folyosó végéről is hallani lehetett, ahogy a másik felében a gyerekek az új élmények által gazdagodva próbálták megismételni, amit az imént láttak. Aztán a liftbe lépve, végre kettesben maradtunk. Nagyot sóhajtottam, és kíváncsian pillantottam rá, hogy vajon most mi jár a fejében.
- Azt hiszem, elég nagy sikere volt, nem gondolja? - mosolyodom el, zsebre téve a kezeim. - Lemerem fogadni, hogy abból a 20 gyerekből 19 cirkuszban akar majd dolgozni. Az az egy pedig még nem szobatiszta. - somolygom. - Ha gondolja, holnap összeszedem a magáról készült portrékat a gyerekektől és odaadom az egyik emberének, hogy legyen erről az egészről emléke. - sandítok felé már a parkolóban sétálva. - Na milyen érzés volt, igazi Porondmesternek lenni? - kérdem már a kocsinál.

Semmi sem tart örökké, és már így is jóval többet nyújtott Cale, mint vártam. De azt gondolom, ez az ő javára is válhat. Túlzásba azonban nem akartam esni, mert a visszájára fordulhat ötletem, és a végén a jókedvből pánik lesz. A gyerekek viszont kitettek magukért, noha ez főleg Cale-nek köszönhető. Bíztam benne, hogy ez jó hatással lesz a férfire, noha nem ringattam magam naiv tévképzetekből, hogy mostantól akkor minden szebb lesz. Ez egy folyamat, és bizony előfordulhat, hogy holnap, ha nem is teljes egészében a maiaknak köszönhetően, de olyan lesz, mint a nap első felében. Ez azonban egy friss emlék. Egy pozitív emlék, amit mostanság nem fog kitörölni fejéből csak úgy. Pláne, amekkora hatást gyakorolt rá ez az egész. Mindenesetre én bíztam benne, hogy míg én mankót, addig a gyerekek némi vigaszt nyújthattak a borús időkre, vagy legalább mára. Örömöt szerezni egy haldokló arcára talán a legnehezebb, de pontosan emiatt válik mosolya olyan kinccsé, amire örökké emlékezni fogunk. Az emberit éríntő kijelentésére bólintok egy aprót. Őszintén szólva már csak amiatt is rájuk gondoltam, mert azt gondoltam, ha Cale-t megint megszállja az ördög, neheztelni fog rám, hol ott most ő is látja, hogy nem akartam neki rosszat, sőt. Bízhat bennem. Ám mikor az embert egésznapja elég intenzívre sikerül, aztán estére magára marad és a gondolataival, azok képesek letéríteni az útról, függetlenül, hogy az jó vagy rossz. Tisztában vagyok vele, hogyha sokáig e nélkül ismét a mélybe veszne. Viszont az sem opció, hogy mindennap beosonjunk egy kórházba vagy óvodába, őt meg egyedül igazoltatnák. Ez csupán egy kis ízelítő volt, hogy ilyen életet is élhetne. Persze némi csavarral, lévén, hogy bármikor lebukhat. De ha kifejezetten a gyerek szeretet élteti, arra van más opció is. És itt nem szülinapi bohóckodásra vagy kórházlátogatásokra gondolok. Nyilván neki is meg kell élnie valamiből. De speciel egy becsületesen működő cirkusz alapjaiba véve nem csak testhez álló munka lenne a számára, de ha valóban elkerüli annak lehetőségét, hogy lehúzza az embereket, nem csak gyerek rajongókat szerezhet magának.
- Egy percig sem kételkedtem abban, hogy képes lesz mosolyt csalni a kicsik arcára. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen jól fog sikerülni. - mosolyodom el, noha úgy látom, talán a fáradság, talán a régi-új érzések felelevenítése, de mintha kicsit még zavarban is lenne. Reméltem, hogy nem csak ezen érzések átismétlése okozza ezt a zavart, ha nem lassan tudatosul benne, hogy a cirkuszában elmondottakkal ellentétben, nem vesztett. De nyerésre áll.
Ami azt illeti én a mai napra teljesen elfáradtam, de talán nem is baj, mert hamarosan úgy is búcsút kell vegyünk egymástól. A szavam tartom, elviszem az üzletig, ahol hagytuk a telefonjaink, és nem, nem fogom ráküldeni a rendőrséget. Mikor megáll velem szemben, rá nézek a kérdés nyomán. Nem fogok hazudni, de azt gondolom letörni se fogja válaszom, mert ő is tudja mi az.
