Hogy milyen vagyok én? Ez szerintem egyike azoknak a kérdéseknek, amikre ép elméjű ember nem szívesen válaszol, de ha mégis összeszedi minden tudását és nekiveselkedik, akkor sem adhat teljes képet. De még feltétlenül igazat sem.

Persze vannak velem kapcsolatban univerzális igazságok, mint például hogy szeretem a zenét, szeretek gitározni, fellépni, szeretem az élőlényeket és a természetet, azt a gyönyörű logikát, ami minden földi élőt összeköt (bár már ez sem teljesen igaz, mert néhány zenével őrületbe lehetne kergetni és a szúnyogokkal sem épp baráti a viszonyom). Szeretem jól érezni magamat a barátaimmal, szeretem a jó filmeket, szeretek jó könyveket olvasni, főleg krimit és sci-fit, de nem vagyok túl válogatós. Olvasom, ami a kezembe kerül, ha nem győz meg az elején, maximum nem olvasom tovább. Valahogy így vagyok az emberekkel is. Szeretem a hullámvasutakat is, amit nem tudom, miért emelek ki.

A nem szeretem kategóriát nem biztos, hogy most fel szeretném sorolni, de íme néhány ínyencség a listáról: fagyi, kétszínű emberek és környezetszennyezés (tudom, az utóbbi kettővel nem vagyok annyira egyedül).

Hálás vagyok a nagyszüleimnek, amiért nem hagytak elveszni és a szüleim helyett gondomat viselték. Hálás vagyok a gitártanáromnak is, aki nélkül szintén nem lehetnék az, aki ma vagyok. Remélem, hogy már nem gyűlölöm az anyámat azért, mert jó ideje úgy tűnik, mint aki elfelejtette, hogy van egy lánya. Az apámról kár is szót ejteni.

Alapvetően kíváncsi természet vagyok, ha valamit nem ismerek, minden szégyenérzet nélkül kérdezek, utánaolvasok, kutatok, ha úgy tartja kedvem. Szeretem azt gondolni, hogy logikusan gondolkodom és cselekszem, de ez bizonyosan nincs mindig így.

Fontos számomra az igazság és igazságosság, ebből fakadóan elég rosszul tűröm a hazugságot és a hamisságot. Nem fogom meghúzni magam a sarokban és tartani a számat, csak mert megpróbálnak megfélemlíteni. Megvan bennem a kellő makacsság és kitartás, hogy az igazamért (vagy más igazáért) a végsőkig elmenjek, még akkor is, ha ez olykor áldozatokkal jár.

 Három nappal a nyolcadik születésnapom előtt, reggel fél hétkor ültünk fel a repülőre, három bőröndnyi ruhával és egyéb apróságokkal, amiket anyámnak még sikerült bepasszíroznia. Előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert a szüleim hálószobájából minden egyes szó kristálytisztán áthallatszott hozzám. Tudtam minden apró részletet, és bár gyerekfejjel nem teljesen értettem az elhangzottakat, abban biztos voltam, hogy az eddigi otthonomnak búcsút inthetek. Erről anyám is biztosított két hisztérikus kitörése között; „Többet nem kell itt fáznod, ezen a rohadt szigeten. Amerikába költözünk örökre.” Pontosan emlékszem a szavaira és az arckifejezésére, mennyire ijedtnek, dühösnek és tanácstalannak tűnt. Mint egy sértett gyerek, aki épp igyekszik minél fájdalmasabb bosszút állni. Az nem érdekelte, hogy az apám elleni hadjárata miként hat az én életemre. Még csak el sem búcsúzhattam tőle, bár ez nem tudom, melyikükön múlott.

