Múlt
Ökölbe szorítottam a kezem, hátha így kevésbé remeg az idegességtől, de nem használt. Egyedül ültem a rendőrség épülete előtti padon, csak a szemem sarkából láttam a beszélgető rendőröket, akik időnként felém pillantottak.
Lehunytam a szemem, próbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre élesebben fejembe nyilalló fájdalmat, amitől egyre inkább csengeni kezdett a fülem. Mondhatnám, hogy ittam, de nem lenne igaz. Józan voltam, a fejem teljesen tiszta volt.
- Wong ügynök? – nem néztem fel a rendőrre, aki odalépett hozzám, csak meredtem bámultam magam elé. A rendőr leült mellém és úgy folytatta.
– A mentősök azt mondták, hogy stabil az állapota. Rendbe fog jönni.Mélyet sóhajtottam. Jobban kéne éreznem ettől magam, megkönnyebbülve, de nem ment. Üresnek éreztem magam. Utoljára akkor éreztem hasonlót, mikor anyám hisztérikus állapotban kapcsolta be a tévét és láttam, ahogy összetörik, mikor rájön, sose látja már viszont a bátyját. Akkor kicsit mindannyian meghaltunk, kevesebbek lettünk.
- Biztosak benne? – kérdeztem, az öklömet szorongatva. Miután arrébb ráncigáltak a kollégáival és leültettek ide, hogy kitisztuljon a fejem, az egyikük azt mondta, hogy volt alibije.
- Sajnos igen – bólintott a rendőr.
– Felhívtuk a helyet, amit mondott és megerősítették. Felhívtuk volna miután elengedtük, de …Már itt voltam. Egy járőr szólt róla, hogy behozták a férfit, akit gyanúsítottak már egy ideje az ügyben, hogy hivatalosan is közöljék vele. Egyből felöltöztem és autóba ültem, hívtam a vezető nyomozót, akinek még korábban adták meg a számát, de nem vette fel. Éppen befelé siettem volna, mikor kilépett az ajtón, mögötte néhány lépéssel a rendőrök, akik kikísérték. Találkoztam már vele, mikor még csak kihallgatták az első napokban. Volt benne valami gyanús, nem tudtam megmagyarázni a miértjét, de ez volt mindenki érzése. Ahogy rám vigyorgott, mikor megpillantott… elborult az agyam. A rendőrök szinte egyből jöttek és leszedtek róla, arrébb vittek, de a baj már megtörtént.
- Megvárja itt, vagy bejön?- Egyedül lennék inkább – ráztam meg a fejem. A főosztályvezető már úton volt, miután engem lecsillapítottak egyből hívták. Kénytelenek voltak. Ha McCarthy felébred az első dolga lesz az ügyvédjének, hogy feljelentést tegyen testi sértésért, nem lehet csak úgy elengedni, mintha egy kocsmában akadtunk volna össze.
Miután egyedül maradtam a padon, próbáltam kitalálni mit mondhatnék majd, de nem jutott semmi az eszembe. Már többször figyelmeztetett, hogy álljak félre, hagyjam dolgozni a helyieket. Majdnem egy éve már, hogy valaki késő este megtámadta és megerőszakolta Minát. McCarthyt egy hónappal később vették először elő, mint az egyik legközelebb itt élő szexuális bűnelkövető, de nem volt ellene semmi perdöntő, de rá gyanakodtak. Az ügyhöz nem lehetett közöm, de jó kapcsolatot ápoltunk a helyi hatóságokkal, így tájékoztattak arról, hogy állnak. Próbáltam segíteni valahogy. Visszajártam a tanúkhoz, kikérdeztem őket újra, többször beszéltem azzal, aki megtalálta a húgom és hívta a mentőket hozzá. Próbáltam megfogadni a tanácsokat, de képtelen voltam csak várni ölbe tett kézzel. Próbáltam a munkába temetkezni, lefoglalni velem magam, de nem ment, nem tudtam kellően oda összpontosítani. Minden nap pedig mikor hazamentem és láttam Minát összetörve, meggyötörve csak még inkább tehetetlennek éreztem magam. Ez pedig csak gyűlt ahogy telt az idő. Egészen máig.
- Ő nagyon szép. Rá kéne írnod.Mondta Mina, az arcomhoz tartva a telefont, hogy lássam a nőt, akit kiszemelt nekem. Volt egy amolyan egyezségünk. Ő próbál nyitni az emberek felé, barátkozni, én meg kevesebb időt töltök vele és azzal, hogy aggódva figyelem minden lépését. Ennek érdekében legalább négy oldalra felregisztrált már a nevemben, erősen feljavítva az általam írt bemutatkozó szöveget.
