Haneul & Nabi

Persze, hogy izgatott voltam, amikor kiderült, hogy az öcsém New Yorkba jön. Nyilván fájt egy kicsit, hogy nem ő maga mondta ezt el nekem, de a sérülése után - amiről egyébként szintén nem tőle tudok - voltak fontosabb dolgai is. Ha erről az oldalról nézzük az egészet, valójában nem bánom, hogy nem velem foglalkozott, hanem a saját felépülésével - gondolom. Mindig is olyan nagy volt közöttünk a távolság, hogy kész teher volt normálisan tartani a kapcsolatot, ha én délelőtt kilenckor fel akartam volna őt hívni, ő már valószínűleg ágyban volt Szöulban éjjel tizenegykor. Azt hiszem bizonyos mértékben a szüleink is befolyásolták a kapcsolatunkat. Ők sem találtak arra módot, hogy egy városban folytassák az életüket, nem egyeztek meg abban, hogy a testvéremmel tényleg testvérként nőhessünk fel. Ez pedig az öcsémet és a saját jellememet is nagy mértékben meghatározta. Én nagyon távolinak éreztem a saját anyámat, míg Neil valószínűleg apánkkal lehetett ugyanígy.
Ez a hozzáállása pedig úgy ezer százalék, hogy nem most fog megváltozni. Tekintve, hogy apa lemondta az előre megbeszélt közös vacsorát, amire mi vittük volna el az öcsémet - és volt pofája nem külön jelezni Haneulienek a dolgot, hanem én vagyok a rossz hír hozója. A szülinapi ajándékos eset óta amúgy is nehezteltem rá, mostanra már azonban elég konkrétan fontolgattam, hogy két hétig nem megyek haza és másnál alszom, hátha a koplalás felnyitja a szemét azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyek igazán fontosak. Kezdve mondjuk azzal, hogy negyven fölött illene már megtanulnia főzni, hogy az emberi szervezetnek szüksége van táplálékra, és hogy épp most hagyja ki élete lehetőségét az egy szem fiával, aki biztosan mérges lesz, ha meglátja, hogy egyedül várom a sportcsarnok előtt, aminek a címét nagy nehezen kiszedtem belőle.
Nem azért nem mentem be, mert nem akartam megnézni Neil edzését, vagy mert nem engedtek be külsősöket, hanem mert el akartam szívni egy cigit mielőtt találkozunk. Megnyugtatni nem tudott, de legalább úgy éreztem, hogy teszek valamit annak érdekében, hogy magabiztos legyek a tizenéves öcsém előtt, amikor elmondom neki, hogy ketten megyünk enni. Már ha még szeretne ezek után. Amikor megláttam, hogy egy csapat elhagyja az épületet elnyomtam a szálat, amiben nem lett volna több két-három slukknyi élvezetnél, és vetettem néhány pillantást a csapat magasabb tagjai felé, akik között nem volt ott az öcsém. Ő valamivel hátrébb érkezett, én pedig nem bántam, hogy nem kell elcibálnom őt a barátaitól, hanem egyenesen hozzá mehetek oda.
- Haneulie! - Odaintegettem neki, mielőtt ténylegesen is megindultam volna felé, majd meg is torpantam, nem tudva, hogy megenged-e nekem egy ölelést, vagy inkább hanyagolnom kellene a dolgot. A kezeim előbb óvatosan széttártam, aztán vissza is engedtem valamennyire, szenvedő tekintettel várva a segítséget részéről, vagy az elutasítást. - Mekkorára nőttél! Anya mondta, hogy magas vagy, de azt nem, hogy ennyire! - Nevetéssel próbáltam jókedvet csempészni kettőnk közé. Ami azt illeti, mindegy mennyi videót néztem meg a versenyeiről, ha le is jött, hogy magasabb a kortársainál, nem tudtam volna felvételekről megállapítani, hogy mennyire.
