Lou életét figyelni egy kicsit olyan, mint egy részeg nagybácsit a karácsonyi ebédnél. Először vicces, aztán szánalmas, aztán idegesítő, aztán valahogy elölről kezdődik és megint vicces, főleg azért, mert nem Veled történik. Véletlen sem mondható, hogy csak és kizárólag a körülmények áldozata lenne, meg hogy minden összeesküdött ellene, és soha nem is volt esélye másnak lenni. Az ember megérti, miért került oda, ahová, de nehéz legyomrozni azt, amit ott lent művel.
Kezdjük ott, hogy rettentően énközpontú; az önzés a legjobb barátja, és minden szituációnak úgy áll neki, ez Számára hogy lesz kedvező? Nem szeret olyan dolgokat csinálni, amiket nem akar – senki se, csak ő hajlamos tényleg nem megcsinálni. Nem egyszer sikerült az utolsó pillanatban megúsznia, hogy kikössék az áramot nála, mert nem fizet, és egyszer baltával vágta le a lakatot az albérletének ajtajáról, amit a főbérlő tett oda, mert nem lakbérezett, hanem inkább új cipőket vett magának a fizetéséből. Amellett, hogy elszúrja a dolgokat, szeret fel is háborodni azon, hogy vannak következmények, mert azokkal így nem nagyon vibe-ol.
Aztán kötelező klisé persze, hogy mindez csak a látszat legyen – ha érzi is a felháborodást (és egyébként az az egyik kedvenc érzése, a képzelt morális fennsíkot foglalni el, mint Obi-Wan), közben nagyon is jól tudja, mennyire elrontott mindent és hogy minden visszavágást megérdemel, de előbb kaparja ki a másik szemét jogtalanul, minthogy ezt bevallja. Átvitt értelemben, mert egyébként nem erőszakos, már csak azért sem, mert – kanyar vissza –, kevés dolog fontosabb számára önmagánál, amúgy is kábé másfél méter, még ha a szája nagy is néha, tudja, hogy senkit nem fog leszedni egy jól időzített pörgőrúgással.
Ha bárki megkérdezi tőle, mi a célja az életben, elsírja magát, szóval pls ne. A másik reakció egy arcodba mászós, "édesanyukád a célom, hide your moms, hide your dads", de csak mert utálja, ha beleszólnak az életébe. Egyedül is el tudja rontani, nincs szüksége arra, hogy azt érezze, másnak mennyivel jobban megy ez IS. Egyedül azt tudja, hogy szeretne boldog lenni, de akárhányszor közel kerül ehhez az érzéshez, maga alá temetik a kételyek. Nem érzi úgy, hogy megérdemelné a boldogságot; ahhoz túl sok szemetet tett, és még csak nem is azért, mert muszáj volt, hanem mert akarta, mert egyszerűbb volt.
Az élete egy örök körforgás: I. legyél a béka segge alatt. Hogy azért, mert épp kirúgták, elhagyták, bántották, az mindegy; Lou megoldása a legkisebb sikertelenségre is az, hogy elenged mindent, amit addig tett. Nincs benne túl sok kitartás alapjáraton, mert valami nagyon furcsa módon maximalista, vagy inkább csak türelmetlen; ha amit akar, nem sikerül elsőre és maximálisan, akkor nem is kell. Ezért is jó, hogy egyébként tizennégy éves kora óta tangózik drogfüggőséggel, mert az mindig megoldást ad mindenre, és az amúgy is olyan egyről kettőre módon működik. Ugye.
II. Döntsd el, hogy ez így szar. Azt hinnéd, ez gyorsan eljön, de még ha tisztában is van azzal, hogy az élete épp pocsék és ezen tényleg már csak javítani lehet, akkor is ott van az a hang a fejében, hogy de mi van, ha nem? Mi van, ha ez a legjobb, ami neki jár? Mi van, ha csak ront? Az örök alvás néha nem hangzik rosszul – aztán ott lóg a levegőben a random gazdag pasas penthouse-ának erkélyén, és rájön, hogy rohadtul nem akar meghalni, és sírva visszahúzódik a sarokba, mint Jenny a Forrest Gumpból. Szóval előbb-utóbb eljut oda, hogy ez mégis szar, és tenni kell valamit.
