Mielőtt a jelen eseményeire koncentrálnánk, tartsunk előtte egy rögtönzött történelem órát.
A Fieldman ügyvédi iroda egy apáról fiára szálló immáron évtizedek óta működő társulat volt. Mint a népmese, csak itt nem voltak jóhiszemű hősök, csakis rosszindulatú gonoszok. Nem a leghíresebb, sem a legjobb, de Roger Fieldman mindig azt hangoztatta, hogy a sikerük a tartós ügyfeleikben mérettetik. Lefordítva: minket keresnek fel azok, akiknek nem túl mély a zsebük egy jobbra, de elég kétségbeesettek ahhoz, hogy felfogadjanak. Aztán egy nap az idős Fieldmant elvitte a kor - meg a gyenge idegrendszere - és egyetlen fiára, Marco Fieldmanra maradt az iroda kormányzása. Mit tesz ilyenkor az engedelmes utód? Apu nyomdokaiba lép az előírás szerint. És mit tesz Marco? Fogja a neki kijárt örökségét majd fáradtságra hivatkozva felszáll a magángépére az aktuális ágyasával és többet vissza se néz. A Fieldman ezután rövid időn belül a csőd szélére kerül, engem meg felkarol az akkori kis főnököm, mint egy személyre formált terápiás kutyát és ismeretségeinek köszönhetően bevásárolja magát a Milan Parker irodájának partneri székébe. Jackson Stowell fél éves közös munkánk alatt legalább ötször mondta el, hogy sok a közös bennünk. Minden bizonnyal a szülői elnyomástól küzdő törtető idegroncsok megtalálják egymást a nagyvilágban, mint a lelkitársak. Így kerültünk mindketten a Parker ügyvédi irodához, miközben a Fieldman a semmivel vált egyenlővé. Mert hát mit tesz a jó matróz a süllyedő hajón ragadva? A lelkiismeretes másokat ment, a többi meg saját magát. Gondolom nem kell mondanom, hogy melyik csoporthoz is tartoztunk.
Parker nyolcra hivatott minket az irodájába, jelenleg épp csak a negyedet karcoljuk. Jackson háromnegyed hétre kéretett ide teljes díszgálába, ő meg még mindig a tükör előtt bíbelődik. Kedvem szerint tarkón dobnám őt a stresszlabdájával amivel az elmúlt fél órában foglaltam le magamat.
- Hogy nézek ki? - az ötödik nyakkendő fut át a keze alatt és kezd unalmas lenni. Ha tudtam volna hogy divatbemutatóra leszek hivatalos, akkor átalszom még azt a fél órát.
- Mint aki a bátyja menyasszonyát próbálja elorozni a nagy napon.
- És sikerrel járok? - fordul felém.
- Mi? - enyhén félrebiccentett fővel és érdeklődve tekintek rá.
- Ahhoz, hogy Martha otthagyja értem Gregort, kurva jól kell kinéznem.
Még zavarodottabb a képem. Inkább nem kérdezem meg, hogy van bátyja vagy sem és ha igen akkor mennyi. Úgysem esélyes, hogy felváltva hívogatjuk majd egymást meg a családi vacsorákra csak azért, mert két tucat arrogáns alak között mi éppenséggel megütöttünk egy közös hangot.
Jackson a hatodik kört futja, aztán megint tanácstalanul keresi a beleegyezésemet.
- Az előző jobb volt. - ejtem ki a számon.
- Akkor miért nem ezt mondtad?!
Széttárom karjaimat, majd hátba dobom a labdájával. Most először kívánságlistám első pontján ott szerepel, hogy nyelt volna el engem is a Fieldman féle süllyesztő.
Parker irodájának összetétele éles ellentét volt a Fieldman épülethez képest. Amíg ott falak és ajtók választották el az ügyvédeket, itt inkább üvegkalitkába zárt szenzációknak tűnnek magánélet nélkül. Nem mintha tartanom kellene ettől elvégre első éves ügyvédjelöltként messze vagyok még attól, hogy saját irodám legyen. Addigra Stowellt kiiktatja valamelyik felbosszantott ügyfele, Parker meg? Nem tudok róla túl sokat ehhez. Remélhetőleg mielőtt ez megtörténik Jackson ír pár szép karriersegítő szót az érdekemben.
