I brake for birds! I rock a lot of polka dots! I have touched glitter in the past 24 hours! I spent my entire day talking to children! And I find it fundamentally strange that you're not a dessert person; that's just weird and it freaks me out! And I'm sorry I don't talk like Murphy Brown! And I hate your pantsuit. I wish it had ribbons on it or something to make it slightly cuter!

–New Girl

I. Manic Pixie Dream Girl

Harriet már-már erőszakosan vidám és pozitív, ha az ember veszi a fáradtságot, talán elgondolkozik: vajon ebből mennyi igaz? Az tény, hogy sokszor hiába van rossz napja, megpróbál a másikra mosolyogni - nem az utcán, mint egy félőrült, ott a saját dolgával törődik, de úgy érzi, kötelessége pozitív, nyitott hangulatot teremteni maga körül. Úgy is mondhatnánk, az ő felelőssége. Ez nem jelenti azt, hogy ne húzna be szívesen azoknak a férfiaknak (mert lássuk be, ők vannak többségben) akik megszólnak egy nőt, hogy mosolyogj, az jobban áll, mert kikéri magának, ő tudja, hogy mi áll jól neki, nincs szüksége az archaikus dogmák konstans ismétlésére ahhoz, hogy mosolyogjon, ha akar.

Szinte mániákusan próbálja elkerülni, hogy rosszul érezze magát, ami nem épp egészséges megküzdő mechanizmus. Bármikor segít bárkinek túllendülni a baján, de ugyanezt nehezen fogadja másoktól. Elfogadott tény számára, hogy a saját gondjaival magának kell megküzdenie, nem háríthatja másokra. Ha valaki felhívja a figyelmét ennek a logikának a hibájára, egy darabig tagad, aztán végül elismeri a másik igazát. Határozottan touchy-feely, szeret közel lenni másokhoz, ölelni, össze bújni, mindegy, romantikus célzattal vagy sem. Nagy családban nőtt fel, a szülei a mai napig nevelőotthonként fogadnak gyerekeket, úgyhogy természetellenes számára a csend és nyugalom, az egyedüllét érzése; néha megfeledkezik róla, hogy másnak nem.

II. Girly Girl with a Tomboy Streak

Az árva gyerekek között szívesebben fogadnak be lányokat, mivel őket problémamentesebbnek tartják, így a szülei ezt túlkompenzálva általában direkt fiúkat szállásoltak el, illetve az örökbefogadott gyerekeik között is egyedül Ő lány. Ez oda vezetett, hogy egy ideig bajban volt az identitásával gyerekként, megszállottan bizonyítani akarta, hogy tudja tartani a tempót, ő is tud olyan gyorsan futni és úgy verekedni, mint a fiúk, és őt is érdeklik a bogarak meg a kardok. Ahogy beköszöntött a pubertás, ez változásnak indult benne, ma pedig alapvetően "lányos lány"-ként prezentálja magát.

Ez nem jelenti, hogy ne maradtak volna meg bizonyos quirkjei a fiús időszakából. Az egyik ilyen határozottan a versenyszelleme. Csak úgy, bárkivel szemben nem kezdi felhozni, hogy úgyis én érek le előbb a lépcsőn, de családi és közeli baráti közegben igenis, rá fogja nyomni a hatodik nyomás tabascot a gyrosára, Pete, kapd be, ne mondd meg, mit csináljak! Akkor is, ha aztán este a mosdón görnyedve azért már visszaszívná a dolgot. Néhány dolog nem ismeretlen számára, mint mondjuk a sportok – odahaza főleg a baseball és a foci ment, ő pedig atléta volt a középiskolában és az egyetem alatt, de nem követi egyiket sem vallásosan –, de sose tanult meg verekedni igazán csak azért, mert fiú tesói vannak, tekintve, hogy az inkább volt szabad stílusú ketrecharc, mint bármi más, és fogalma sincs, mit hogyan kellene megszerelni. Ellenben szívesen csap fel egy DIY youtube csatornát és kezdi el szerelni a konyhai csapot, minthogy kihívjon valakit; részint azért, mert nincs pénze megfizetni a szakértelmet, részint pedig borzasztóan csökönyös. Ha azt mondja, valamit megcsinál, azt megcsinálja, ha bele döglik is.