III. Próbálkozz. Mindegy, mivel. Jönnek a programok, meg az ígéretek, meg a cold turkey, meg a szenvedés. És néha még jól is esik a szenvedés, mert rohadtul úgy érzi, megérdemli. A szenvedés intenzív, az intenzív meg jó, mert végre valami, amitől nem érzi magát annyira üresnek. Mintha a dolgok, amiket tesz, számítanának, változtatnának a dolgokon. És a szenvedésen túl néha amúgy egész jó; ahogy múlik az idő, nem könnyebb, de több más dolog akad, amire tud figyelni. Mert amúgy nem depresszióból és fájdalomból áll az élete, azokat maga mögött szokta hagyni a lakásán, hogy változatlanul újra és újra visszatérjen hozzájuk, szóval mindig talál valami okot, miért NE menjen még haza. Csak még egy buli, csak még egy haver, akinek ott lehet a kanapéján, csak még egy kismacska, akit le kell szedni a fáról, meg egy gördeszka, amit valaki ott hagyott a parkban, és huszonévesen nyilván nincs jobb dolgotok hétköznap este, mint Tony Hawknak képzelni magatokat. Aztán végre elfogy minden teendő, haza kell mennie, becsukja maga mögött a világ ajtaját, a Depresszió és Trauma meg ott várja a konyhában, pongyolában és hajhálóval, sodrófával, hogy hát te hol kószáltál már megint, Lou meg csak pislog, hogy ja, te még itt vagy? És igen, mindig ott van. Valahol egész költői, hogy ez az egyetlen része az életének, ami állandó, és amire mindig számíthat. Talán ezért olyan egyszerű a keblére ölelni, mint egy régi barátot.
IV. Cue: probléma. Mindegy, mi az, Lou köszöni szépen, nem kér belőle. Hogy érted, hogy nem szabadott volna innia? Hogy érted, hogy ilyen állapotban nem mehet a gyerek közelébe? Hogy érted, hogy szerinted a Kék Pokémon játék jobb volt, mint a Piros?! Arson, Murder and Jaywalking. Először ignorálja őket, legyint, hogy majd talál magának jobb dolgot, de amint maradandónak bizonyul, kétségbeesik. Sose tudott megbirkózni az akadályokkal; ha az első próbálkozás sikertelen, feladja. És kitől kér az ember tanácsot, ha nem a legjobb barátjától, akire mindig számíthat?
I. Legyél a béka segge alatt...

Az ébresztőmet mindig korábbra állítom egy órával, mint Ő mondja; mert nem kapsz három havi lakbért egy olyan randiért, ahol nem kelsz fel előbb, hogy letöröld a tegnapi sminket a szemed alól, hidratálj, ellopj néhány apró cuccot a hotel fürdőjéből, és eltüntesd a szemed alól a karikákat, meg ha már világos szempillákkal áldott meg az ég és olyan bőrszínnel, ami heti két barnító session után is kvalifikálttá tesz fényvisszaverő táblának, akkor igazán feldobhatsz egy kis kontúrt, meg pirosítót, és amúgy milyen jó, hogy te ilyen természetes szépség vagy, nem? Azt nagyon szereti bennem, azt mondja. Meg hogy jó a humorom, de közben olyan érett vagyok. Igen, Philip, biztos vagyok benne, hogy ezek a kedvenc tulajdonságaim. A lehengerlő humoromért fizetsz.
Néha sajnálom. Nem annyira, hogy ne fogadjam el a pénzét, persze, az empátiám nem ENNYIRE erős, de van, hogy nem számolom be a havi bérbe azt, hogy egy órán át üzeneteket váltottunk, míg a transzferjére várt Ohioban. De néha már eleget gaslightingol ahhoz, hogy elhiggyem, milyen szar annyira gazdagnak lenni, hogy ne tudd mire költeni a pénzed.
Mire felkel, én már mindent elvégeztem a fürdőben, amit kellett, és ügyeltem arra is, hogy ne tűnjön fel neki az a pár szem Xanax, ami hiányzik majd a sárga dobozából. Bár ha feltűnne, akkor sem szólna semmit, csak szeretek nem beszélni erről.