Időben érkezünk, de már páran odabent ülnek. Nagy elhatározással indulok meg Jackson mögött, de még át sem lépem a küszöböt amikor az utamat állja.
- Keresd meg a saját játszótered, Hughes. - vigyorog, én meg csalódottan fújtatva egyet hátrálok két lépést. Már csak azért is, hogy beengedjem azokat, akiket a hierarchia csak nagyobb halként emleget. Egy negyvenes évei közepén járó férfi követi Stowellt és abból ítélve ahogyan Jackson bájolog az irányába, bizonyára ő lehet Milan Parker. Hátrálok megint és hátammal a nem messze lévő pultnak dőlök. Keressem meg a játszóteremet! Mégis merre? Gondolom nem várnak tárt karokkal, hogy gyere Pres, szorítottunk neked helyet a jogi csúszdán. Nem úgy, mint Stowellt aki Parker közelébe foglal helyet, körülöttük meg az ügyvédek sorakoznak fel a partner értekezlet mintaszobraiként. Az üvegkalitkáknak most fedezem fel az előnyét, hiszen így szinte mozizhat az ember, csak éppen hang nélkül. Mégis próbálom ezt feltűnésmentesen tenni, így elemelek egy dossziét a pultról és ki is nyitom azt hogy időnként bele is pillantsak. Egy ideig még le is kötne, hogy mi van benne, de amikor végignézek az asztalnál ülőkön, a tekintetem megakad egy jelenlévőn és szinte nosztalgikusan ugrok vissza négy évet az időbe.
- Preston? Preston Hughes? - alig hallom meg a vékonyka hangot ami közvetlen mellőlem jön, mert az ismerős vonások elvonják minden figyelmemet.
- Számodra csak Bond. James Bond. - rakom vissza a helyére az iratot és egyszer a mellettem álló hölgyre, máskor meg a tárgyaló felé koncentrálok.
- Mr. Baker küldött, hogy elkísérjem önt a többi ügyvédjelölthöz. - kedvesen vezet be a feladata vázlatpontjaiba, közben maximálisan figyelmen kívül hagyja szórakozottságomat. - Indulhatunk?
Még egy gyors pillantás a tárgyaló felé, aztán bólintással reagálok.
- Vezessen, én követem. - látom a megkönnyebbülést az arcán és már sarkon is fordul annak reményében, hogy nem akadályozom őt tovább. Engem viszont két kérdés tart most csak lázban mégpedig hogy mit keres itt Theresa és mikor láthatom őt újra?

Preston& Theresa

Az egyetem után rá kellett jönnöm, hogy az ügyvédi irodához bekerülés olyan mint egy sznob játszótér, ahol már azelőtt kiközösítve érezzük magunkat, mielőtt esélyünk lett volna kamatoztatni a tudásunkat. Egyes irodákat nem érdekelték milyen jegyekkel zártál vagy mennyire voltál hasznos az órákon. Nekik elég volt kikeresni, hogy hova jártál és el is dőlt a sorsod. Aztán jött csak az, hogy miképpen szerepeltél és társai. Fieldman ezen a téren nem válogatott. Őt nem érdekelte melyik egyetemen szipolyozták ki belőled az utolsókig a lelket, hanem az, hogy azt követően mit is fogsz tenni a megszerzett tudással. Szerencsére sikerült meggyőznöm őt, majd egy hónap múlva Jacksont is. Nem az az ember voltam, aki beérte a kevesebbel vagy feszengett volna, ha még plusz órákat kellett eltöltenie a kutatómunkát illetően. Természetesen a gyakornokok mindenbe segítettek, hiszen hiába álltam volna ott a könyvtár közepén, ha azt se tudtam volna honnan induljak el és merre. De általában a kezdőlökésre volt csak szükségem, aztán utána jól elvoltam kettesbe saját magammal is. Ügyvéd akartam lenni, mégpedig jó és hatékony. Nekem ez az életcélt jelentette és nem valami kitérőt mielőtt rálelnék