Talán meg sem kellene lepődnöm azon, hogy Dr. Mcgrover ezt a helyzetet is tudja kezelni; nem csupán orvosként, hanem tulajdonképpen úriemberként. A segítsége diszkrét, nem hívja fel ránk a figyelmet és nem is akar mondjuk erőszakosan lenyomni egy székbe, de szinte érzem, hogy résen van, és ha mondjuk mégis az a veszély fenyegetne, hogy egyszerűen összeesek, nem hagyna csak úgy a földön kikötni. Ilyesféle közbeavatkozásra szerencsére végül nincs szűkség, részben azért is, mert én magam is belátom, hogy jobb, ha leteszem a hátsó felem. Elveszem a vizet is, még ha remegnek is az ujjaim; a pohárért nyúlhatnék a másik kezemmel is, hogy biztosabban tudjam fogni, de abban még mindig ott szorongatom a galacsinná gyűrt papírdarabot, amit véletlenül sem szeretnék, ha bárki más meglátna. Lehet, hogy ez butaság. Kezdetben a rendőrség kezére juttattam volna, mint bizonyítékot, de már biztossá vált, hogy nem hisznek nekem. Senki nem hisz nekem vele kapcsolatban, a nyomozást pedig ígyis-úgyis le fogják zárni és a döglött akták közé fog kerülni, ha tudnak erről, ha nem.
Dr. Mcgrover jelenléte sokat segít azon, hogy ne veszítsem el teljesen a fókuszt. A rettegésem nem szűnik, viszont nem akarok ténylegesen pánikrohamot kapni vagy elájulni, ezért próbálok az ő nyugodt szavaira koncentrálni. Félelem villan a szemeimben, amikor azt mondja, ha sok ember között vagyok, az egyben nagyobb biztonságot is jelent – egyrészről könnyen elképzelhető, hogy igaza van, másrészről fogalmam sincs, Edgar forgat-e valamit a fejében. Valamit, amivel talán az összes jelenlevőt sodrom veszélybe az én jelenlétemmel. Mielőtt még ismét elragadhatna a pánik, Dr. Mcgrover újra megszólal, én pedig a szemeibe kapaszkodok a sajátommal, miközben pontosan azt teszem, amit mond: hosszan beszívom a levegőt az orromon, egy kicsit bent tartom, aztán lassan kifújom. Amikor érzem, hogy ez hatással van rám és valamelyest elkezd csillapodni az addigi nyugtalan szívverésem is, megmozdítom a hol reszkető, hol szinte görcsben álló ujjaimat is. A pánik okozta sokk lassan enyhül a tudatomon, a papírgalacsin észrevétlenül hull a székem alá. A virág emlegetésével eszembe jut az a valóságos dzsungel, ami miatt lényegében rózsabokornak fog tűnni a fotón is, hiába állította magunk mellé őt is az igazgató, ez a gondolat pedig elég mulatságos ahhoz, hogy az előzőekkel együtt oldja a pánik görcsét a testemben.
– Igen, köszönöm – biccentek, ezúttal már biztosabb kézzel nyúlva a pohárért, amit igazából észre sem vettem, hogy az előbb előzékenyen elvett tőlem. Nem is csak egy kortyot iszok, megtalálva magamban az erőt, hanem kiiszom a víz maradékát. Újra megköszönöm neki, aztán veszek egy nagy levegőt és bólintok a következő tanácsára.
– Talán tényleg jobb lenne, ha most hazamennék – szólalok meg halkan, óvatosan felemelkedve a székből, ellenőrizve, hogy a lábaim hajlandóak lesznek-e elbírni engem a továbbiakban. – Rachel úgyis biztos kézben tartja a továbbiakat – keresem meg az említettet, aki épp a riporterekkel beszél, bár néhányan már pakolják el az elektronikus eszközeiket. A lényegi részt kipipálhatták, már mindenkinek csak enni-inni kell; azt nélkülem is meg fogják tudni tenni.
– Igazán sajnálom ezt a kis közjátékot – fordulok vissza Dr. Mcgroverhez egy apró, bocsánatkérő mosollyal. – Nagyra értékelem a segítségét, legalább annyira, mint a társaságát. Örülök, hogy találkoztunk – teszem hozzá egy sokkal valódibb mosollyal. Mindennek ellenére csakugyan élveztem a beszélgetésünket... meglehet ezért is érzem úgy, hogy az iméntiek fényében jobb lesz, ha nem mutatkozik a társaságomban tovább. Ezt persze nem mondhatom meg neki, ugyanakkor ha az előző percekre való tekintettel inkább úgy látja, hogy elkísérne a ruhatárhoz, nem akadályozom meg benne; ha viszont inkább a kollégáihoz csatlakozna, tökéletesen megértem.