Lehunytam a szemem, mikor elkezdett mozgolódni, úgyhogy mikor érzem, hogy nyújtózkodni kezd, már számítok a karra a derekamon. – Jó reggelt – mormolja a fülembe, a tegnapi borostája végigkarcolja a nyakamat. – Jól aludtál?
– Ilyen matracon mindig. – Végigsimítok a drága lepedőn; sűrűbben szövik, vagy mi, attól ilyen puha. Én csak azt tudtam, hogy engem ebben temessenek el, köszönöm.
Felnevet, nyom egy csókot a vállövembe, aztán eltűnik a melegsége, és már talpon van. Elhúzza a függönyt, nem zavartatja magát a teljes alakos ablak előtt, én pedig némileg tettetett álomittassággal nézem végig, felkönyökölve az ágyon. Mármint, ötvenhét éveshez képest nem néz ki rosszul, simán letagadhatna legalább egy tizest, egy szexi tizest, sőt, legyünk őszinték, a legtöbb harmincas is megirigyelhetné. Nem azért fizet értem - és másokért -, mert ne tudna nőt szerezni magának, ha akar. Csak nem akar. Négyszer voltam házas és van öt gyerekem, nem kell több. És ennyi. Nincs kedve igazi kapcsolatokhoz, az elvárásokhoz, a "mikor jössz haza?" kérdésekhez. A városban is van legalább egy másik lány, mert itt tölti a legtöbb időt, és egyszer közösen vitt minket nyaralni, de mivel ide-oda utazgat a kontinensek között a munkája miatt – amiről a mai napig fogalmam sincs, pontosan micsoda, és nem is érdekel –, tudom, hogy sokkal több is van. És ha egy kicsit is érdekelne a "kapcsolat" – ha azt hinném, majd én megváltoztatom, meg hogy miattam feladja majd az életstílusát, vagy úgy általánosságban szeretnék egy ötvenes faszit a nappalimba dísznek, akkor talán szarul esne.
Így viszont itt ez a pár havonta egy-egy hétvége, ha úgy jön ki, hétköznap este, néha egy üzleti vacsora vagy egy út, ahol körbemutogat. Elég jól össze tudom szedni magam, ha ennyi pénzről és ennyi ingyen cuccról van szó.
A hotelben reggelizünk, egg benedict, de még a csirkét is biztos Angus marhával etették, aztán tusolás, és mindketten felöltözünk.
– Dolgozol ma?
– Aha.
– Vigyelek el?
Megszalad a mosoly az arcomon. Nem tudja, hol lakom, nem tudja, hol dolgozom, ez is az alku része volt. Én sem tudom róla ezeket. Elég a fél évi tiszta STD reportját látnom. – Cuki. – Erre csak ennyit mondok, aztán visszafordulok a tükörképem felé, hogy kellően magas copfba fogjam a hajam. – De egy Ubert megköszönnék.

A benti tíz óra eseménytelenül telik, de jobb hangulatom van az átlagoshoz képest, tekintve, hogy megkaptam már a banki értesítőt az utalásról. Nem tehetek róla, az embernek jó kedve lesz, ha tudja miből fizetni az ebédjét. Mrs. Reinhart mondjuk épp megint hangulatban van, és végig kurvázza az összes ápolónőt, akit meglát. Három órával és egy kis klonazepámmal később már bocsánatot kér, és nagyon lelkesen meséli nekem a családja sztoriját egy képkeretet szorongatva. Végighallgatom, miközben mellette Agnest tesszük tisztába Roryval, és egy szóval sem szólok, hogy a kép, amit szorongat, stockfotó. Hadd örüljön - ezzel pedig megvan a napi egy jócselekedetem is. Na jó, a második, ha Philipet is számoljuk.
Mire hazaérek, már elmúlik a fizettség varázsa. Segített rajta a forgalom, az emberek a boltban, a tény, hogy boltba kellett mennem, és nem tálcán szolgálják fel a kajám, aztán mire belépnék végre a lakás ajtaján, majdnem hátast dobok a vinyl padlóra szóródott leveleken. Egy részük spam, szóval a kurva anyjukat. Szerintük viccnek raktam ki a "nem kérek levélszemetet, vagy letöröm a kezedet" táblát?