- Macskás típus – bökök az ujjammal a szövegbuborék felé, ahol néhány jellemző/érdekesség van megadva róla.
– Allergiás vagyok a macskákra.- Vannak rá gyógyszerek, nem?- És vannak kutyás nők is – felelem elmosolyodva, a tévé képernyőre pillantva. Időnként beadtam a derekam és találkoztam néhány szimpatikusabb nővel az oldalakról, de nem lett egyikből sem semmi. Miattam, többnyire. Nem direkt, de nem tudtam elég kellemes társaság lenni, valahogy mindig hibádzott valami. Minának persze általában kitaláltam valami hihetőbb sztorit arról, hogy éppen miért nem találtam rá életem nagy szerelmére. Azt hiszem elhitte, vagy legalábbis hagyta, hogy ezt higgyem. Néha nehéz megmondanom mit érezhet. Előtte se volt könnyű, de a történtek után lehetetlenné vált. Nehéz volt érte hibáztatni.
- Majd én felveszem – szólaltam meg egyből, felállva a kanapéról, mikor megcsörrent a telefon.
- Előző héten is ilyenkor hívtak – jegyezte meg Mina, felhúzva a térdeit a kanapén.
– Akkor is pont ez ment a tévében, csak egy másik rész.Csak mosolyogva bólintottam, de egyből lehervadt az arcomról, ahogy a folyosón befordultam és felvettem a vezetékes telefont.
- Halló? – kérdeztem halkan, hogy Mina ne halljon. Csak a zúgást hallottam a vonal másik végén. Pont mint előző héten. Meg azelőtt.
– Ki az? – kérdeztem újra, erélyesebben. Semmi.
- Ian, hallasz? Istenem, borzalmas itt a térerő! – szólaltak meg a vonal másik végéről, nekem pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Csak Irene.
- Szia, hallak. Nagyjából. Minden rendben? Késő van már.- Persze, persze, minden … - oké, gondolom ezt mondta, de nem igazán tudtam kivenni, recsegett a vonal.
– Csak azért hívtalak, hogy szóljak holnap tudtok jönni mégiscsak. Lemondták a 11 órást, szóval ha ráértek … Lou is itt lesz velem.
- Örülni fog neki – Lou egy tacskó volt, akiért Mina oda volt. Mióta Irene foglalkozik vele és találkozott a kutyájával az egyik foglalkozás alkalmával, azóta hozza fel újra és újra, hogy szeretne kutyát. Apával nem igazán vagyunk egy állásponton azt illetően, hogy ez mennyire lenne jó ötlet. Időnként annak tűnik, aztán mikor Minának rosszabb napja van kétségeim támadnak. Remek, kösz, hogy szóltál. Én dolgozom, de apám elviszi majd, beszélek vele. Itt vagy? Figyelj, nem tudom hol vagy, de írok is majd, rendben? – vártam egy kicsit, hátha válaszol, de csak a vonal recsegését hallottam, úgyhogy bontottam a hívást.
- Hé, képzeld holnap … - félbeszakított a kezemben tartott telefon csörgése. Biztos végre talált térerőt.
– Szóval akkor holnap 11-kor, igaz?Nem jött válasz, csak a recsegés megint. Már éppen kinyomtam volna, mikor beleszóltak. Vagy inkább lihegtek.
- Mi lesz holnap? – nézett rám fel a telefonjáról Mina kíváncsian.
– Ki az?- Senki. Téves volt – ráztam meg a fejem, kinyomva a hívást, de a gondolataim még jó néhány másodpercig a hívás körül forogtak. Nem ez volt az első, de most először hallottam mást is a recsegésen kívül.
– Holnap láthatod Lout, Irine 11-kor vár téged.- Akkor mégse volt téves – hirtelen nem is értem, hogy mire gondol, csak pillanatokkal később esik le. És kettőnk közül én vagyok a nyomozó.
