Mire Mills hazaér, már kész tervekkel várom. Tudom, hogy az utóbbi időben nem brillíroztam igazán, sem, mint anya, sem, mint vezető, sem, mint ember, de valahol el kell kezdeni, nem igaz? Muszáj. Nem maradhat örökké így az életünk, nem élhetünk itt örökre. Furcsa volt visszajönni abba a lakásba, ahol minden kezdődött, hiszen, mióta az eszemet tudom, itt éltem, Valencia már csak az emlékeimben él, oda már csak vendégként mentem, a nagyszüleimhez a nyári szünetben. Ez a lakás minden, csak nem otthon, többé már nem, mert akárhányszor kinézek az ablakon, vagy végighúzom ujjbegyeimet a bútorok politúrján, vagy belenézek a fürdőszobai tükörbe – az még ugyanaz, amibe tizenhét évesen is visszanéztem magamra -, csak a bukásom jár a fejemben. Azt a szerencsétlen nőt látom visszaköszönni, akit elhagyott a férje, minden tartozással, minden hitellel, egy rohadt szó nélkül. Azt, akit átvertek – sorozatosan. Azt az ostobát, aki hagyta ezt az egészet megtörténni. Azt a naivát, aki annyira nagyon hitt benne, hogy minden a régi lehet, aki bízott a férjében annyira, hogy ne higgyen a saját szívének, és a megérzéseiben.
Egészen idegennek érzem magamat, mintha csak egy kísértet lennék, és van abban valami aggasztó-, mi több, ijesztő, ha egy szívet melengető érzés helyett fagyos hidegség járja át az embert. Szívem szerint felújítanám a helyet, kicsit elavult már, meg ráférne egy nagyon-nagytakarítás is, de nincs kedvem és energiám nekifogni. Az anyagiakat meg hagyjuk is, azt hiszem...
Szóval eltelik a reggel első-, majd a második-, sőt, még a harmadik órája is. Szinte merülésig pörgettem a telefonomon a szociális média különböző platformjait. Egy kicsit irigy vagyok rájuk, az ismerőseimre, meg a volt barátaimra. Azokra a barátokra, akik az első nehézség – a konkrét mélyrepülés – alkalmával mind, egytől-egyig hátat fordítottak nekem, mert, minden bizonnyal, többé már nem illek bele ezekbe az idilli képekbe. Futótűzként terjedt először a pletyka-, aztán a zord, rideg valóság, hogy tényleg, komolyan elköltözünk Manhattanből Bronxba. Az okát persze senki sem tudja, sokan meg vannak győződve róla, hogy Greg meghalt, mivel ő nem volt ott sem akkor, amikor pakoltunk, sem akkor, amikor beszálltunk a taxiba. Önkéntelenül is, halkan elnevetem magam az ágyban, a hasamra fordulva, amikor felötlik bennem a groteszk gondolat: biztosan azt gondolják, hogy én öltem meg a pénzéért, vagy a Kajmán-szigeteki széfért, amiről kiderült, hogy üres, és most egyik napról, a másikra felkopott az állunk ennek okán.
Ma is megfogadom, mint ez előtt már többször is megtettem, hogy nem pörgetem az oldalakat, sőt, megszakítom a kapcsolatot ezekkel az emberekkel mindenféle platformon, mi több: a saját profiljaimat is törlöm. Utóbbiról persze lebeszéltem magam, mert azzal egyértelművé tenném, hogy vége mindennek.
Végül is összeszedem magamat, letusolok, felöltözök valami olyanba, amiben nem néznek itt ki, amiben elvegyülhetek, amiben nem szúrok szemet, és, aminek hála nem tesznek fel kérdéseket a régi ismerősök, akik itt rozsdásodnak azóta is, hogy a családom-, és én elköltöztünk innen. Tehát marad a fekete farmer, a hasonszín hosszú ujjú és csizma, pulóver és kabát, meg egy térdig érő csizma.
