"Jax? Belevaló srác. Olyan ,mintha a pályán kiengedne magából valamit, amiről sokan nem is tudják, hogy benne van. Nagyon tehetséges, bár azt azért le sem tagadhatná, hogy a sötét haján kívül több is van benne az apjából. Olybá tűnik, hogy az öntudatosság és az egészséges határokat feszegető egoizmus Wintergreen örökség lehet. Ebben csak az a poén, hogy mindezt úgy meg tudtam állapítani, hogy az öregével eddig mindössze egyszer találkoztam. Nem értem, hogy lehet... várj, ezt már veszitek? Mit is mondtatok, mihez kell?" - Jacob Davis, alias "Edzőbá", akinek Lionel saját véleménye szerint sok mindent köszönhet, sőt, lényegében, mindazt, ami napjainkban ő maga. Az elkalandozásokra hajlamos férfi bizonyos tekintetben második apává vált a srác számára, ami a csapat életében betöltött szerepét tekintve ez talán nem annyira meglepő, mégis, tagadhatatlan, hogy ő a legvalószínűbb személy, akire Lio még legmegmakacsoltabb pillanataiban is hallgatni fog, ez pedig nem mondható el sokakról.

"Mit kéne mondanom? Ti is ismeritek. Már amennyire őt lehet. Ha bármelyikünknek baja van, ő lesz az első, aki ott van és mindaddig jól elhülyül veled, ameddig nem akarod, hogy magáról beszéljen. Bizonyos szempontból vicces, ha belegondoltok... olyan jól kijön bárkivel, mégse láttam még senkit, aki ennyire visszafogottá és szűkszavúvá válik, amint egy riporter megállítja. Mondanám, hogy a kamera hozza ki belőle, de ezt még én sem hinném el." - Benjamin Bloodworth, aki a New York Rangers kapujának védelmében ékeskedik. Minden bizonnyal Lio pontosan ugyanannyira nem tudná felcímkézni az ismeretségüket, mint amennyire Bennek gyűlne meg a baja ugyanezzel a feladattal. Még szerencse, hogy egyikük sem vágyik igazán arra, hogy túl kelljen ezt gondolni. Ők csapattársak, s a világunk egy ideális verziójában még talán barátoknak is lehetne mondani őket. Ami viszont a realitás talaját illeti, valahol erőteljesebb a kapocs egyszerű haverságnál, de nem mondhatni, hogy Bennel mindent megosztott. Az viszont tagadhatatlan, hogy valahányszor megkérik egy interjúban Liot arra, emeljen ki valakit a csapatból. 10-ből 10-szer őt fogja mondani.

"Ő egy fasz! Leszarom, gondolom úgyis megszerkesztitek majd. Az egyetlen szerencséje, hogy közepesen erős játékos, máskülönben már átrendeztem volna azt az önelégült pofáját!" - Dylan Hawke, szintén a Rangershez szerződtetett játékos, akivel, hangos rivalizálásuknak köszönhetően talán a legismertebb Lio kapcsolata, noha közel sem pozitív értelemben. A közöttük húzódó adok-kapok gyakorlatilag azóta tart, mióta Jax a csapatba került, ám mindig megmaradt egyfajta verbális bokszmérkőzésnek, üres fenygeetésekből álló nyelvköszörülésnek, tényleges tettlegességig azonban sosem fajult. Kérdéses lehet ennek oka, a kölcsönös tisztelet pedig csupán feltételezhető, ugyanis mindkét fél letagadná. Abban viszont környezetükben mindenki egyetért, hogy ha a hoki iránt táplált szenvedélyben nem osztozkodnának, ezek ketten már réges-rég megfojtották volna egymást.

"Nem szeretnék belemenni a részletekbe, de annyit azért elárulhatok, hogy nem csupán a pályán egy vadállat!" - Hailey, Dylan jelenlegi barátnője, mielőtt ők ketten összejöttek volna, a lány megfordult néhányszor Lio hálószobájában. Egy darabig keringtek olyan pletykák, hogy ez az állapot mindmáig fennáll, ám valahányszor szembesítették a kérdéssel, Lio csuklóból csapott le mindennemű feltételezést. Még Dylannel sem közölte, de a kettejük kapcsolatára való tekintettel hozta meg Lionel a "házi nyúlra nem lövünk" egy sajátságos verzióját, melynek keretei között megfogadta, hogy a csapattársak partnerei szigorúan tabutémák maradnak. Egyébként a kapcsolatuk meglehetősen felszínes maradt, valahányszor találkoznak, hailey előszeretettel emlékezteti az együtt töltött percekre, Lio nem kifejezetten ösztatlan örömére.