– Néha elég furán viselkedsz. Talán emiatt nem akarnak veled újra találkozni.- Lehet – bólintok fáradtan mosolyogva, visszaülve mellé a kanapéra, de a szemem sarkából a vezetékes telefont nézem, amit az asztalra tettem. Szinte éreztem, ahogy az idegszálaim megfeszültek, hiába próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
- Hát ez elég kínos – jegyezte meg Anita, mikor egyszer csak megállt a lift. A héten másodjára fordul elő velem, úgyhogy nem ijedtem meg, csak benyomtam a vészjelzőt. Már csak napok kérdése innentől kezdve, hogy lássa a karbantartó, aki valószínűleg az asztallapján lefejelve alszik a monitorok előtt.
Sóhajtani akartam, ahogy felnéztem a lift plafonjára, de aztán csak mosolyra görbült a szám sarka. Igaza volt, kicsit tényleg kínos. Rámutatva még inkább.
- Jól nézel ki – bókoltam neki inkább, némi hallgatást követően, de nem néztem rá. Megelőlegeztem neki.
- Ugye? – fordult felém, mintha egész életében arra várt volna, hogy ebben megerősítsék.
– Kedves tőled, hogy észrevetted … három héttel később?- Két hét és öt nap. De ki számolja.- Gyorsan telik az idő – bólogatott mosolyogva, majd a lift oldalának dőlve mért végig. Elég kényelmetlen érzés volt.
– Felemás a zoknid.Főleg ilyenkor. Kicsit megemeltem a lábam, hogy lássam a zoknimat lefelé pillantva és igaza volt. Újabb jele, hogy nem jó ötlet, ha az ember bízik az érzékszerveiben és inkább a sötétben öltözködik még erősen félálomban.
- Nézd, sajnálom a múltkorit - váltottam témát inkább, bárnem kevésbé kellemetlenre.
- Nem voltam túl – elhallgatok, a megfelelő szavakat kutatva.
- Figyelmes. Többet érdemeltél volna - már rég meg kellett volna neki mondanom, de valahogy mindig el tudtam napolni még egy kicsit a dolgot. Nem voltam túl büszke erre, kellemetlen volt az egész és csak egyre inkább az lett az idő teltével. Volt már néhány kínos randevúm, de az esetek többségében a másik féllel hoztuk össze őket, míg itt ez egyedül az én saram volt.
- Semmi gond. Így visszagondolva egész vicces. A barátaim is jót nevettek rajta, mikor meséltem nekik – csak nyelek egy nagyot, míg ő vigyorogva figyelte, hogy inkább félrenézek, kerülve a szemkontaktust. Jó pár másodpercig eltartott ez mire talán megsajnált.
– A húgod felhívott. Legalábbis azt mondta, hogy ő a húgod.- Hogy mi? – fordultam felé egyből, nagyon rossz pókerarccal.
- Nem lep meg, hogy nem mesélte. A hangja tudod olyan … - Tudom. Az őrületbe tud kergetni – bólintottam, az arcomat masszírozva, az ujjaim alatt sercegett az arcszőröm. Nem tudom mit gondoltam, ha hazaérek megborotválkozom rendesen.
- Ugyan már, aranyos volt! – legyintett nevetve Anita.
– Főleg téged mentegetett és dicsért. Azt mondta az ő hibája volt, te valójában ott akartál maradni és …- Nem, én – ráztam meg a fejem, nem tudva hirtelen mit is mondjak.
– Igazából ő …- Szóval nem akartál volna ott maradni?- Dehogynem, de …- Nagyon nehéz felfogásod van – ingatta a fejét mosolyogva.
- Ilyenkor csak hallgass, hogy működjön a húgod terve és lehengerlően vonzónak tartsam, amiért így vigyázol a húgodra.- Jézusom, mi a fenét mondott neked? – sóhajtottam, kérdő mosollyal pillantva rá. Kinézem belőle, hogy valami olyan hazugságot talált ki, aminek nehéz lesz megfelelnem.
- Elmondom jövő hét szombat este, ha elhívsz.- Eljönnél velem jövő hét szombat este? – kérdeztem mosolyogva.
- Értem jössz?- Igen.- Kreatív leszel?- Igyekszem.Ahogy ezt kimondtam hirtelen megmozdult a lift és pillanatokkal később már haladt is tovább felfelé.
- Valamit biztos kitalálsz. Végül is nyomozó vagy, nem? – kérdezte, ahogy kilépett a liftből, mikor megállt, visszafordulva felém. Tényleg beszélt a húgommal, ezt nem mondtam el neki a múltkor. Minának se feltétlen kellett volna.
– A húgod tudja a számom.
- Döntött már?