Akkoriban nagyjából annyit tudtam Amerikáról, hogy hol keressem a térképen, illetve azt, hogy ott angolul beszélnek. Persze tudtam azt is, hogy ott élnek az anyai nagyszüleim, akikkel addig még soha nem találkoztam, de itt vége is szakadt a felsorolásnak. Anyámat teljesen hiába kérdeztem bármiről, csak bámult ki a repülőgép ablakán, mintha nem is léteznék. Egyszer megsimogatta a fejemet, és valami olyasmit mondott, hogy nem kell félnem, de nem tudtam hinni neki. Rettentően dühös voltam rá és apámra is. Mielőtt elaludtam volna a kényelmetlen ülésben, hogy bepótoljak valamit az éjjel elmulasztott alvásból, megfogadtam magamnak, hogy én soha nem leszek ilyen gyenge és önző, mint az anyám.

Ahogy az várható volt, Brooklynba költöztünk, a nagyszüleimhez. A lakás nem volt túl nagy, kettőnknek csak egy szoba jutott, így egészen közelről nézhettem végig, ahogy anyám elhagyja magát. Eleinte csak sokad aludt, mindig fáradtnak tűnt, és a nagyapám unszolása ellenére sem volt hajlandó munkát keresni magának. A tanulmányi ügyeimet sem intézte el, így abban az évben egészen októberig otthon maradtam, mire a nagyanyám végre be tudott íratni a körzeti iskolába.

Szerencsére az angollal nem volt gondom, mivel addig kétnyelvűként nevelkedtem, de minden mással igen. Haza akartam menni Izlandra, a családom szétesett, az anyám általában annyi nyugtatóval indította a napot, hogy a beszéd is nehezére esett, miközben két, számomra idegen öregember vette át az irányítást az életem felett. Még szép, hogy nem viselkedtem úgy, mint egy átlagos nyolc éves kislány. Nem csináltam meg, amit a tanár kért, nem érdekeltek a szabályok se a rossz eredmények, valahogy mindig bajba kerültem. Szerencsére a nagyszüleim józan gondolkodású emberek, így elég hamar megpróbálták lekötni valamivel a fölös energiáimat, illetve azt a rengeteg indulatot, ami ennyi idősen már a lelkemet terhelte. Az már más kérdés, hogy nem feltétlenül sikerült elsőre eltalálni, mi is lenne a megfelelő elfoglaltság.

Így került tíz évesen először a kezembe gitár. Ez a hangszer teljesen új mederbe terelte addigi rövidke életemet. Onnantól nem volt velem gond az iskolában, mivel otthon megfenyegettek, hogy nem járhatok gitárórára, ha még egyszer behívatja őket az igazgató. Éltanuló lettem, mert egyébiránt nem okozott gondot az iskolai követelmények teljesítése, csak addig nem voltam túl motivált. Soha többet nem érkezett rám panasz, a gitároktatóm pedig apám is lett apám helyett (akit azóta sem láttam).

Anyám mindeközben megállíthatatlanul mélyedt el a mindent felemésztő depresszióban. Inni kezdett, majd visszatért fiatalkori hobbijához, az önsértéshez. Nagyjából tizenkettő lehettem, amikor (gondolom emiatt) valahogy mégis megoldottuk, hogy a tárolószobából gyerekszobát alakítsunk ki. Amennyire én láttam, a nagyszüleim igyekeztek mindent megtenni érte, szanatóriumban is volt három hónapig, pedig hónapról-hónapra gondosan be volt osztva minden dollár, hogy valahogy megéljünk így négyen. De sajnos hiába került sokba, semmit sem segített.

A mi anya-lánya kapcsolatunk sem alakult túl rózsásan. Mivel nem törődött velem, egy idő után én is magamra erőltettem ezt a hozzáállást irányába. A nagyszüleimhez és Timhez, a gitártanáromhoz igazodtam, őt pedig amennyire tudtam, figyelmen kívül hagytam. Persze ez nem volt túl könnyű feladat, így igazából elég sokat szenvedtem miatta.

Tizenhat évesen kaptam egy egész komoly szólógitárt, ezután nem sokkal pedig Anusha-val, az osztálytársammal és két fölénk járó fiúval megalapítottuk az Explosive Eagles nevű csapatot. Leginkább általunk istenített punk és hardcore punk bandák számait játszottunk Anusha-ék hatalmas garázsában, nem hiszem, hogy bármelyikünk is komolyabb álmokat dédelgetett volna e téren. Egyszerűen jó volt így levezetni a mindennapi feszültséget, amiből nekünk, négyünknek talán kicsit több is adatott, mint egy átlagos amerikai tinédzsernek.