Ebédre csak egy szendvicset készítettem és megittam két pohár bort, és halálra untam magam. Próbáltam már leülni és tervezni, de egyszerűen mindegyes alkalommal csúfos kudarcot vallok, mert bárminek is állok neki, bármibe is kezdek bele, az biztosan borzalmas lesz. És, ha csak erre gondolok, el tudnám sírni magam – mindig, most is. A kanapéra heveredek, de a helyett, hogy bekapcsolnám a tévét, inkább az álláshirdetéseket pörgetem, nem is igazán figyelek a megnevezésekre, a leírásokat pedig el sem olvasom. Hiába vagyok jó abban, amit csinálok, ha nem kell senkinek, arra pedig nem vettem rá magamat, hogy egy butikban legyek eladó.
Mire Mills hazaér, már javában a konyhában ténykedek: összeütöttem három különböző mártogatóst, felszeleteltem zöldségeket, vettem egy zacskó tortilla chipset, meg egy burgonya szirmosat, popcornt, meg rendes vacsorának valót is.
- Szia, kicsim! – rikkantok, és, ha megtalál a konyhában, csak akkor folytatom. – Tudom, hogy péntek van – szögezem le a nyilvánvalót -, de arra gondoltam, hogy ma itthon maradhatnál, és megnézhetnénk a Real meccset. Vettem csirkét, meg előre csomagolt hamburgert, ami tudom, hogy fele olyan jó sincs, mint – amiket együtt csináltunk, mint egy kibaszott boldog család – gondolom, de nem mondom ki, helyette iszonyatosan próbálok mosolyogni. – Mintha mi csinálnánk, de, gondoltam, örülnél neki – vonom meg a vállamat, felkanyarítva rá a piros-fehér kockás konyharuhát. – Nos, mit szólsz? Ha mindezzel nem vettelek meg, akkor még fel tudok ajánlani egy skin care routine-t is – biccentem kissé jobbra a fejemet, és nagyon-nagyon erősen reménykedem benne, hogy nem pattint le.

Végre eljön a kicsengetés pillanata, amit kitörő öröm fogad és a szabadságot ünnepelve mindenki a péntek esti buliról kezd érdeklődni. Próbálnak engem is bevonni, én meg igyekszem valami mosolyszerűt magamra erőltetni, hogy úgy tűnjön, nekem is csak ekörül járnak a gondolataim, mert mégis mi máson agyalhatna egy 17 éves tinédzser, nemde? Péntek ergó buli, pia, haverok.
Az igazság viszont az, hogy nekem rohadtul nincs kedvem egy zsúfolt, hangos helyen aszalódni, hiába van hétvége és ez hamar ki is bukik belőlem, amikor Kat elkezd rajtam csimpaszkodni, nekem meg előkerül a harapósabb énem. - Oké-oké, nyugi már Kat! Csitítom a barátnőmet, mert képtelen abbahagyni a győzködésemet. - Nem tudsz átvágni.. tudom, hogy csak Mathias miatt akarsz menni és nekem szánod a bátorító szerepet, szóval nem kell a körített duma. Állapítom meg és közlöm vele, hogy ne nézzen hülyének, mert tudom mire megy ki a játék. Nem most jöttem le a falvédőről, úgyhogy legyen csak őszinte velem. Ő persze nem adja fel, mindent bevet a kutyaszemektől a pillarebegtetésig tényleg mindent, én pedig ezek után nem látok más választást, minthogy rábólintsak az akaratára mielőtt tovább erősködik. -  Nem bánom, ott leszek. Makacs egy nőszemély vagy, azt meg kell hagyni. Lököm meg Kat vállát lazán, amire vagy inkább, amiért, hogy elígérkeztem neki egy hatalmas ölelést kapok köszönetképpen, meg egy cuppanóst az arcomra, aminek hatására végre sikerül őszintén felnevetnem. - Este találkozunk, puszi. Zárom le a beszélgetést és az utolsó szót direkt kihangsúlyozom, elnyújtva, ami egész viccesen hangzik. Még egy csókot is dobok Kat felé, csakhogy érezze a törődést és vegye a lapot, hogy az estét nem egyedül tölti.
