Unatkozom. Mármint nemcsak most, ebben a pillanatban, hanem úgy általánosságban véve. Végignézek a világotokon, és nem látok semmi mást, mint emberi korlátoltságot. Csupa meztelen majmot, aki nem képes másra, mint köldököt vakarni, böfögni és fingani. És a legszörnyűbb az egészben az, hogy én is erre vágyom, én is azt akarom, hogy a köldökvakarás legyen a legcsodálatosabb érzés az életemben, de nem megy. Túl sokat kattog az agyam, túl sokat gondolkodom, és képes vagyok arra, hogy megválaszoljam a világegyetem legkeményebb kérdéseit, de minek?
És emiatt vagyok depressziós. Azt hiszem, bár orvosnál még sosem jártam. Le tudom vezetni papíron a maghasadást, minden egyenlettel és körítéssel, de néha annyira szar az egész, hogy képtelen vagyok kikelni az ágyból. Képes vagyok fejben köbgyököt vonni egy tizenkét jegyű számból, de néha nem tudok napokig aludni, mert az agyamban körmérkőzést folytatnak a "mi lenne, ha" kérdések. Egyszer fogadásból megtanultam portugálul három nap alatt, néha mégis felemészt belülről a lelki-furka, de fogalmam sincs, hogy miért.
Mindig is csodabogár voltam, a német úgy mondja Wunderkind, és azt hinnéd, hogy áldás, ha százötvenkilences intelligencia hányadosod van, de elmondom neked, én átokként éltem meg. Beszélgetsz velem, és ha akarom, ha nem, öt lépéssel előtted járok. Már akkor felkészülök a következő válaszodra, amikor még az előző kérdés el sem hangzott. Látok egy képet, hallok egy dallamot, az orromban érzek egy illatot, és életem bármelyik szakaszából vissza tudok rá emlékezni, ha pedig olyannal találkozom, amit még sosem tapasztaltam, néha leolvad az agyam, annyit asszociálok miatta.
És tudni akarod, hogy mi az, ami a legszarabb az egészben? Pontosan le tudom írni, hogy milyen hormonok és vegyületek szabadulnak fel, milyen receptorokat, idegvégződéseket ingerelnek, de azt már nem tudnám megmondani, hogy mikor voltam utoljára boldog, mikor nevettem fel őszintén, mikor sírtam, mikor tépte valami ki a szívemet, mikor gyűlöltem és mikor haragudtam, nem tudom megmondani, hogy mikor voltam szerelmes vagy féltékeny, mikor gyászoltam meg valamit vagy valakit utoljára, és mikor keféltem utoljára egy agyzsibbasztót. Hazudni azonban remekül megy, mert mindegyikre pontosan emlékszem, kivéve a kefélést. Még soha nem zsibbadt le az agyam miatta...

Négy éves voltam, amikor az egész elkezdődött. Amíg a többiek még a pelenkájukba szartak és csattogós lepkével játszottak, addig én DNS láncot építettem legóból, mert előző nap láttam a tévében azt a kettős spirális láncot. Az óvónéni persze majdnem ördögűzőt hívott, hogy mégis miről beszél a gyerek, de inkább pszichológus lett belőle. Aztán jöttek az IQ-tesztek, a szintfelmérők, a tehetséggondozók, a kiértékelések, az elbeszélgetések, az összevont első két osztály általánosban, a csoportos foglalkozások, az elvárások és a teljesítmény kényszer. És nem az volt benne a legrosszabb, hogy nehéz volt, hanem az, hogy túl könnyű. Amikor összecsődítenek hasonló képességű gyerekeket, és kimagaslasz közülük. Amikor megjelensz egy országos versenyen, és már az elejétől az a kérdés, hogy ki lesz a második. Amikor bekerülsz egy internátusba, ahol elvileg sorstársakkal kellene együtt tanulnod, de ők is kiközösítenek, mert tanuld meg a helyedet.
Aztán kikerülsz abból a buborékból, ahol addig éltél, hogy egyetemre menj, és választhatsz bármit, de tényleg bármit, mégsem érdekel, mert kiégtél, a tudásvágy már nem ösztönöz, eltolod magadtól a tippeket és trükköket, amikkel egész életedben túléltél. Két szakot csinálsz egyszerre, majd viccből felveszed a kémiát is a matematika és a fizika mellé, aztán már kacsingatsz a negyedik felé, de lemondasz róla, mert így is gyűlölnek a többiek. Aztán mindenből levizsgázol csillagos piros pontra, olyan szakdolgozatokat írsz, amitől mindenki kezet csókol neked és... És vége.