III. Heroic Self-Deprication

Bár ösztönösen pátyolgat másokat, nem hiszi azt, hogy ezzel lenyűgözi őket és valami nagy dolgot tesz, vagy hogy különösebben hasznos – mindig ott van a fejében az a kis hang, ami azt mondatja vele, hogy idegesít másokat, túl sokat akar, túl önző, túl hangos, túl nyomulós, egyszerűen csak túl sok. Magának úgy érvel vele, hogy ő csak nem akar elveszteni másokat valami hülyeség miatt, és megint egyedül maradni. Bizonyos helyzetekben irracionálisan is tud viselkedni emiatt, és sorra dobja bele magát olyan kapcsolatokba (baráti vagy romantikus), amik nem tesznek jót neki, csak azért, hogy elkerülje, és ha észre is veszik, hogy kihasználják, szemet huny felette, még ha más esetekben, idegenek vagy olyanok előtt, akikkel nem törődik, nem riad vissza a konfrontációtól, néha ostoba módon nem.

Nem fél ugyan a fontos döntések meghozatalától, de ha emiatt rosszul sül el valami, hajlamos önmarcangolni egymagában. Ha viszont valaki felhívja a figyelmét – én megmondtam –, azt határozottan személyes sértésnek veszi és a kevés alkalmak egyike, amikor igazán mérges tud lenni. Szerencsére nem feledékeny, és évekkel ezelőtti dolgokra is emlékszik – és nem fél fel is hozni. Még ha haragot nem is szívesen terelget egyik évről a másikra, az okozott fájdalom vele marad. Igen, ő az a barátnő, aki megkérdezi, három évvel ezelőtt egyszer miért nem adtál neki egy szelet pizzát. Nem haragszom, csak tudni akarom.

Hajlamos elveszni mások életében, határozottan pletykás, imád lényegtelen dolgokat megtudni másokról, nem azért, hogy aztán azzal fegyverkezzen fel ellenük, csak szeret mindent is tudni. Ő a "de miért" kérdés emberi formában. Nem mond nemet a stresszes helyzetekre, de az túlzás, hogy mindegyiket jól tudja kezelni, ahhoz túlzottan invesztálja magát a dolgokba; járkál, dudorászik, véletlenül se fogná be, feltétlen ki kell adnia magából, és nem zavarja, ha te közben pihennél. A személyes invesztálódása ráül a csalódottságára is; elviseli a sikertelenséget, kivéve, ha ezzel másnak okozott kárt.

TW: néhány káromkodás, utalás kapcsolaton belüli erőszakra, abortusz

2014

– Próbálom, oké? Próbálom!
– Hát nem eléggé...!
– JJ, nem tudom, mit vársz tőlem! Mondtam, megnéztem minden lehetséges szögből, amit találtam a tankönyveimben, de ezek csak könyvek, én meg nem vagyok szakértő! Mondtam, hogy tanácsot kérne kérnetek valaki olyantól, aki ért hozzá, tudod, van tapasztalata...
– ...? Ja, aztán bevágódunk az Audinkba és elhajtunk a naplementébe az LA-i villánkba, nem?
– ...Jó, én is tudom. De ha esetleg megpróbálnátok valami... nonprofit...
– Mac, most tudsz segíteni vagy nem?! Azt mondjad!
– ...
– Na, mi az?
– Nem, semmi. Csak eszembe jutott az egyik esettanulmány óráról. De nem hiszem, hogy... Az itt működne.
– Hát akkor biztos nem, ha el se mondod, baszod.