– Szennyezik itt a környezetet – csóválom meg a fejem, a barna tasakom a pultra teszem, a váltásruhámmal teli tatyót a fotelbe ejtem. – Hálátlanok... Ugye, Fiona?
Néha azt gondolom, Fiona a legjobb barátom. Lehet, hogy azért, mert nem beszél túl sokat, a kopoltyú megnehezíti a beszélgetést, kivéve, ha Giullermo del Torrot kérdezed.
A levélszemét a kukában landol, egy értelmes kupont se látok, aztán míg a leveleket válogatom fél szemmel, a másik kezemmel megpróbálom felkapcsolni a villanyt. Aztán újra. Meg újra. Csakhogy nem működik, sem az, sem a többi kapcsoló a lakásban. Fáj kimondani, de: még a wifi router se világít. Némi matek után a parafa táblámhoz fordulok, és... Ott van.
– Fi, nem ma van huszonkettedike? – ordítok át a nappaliba. Semmi válasz. Ilyenkor bezzeg kussol. A telefonom viszont nem, és szerinte rohadtul nem huszonkettedike van, úgyhogy egy kiadós basszamegajóbüdös... kezdetű nóta után tárcsázom a főbérlőmet.

– Hogy érted, hogy kiköttetted az áramot?!
– Úgy, ahogy mondom. Megmondtam, huszonkettő a végső határidő, én nem fogom a TE számláidat fizetni...!
– Baszki, Noel, és akkor mi? Inkább hagytad, hogy kikössék az áramot? Ugye vágod, hogy akkor ha elhúzok innen a francba, akkor se lesz áram és nem tudod kiadni?
– Ne hülyíts már, Lou, hova a fenébe mennél, ha? A te creditscore-oddal? Senki nem ad ki lakást ekkora fizura, te is tudod. Úgyhogy ne pattogj, hanem fizess, és kész, megy tovább mindkettőnk élete.
Az ujjaim közé csippentem az orrom. Oké. Végülis, lehetne rosszabb. – Mennyi?
Megmondja, én meg a padlóhoz vágom a telefonom.

Szóval oda három havi lakbérem. Ugyan, mi az? Nem mintha keményen dolgoztam volna érte, vagy ilyesmi. Nem mintha egyetlen kibaszott napon múlt volna az egész...!
Szerencsére az otthonban mindig kapsz plusz műszakot, mert senki se akar szart vakarni lógó seggekről, érthetetlen, igazi anomália, pedig nagyon kifizetődő munka. Ha jól megnézed, az öregek csak ráncos babák. Ugyanúgy nincs foguk, nem tudják ellátni magukat, és ha rossz ponton nyomod meg őket, elpatkolnak. Emlékszem, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, pánikrohamot kaptam, és Khoinak fél órába telt megtudnia, hogy nem azért pánikolok, mert nem akarok kölyköt – hát jó, nem volt épp életem fénypontja, mert biztosra vettem, hogy csapnivaló anya leszek, de ez olyan dolog, ami így megtörténik és kész, Khoi amúgy is túl normális volt ahhoz, hogy féljek tőle –, hanem mert abszolút kiakaszt a gondolat, hogy véletlen bántom. Meg amikor nem tudják megtartani a fejüket...? Mi lesz, ha nem veszem időben észre, vagy rosszul tartom, és elroppan a nyaka a nagy bólinggolyó fejétől, mint egy ropi?
Nem roppant el, meglepően nehezen elpusztíthatóak egyébként. Én már egy másik sztori voltam, a  gátszakadásommal és a gyógyszerekkel, amit a fájdalomra kaptam utána. Khoi végig aggódott; tudta, milyen voltam, mielőtt még találkoztunk, ő volt a kibaszott fény az életemben, de megígértem neki, hogy ez most más lesz, Benny érdekében másnak kell lennie.
Aztán persze kibaszott hazugság volt az egész, de Khoi tudhatná jobban, minthogy higgyen egy függőnek. A csillagokat is lehazudom neki az égről, csak maradjon.