- Milyen volt az edzés? Éhes vagy? Mit szeretnél enni? - Levegővétel nélkül bombáztam a kérdéseimmel, nem is foglalkozva a ténnyel, hogy rám még vár egy nagyon kellemetlen bejelentés, vagy hogy ne adj' Isten mindjárt közli velem, hogy menjek a fenébe. Pedig felkészültem rá, hogy az elmúlt két hétben az Etsyn keresett minden dolláromat rá költöm. Néha őszintén fontolgatom az Onlyfans-t, de szigorúan csak a lábaimról készült képekkel, aminek tudom, hogy bizonyos körökben úgyis lenne kereslete. Csak azért nem váltom be soha az ígéretemet, hogy mások lábfétiséből gazdagodom meg, mert amikor arról volt szó, hogy továbbtanulok, és hogy kiválasztok valamit, amivel szívesen foglalkoznék a következő... Mondjuk úgy húsz évben, már előre tudhattam, hogy diákhitel törlesztés és állandó küzdelem vár rám, ami a megélhetésemet illeti. Én pedig készségesen vállaltam akkor és vállalom most is a művész létet.
- Összebarátkoztál már valakivel? Milyenek a többiek? - Előre hátra hintáztam kicsit, amíg hozzá beszéltem. Hosszú távon nem az volt a tervem, hogy állandóan zaklatom majd őt, mert tizenhét évesen baromi ciki lehet neki a nővérével lógni, de nem szerettem volna elengedni a kezét abban az értelemben, hogy egy a millióhoz az esélye, hogy épp New Yorkba jön edzőtáborba. Hogy nézne már ki, ha nem akarnék vele lógni?
- Nem indulunk el? - Úgy döntöttem nem mondom el neki, hogy apára nem kell várnunk, amíg ki nem választunk valami helyet, ahol enni fogunk. Megfordult a fejemben, hogy egyenesen hazudni fogok neki és kitalálom, hogy apa nem is úgy négy órával ezelőtt mondta, hogy nem fog ideérni, hanem most jelenti be. A kegyes hazugságok nem számítanak majd a pokolban, nem?

납이 그리고 한을

Haneul & Nabi

Néha azt gondoltam, hogy annyi baj van a fejemmel, hogy bőven rám férne pár alkalom egy pszichológusnál, aki felfedezhetné, hogy milyen mértékben van apa-, vagy épp anyakomplexusom és hogy ki van-e egyáltalán mind a négy kerekem. Végül mégis mindig arra jutottam, hogy jobban félek attól, hogy kiderül, hogy tényleg valami baj van velem és nem csak sokat szenvedtem előző életeimben, amiért most megérdemlem, hogy jól szórakozzak, amíg Jo Nabi vagyok. Ezek a gondolatok mégis mindig arra futottak ki, hogy mennyire elcseszett az életünk az öcsémmel, amiért a szüleink a válás mellett döntöttek. Nyilván nem lett volna értelme kitartaniuk egymás mellett, ha szenvedtek volna a másik társaságától, de nem értem miért kellett a válóperrel együtt rögtön úgy is dönteni, hogy a világ két végére költöznek és így megfosztják Haneult és engem is attól a lehetőségtől, hogy hétvégén átugorjunk egymáshoz, vagy együtt töltsük a karácsonyokat, ilyesmi. Nem hiszem, hogy bármelyiküknek is maradt elég pénze arra, hogy meglépjenek ilyen dolgokat. De ha valaki gyereket vállal, nem kellene őket szem előtt tartani, ahelyett, hogy a saját önös érdekeiket nézik, ha ilyen nagy dolgokról van szó? Fájt, hogy az öcsém és én nem ápoltunk különösebben jó kapcsolatot, minden alkalommal, amikor láttam, hogy a barátaim hogy viselkednek a saját rokonaikkal. Emellett az is idegesített, hogy apám helyett nekem kellett gürcölnöm azért, hogy Haneul legalább minimális komfortosan érezze magát a társaságunkban - vagy ha már itt tartunk, egyáltalán akarjon velünk találkozni -, mikor semmi közöm nem volt ahhoz, amikor Hanuelt megcsinálták. (Ew. A szüleim szexuális élete az, amire ha lehet a legkevesebbet szeretnék gondolni, amíg csak élek.)