Rögtön feltűnik az ismeretlen, sötétkék ütött-kopott autó a ház előtt, közvetlen anyáék furgonja mögött, és ha ez nem lenne elég, hogy felhívja a figyelmem arra, valami nagyon nincs rendben, akkor a tény, hogy bentről egy szót se lehetett hallani, elég lett volna. Egy olyan házban, ahol egyszerre legalább kettő, de inkább négy tizennégy év alatti tartózkodik, nem lehet csend.
– ...Hahó, megjöttem! – Bizonytalanul ugrál a hangom ide-oda az előtéri folyosón, megpattan a kabátokkal rogyásig pakolt gardrób – aminek két éve még Raul és Dallas tört ki a helyéről egy utolsó pizzaszeletért folyó küzdelem során, apa pedig azóta is "hétvégén intézi" – és a lépcső mentén futó galériafal fordulói között, ahonnét közel húsz év "obszesszív gyűjtőmunkája" néz le ránk, ahogy egyszer Marge néni hívta. Ennyi idő alatt sem sikerült megbirkóznia a gondolattal, hogy valaki "más kéretlen gyerekeire akarjon költeni", de szerencsére mióta Marge hozzáment Arthurhoz és felnevelt két teljesen életképtelen félőrültet, a családban senki sem ad nagyon a véleményére.
A nappaliból jön a válasz, és abból, ahogy a szüleim Oliverrel ülnek a kanapén, mint három Jehova tanúja, miközben két szürke kosztümbe öltözött nő írogat egy noteszbe és egy formanyomtatványba, úgy érzem, rosszkor jöttem.
– Hattie, édesem! – Anya már mellettem is van, hogy megöleljen, és bár tudom, hogy nem a show kedvéért teszi, határozottan elsietett hozzá képest. Szinte látom remegni a testét az idegességtől. – Azt hittem, vizsgáid vannak...!
– Cseréltem időpontot – rázom meg a fejem, ez most nem fontos. – Történt valami Iannel? Vagy Dallasszal?
– Ők itt Mrs. Adebayo és Miss Baas. A Gyermekvédelmi Hatóságtól jöttek, de ne aggódj, csak egy félreértés az egész.
Hevesen kezd dobogni a szívem, kénytelen vagyok megigazítani a táskám, hátha a pánt majd eltakarja, ha kiugrana a mellkasomból. – Milyen félreértés?
– Kaptunk egy bejelentést, miszerint egy, a háztartásban nevelt gyermek nem kap megfelelő ellátást – magyarázza az egyikük. Most már azon is gondolkodom, hogy ki tudom-e nyitni elég gyorsan a táskám cipzárját, ha hánynom kell, vagy elég lesz a padlóra. – Ez csak egy előzetes elbeszélgetés, hogy megtudjuk, van-e okunk indítványozni a hivatalos vizsgálatot. A hölgy is a háztartás része?
– A családé – helyesbít apa. Anyával szemben ő nyíltan mérges, nem próbálja mosoly mögé rejteni.
Az egyik gyermekvédelmis emel egyet a kezében lévő papírhalmazon, hogy az egyik oldalon végigfuttassa a tekintetét. – Harriet, ugye? – A torkomban lévő gombóctól - ami vagy a szívem, vagy nem – csak bólintani tudok, ő meg feszesen rám mosolyog. – Ha benne vagy, szeretnénk veled is beszélni majd. Nem muszáj most, szívesen megbeszélünk egy időpontot, amikor alkalmas.
– Nem muszáj beszélned velük.
– Nem, valóban nem, Mr. MacLaine, bár nem rendőrök vagyunk, nem kihallgatni szeretnénk a gyerekeiket. Csak szeretnénk akkurátus képet kapni a családjukról. Mint bejegyzett nevelőszülők, bizonyára megértik ennek fontosságát.
Anya a száját harapdálta, mint mindig, ha aggódik; tudja, hogy nincs miért, én is tudom, de... Minden relatív, JJ pedig sose volt egyszerű gyerek. Márpedig róla van szó – ha nem tudnám, hogy honnan is jött ez az egész, akkor is tudnám.
De tudom. És ahogy apa rám néz, egy kicsit úgy érzem, ő is tudja.
– Ráérek beszélni. Szeretnék segíteni. – Eleve ezért kerültünk ebbe a helyzetbe.

