Lassan telt a nap az irodában, és ha őszinte akarok lenni, nem is tudtam koncentrálni az előttem tornyosuló papírhalmokra. A kávé jótékony hatása már régen elmúlt, testem fáradt és elgémberedett részeit nyújtózással próbáltam felfrissíteni, de tehettem bármit, képtelen voltam elhessegetni a telefonon történt beszélgetés részleteit.
Mást talán meglepett volna, hogy Wendy képes ilyen pálfordulásra, de én már vártam, hogy mikor foszlik szerte a magára aggatott szerep, mikor mutatja ki foga fehérjét. Persze így is bizsergető volt az érzés, amikor először olvastam a sorokat, és most, hogy ki tudja hanyadszor suhannak át szemeim a karaktereken, még mindig van bennem egy apró kíváncsiság, hogy mennyire mély a nyúl ürege vele kapcsolatban.
Az első telefont az Intercontinental recepciójára indítottam, ahol készségesen bemutatkoztam Herbert Schwarz néven, mely egyben jelszó is volt a szálloda munkatársának, hogy mit is akarok. Nem azt mondom, hogy a város összes szállodájában vannak kapcsolataim, de ha diszkréciót akar az ember, akkor azért jó pénzt kell fizetni, és ha egy dolgot megtanultak a recepciósok New Yorkban szerte-széjjel, akkor annyit biztosan, hogy Herbert Schwarz jól fizet. És bőségesen jattol.
A második telefont egy kínai étterem kapta, délután ötre rendeltem magamnak egy adag ételt a szálloda nyolc-hatvannégyes szobájába. Egy adag leves, valami csirkés főétel, rizs, csípős szósz és evőpálcák. Már régen ettem távol-keleti kaját, és ünnepelni van kedvem, szóval tökéletes kombináció erre a délutánra.
A harmadik telefont pedig egy taxis társaság kapta, és ahogy bontottam a vonalat, el is indultam a főporta felé, hogy pár perces várakozás után beüljek a kocsiba, és elinduljak a szállodába.

***

- Remélem mindent megfelelőnek talál Mr Schwarz, a számlát már kiállítottuk, és beterhetlük a szokásos egyenlegre. Szolgálhatok még valami mással?
- Nem köszönöm, elmehet... Áh, de mégis. Öt körülre ételfutárt várok, kérem engedjék fel. Nyolckor pedig egy vendéget, kicsit nehezítse meg a dolgát a feljutással, ha érti mire gondolok.
- Természetesen Mr Schwarz, de azért engedjük fel a vendégét, igaz?
- Persze... Mondjuk úgy, legyen légy a levesében, de ne vigye túlzásba, most nem lesz szükség a biztonságiakra.
- Értettem Mr Schwarz, ha bármi egyébbel szolgálhatok, ismeri a közvetlen számomat. Hívjon bátran! - csak bólintottam a felvetésére, majd egy ropogós száz dollárost nyomtam a kezébe, megköszönve a diszkrécióját.

***

Háromnegyed nyolc volt, amikor felébredtem. Még azelőtt lezuhanyoztam, hogy feleküdtem volna és a fogamat is megmostam, hogy a fokhagymás csirke íze ne telepedjen meg a számba. Jóllakottnak és kipihentnek érzem magam, irataimat és telefonomat a szoba széfébe zárom, mely szokásos biztonsági eljárás az ilyen helyzetekben. Hoztam váltás ruhát az irodámból, semmi izgalmas, csak egy póló, egy farmer, egy pár zokni és egy edzőcipő, melyek szintén a Herbert Schwarz project részei, és amíg felveszem, valamilyen hírműsor megy a háttérben, melyre néha-néha odapillantok.
Még egy utolsó ellenőrzés az egész alakos tükörben, majd leülök az íróasztalhoz, és három, a szálloda fejlécével ellátott papírra dolgokat írok le, majd gondosan összehajtom mindegyiket, hogy utána az asztal egy-egy fiókjába rejtsem el azokat. Ételeim maradéka már régen a szemetesben várja a holnapi takarítást, de a fel nem használt evőpálcikák és a fel nem bontott csípős szósz még mindig az asztal közepén várakoztak, hogy idővel részesei legyenek a mai színdarabnak. Persze csak akkor, ha szükséges, ha nélkülözhetetlen a játékuk az előadás során.
Megcsörrent a telefon, a recepciós értesít, hogy megérkezett a vendégem, és mintha a lány hangját hallanám beszűrődni a beszélgetésbe. Showtime!