El köszönök mindenkitől, majd behányom a táskámba a cuccaim és tempós léptekkel elindulok a metróállomás felé, még mielőtt Kat meghívathatná magát hozzám, hogy adjak neki kölcsön valami dögös rucit. A sok szarságtól eltekintve, ami körbevesz tökre benne is lennék, de Kat nem tud az egész Manhattanből Bornxba száműzetésemről semmit. Legalábbis nem firtatja és őszintén az lenne a legjobb, ha ki sem derülne mekkora káoszban élem jelenleg ezt az életnek nevezett valamit.

A metróút továbbra is bazi hosszúnak tűnik, ezért fejhallgatóval a fejemen, kizárva a hangos tömeget, bőven akad időm az élet apró cseprő és nagyobb erejű dolgain agyalni. Például Tommyn.. Nem is értem, hogy tudok folyton róla ábrándozni és utálom, hogy állandó jelleggel hiányzik. Basszus ezek a pasik csak a gondot jelentik. Édes kis gondot, akivel legszívesebben együtt tölteném a napot, de nem teszem, mert Kathez hasonlóan én is csak egy makacs nőszemély vagyok, aki egy olyan pasitól várja a csodát, akinek még sosem sikerült valaki felé elköteleznie magát. Tulajdonképp meg sem lep, hogy egészen a bronxi megállóig lefoglalja a fiatalúr gondolataim, eskü már az is csodaszámba megy, hogy kitudok zökkenni és a megfelelő helyen sikerül leszállni. Ajj Tommy, kikészítesz!

Kiverve a fejemből tudjuk kit, sikeresen hazaérek, bár a mai napig képtelen vagyok hangosan elfogadni és otthonnak nevezni ezt a helyet. A bejárati ajtó nyitva van, így belépek az előszobába, a szekrényre dobom a kulcscsomóm, leveszem a fejhallgatóm, ami a nyakamon pihen és a cipőmet hanyagul lerúgom a földre. Ebben a kupiban amúgy is bőven elfér, ha nem rendezetten helyezem egymás mellé a lábbelimet.
Egyszer csak anya rikkantására leszek figyelmes, ami valljuk be egészen meglep, az meg még inkább, hogy a konyhában találom a hangját követve.    
- Szia anya. Köszönök neki végre én is, igyekezve azon, hogy a döbbenetet levakarjam az arcomról. - Ami azt illeti.. Túrok bele a hajamba és még mindig azon töröm magam, hogy a látványa és a programajánlata ne okozzon teljes nem értem mi folyik itt ábrázatot. - Már elígérkeztem Katnek.. kell neki a segítségem ma este. Magyarázom anyunak és kezdem rosszul érezni magam, látva őt, hogy hosszú idő után mennyire lelkes. - Bár meg kell hagyni csábító az ajánlatod. Kedvesen rámosolygok, miközben a táskám az egyik székre lehelyezem, amolyan időhúzásképp, hogy kitaláljam mit is mondhatnék, ami nem hat egyértelmű lerázásként, miközben pontosan ezt teszem.
Régebben rengeteg hasonló közös anya-lánya programunk volt, most mégis rettegek a gondolattól, hogy kettesben maradjunk. Attól félek, hogy anyával csak a földön fekvő éles szilánkokat kerülgetnénk, arra törekedve, hogy ne ejtsünk vágást a másikon, de a szavainkkal, végül úgyis megsértenénk egymást. Állandóan ez van. - Kedves tőled, hogy készültél, de bepótoljuk legközelebb, oké? Touché, pontosan erről beszéltem. Megnyertem a mérkőzést fájdalmat okozva ezzel és igen ahogy kiejtem a szavakat a számon, mindjárt társul hozzá az a kibaszott bűntudat is, mert anélkül túl könnyű lenne. Legjobb lesz, ha gyorsan eliszkolok a konyhából egészen a szobámig anélkül, hogy anya szemeibe néznék.

