Kiskoromba teletömték a fejem, hogy egy gazdag férfit kell, válasszak, hogy mindenem meglegyen. Sok pénz, helyes férj és sok, sok gyerek. Így is nőttem fel, hiszen anyám mindig azt mondogatta, hogy szép vagyok, és ezért mindent megkaphatok. Kicsit manipulált csak. De akkoriban fel sem tűnt, hogy mennyre a pénz érdekli, mint sem az, hogy jó helyre kerüljek be. Igazán magam sem tudom, valamikor tiszta derű vagyok, és percenként rácsodálkozom a világra, és jókedvűen szemlélem a sok embert a metrón, villamoson, a buszon, a tájat, a helyet, ahol lakom. Néha meg minden annyira bonyolult és érthetetlen. Azt tudom, hogy sokan kedvelnek, sokan nagyon nem, tehát valakinek nagyon bejön, amilyen vagyok, valaki pedig falra mászik tőlem..., néha halál összeszedett vagyok, néha pedig érzem, hogy hülyeségeket beszélek össze-vissza, de csak folytatom..., azt hiszem, alapjában véve elég ideges természetű vagyok, valamint nagyon egoista, tehát ismerem a képességeimet, néha talán túlértékelem őket, és másokat nézek le, kicsit azt hiszem, reálisabban kéne gondolkodnom... összeszedni talán nem tudtam mindazt, ami engem jellemez, de lehet, hogy ez jellemez leginkább.

Az ecset játszi könnyedséggel siklik a vásznon. Fel sem tűnik, hogy oldalra döntött fejjel figyelem, ahogy a szőrszálak összesimulva a vásznon csúsznak. Mindig is megnyugtatott, ahogy a festék szúrós szaga az orromba kúszik, ezzel minden -féle terhet és gondot kiűz az elmémből. Más csak kedélyesen kacagna, hogy milyen gondja lehet egy olyan nőnek, akinek a férje a tenyerén hordozza és a bankszámlája szinte kimeríthetetlen. Hát persze. El is felejtettem, hogy a pénz immáron sokkalta többet ér, mint az érzelmi stabilitás.
A kép alakul, ahogy a fák az égig nyújtóznak, eltakarva a napot, és a sötétség dominál. Olyan akár a lelkem belül. Elvesztem önmagam. Kifújom a bennem tartott levegőt és egy kósza tincset a többi közé tűrök a csuklómmal, ezzel egy idejűleg egy kevés festék csöppen az arcomra. Elmosolyodom, ahogy fehér bőrömön cikázik a vizes festék, otromba csíkot hagyva maga mögött, ahogy az államról lecsöppen. Befejezve útját. Az ajtó kivágódik, ahogy a hideg fuvallat a festő köpenybe kapaszkodva jelzi, hogy társaságom akadt. Megfordulva törlöm le a maszatot az arcomról, Jonas lép be, őszes tincsei szinte már ezüstös keretet adnak sötét hajának és borostája élének. Vonzó, ahogy erőteljesen szeli át a szobát. Talán egy apró remény, ami felcsillan a lelkemben, hogy a vágy, amit annyira hiányoltam talán újra fellobbant, de az arca merevsége már erős fájdalmat sugárzott a gyomromba, ahogy szavai mennydörgésként csattannak a fejemben. Az órára pillantok és azonnal összerezzennek. A festészet elvette az időérzékemet. Már rég készülődnöm kellene. Amint leteszem a palettát, és fordulok felé, már érzem. Bajban vagyok. A számat sem kell kinyitnom, mert beleszaladok a tenyerébe. Ahogy az arcomon csípősen cuppannak ujjai. Azonnal könnybe lábad a szemem. Az utóbbi időben sajnos sűrűsödtek az ilyen alkalmak. Tekintve, hogy már szinte ki sem kell nyitnom a számat, elég ha elfeledkezek magamról és megpróbálom jól érezni magam. Jonas úgy rángatott a szobánk felé, hogy éreztem, ennek nyoma marad, a fürdőbe érve a padlóra érkezve tudtam, hogy mi a dolgom. Zuhany alatt potyogtak a könnyeim. Nem engedhetem meg, hogy sírni lásson. A