Legutoljára az egyetemi felvételi beszélgetésemen éreztem magam ennyire idegesnek. Biztosra vettem, hogy nem fog sikerülni, hogy minden addigi szenvedés a jegyekkel, az extra tárgyakkal, a hajnalig nyúló tanulással és versenyre készüléssel és a nyári hónapok, amikor szabadidő helyett jótékonysági programokban vettem részt... Ezek semmit se fognak számítani. A kettő nő közül Baas karót nyeltebb volt, alig szólalt meg, csak jegyzetelt a kis füzetjébe, de a másik rendes volt. Általános dolgokról kérdeztek, az életemről, a kapcsolatomról a szüleimmel, a testvéreimmel, aztán a nevelt gyerekekről, akikkel az évek során találkoztam. Hogy érzed, jól be szoktak illeszkedni a családba? Milyen módszereket alkalmaznak a szüleid, hogy bevonva érezzék magukat a szociális életbe? Volt, hogy valakinek gondjai akadtak a beilleszkedéssel? Mi a helyzet az iskolával? Milyen egy átlagos nap itthon? Mi alapján dől el, ki milyen feladatot végez? Érezted valaha úgy, hogy a nevelt gyerekek hosszabb idő után sem találják a helyüket? Fordult valaha valamelyikük hozzád panasszal?
Látta rajtam, hogy egyre idegesebb leszek, úgyhogy próbált megnyugtatni; azt mondta, csak segíteni szeretnének, mint én. A gond az volt, hogy már fogalmam sincs, kinek akartam segíteni.
– Nem látjuk indokoltnak, hogy Jasont vagy akármelyik nevelt gyermeket ideiglenes otthonba helyezzük a vizsgálat idejére – közli a konklúziót Baas anyáékkal az előtérben. Én a fal másik oldalának dőlve hallgatom a beszélgetésüket.
– Tehát lesz vizsgálat?
– Kötelesek vagyunk minden, alaposnak ítélt bejelentést vizsgálni, a kimenettől függetlenül.
– Szóval alaposnak ítélték? Mégis mi alapján? Hogy egy tinédzser fiú elégedetlen a lefekvési idejével?
– Ígérem, hogy mindenről idejében tájékoztatni fogjuk, Mr. MacLaine.
Az ajtó még be se csukódott teljesen, apa már mellettem sétál be az ív alatt; úgy érzem magam, mint akit rajta kaptak valamin. – Sajnálom – bukik ki belőlem.
Sajnálom, hogy segíteni akartam, sajnálom, hogy JJ és Tay patthelyzetbe került, sajnálom, hogy emiatt most apáék kerülnek kivizsgálás alá, pedig a szívüket-lelküket beletették ebbe és az ifjúsági központba, sajnálom, hogy nem tudtam jobb válaszokat adni... De főleg csak sajnálom, hogy mindent összekevertem. Ha nem mondom JJ-nek a Pinto v. Merriweathert...
– Jaj, kicsim, nem a te hibád! – Anyának jázmin illata van, és legalább annyira van szüksége az ölelésre, mint nekem. Azt hiszi, az interjúról beszélek. – Biztos vagyok benne, hogy csak az igazat mondtad. Mindegy, mit mondtál volna, úgyis ide jutunk. Nem mi vagyunk az elsők. Csak azt nem értem, honnan vették...
– Nagyon jól tudod, honnan vették, Helen. Megmondtam, hogy az a kölyök rossz hír! Telebeszélte az öccse fejét azzal, hogy megoldja egyedül is, hogy jobb lesz neki ott... A francba is! Mondtam, hogy nem fogja feladni. És tessék, vizsgálatot küld a nyakunkba. Nem tudom elhinni...!
Közbe kellene szólnom, én is tudom; magamra vállalni a fair részt, elmondani, hogy én ajánlottam nekik a lehetőséget, hogy tudtam róla előre, és nem szóltam. Az nem kifogás, hogy nem gondoltam, tényleg megteszik, vagy hogy... Nem is gondoltam arra, ez anyáékat hogy fogja érinteni. Csak azt akartam, hogy Tay... Észrevegye, hogy segítettem.
De egy szót se szólok, csak felsietek Dallasék szobájába, akik azóta is valami lövöldözős játékot játszanak. Talán nem lesz belőle semmi. Talán nem lesz belőle baj.

