Nem szeretek magamról beszélni, valahogy sosem értettem azokat, akik életük minden pillanatát megosztják, traktálják a körülöttük élőket, hogy mit ettek reggelire, hogy milyen ruhát viseltek kondizás közben, hogy az egyik hozzátartozójuk éppen melyik felkapott nyaraló helyen sütteti a hasát. A katonaságnál megtanultam, hogy az érzések csak hátráltatnak, elvonják a figyelmet a céloktól, és olyan gondolatokat szülhetnek, amik csak megzavarnak. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincsenek bennem érzések, de a legtöbb esetben nem engedem őket a felszínre.
Tisztán emlékszem azokra az eseményekre, amikor mégis megtörtént, amikor olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett velem fogatni, és azokra is, amikor úgy sírtam, mintha sosem lehetne megvígasztalni. Az első bevetésem félelme még mindig bennem él, mint ahogyan az is, amikor feleségül vettem Joyce-ot. Amikor megszületett Janice és Jennifer, és összedőltek az ikertornyok. Amikor eltemettem a feleségem, és lediplomáztak az ikrek.
Mindegyik érzés itt van velem minden nap, néha megélem őket, néha csak a gondolataim közé furakodnak be, de soha nem éreztem szükségesnek, hogy ezeket megosszam a világgal. Hiszen ki is lenne kíváncsi egy öregedő tűzoltó véleményére a mai világban? Még a végén letartóztatnak miattuk!

- Pedig mindent úgy csináltam, amit mondtatok! Tényleg nem hallotok? - úgy izzadok, mint a vágási malac, amikor kirángatják az ólból, és visítani is kedvem volna, hogy ez a franc nem működik. Persze a lányokat hallom, és mindenféle tanácsokkal ellátnak, de egyik sem sikerül.
- Apa, látom, hogy mozog a szád, de nem hallunk, bedugtad a mikrofont? - Jenny az ész a családban, gazdasági iskolát végzett, most Londonban él, mert ott olyan lehetőségekei vannak, mint sehol máshol. Próbáltam meggyőzni, hogy New Yorkban is ugyanazok a munkák vannak, mint az óceán másik oldalán, de hajthatatlan volt. Már gyerekkorában is megvolt benne ez az elszántság és makacsság.
- Mondtam, hogy a beépített mikrofont kellene használnia, azt lehetetlen elrontani! - Janice épp az ellenkezője, úgy lehetne jellemezni, hogy művészlélek. Most Los Angelesben él, mert oda húzta a szíve és a színész karrier lehetősége, de egyelőre nem úgy jött be neki, ahogy elképzelte, szóval egy kávézóban dolgozik, és minden szabadidejében meghallgatásokra jár.
- Szóval... Fogom ezt a bigyót és bedugom abba a lyukba, aztán ... nem történik semmi! - egyre közelebb van az a bökő, és már az artériámnál jár. Felidegesít ez a mocsadék!
- Várj, várj! Történt valami, mozgasd meg a drótot... - apró remény tölti el a szívemet, de nem teljes az örömöm. Miért nem hívjuk fel egymást, mint minden normális ember, miért kell ez a butaság a számítógéppel. Mégis, ki találta ki ezt a zúmot, vagy mi a francot!
- Igen, én is hallottalak egy pillanatra, tekerd meg, játsz vele egy kicsit, de ne durván, csak finoman...
- Mondtam már Janice, hogy hülye vagy? - más szülők talán felképelték volna a lányukat egy ilyen káromkodás után, de nem most fogom elkezdeni, hiszen sosem hittem a testi fenyítésben. Nem vagyok az anyám, nem iszom le magam minden este és nem verem meg a gyerekeimet, mint ahogyan ő tette.
- Héj! Ne beszélj így a nővéreddel!
- A húgommal... No, sikerült! Most maradj így, és meg ne mozdulj! - huszonöt éve csinálom, de néha még mindig összekeverem őket.
- Be fog görcsölni a nyakam...
- Egy katona mindent kibír, nem?
- De... Legközelebb haza is jöhetnétek és akkor nem kellene ezzel az ostobasággal szenvedni! - de nem jöttek haza, és amióta kirepültek a szülői házból, azóta nem is nagyon jártak itthon. Persze ehhez hozzájártult a pandémia is, meg egyéb előre nem látható dolgok, de azért örültem volna neki, ha ma itt vannak. Még a beosztásomat is átvariáltam, hogy szabad legyek, és majd jól meg is fizetek érte, amikor behajtják rajtam a szívességeket.
- Tudod, hogy nem vágyom másra, mint hamburgert enni veletek és megnézni az esti tűzijátékot, de itt a ködös Albionban nem igazán tartják meg a Függetlenség napját, és nem is tudom, mit szólnának hozzá, ha azért kérnék szabadságot, mert meg akarom ünnepelni, hogy kirúgtuk őket az országból!
- Nem kell tudniuk, hogy miért mész szabadságra... S különben is, mióta eszel megint húst?
- Pár hete... Amióta rájöttem, hogy nem akarok egész életemben vitaminokon, meg étrendkiegészítőkön élni...
- Szuper, akkor megint kitehetjük a normális család táblát a házra! - Jenny és az ő fanyar humora.
- Nem légy gonosz a nővéreddel!