Mély levegőt vettem a kérdést hallva és csak kifelé néztem az ablakon, az irodaház mellett hazafelé tartó embereket figyeltem. Döntöttem?
- Azt hiszem, igen – bólintottam, de a tekintetemet továbbra is az üvegen túloldalán sétáló emberek kötötték le. Egy férfit figyeltem, akinek a kislánya a nyakába ugrott. Boldognak tűntek. Felhőtlenül boldognak. Mikor ilyet látok, elszoktam gondolkodni: hogyan? Mit kellett volna másként csináljak?
- Ha az orvosok elengedik és azt mondják rendben van, megyünk – bólintottam magabiztosan.
- Nem fog hiányozni a munkája?- Tudja, hogy fel vagyok függesztve – fordultam Dr. Noyes felé. Fél éve járok már ide, pont azóta, hogy fel vagyok függesztve. A munkám, a karrierem, jelen pillanatban úgy érzem a változás, ha hátra lépésnek is tűnik, valójában csak segít rajtam.
- A vizsgálatnak hamarosan vége.- Mindketten tudjuk, hogy jól nem jöhetek ki belőle – fáradt pillantást vetettem rá. Tudja, hogy mi történt, több olyan ügynökkel is beszélt már, akik hasonló cipőben voltak, mint én. Rátámadtam egy civilre, olyan értesülés alapján, amiről még csak tudnom sem kellett volna. A legjobb eshetőség az, hogy visszavetnek és áthelyeznek valami kevésbé jelentősebb területre, ahol mea culpát gyakorolhatok.
- New York messze van, jó esély újrakezdeni.Ráadásul az állás, amit megpályáznék nagyjából rám van írva. Meg van a megfelelő tapasztalatom és tudásom. Visszalépés az itteni betöltött posztomat tekintve, de azt úgy is elvesztem a történtek után, úgyhogy felesleges azzal számolnom. A tapasztalatom és a tudásom még így is értékes, ha kérek egy-két szívességet talán még reális esélyem is lehet arra, hogy oda helyezzenek át. Meghúzom magam és jól dolgozom, talán sikerül ezt az egészet magam mögött hagyni.
- Szerintem még korai – kissé meglepve pillantottam rá, a kezét emelve jelezte, hogy megmagyarázza.
– Ez inkább amolyan menekülésnek tűnik. Ami érthető, de a történtek nagyon frissek, akárcsak a húga, úgy még Ön is sebezhető. Nem telt annyi idő, hogy a lehető legobjektívebben nézze a helyzeteket. Az új környezet persze időnként használ, de New York egy nagyon nagyváros, tele emberekkel, mindenféle emberrel. Talán túl sok lenne hirtelen az a sok inger, ami értheti ott önöket.Nem feleltem egyből. Egyrészt értettem, hogy mire céloz, valamelyest igazat is tudtam neki adni, de nincs más választásom. Minát még nem kérdeztem meg erről az egészről, ha nemet mond, akkor persze kitalálunk valamit, most az a legfontosabb, hogy ő jól érezze magát. Nem sok esélyt látok azonban arra, hogy itt akarna maradni. Túl sok ez nekünk és neki is.
- Nem örültem, mikor a húgom megszületett. Mérges voltam – törtem meg a csendet, fintorogva nézve a kettőnk közötti asztalra. Ha arra gondolok, hogy miként éreztem akkoriban, undor fog el. Mikor megtudtam, hogy apám félrelépett, ebből ráadásul fogant egy gyerek is, nagyon dühös lettem. Aztán mikor a szeretője belehalt a szülésbe, apám pedig hazaállított egy újszülöttel anyámhoz, nem tudtam mit mondani. Volt egy kéthetes távollétem, de lemondtam, nem akartam inkább hazamenni, nem akartam találkozni Minával. Mikor anya meghalt egy autó balesetben és apám egyedül maradt, már nem húzhattam tovább. Segítségre volt szüksége, a temetést se tudta egyedül megszervezni, így hazamentem. Majd nem sokkal később beadtam a kérelmet, hogy leszerelhessek.
- Utálni egy anyátlan gyereket, akit senki sem akart. Értelmetlen, szánalmas dolog volt. Aztán mikor a kezembe vettem csak egy gyereket láttam, akinek nincs senkije. Szégyelltem magamat – elmondhatatlanul. Megfogadtam, hogy próbálok majd jó testvére lenni, vigyázni rá, segíteni őt. Ebben elbuktam, több ízben is.