Aztán végül nem maradt, se ő, se Benny, és jobb ez így.
Igen, abszolút jó. Kicsit sem bosszant, hogy csak két hetente találkozhatok vele a bírósági végzés szerint. Khoi ajánlotta, hogy próbáljak fellebbezni, lesz néhány hónapnyi megfigyelés véletlenszerű tesztekkel és kész, megint lehetünk egy család (amennyire lehetséges), de tudtam, hogy úgyse mennék át rajta.

Amúgy sincs jobb dolgom, mint bent lógni a matuzsálemekkel. Néhány amúgy egész jó arc. Néhány elég rasszista. Néhányat meg úgy kell távol tartani a másiktól, mert mióta felfedezték a viagrát, úgy csinálják, mint a nyulak, és nem hiányzik, hogy Chester megint elnyűjje az új csípőjét. Néhányuk rosszabb, mint a gyerekek; nem csak azon hisztiznek, hogy nem azt kapják ebédre, amit akarnak, aztán hozzád vágják a tápióka pudingot, de imádnak a szabályok alatt sunnyogni.
Úgyhogy nem lep meg annyira, mikor Doris leszólít a folyosón, és fontokodva félre hív a páfrány mögé. Úgy nevetgél, mint egy kislány, hihihi, aztán megmutatja, mi van a kezében.
– Elka hetek óta nem veszi be őket – csörögteti a kezében a kék és fehér bogyókat. Mindegyikről tudom, micsoda. Nem lep meg, hogy ő is, tekintve, hogy három marékkal eszik reggel-délben-este. – Úgyhogy Ernie-vel arra gondoltunk, bulizunk egy kicsit, tudja... De meghívjuk ám magát is, így, egy kicsit, ha cserébe nem szól Mary nővérnek?
Mindjárt szétrobban a fejem és/vagy odaborulok sírni a sarokba. Úgyhogy eszemben sincs nemet mondani.

– Mit tud felhozni a mentségére?
Herbert igazgató zöngéje megtölti az intézmény egyetlen tanácstermét, ahol a továbbképzéseket szoktuk tartani. Ki nem állhatom a pasast, úgy egyébként, mindig fogdossa a vállam, ha elmegy mellettem, és borzasztóak a viccei, meg rondák a nyakkendői. De most mégis úgy érzem, hogy mindjárt elsírom és/vagy elhányom magam, ahogy odaállítottak a szőnyeg szélére, mint oviban. Csak most nem a szomszéd csoport homokvárát tapostam össze, hanem egy kicsit komolyabb a dolog. Csak egy egészen kicsit.
Mi a fenét mondhatnék? Hogy nem akartam? Nyilván akartam. Nem tettem volna meg, ha nem akarom. Ők csak egyről tudnak, Doris egészen jó hazug volt, mint kiderült, én meg nem akarom felvilágosítani őket.
Mondjam azt, hogy nem fog előfordulni? Ugyan már. Az semmit se segít.
Megbántam? Nem szeretek hazudni, ha nem lesz belőle előnyöm.
– Bármit megteszek, hogy jóvá tegyem – mondom aztán, megremegő szájjal. Herbert Mary nővérre néz, mintha azt sugallná, ezt az idiótát skubizd, és BIZTOS azt hiszi a "skubizd" szó még nagyon hip&fresh, de most még csak ki se javítanám. – Nagyon szeretném megtartani ezt az állást, Mr. Herbert. Szükségem van rá. – Nem értem még el hozzá, érzem. Nem sajnál eléggé engem. Talán más lenne, ha Mary nem lenne most itt, tanúként. Talán felajánlaná, hogy oldjuk meg másként, és baszki, megtenném. Aztán lehet, hogy leugranék egy hídról, de megtenném, mert ennyire kétségbeesett vagyok. – Van egy fiam – mondom aztán. – Nem tudom, mi lenne vele, ha... Ha...
– És mi lenne vele akkor, ha az édesanyja börtönbe kerülne? – veti felém Mary. Amúgy baszd meg, de sírok tovább.
– Nem tudom, nem tudom.
