- Ezekről azért jó tudni - mosolyodok el kedvesen. - Nekem sem ártana akkor néhány ilyet felkeresni. Bár a csúszós úttal nincs gondom - szélesedik ki a mosolyom. Osloban gyakran van fagy, és én pont télen kezdtem el tanulni a vezetést, így szinte a teljes tanulási fázist fagyos talajon végeztem. Viszont a hirtelen megállás és indulás kimaradt az életemből.
Látom rajta, hogy a visszautasítást várja, de kellemesen lepem meg. Én is ráfogok a kezére, hogy ne hagyjuk el egymást, de egy pár pillanatra mégis elszakadunk, mert egy lány véletlen meglök, ahogy hátra lép egy kicsit. Túl sokan vagyunk, és mindenki igyekszik talpon maradni, és nem elesni. De, amint mindenki rendezi az egyensúlyát, egyből keresem Caesart, és igyekszek ismét megfogni a kezét. Attól, hogy elszakadunk, attól annyira nem féltem, mert, ha máshol nem, a VIP részlegben úgy is találkoztunk volna, hiszen logikusan, azaz a hely, ahova visszatérünk, mert onnan indultunk, és onnan belátható az egész terület. A pillanatnyi ijedségem inkább az ütközésnek, az az azáltali billenésemnek köszönhető. Ez után talán annyira nem is csoda, hogy már két kézzel fogom meg a kezét, biztos, ami biztos alapon.
Caesarnak nem kell igazából magához vennie semmit, de én, ebbe a semmi ruhába nem tudok beletenni semmit, mert nincs rajta zseb, és egyébként is látszana, ha így tennék. Viszont az irataim, a telefonom, és a bankkártyám az nálam van a kistáskámban, így ezeket ellenőrzöm, mert bajos lenne, ha elhagynám őket. Amikor ellenőrzöm, hogy mindenem megvan, még szólok a barátnőmnek, hogy leléptem, de ne aggódjon, és, ha bármi van, azért szóljon. Attól még, hogy egyikünknek jó estéje van, nem kell a barátokat hanyagolni, főleg, ha a másik bajba kerül.
Amikor végeztem, Caesar mellé lépkedek, aki átöleli a derekamat, amit én is viszonzok. - Igen, mehetünk - válaszolok kedvesen.
- Élőben még szebb, mint képen - ámulok el az autócsoda láttán. Majd beülök az anyós ülésre, aminek az ajtaját kinyitotta előttem. - Nem félted, amikor az illuminált állapotú barátokat fuvarozod? - kérdezem gyanakodva, amikor már mind a ketten bent ülünk a kocsiban.

A tömegben elszakadva egymástól látom, hogy nyújtja felém a kezét, de egy darabig nem tudom megfogni. Legalább is addig, amíg vannak közöttünk mások. Ezt követően viszont már nem csak én biztosítom, hogy ez ne történhessen meg újra, hanem ő is, hiszen most már erősebben tartja a kezem. Bármennyire is önálló vagyok, bármennyire is új az ismeretségünk, akkor sem kellemes érzés így elszakadni a másiktól ilyen helyzetben. Még akkor sem, ha egyébként egyből tudom is rá a megoldást.
A VIP részen még teszünk egy tiszteletkört, meg magamhoz veszem a cuccaimat is, és együtt hagyjuk el a szórakozóhelyet. A kocsijánál pedig végre élőben is megcsodálhatom azt a járművet, amire még én sem szívesen használom az egyszerű „autó” kifejezést, pedig nem vagyok a bolondjuk. Jól vagyok, hiszen nem ettem semmi rosszat, és inni sem ittam sokat, és egyéb betegségem sincs, ami megzavarná a gyomromat. Ráadásul még nem is túráról jövök, hogy sáros vagy piszkos legyen a ruhám. Mégis… beülve az az első gondolatom, hogy hogyan „taxizhat” ezzel a járművel részeg haverokat. Így rá is kérdezek a dologra, bár nem ilyen nyersen. A költői kérdésére nem is reagálok, mert fölösleges lenne. A válaszán viszont én is vele együtt nevetek.
- Minden esetre, azért van bátorságod, hogy ezzel ezeket be mered vállalni - nézek rá komolyan. - Imádod ezt a kocsit, mert ez látszik rajtad, és hallatszik is, ahogy beszélsz róla, de… lehet, hogy én ilyen helyekre inkább kérnék kölcsön aputól egy hagyományosabb autót - gondolok bele a dologba. - Mert, ha a lány olyan, hogy nálam jobban autóbolond, akkor másabb, de szerintem azok önmaguktól is jobban vigyáznak rá, minthogy kárt tegyenek benne - térek ki a dolog másik oldalára. Nekem nem számít milyen a kocsija, nem ezért vagyok most mellette az anyósülésen. Ha taxit hívott volna, az se zavart volna. Ez számomra egy amolyan… plusz lehetőség, hogy ülhetek ilyenben, de tudtam volta e nélkül is élni.
Ahogy a keze a combomra simul, óvatosan én is a kezére teszem a sajátomat egyfajta jelzésként, hogy nem zavar. Vagy legalább is, amíg egy marha kis híján belénk nem hajt, ahogy kikanyarodik elénk egy mellékútról. - Ööö… mit szólnál hozzá, ha most mégis két kézzel fognád a kormány, hogy épségben eljussunk hozzád? - kérdezem még enyhe félelemmel a hangomban. Nem az ő hibája volt, de van abban valami, hogy miért kell két kézzel fogni a kormányt még akkor is, ha automata váltós a kocsi.