Hiába tudtam meg sokat a könyvekből, meg az iskolapadból, de nemhogy egy virslit nem tudtam megmikrózni, azt sem tudtam, hogy hol vegyek. És mit jelent az, ha valami drága? Vagy mit jelent az, ha egy csaj el akar hívni egy buliba? Ott volt a fejemben az a sok információ, az akadémiai tudás, de életképtelen voltam. Egész életemben gondoskodtak rólam, megvolt mindenem, és amikor ott voltam, hogy kezdjek valamit az egésszel, megijedtem. Hova költözzek? Elköltözzek egyáltalán otthonról? Annyi ajánlatom volt melókra, hogy azt sem tudtam, mit válasszak! Az elvárások, a felelősség, a gondolat, hogy egy sötét irodában dolgozzak kilenctől ötig úgy fojtogatott, hogy ordítani volt kedvem, és nem volt kivel megbeszélnem, nem volt kihez fordulnom, annak ellenére, hogy egész életemben pszichológusok és tanácsadók vettek körül.
Próbáltam eltűnni, elfutni a felelősség elől, próbáltam kicsiben gondolkodni, dolgozni a két kezemmel, valami olyat csinálni, amitől hasznosnak érzem magam, és nem a seggemet meresztem egész nap. Aztán mégis kiderül, hogy ki vagyok, mert láttak rólam egy cikket annak idején, mert valakinek a testvére sírva jött haza a matekversenyről, amit megnyertem, mert háttérellenőrzésnél lefuttatnak egy Google keresést és ott vigyorgok az egyetem honlapján. Ezért akartam elmenekülni Texasbólból, ezért kellett máshová költöznöm, el innen, azonnal, minél gyorsabban.
És ezért vagyok most New Yorkban, mert itt el lehet tűnni és senkit nem érdekel, hogy ki vagy. Fizesd a számláid, ne szarj az utca közepére és mindig behúzott nyakkal járj, a többi meg teljességgel mindegy. Amíg nem kelted fel mások érdeklődését, addig nem fognak kérdezősködni, hogy ki vagy, eltűnhetsz a névtelen embertömegben, leszarják, hogy te vagy a legintelligensebb köcsög a városban, és nekem most ez kell. Azt hiszem, hogy ez kell. Azt hiszem, hogy ebben érzem jól magam. Azt hiszem, hogy leinni magam olyan részegre, hogy normálisan tudjak beszélgetni valakivel pontosan az, amire szükségem van. Hogy nem gondolkodok azon, hogy mások szerint elvesztegetem a tehetségemet, hogy kezdenem kellene valamit ezzel az adománnyal, hogy kapják be az összes kis mindenem! Huszonnégy évig nem csináltam más, mint a szabályaik szerint éltem, és már elegem van belőle, és körbefosok mindenkit, aki meg akarja mondani, hogy mit csináljak. Azoknak az időknek már vége!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az ember azt gondolná, igazi áldás, ha valakit valamiben kiemelkedő tehetséggel áldott meg az ég, de a te példád is jól mutatja, hogy a képlet nem mindig ennyire egyszerű. Az ilyen figyelemreméltó adottságokkal nagy elvárások is járnak általában, és sokszor felelősség is, ami nagy súlyt helyezhet az adott személy vállára. Egyértelmű, hogy a te esetedben is valami ilyen történt.
Csak úgy süt a lapodból a fásultság, a belefáradtam érzés, és szerintem elég jól át sikerült adnod ezzel, Nikolas mennyire nem vágyik erre az életre, mennyire szeretné, ha az agya úgy működne, mint bárki másé, mennyire szívesebben lenne átlagos, élné az átlagos mindennapokat. Bizonyos értelemben pontosan ezt is teszi azzal, hogy mindent hátra hagyva New Yorkba költözött, ahol reményei szerint sikerül majd elvegyülnie. Én drukkolok, hogy ez megvalósulhasson, de sejtem, hogy ez azért nem lesz ennyire egyszerű most sem.
Na de nem is tartalak fel, engedlek tovább, hogy mielőbb megtaláld a neked legmegfelelőbb utat...

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!