arra, hogy ki is vagyok és mi akarok lenni valójában. És ha ehhez az kell, hogy a belemet is kidolgozzam egy ügy érdekében, akkor örömmel ugrottam fejest a kihívásba. A bizonyítási vágy a létezésem úgy 85%-át kitette. A többi meg maradt a felfogásommal járó egyéb kellemetlenségeknek. De térjünk is vissza ahhoz, hogy pontosan miért is jött fel Roger Fieldman. Felnéztem az öregre és sosem fordult meg a fejemben, hogy magam mögött hagyjam az irodát. A változásokkal nem volt bajom mindaddig amíg értelmét láttam bennük. Amíg észrevettem azokat a kis rétegeket, melyek majd hozzásegítettek a nagyobb jóhoz. Fieldman mellett ez megvolt, de itt állva Milan Parker irodájában valahogy nem láttam az engem támogató jót. Stowell szándékai tiszták voltak. Ő haszonnal fogadhatta a Fieldman utáni váltást, de az ajtón kívül ragadva most először merült fel bennem, hogy valójában helyes volt ilyen szánalmasan kapaszkodni Jackson kezébe vagy félúton le kellett volna tőle szakadnom, mint kíváncsi gyereknek az anyjától a bevásárlóközpontba? Mennyire fog ez engem hozzásegíteni ahhoz, hogy szintet lépjek a karrierembe? Milan Parkert nem ismertem, de az nem jelenthet rosszat, hogy még nem raktak ki.
A partner megbeszélésről lemaradok, a többi ügyvédjelöltet meg azt se tudom hol keressem. Itt meg mindenki annyira rohan, hogy félő, ha megszólítanék valakit, az abban a pillanatban ki vagyok-mi vagyok alapon a fejemet venné. A segítség ugyan perceken belül megérkezik, de addigra már a teremben lévő egyik résztvevő köti le a figyelmemet. Sokáig azonban nem rágódhatok ezen, mert Mr. Baker - bárki is legyen az - már vár és van egy olyan érzésem, hogy most fogom begyűjteni magamnak az első figyelmeztetést a késéssel kapcsolatban egy olyan helyről, ahova fogalmam sem volt, hogy mennem kell. Azért örültem volna még egy-két percnek, mert jelenleg nem tudom eldönteni, hogy az alváshiány miatt képzeltem be Theresat vagy tényleg ő volt. Utóbbi esetében lesznek csak igazán bajok. Az első sosem volt megoldhatatlan.
A mellettem tipegő kishölgy egyszer az egyik majd a másik irányba mutat, de már két lépés után elvesztettem a fonalat a kinek-melyik az irodája játékban. A fontosabbakat azért megjegyzem vagy éppen hogy melyik sarkon is fordultunk be, mert ez a hely egy labirintus, de később biztosan teszek egy kört magamtól is. Már éppen rákérdeznék arra, hogy pontosan kicsoda is Mr. Baker és ő neki mi is a neve, mert a nagy rohanásban elmaradt a bemutatkozás, de egy ismerős hang és megszólítás kizökkent ebből. Magamban elmosolyodok ezen, közben a cipőm orrát is tanulmányozom egy lopott pillanatra, mert nem is Theresa lenne, aki ne jelenne meg ilyen belépővel. Ehhez mindig is értett. A Hughes estélyekre is elegánsan sétált be, majd ugyanilyen hatásos és felejthetetlen volt az is ahogy végül kisétált az életemből. Molly-Mary ellentmondása hatástalan, mert Theresa el is rabol tőle és egy hivatalos kérdéssel köszönt, én meg visszafogom magamat mielőtt túlzottan szórakozottá válhatnék.
- Pedig már épp kezdtem volna megfejteni, hogy milyen nyelven beszélt hozzám. Itt mindenki ennyire érthetetlenül rohanó? - érdeklődök, aztán mivel Theresa váltja fel Maryt, így nem is érdekes az egész idegesítő lelkesedés, ami korábbi társaságomat körüllengte.