2019.

– Mac, hé, itt vagyunk! (...) Héé, Phoenix már azt mondta, talán ki se jössz, és... Hé, mi az az arcodon?
– Megint összekentem a tollal?
– Nem, nem az, ott a másik oldalon... Az egy zúzódás...?
– Nem hiszem. Biztos csak valami kiütés, vizsgaidőszakban tiszta ragya az arcom.
– Tudom, hogy te ilyen genetikai olvasztótégely vagy meg minden, de kétlem, hogy más országokban más színű lenne a pattanás, mint itt.
– Ez egy kicsit rasszista volt, de szerencsédre jól áll ez a gatya.
– Nem viccelek, Mac.
– Hátsókkal én sem. Szinte bánom, hogy hetero vagy.
– ...Dylan volt, ugye? (...) Kinyírom. Esküszöm, hogy kinyírom! Most manikűröztettem, de BASZKI, én kinyírom! Honnan veszi a...! Hogy a faszba meri...?! Mi a szent F-A-S-Z, Mac!
– Nem ő volt.
– Kurva szarul hazudsz, egy; kettő, ez kurvára komoly. Azt a pszichopatát be kéne zárni valahova. Emlékszel, mikor elkezdte azt a verekedést a tavaszi partin? Én mondtam, hogy hagyd ott a francba a szomorú seggét...! (...) Ne haragudj, nem áldozat hibáztatok. Csak azt mondom, hogy ezt nem fogadhatod el tovább. Ez most komoly.
– Mondom, hogy...! Ah, jó, oké, technikailag igen, de csak... álmában. Forgolódik néha, meg ilyenek, és...
– Ne. Csak.. Csak ne. Én ehhez nem tudok asszisztálni.

