She's the girl next door, nothing special
Ez a megállapítás már ott sántít, hogy a Griffin család beleillene egy középkori ír klán káoszába is. Ami Teagan kiváltsága, miszerint ő született elsőként a családba, egyszerre átok is, mert részt kellett vennie a kisebb gyerekek nevelésében. Amikor az osztálytársai eljártak szórakozni engedéllyel, addig ő választhatott a kicserélem Mason pelenkáját akció és aközött, hogy ninja mozdulatokkal lopakodik ki a házból, hogy az egyébként trash haverjai közt úgy gondolja, jól érzi magát. Az is hátrány, hogy az anyján kívül ő az egyedüli XX kromoszómával megáldott lény az állatkertben, mert néha tényleg annak érzi az otthont a négy öccse és az apja jóvoltából. Végeláthatatlan rendrakás, takarítás és szinte mindig történik valami, ami miatt fásultan már csak beszáll a mókuskerékbe és nem akar onnan kitörni. Ha fáradt is, nem mutatja jelét és a családja felé mindig van egy kedves szava, egy megoldást kínáló bátorító hozzászólása. Velük törődik és számára a család szent, bármit megtenne értük. A szegényebb réteg képviselőiként a szüleit szinte sosem látta a munkájuk miatt, hogy legyen mit tenniük az asztalra, ezért is hárult át a gyerekek nevelése részben (majdnem teljesen egészben) Teaganre, akire a mai napig hallgatnak a fiúk, kivéve akkor, amikor a hormonjaik veszik át a főszerepet vagy már a sokadik csínytevést követik el. A szülei sztahanovista felfogását kellett volna örökölnie és annak ellenére, hogy a fizetés miatt dolgozik, dupla műszakokat is vállalva, betegséget pótolva, nem tud huzamosabb ideig megmaradni egy-egy munkában, mert az önérzete nagyobb annál. Kíméletlenül őszinte, ami a szívén, az a száján típus és a sorozatos lelkébe taposások elérték azt, hogy inkább elvegye azt, amire szüksége van, mintsem kérjen. Büszkébbnek és önállóbbnak gondolja magát, ezért esik nehezére kérni, mert ő mindent meg tud oldani egyedül. Még ha nincs is így. Még ha jól is esik neki az, ha segítenek neki, de ezt senkinek sem vallaná be. Semmi pénzért.
Nem viseli jól, ha lekezelően bánnak vele, ha nem adják meg a tiszteletet a nála gazdagabb és tanultabb emberek. Azért, mert nem luxus körülmények közt él, mert nem pezsgőt iszik és epret zabál naphosszakat, hogy Lamborghinit csak reklámokban látott vagy ha éppen Manhattanbe vezette az útja, még nézhetnék embernek. Itt mutatkozik meg az egyik gyengesége: kimondva és elhallgatva is irigységet érez azon emberek iránt, akiknek minden az ölükbe hullott. Akiknek könnyű az élete, akiknek nem kell attól tartani, hogy a családtagjaiknak nem lesz mit enniük. Retteg attól is, hogy elveszíti a szüleit, mert hiába, hogy megvannak a maguk hibái, még úgy tekint rájuk, mint alapkövekre, akik nélkül már rég elföldelték volna úgy, mint az egyik nagybátyját a három közül. Tisztában van azzal, hogy az életkörülményei nem fognak megváltozni, hogy a Griffinek mindig csak Griffinek lesznek másoknak, akik lopnak, csalnak és hazudnak de csak annyira, hogy abból ne jöjjenek ki nyertesen és mindig is a rendőrség célkeresztjében voltak ők. Hiába akart volna kitörni ebből a környezetből, rájött, hogy semmi különleges nincs benne, nem lenne jó nővér és nem azért, mert ne tudta volna megtanulni az anatómiát, ne értett volna a sebkötözéshez, egyszerűen csak tudta, hogy az idegesítő és vinnyogó betegekhez az ágytálat vágta volna hozzá mérgében és elkeseredésében. Mégsem ezért hagyta abba a tizenkilencedik hónapban a képzést, hanem azért, mert a munkát nem tudta összeegyeztetni a tanulmányaival. Ha egymaga van, gyakran gondolkodik a mi lenne ha kezdetű jövőképeken. Azon is, hogy mit kellett volna másként tennie, mondania, de tudja, hogy ő nem lehet több, mint Griffin.
