Egy vakond is elbújhatott volna mellettem, mert igyekeztem olyan csendben közlekedni a lakásban, amennyire esélyem volt nem átesni Lucas elnyűtt teherautóján vagy belelépni Henry éppen ledobott cipőibe, amik szanaszét hevertek a padlón a nappalinak nevezett lyukban. A telefonom vakujára váltottam, hogy előkotorjak egy gyufát, amit nélkülözni tudnak az öcséim az éjszaka, tudva, hogy anyámnak sem volt rá szüksége, csak arra a három altatóra, amit még előttem vett be. Látta a nem tetszésemet az arcomon, mégis csak megvonta a vállait, mondván, hogy egy kiadós alvásra szüksége volt. Nekem meg egy élő anyára, mégsem kezdtem bele az indokok felsorolásába. Minden egyes lépésnél a térdében panaszosan kattogott az ízület, amivel már évekkel ezelőtt el kellett volna mennie orvoshoz, mégsem tette, mert nem volt rá keretünk. Le kellene fogynia, legalább egy kicsit, mert ha nem is akarta, hogy halljam, észrevettem azt, hogy a megerőltetett szervezete enyhülésért kiáltozott a sípoló lélegzetvételével és a rendszertelen nem-bírom-fújásaival.
Azt mondtam neki, hogy hamarosan én is lefekszem - ahogy mindig füllenteni szoktam neki, de ahelyett, hogy a pár perces zuhany után az elnyűtt pólómat vettem volna fel, egy lazább felsőt vettem fel a melegítőnadrág fölé két pulcsi rétege alatt, a deszkás cipőt pedig csak azért, mert nem találtam meg a second hand shopban vásárolt Jordanemet. Azt mondták, hogy eredeti, holott meg se kérdeztem. Nem is nagyon izgatott, de úgy éreztem, hogy csak a munkám kívánta meg azt, hogy valamiféleképp embernek is kinézve rongyoljak be oda a műszakjaim során, s ott már olyan mindegy volt az egyenruha előtt, hogy néztem ki. A hajamat laza, művészi copfba rendeztem, mert addig sem kellett fésülködnöm és az addigi gyufakeresésemmel felhagytam, a gázgyújtót tettem zsebre, felkapva egy ruhakupac alatt tartott labdát is. A szokásommal ellentétben most nem pattogtattam a lakásban, hogy megnézzem, fel kellett-e fújnom. Bíztam a vak szerencsében. Magam mögött igyekeztem behúzni az ajtót csendesen, a kulcsot a lábtörlő alá csúsztattam be. Ha be is törtek volna hozzánk, sarkon fordulva menekültek volna ki onnan a látványtól. Gyors léptekkel szeltem a lépcsőket és ugyanolyan eltökélt szándékkal toltam aztán be a pályát körbevevő rozoga kaput, de csak azért, mert nem találtam ott senkit. Nem kellett volna, mégis csak előkotortam a zsebemből a Fitzpatricktől kapott sodort cigarettát, amiben szerintem csak halott kismacska nem kapott helyet, de sosem kérdeztem meg igazán, hogy némi fűszármazékot is rejtett-e el a dohányban. Éreznem kellett volna, mégsem azért dohányoztam, mert szokásom volt, hanem mert lenyugtatott. A cigaretta vége felparázslott a gyújtó lángjától, amitől megváltam aztán, ahogy az aszfaltra pakolt labdára ültem rá. A felfestések körülöttem már kopottak voltak, ahogy a pálya szélén egyedül ácsorgó lámpa kósza fénye sem világította be a teljes nagyságát, de nem kellett, hogy mindent lássak. Elég volt csak a hiányos láncú egyetlen palánkot néznem, csak egy pillanatnál hosszabb ideig lehunyva a szemeimet a távoli sziréna éles hangzavarára. Legalább nem hozzánk megy. Három perccel később az apró kavicsokon nyomtam el a cigarettát, de ahelyett, hogy csak úgy megszabadultam volna attól, a kukáig menetelve dobtam ki a csikket, onnan megpróbálkozva azzal, hogy kosárra dobom a labdát. Szerettem játszani, szerettem nézni, de a futás volt az a mumus, amit nem vittem túlzásba. Inkább csak elsétáltam az elguruló labdáért, aztán pedig vissza, a három pontot érő körvonalig, ahol ismételten meglendítettem a labdát a kezemben. Aztán megint, de egyedül nem volt semmi értelme annak, hogy Lebron Jamesnek érezzem magam. A büntetőpontnál pattintva kettőt a labdán lendítettem a karomat a palánk felé, de a jobbról érkező, félig sötétbe burkolt alak megzavart. Ahelyett, hogy a hetedik büntetődobásom is célt ért volna, a palánkról pattogva tiltakozott ellenem, a megjelenő férfi felé igyekezett.
A kezemmel automatikusan simítottam és húztam a pulcsimon Cameron megjelenése miatt.
- Nem szoktál ilyenkor már aludni? - a köszönéseimet nem vittem túlzásba sosem, de azért néha nem ártott, hogy emlékeztessem, öregebb volt nálam. Majdnem fél évvel. - Vagy nem tudsz aludni? - Camre néztem. Aztán a labdára, várakozón, hogy felveszi-e és ha igen, akkor mi a terve vele.
- Furcsa téged az egyenruhád nélkül látni. Már kezdem megszokni pedig, hogy csak úgy találkozunk. Nem mintha baj lenne, hogy nem abban vagy. Meg hát ha a Magic Mike filmeket vesszük alapul, talán jobb is, vagyis hát.. Láttad azokat a filmeket? Tudod, mit csinálnak bennük? - az biztos, hogy többet beszéltem, mint ő, mindig is. Az is biztos, hogy az egyenruhájában mindig idegessé váltam a társaságában. És az is biztos, hogy nem tudtam, milyen filmek érdeklik, mert a kávéra meghívásig jutottunk el mindig is. Tovább sosem, mindig csakis miattam.
- Chippendale filmek - közöltem aztán, ha el is gondolkodott, miket hordtam össze. Szerencsére Cam nem olyan volt.

– Hé! A rossz pasast kaptátok el!
– Hát ezt még sosem hallottam – állapítom meg színtelen hangon, a tekintetem továbbra is a képernyőn tartva. Már végeztem a pedigré kártyájával, Lewis végigfutott a szükséges check-ineken, amit csak némileg nehezített, hogy Duncan végigment az egész elsős matektáblán és az összes kiegészítést megpróbálta felhozni a saját védelmében a szükségszerű negyedik és ötödik mellett. A kedvencem az volt, amikor a tizenharmadikat próbálta, Martinez a harmadikra szavaz. – Te hallottad már, Martinez?
– Nope – a velem szemben lévő asztalnál rázza meg a fejét, a saját letartóztatási jelentését írva, mint segédkező tiszt. Vagy az, vagy megint blackjackezik a telefonján.
– Ez…! Tudjátok mi?! Rasszizmus! Rassz alapú megkülönböztetés az elnyomó hatalom által…!
Hunyorogva vetek rá egy fél pillantást. – Kaukázusi vagy. Hogy lenne már rasszizmus?
– A nagyanyám tizenhatodrészt onondaga indián!
– Jó neki.
– Akarom a telefonomat!
– Tudod már fejből a számot, amit hívni akarsz?
– Ott van a telefonomban!
– Elutasítottad a hozzájárulási formát.
– Ne már, csak baszakodtam! Vicceltem, na!
– Mint mikor megpróbáltál vízipisztollyal kirabolni egy bisztrót?
– Nem láttam, hogy bent vagytok, baszod!
– A helyedben dolgoznék még az ártatlansági formulán.
Mondanám, hogy nem akartam elhinni az elején, mennyire ostoba tud lenni néhány ember még akkor is, amikor a saját bőrét kéne mentenie, de az NYPD előtt négy évet voltam a seregben; nagyon jól tudom, milyen mélységei vannak az emberi hülyeségnek. A kedvencem az a srác volt, akit törött csuklóval hoztak be, mert meg volt győződve róla, hogy jó érzés hason feküdni az út mellett, miközben a páncélos hadosztály elvonul. Este. Mozdulatlanul. Álcaruhában.
Ha nem lett volna előttem Duncan lapja, azt is hihetném, hogy ő is szolgált, beillett volna az általános közegbe. De tudom, hogy soha nem tudna bekerülni, attól jobban szeret munkaidőben inni, lopni, és olyan gyerekeket csinálni, akikről aztán nem gondoskodik. Nem volt meglepő, mikor az azonosítása után a gép kidobta a körözésit ellene, mert nem jelent meg a bíróságon; az egyik gyereke anyja jelentette fel, mert három éve nem fizeti a gyerektartást. Új év környékén egyébként is elég sok a letartóztatás, úgyhogy bedugult a központ, és a négy órási műszakváltásra még rá kellett húznunk három órát, ami továbbra sem rossz nap. Leszámítva Duncant. Ő határozottan rosszá tette a túlórát.
– Tudjátok mit baszki? Szerintem ez nem is törvényes. Már túlmentem White Plainsen. Az már Connecticut! Az NYPD szart se kereshet ott!
– Az NYPD bárhol kereshet szart, ha aktív üldözésben van egy bűntény miatt. A rablási kísérlet fegyvernek látszó tárggyal rablásnak számít másodfokon, ami pedig Class C felony – kezdek neki. Felé fordulok a széken, és az ujjaimon kezdem számolni, mivel vádoljuk. – Három és féltől tizenöt év állami börtön. Törvénytelen menekülés a rendőrök elől gépjárműben első fokon, az Class D felony, plusz egytől hét év börtön, öt év feltételes. Ellenállás a letartóztatásnak, class A misdemeanor, egy évig terjedő szabadságvesztés. A gyermektartás fizetésének elmulasztása gyermekbántalmazásnak minősül, ami Class E…
– Jól van, baszki, értem! – Duncan feje kezdett vörösebb lenni, mint a Red Lobster logó a pólóján.
– Vissza van még néhány, de oké – vonom meg a vállam, és visszafordulok a jelentésemhez. Az új járőr őrmester valószínűleg irodalom szakon végezhetett, mert a mániája volt a részletes és nem tő mondatokban fogalmazott jelentések követelése, amellett, hogy nyilván elég bírságot ossz ki.
Martinez felröhög magában, nem tudom, a beszélgetést figyelte-e, vagy csak épp nyert blackjackben, aztán a székével a mellettünk lévő műanyagszéken kuporgó Duncan felé fordul.
– Nagyon nem gondoltad át ezt a rablás dolgot, ugye? Mit gondoltál, mennyi lóvé van egy bisztróban? Főleg, hogy mindenki bankkártyával fizet…!
– Ki akartam fizetni azokat a szaros gyerektartásokat!
– Több ezerrel tartozol. Jó pár helyet kellett volna felkeresned a vízipisztolyoddal baszki.
Duncan végül a fogdába kerül, onnan meg majd reggel talán bíró elé kerül, aki elnézve, hogy az államhatárig kergettette magát öt autóval – ami sokkal érdekesebbnek hangzik, mint amilyen valójában –, kétlem, hogy kiengedné óvadék ellenében.
Mégsem siettem hazafelé, annak ellenére, hogy éreztem az izzadt fáradtságot az izmaimban, meg abban, ahogy a gondolataim kezdtek ködösödni, főleg a metró fullasztó tömegében. A lábaim arra vittek, amerre kell, annak ellenére, hogy nem volt hozzá kedvem – mert muszáj volt. És mert egy újabb kifogás arra, hogy ide jöjjek. Ez a gondolat gyanúsan Martinez hangján szólalt meg.
A ház előtt Hassanék igazítottak útba; olyanok voltak, mint az utcabútorok, mindig megtaláltad őket a helyükön. Az utcabútorokkal ellentétben illetlen megjegyzésekkel is mindig elláttak, bár most szexuális innuendok helyett jobban érdekelték őket a néhány órával szirénázva suhanó rendőrautók sorai, meg a pletyka, amit Mrs. Browntól hallottak, aki a hajszalonban dolgozik a bisztróval szemben, és bizton állította, hogy álarcos alakok próbálták meg fegyverekkel kirabolni a helyet. Miután megmondták, merre találom Tea-t, csak intettem nekik, és meghagytam őket abban a hitben, hogy valami „izgalmas” is történt errefelé.
Mikor meglátom Teagan alakját a kivilágított pályán, néhány pillanatra megállok és csak nézem. Nem mosolyog ugyan, de tudom, hogy elégedett; magam elé tudom képzelni azt, ahogy koncentrálva vonja össze a szemöldökét. A sport elvileg jót tesz, endorfinok meg minden; de tudom, vagy sejtem, hogy az irányítás is fontos része. Hogy valamiről ő dönt, meg… Csak az övé. Nem tudom, mennyi jogom van ebbe beletrappolni, de megteszem.
– Túlóra – vonom meg a vállam egyszerűen a kérdésére. – A nyugdíjamat próbálom feltornázni vele.
Bárcsak tényleg képes lennék rá.