- Elsősorban a kényszer, de a kihívások mindig is motiváltak. - válaszolok felvéve a szemkontaktust vele, majd másfelé tekintek. - Eddig valójában meggyőzőnek találom a felhozatalt. Habár egy-két motiváló tanácsot elfogadok. Gondolom rendelkezik olyanokkal, Ms. Monet. - fura ez az egész helyzet. Mondjuk ki, mindketten a karrierünk érdekében hagytuk el a másikat és most mindketten egy helyen vagyunk, ami okozhat majd némi bonyodalmat. Már ha engedjük.
- Engedje meg kíváncsiságomat. Bajba fog kerülni amiért ügyvédjelölteket kísérget az értekezlet helyett vagy ez is a feladatkörei közé tartozik? Esetleg csak engem érint ilyen megtiszteltetés? - nem mintha zavarna. Örülök az ismerős vonásoknak, csak olyan mintha a múlt pofán törölt volna egy hólapáttal. Kétszer és nagyon közelről.

Preston& Theresa

Ha valaki olyan családban nevelkedik fel mint én, egy idő után azt érzi már semmi sem okozhat számára meglepetést. Elég csak apám és Alexis - a nővére - kapcsolatàt egy öt perc erejéig tanulmányozni ahhoz, hogy rájöjjön az ember: ez úgy el van szúrva ahogy csak lehet. Benedict már régóta amiatt remeg, hogy Alexis le akarja csapni a kezéről a Hughes vállalatot, ami közel sincs így, de azért időnként szeret rájátszani erre, hogy az öccse idegein táncoljon. Neki ez a világ túl merev és eszébe se jutna olyan sorsra jutni mint Benedict. Apámat ez azonban sosem állította meg, hogy paranoiás elméleteket gyártson a nővére hataloméhes viselkedéséről. Aztán ott van a Hollis rész és anyám egyoldalú rivalizálása Deborahval. Mindig is féltékeny volt az ő harmonikus életére meg a két gyermekére. Ugyan itt voltam én kárpótlásként, de Elaine Hollis vágyott még egy másikra is, amiről a családfő hallani sem akart. Időnként amikor anyám kezében megszaladt a borral töltött poharak mennyisége akkor engem vett elő bűnbakként. Hitte, hogy az én viselkedésem miatt ellenzi Benedict a családbővítést, mert valahogy sosem akarta észrevenni miképp a férje szimplán csak nem tudja őt elviselni. Szóval ezek után mikor azt mondom, hogy egy áldás volt megszabadulni tőlük, azt a legkomolyabban gondolom. Lehetett volna egy felszínesen gondtalan életem, hiszen a pénz és a munka az ölembe hullott volna, hogyha kiveszem a részemet a vállalatnál, de nem bírtam volna tükörbe nézni hogyha ebbe az irányba terelem az életemet. Minden módon el akartam szakadni tőlük és a mérgező felfogásuktól. Egy saját világot akartam felépíteni, ahol csak a magam elvárásainak felelek meg. Az ügyvédi pálya számomra a menekülést jelenti és az újrakezdést. Ez az egyéni célom, amibe nem rondíthat bele a vezetéknevemmel járó őrület, amit úgy éreztem magam mögött hagyhatok. De amikor az irodába érve a múltam egy igenis jelentős része elevenedik meg előttem azokban az ismerős szőke tincsekben, akkor már tudtam jól, hogy rábasztam. Theresa az a része a családi káoszomnak, akivel a búcsúzásunk után nem számoltam. Talán épp ezért is érzem azt, hogy valaki figyelmeztetés nélkül gyomorszájon vágott, amikor egyre inkább közeledik felém. Van valami komikus a felfedezésben, hogy amíg a családom őrületét sikerült levetkőznöm, de a sajátom épp most fogja kézen a jövőmet és vonszol az ismeretlen felé, melyre még mindig ugyanolyan hévvel vágyom.