A szobámba érve tiszta fehérneműt és törölközőt veszek magamhoz, majd a fürdőben sietősen a zuhany alá állok, hogy lemoshassam magamról a cserbenhagyás érzését. Sikítani tudnék, de nem teszem, inkább csak mantrázom magamban, hogy nem vagyok egy szörnyeteg. Megmosom az arcom, erősen sikálom a bőröm, de az érzés nem múlik, ahogy a gondolat sem, hogy itt kell maradnom.
Csak végig tudok csinálni anyuval egy közös programot anélkül, hogy összeveszés legyen a vége. Ejtem ki az egyszerre kérdésként és kijelentésnek ható mondatot, amivel nem igazán sikerül meggyőznöm magam arról, hogy ez tényleg így is lesz.
Nem túl sietősen, de kikászálódok a zuhanykabinból és a szobámban a kikészített dögös ruci helyett egy melegítőt veszek fel. Az ágyra ledobott telefonom után nyúlok és bocsánatkérő üzenetet kezdek el írni Katnek. Sajnálom Kat, de családi vészhelyzet alakult ki. Nincs nagy baj, de itthon kell maradnom ma este. Viszont csajszi.. egyedül is betudod hálózni, Mathias oda van érted. Kacsintós fejet, szívecskét meg mindenféle emojit küldök neki, hogy ne utáljon annyira, később még úgy is kiengesztelem.

Van egy fajta elképzelésem anyut mennyire sikerült korábban lelomboznom és belemarnom az érzéseibe, ezért a keresésére indulok reménykedve abban, hogy mérgében nem nyúlt alkoholhoz vagy feküdt vissza aludni, mert általában ezt az eredményt sikerül elérnem nála, ha beszélgetni próbálunk, ami meglepő, ja nem.., de mindig veszekedésbe fullad.
Amint megtaláltam anyut, puhítani próbálom, közben meg magamat is győzködni, hogy jó lesz, ez igazán jót fog nekünk tenni. - Tudod igazad volt.. ránk férne egy kis csajoskodás. Túl rég volt már, hogy együtt töltöttük volna az időnk. Kat megoldja egyedül is.. Áll még a meccsnézés? Na meg a skin care routine-ról sem feledkezhetünk meg, mert tiszta gáz a fejem. Biggyesztem le a számat, vicces pofákat vágva, hogy kicsikarjak belőle egy nevetést vagy legalább egy mosolyt, ami arra engedhet következtetni, hogy nem rontottam el az egész esténk.

Még nem igazán foglalkoztam a dobozokkal, amiben a holmik nagyobb része van, mert szentül hiszem, ha kipakolnék és helyet keresnék nekik, és elraknám őket, az egyet jelentene azzal, hogy ez az állapot már-már végleges. Ki tudja, meddig. És berendezkedni egyébként is csak egy életre szokás. Úgyhogy makacsul ellenállok a kísértésnek, hogy megszabaduljak a dobozoktól végleg, és helyet találjak a dolgoknak, amik bennük tornyosulnak. Egy régi élet, lerakódott hozadékai. Igen, talán ez is közrejátszik abban, hogy miért nem akarok egy csomó dologhoz nem csak, hogy hozzányúlni, de látni sem. A gyűrűimet, példának okáért, ugyan nem adtam még el-, de már nem viselem egyiket sem, bár bízom benne, hogy ennél szűkösebb idők már nem jöhetnek, mert innen, a poklok-poklának a legmélyebb bugyrából már csak felfelé van, nem igaz? Nem... maradhatunk itt, nem rekedhetünk meg itt.