A felém guruló labdát még egy alacsony pattanásnál kapom el, aztán próbaképpen pattogtatok párat rajta a betonon, pótcselekvésként; a kosár nekem mindig semleges volt, nézni nem nagyon szerettem, játszani igen, de magamtól nem álltam volna neki. Nem mintha számítana, csak kellett valami mellékcselekvés, amíg hallgatom, amit mond, mert már úgy a második mondattól kezdve érzem, hogy ég az arcom. Szerencsére a világítás nem túl jó errefelé, maradjunk annyiban, hogy nem kezdő NBA-csapat játékokat akarnak itt rendezni, és tudom, hogy nem úgy érti. Csak kimondja a dolgokat a fejében. Mint a legtöbb ember.
– Hallottam róluk, igen – nevetek fel halkan. – Nem hiszem, hogy én lennék a célközönségük, úgyhogy… – Mondjuk még mindig inkább ezek, mint a Szürke Ötven Árnyalata, amire az egyik exem vitt el, mert ugye Valentin-napra időzítették a megjelenését. Életem leghosszabb két órája volt. Fogalmam sincs, miért akarná bárki publikusan nézni az ilyeneket; majdnem olyan bizarr, mint azok a pornómozik, amik léteztek évtizedekkel ezelőtt. Nem ítélkezem én, ha valaki szereti a voyeurizmust, csak… Nem értem, és semmiképp sem osztozom benne.
Visszadobom neki a labdáját. – Errefelé elég kevesen asszociálhatják velük az egyenruhát. Vagy csak nem szeretik a… chippendale-eket. – Ez mindig megosztó; van, akit megnyugtat a rendőri jelenlét, van, akit feszélyez, még azokat is, akik tényleg nem csinálnak semmit – de errefelé a „nem csináltam semmit, uram” elég ritkán igaz. Még mindig nem vagyok annyira profi az egyensúlyozásban, mint Martinez; aközött, amit az őrmester vár el és ami alapján az extrákat kapod a fizetési csekken, meg aközött, hogy ne köpje le mindenki az autót, mikor elhaladsz mellette.
– Hogy ment… Tudod. Khadirék boltjában? – köszörülöm meg a torkom, hogy végre rátérjek arra is, amiért jöttem. Tudom, hogy a végkifejlet mi lett; hogy Mrs. Khadir ugyanúgy megjelent az őrsön feljelentést tenni. De szeretném tudni, ez mennyire volt nyilvánvaló előtte, amikor ők ott voltak.

Nem volt véletlen, hogy a pályára is csak akkor evett a fene, amikor már nem voltak itt emberek, amikor senkire sem kellett mosolyognom vagy bocsánatot kérnem azért, mert én is szeretném eldobni a labdát. Nem kellett azt végignéznem, ahogy a menő srácok combig letolt gatyában, de mellkasig felhúzott Calvin Klein alsónadrágban, félpucéran dobálgattak némi trash talk közepén. Három hete Mr. Smith nézett meg úgy, mintha bankot rabolnék, amikor mégiscsak kocogva indultam meg a labda után, ahogy a palánkról elpattant az és nem sikerült a kétpontosom. A kerítésre rátámaszkodva hagyta egyre hosszabb pórázon Rocky Balboát, akinek a teljes nevét ki kellett mondani, ha megszólítottuk őfenségét. Mr. Balboa egy jól megtermett, de annál keskenyebb csípővel mutatkozó uszkár volt, úgy tűnt, mint amit aznap nyírták meg fessre, gömbölyebb segge volt így, mint amit természetesnek tartottam. Nem éheztette a gazdája, csak a fajta volt túl arisztokrata, főleg ehhez a környékhez, ahol inkább goldiet, labradort vagy bulldogot tartottak a gazdák. Rocky Balboa ezért volt nagy látványosság és Mr. Smith rendre kiakadt, ha az úri kutyája belelépett az amúgy nem ritka úthibákba, fel nem takarított piszokba. Eltéveszteni sem lehetett a párosukat, és akkor némi kutyanyállal megspékelve kaptam vissza a lasztit, Rocky pedig kiérdemelt némi simogatást. A bundáján hagytam a kézlenyomatomat, amit aztán felborzoltam rajta, hogy ne hagyjak nyomot a fehér és felettébb drága gombócon.
Úgy tűnt, hogy a labda valahogy megérezte a kezemben, ha néztek, ezért is volt megint egy rontásom, de a múltkori alkalommal ellentétben egy ismerősebb, aligha idegenként kezelt férfi bukkant elő a sötétből, felnyalábolva a felé szökő sportszert is. Egy halk "ahh" csúszott ki a számon a magyarázatra. Vele ellentétben azon is csodálkozom, ha megérem a nyugdíjkorhatárt. Ráadásul már megint nem sikerült spórolnom az elmúlt két hónapban annyit, amennyit akartam és tudom, hogy bankban kellene tartanom az összekuporgatott pénzemet, akár befektetnem, de sosem érdekelt annyira a pénz, hogy mindennek neki is kezdjek. Hogy megértsem segítség nélkül, az miért is lenne jó. A biztosítókat úgy küldtem el, mint a Jehova tanúit, kedves iránymutatással az anyjuk irányába, amikor már erőszakosabban követelték maguknak a figyelmem. Tudom jól, hogy Charlie megtalálta a rejtekhelyemet a szobámban. Tudom, hogy minden héten tíz dollártól foszt meg, ami valljuk be, már csak a rosszabb minőségű wc papír csomagokra elég. De hagyom, mert szüksége van rá és ameddig nem kerül rácsok mögé, nem látom rajta, hogy drogra költötte, addig úgy éreztem, annyit adhatok neki. A látszólagos tudtomon kívül.
Miközben beszéltem, a kezeimet behúztam a pulcsi ujjaiba, lassú lépésekkel közelítve Cameron felé, aki elfoglalta magát a pattogtatással. Nem követeltem tőle a labdát, mert tudtam, hogy úgysem akarta volna magának azt. Ő az egyike az ismerőseimnek, aki nem önös érdekből beszélt velem vagy hozzám, hanem mert akart is. Nem mintha ez nem lett volna ugyanolyan meglepő, a nevetésére csak vállat vonva elmosolyodtam könnyedén.
- Ez igaz. Inkább a mozikban sikongató és sóhajtozó... lányok, nők azok, akiknek készülnek ezek a csodás filmek - a levegőben idézőjelet mutattam a csodás szónál nyomatékosítás gyanánt. - Susan alig várja az utolsó részt - szélesedett a mosolyom hirtelen, ahogy felidéztem. - Két nappal ezelőtt nem igazán érdekelte, hogy majd' leszakad a kezem, neki akkor is el kellett mondania, hogy az a bögyös maca csak megkapja azt az istent.. Így hívta a színészt inkább. Valószínűleg csak fogalma nem volt a nevükről, ha engem kérdezel - felidéztem Susan kissé elnyújtott, tipikus gettó beszédstílusát, elkapva a visszajuttatott labdát közben. Nyilván nem kérdezte a részleteket, de azért még beavattam.
Összevontam a szemöldökeim a szavaira, aztán pattintottam egyet a labdán is. - Szerintem azt mindenhol kedvelik. Mint ahogy Al Bundy is odáig volt a fiúkkal a didibárért. Csak.. nem tudom, azért abban egyetérthetünk, hogy Fitzpatricket egyikünk sem akarja látni sem egyenruhában, sem pedig a chippendale show-ja során - meg is borzongtam a gondolatra, a fintoromat sem tudtam elnyomni. Mondjuk azt, hogy ami a szívemen, az a számon tpíus voltam és csak ritkán alkalmaztam bármiféle gátat a szavaim ellen. - De téged kedvelnek itt. Jobban, mint a többi fakabátot - tényként közöltem. Igaz is volt. Beszéd közben visszarendeződtem a büntetővonalig, néha-néha pattogtatás hangjával aláfestve a szavaimat, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, némi rogyasztás után lendítettem volna a kezem egy újabb kosárra dobásra, amikor Cam kérdése zavarta meg a koncentrációmat, de csak annyira, hogy egy hosszú pillanatig megmerevedjek, aztán dobtam el megint a labdát. Nem meglepő, hogy megint kihagytam. Az sem volt véletlen, hogy nem nyilatkoztam, amíg be nem gyűjtöttem a labdát és azt az aszfalton pattintva Cam felé dobtam vissza, jelezve, hogy ő is dobálhat. Megengedem. Ha már itt volt, be kell szállnia. Legalább egy kicsit.
- Csak Mason jött el. Három és fél órán keresztül segített a boltban, feltöltötte az összes üres polcot és kiválogatta a lejárt szavatosságú termékeket is, amit nem igazán csináltak eddig meg Khadirék.. szóval ha ott vásárolnál, majd nézd meg, meddig jók, mert volt olyan konzerv is, amin 2019-es lejárat volt - avattam be abba, mi történt. - Lehet, hogy rájuk férne egy anonim bejelentés egészségügyi szempontból, mert a három fagyasztó mögül két döglött egeret szedtem ki, de éppen az öcséim seggét mentettem, inkább nem kezdtem el nekik pofázni erről.. mondjuk nem vagyok biztos abban, hogy Mrs. Khadir nem látta a nem tetszésem, amikor kidobtam a mumifikálódott testeket... Annyira nem esett jól - vontam meg a vállaimat. Ha Charlie is eljött volna, akkor is besegítettem volna nekik, de így, az egyikük hiányában minden aljamunkát megcsináltam, amire csak a nő kért, még a véremet is adtam a projektért. Az illemhelyiségüket a saját lakásukban is kétszer mostam le és ki, mire rá mertem volna ülni a deszkára. Nem voltak koszosak egyébként, csak megvolt a maguk kultúrája. Nem Griffin-mércével mérve mindezt persze, mert mi is távol álltunk a tiszta udvar, rendes ház fogalmától.
- Még három hétnyi segítségben egyeztem meg vele, heti két alkalommal.

Nem csak Susannek nem volt fogalma a nevekről, nekem sem; meg általában arról, miről beszél, de nem is vagyok biztos benne, hogy kell, mert sem a „bögyös maca” sem az „isten” (kis i-vel, gondolom, nem a Nagyfőnökről beszélt) kiléte nem érdekel túlzottan. Ennek ellenére nem zavar az, ha elmondja; az ő mondatainak legalább van értelme, volt már olyan, hogy húsz percre ragadtam ott egy welfare checknél egy idős koreai néninél Martinezzel, aki végig nagyon lelkesen mesélt, csakhogy mindezt félig angolul, erős akcentussal, félig koreaiul tette, és amit értettem sem teljesen értettem, de annyira lelkesnek tűnt, hogy nem volt szívünk ott hagyni, miután megtudtuk, hogy mégsem esett el egy lépcsőn vagy a kádban. Martinez mondjuk tagadja, de nagy gyenge pontja az összes nagyi; őt a sajátja nevelte, meg ahogy mesélte, a mexikói kultúrában az abuelák a család legfontosabb tagjai, úgyhogy neki ezért tök idegen a gondolat, hogy a gyerekek teljesen magukra hagyják az időseket, nekem meg azért, mert csak az egyik nagymamám élte meg a születésem, de ő is meghalt pár évvel később. De ennek ellenére sem hiszem, hogy nehezemre esne legalább pár hetente elmenni hozzá, ha élne, és nem idegenekre bízni.
Nagymamákról váltani gondolati síkon Al Bundyra finoman szólva sem egyszerű – sosem szerettem azt a sorozatot, de igazából nem tudom, Tea hogy áll vele, szóval inkább nem szólom meg, amúgy sem fontos –, Fitzpatricket chippendale-ként pedig abszolút senki érdekében nem áll látni. – Szerintem az törvénybe ütköző lenne. Valamilyenbe. Még nem tudom, melyikbe, de hidd el, megtalálnám. – Azt nem akarom hozzátenni, hogy egyébként munkán kívül egyszer voltam sztriptízbárban, mert az egyik volt katonatársam legénybúcsúját képes volt egy tengerészgyalogosra bízni, szóval tudod, hogy teljesen életképtelen dolgokat fog kitalálni, és hogy őszintén elhiszi, a Másnaposok film valóság is lehetne és jó móka lenne, nem pedig rémálom. Szegény Chadwick csak minigolfozni akart, kaszinózni egyet, meg inni, nem pedig legálisnak alig tűnő lányokat nézni egy rúdon. Lehet, hogy az ilyesmit videón megnézi az ember, de társaságban… Fura. Még ha egyébként élveznéd is a látványt, ami ízlés kérdése. Az öltánc tett be neki végül, amiről megpróbáltuk lebeszélni az idiótát; aki őszintén úgy gondolja, a házassággal „vége az életednek”, annak nem igazán kéne megházasodnia. Manapság már tényleg nem kényszer.
Küldök egy gyors mosolyt, amikor azt mondja, kedvelnek. Jobban, mint másokat – így talán igaz is. – Azért az nem nehéz – vonom meg a vállam. Megértem a bizalmatlanságot, főleg az elmúlt évek dolgait követően. A helyzet az, hogy mindenhol vannak idióták; egy idióta tanár talán nem kap fegyvert, ellenben élethosszig tartó komplexusokat adhat a gyerekednek. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak… Más. – Ki tudja, még egy tizenöt év és lehet, hogy én is átállok.
Követem a tekintetemmel, ahogy a labda felém pattan vissza. Felvonom a szemöldököm, de nem kéri vissza, a testtartása alapján egyértelműen átadta nekem. Végülis, ez még jó is lehet. Azon túl, hogy nem vagyok túl jó kosárban, legalább csinálok közben valamit, és nem üres kézzel kell végighallgatnom a beszámolóját.