Mivel elég jól ment a kémia és a biológia is, vegyészmérnökként tanultam tovább, természetesen ösztöndíjjal, így el is költözhettem otthonról. Már első évben összejöttem az egyik egyetemi oktatómmal, akivel a húsz év korkülönbség ellenére majd négy évet eltöltöttünk együtt. Végül én vetettem véget a dolognak, amikor komolyabban is megkaptam tőle, hogy nekünk nem lesznek közös gyerekeink.

Nem különösebben tudtam, mihez is szeretnék kezdeni a diplomával, ha egyszer kézhez kapom, inkább csak engedelmeskedtem a nagyszüleim elvárásainak. A szakértői állást is a nagyapám intézte, aki nyugalmazott nyomozóként még a mai napig igen szoros viszonyt ápol a bűnüldözéssel. Persze szeretem a munkám, ahogy a kollégáimat is, csupán néha elbizonytalanodok, hogy tényleg egy steril laborban van-e a helyem.

Már a toxikológiai részlegen dolgoztam, amikor anyám az internet legsötétebb bugyraiból előkapart magának valami elvált biztonságtechnikai szakértőt, majd nagyjából egy hónappal később hozzáment, és el is költözött a lakására. Sokatmondó, hogy minderről WhatsAppon értesített, az esküvőre pedig nem hívott el, ahogy a szüleit sem. Sokáig nem értettem, mi történt és talán most sem teljesen, de már nem érdekel… vagy legalábbis nem akarom, hogy érdekeljen.  

A szerencse úgy hozta, hogy mindez idő alatt az Explosive Eagles tagjai nem sodródtak túl messze egymástól, így ha nem is olyan gyakran, mint gyerekként, de a mai napig zenélünk együtt. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. A Crypt nevezetű helyen van egy próbaterem, amit olykor kibérlünk, néha pedig még fel is lépünk a kocsmával egybekötött alagsori színpadon. Még mindig nincsenek nagyra törő álmaink, de azt már tapasztalatból tudjuk, hogy kell egy jó estét szerezni (kis) közönségünknek.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Meglehetősen korán forgatta fel az életedet a költözés és szakított ki hirtelen abból a világból amit addig ismertél. Félelmetes lehetett gyerekként ezt megtapasztalni, főleg hogy még utána sem volt úgynevezett stabilitás az életedben, hiszen édesanyád felfogása minden volt csak nem segítőkész. Érthető módon érezhetted magad teljesen egyedül, mert akik a nagyszüleidnek nevezték magukat, ők nem többek voltak az idegeneknél és számodra idő kell ahhoz, hogy családként tekints rájuk.
Jó volt olvasni arról, hogy a veled történtek ellenére igyekeztél valamilyen elfoglaltságot találni, ami elterelheti a figyelmedet, ahogyan arról is, hogy miképpen sikerült kibújnod a szülői árnyék alól. Úgy látom a baráti társaságod sokat segít abban, hogy azt érezd te is tartozol valahova és szerencsés, hogy egymásra találtatok.    
Nehéz megtalálni az utunkat és azt amit szeretnénk elérni az életben, szóval ne görcsölj emiatt. Abból amit olvastam rólad az jön le, hogy számodra aligha létezik megoldatlan akadály, így biztosan rálelsz majd arra amit igazán szeretnél. Egy ügyes és bátor hölgy vált belőled, aki bármit képes elérni, ha nagyon akarja. Szurkolok, hogy összejöjjenek az elképzeléseid, mert megérdemled, hogy olyan életet élj amit már te alakítasz és amit nem vehetnek el tőled.
Örülök, hogy olvashattam a történetedet. Igazán tetszett és várom mit tartogat számodra a folytatás.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!