- Lehet, hogy korai – ismertem el, megvonva a vállamat.
– De még gyerek, nem érdemli ezt. Senki se érdemel ilyet. Nekem pedig jobban kell rá vigyáznom.Sose fogom elfelejteni azt az éjszakát. A kórházból hívtak, miután bevitték a mentők. A férfi, aki rátalált bent volt a kórházban, mikor odaértem, próbáltam őt kifaggatni, de nem tudott semmit se mondani. Csak ment hazafelé, mikor látta a földön feküdni az aluljáróban Minát. Odament segíteni és látta, hogy rosszul van, bántották, megverték. Aztán jött az orvos és elmondta, hogy megerőszakolták. Soha nem éreztem ahhoz fogható dühöt és kínt. Még akkor sem, mikor élőben néztük a füstölgő tornyokat. Tehetetlen voltam, miközben bármit megtettem volna, hogy megtudjam találni azt a rohadékot, aki ezt tette. Eltűnt, nem találták a rendőrök, nem vezetett sehova egyik nyom sem.
Napok teltek el, hetek így és pontosan tudtam, hogy az idő csak ellenünk van. Aztán fél évvel később, két hete, apám rátalált Minára a kádban. Járt terapeutához, próbáltunk rá nagyon figyelni. Visszament az iskolába, bár nem igazán értettünk vele egyet, de ő is akarta. Nem volt olyan, mint előtte, de úgy tűnt jobban van, nem volt olyan szomorú. Aztán jött egy újabb telefonhívás, csak ezúttal az apámtól. Otthon se kellett volna lennie, csak valamiért lemondta a barátaival való programját és inkább hazament. A hangja rezignált volt, üres. Meg se próbálta magyarázni, nyugtatni engem, csak kimondta. A húgom megpróbálta megölni magát.
- Kentucky? – nézett rám apám értetlenül, majd a vigyorgó húgomra pillantva.
- Mondd el neki – címeztem a szavaim Minának, hátra se nézve rájuk, a főzőrács felett ügyeskedve. A konyha volt az egyik olyan hely, ahol kicsit kitudtam kapcsolni. Mikor először jártam terapeutához, azt ajánlotta, hogy keressek valami olyan elfoglaltságot, amit komfortosnak érzek, biztonságosnak. A főzés ilyen volt. Kikapcsolt, pihentetőképp hatott az agyamra, hiába tudtam egy fél napot is eltölteni bene. Kár, hogy közel sem volt akkora a konyha, mint szerettem volna, így sose fértem el, és állandóan rendetlenség volt. Főzni szerettem, mosogatni már kevésbé.
- Van az a vicces bajsza. A beszéde is néha olyan fura.- És Kentucky-ban született – tettem hozzá mosolyogva fordulva hátra, bezárva a kört. Valahogy adta magát a becenév egy idő után, illet Jacksonra. Mikor idekerültem volt bennem némi fenntartás, talán ellenkezés is. Nem volt szép, ahogy eljöttem Sacramentoból, de szerencsém volt, hogy nem lett nagyobb gond a történtekből. Természetesen megállapították a vétséget és meg is kaptam érte a büntetőpontokat, egy rövidebb felfüggesztést is kaptam, az osztályvezetői pozíciómat is elvesztettem. Sokat vesztettem szakmailag, de csak magamnak köszönhettem. Mikor adódott ez a lehetőség, kapva kaptam rajta. Apával is egyetértettünk abban, hogy ez a legjobb mindenkinek a történtek után. Új fejezetet nyitni, tiszta lapokkal, olyan környezetben, ami mindenkinek új volt.
- Szóval most ő a főnök? – kérdezte apám és bár nem néztem hátra, de éreztem a tekintetét. A történtek miatt nem igazán volt ideje foglalkozni azzal, amit tettem, de ha szóba kerül, mindig megjegyezte, hogy
több eszednek kellett volna legyen. Igaza volt, ezért is volt nehéz mondanom ilyenkor bármit is. Feszült voltam, hirtelen felindulásból mentem oda, nem mérlegeltem. Tudtam, hogy régóta nyomoznak McCarthy után, azt hittem elkapták. Csak látni akartam, a saját szememmel a kihallgatóban, mint gyanúsítottat. Nem úgy, mint tanút, akinek teát és kávét kell hozni állandóan, hogy segítőkész maradjon.
- Jó ügynök. A munka nagyjából ugyanaz, csak …- Lefokoztak – fejezte be a mondatomat.