Ráfognám a hallottakra, hogy megrándultam, mert jobbra számítottam, és ezért nem megy be a három pontos, de nagyon jól tudom, hogy amúgy se ment volna. Lepattan a palánk mögötti tábla széléről, és rögtön Teagen felé gurul, mintha tudná, hogy ő a következő.
– Aha… – Sok dolog történhetett azután, hogy Mason elment onnan, és hogy Mrs. Khadir bejött az őrsre. Direkt nem hozzám jött megtenni a feljelentést, gondolom tudta, hogy megpróbálnám lebeszélni róla; és azt is tudta, hogy ha nem erről a családról lenne szó… – Nem tudom, hogy arra szükség lesz-e – ismerem el. – Mrs. Khadir bejött este az őrsre és feljelentést tett garázdaság és testi sértés miatt. Nem én voltam a felvevő rendőr, úgyhogy nem tudom, pontosan mi hangzott el – teszem hozzá, mielőtt részletekre lenne kíváncsi. – De beszéltem a kollégámmal, és megnevezte Benny mellett az öcséidet is. Mivel nálam már elindult a garázdaság elleni nyomozás, ezért nem számít, hogy fel lett takarítva, megvan a jelentés.
Ha a labda visszakerül hozzám, megint megpróbálkozom egy dobással, de most tényleg elvonja a figyelmemet, hogy minden bizonnyal meg van döbbenve. Tudom, én mondtam neki, hogy talán segít, és nem tudom, lehet, hogy segített, lehet, hogy nem, és… Nem kellett volna fals reményt kelteni, tudom. – Sajnálom – fordulok felé, pajzsként tartva a labdát. – Nem hiszem, hogy ezen segít, ha megpróbál bárki beszélni vele… Direkt felkeresett valaki mást, hogy ne hozzám jöjjön, szóval… Azt hiszem, inkább azon kéne gondolkodni, hogy Charlie-t és Masont hogy húzzuk ki ebből.

Néha megleptem magamat is, hogy képes voltam ennyit beszélni a munka és a családommal töltött idő után is, de ki kellett nekem is eresztenem a gőzt és általában Cam volt a célkeresztem középpontjában, ha úgy adódott, hogy felénk került. Márpedig többször tette meg, mint egészséges lenne és ha így volt, akkor igazán nem fogtam vissza magam. Részben azért, mert neki tényleg panaszkodhattam, ha nem is volt szokásom, és mert ő valahogy elfogadta a Griffin-káoszt. Sőt, mi több, igyekezett abból építkezni is valamilyen szinten - biztosan nem egészséges formában -, kihozni belőlünk a jobbat, amire a genetikánk is csak vigyorogva intett be. Mert ha Griffin-vérről volt szó, borítékolhattuk, hogy a jaj istenem, már megint ők vonalon indultunk meg és a mi a picsát csináltatok fordulóban egy hajtűkanyarral pisáltunk szembeszélben. Már az kivételes alkalom volt, ha nem kaptam napi szinten egy visszafogott idegösszeomlást vagy nem hallottam viszont bárkitől is, hogy Griffinék voltak. Lehet nevet kellene változtatnom, s innentől kezdve hívjon mindenki Blame it on Griffinnek. A hirtelen jött agymenésemet befejezve Fitzpatrickel hozakodtam elő, csak hogy Cam reakciójára egy hirtelen jött mosolyt villantsak.
- Ha megtalálod, ne tartsd magadban, szeretném húzni az agyát néha. Megérdemli - na nem akkor, amikor meglepi cigit sikerül tőle lenyúlnom és a sima dohányon túl valami másik származék is van benne. Cigire sincs sokszor pénzem, a töltéssel pedig túl sok időm menne el, ezért is vallottam magam kocadohányosnak, aki olykor megengedte magának, hogy csak úgy ráfogva az idegességemre szívjak el egy-egy szálat, akár ismerősöktől elfogadva a felajánlást, vagy éppen a szánakozást. Mondhatnám, hogy nem izgatott mit gondoltak egészen addig, ameddig a családomat nem vették a szájukra. Megtanultam már sok dolgot elengedni és nem foglalkozni másokkal.
A vallomásom egyszerű volt, és leginkább igaz. Még Hassanék sem akarták elüldözni és lehet, hogy szívták a vérét, de a háta mögött nem egyszer hallottam, amikor egy-egy vérre menő kártyaparti kellős közepén jegyezték meg Camről, hogy ja, ő jó gyerek, csak fatökű. A magam védelmében mindig csak mosolyogtam ezeken a hozzászólásokon, de sosem akartam fedezni Nowinskit, vagy azt állítani, hogy Hassanéknak nincs igazuk és van rá biznyítékom. Kíváncsian felvontam a szemöldökömet a jövőbeli terveire, miközben próbáltam elképzelni sörhasat eresztve, ajtóról ajtóra járva, ahogy valami gagyi zenére lengeti meg a botját. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmit tenne, ezért is csak egy halk horkanással ellenkeztem ezen tervével, de szavakkal már nem támasztottam alá a véleményem.
Beszéltem, mert kérdezett és mert ő tényleg mindent megtett azért, hogy a Griffinek ne a rácsok mögött rohadjanak meg, tudtam, hogy rengeteg alkalommal ő mentette meg a seggünket. Sosem kérdeztem meg, hogy mindezt szánalomból teszi-e, vagy mert tényleg annyira jó srác-e, vagy csak mert szeret nosztalgiázni és a sulis évekre fogni az ismeretségünket. Bárhogy is volt, valahogy mindig felbukkant. A lepattanót ráérős léptekkel szedtem össze, három lépést téve meg, hogy palánkra dobható szögben álljak meg, csak hogy lendítsem azt. Mintha csak azt várnám, hogy tündérmesébe illő sztorimat előadva igazzá is váljon. Rohadtul nincs így, le is engedtem a karjaimat, felé fordulva félig, hogy őt nézhessem, mialatt Mrs. Khadir döntését taglalta.
- Egészen fantasztikus hír. Remélem vizet vagy kávét is adtatok neki.. akadt volna a torkán - bosszúsan fújtam egyet, és mielőtt még elátkoztam volna őt, mint ahogy ezen a környéken szokás volt, megráztam a fejem, csak hogy végre a palánk irányába is ejtsem lazán a labdát, természetesen megint sikertelenül próbálkozva. Lányos zavar. Vagy csak mert Cam itt volt és akkor az univerzum is azt akarta, hogy Griffinként elcsesszek mindent. Vagy mert tényleg ennyire béna voltam és soha, semmi nem sikerült az életben. Még csak a nyomorék nyugdíjamat se tudom megtámogatni, a francba is. Nem úgy, mint ő. Nem is érdekelt már igazán a labda, csak azt láttam, ahogy Cam irányába vándorolt az, mintha jelezte volna, hogy igen, ő megint és mindig képes mindent kézben tartani. Irigyeltem emiatt. Túlságosan is. A sajnálatra csak elhúztam a számat, megrántva a vállaimat nem törődön. - Nem akartam vele beszélni. Igazából csak azon gondolkodom, ha őt fojtanám meg, akkor ejtenék-e a vádat az öcséim miatt? - szúrós szemekkel néztem Camre, csípőre tett kezekkel. - Mennyit kapnék érte? - megindultam felé határozott léptekkel.
- A francba is azzal a nővel! Könyékig turkáltam a klotyójában érted? A seggében jártam a nyelvemmel szinte, de látom, jól jött neki az ingyen munka.. - felpillantottam a szemeibe, amikor már a labdától és tőle is karnyújtásnyi távolságon belülre kerültem. - Nem mentheted meg a Griffineket állandóan és egyébként ahogy mondtam is, lehet jobban járna az a két kis hülye, ha pár napra bekerülnének a fogdába. Mondjuk fogalmam sincs, hogyan hoznám ki onnan őket - fújtam ki hosszan a levegőmet, arra ügyelve, hogy ne Cam kapja telibe az elszívott cigim szagát, csak hogy a labdát magamhoz vegyem tőle anélkül, hogy szándékosan hozzáértem volna. Véletlenül csak a hideg ujjaim a tenyerén csúsztak végig, ahogy megkaparintottam a gumiból készült gombócot. - Bocsi.. - amiatt, hogy hozzáértem. A végén még ő is feljelent itt testi sértésért. Nem is értem, miért úgy tartotta azt, mintha rajta akarnám kitölteni vagy leverni a lobbanékonyságom. Ő végképp nem tehetett a marhaságainkról. Lassan indultam meg céltalanul körülötte a labdámat szorongatva, miközben a pályát néztem azon töprengve, hogy csak mi lehettünk ekkora szerencsétlen szaros család.
- Van még mit tenni egyáltalán? - csak megérkeztem mellé, tőle másfél lépésnyi távolságra, ahogy megint őt néztem. Azon kívül, hogy megszöktetném őket, amiért a körözési listára pakolnának és engem is elítélnének, mint bűnrészes.. vagy valami ilyesmi. Igazából ezen a környéken néha elég, ha csak köhint valaki, máris a rendszer ellen vét egyesek szemében. - Kéred? - nyújtottam ki felé a labdát is, mert valahogy nekem elment a kedvem attól, hogy bénázzak előtte még egyszer is akár.

Nem mondom, hogy ne érteném meg Teagan frusztrációját. Talán testvérem nincs, hogy átérezzem pontosan ugyanezt, de… Végülis Rick már majdnem olyan mint egy tinédzser, akit akaratlanul örökbefogadtam. Tudtam, hogy próbálkozott, és ennek számítania kellett, de nyilván mindig lesznek akik csak azt látják az emberben, mi volt előtte. Sokan szeretnek előhozakodni a Bibliával azért, hogy alátámasszák az igazuk, hogy miért is rossz a homoszexualitás, vagy miért kínos elválni még ma is, vagy hogy miért is kéne elengedni a feminizmust Pál szerint. A kontextus, amiből ezeket kiszedik, általában teljesen megváltoztatja a jelentést, ráadásul tele van olyan dolgokkal, amiket nem vesznek komolyan, mert épp nem érdekük. De még ha őszintén mindent be is tartana a tiltások közül, akkor is ott az önmagával szembemenés, hogy Márk evangéliumában Jézus szerint a második legfőbb parancsolat  – azután, hogy szeresd Istent – „szeresd felebarátodat, mint saját magadat, ezeknél nincs nagyobb parancs”.
Ha másról lenne szó, azokról, akik egyébként szeretik élezni a nyelvüket vasárnap a mise után a templom előtt másokon, köztük a Griffineken is, talán érdemes lenne előhozakodni ezzel. Tekintve, hogy Khadirék muzulmánok, kétlem, hogy Jézus tanításai különösebben nagy hatással lennének rájuk, még ha tiszteletben is tartják. Tudom, hogy a Korán és az Ótestamentum nagyrészt ugyanaz, csak más fényben. Az egyik fordító, aki ott volt a bázison, folyton próbált meggyőzni mindenkit arról, hogy a terroristák, a talibán, az összes ilyen alak csak egy kifordított verzióját szajkózza a muszlim vallásnak, pont úgy, ahogy annak idején Európa indította a „Szent Hadjáratokat” az arab világ ellen. Egyik sem jogosabb a másiknál. Azt mondta, Mohammed ugyanúgy azt írja, mások tisztelete és szeretete az egyik legnagyobb imádat, amit Allah iránt tanúsíthatsz, mint ahogy Jézus mondja a Bibliában.
Én meg csak ültem és végig hallgattam, ahányszor erről mesélt, mert rohadtul szar érzés volt, hogy ÉN vagyok a megszálló erő egy idegen országban, mégis a saját lakosa próbál meggyőzni arról, hogy Ők a jófiúk.
Legalább ugyanennyire kényelmetlennek ígérkezne, ha fehér katolikusként az ő hitükkel kezdenék példálózni, szóval a Koránt is kihúzhatjuk a meggyőző erők listájáról.
– Nos, megint elmondtad előre. Úgyhogy előre eltervezett gyilkosság másodfokon, ami Class A-I felony, ami úgy… Életfogytig. –Úgy bólogatok, mintha elégedett lennék a matekkal. – Bár enyhítő körülmény lehet az érzelmi trauma, ha a következő pár órában történik, úgyhogy… A helyedben sietnék. – Lehetne jobb tanácsom is, minthogy „ne mondd el előre”, mondjuk az, hogy „kérlek, ne ölj meg senkit, mert az rengeteg papírmunka”, de belefektetek annyi reményt a dologba, hogy nem gondolja komolyan.  
Végig őt figyelve hallgatom végig, ahogy mérgelődik. A felfokozott érzelmi állapot határozottan jó védelem lenne; és megértem az aggodalmát. Nem hiszem, hogy bármi értelmeset tudnék mondani a legnagyobb részére, mert én sem értem, miért nem működött – még ha velük is együtt érzek –, és nem is hiszem, hogy szüksége van… Megoldásokra. Beletelt néhány évbe, de sikerült megtanulnom jó pár vitát követően az exeimmel, hogy a nők, ha kérdeznek, nem feltétlen megoldást várnak tőled. Ha azt akarnak, megmondják. Ha meg bizonytalan vagy, kérdezz rá, mert sokkal jobb hülyének tűnni, mint olyannak, aki meg akarja mondani, mit kéne tenniük.