Mintha újra gyerek lennék a karácsonyfa előtt térdelve, s arra várnék, hogy a szüleim végre megadják az engedélyt az ajándékok kibontására. Pontosan így érzem magam, pontosan ez a felfokozott izgalom dolgozik most bennem, s ahogyan közeledik a határidő, úgy válok egyre kíváncsibbá. Vajon tényleg eljön? Vagy az utolsó pillanatban berezel? Esetleg eljön, de valamiért mégis csalódnom kell benne? Kérdések, kérdések, és újabb kérdések, s ahogyan hallom, hogy valaki kopogtat az ajtón, úgy reménykedem válaszokban is.
Felállok az ágyról, kikapcsolom a televíziót, úgysem lesz rá szükség a következőkben, majd az ajtóhoz lépek és kinyitom azt. Hátrálok pár lépést, és mindenféle üdvözlés vagy egyéb hang nélkül elállok az útjából, és hagyon hogy beljebb jöjjön. Ha megteszi, ha léptei elvezetik előttem, akkor újra becsukom az ajtót, majd be is zárom, sőt a biztonsági láncot is beakasztom, mely a kettőnk között lévő csend miatt olyan hangosan zörög az ajtó kemény borításán mintha legalábbis harangjáték lenne.
- Egy kicsit késtél, de az hiszem, ez még belefér. - haladok el mellette, majd előtte állok meg. - Nem nagy szoba, de minden megvan benne, amire csak szükségünk lehet, mosdó jobbra, az ágy előtted, balra pedig egy ablak, ha ki akarnál ugrani. De előtte nyisd ki, gyűlölném, ha kitörnéd az üveget és huzatos lenne a szoba.
Apró monológom során gyorsan végigmérem, és őszinte leszek magammal, de jobbat vártam. Ez így olyan ... hétköznapi. Gyűlölöm, ha valami hétköznapi.
- Ennél azért többet vártam azok után, amit írtál, de semmi gond, lesz még időd belejönni, gyorsan megtanulod, hogy mit kedvelek és mit gyűlölök.
Vállat vontam és közelebb lépek hozzá.
- Egy dologban azonban mindenek előtt meg kell egyeznünk, és az a biztonság szavad. Eldurvulhat a helyzet, tehetek olyat, ami már nem fér bele neked, vagy egyszerűen túl fájdalmas, amit csinálok... Kimondod a szót, és azonnal leállok. Ha ajánlhatom, válassz valami rövidet, valami egyszerűt, de valami olyat, ami nem fordul elő túl gyakran egy beszélgetésben. Hidd el, a mérőszalag bármilyen jó választásnak is tűnik, okozott már kellemetlenséget... Szóval, mi legyen?
Egyenesen a szemeibe nézek, s amíg hozzá beszélek, egyetlen pillanatra sem engedem el a tekintetét. Kedvem lenne végigsimítani az arcán, körmeimmel vágni barázdát bőrének selymébe, letépni róla a ruháit, felizgatni, mámorba hajtani, feltüzelni vágyát, s mielőtt elérhetné a beteljesülést, kilökni a szobán kívülre, hogy a folyosón meztelenül szégyenüljön meg a szálloda vendégei előtt. Le akarom törni azt a magabiztosságot, amit úgy hisz hordoz magában, el akarom taposni az öntelt gondolatokat agyának legelzártabb pontján is, meg akarom neki mutatni, mi az uralkodni valakin, valamin... A szó azonban még nem hangzott el, és amíg nem ejti ki száján, nem vagyunk mások, mint két idegen, akik egymás fürkészve tüzelik a másik fantáziáját egyre epikusabb magasságokba. Legalábbis én így érzek, s hogy benne mi játszódik le, az nem igazán érdekel.
- Egyre türelmetlenebb vagyok...