- Bízok abban az oldalában, aki jelenleg is küzd és itt áll velem szemben. És nem, nem hiszem, hogy képes volna teljesen megtisztulni és jó lenni. De Cale... - ragadom meg vállainál és a szemeibe nézek. - Nincs egy olyan ember sem a földön, aki ne hordana magán valamennyi mocskot. Maximum a babák. - teszem hozzá végül, s el is engedem. - Komolyan azt gondolja, hogy én még sosem hibáztam? Aki nem hibázik, az aligha jut előbbre. De aki hibázik, elismeri, elfogadja mindazt és tanul belőle, hogy előbbre juthasson. Volt már betegem, akin nem tudtam segíteni, pedig higgye el, magához képest az ő kezelése jóval enyhébb volt. - magyarázom, noha nem gondolom, hogy tényleg azt gondolva volna, hogy én sose hibáztam.
- Magának nem volt születésétől fogva gyilkos szándéka. A körülményei hozták ki ezt önből. Persze ez nem elég mentség, de sosem késő változtatni. - vonok aprón vállat, újabb kérdésére azonban elmosolyodom. - Nem, Cale. Én csupán egy pszichológus vagyok. Nem én jelentem a gyógymódot, csupán elmondom, hogy mi az, ami segíthet, megmutatom, hogy milyen érzés az az út, amit még járhat. De a végén magának kell döntenie. Én azért vagyok, hogy amíg maga küzd, megtartsam, hogy ne hulljon a földre. S ha egy idő után úgy tűnik, hogy egy maga is megbirkózik vele, de esetleg egy nap még is a földre hull és segítségért nyúl, én akkor is felfogom segíteni. - válaszolom mosolyogva, biztosítva, hogy amennyiben tudok, és látom a hajlamot a javulásra, készségesen, erőm felül is segíteni fogok neki. - Nem létezik múlt nélküli szent, ahogyan jövő nélküli bűnös sem. - teszem hozzá. Majd ha nem volt több hozzáfűzni valója, amire egyébként készségesen válaszolok, ha úgy van, akkor beültünk a kocsiba, de a motor beindítása előtt, még azért ránéztem.
- Tudja, nem álltatom magam olyan reményekkel, hogy mostantól teljesen elűzi gondolatait a gyilkosságokról, noha sosem tudhatjuk, talán ez is megtörténhet. De, ha nem a szakmai véleményem érdekli, azt mondanám, én a maga helyében megpróbálnám ezt legalább olyan mértékben átformálni, hogy esetleg ne a világ kárára tegye. A képregényekben sok olyan szuperhős van, aki ha nem is szívesen, olykor meg kell, hogy öljön valakit, aki valóban rossz. Nem azt mondom, hogy robbantsa fel a börtönt, de esetleg, ha nem is ölni, esetleg móresre taníthatna egy-két embert, aki igazán megérdemli. Talán, ha a maga születésekor is lett volna egy olyan magához hasonló fickó, aki jó útra tért, nem hagyta volna, hogy ilyen sorsa jusson. Azt mondta szereti a gyereket. És bár nincs jogom elítélni senkit sem, de speciel a gyermek bántalmazás felett nem tudok szemet hunyni, a szexuális bántalmazásokról nem is beszélve. Ez a világ rossz, de vannak, akiknek meg van a lehetőségük, hogy jobbá tegyék. - fordítom vissza fejem a kormány felé. - Mikor a kihallgató teremben először találkoztunk, nyilván nem éri meglepetés, ha elárulom, hogy már megjelenésem előtt borítékolható volt, hogy kifogják végezni. És bár nem könnyítette meg a dolgom, de nem hagytam, hogy a magából áradó rossz energiák elvonják a figyelmem magáról. Meg lehet hibáztam, de én az aktájában fellebbezést kértem a ítéletre. - jegyzem meg halkabban. Ugyan még nem érzem ennek gyümölcsét, de azt hiszem még nem is bántam meg, noha a szökése és a túszdráma elég sok fejfájást okozott eztán. Csak azért nem vették el tőlem az ügyet, mert a bíróság is tudta, hogy vaj van a fülük mögött.
A parkolót hamar elhagytuk, és így kora este még csak tömeg sem volt, így hamar elértünk az áruházig, ahol a telefonok még mindig a csomagmegőrzőben vártak ránk.