– A fogdában csak addig maradsz, amíg a bíróság elé nem kerülsz, általában másnap. Ott történik a vádemelés, ami… Mindegy, nem fontos – rázom meg a fejem, mert jelenleg tényleg nem az. Egyelőre. Charlie-ék nem épp erőszakos bűnözők, és még ha nyolc napon túl is gyógyulna a sérülés… Nem hiszem, hogy flight risk lenne bármelyikük. Hová menekülnének, a nagyanyjukhoz?
Amikor hozzá ér a kezemhez, ösztönösen visszább húzódok, mert… Hát, ő lépett az én személyes terembe, de hátha fordítva volt. Mondanám, hogy „semmi gond”, de a metrón kellemetlenebb helyeken érnek hozzám állítólag véletlenül kellemetlenebb emberek, úgyhogy butaságnak tűnik kimondani, megelégszem egy mosollyal.
– Mindig van – hazudom, próbálva optimista lenni. Átveszem tőle a labdát, mert nem akarok nemet mondani (se neki, se másnak), de csak céltalanul pattogtatom, hogy lefoglaljam magam. – A testi sértés vád az igazi gond, mint ahogy mondtam. Úgyhogy azt kéne megpróbálni, hogy az alól kihúzzuk őket. Mivel nem túl komoly ügyről van szó, gondolom holnap fognak valamikor kimenni a felelős rendőrök beszélni velük. Kiskorúak, úgyhogy szülő felügyelete nélkül nem hallgathatóak ki, a tippem az, hogy délután jönnek majd, iskola után. Lehet, hogy előtte bekopognak szólni, vagy… Felhívnak. Te vagy a kontaktjuk vész esetére, ugye? – A legális gondviselő kérdés talán nehezebben elintézhető, és nem is feltétlen szükséges, de hamar rá fognak jönni, hogy a biológiai szülőkkel nem sokra mennek. – Szerintem hívni fognak. Úgyhogy egyrészt, neked is kooperatívnak kell lenned. Ami fontosabb, hogy nekik is. Ott kell lenniük a megbeszélt időpontra, valószínűleg behívnak majd az őrsre… Ha gondolod, kérhetsz ügyvédet, de…
Megvonom a vállam. Mindenki tudja, hogy az ingyen adott jogi képviselők mekkora lelkesedéssel szolgálnak. Minél többet akarnak behúzni minél gyorsabban; úgyhogy az első dealt elfogadják.
– Felesleges tagadni, hogy ott voltak. Egyszerűbb lenne csak a szerepüket kicsinyíteni. Hogy… Tudod, Benny ötlete volt az egész, hogy ő vette rá őket, és ami nagyon fontos, hogy ő volt az egyetlen, aki bármikor is hozzáért Khadirhoz. – Abbahagyom a pattogtatást, és felé nyújtom a labdát, mintha az valami alkupecsét lenne. – Mert így volt. Ugye?

Grace úgy alakította mindig, hogy amikor szünetem volt és éppen azon gondolkodtam, hogy inkább éhes vagyok, szomjas, vagy csak cigiznék, netán a telefonomat bújnám abban a két percben, ameddig egyetlen főnököm sem portyázott csak úgy az étkező részen - mert ők megtehették - csak elkapott pár percnyi beszélgetésre. Ő volt az egyike azoknak, akikkel képes voltam számomra is normális témákról beszélgetni és nem arra kellett a műszerfalon is bólogató retardált kiskutyát imitálnom, ami nem izgatott. Egészen addig számítottam tényleges lányos lánynak, ameddig tíz éves koromban anyámból ki nem pottyant a legelső öcsém, onnantól kezdve számomra megszűnt a körömlakk. Leginkább azért, mert az addig luxuscikknek is beszámítható lányos dolgaimat felváltotta az öcsém pelenkái, valahonnan anyámék beszereztek neki egy újabb etetőszéket és már két gyerek közt kellett megosztani azt a vagyont, ami sosem jellemezte a Griffin családot. Az osztozkodást azóta is tartom, immár négy fiatalabb testvérrel esélyem sem volt arra, hogy megengedjek magamnak bármiféle drágább holmit. Egyedül a néha felvett szoknyák, magas sarkú cipők, az ékszereim és a cipőim tartoztak hozzám, amikhez egyik fiú sem nyúlt hozzá. Vagyis, hazudok, mert Henryről egyszer úgy kellett leszednem az egyik gyűrűmet, nem tudom, melyikünk sírt jobban, ahogy Charlie azzal hitegette az öccsét, hogy le kell vágni az ujját. Szóval Grace elhatározta, hogy megment attól a fertőtől, amiben éltem és ezt csak arra alapozta, hogy néha napján válaszoltam neki arra, hogy is vannak Griffinék. Mit mondhatnék? Régen kinőttem már abból a korból, amikor hittem volna akár csak a kegyes hazugságoknak is. Pazar minden, természetesen. A fiúk sosem kerültek bajba még és már a legkisebb is egyetemre készül. Álmodni sem mertem volna, mert nem olyan génekkel rendelkeztünk, inkább voltunk talpraesettek, mint Nobel-várományosok. Grace már albérletet is nézett nekem - jött a hírrel egyik nap, amire azt hiszem, még a falatot is félrenyeltem. Másfél szobás, amerikai konyhás, kádas, hatalmas franciaágyas - bólogattam csak magam elé bámulva, miközben ódákat zengett arról a villának is beillő lakásról, amit soha nem engedhetnék meg magamnak. Akkor mosolyogtam, reménykedve, hogy nem látja rajtam a kínlódást és a hiábavaló vágyakozást - soha nem leszek az, aki ki tudna szabadulni abból a környezetből, amiben tespedek huszonnyolc éve. Hiába akartam más lenni, a vér kötelez - vagy mi.
- A büntetlen előélet nem számít ilyenkor? - bólogattam arra, hogy valószínűleg Camen nem fogok ki ezekkel a hirtelen ötleteimmel, de azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy csak járt a szám és ha Nobel-díjat nem is zsebelek be soha, priuszt sem szándékoztam. Legalább egy valakinek a családból jó lenne megúszni bíróságot és vádlottak padját kihagyni, nem igaz? Életem célja is lehetne, amit minden január elsején megfogadhatnék. Sőt, esetleg elkezdhetnék imádkozni is valakihez, összekulcsolt kezekkel, ájtatosan nézni a semmibe, ahogy nagyi is tette mindig és valahogy tiszteltem őt ezért, csak sose tudtam, hogy a faltól vagy mennyezettől, esetleg a padlótól miért várt megváltást. Mégsem bírtam ki azt, hogy ne dohogjak neki, részint feleslegesen. Nem csak ő, de úgy tűnt, én sem tudom megmenteni a saját seggünket, és ha már így volt, némileg megérdemelték volna a fogdát, a bírói gyors menetet, csak hogy tanuljanak belőle. Ezért is hallgattam végig azt, ahogy Cam belekezdett, majd fel is hagyott ennek a menetével. Bólintottam, elég volt egyszerre egy probléma is, igaza volt.
Nem kerülte el a figyelmem az sem, ahogy reagált a labda elszedésemre, de már ott sem voltam, csak hogy összeszedjem a gondolataimat és megpróbáljak értelmes kérdést feltenni és nem csak az öcséimet vagy Mrs. Khadirt megfojtani, miközben mérgezett mókusként jártam egy kört, csak aminek végén megváltam a labdától ismét, s a szemeimmel kövessem annak pattintásait.
- Mindenkinek én vagyok a vészhelyzeti elérhetősége - legalább ezt elértem. - Bevállaltam egy osztott műszakot, hogy az oviból felkanalazzam Lucast, anyám meg... fogalmam sincs, merre fog járni - néha napokig nem láttam, csak hallottam, hogy a bevett gyógyszerektől végre képes volt aludni, nekem meg a horkolásától nem sikerült. A rendőrségi eljárás konkrét menetét bólintva hallgattam végig és eszembe sem jutott Cam szavába vágni. Jártasabb volt a témában, nekem mindig csak a végeredményt mondták régebben, amikor apámat keresték rajtunk. - Megoldom - a főnökeim nem nagyon fognak ennek örülni. - Megoldjuk. Ha kell, a busz után kötöm a fiúkat - a metró jobban fájt volna nekik. Talán azzal kellene bemennünk. - Szerinted nem lenne szükségük ügyvédre? - még csak az kellene, hogy mindenféle jogi tudás nélkül magukat akarják képviselni. A lehető legrosszabb döntés volna, de talán Cam nem hazudik és inkább bíztam a javaslatában. A kiskereskedés tulajdonosát érintő levezetésnél végig az arcát figyeltem, de a kezem mégis a labdáért nyúlt, amikor felajánlotta azt. Pár pattintás után a palánkot megcélozva dobtam el, ami a gyűrűn gurulva esett bele a hálóba, pedig legszívesebben valakinek a fejét dobtam volna le vele az öcséim hülyeségei miatt. Mondjuk Mrs. Khadir feje pont ideális lett volna erre.
- Nem mondták ki ezt így konkrétan - ismertem el, elindultam a még mindig pattogó labdáért. - Csak utaltak rá, hogy Benny volt az, aki meg is tette és nem bírt magával. Amikor Charlie elviharzott, Mason azt mondta, hogy ő próbálta lebeszélni Bennyt erről az egészről, de Benny őt is meglökte.. - pattintva emeltem fel magasabbra a kopott narancssárga gömböt, csak hogy aztán ráérős tempóban visszasétáljak mellé. - Még mindig nem tartom jó ötletnek a Powell családdal ujjat húzni. Olyanok, mint a veszett kutyák, hiába van rossz hatással a fiúkra Benny. Egyenesen felnéz a nagybátyjára, aki tavalyelőtt került börtönbe. Nem fogod kitalálni, miért! Életveszélyt okozó testi sértésért.. imádja hangoztatni. Itt.. nagy luxus patkánynak lenni és nem is sokan merik azt meglépni. Benny apjával nem szívesen kerülnék én sem szembe, amikor veri az ajtónkat majd, hogy mit csináltunk a fiával - elnéztem róla, de a labdát megint csak átadtam neki. Úgy tűnt, egyezményes jel lett most az, hogy információért fel is ajánljuk azt a másiknak. Bárcsak minden ilyen könnyen menne.
- Mi a legrosszabb, ami történhet velük? - annak ellenére, amit gondoltam, ha kell, a székhez kötözöm őket, de akkor is mindent meg fogok próbálni, hogy jobb belátásra bírjam őket. Mi van akkor, ha a bírót fojtom meg? Arról nem szóltam. Még.

– Előre eltervezett gyilkosság esetében? – kérdezek vissza úgy, ahogy általában a biológia tanárunk tette: nem is próbálva leplezni, hogy erre a kérdésre csak egy válasz létezik, és nem fogsz jól mutatni tőle. – Biztos van olyan ügyvéd, aki bepróbálkozna vele.
Nem különösebben rajongok az ügyvédekért; nem ritkán járok bíróságra, tekintve, hogy ha te vagy a helyszínen lévő első first responder, minden, amit látsz és csinálsz, fontos lehet később a vádemelésnél. Nem kell ahhoz gyilkosságnak történnie, hogy potenciálisan becitáljanak; bár a legtöbb ügy, ami átfut alattunk, gyorsan megoldódik, tárgyalás nélkül, mert a legtöbb bűnöző nem annyira hülye, hogy ne fogadja el az enyhébb körülményeket és büntetést egy „bűnös” vallomással. De mindig van, aki bepróbálkozik azzal, hogy „I plead not guilty, Your Honor”. A védőügyvédek meg fogják próbálni magyarázni, hogy ők nem bűnözőket védenek a jogos büntetéssel szemben, hanem egyszerűen fair tárgyalást biztosítanak a kliensnek, és az a vád – vagyis az állam, az ügyészség és a rendőrség – feladata, hogy az elkövetett bűnt „ésszerű kétség” nélkül rábizonyítsák a vádlottra. Szerintem meg a legtöbb átlagos védőügyvéd – azok, akiket nem látsz a tévében, mert nem a nagy tárgyalásokra mennek, nincs ahhoz elég tapasztalatuk – egy keselyű, aki telebeszéli a félidióták fejét azzal, hogy ő segít, meg hogy az ő oldalukon áll. Mintha számítana, hol áll meg hol nem.

De azért tisztában vagyok vele, hogy ez egyrészt abból származik, Én hol állok ebben a kapcsolatban az ügyvédekkel. Tea és az öccsei valahol félúton vannak. Szóval ülök még pár másodpercet a válaszon, és dobok egyet; bemegy, de nem tisztán, és őszintén, ilyen közelről ez nem túl nagy sikerélmény. Szerintem ha fognám az unokatestvérem három éves gyerekét és megemelném, ő is be tudná dobni, pedig a labda többet nyom, mint ő.