Nem tudom, hogy csak a tapasztalata okozta nyugalma vagy az általános kisugárzása okozza-e, de Dr. Mcgrover sikeresen megakadályozza, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik, aztán megnyugodnom is segít; úgy a szavaival, mint a puszta jelenlétével. Tényleg sokat jelent a segítsége ebben a helyzetben, legyen szó az apró figyelmességekről – amelyeket a pillanat hevében talán észre sem veszek –, vagy épp a tanácsairól, amelyek segítségével lassan stabilizálódni érződik a szívverésem és a légzésem egyaránt. Egészen odáig jutunk, hogy meg tudom inni az egész pohár vizet, aztán még a székből is sikerül felállnom, viszonylag biztosan maradva a talpamon. Vagyis, a cipőm sarkain. Látom, hogy Dr. Mcgrover azért résen van, de ezúttal nem szédülök meg; csak a szavaira kell visszatartanom egy kínos nevetést. Barát, bizalmas? Jó vicc. Ez persze passzív-agresszívan hangozhatna, ezért nem adok neki hangot, de aztán amúgy is egy viccel fejezi be, visszautalva a beszélgetésünkre, én pedig megtalálom magamban az erőt, hogy röviden és kissé erőtlenül, de őszintén elnevessem magam.
– Szeretnék megmaradni a legjobb betegének – biztosítom egy mosollyal, nem árulva el neki, hogy a kérését nem tudom megvalósítani akkor sem, ha akarom. Inkább elterelem a szót egy bocsánatkéréssel, amit persze leráz magáról.
– Ebben valahogy nem kételkedem – húzom el a számat egy együttérző pillantással. Kifejezem az örömömet, amiért megismerhettem, a válasza pedig egy újabb fokkal növeli a mosolyom élettel teliségét. Már csak ezért sem hazudok a következő kérdésre, bár igyekszem elütni a dolog élét.
– Ezt olyan szigorúan kérdezte, hogy szinte félek bevallani a nemet – ismerem be egy kis mosollyal. – A sofőröm csak a hívásomra vár, de nincs idebent – teszem hozzá. A felajánlása egyáltalán nem lep meg abból ítélve, amit eddig megismertem belőle és nem is áll szándékomban elutasítani a társaságát. A félelmem nem múlt el; fogalmam sincs, figyel-e minket, de ha valaki, Dr. Mcgrover nem fog félreérthető jeleket adni velem kapcsolatban, amivel felhívhatná magára a figyelmet. Az aggódása egyszerűen a munkájából és a jelleméből fakad.
– Még meg is köszönném – viszonzom a kedves mosolyt, kifejezve, hogy még véletlenül sem bánom a társaságát, ahogy eddig sem tettem. A ruhatárból először a táskámat kapom meg, így már tudok is jelezni a sofőrömnek, mire a kabátomat is kiadják. Megköszönöm Dr. Mcgrover udvariasságát, hagyva, hogy rám segítse a kabátot – eddig sem volt kétséges, hogy valódi úriember. Épp csak egy pillanatig vacilálok, hogy kijöjjön-e velem az épületből; magamat talán nagyobb biztonságban érezném, de őt nem akarnám veszélybe sodorni. A józan ész győz végül, amely azt mondja, az autó egyébként is gyorsan meg fog érkezni, és eddig sem volt baj. Így hát Dr. Mcgrover társaságában várom meg az autót is, amikor pedig beülök, még lehúzom az ablakot. A szavai őszinte mosolyra fakasztanak; most, kiszabadulva odabentről, már könnyebb.
– Úgy legyen. Köszönök mindent még egyszer – nyúlok az ablakmozgató gombhoz, de félúton még meggondolom magam. – Vigyázzon a kóstolással! – pillantok még rá, megengedve magamnak egy kis könnyedséget az este végére. Mosollyal a szám sarkában intek neki búcsúzóul, aztán jelzem a sofőrnek, hogy indulhatunk. A mosoly még egy kicsit a helyén marad; a valódi szorongást egyébként is csak a hatalmas és ürességtől tátongó lakásban, a négy fal között engedem szabadjára.