Azt nem tudom, hogy mire számított a szobával kapcsolatban, de annyi biztos, hogy nem fogom magam költségekbe verni, hogy kiszolgáljam az igényeit. Arra, amire használjuk ezt a szobát, egy motel lepukkadt milliője is megfelelne, de magam sem szeretnék poloskák között aludni vagy csótányokkal megosztani az éjszakát. Szerintem éppen megfelel, s ha ezzel valami baja van, panaszt tehet a szálloda vezetőségénél, bizotsan értékelni fogják minden konstruktív kritikáját és szemfüles észrevételét.
- Nem tudom miről beszélsz, többet tudtam meg rólad az elmúlt egy percben, mint a hetek alatt a kávézóban. - biccentem félre a fejemet, majd ellépek előle és kicsit srégen, pár méterre kerülök tőle. - Sokat elárul az emberről hogyan viselkedik, öltözködik, milyen a kiállása... Nekem ez a ruha azt jelenti, hogy inkább valami kényelmeset választottál, valami olyat, ami nem tűnik fel, ami tovább erősíti azt a képet, amit a világnak mutatni akarsz. Pedig tudod, hogy egy szűk nadrággal vagy harsányabb színekkel még jobban fel tudnád kelteni a figyelmet, de a világ érje be azzal, hogy kivillantod a hasad.
Elindulok balra, körbejárom őt, figyelem apró mozdulatait, de nem sokat látok, szinte teljesen mozdulatlanul áll előttem.
- Nagy önuralomra utal az, ahogyan itt állsz. Az ujjaid nem játszanak a combodon, vállaid nem mozgolódnak, egy picit talán biccentettél a fejeddel, de tényleg? Vagy csak bemesélem magamnak, mert annyira szokatlan ez a mozdulatlanság? De van itt valami más is, nem? Hogy miért nem mozdulsz meg... Azon gondolkodsz, hogy mégis mi a francot csinálj, menni vagy maradni? Visszatérni az élethez, mely nem több, mint eljátszani egy szerepet vagy maradni, és talán megtudni valamit magadról. Menni vagy maradni? Menni vagy maradni?
Szavai azonban lepattannak rólam, és valahogy nem is értem azokat. Mármint nem a kognitív képességeimmel vannak problémák, hiszen mindegyik szó és annak jelentése eljut az agyamig, de ebben az összetételben, ahogyan használja azokat, valahogy értelmetlen maszlagnak tűnik az egész.
- Ha úgy gondolod, hogy nincs itt helyed, akkor menj, nem tartalak vissza. De nem fogsz elmenni, igaz? Ahhoz már túl régen játszod a szerepedet, már túl régen vagy a középszerű, átlagos, cuki lányka ahhoz, hogy kitörj belőle. Már túl régóta fogod vissza magad, már túl régóta kényszeríted magad Wendy szerepébe... Egy apró mosoly, egy sejtelmes kacsintás, egy puha érintés, ezekkel is lehet csatát nyerni, de háborút? Látom rajtad haragszol, de még mindig korlátok közé szorítod magad, lépj valamit, ne csak áll ott, mint szende szűz az első szopása előtt...
Elneveti magát, miközben közelebb lép, hát ez is valami.
- Nem lehet jobban megalázni? Ne becsülj alá... De gondolkodjunk együtt, vajon mi történhetett veled... Apuka és anyuka túl szegény volt, rongyokba jártál, mindig éhes voltál, mindig cikiztek az iskolatársaid, mindig bántottak, mindig sírtál, de ez meg is erősített, megfogadad, sosem fognak sírni látni, sosem fognak újra megtörni, te egy erős nő vagy egy igazi küzdő!
Elkezdek körözni körülötte, karjaim mellkasom előtt fonom össze, s ahogy lépkedek, úgy figyelem őt.
- Vagy apuka agya egyszer csak elgőzölt, elment cigarettáért és sosem jött vissza? És láttad, hogy anyuka megszenvedi, eldöntötted, hogy téged soha senki nem fog kihasználni, nem fog játszani az érzéseiddel, inkább te használod ki a férfiakat, játszol velük, szórakozol, elcsábítod, majd jól megmutatod nekik, hogy milyen az, amikor otthagyják őket, és észre sem vetted, hogy pontosan olyan lettél, mint apuka, de már nincs visszaút, már nem tudsz változtatni rajta és nem is akarsz...
Megállok, próbálom megtudni, hogy mi lehet az igazság, de egyelőre nem tudom leolvasni róla, csak a haragot, a dühöt, amit irántam érez. Rendben, itt vagyok, gyűlölj!
- Vagy a nagybácsi volt? Ugye nem a nagybácsi volt... Vagy még rosszabb, megint apuka? Nem bírták a nadrágjukban tartani a faszukat, te pedig éppen ott voltál és kihasználták a lehetőséget? Elbaszták ezzel az egész életedet? Nem tudsz bízni emiatt a férfiakban, így inkább csak használod őket addig, amíg kellenek, aztán ki a maga útján? Erről van szó?
Újra szembe állok vele, kezeim a hátam mögött és úgy hajolok előre, egészen közel az arcához.
- Melyik legyen Wendy? Melyik szomorú történet tett tönkre hercegnő?