- Apa… - mondta halkan Mina, a hangja kissé kérlelő volt.
- Én csak kimondom. Sacramentoban ő, a fivéred volt a főnök. Keményen dolgozott és meg lett az eredménye. Ha okosabb lett volna …- Apa! – szóltam rá erélyesen, de még nem emeltem fel a hangom, ahogy hátrafordultam felé, kezemben serpenyővel.
– Váltsunk témát – mondtam, kicsit lágyabb hangnemben már.
– Te találták már munkát?- Vicces – jegyezte meg szarkasztikusan horkantva.
– Tudod, hogy nekem nehezebb. Odahaza a magam ura voltam, jól ment a bolt, itt csak egy vagyok a sok apró ember közül.- Üdv az alkalmazottak világában – pillantottam hátra rá, nem különösebben sok empátiával viseltetve iránta.
Kaliforniában apámnak egy vegyesboltja volt, szinte mindent árult. Nem gazdagodott meg belőle, de jól ment az üzlet, nem volt oka soha sem a panaszra. Ismerte a vevőit, a szállítóit, ő osztotta be az idejét, volt néhány alkalmazottja is, akiken kiélhette az irányítás mániáját. Megértettem, hogy hiányzott neki az a fajta szabadság, és felszámolni teljesen nem volt egyszerű mielőtt eljöttünk. Túl sok engedélyeztetéssel járt volna és utána járással, hogy tudja itt folytatni, úgyhogy nehezen, de rábírtam, hogy engedje el a dolgot és keressen valami olyan munkát, amivel a nyugdíjig kihúzza. New York óriási, lesz valami, ami megfelel. Ezt mondtam neki, azóta eltelt már jó pár hónap és még mindig nem sikerült ilyet találni. Nem hánytorgattam fel neki, mert az esetek többségében úgy lakott itt velünk, hogy nem volt probléma, de mikor rosszabb napja volt és megjegyzéseket tett, kötözködött, a szemére vetve vissza lehetett kicsit fogni.
- Hagyd, majd felveszem – emelte a kezét apám, mikor a telefoncsörgésre egyből ugrottam, de mire ellenkezhettem volna, már fel is vette.
– Tessék? Halló, van ott valaki? – szólítgatta a vonal másik végén lévőt, ezt még kétszer megismételte egyre ingerültebben, majd kinyomta.
- Megint téves?- Nem tudom, mi van az emberekkel – mérgelődött apám, miközben visszaült az asztalhoz.
- Ha rossz helyre is telefonálnak, beleszólni luxus?Nem mondtam semmit, csak visszafordulva a tűzhely felé tettem a dolgom. Most már heti kétszer szokott ez lenni. Csörög a telefon, felveszi valaki, általában próbálom én, majd nem szól bele senki. Néha lihegést hallok, mély sóhajokat, de semmi konkrét, kivehetőt. Talán csak a paranoia, nem tudom. Múltkor követtem pár sarkon át egy férfit, mert úgy rémlett, hogy reggel munkába menet is láttam őt utánam jönni, majd hazafelé is.
- Na és mi van azzal a lánnyal? Mina mesélte, hogy …- Minának kicsit túl színes a képzelő ereje – szakítottam félbe, odalépve hozzájuk, hogy szedjek a tányérjukra. Ha valamiről végképp nem akartam beszélgetni az apámról, az ez volt. Soha egyetlen partneremet se vittem haza, míg foglalkoztam ezzel. A Minával történtek után nem igazán volt prioritás. Aztán mikor ideköltöztünk Mina kezdett erősködni, hogy ismerkedjek. Többé-kevésbé eleget tettem a kérésének. Általában kevésbé, Anita esetében viszont igaza volt. De nem kell tudnia, a fejébe szállna.
- Csak feszült, mert nem akarja elrontani – mosolygott apára Mina, majd ahogy rám pillantott vigyorrá szélesedett a mosolya.
Elrontani még nem volt mit, de igaza volt. Kedveltem Anitát, és mivel Mina volt az aki elintézte, hogy találkozzak vele, érthető miért érzett ”felelősséget”. Ráadásul jól esett látni, hogy izgatott volt, boldog. Néha még mindig tartok tőle, hogy mire érek majd haza hozzá. De talán most már kezd minden egyesbe jönni. Vagy legalább végre felfelé görbül az a vonal, ami az utóbbi időben elég mélyre zuhant.
Kezdőlap