Egy idő után már csak ketten tesszük meg a Bakerhez vezető távot, én meg próbálok nem foglalkozni a bennem felgyülemlett kérdésekkel. Évek teltek el és mindketten a saját utunkat jártuk. Épp ez volt az indok a szakításunkra, mert a karrierünk fontosabbnak tűnt. És ez jól is ment eddig, szinte már nevetségesen simulékonyan. De most hogy egy épületben vagyunk, valahogy bonyolultabbá válik a képlet. Bennem továbbra sem kérdéses, hogy mit akarok elérni, de Theresa mellett már most érzem, hogy megosztódik a teljes figyelmem. Hangot azonban ennek nem adok, mert ahogyan én is, úgy ő is megmarad a kollégák vonalon. Ez biztonságos terep és nem elterelő, csak ki tudja, hogy meddig működik.
Mosoly fut végig az arcomon a kiscsajról elmondott jellemzők miatt, én meg ha már ebbe a helyzetbe keveredtünk, akkor nem vagyok rest a javamra fordítani a találkozót, hogy egy kicsit körbeérdeklődjek. Nem mintha sokat számítana, hogy Baker milyen ember, ha jól végzi a munkáját, de ha az esély megadatik, hogy előnnyel induljak, akkor nem mondok róla.
- Lefordítva, aki nem tudja tartani a tempót az gyorsan lemorzsolódik. Jegyeztem. - bólintok is egyet mellé, de ettől sem rettenek meg. A kihívásokkal nincs bajom, hogyha a végén nem zsákutcába vezetnek. Azonban azt sosem tűrtem jól amikor nem volt értelme annak amit tettünk. Én fontosnak érzem ezt a munkát meg azt, hogy így vagy úgy de segítünk másoknak megoldani a jogi buktatókat, de Stowell mellett viszont azt is megtanultam, hogy nem mindegy milyen mentorral hoz össze a sors. Örömmel és fejvesztve rohangálok én, ha arra van szükség, csak tudjam, hogy célt is érek majd vele egyszer.
Kár tagadni, hiányzott Theresa. Nem véletlenül csavarta el korábban a fejemet, hiszen mindig is egy roppant okos és céltudatos nő volt. Olyan, aki a magassarkújával tiporja ki a lelked, ha ellene mész és ez az én agyamra mindig is olyan hatást gyakorolt mint egy személyre szabott és idővel függést kiváltó statikus zaj. Kellemes volt, titkos és érzelmileg felforgató, de minden percét megérte. Nem kétlem, hogy az irodába is van egy tekintélye neki, amiből úgy érzem jobb ha a szövetségesem lesz, mintsem az ellenségem.
- Örömmel látom, hogy még mindig rettegésben tart másokat. - elvigyorodok, de úgy beszélek, hogy annak csak ketten legyünk a fültanúi. Nem kellenének már most a rosszindulatú pletykák, amik mindkettőnk karrierjére bélyegként nyomódnának. Baker ettől még egy rejtély marad, de talán jobb is így. Ha tart ettől a két lábon járó elemi erőtől, akkor erre rá is játszhatunk.
- A lelkiismeretem nem bírná el, ha bajba keverném a hölgyet, szóval lovagias módon elviszem én a balhét. - vezetem fel, mivel nem messze tőlünk kiszúrom a többi ügyvédjelölt kis zugát. - Leszek én az elkószált újonc, akit a folyosón csípett el és most nem árt megmutatnia is hol a helye. - a füléhez egészen közel hajolva adom át a gondolataimat, de olykor-olykor körbe is tekintek, hogy ne keltsünk feltűnést.
- Hivatalosan a főnököm, Ms. Monet. Bizonyára plusz jó pontot szerezne Baker előtt, ha nyilvánosan és közönség előtt szembesítene a kihágásommal. - tárom szét enyhén karjaimat, aztán hátrálok egy lépést tőle a többi ügyvéd irányába. Azt már viszont nem teszem hozzá, hogy ezzel úgymond az adósom marad, mert igazából egy kis figyelem nekem sem fog ártani és a mi főnök-beosztott előadásunk tuti nem marad anélkül.