"Tudom, hogy voltak és vannak is ellentéteink, mindazonáltal én büszke vagyok arra, milyen határozott és kitartó férfivá érett." - így szólt Olympia Wintergreen tömörebbre és meglehetősen diplomatikusra fogott jellemzése a fiáról. Kettejük útja nem sűrűn keresztezik egymást, ami egyfelől annak számlájára írható, hogy az évek múltán megkövült szívűvé vált ügyvédnő túl sokat lát benne a férjéből, illetve tudható be annak, hogy a nő munkamegszállottsága rengeteg időt elvett tőlük a múltban, amit közösen eltölthettek volna. Mára már egy stagnáló, steril kapcsolatként írható le kettejüké, ami lekorlátozódott egy 45 percig tartó ebéd elfogyasztása közbeni, civilizált, ámbár kihűlt beszélgetésekre.

A fentiek olyan videórészletekből származó szösszenetek, melyet a csapattársak állítottak volna össze Lionel számára születésnapi meglepetés gyanánt, csakhogy az ajándékmontázs sosem készült el. Eredetileg az apjával zárták volna a vélemények sorát, ám Mr. Wintergreen elérhetetlennek bizonyult.

- Gondolom, úgysem jönnél el, hiába is kérném.
- Dolgoznom kell.
- Nyilván. De mikor nem?
- Ha mondani szeretnél valamit, miért nem bököd ki?
- Lenne még értelme?
- Ez most költői kérdés?
- A költői kérdés az lett volna, érdekel-e egyáltalán.
- Az érdekel, miért nem töltöd inkább az idődet valami jelentőségteljessel.
- Tudod, csak azért, mert nem értesz valamit, az még nem jelenti azt, hogy annak nincs jelentősége.
- Nem értek?
- Mi az, én vagyok az első, aki megkérdőjelezi, hogy mindentudó volnál?
(Ez a beszélgetés zajlott le apa és fia között Jackson Pontius Wintergreen dolgozószobájában, hogy a riposzt hallatán a következő momentumban meglendüljön a sztárügyvéd keze. Nem ez volt az első alkalom, hogy sérült egója impulzív cselekedetre kényszerítette a máskülönben mindig összeszedett, minden helyzetben előre kalkuláló prókátort, azonban az arra való tekintettel, hogy ez Lio első válogatott meccsének napján történt, ez lett az egyik legmeghatározóbb.)

A csattanással egyidejűleg olyan érzés önt el, mintha az éltető oxigén útját valamiféle láthatatlan erő zárná el egy kíméletlen szorítással, hogy a pillanatot jeges börtönnek áttetsző cellarácsai mögé száműzhesse, s a reflektorok egyébként éles, hideg fényét az univerzumom távoli csillagaivá zsugorítsa össze. Beletelik néhány másodpercbe, míg a kép elkezd kitisztulni előttem, s végre realizálom, hogy nem az apám súlyos könyvei alatt roskadozó polcokra vetül a tekintetem, ahogy kezem sem a jól ismert mahagóniasztal ápolt, fényes lapjára tapad éppen. Annál sokkal otthonosabb atmoszféra vesz körbe, én mégsem tudok a lelkes szurkolástól felpezsdült levegőre, de még a szorosan hátam mögött álló ellenfél jól hallható légzésére sem koncentrálni. Helyette egyetlen pontra, pontosabban, egyetlen személyre összpontosul a figyelmem a tömött nézői sorok között.
- Értékelem ezt a meghitt közeledést, de nem egy csapatban játszunk! - több szempontból sem, s ennek a kétértelműségnek a ténye már elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a bostoni védőt átmenetileg kizökkentve végre elszakadjunk a pálya szélétől, és újfent a játék forgatagába vethessem magam. A későbbiek során megeshet, hogy fordul a kocka és némái rásegítés hatására ő létesít közelebbi ismeretséget a a jeges világot, s a nézőket elválasztó réteggel. A karma már csak egy ilyen csapodár nőszemély, s ha bárki azzal próbálna vádolni, hogy azért alakult így, mert bosszúálló típus volnék, jobb, ha tudja, hogy rágalmazás miatt már indulhat jogi eljárás!

- Mi a fene volt ez odakint?
- Mire gondolsz?
- Olyan volt, mintha valamitől totál lefagytál volna.
- Nocsak, a végén még azt fogom gondolni, hogy aggódsz értem!
- Jó terelési taktika! Szóval válaszolni is fogsz?
- Mi lett volna? Gondoltam, hogy elbízza majd magát és lemarad mögöttem. Gyakorlatilag nyitva hagyta nekem a kaput.
- Nem erről beszéltem.
- Akkor kezdem elveszíteni a fonalat...
- Nem csodálom! Nem volt olyan jó rálátásom, mint neked, de az a kis barna tényleg dögösnek tűnt, még távolabbról is.
- Van olyan alkalom, amikor nem a pöcsödre gondolsz?
(Lionel és Ben beszélgetése az öltözőben a New York Rangers - Boston Bruins mérkőzés után. A kapus még egy darabig próbálkozott cimborájának ugratásával, de csakhamar bele kellett nyugodnia abba, hogy nem lesz képes epés visszakérdezéseknél jelentősebb választ kiprovokálni a srácból.)