Megérkeztünk. Végre sikerült lefejtenem róla az összes védelmi mechanizmust, az álarcok intrikált hálóját, a szerepek összeláncolt rétegeit, és arra tudtam bírni, hogy kifejezze a legtisztább és legőszintébb érzelmet, ami az emberi lélek legmélyebb bugyraiban gyökerezik. A mindent megsemmisítő harag gyönyörűvé teszi, látom a megfeszült izmokat testében, a feldagadó eret nyakának kecses vonásán, és ahogy ordít, füleimnek zene minden egyes szótag, minden egyes fonéma. Tombolj Wendy, add ki magadból, dobd le a láncokat, amiket a társadalom rád kényszerít és fürödj meg a szabadság mindent legyűrő teljességében.
- Tudsz te ennél jobbat is! - nevetem el magam. Ahogy leül az ágyra, nem követem, csak figyelem őt, és ahogyan Stellát a szájára veszi, kedvem lenne képen törölni, de mégsem teszem. Még nem tudja, még nem tudhatja, hogy vannak tiltott témák, személyek, események, amihez semmi köze nincs, és valószínűleg neki is vannak olyan pontok az életében, ami tabunak számít. Úgy tűnik, a múltja is ilyen, de még mindig rejtély, hogy mi lehet az.
- Sosem állítottam, hogy nincsenek álarcaim. És büszkén viselem mindegyiket, azt is, amit neki mutatok. Az egy különleges maszk, csak az övé és soha ne gondold, hogy lesz olyan pillanat, hogy miattad öltöm fel. És ahogyan azt a maszkot nem láthatod, úgy a személye is tiltott téma... Ez volt az utolsó alkalom, hogy említetted őt. Megértettél?
Nem volt kedvem tovább magyarázni, ennyinek is elégnek kell lennie, hogy megértse.
- Kalapács. - ismétlem utána, majd az éjszaka folyamán most érintem meg először. Ujjamat végighúzom mellkasán, pontosan a szegycsont felett, rövidre szabott felsőjének anyagát simítva elégítem ki a vágyat, hogy végre hozzáérjek. - Azt hiszem, értem a szimbolikát, és bevallom tetszik. Nagyon, nagyon tetszik...
Mosolygom rá, majd amikor elérek a felső aljára, elveszem az ujjamat és ellépek tőle.
- Egyedül élsz? Van valaki, akinek feltűnnének a kék-zöld foltok, akinek magyarázkodni kellene, hogy miért hurkás vagy véraláfutásos az egész hátad? Esetleg egy pasi, egy szerelem vagy valaki más, aki féltékenységében meggondolatlanságot csinálna? Egyik sem zavar, amíg kordában tudod őket tartani, de szeretnék minden felet megkímélni az ilyen kellemetlenségektől. Főleg magamat...
Szokásos kérdések ezek, amiket mindenkinek felteszek még a legelején, és aszerint alakítom a játékot, ahogyan válaszolnak. - És nem vagyok cukrosbácsi, de ha valami olyat akarok tőled, amihez pénz kell, szólsz és megkapod.
Kifordítom a széket az íróasztaltól, leülök rá, majd hátradőlök rajta.
- Kezdj el vetkőzni... De ha bármikor úgy érzed, már kényelmetlenül érzed magad, vagy túl sok lenne, nyugodtan hagyd abba. Tudni akarom, mi az a határ, amit már nem vállalsz be... Persze meg is kérdezhetném, és biztosan őszintén válaszolnál rá, de miért kockáztassuk meg, hogy hazudj. És érdekesebb is így, hiszen minden ruhadarab, ami összehajtva az ágyra kerül, jutalmat érdemel. Legyél kreatív, de tudd a határokat.