- Húgommal... Ha még egyszer eltéveszted, soha többet nem beszélek veled! - ó, a franc essen bele, pedig még a nevük is kint van a képük alatt, hogy lehetek ennyire ostoba? Janice persze csak nevet az egészen, és milyen gyönyörű mosolya van. Mindig is mondtam nekik, hogy az anyjuktól örökölték a nevetésüket, és hogy szerencséjük van ezzel, hiszen az enyém eléggé értelmezhetetlen. Sőt, talán káros is a körülöttem lévőkre.
- Bocs, Jenny... És neked milyen kifogásod van?
- Egyelőre még nem vagyok világhírű filmsztár, puszira meg nem adnak magánrepülőgépet. És különben is dolgozom...
- És a kereskedelmi járatok, amiket az egyszerű pórnép használ?
- Derogálnak... És a fizetésem elmegy a kocsira, a lakásra, a heroinra meg a telefonra. - csak megrázom a fejemet és imádkozom azért, hogy ne legyen igaz, amit mond. Persze, hall dolgokat az ember, és bízik benne, hogy az ő családjával ilyen sosem történik meg, de mi van, ha mégis?
- Nem vagy vicces...
- A színészválgatók szerint sem.
- Pedig én szerettelek az Óz, a csodák csodájában. Gyönyörű voltál Totó szerepében! - ami azt illeti valóban jó volt a kutya szerepében, de akkor még csak nyolc éves volt és bármit csinált volna a színpadon, imádtam volna. És még mindig imádom, bár nem nagyon értettem a vizsgafilmet, amiben szerepelt, valahogyan nem jött össze a képi világ a zenei harmoniákkal, de én amúgy sem értek hozzá, szóval fogalmam sincs, hogy miről beszélek.
- Kapd be Janice!
- Mondtam, hogy ne beszélj így a hú...nővéreddel!
- Szép mentés... De nekem most mennem kell, nemsokára kezdődik a műszak, és nem néznék jó szemmel, ha a vendégek nem kapnák meg a reggeli kávéjukat.
- Én is lerakom, teljesen kivagyok, hosszú volt a mai nap és holnap kezdődik előről... - pedig még annyit beszéltem volna vele, megkérdeztem volna, hogy találkozgat-e valakivel, hogy milyenek az angol srácok, hogy kirándult-e valamerre, hogy mi volt a legfurcsább, amivel találkozott, hogy milyen érzés a rossz oldalon vezetni, hogy mikor jön végleg haza? De majd talán legközelebb.
- Jól van lányok, szeretlek titeket. Karácsony?
- Tuti ott leszek, azt még itt is ünneplik... Szia Papus! - még akkor is jól esik, ha nagyjából sejtem, hogy nem fog hazajönni. Kész anyagi csőd átrepülni az óceán felett és nem várom el tőle, hogy minden apróság miatt hazajöjjön. Majd ha lesz rá pénze és ideje.
- Én még nem tudom, ha összejön, akkor ott leszek, ha nem, akkor... Majd meglátjuk...
- Küldjek pénzt? - minden egyes alkalommal megkérdezem tőle, és minden egyes alkalommal ugyanaz a válasza.
- Azzal bevallanám, hogy elbuktam, és tudod, egy Lindell sosem bukik el! - minden más fontosabb dolgot megtanulhatott volna tőlem, ezt viszont elfelejthetné végre. A büszkeséget, a kivagyiságot, a makacsságot, de sosem fogja, mert nem olyannak neveltem. Neveltük.
- Húú-háá! Szia Janice, vigyázz magadra! - idiótának érzem magam, hogy ezzel a katonai kiáltással köszöntem el tőle, de már megszokták, hogy az apjuk egész életében katona marad, és ezen semmi nem fog változtatni. Joyce képére nézek, ami a laptop mellett pihen, és azon veszem magam, hogy már alig emlékszem a hangjára. Felállok, a tévéhez megyek, és a polcról leemelek egy DVD-t, amire az van írva: "07/04/2008 Függetlenség napja - Central Park". És ahogyan a felvételt nézem, lassan, de biztosan elnyom az álom...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy gondolat ugrott be azonnal ahogy a lapodat olvastam: IMÁDNIVALÓ . A részlet az életedből, amit leírtál teljesen elvarázsolt. Minden szavadból, minden  mondatból nyilvánvaló az apai szeretet. A lányaid nagyon szerencsések, hogy te vagy az apukájuk, ezt biztosan ők is tudják. Nem lehet könnyű elfogadni, hogy az ikrek felnőttek, külön életet élnek és bizony ilyenkor képesek megfeledkezni a szülőkről. Te mégsem töröd le a szárnyaikat, hanem hagyod, hogy repüljenek. Mindegyik a saját élete felé. A feleséged elvesztése minden bizonnyal nyomot hagyott mindhármótok lelkében, mégsem érződik a keserűség benned, még úgy sem, hogy valószínűleg a gyász még most is dolgozik benned. Elveszíteni azt az embert, akivel az egész életed tervezted nem könnyű, de te tisztességgel állod a sarat.
Gary egy olyan embernek tűnik számomra, aki mellett az ember igazán jól érezheti magát. Azzal a mosolygós fotóval, amit az információs részen megosztottál, a jellemed és az élettörténeted összességével azt a benyomást keltetted bennem, hogy te magad vagy a télapó. Komolyan, imádtam.
A megszokott rendszer szerint, színt és rangot az egyik admintól kapsz majd, addig is foglalózz és vesd bele magad a játékba. Jó szórakozást!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!