– Nem azt mondom – rázom meg a fejem végül. – Csak hogy az ingyenes, bíróság által fizetett ügyvédeknek nem érdeke sokat foglalkozni az üggyel, tényleg csak azt nézik, hogy jogszerű legyen a büntetés. Az első adandó opcióra rábólintanak, hogy mehessenek a következőre, mert ügyenként fizetik őket. Ebben az esetben nem állna érdekében meggyőzni a bírót arról, hogy Charlie-éknak nem volt köze a dologhoz. Egy fizetett ügyvéd más, ő azt csinálja, amit akarsz… Általában. – Nyilván van különbség egy jó pénzért fizetett családi ügyvéd és egy magas óradíjú véletlenszerű ügyvéd között. Utóbbinak nem fűződik érdeke feltétlen ahhoz, hogy elégedett legyél a szolgáltatásaival. Nem mintha számítana, mert nekik egyikre se lenne pénzük. És a helyzet az, hogy ha nagyon szigorúan vesszük, akkor objektív értelemben nem mutatnak túl jól. Csak nem vagyunk objektívek.
Megfeszülő állkapoccsal hallgatom, amit mond. Az alapvető feltételezésem az volt, hogy nem volt közük hozzá; hogy csak mentek Benny után, mint mindig, de Ők nem csináltak semmit. Ha nem csinálsz semmit, akkor azt mondod, nem? Nem azt, hogy „hát igazából valaki más kezdte”. Az nem kifogás. Ahogy az sem, hogy nem akarják Bennyre kenni az egészet, mert félnek tőle. Tudom, hogy Powellék milyenek. Benne vannak a heti „hová megyünk családon belüli erőszak bejelentés miatt” bingóban. Sose volt teljesen normális a gyerek, de mióta az anyjuk lelépett, mintha minden rosszabb lenne, és sose tudja az ember, hogy ki az aki miatt ki vagyunk hívva. Általában mind Benny, mind az apja, mind az apja aktuális barátnője elég szarul néz ki, és egyikük se akar mondani semmit, nekünk meg egyszerűbb úgy tenni, mint aki nem látja a meth-et az asztalon.
– A legrosszabb? Javító. Nem valószínű – teszem hozzá gyorsan, mielőtt azt gondolná, ez fog történni. – De… Nem ez az első alkalom, hogy kisebb dolgokért elkapják őket, hiába engedték el eddig bírsággal és tiszta technikailag a priuszuk. – Magántulajdon rongálása, vandalizmus, garázdálkodás, meg ott volt az az eset, amikor Masont elkapták azzal az adag fűvel, mielőtt még behozták volna az új törvényt a marijuánabirtoklás legalizációs határáról. Pár száz dolláros ügyek, technikailag nem durvábbak, mint egy parkolási bírság. A drog más kérdés, de Mason még 16 alatt volt. – Elég kifogni a rossz bírót egy rossz napon, és ott az esély, a halvány esély. Ha tippelnem kéne… Akkor a kollektív vád testi sértés lesz, a kérdés, hogy hányadfokon. A harmadfok csak misdemeanor, de a másodfok már class D felony, ahol ugyan nincs minimum börtön, de… – Sóhajtva megvonom a vállam. Nem vagyok ügyvéd, csak látom, mi mennyi szarhoz vezethet. – Ha közben elloptak valamit, márpedig Bennyt ismerve el, akkor is, ha csak egy rágót, az máris rablás másodfokon, nem csak neki, de a fiúknak is, ha a vád szerint együtt követték el, függetlenül attól, hogy egy ujjal sem értek Khadirhoz, a törvény szerint nincs különbség. Ami pedig három és fél év minimummal jár a penal law szerint. Mivel Mason és Charlie még nem tizenhat évesek, de már elmúltak tizenhárom, ezért javító lenne. – Szeretném azt mondani, hogy „talán jót  tenne nekik”, de nem vagyok annyira vak, hogy elhiggyem, a büntetésvégrehajtási rendszerünk akármely ága használna bárkinek. Ha előtte nem voltál bűnöző, majd az leszel. Talán próbálnak keménykedni, de nem találkoztak még az igazi javítósokkal. Martinez mesélte, hogy egyszer volt egy bejelentése családon belüli erőszakról; mire kiért, a gyerek már leütötte az apját, aztán élve felgyújtotta. Tíz éves volt. És nyolc év múlva kiszabadul, mindegy, mit csinált. – Ezért mondom, hogy fontos, hogy ők ne társként szerepeljenek a vádban, amit úgy lehet elérni, ha ők is áldozatok. Megfélemlítés, mondjuk – mondom vállat vonva. – Működjenek együtt. Mondjanak el mindent, amire kíváncsiak. Akárkihez vitték is az ügyet, valószínűleg ugyanúgy szívesebben csukatnák le Bennyt. Ő már elmúlt tizenhat, szóval elég súlyos vád esetében felnőtt bíróság elé áll és aszerint is kap büntetést. Az meg csak idő kérdése, hogy az apját is bevarrják valamivel.
Persze, nekem könnyű, mert nem kell féltenem a testi épségem. Vagy nem jobban, mint előtte bármikor. A legtöbben nem olyan hülyék, hogy megpróbáljanak egy rendőrt fenyegetni, úgy igazán. Nem mondom, hogy Benny apja ne merné, de az más kérdés. Felajánlanám, hogy segítek; hogy többször jövünk erre. De nem szokta elfogadni. – Az sem ártana, ha… Az öcséid megpróbálnának meglapulni egy kicsit. És építenék a portfóliójuk pozitív részét. Legjobb esetben megússzák némi közmunkával, és ennyi. De jobb lenne proaktívnak lenni. Maguktól jelentkezni valami bizonyítható közmunkára, van egy csomó szervezet, az egyháznak… A rendőrségnek is vannak programjai. A katonaságnak. Talán neki is jót tenne.

Bárhogy is volt, bármennyi fenyegetést is fogalmaztam meg hangosan kimondva, mindketten tudtuk, hogy úgysem tenném meg. Olyan voltam, mint egy pattogó yorkie, aki csak ugat, de nem harap. Legalábbis ahhoz, hogy valóban tegyek is valami végzeteset, a családomnak kell úgy sérülnie, hogy az visszafordíthatatlan legyen. Most sem voltunk eleresztve, sosem éltünk nagy lábon, így az elvárásaim is egészen alacsony szintet ütöttek meg bizonyos esetekben és ezen nem akartam változtatni. Nem ragaszkodtam úgy tárgyakhoz, mint sokan elképzelni sem tudták, hogy laptop, telefon, márkás cuccok nélkül maradnának. Négy fiú mellett aligha élt meg bármi is nálam egy évnél tovább és ezt elfogadtam. Talán apám volt az egyetlen, akiért nem sétáltam volna be a lángoló házba, inkább csak bekiabáltam volna neki, hogy ég felette a tető, másszon ki onnan, de még őt sem tudtam teljesen kizárni az életemből. Hogy akartam-e valaha is? Biztos vagyok abban, hogy igen. Biztos vagyok abban is, hogy olyan családra vágytam, mint amilyen Camnek volt, egy anyával és egy apával, még ha az egyikük nem is a tényleges szülője volt, de inkább görbüljek meg, mint hogy mindezt bevallanám neki. Ennek ellenére el sem tudtam képzelni, hogy az öcséim nélkül lélegezeek akár egy napot is, még ha agyvérzést is okoznak minden egyes ébredés után és lefekvés előtt, és ha már náluk jártunk, Henry és Lucas túl kicsik voltak ahhoz a problémához, amiért állandóan fájt a fejem Charlie és Mason miatt.
A labda ívét nem néztem, de a hallottakat igyekeztem megemészteni és igazat adni szavak nélkül abban is neki, hogy annak ellenére, hogy a rendőrök elől világ életünkben bűvészként igyekeztünk megbújni, nem igazán tartottam számon az igazságszolgáltatás menetét. Nem azért, mert nem akartam tudni, egyszerűen csak minden problémát a maga idejében akartam volna átrágni és úgy őszintén, ha nekem nem volt közöm az ügyvédek és bírók jogköreihez és munkásságához, úgy azt hiszem, ők sem tudták volna megmondani, hogy a raktárban melyik polcon, milyen kód alatt található meg egyik-másik Nike futócipő. Félreértés ne essék, nem akartam őket lealacsonyítani magamhoz, egyszerűen csak talán egyedül nekem nem lesz soha közöm a bírói ítéletekhez közvetlen módon, mert tudtam, mit akarok elkerülni. A fiúk viszont fejjel mentek a falnak mindig is, szerencsétlenek.
- Aha - összegeztem. Nem túl jól, azt hiszem. - Vagy bankot kell rabolnom, vagy az egyik vesémet eladni egy ügyvédért - keseredett meg a szám egy pillanatra, de csak hogy lerázzam magamról a negatív gondolatokat, elkönyvelve magamban, hogy elvetjük az ügyvédet, mint lehetőséget, ha addig jutunk. Márpedig Mrs. Khadirnak köszönhetően odáig fajulnak a dolgok. Nem tudom, hogy ő ebből az egészből mennyit fog profitálni, de legalább meg tudja lobogtatni a bírói végzést a biztosítónál, eljátszva a szegény, idősebb kategóriás női szerepét.. Ha nagyon okos, akkor talán még a bevándorló kártyáját is bejátsza majd, igaz, hogy már az előtt ideköltöztek, mielőtt még megszülettem volna, nyilván.
A hogyan volt és mi történt kérdésre csak az igazat tudtam válaszolni - értelme sem lenne pont neki hazudnom és ahelyett, hogy az öcséimet védtem volna előtte is, részint csak elismertem azt, hogy nem annyira okosak, mint kellene, már ha a döntéseikről beszélünk. Mégsem tudtam kihagyni Bennyt és a családját, mert ha Powell-papa megjelenik, akkor Hassanék is fülüket-farkukat behúzva kerekeznek el a ház elől és azt is elfelejtik, hogy valaha is kártyáztak odalent. Kevés helyzet volt, amitől úgy igazán tartottam, az egyik mindenképpen Benny apja volt. Túlságosan erőszakos volt, agresszív és hirtelen, aminek a családja elég sokszor itta meg a levét. Nem azért mondtam el az aggályaimat, hogy Cam aggódni kezdjen akár egy Griffinért is, nem akartam kihasználni minden alkalommal, hogy rendőr volt és olyan információkat osztott meg velem, amiről nem kellett volna tudnunk, de talán egy kicsit mégis kihasználtam ezt. Azért, hogy tisztábban lássak.
Technikailag tiszták.. gyakorlatilag viszont mindkettő enyveskezű, amivel nem tudtam sokszor mit kezdeni. Csendesen hallgattam végig, nem szakítva meg a mondandóját arról, hogy mi fog történni, minek kellene történnie és mit akarunk teljesen elkerülni. Ha be is fogadtam a hallottakat, a pillantásom lassan járta körbe a környezetet és állapodott meg egy távoli ablakon, amin a pislákoló fény vibrált zavarón. Csak be kellene tekerni a körtét rendesen.
- Mindketten tudjuk, ha addig jutnának, akkor akár drogosként jönnének ki és a következő lépcsőfok a börtön lenne. Tudod, jó lenne azt mondanom, hogy "de ők jó srácok, a légynek sem ártanának".. de annyira befolyásolhatóak, hogy nem csodálkoznék azon, csak hogy Benny befogadja őket, megtettek neki ezt-azt - bármennyire is igyekeztem amiatt, hogy ne apánk útjára lépjenek, elég volt csak ránéznem pár hete Charlie kitágult pupilláira, hogy tudjam, Benny, vagy épp az apja, vagy esetleg Candy - az aktuális bögyös maca vagyok huszonévesen pótanyja - nem csak joint tekerésre fogta be a kölyköt. Aznap este, nem érdekelt, hogy az öcsém, leszedtem róla a ruháit is, hogy egy nyomorult tűnyomot keressek és a hatodik kérdésemre sem akart egyenes választ adni, hogy mégis mit kapott, mit vett be. Annyira viszont egyikük sem volt előrelátó, hogy elkerüljék a nyílt vallomást, messengeren a hóesésről beszéltek, aztán szóba került a labda is, de Charlie azóta is tagad mindent. Csak mert Benny a buddyja. A sírba fogja vinni őket. Jobb volt, ha erről viszont Cameron sem tudott, mert megértem, hogy a legtöbbször nem tényleges rendőri intézkedés miatt keresett fel, és csak jót akart, de voltak olyan információk, amiket egy folyó, vagy induló nyomozás keretében nem hallgathatna el. Főleg, ha az egyik, vagy épp mindhárom vádlott közülük drogosnak lenne titulálva - amire Mrs. Khadir megint csak építkezhetne.