A vizsgálóasztal hidegnek érződött a vékony kórházi köpenyen át; igazából az egész szoba rettentően hideg volt, pedig a túloldalon lévő termosztát húsz fokot mutatott. Talán nincs is hideg; talán csak az atmoszféra teszi. A fém eszközök, az élettelen, zümmögő gépek, a folyosón elhaladó papucsok hangja. Befelé sétálva az egyik ablakon át sírást hallottam, és azóta is szorongat.
DR. BLAKE, mutatja a nő mellkasára tűzött tábla. Idén hozták be a törvénymódosítást, miszerint az engedéllyel rendelkező orvosokon felül egyéb egészségügyi személyek, mint gyakorló ápolók vagy bábák is végezhetnek abortuszt. Az új törvény azt kivette az előző évben hatályosból, hogy a véletlen túlélő gyermekeket kötelező állami ellátásban létesíteni. A gondolat, hogy bármi ilyesmi megtörténhet, elvetette velem annak az írmagját is, hogy nem orvoshoz menjek.
Mert ez ilyen egyszerű. Törvények, brossúrák, weblapok, időpontfoglalók... Statisztikák, számok, rizikófaktorok, gyógyulási periódusok, rövid, közepes és hosszú távú lehetőségek. Biztosítások, elfogadott fizetési módok, vita arról, hogy a Medicaid támogassa-e...
Ez csak ennyi. Írott, nyomtatott betűhalmaz. Logikus, tiszta.
Ha eleget mondogatom, talán nem fogok ennyire fázni.
– Mint mondtam, a tőled kapott információk alapján az utolsó menstruációs ciklusod első napjának időpontjáról és a vérvizsgálat eredménye alapján nagyon közel vagy a tizenegy hetes határidőhöz; addig írjuk fel a gyógyszeres megoldást. A tizenegyedik hét után a klinikai abortusz jön. – Mindenki látta azt a videót. Mindenkivel megnézették, még New York liberális államában is. Én is megnéztem, mielőtt ide jöttem volna; még csak nem is a legrosszabb dolog, amit valaha láttam az interneten. – Vannak tanácsadóink, terapeuták, akik el tudnak beszélgetni veled a döntésről. Biztosan nem szeretnéd igénybe venni őket?
– Nem. Én... Biztosan tudom, hogy ezt akarom. – Harmadjára vagyok itt, de csak most jutottam el a rendelőig. – Csak nem...
Nem fejezem be a mondatot, de Dr. Blake bólint. Egy kicsit azt hittem, jobban próbál majd rábeszélni, hogy gondoljam át, de... Nyilván nem. Nem az a dolga. – Több szervezettel is kapcsolatban állunk, akik ajánlanak terápiát a feldolgozás megkönnyítésére. Vannak csoportok is, ha az jobban érdekel. – Mellém rak néhány brossúrát; a felsőn a Planned Parenthood ismerős neve köszön vissza. – Keresnünk kell egy szabad időpontot a héten. A csütörtök megfelelhet? ... Jó. Muszáj lesz egy tizennyolc éven felüli, aki veled jön, és hazakísér, ez előírás. Ha nem tudsz találni senkit, szólhatunk egy önkéntesnek, de alapvető esetben javasoljuk egy családtag jelenlétét, hacsak nincs valami oka, hogy...
– Tudnak róla – vágok közbe. Aztán visszaveszek. – A szüleim hoztak el.
– Jó. Az jó. A másik fél tehát nincs képben? – Nagyot nyelek és megrázom a fejem. Dylannek fogalma sincs róla. Soha nem is lesz. – Rendben. Nem kötelező. Minden rendben lesz. – Nem érzelgősködi túl, de rám mosolyog, és a kezembe nyomja a brossúrát; ahogy a függöny mögött visszaveszem az utcai ruháim, csak arra tudok gondolni, hogy 100-ból 99 alkalommal tényleg minden rendben van.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A történetedet olvasva az jutott először eszembe, hogy még jó, hogy Te ilyen vidám természetű vagy, mert bizony az anyakönyvező személy is az lehetett, amikor férfi névvel ajándékozott meg. A Harriet és az Esther ehhez képest sokkal jobb választásnak tűnik - nekem kifejezetten tetszik az Esther név, ha a perzsa eredetét nézzük. Igazából Te is egy igazi fényes kis csillag vagy, mert nem lehet szem elől téveszteni. Ezt számomra valamilyen szinten igazolta a jellemed, amiben arról írtál, hogy állandóan zizegsz és szeretsz mindenről tudni, ami körülötted folyik. Lehet, hogy ezt részben azoktól a fiúktól vetted át, akikkel együtt felnőttél, én is ismerek olyat, aki még az ebéd tálalását sem bírja kivárni anélkül, hogy ne piszkálná az evőeszközök, vagy történetesen ne tenné tönkre a terítőt a villájával. Fiúk, ugyebár...
Lehet, hogy csak én gondolom így, de nem lehetett könnyű úgy felnőni, hogy a személyes tér, vagy épp a privát szféra fogalma gyakorlatilag ismeretlen a családod számára, ugyanakkor hozzájárulhatott ez a fajta összetartás ahhoz is, hogy a végén olyan dologba vond be a szüleidet, amit más biztosan elhallgatna előlük. Ez igazolja azt is, hogy az az eljárás, ami ellenük indult, tulajdonképpen alaptalan volt, mert igenis támogatóak tudtak lenni a megfelelő helyzetben.
Két igazán jelentős történetet osztottál meg velünk, amivel elhúztad az orrunk előtt a mézes madzagot, mert maradtak olyan részletek, amelyeket kihagytál. De azt hiszem ez csak azt jelenti, hogy követnünk kell majd téged a játéktéren is, hátha kiderülnek azok a bizonyos részletek.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól - addig is bízom benne, hogy nem tévedsz el a foglalók között és megtalálod a helyed az oldalon!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!