Persze, tudom, hogy nekem is tennem kellene ezért, és nem konstans a sebeimet nyalogatnom. Én... tudom! Tökéletesen tisztában vagyok vele, és nem kifogásokat akarok keresni, csak éppen kurva nehéz újra, mindent a nulláról kezdeni, miközben a régi barátaimról kiderült, hogy a tragédia-, és a káosz pillanataiban már nem állnak mellettem, mert az mégis hogyan festene? Nem kerestek, és nem hiányolnak, sőt, van olyan is, aki a közös képeinket is letörölte a közösségi médiáról. Volt időm átnyálazni az oldalaikat, és irigykedni a máig tökéletes életükre, aminek a családom, a gyerekek és én, többé már nem lehetünk a részesei. Nem alamizsnát akarok kuncsorogni, ahhoz túlontúl büszke vagyok, de jó volna valakivel leülni egy pohár borral, vagy egy csésze kávéval, anélkül, hogy szánakozva nézne rám, és csak beszélni és beszélni, nosztalgiázni, feltöltődni, kiszakadni innen.
Végül is a bort kibontottam egyedül is.
Talán a rozé-, talán a holnapra kitűzött terveim kerítenek egy olyan állapotba, amilyenben már régen volt részem, talán a gondolata annak, hogy hiába van péntek, meglehet, hogy Mills nem megy ma sehova, majd csak holnap. Elhatározom, hogy a hétvégét az önéletrajzom küldözgetésével fogom kezdeni, és, ha ezen múlik, hát hétfőn magam megyek el... helyekre, személyesen odaadni a papírost. Bár felmutatni nem tudok sok mindent, ami nem a divathoz, a textíliákhoz, a varráshoz, vagy a ruhatervezéshez kötődik, úgyhogy a lehetőségeim köre meglehetősen szűk. De muszáj, muszáj megtennem bármit, és minden követ megmozgatni, hogy kikerüljünk ebből a veremből. Abba bele sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem veszik fel őket arra az egyetemre, ahova akarnak menni, ösztöndíjjal, hogy mégis, miből fogom finanszírozni nekik.
Remélem, nem csak a bor-, és az este ígérete, amit a lányommal tölthetek, hiteti el ezt velem, hogy ilyen magabiztos-, és ilyen eltökélt vagyok az új hetet illetően.
Aztán meg is érkezik, épp ebben a pillanatban Mills. Ekkor már a második – vagy a harmadik? – pohár bornál járok, és csak ma, csak erre a pár órára, amíg magamra nem maradok a szobámban, nem akarok sem a kamu barátaimra, sem Gregre, sem az asszisztensemre, sem a bizonytalan jövőre, ami a holnapban, meg a jövő hétben rejlik, sem semmi hasonlóra gondolni. Csak azt szeretném, ha annyi szarság után végre, megint jól érezhetné magát Millie, meg vele együtt én is. Önfeledten. Mint régen, amikor még semmi gondunk sem volt.
Az arcán már látom-, aztán a hangjából is csak a kétely, és a bizonytalanság sugárzik, a szavai pedig csak megerősítenek ebben. Úgy állok ott a pult mellett, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Ó – csak ennyire futja elsőre. Mit is gondoltam? Miért is áltattam magam, hogy minden olyan lehet, mint régen? Varázsütésre, legalábbis, nem. – Persze – bólintok, halovány mosolyt erőltetve az arcomra, lesütött pilláim sátra alól csak egy villanásnyi időre rá emelve brandy színű lélektükreimet. – Megértem. Előbb kellett volna szólnom, hogy mit tervezek, csak, tudod... eléggé hirtelen ötlet volt – zavartan nevetek és én is a hajamba túrok, hasonlóan, mint ő az előbb. – Oké – bólintok röviden. A legtöbb dolog, amivel készültem, vagy tartós, vagy fagyasztható, szóval... visszatérhetünk rá pár éven belül bármikor. Annak azért örülök, hogy Mills barátai, Kat, nem olyan, mint az én barátaim, ettől függetlenül, természetesen, vigasztalhatatlannak érzem magam. Elhagyva – újra. Tudom, tudom, hogy ez az élet rendje, hogy nem láncolhatom ide sem a lányomat, sem Eliotot magam mellé, hogy hamarosan egyetemre mennek, és akkor én leszek a bolond latina a szomszédból, de tényleg elhittem, hogy a foscunami után most egy kicsit ki-, és felengedhetünk.