- Beszélek velük addig, ameddig nem jönnek ki hozzánk és igyekszem hatni rájuk, hogy valamerre elbillenjünk és ne legyenek büszkék arra, amit tettek a boltban. Mason kezesebb és ő még mindig tart attól, hogy egyszer tényleg megharagszom rá és én is lemondok róluk, mint ahogy apánk teszi - hümmögtem egyet, kedvetlen mosollyal. - Charlie néha olyan, mintha transzban lenne, annyira makacsul akar tartozni ahhoz a Powell gyerekhez, hogy szerintem szakításként fogja megélni, ha beleverem azt, amit kell tenniük - nem szó szerint természetesen. Nálam már magasabbak mindketten. - De addig nem fogom őket elengedni, ameddig végre be nem látják, hogy tarthatatlan az, amit csinálnak, és itt nem fognak megállni ennyinél, ezt borítékolom. Nem tudom, hogy miket szeretnének bevállalni, mit sem, de ebben az esetben nem hiszem, hogy lenne beleszólási joguk és ha lehet egy tippem, mindenképpen a katonaságot akarnák választani, mert hogy az menő, és legalább henceghetnek az iskolában vele majd a későbbiekben, de hogy tanulni vagy profitálni mennyit tudnának belőle- megvontam a vállaimat, és volt még valami, amit ki akartam mondani, mégis inkább a labdáért mentem el, de most azon túl, hogy magam elé fogtam, nem tettem mást. Időnyerés céljából távolodtam el és aztán léptem vissza, közelebb hozzá. - Ha megemlítem nekik, hogy milyen lehetőségeik vannak és mégsem akarnak élni a közmunkával, vagy hogy úgy törlesszenek és azt akarják, hogy ne a seggükben járjatok ti, rendőrök.. akkor van kedved esetleg.. elmondani nekik személyesen, hogy melyik miért jó? Úgy értem a katonaságról biztosan csorgó nyállal hallgatnának végig, mert az egyik kedvenc filmjük a Bőrnyakúak, a másik meg a Rambo-összes, de te talán jobb képet tudnál nekik adni arról, hogy nem az az igazság, mégsem olyan rossz az, mint hogy szappanokat szedegessenek fel x év múlva a börtön zuhanyzóiban. Igazából nincsenek nagy elvárásaim, Mason biztos, hogy a rövidebbet húzná - megköszörültem a torkom. - Rendelek valami kaját akkor.. amit csak kívánsz vagy szeretnél - mert a háromnapos, meg nem ivott kávé még mindig nem csábító ötlet. És persze ez az ajánlat csak akkor állt, ha jó úton haladtam afelé, hogy beleverjek valami értelmet a két nagyobb öcsém fejébe. Más esetben marad a kupleráj és az a kávé, amit már kiönteni sem jó ötlet, nem hogy meginni.

– Ez is lehet – értek egyet vele, ami a javítóból drogosként kijövés esélyeit illeti. Mindketten tudjuk viszont azt is, hogy erre ugyanúgy van esélyük kint is. És… Hogy azért én se épp tegnap jöttem le a falvédőről, tudom, Charlie miket művel. Minden nap itt járőrözünk, egy műszak alatt két-három alkalommal is elmegyünk a környéken hívás nélkül is. Bennyék brancsa viszont határozottan sok (anoním) bejelentést zsebel be. Egy idő után az ember már nem veszi őket olyan komolyan – szeretném, ha nem így lenne, de Náluk nem működik a jelenlét alapú megfélemlítés, arra pedig se én, se Martinez nem vagyunk készek, hogy lelövessük magunkat csak azért, mert épp rajta van valamin, és rajtunk akarja levezetni. Tudom, hogy ez keserű pirula, amit az emberek főleg újabban nehezen nyelnek le, de nem azért mentünk rendőrnek, hogy meghaljunk. Küzdeni kell, de azt is megtanulod, hogy megválogasd a csatáidat, és ne ugorj bele fejjel olyasmibe, ami teljesen megnyerhetetlen.
Néha egyszerűbb a törékeny nyugalmat fenntartani – békének nem hívnám.
Mondani akarok valamit arra, amikor elismeri, hogy Masonék talán tettek egy-két dolgot, de végül inkább csak visszacsukom a szám, és megint a labdára figyelek. Szeretném azt mondani, hogy csak gyerekek, de – már nem nyolc évesek. Ha megtesznek valamit, annak következménye kell, hogy legyen. Tudom, hogy felfogják, mi történik. Hogy tudják, hogy rossz. Szóval… Nem tudom. Nem akarom, hogy bajuk legyen, de közben azt is tudom, hogy nem úszhatnak meg mindent csak úgy. Az meg nyilvánvaló, hogy ezért vagy azért, de a nővérük mondandója falra hányt borsó.
De nem az én dolgom. Senki nem kérte, hogy morálisan osszak igazságot. Csak Teagennek akarok segíteni.
– És szerinted működik? – kérdezem közbe. – Hogy megpróbálod… Beléjük verni, amit kell? – Nem tudom, mit csinálnék a helyében. Kicsit olyan érzés ez, mikor látsz egy anyukát a neveletlen gyerekkel a tévében, akik agressziós rohamot kapnak, ha nem a megfelelő PlayStationt kapják karácsonyra, és akár fizikai erőszakhoz is folyamodnak, csak azért, mert épp mérgesek. Egy részed sajnálja a szülőket, mert nehéz lehet, ha közben szereted a gyereked. A másik részed viszont azon gondolkozik, mit rontottak el ennyire? Az ember mindig azt gondolja, hogy vele ez nem fordulhatna elő. Addig, amíg meg nem történik, mármint.
Azt mondja, nem fogja elengedni őket, és megint csak bólintani tudok. Nem kételkedem az elhatározottságában. Ha csak azzal el lehetne érni bármit, nem lenne gond. – Lehet, hogy nem kéne, hogy legyen beleszólási joguk, de ha nem akarják, és ellógják az egészet, vagy valami hasonló, semmivel sem vagy előrébb. Sőt.
Nem visszakozni akarok, csak egy kicsit úgy érzem, nagy lendülettel próbálja bevenni a kanyart. Vagy csak én aggódom túl, nem tudom. Nekem nem tűnik olyan egyszerűnek a helyzet, mint ahogy ő mondja. Amikor azt ajánlja, hogy talán átmehetnék én beszélni ezekről, megugrik a szemöldököm, aztán lenézek magam elé, edzőcipő, farmer, melegítő, mintha csak csekkolni akarnám. Biztos rám gondolsz? – Ööö… Ja, persze. Mármint, átmehetek. – Nem esik nehezemre, tekintve, hogy invitáció nélkül is megteszem néha. De nem vagyok a legjobb meggyőző erő, ha az előnyökről van szó, azt hiszem. És sosem éreztem úgy, hogy Mason és Charlie különösebben… Értékelné, bármit mondok. Már jó ideje nem. Kezdték átvenni Powellék fuck the police mentalitását, legalábbis ha a nagy szájukat kérdezte valaki. Azért néha láttam, hogy a tekintetük megakad az övemre tűzött dolgokon, és csak remélem, hogy nem azon gondolkodnak, el tudnák-e venni. – A Bőrnyakúakban amúgy tengerészgyalogosok vannak, nem száraz-… Tudod mit? Nem fontos – rázom meg a fejem, mielőtt még ki tudná fejezni a nem tetszését, mert nem ez volt a lényege a mondandójának. Majd ha valamelyikük el akar menni tengerészgyalogosnak, elég lesz akkor beszélni erről, bár annyira talán egyikőjük sem őrült. Benny viszont pont oda való lenne.
Eszembe jut néhány ide nem illő gondolat az „amit csak kívánsz vagy szeretnél” résznél, és a fáradtságra fogom. Szerencsére itt úgyse túl jók a fények, mióta kilőttek pár izzót abban a lövöldözésben két éve. A városigazgatás kerületi irodája azóta is „dolgozik a pótlásán”. – Szerinted lenne értelme? Annak, hogy én mondom el…? – kérdezem aztán inkább, a labdát figyelve. – Az utóbbi időben egyikük sem a legnagyobb rajongóm, úgyhogy biztos nem a tisztelet vezérli a figyelmüket. És nem is a tudni akarás. Bár a ráijesztés még működhet – ismerem el vállat vonva. – Vihetem Martinezt is. Vagy… Vannak ezek a programok. A bajba kerülő kölyköket viszik el a Riker’sbe, hogy ott rájuk ijesszenek. Tudod, mint az a tévéprogram, a… Scared Straight, vagy valami hasonló. Csak nem hagyják ott őket. Be akarják zárni a Riker’st, nem még több embert vinni oda.
Egyébként ez a része eléggé közszájon forog a pár évvel ezelőtti hivatalos bejelentés óta;bár az első határidőt akkor 2023ra tűzték ki, aztán azóta rájöttek, hogy ez kicsit ambíciózus, és 2026-ra tolták el. Martinez szerint sosem fogják bezárni, csak tologatják, hogy valaki más problémája legyen, de az egyik nyomozó, Allen szerint megoldják majd, kiengednek mindenkit „jó magaviseletért”, aki az utóbbi egy évben nem késelt meg bent senkit, és máris elférnek a többi helyen. Nem tudom, én vagyok-e borulátó, de tekintve, hogy Benny apját is újra meg újra kiengedik túlnépesedés miatt, pedig a fickó szó szerint pszichopata, akinek hosszabb a priusza, mint valami orosz realista író életműve. Martinez csak a vállát vonja rá, szerinte az csak jó, több bűntett, több letartóztatás, több pénz. Szeretnék osztozni az optimizmusában.
– De át megyek. Szívesen. Tényleg. Csak nem szeretném, ha… Szóval azt gondolnád, hogy az én szavam többet ér, mint a tiéd.

Megszokhattam volna már az előző években azt, hogy az öcséim jelenléte az életemben magával vonja a problémákat és megnehezíti az életemet is ezáltal. Otthon sem volt egyetlen nyugodt percem sem addig, amíg nem egyedül voltam a lakásban. Náha vágytam a csendre és a magányra, akkor tudtam szépen lassan összerakni magamban mindazt az őskáoszt, amit ők hoztak haza, mint amilyen ez az ügy is volt, amiről most beszéltünk. Mason még csak-csak hallgatott a logikus döntésekre és hajlott arra, hogy meghallgasson, de Charlie már nehezebb dió volt, rá túlságosan is hatott a környezet és belement olyan dolgokba is, amiben egyértelmű volt, hogy nem hogy nyertesen nem jön ki belőle, de esélyes volt az is, hogy ön- és közveszélyessé válhat. Miatta fájt leginkább a fejem és lassan már ott tartottam, hogy hagynom kellene, hogy elkövessen valóban hibákat, talán abból tanult volna, de mégsem jutottam el erre az elhatározásra sosem. A testvérem volt minden hibájával és lázadozásával együtt, ami azt jelentette, hogy még a lehetetlen helyzetekből is ki akartam húzni - szinte bármi áron. A mostani beszélgetés megoldást hordozott magában és olyan nagy elánnal mentem bele, szentül hittem, hogy ez majd varázsütésre megváltoztat mindent, de a Griffin családban sosem volt minden ennyire egyszerű.
Nem voltam naiv, ezért is vontam meg tétován a vállaimat a feltett kérdésre. Szívem szerint igent mondtam rá, de eddig tartott a kemény elhatározásom. - Meg kell próbálnom - mert ha én is lemondok az öcséimről, akkor nekik végük van. Nem akartam önfeláldozó lenni, nem akartam az anyjuk lenni már tizenkettő-tizenhárom évesen, mégis azzá váltam. Foghatnám anyám gyógyszerfüggőségére, hogy azért viselkednek úgy, ahogy, mert ha a terhességei során a cigit le is tette, az altatójáról képtelen volt lemondani. Ma már nem érdekel annyira, hogy mivel mérgezi a szervezetét. Ma már csak örülök annak, hogy még él és képes dolgozni.  
Annak ellenére, hogy volt egy elképzelésem, hogyan is fogom megoldani a helyzetet, tudtam, hogy csak a szám járt, mert a fiúk aktuális kedvét sosem tudtam megjósolni. Néha elég volt csak egy szerintük rossz szót szólnom, már ajtót csapkodva rohantak el valószínűleg Powellék házába, hogy elhordják mindennek a nővérüket. Sosem láttam apámat kezet emelni anyámra, de már róla is tudtam, hogy volt benne némi agresszió, ami Charlie-ban csúcsosodott ki igazán. Olyan volt, mint egy buldózer sokszor, aki fejjel akart menni a falnak és minden egyes évben egyre rosszabb volt őt kezelni. Még nem pofoztam fel, még nem kellett őt ténylegesen is megfojtogatnom, de lassan már nem voltak ötleteim, hogy hogyan és mivel tarthatnám kordában. Magasabb volt, huszonöt kilóval nehezebb is nálam és az nem igazán volt elég, hogy több tapasztalatom volt a problémakezelésben. Bólintottam az elhangzottakra. Nem kényszeríthetem őket fizikailag, hogy maradjanak. Nekik kell majd ott lenniük, amikor kiérkeznek a rendőrök hozzánk, saját akaratukból. És végig is ülni azt az egészet, anélkül, hogy lelécelnének mindennek elhordva a rend őreit. Cameront se kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe, amikor ő csak segíteni akart nekem, nekünk, elérve azt, amit eddig sem akartam igazán. Mármint.. beinvitálni abba a szemétdombba, amelyben éltünk. Megköszörültem a torkom, ahogy igent mondott rá, csak hogy ráncoljam a homlokomat amikor kijavított a filmekkel kapcsolatban.
- Csak mondtam. Bruce Lee filmeket is szeretik és Jackie Chant is. Mindent, amiben van erőszak, mert addig sem kell az eszüket is használni - rántottam meg a vállaimat, nem vitaindítónak szánva a mondandómat, de nem kellett neki bemutatnom a két nagyobb öcsémet, mert pontosan tudta, kikről beszélünk. Nem véletlenül járt annyit a lakásunk környékén sem és nem véletlenül akarta elsimítani az általuk okozott károkat minden egyes alkalommal, csak hogy ne vegyék elő a fiúkat úgy igazán. - Szerintem mindenki másért rajonganak, csak értünk nem - húztam el a számat azt illetően, hogy működhetne az az ötlet, hogy Cam betolakodik a családi életünkbe a fiúk szerint. Gyanítom, hogy nem lennének legjobb barátok akkor sem, ha Cameron fejre állna előttük és akkor sem, ha hagyná, hogy a szolgálati fegyverével játszanak a fiúk, miközben ő nálunk van.