Szóval amíg más kisgyerekek levelet írtam a Mikulásnak, vagy könyörögtek a szüleiknek azért, hogy legyen egy testvérünk, én a már meglévő testvérem életébe próbáltam minél inkább belefolyni - azaz megnéztem róla az összes videót és elolvastam az összes hírt. Amihez egyébként muszáj voltam felfrissíteni az egyébként gyatra koreai tudásomat is. Ez a lelkesedés pedig nagyon könnyedén elragadott akkor is, amikor megpillantottam őt az épületből kifelé jövet, akinek pedig nem tetszik, nyugodtan jelentsen fel. Szerettem volna, ha az öcsém tudja, hogy apával együtt nagyon szeretjük őt - akkor is, ha az emlegetett negyvenes életképtelen férfi most nem volt jelen -, akkor is ha ez a kisebb nagyobb bakijainkból nem derül ki. A sejtjeimen átszaladó felvillanyozó érzés miatt csak még szélesebb vigyor terült el az arcomon, amikor Haneulie lehajolt, hogy megöleljen, én pedig úgy simultam a széles vállai közé és tettem a kezeimet a hátára, mintha el sem akarnám engedni - persze csak néhány pillanatig, mert a végén hamar eljutunk arra a szintre, amire én meg apa úgy tíz éves korom körül, ami óta nem puszilgathat engem nyilvánosan, kivéve ha Nobel-díjat kapok. - Szia! - feleltem én magam is a köszönésére, csillogó szemekkel. Ha korábban meg is fordult a fejemben, hogy valahol le kellene nyomnom egy felest a találkozó előtt, most hirtelen nagyon úgy éreztem, mintha egy fél üveg tequilával a testemben funkcionálnék. Egyesek szerint józan bolondnak lenni veszélyesebb, mint részegnek, de ezzel kapcsolatban nekem nem volt még véleményem.
- Igen, amikor... baleseteztél felhívtam, mert téged nem tudtalak elérni és beszélgettünk egy kicsit. - Direkt lehalkítottam a hangomat, mert fogalmam sem volt róla mennyire lehet érzékeny téma számára még mindig ez az egész. Mostanra már nyilván nem látszottak annyira egyértelműen a jelei annak, hogy egyáltalán balesetezett volna, de a sportolóknál ez nem csak fizikai, hanem lelki dolog is. Mármint nem mintha ezzel kapcsolatban lennének személyes tapasztalataim, szimplán csak vannak sportoló ismerőseim.
- Ne viccelj, nem csak a múlt hónapban. Egymagasak voltunk, amikor utoljára találkoztunk, most meg... - Rendesen erőltetnem kellett a nyakamat, hogy normálisan a szemébe tudjak nézni, ha mellettem állt, pedig szokásomhoz híven olyan cipő volt rajtam, amiben akár a Holdra is léphetnék.
- Nagyon másak itt az edzések, mint Koreában? - Fogalmam sincs hogy kell elképzelni az ilyesmit, vagy hogy egyáltalán adott sportban lehetnek-e különbségek, csak mert valaki egy másik kontinensen van? Abba amúgy sem akartam belegondolni, hogy Haneul milyen ügyesen boldogul az angollal, míg én fordított esetben lehet, hogy anyánkat sértegetném a koreai tudásommal.
- Amit szeretnél, nekem mindegy. - Megrántottam a vállaimat, mert tényleg nem számított. Sokkal fontosabb volt a társasága annál, hogy mit viszek be a szervezetembe, mert nem figyeltem oda különösebben a súlyomra, vagy épp jó génekkel áldottak meg, mert hiába ettem néha sokat, nem ment rá sem a fenekemre, sem a combjaimra - ami persze más szemmel nézve a dolgot lehet, hogy épp átok. Meg kell kérdeznem Kangjaet, hogy jobban örülne-e, ha nagyobb fenekem lenne. Amikor néha együtt mentünk edzőterembe, rám sosem lehetett komolyabb súlyemelést bízni, ezért gyakran csak lépcsőzés közben, vagy a futópadról néztem, ahogy a barátom edz. Ezért voltak mindig is kifejezetten spagetti karjaim. - Mehetünk rendelős helyre, de azok közül csak az ázsiaiak elég gyorsak, ha éhes vagy. - Más esetben biztosan többet kellett volna várnunk, ami kifejezetten idegesítő, ha valaki minél hamarabb szeretne valamit fogyasztani.
- Hát... ami azt illeti eléggé elhavazottnak tűnt, amikor beszéltem vele ma. Szerintem nem fog tudni csatlakozni. - Az ajkamat rágcsálva küldtem Haneul felé egy óvatosa pillantást, remélve, hogy nem tűnik fel neki túlságosan a füllentésem, amiben azért volt némi igazság. Konkrétan, hogy apa nem fog velünk enni.