Herbert ide-oda fordul a gurulós székében, a tekintetét arra a marék szarra veti, amit megtaláltak a zsebemben. Egy kis Tylenol, Seconal, egy full random aspirin, ami amúgy az enyém, de tudom, hogy ez most nem fontos. Ez konkrétan semmi, de ezzel kaptak el. – Amit tett, Miss Monroe, nagyon súlyos, ugye tudja?
A felét se tudod amúgy, de mindegy. – Igen, tudom.
– Ez nem csak undorító emberi viselkedés, de minden szabályát megszegi az egészségügyi etikettnek! – közli Mary. Még mindig megbaszhatod. – Nem csak a betegeket veszélyeztette ezzel, akik az ÖN felelőssége, de saját magát is. Visszaélt mások felírt gyógyszereivel, ez identitáslopás is lehet, legkisebb esetben is illetéktelen eltulajdonítás...! Maga meglopta az otthont!
Erre már csak bólogatok és leejtem a fejem. Csak mondd ki, hogy ki vagyok rúgva, és haladjunk. Ez a nyilvános megaláztatás, még ha csak két fő előtt is, kezd nagyon az idegeimre menni.
– Mindazon által – szólal meg Herbert, és amúgy rohadtul idegesít a hangja, de most mennyei fanfárnak tűnik. – Ez az első vétsége, legyen akármilyen súlyos. És jó munkát végez, a lakóink oda vannak magáért. Kár lenne egy ígéretes kollégát veszni látni.
Mary úgy mered a mellette ülőre, mintha két feje lenne.
– Ezt nem mondhatod komolyan...?!
– Ettől még rettentően súlyos, amit elkövetett. De a függőség betegség, mi pedig szakemberek vagyunk. Vannak más megoldások is, amivel mindannyian jobban járunk. – Feláll, hogy az egyik szekrényhez lépjen, majd némi kutakodás után egy ismertető füzetet tol elém. A füzet elején nagy betűkkel hirdeti: Misdemeanor Brooklyn Treatment Court.
Én pedig egy egészen kicsit még el is hiszem, hogy használni fog.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Ha konkrét tervek nélkül bolyongunk az életbe, néha úgy érezhetjük mintha kívülállók lennénk a saját történetünk alatt és csak a körülmények irányítanának minket, mi meg azt tesszük amit éppen elénk dob. Ez legtöbbször hajtépősen frusztráló amikor hirtelen rájössz, hogy ez így nagyon nem jó, szóval mindent és még annál is többet tennél, de azt se tudod merre vagy mikor, meg amúgy is ez egy pillanatnyi fellángolás csupán, szóval majd elmúlik. Hisz minek áltatná az ember magát, ha a következő lépését teljes homály fedi? Aztán persze mikor a felismerés bekövetkezik, akkor jön a problémakerülés meg társai és ahhoz menekülünk, ami legalább állandó. Lehet, hogy káros vagy egyáltalán nem boldogít, viszont nincs tele kérdőjelekkel. Azt kapod amit vársz, amit már eddig megszoktál és ennyi akkor és pont elég.
Amit a jellemed során megtudhattunk rólad az a történeted folytatásában szépen visszaköszön.
Rengeteg káosz vesz téged körbe és valamilyen módon még be is vonzod a többit is mellé, aztán a végeredmény vagy jobban alakul a vártnál vagy pedig még egy problémával gazdagodsz, amiket egyéb kellemetlenségek követnek. Egyébként egy szorgos kiscsaj vagy te, aki ha igazán akarja, akkor ügyesen ki tudja magát vágni a bajból, szóval egyszerűen csak kellene valami, ami igazán inspirál vagy valaki az életedbe, aki megragadja a válladat és a helyes irány felé terelget. Na meg az sem árt, ha végig ott is marad melletted, nehogy aztán eltévedj útközben.
Én azért bízom abban, hogy idővel megtalálod a boldogságot, mert hülyeség, hogy nem érdemled meg. Nem vagy te rossz, csak egy kicsit elveszett, az pedig nem egyenlő a menthetetlennel.
Tetszett a történeted és örülök, hogy olvashattam.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!