- Nem tudom, hogy egyáltalán fognak-e bárkire is hallgatni, aki nem Benny vagy a melák apja, aki amúgy is mindent mindenkinél jobban tud. De neked és Martineznek azért több köze és rálátása van az efféle dolgokhoz, mint nekem. Én hiába mondom, hogy börtönbe kerülhetnek, hogy elítélhetik, hogy már nem gyerekek, a legtöbb esetben kiröhögnek már, ha akarom, ha nem. Mert tudod, én csak.. egy lány vagyok. És különben se mondjam meg, mit csináljanak, mert elég nagyok már ahhoz, hogy eldöntsék, mit akarnak csinálni - vakartam meg a halántékom a pulcsim varrásával, ujjaim közt megpörgetve a labdát is, ahogy két oldalról fogtam azt közre aztán. - Nem gondolom így, hogy rólad többet gondolnának, mint rólam, mert én legalább családtag vagyok - a szemeim lassan járták körbe a sötétségbe burkolózott pálya minden kopott felfestését. - De most abban a korban vannak, amikor éppen mindenkit meg akarnának fektetni és elhiszik, hogy Benny olyan, mint a Messiás, az ő szava szent. Amúgy is nehezebben értek velük szót és nem feltétlenül fognám ezt a hormonjaikra, még ha azok be is zavarnak egy kicsit ebbe az egészbe. Martineztől jobban tartanak, mint tőled - bocsánatkérően néztem el felé, mintha az én hibám lett volna. Vagy az övé. Nem, ez a felfogás csakis Charlie és Mason fejében élt, hogy csak mert Cameron próbálta őket kihúzni a szarból állandóan és megmenteni a két Griffint, már átnézhetnek és átléphetnek rajta. Pedig épp, hogy Camnél volt helyzeti előny velük szemben rendőri hivatást űzve.
- Lehet, hogy jobb lenne, ha őt is hoznád magaddal - jutottam döntésre. Talán a két (remélhetőleg) civil rendőri jótanács észhez fogja őket téríteni őket és elgondolkodnak azon, hogy tényleg valami nagyobb galibába kerültek, ami spirálként csak tovagyűrűzik, ha nem kezdenek el gondolkodni. Nem tudom, hogy ha valóban börtön lenne a vége a hülyeségeik miatt végül, mennyire akarnám őket látogatni. És mennyire éreznék bűntudatot és vetíteném ki magamra, hogy én tehetek ezekről, amiért nem figyeltem rájuk oda eléggé. Nem tudom azt sem, hogy mennyire tudnám azt elviselni, hogy ne látogassam őket, mert mégis csak az öcséim. Amennyire az előbb biztos voltam abban, hogy jó ötlet volt őt meginvitálni a Griffin-lakba, most éppen annyira bizonytalanodtam el és léptem három lépést hátra az elhatározásomat illetően. - Szeretném azt hinni, hogy használni fog az, hogy nem csak egy lehetőségük van javítani a viselkedésükön, hanem még választási lehetőséget is kapnak azért, hogy eldönthessék, nekik mi lenne a legjobb, a közmunkát szeretnék, vagy inkább választják a Rikers'st. Biztos vagy benne, hogy egy éjjelre sem lehet véletlenül ott hagyni őket a szigeten? - tudtam, hogy nem. Ekkora kockázatvállalást senki sem szeretne.
- Ha eljutnánk velük addig, hogy a Powell gyerekre fogjanak mindent és megtalálna a Hegyomlás, akkor mik a lehetőségeink? Charlienak és Masonnek leginkább? - muszáj volt tudnom. Magamnak nem sok jót jósoltam ebben az esetben, már ha a nyolc napon túli sérüléseket nem számoljuk, minimum bordarepedést és infúziót. De végre nyugtom lenne néhány napra a kórházi ágyon. Ez a gondolat rémisztően hatott, ezért is ráztam meg a fejem és nyújtottam Cam felé a labdát, mert most rajta volt a sor, hogy tartogassa azt egy kicsit.

Nem feltétlen azt a szót használnám, hogy „nem rajonganak értem”, inkább hogy teljesen hülyének néznek. Kicsit olyan ez, mint a családod, mindig egy kicsit gyerekesebben fognak kezelni, mint mások. Masonék esetében nem segített az, hogy megszokták, segíteni akarok nekik. Az elején egy kicsit bosszantott, de ha elég lenne két tizenegy-két éves kölyök ahhoz, hogy kiakadjak, elég rossz foglalkozást választottam volna. Nem örülök neki, hogy tiszteletlenek, és úgy csinálnak, mintha amit Én teszek, nem számítana, de egyszerűbb elengedni a dolgot.
– Martinez elég hatásos tud lenni – ismerem el. – Nem túl barátságos. – Néha én se vagyok biztos benne, hogy mennyire kedvelem; az egyetlen dolog, amit tudok, az az, hogy bízhatok benne, ha szorult helyzetben vagyunk a melóban, de nem hívnám át vasárnap sörözni. Az egyik exem ezen annyira fennakadt, mikor mondtam, hogy nem, nem akarok vacsorapartizni vele és a feleségével, hogy kitalálta, Martinez igazábóll nő, és csak hazudok, mert bejön nekem. Aztán két hétig követett néha munkában. Ezek alapján őszintén nem tudom, egyszerűbb lenne-e vele, ha nő lenne. Lehet, hogy egy pasas el tudja törni az állkapcsod egy alulvágással, de a nők olyan bosszúkra képesek, amik az egész életed felgyújtják. Néha szó szerint, ha Martinezt kérdezed és az ex-feleségét.
– Nem lesz nehéz rávenni, azóta be akarja szaratni őket, hogy először zárták be őt abba a sarki bodégába. – Volt az már öt éve is, vandalizmus miatt hívtak ki minket, úgyhogy körbejártuk a boltot, valaki láncvágóval szedte le a lakatot – tekintve, milyen spagetti karjuk volt, alighanem nem ők, hanem valami idősebb srác –, összegraffitizte a falakat, de nem lopott el semmit. Én épp a sikátorban voltam hátul, a kukákat ellenőriztem, amikor csak annyit hallottam, hogy spanyolul kiabál, és néhány pár edzőcipő suhan el a másik irányba. Bent voltak a raktárban, és amikor Martinez elég messze volt bent, kiszaladtak mellette, aztán lehúzták a rácsot. Már akkor le akarta tartóztatni őket, de rábeszéltem, hogy nem lehettek ők, akik betörtek, valószínűleg utólag mentek be, és ha minden magánterületen járó kölyköt elkezdünk bevinni az őrsre, rohadt sok papírmunkánk lesz.
Nem sok dologban értünk egyet, de a papírmunka iránti gyűlölet összehoz.
A kérdésére, nem hagyhatjuk-e ott őket a szigeten csak úgy, elmosolyodom, és ez a válaszom is. Úgy érzékelem, költői volt.
– A lehetőségeitek? – először nem értem, mire céloz, úgyhogy csak a szemöldököm ugrik meg. Aztán megértem, és elsötétül az arcom. Egy részem szeretné azt mondani, hogy „nem lesz gond”, meg hogy „majd én megoldom”, de a másik felemnek meg eszében sincs hazudni. Jó, ha tudja, hogy milyen veszélyei vannak a dolognak. Akkor nem éri felkészületlenül, bár errefelé az, ha valaki megesküszik, hogy ha újra meglát, bucira veri a fejed, egyáltalán nem ritka. Igazából ha nincs legalább egy, kapucnis alak lógó gatyával, aki pisztolyt mutat rád miközben elhaladsz előtte, az csak azért lehet, mert soha nem hagyod el a lakást.
Az embereknek errefelé nem kell tényleges indok arra, hogy szarrá akarjanak verni. Elég, ha úgy érzik, hogy valamivel megsértetted őket. Annyi eszük van, hogy ne próbáljanak egy rendőrrel baszakodni, mert azzal nem street credet szerez, hanem az egész őrsöt hívja magára, és minden csempészett szarjuk ellenére még mindig nekünk van több és jobb fegyverünk, de mindenki más szabad préda. Az egyetlen, ami visszafogja őket az, ha nem biztosak a nyereségben. Ha egy utcát elfoglalt valaki, úgy, mint három blokkal lejjebb az a dominikai csapat, a tizenhármasok, az az övék. Ha nem érzed magad elég gengszternek ahhoz, hogy mindegyiküket leszereld, nem fogsz az ő területükön kölyköket piszkálni.
Bushwick ezen része kevésbé gettó, dzsentrifikáltabb, de mindig vannak arcok, akiket mindenki ismer. Powellék ilyenek, bár ők pont elég megbízhatatlanok és erőszakosak mindenki mással szemben ahhoz, hogy ne adják el túl jól a „ha megvakarod a hátam, én is a tiéd” stációt, úgyhogy csak egymásra számíthatnak, mikor épp melyik kuzin van kint a börtönből. Ott vannak McBradyék, akik alvilági közökben mozognak, de csak pont annyira, hogy ne törődjenek azzal, ha másokat szar ér, szóval a legkevésbé sem érdekli őket, Powellék mit csinálnak. Az biztos, hogy a kisujját se mozdítaná Griffinékért. És bármennyire szeretném is azt mondani, hogy „egy nőt nem bántanának”, ebben a pontban Powellék abszolút feministák.
– Futnak. Amilyen gyorsan csak tudnak. – Pattogtatok a labdán egyet, kettőt, hármat, aztán dobok vele; némi töprengés után, de bemegy a hálóba, aztán visszapattog hozzám. – Aztán amint sikerült elmenekülniük, nyugton maradnak. Ha kell, napokig. Úgyis csak kis idő kérdése, hogy megint bevarrják valamiért – vonom meg a vállam, mert ez a legmegnyugtatóbb, amit mondani tudok. – Vagy valaki mással legyen nagyobb baja. Ha van bennük bármi életösztön, nem próbálnak meg bocsánatot kérni, hátha lehetnek az adósai, vagy neadj’isten harcba szállni vele. Egyszer négy adagnyi sokkolóval tudtuk csak kiütni, pedig próbálják velünk az akadémián, és hadd mondjam el, már egy is istentelenül fáj. – A seregben is ki kellett állni a próbát, bár szerintem annak nem volt túl sok tapasztalati haszna, a szíriaiak nem fognak sokkolóval lőni rád, ha tehetik ezt MK16-ossal is, szerintem a drill sergeant csak élvezett annyi fájdalmat okozni, amennyit tudott. Ennyi volt az oka a könnygázas bunker gyakorlatoknak is, mert az a pár alkalom nem fog toleranciát építeni benned. – Neked is ugyanezt tanácsolom – fordulok vissza felé, megfeszülő arccal. – Komolyan mondom. Ha egyszer megjelenik nálatok akármi miatt azzal, hogy az öcséidet keresi, eszedbe ne jusson falazni nekik és kitartani, mert nincs olyan szituáció, ahol jól jössz ki belőle, ugye érted?
Nem akarom megmondani neki, mit csinálhat és mit nem, őszintén, nagyon tisztelem a lojalitását és hogy meg akarja védeni őket. De, és ez egy fontos de: már nem gyerekek, a saját hülyeségük forrásai. És nem tudom, mit csinálnék, ha megtudnám, hogy…
Nem, mindegy. Nem fog megtörténni, mert okosabb annál.
– Ha bármikor jön, mondd el, amit tudni akar. Ha még időben sikerül elmenned, akkor keress egy biztonságos helyet, és hívj engem. Nem a 911-et, hanem engem – nyomatékosítom egy lépéssel felé. – Ha épp nem is vagyunk a környéken, berádiózzuk a központnak. Gyorsabb lesz. Oké?

Martinez a fiúk szemében olyan volt, akit egyszerre gyűlölhettek és tarthattak tőle, így ha csak meglátták, hogy a környéken tartózkodott, néha a szar is megállt bennük, egészen addig, ameddig le nem vezették maguknak a hogyan cseszhetünk ki vele egyenletet. Nem akartam tőlük elvenni mindezt, mert még mindig gyerekek voltak, de eszem ágában sem volt egyiket sem behúzni magam mögé, ha Martinez is tiszteletét tette a ház aljában a fiúknál, míg Camet lefoglalta az, hogy az öcséim után oltsa a tüzet velem beszélve meg szinte minden egyes bakijukat követően. Lucas viszont, már-már menekült előle és csak azért nem kezdett el bőgni, hacsak meglátta, mert mindig betereltem őt oda, ahonnan nem láthatott rá a gonosz bácsira. Pedig esküszöm, soha nem láttam, hogy gyerekeket zabált volna fel, de elég volt csak az estimesébe belefűznöm a bácsit és a következő egy hétben legalább Lucas nem rosszalkodott. A Griffin-fiúk kontra Martinez ügy említésénél akaratlanul is felnevettem halkan, mert akkor futótűzként terjedt el a bezárás esete és Donovanék már az előtt tudták, hogy mi történt a szegény bezárt rendőrrel, mielőtt a házunknál megjelenhetett volna. Hassanék szeretnek mindenben fogadni és időről időre kósza pletykaként hallom, hogy arra is vannak már tétek, Martinez agya mikor fog annyira elborulni, hogy nem érdekli az egyenruha. Bevallom, előfordult, hogy egy-egy reggel beálltam közéjük súgni, mert Somers épp vesztésre állt, miközben tudtam, hogy ő volt a legsimlisebb hármójuk közül, de azért úgy mozdultam, hogy tudja, kinek milyen lapjai voltak. Nem mintha érdekelt volna, melyikük - nyert, de mindent a közért.