- Aha, az király... - Előbb a távozóban lévő srácok után néztem, akik közül legalább kettővel össze is akadt a pillantásom, de amint megéreztem az öcsém kezét a sajátom körül, visszakaptam felé a fejemet. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy egy autó elől kelljen elrántania, ezért lepett meg kissé a mozdulat, de nem húztam el a kezemet. Helyette rámosolyogtam. - Azért örülök, hogy most velem lógsz. - Közelebb hajoltam hozzá, hogy meg tudjam tolni finoman a saját vállammal őt. Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy ekkorára nőtt.
- Pff, tökre nem látszik, hogy felszedtél volna. - Ha valaki ránk nézett, azt hiszem ugyanazt az alkatot látta, Haneul magas és szikár volt, én alacsony és evőpálcikaszerű, leginkább azért, mert a csípőm kereksége és a lábaimba szorult némi izom különböztetett meg attól, hogy deszkának lehessen titulálni. Arról, hogy miért voltam büszke a derekamra és a melleimre inkább nem beszélnék.
- Van egy olasz deli úgy két sarokra, nekik van vagy húsz féle tésztasalátájuk, és szendvicseik, amibe te válogathatod a feltéteket - sokkal jobb, mint a Subway. Vaagy... Tudok egy pho-s helyet is. Nekik van csomó más vietnámi kajájuk is. Te választasz. - Újabb mosollyal néztem fel rá. Még mindig azt gondoltam, hogy ennyit minimum megérdemel, hiszen az ő étkezési szokásaihoz kell jobban igazodni. Én mondhatni mindenevő vagyok.
- Aha, miért? - Egy pillanatra lepillantottam a kiválasztott ruháimra, amikben én semmi kivetnivalót nem találtam, mégis furcsa maró érzés szorította össze a torkomat, ahogyan Haneult hallgattam. - Ez nem csak olyan művész dolog, nagyon lány öltözködik így itt. - Igyekeztem nem magamra venni a dolgot, ami normál esetben nagyon könnyen ment volna, de most nem arról volt szó, hogy egy tök idegen mit gondol rólam, itt az öcsém véleményéről volt szó, ami valamiért jobban fájt, mint bárki másé. - Egyébként a tanárink nagyon jófejek, mert szerintük az öltözködés is a belső gondolatok és érzések egy kifejezése, szóval... Ja, nem szólnak bele a szoknyánk hosszába. De tuti nem villantanék senkinek, mert Skims van alatta. Megmutassam? - Tudom, hogy őrült felvetés volt felajánlani a saját öcsémnek, hogy megvillantom neki a fekete alakformáló rövidnadrágot, ami egyébként sem sok alakot tudott rajtam formálni, de annál kényelmesebb volt viselni, hogy ne lógjon ki a fenekem soha semmiből, de sejtettem, hogy azért a prezentációmra nem vágyik. Ezért is ajánlottam fel neki vigyorogva.
- Ó, már május nyolcadika óta nincsenek óráim. Viszont az egyiken állítólag nem jelentem meg elégszer, ami hazugság, szóval most július 5-ig kénytelen vagyok a tanárnő egy másik nyári kurzusára járni, ezért engedett át a kötelező óráján. - Nevetve meséltem a történetet. Valójában meglepő lett volna, ha nem beszélem rá valamilyen egyezségre a nőt, aki szerintem egyébként is csak azért neheztelt rám, mert egyszer látott engem lelépni Kangjaevel, amikor azt írtam neki emailben, hogy betegség miatt nem tudok részt venni az óráján. Honnan veszi, hogy Kangjae nem épp az orvoshoz vitt engem? Szörnyű nőszemély...
- Neked milyen a beosztásod? - Kérdőn pillantottam a fiúra, akinek ezen a ponton talán már el kellett volna engednem a kezét, de nem voltam hajlandó megtenni, amíg ő nem kezdeményezte a dolgot. - Ha van kedved bármit olyasmit megnézni itt a városban, amit még nem láttál, akkor szívesen megyek veled. - Persze, hogy így lett volna. - De ha csak átjönnél hozzám, akkor is szólj. - Ez már jóval trükkösebb kérdés volt, mert mindig megvolt az esélye, hogy akkor ott lesz apa is. Pontosabban nem volt meg mindig az esélye, mert az ember többet látta a munkahelyét, mint a saját lakását. De szerintem mindenki el tudja képzelni mire gondoltam ezalatt és Haneul és apa kapcsolata talán még annál is rosszabb volt, mint ami nekem meg anyának volt.