vízcseppek pedig elmossák azokat. Fürdőszoba rejtekéből előbukkanva, a párás ködbe burkolódzva a ruha kikészítve az ágyon. A keze nyoma már most lila árnyalatban tündöklik. Erre bezzeg figyelt, hogy az ejtett váll mellett a könyökömig érjen a ruha. Megköszörülöm a torkom, ahogy a tükörbe nézve egy porcelánbabát látok. Üres szemmel bámulja önmagát, az alapozótól már szinte magamra sem ismerek. Bár ez a cél, hogy kívánatos legyek a szemnek. Hogy úgy pózoljon velem, akár egy trófeával. A ruha halványkéken csillog, pontosan kiemelve a halott lelkem sötétségét. Utolsó simítások és végül kilépek a ház ajtaján, ahol a kocsiban már vár. Már érzem a szemét magamon, ahogy közeledek. Minden centimétert alaposan megnézve. Végül az ülésbe merülve nézek kifelé az ablakon. Némán. Ahogy mostanság az életünk telik. Érzem, hogy ujjai a ruhámhoz érnek és lejjebb húzva keresi a nyomot. De nincs. Az alapozó úgy rejti el a bűnt, mintha meg se történt volna. Egy elégedett konstatálás és a telefonja veszi át az uralmat. Egy pillanatnyi elgyengülést engedélyezek, hiszen ilyenkor nem figyel. Lehunyom a szemem. Végül kékjeim a célállomást veszi tűzkeresztbe. Mintha csak arra várnék, hogy ez a kastély megváltja a világomat. Bár tudom, hogy nevetséges, még is van egy csöpp remény. Akár csak a mesékben, ahol a hercegnő újra boldog lehet. Bár nem a szörnyeteg miatt. Mert ez a szörnyeteg már másnál keresi a boldogságot. Persze úgy teszek, mintha nem tudnám. Bár a tény, hogy nem érint meg, már csak erőszakkal, az sok mindent elárul. Bár csak tudnám élvezni az életet. Költeni a pénzt és nem foglalkozni semmivel. Ki lehet kapcsolni az érzelmeket? Ezen gondolatokkal szállok ki a kocsiból, ahogy a nagy lépcső elénk tárul egy szemhunyásnyi időt elmerengve azon, hogy mennyire gyönyörű alkotás, ahogy ezek a monstrumok még az évek múlásával is ragyognak, és büszkén viselve az idő vasfogát. Görbe tükör felém. Mintha magamat látnám. Erős külső mögött, omladozó falak. Feszes háttal, üres szemekkel, széles mosollyal üdvözölve az embereket, akik körül vesznek minket. A férjem karjába kapaszkodva. Hiszen boldog házasok vagyunk.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Engedd meg, hogy kicsit áradozzak arról, hogy mennyire tetszett a hasonlat amit az előtörténet elején használtál a festmény és a lelked összehasonlításával. A művészet szépsége, hogy szavak nélkül is képes vagy elmesélni általa azt a rengeteg gondolatot, fájdalmat és keserűséget ami benned lakozik. Amit át kell élned a házasságodban, a férfi mellett, aki a legfőbb támaszod helyett a bántalmazód, az szörnyű. Törékeny nőként nagyon nehéz szembeszállni a tömény erővel és gyűlölettel, de én mégiscsak arra bíztatlak, hogy lépj le amíg nem késő. Hagyd ott, menekülj, hidd el, ennél a szörnyetegnél bármi jobb lehet.
A legnagyobb erő benned van, mert minden bántás és fájdalom ellenére képes vagy magadra ölteni a csinos ruhát és úgy mosolyogni a célközönségnek, mintha te lennél a világ legboldogabb embere. Próbáld meg felhasználni ezt az erőt és továbblépni
Őszintén remélem, hogy előbb vagy utóbb sikerül kilépned a fényre és kívánom, hogy nemsokára a vásznat is boldogsággal, színekkel és szabadsággal tudd megtölteni.
Színt és rangot admin ad, addig is foglalózz és vesd bele magad a játékba.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!