- Nem akarom tudni, miket mond velünk kapcsolatban, ha kettesben romantikáztok járőrözés közben - mondanám, nagyon szívesen, hogy Charlie és Mason mindig megússzák, hogy jó gyerekek, hogy nem érdemelnék meg azt sem, hogy ráijesszenek vagy olyan bajba keveredjenek, ahol nem nézik el azt, hogy még tizenévesek, de egy részem akkor is tudja, hogy nem feltétlenül fogják megúszni a jövőben a bíróságokat és a hirtelen jött ítélkezéseket. Abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy mindketten meg fogják érni a nyugdíjkorhatárt, mert mindkettejüknek a keze belelógott valami szarral teli bödönbe, amiből nagyon nem akartak se kiszállni, se távol lenni tőle. Talán pont ezért akartam, hogy mindketten ott legyenek, mert ha Cameron segíteni is akart, nem volt túl hatásos az a fiúknak, mit gondolt, vagy milyen logikát követett. Pedig kettőnk közt szólva, mióta rendőrség kötelékében szolgált, mindent megtett a fiúkért. A levezetésem zárásaként mégis csak érdeklődtem, mert hát az, hogy én tennék valamit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jól is cselekszem. - Aha - minek hozzá a körítés? Nem magyaráztam meg szavakkal, mire gondolok, de ha a Powell famíliának köze van hozzá, általában nem pozitív értelemben beszélnek róluk a környékbeliek. Ha nálunk azt gondolom, hogy kupleráj van és eszem ágában sem lett volna a brit királyi családot meginvitálni oda, de még csak a szomszédokat se szívesen, Powelléknél szinte csak drog laboratórium nem volt a hátsó kertben. Lopott autó alkatrészekkel már futottam össze ott, több hordónyi üzemanyagot is tartanak a konyhájuk fala alatt, elütött macska tetemmel is találkoztam már és nem lennék meglepve akkor sem, ha engedély nélküli fegyverek is megbújnának a házukban. Nem mintha az is hiányozna a repertoárjukban, főleg ha azt a logikát vesszük, épp mire akarom rávenni az öcséimet: basszanak ki Bennyvel és fosszák meg az apját az egyetlen és tökéletes fiától, akit csak ő szidhat, fenyíthet és verhet, ami épp a csövö kifér. Nem sürgettem Cameront a válasszal, mert addig is volt időm ábrándozni azt illetően, hogy milyen lehetőségeim vannak Powell-papával szemben, mennyire ereszthetem szabadjára a képzeletem a bántalmazást és erőszakot illetően. Nem esett jól egyik gondolatmenet sem, és voltam annyira kreatív, hogy minden egyes opció csak egyre durvább képsorokat játszott le az elmémben. Egyszerre rázott ki a hideg és sápadtam is el - ez szerencsére a sötétségben és a vallatótermi fénypászma kellős közepén sem volt látványos.
- Szeretnek szembe pisálni a széllel, de Owen elég nagy jelenség, hogy tudják, meddig ér a takarójuk. Ha nincs bennük életösztön és nem az az első, hogy a saját seggüket védjék, akkor esküszöm, kitagadom őket - a megfojtás akkor már nem ér semmit, ha Powell agyonveri őket és lenyúzza a bőrüket. - A biztonság kedvéért azért ezt is meg kellene velük beszélnünk, mert elég rövid az agyuk és néha azt érzem, hogy semmi félelemérzet nincs bennük - kitűztem ezt, mintegy napirendi pontnak, ha majd átfárad hozzánk a jard. Igaz, Powellt nem fogja meghatni az sem, hogy futnak előle, vagy hogy gyerekek futnak előle. Az sem izgatta, hogy mi volt a vezetéknevünk, mert egyébként őt az sem izgatta, hogy fegyvert fognak rá. Úgyis kijön a börtönből. Úgyis eléri azt odabent is, hogy tartozzanak neki és minden alkalommal visszakerül abba a körforgásba, ami élteti. Egyre több - és ócskább -  tetoválással a testén. Nyaranta annyi fáradtságot nem vett, hogy felhúzzon valamit a felsőtestére, anélkül párologtatott. Nem csodáltam, hogy annyi sokkoló adag kellett hozzá, még ha már csak nyomokban is tartalmazott izmokat a külleme, de legalább akkora volt, mint egy jól megtermett víziló. Megköszörültem a torkom, ahogy a beszélgetés folyamata rám irányult, meg is ráztam a fejem, de akkor sem mozdultam hátrébb, amikor a szavait hangsúlyozandó felém is lépett. Álltam a pillantását, sőt, közelebb is léptem hozzá, csak hogy elkobozzam a labdát tőle,  pattintva rajta háromszor lassú ritmusban. Mintha nem értettem volna meg, mit mond. Mintha nem akartam volna elfogadni, hogy tényleg ezt mondta, mintha értem nem aggódna és nem azért mondaná ezeket a dolgokat.
- Oké. Hívni foglak, ha úgy adódik - nem bonyolítottam túl ezt a dolgot, de nem azért, mert félvállról venném az intést tőle, de mindketten tudtuk, hogy a megígért hívásaim felé sosem valósultak meg. Ha beszéltünk is telefonon, akkor szinte mindig ő keresett. - Tényleg - lestem el felé, mielőtt még túlságosan is a lelkemre akart volna beszélni, mert abban biztosabb voltam, hogy az én méreteimmel gyorsabb voltam, mint Powell, de ettől függetlenül azt is tudtam, hogy Owennek is sok helyen voltak ismerősei és egyelőre nem tudtam, hol is kötnék ki, ha a menekülésre kerülne a sor. Szar ebbe belegondolni, hogy amennyire összetartó a kommuna, attól még nem mindig védték be egymást. Leginkább a félelem miatt.
- És akkor most ez azt jelenti, hogy mindig tartanom kell tőle, csak mert úgy gondolja, leveri a Griffineken ezt az egészet? - nem tartott sokáig a kifakadásom. Nem akartam ilyen lenni. Nem akartam bujkálni, az istenért, teoretikusan kérdezve, ha Benny nyakába sikerül varrni ezt az egész Khadir-esetet. - Lehet el kellene inkább költöznünk a picsába, ahol fogalma nem lenne neki sem, hogy hol vagyunk. Azzal talán mindenki életben maradna és nem kellene attól tartani, hogy megkéselnek a nyílt utcán. Mármint.. hogy Powellék- úgysem volt pénzünk arra, hogy elköltözzünk. A francba is, egy cseszett tortát se tudtam venni Henrynek, de legalább a kinézett és vágyott társast oda tudtam neki adni - még ha azóta elő sem vette azt. Egy hétig tartott a lelkesedése akkor. Mérgesen fújtam egyet, és ha már nálam volt a labda, akkor megcéloztam a kosarat, de csak a palánkot találtam telibe, az meg semmit sem ért. Hagytam, hogy elpattanjon arról, ami után el is indultam, de aztán a kerítés fogta meg a lasztit, ezért nem kellett nagyon sietnem. - Szóval akkor azt mondod, hogy semmit sem érne sem a gázspray, sem a paprikaspray ellene? - ha már begyűjtöttem a labdát, akkor visszafelé pattogtatva álltam meg vele szemben, mialatt beszéltem. - Játszunk is egy kicsit? Vagy csak szerencsétlenkedünk mindketten? - ez volt a békejobbom? Csak nem kérhetek tőle füves cigit, hogy lelazítson. A csak dohányos verziót nem is olyan rég nyomtam el, arra most nem vágytam.

Egyáltalán nem vagyok olyan biztos abban, hogy Charlie és Mason túlélési ösztöne elnyomná a büszkeségüket, legalábbis olyan könnyen, ahogy Teagan mondja, szimplán azért, mert ostobák. Ezt nem sértésnek szánom, csak megállapítás, az ő korukban minden srác ostoba, én is az voltam. Azt nem mondom, hogy nem szaladtam volna el, amint meglátom Owent közeledni az utca túloldaláról, de az Én túlélési ösztönöm egy kicsit mindig magasabban működött másoknál. Ezzel némileg szembe megy a tény, hogy önként jelentkeztem a seregbe, de mégis alátámasztja a választott specializációm, amivel biztonságban rendezgethettem a raktárt.
Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg hívna. Főleg azért, mert nem ez az első, hogy megbeszéljük, hívjon fel. Hívjon, ha az apja megint részegen követel pénzt piára és szétveri a bejárati ajtót, hívjon, ha megint nem működik a mosógép, hívjon, ha el akar menni valahova. Néha megteszi, de leginkább nem. Martinez szerint rég fel kellett volna adnom, és néha úgy érzem, igaza van. Ha más csinálná ugyanezt vele, külső szemlélőként biztosra venném, hogy nem érti a nemet, mikor nyilvánvalóan ott van. Katie, az egyik exem szerint pedig csak ragaszkodom a megszokott dolgokhoz és személyekhez, mert bizonytalan vagyok az újtól. Tekintve, hogy négyszer szakítottunk és jöttünk újra össze, valószínűleg igaza van.
Felvonom a szemöldököm, mire azt mondja: tényleg. Szerintem még mindig nem mond igazat – pontosabban nem teljesen –, de… Felnőtt ember, aki nem tartozik nekem számotvetéssel.
– Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Én arra tippelek, előbb-utóbb feladja. Lesz más, akit el akar tenni láb alól. – Más esetben mondanám, hogy majd én beszélek vele, de semmit sem segítene a helyzeten, sőt. Nem tőlem fél, hanem a rendőrségi reakciótól, ami nem érdeke, de ez nem jelenti azt, hogy ne ordibálná mindig fennhangon, mit gondol rólunk, arról, hogy az „Ő adójából zaklatjuk a jó embereket, miközben a sok buzit meg bevándorló niggert” szóra se méltatjuk. Semmit nem érnék el azzal, hogy a tudtára adom, odafigyelek Tea-re.
– Ha ez opció lenne, ezt ajánlanám – értek egyet vele rezignáltan, ami a költözést illeti. Talán csak azért vagyok ennyire nyugodt miatta, mert tudom, hogy semmi esély rá. Tekintve, milyen régóta vagyok a rendőrségnél, már nem keresek olyan rosszul, de tudom, hogy így sincs semmi esélyem tulajdonosnak lenni, nem ebben a városban.
– Szerintem Powellék már annyi sprayt kaptak az arcukba, hogy immunisak – vonom meg a vállam. – Komolyan mondom, hogy ne próbálkozz velük, se te, se mások. Ők nem az apád, aki ittasan keresi a rezsipénzetek hajnali háromkor. – Kiráz a hideg, ahányszor látok egy-egy „tanulj önvédelmet, hogy bármilyen támadóval szemben esélyed legyen” reklámot látok, főleg, ha nőknek címezik. A lélekjelenlét fontos, a magabiztosság, a tiszta fej, ami senkinem nem jön magától, csak tanulni lehet – de ezek az edzők, akik 95%-ban a pénzre hajtanak, úgy adják elő a jiu jitsu vagy judo fogásaikat, mintha hirtelen nem számítana a fizika törvénye. Mintha nem maradnál attól függetlenül száz-százhúsz lábnyi, akit egy testesebb férfi könnyen leterít, vagy mintha azok a bizonyos „rúgási technikák” segítenének egy késsel szemben, nem beszélve a lőfegyverekről. Vannak esetek, amikor a lélekjelenléted, a bátorságod, egy kulcscsomón tartott önvédelmi eszköz vagy a paprikapsray megmenthet, de ha a másik kellően elszánt, csak az ment meg, ha kiveszed magad a szituációból.
Az unokatestvérem, Ashley, antifeministának hívott, mikor levezettem ezt neki, hiába mondtam, hogy az egyenlőségnek semmi köze ehhez; én se próbálnék megverekedni valakivel, aki egyértelműen nagyobb és erősebb nálam, vagy fel van fegyverkezve, ahogy nem tettem annál a parkos esetnél sem. Mindegy, legalább arra jó volt a kórházban töltött két hetem utána, hogy Ő se jár bedugott füllel sétálni.
A labdára nézek, és elmosolyodom. – Ez most ilyen általános iskolás figyelemelterelési taktika? „Úgysem mered”? – kérdezem, felvonva a szemöldököm. Mondhatnám neki, hogy menjen haza, egyébként is butaság egyedül lézengeni a sötétben, hiába van ott egy köpésre a lakás. Helyette teszek néhány lépést hátra, enyhén megrogyasztom a térdem, és a tőlem telhető legjobb defenzív pozícióba helyezkedem. – Mutasd, mit tudsz, Curry.