Kitöltöm a harmadik – vagy negyedik? Nehéz megmondani... – pohár bort, és a nappaliba megyek, miután visszapakoltam mindent a hűtőbe-, és a fagyasztóba, amikre most nem lesz szükség. Úgyis elment az étvágyam, és szívesebben gyújtanék rá, de megvárom, míg Mills elindul.
Összehúzom magam a kanapén egy pokrócba csavarodva, a karfára támaszkodok – ugyanezen kezem mutatóujjára tekerek egy tincset, hogy aztán letekerjem, újra, és újra, és újra -, a másik kezemben a pohár, úgy nézem az ablakon beszüremkedő fényeket, meg a mozgást az utcában. Gyanítom, a tévé sem lenn érdekesebb, és a foci sem olyan nagy buli egyedül.
Először azt hiszem, hogy Millie csak el akar köszönni, megütközve nézek rá meg a szabadidőjére.
- Azt hittem... – kezdek bele, de már meg is magyarázza. – Az nem kifejezés – nyugtázom, az együtt töltött idő mikorjára. Nem is emlékszem, egy másik élet volt még. – Remélem, nem fog megharagudni rád. Én, hát, tudod. Itt leszek mindig – komoly ábrázattal vonom meg a vállamat, a lányom szemébe nézve. – Millicent Bailey – szólok rá erélyesen, de mosolyogva, kissé neki dőlve ültemben -, egyáltalán nem gáz a fejed – végig is simítok az arcán, meg az egyik tincsén. – A meccs kezdetéig még van egy kis idő – nézek a telefonom kijelzőjére -, úgyhogy mit szólsz egy méregtelenítő, rózsaszínagyagos pakoláshoz?

Ez nem az én otthonom. Mindig csak ezt mantrázom, amikor ajtót nyitok, mintha ezzel eltudnám fedni a valóságot. Mintha csak azzal, hogy szanaszét hevernek a kipakolásra váró dobozok, azt üzennénk a világnak, hogy nem ide tartozunk. Nekem hinnem kell.. hinnem kell abban, hogy ez tényleg nem egy végleges állapot, különben a kapaszkodóm nélkül, anyához hasonlóan én is széthullok. Nem tudom még meddig bírom. A színjátékot, a hazudozást, és azt, mennyire rettegek attól, hogy mikor hibázok. Mikor hullik darabjaira minden, és bármennyire próbálkozom majd, nem lesz már több kibúvó. Egyszerre arcon fog csapni az igazság, de én erre még egyáltalán nem készültem fel. Nem állok készen elfogadni az életkörülményeinket. Azt, hogy apa minden szó nélkül lelépett, vagy anya levertségét, esetleg Eliot egyre inkább feltűnő bajba keveredéseit.

Amikor beérek a lakás előszobájába, igazából nem sok mindenre számítok. Valójában az sem lepne meg, ha az érkezésemet senki nem venné észre. Eliot már alig tartózkodik itthon, anya meg leginkább a hálóban tölti az idejét, vagy a kanapén a tévét bámulva, egy pohár borral a kezében. Napról napra úgy közlekedünk ebben a házban, mintha csak szellemek lennénk, nulla kommunikációval, semmiképpen sem szeretettel és nevetéssel megtöltve a helyet. Azért én még emlékszem a Manhattani hangos estéinkre, amikor képesek voltunk a semmin is fülsértően röhögőgörcsöt kapni, és csak élveztük, hogy együtt tölti a család az idejét. Ez mocskosul tud hiányozni, és magunkra sem ismerek, amióta a baj ránk telepedett.