A rezgő jellegzetes hangja nyomán hosszas sóhaj kíséretében kúszik pillantásom a készülék karcmentes képernyőjére. Hüvelykem a hezitáció láncától megbéklyózva időzik el az elhúzható, zöld ikon felett, mielőtt végre a leereszkedés mellett dönt. Az érdeklődés helyett érkező "hallottam, győztetek" bevezetésen már fenn sem akadok, csupán a sporttáskám cipzárját húzom be a kelleténél talán fokozottabb erővel. Tisztában vagyok már azzal, hogy ha elég ideig nem reagálok érdemben, azzal úgy érzi majd, neki kell elhozakodnia a farbával. És ez már-már óramű pontossággal történik meg:
- Nem okozna problémát, ha átütemeznénk a holnapi ebédet? Mondjuk péntekre.
- Edzenem kell.
- Hát persze. - nehéz volna megmondani, megbújik-e bármennyi csalódottság anyám tárgyilagos tudomásul vételének függönye mögött.
- Ha mondani szeretnél valamit, miért nem bököd ki?
A beálló csendben a homokóra szemcséi kínzó lassúsággal peregnek üvegkalitkájukban, s így van időm arra, hogy tudatom mélyéről ólálkodó árnyként kússzon elő a kérdés, vajon mikor váltam pontosan olyanná, mint az a személy, aki még a saját makacsságának beismeréséhez is túlontúl büszke.
- Nos, akkor majd jövő héten. Hívni foglak, hogy egyeztessünk.
- Jó tervnek hangzik. - főleg úgy, hogy tudom, nem fog hívni, legközelebb majd csak a következő hónapban.
- Én még gyorsan hazaugrok, találkozunk a buliban? - Ben hangja zökkent ki gondolataim közül, s nem tudom, voltma-e még ezért vlaaha ilyen hálás.
- Naná, ilyen könnyen nem lehet lerázni! - lepacsizunk, de a két tenyér találkozása sem nyomja el Dylan "Milyen kár!" megjegyzését.
- Micsoda véletlen! Anyád is ezt mondta, mikor közöltem vele, hogy nem tudok maradni.
Az öltözőben lévők egy emberként zendülnek fel, én viszont úgy távozok, tudatomban elraktározva Dylan vörösödő képét, mint aki jól végezte dolgát, hagyom, a lökés hatására csattanva csukódjon be a szekrényem ajtaja, mögötte hagyva apámat, a hívást, s a velük járó rossz szájízt, hogy helyette menedékként jelenjen meg lelki szemeim előtt egy bizonyos barna hajzuhatag, s a hozzá tartozó, igéző szempár.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon ötletes és szépen kifejtett a jellemzésed, ami által mások szemszögéből ismerhetjük meg Liot. Úgy tűnik, hogy jobban hasonlítasz az apádra, mint azt szeretnéd, de merész leszek és kijelentem, hogy ez nem feltétlenül gond, hiszen az ő akaratereje segített abban, hogy sikeres legyél a választott pályán.
Mindenkinek kell egy menekülőút, a tied a sport lett és ráadásul még egy szép karriert is sikerült kiépíteni belőle. Bár nem vagyok sportoló, olyannyira nem, hogy sportcsatornákat is azonnal elkapcsolom, de abban biztos vagyok, hogy rengeteg munka és energia kell ahhoz, hogy kiemelkedő teljesítményt tudj nyújtani ebben a sportágban. Nem könnyű egy olyan családban élni, ahol a szülők ennyire érdektelenek a saját gyerekükkel kapcsolatban, nem is tudom melyik a rosszabb, anyád elérhetetlensége vagy apád vasszigora. Az mindenképp jelentős előrelépés, hogy ilyen körülmények között képes voltál a saját lábadra állni és kiállni azért amit igazán szeretsz, ez nagy bátorságra vall.
Mondanám, hogy soha ne add fel a hited, még van remény arra, hogy megváltozik a hozzáállásuk, de sajnos nem hiszem, hogy az ember ebben a korban még változni képes.
Mindenesetre szurkolok, hogy abban a titokzatos szempárban megtaláld a támaszod, a lelked átölelő szeretetet. Nem is szaporítom tovább a szót, irány foglalózni majd felkeresni az ifjú hölgyet akin megakadt a tekinteted.
Színt és rangot admintól kapsz majd.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!