Tényleg ledöbbenek, amikor anya hangját hallom egészen a konyhából, és amikor a látványa is elém tárul, biztosra veszem, hogy minden az arcomra van írva. Már az idejét sem tudom mikor láttam utoljára ezt a mosolyt. Igazán lelkesnek tűnik, és ez kelti leginkább bennem a bűntudatot, amiért nem érzem magamban az erőt, hogy itt maradjak vele. Nem bízok benne, ahogy magamban sem. Szerintem mi ketten már nem tudunk önfeledten beszélgetni, úgy mint régen. Pedig annyi mindent megosztanék vele, hiszen egy tinédzser lánynak szüksége van az anyukájára, aki tanáccsal látja el. Jelen állapotában, mégsem gondolom ezt jó ötletnek. Nem tudom miben támogathatna, amikor magán sem tud segíteni, talán pont, hogy nekem kéne felkarolni, de nekem ez most nem megy. A csalódottságot tükröző arca ellenére sem.
- Sajnálom. Mindössze ennyi telik tőlem, miután bólint egyet, és beletörődik a túl gyorsnak tűnő lerázásomba. Talán esélyt sem hagyok neki, hogy meggyőzhessen, olyan hirtelenséggel tűnök el a szeme elől, még mielőtt meggondolhatnám magamat.

Néha annyira élvezném, ha gombnyomásra kikapcsolhatnám az érzéseimet és csak gondtalanul élhetném az életemet anélkül, hogy mindent túl gondolnék. A zuhany sem segít ezen, a gyötrő bűntudatomat nem mossa le, amiért ilyen csúnyán cserbenhagyom anyát.. már megint. Egyre fokozódik bennem annak a gondolata, hogy változtatnom kell a korábbi terveimen, és legalább az esélyt megadni kettőnk kapcsolatának. Talán mégis lehetünk olyanok, mint régen, bár erre a sansz nagyjából egyenlő a nullával. A hidegzuhanyt követően a telefonom után nyúlok, és már kifogásokat gyártva pötyögöm Katnek a bocsánatkérő üzenetemet, amiért ma este mégsem biztatom őt a jelenlétemmel. Előre látom magam előtt a szitkozódó fejét, de tudom később lesz még alkalmam kiengesztelni őt. Anya esetében már kevésbé érzem, mennyi esélyem adódna rá, vagy egyáltalán arra, hogy jobb passzában találom, amikor épp a kedve megüti azt a szintet, hogy ne az ágyban aszalódjon.

A csinos ruhadarabot visszaakasztom a szekrényembe, amúgy sem volt sok kedvem ma kicsípni magam, így jól esik melegítőbe bújnom. Kivételesen jól jön, hogy kicsi a lakás, ugyanis nem tart sokáig amíg anyura rátalálok. A nappali kanapéján, egy pokrócba csavarodva, egy pohár borral a kezében ücsörög. Hülyeség lenne azt mondanom, hogy nekem ez most könnyű. Úgy tenni, mintha a legtermészetesebb dolog lenne péntek este együtt lógnunk, mert azok a napok már elmúltak. Mégis.. minden igyekezetemet beleadom. Én tényleg próbálkozom.
Látom a hirtelen felötlő értetlenkedését és meglepettségét, amiért úgy határozok, hogy őt választom. Most mondhatnám, hogy egészen ledöbbent engem is ez az elhatározásom.
- Nem fog, de ha mégis.. pontosan tudom mivel engesztelhetem ki. Próbálom kicsit megnyugtatni, miközben leülök mellé. Kat tuti biztos, hogy kiakad, de a telefonom már néma üzemmódra állítottam, még mielőtt a csipogó hangüzenetek jelét adnák, hogy valószínűleg engem nevez most a legutálatosabb barátnőjének.


- Pedig néha úgy érzem. annyira keveset alszom, és irtó kényelmetlen az itteni matrac. Folytatom már csak gondolatban, nem terhelve őt még ezzel is. Az érintése az arcomon jól esik, igazán hiányzik a részéről már egy anyai ölelés.
- Benne vagyok. Mosolyodom el, amikor az arcpakolásra terelődik a szó. - De előtte.. Kérek egy kortyot. Nyúlok a borospohara felé és, ha engedi elveszem tőle. Egyáltalán nem azért, mert annyira vágynék az alkohol ízére, sokkal inkább azért, mert nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy ne igyon többet.