Az érzelmeit, a valódi közelséget nehezen mutatja ki és azt is leginkább csak tettekben, apró gesztusokkal. Belehalna, ha be kellene vallania, hogy mennyire egyedül is érzi magát és ezen az sem segít, hogy a mai napig esténként ő olvas mesét Henrynek és Lucasnak. Teagan egyszerre van mindenki és senki mellett is. Ha megbántják, azt mosollyal, szarkazmussal és nemtörődömséggel, látszólagos könnyedséggel reagálja le, a témaváltás koronázatlan királynője, ha éppen azt kérdezik meg, ő hogy van. Mindig jól. Sosem fáradtan. Sosem egyedül. Hogy lehetne egy Griffin? Nehezen bízik meg másokban, és annál is nehezebben nyit mások felé, de ő az a nő, akivel a buszmegállóban elbeszélgethetsz a sportról, időjárásról, a turistákról és arról, hogy szeretne végre eljutni New York határain túl is, mert sosem tudott osztálykirándulásokon részt venni. Mert ő csak egy Griffin, akinek a szülei mindig azt mondták, hogy most nem lehet, majd később.. majd jövőre. A felesleges, hiábavaló ígéretekkel áltatták őt mindig is. Ezért is van szüksége néha arra, hogy elengedje a napjait és éjszakába nyúlóan, amikor elcsendesedik a családi ház és csak Charlie vagy Mason szökik ki, velük tart, de a kosárpálya felé irányt változtat. A hárompontosokkal megkönnyebbül. A kétpontosokkal elenged és a zsákolást meg se próbálja. Ahhoz nem elég jó a technikája és a súlypontemelkedése.

A hatodik napom reggelén, napi tíz óra munka után a menstruációm első napján megengedtem magamnak, hogy azon elmélkedjek egymagamban a két négyzetmétert sem meghaladó helyiségben, hogy azt kívánjam, inkább születtem volna a reggeli merevedések elszenvedőjeként. Ehelyett anyám fájdalomcsillapítóinak egyikét nyeltem le nem egészen húsz perccel ezelőtt mindenféle folyadék hiányában, azon imádkozva, hogy mielőbb szétáramoljon a szervezetemben a bogyó hatása. A hányinger lassan kúszott fel a torkomig, amit igyekeztem tompítani a hideg csempére pakolt tenyereimmel, lehunyt szemekkel, egyenletes légzéssel kísérve mindazt. Az odakint futkosó ócséim minden bizonnyal valamin már megint összevesztek, mert az add ide az az enyém felkiáltásra a kussoljál választ kapta Henry Mason szájából. A következő pillanatban az ajtó túloldalán nyekkent egy test, az ajtófélfa is beleremegett a hirtelen helyváltoztatásba.
- Teagan! - Charlie sürgető hívására összepréseltem a számat. - Hé, Tea! - ez már üvöltésre sikerült és elképzelni sem tudtam, hogy mégis mire kellhetnék neki, amikor utoljára huszonöt percel ezelőtt látott, amikor benyitottam a Masonnel közös szobájukba, hogy felébresszem őket. Charlie-t már nem kellett, a hirtelen takargatás közepette a pornó magazin csúszott le az ágyról a padlóra, teljes rálátást biztosítva Hugh Heffner valamelyik megcsalt, de nagyon is imádott nőjének egyikére. Akkor is így sivított az öcsém, de ahelyett, hogy kimentem volna azonnal, egy csomag zsepit dobtam az ágyára. Legalább ne akkor könnyítsen magán, amikor a testvére még alszik, a francba is! - Titty! - becsatlakozott Lucas is a maga három évével. Hiába jeleztem neki, hogy úgy ne hívjon mások előtt, erre az intelemre sosem emlékezett a boltok sorai közt. A fejemet a plafon felé emelve eresztettem ki a benn tartott levegőt, a következő pillanatban pedig már mentem is érte, mielőtt végigüvöltötte volna Titty-kkel a boltot. Anyámék ellenben velem nem ismerik a fogamzásgátlót. De abban is biztos vagyok, hogy apám életében nem bontott még ki kotont, talán ezért is lettünk ennyire népes család. Azt mondta anyám, a Griffin genetikában van. Én kevésbé hiszek ebben. A tűzbe mennék értük és ugyanennyire is fojtanám meg mindet, ha egyszer besokallok. De nem fogok. Ők a családom, legyenek bármilyenek is.
- Mindjárt megyek, Charlie! - emelkedett hangon szóltam, hogy Mason és Henry civakodásán is túl hallatszódjon. Szusszanva néztem le a csupasz combjaimra, csak hogy felbontsam az apró csomagot és elrendezzem a dolgomat. Két kiabálással és én megmondtammal később nyitottam ajtót, épp csak szívinfarktust nem kapva amiatt, hogy Henry az ajtó előtt bámult fel rám az uzsonnás táskáját felnyújtva felém.
- Éhes vagyok!
- Az előbb ettél.
- Megehetem a maradékod?
- Csak ha elpakoltál magad után - kezet kellett mosnom, de arra azért nem számítottam, hogy neki az elpakolás egyet jelent azzal, hogy lesöpört mindent az asztalról a padlóra. Különben is a kuplerájra gondoltam, ami a szobájában fogadott minden alkalommal, ha beléptem. Most már mindegy. Felnyögtem a fejrázás során, mert erre most tényleg nem volt sem idegrendszerem, sem ingerenciám. Megnéztem magam a tükörben. Fésű helyett az ujjaimmal szántottam végig a tincseimen és dörzsöltem valami életet az arcomra nedves kézzel, amikor Charlie jelent meg az ajtóban.
- Fú, de szarul nézel ki még mindig.
- Köszi. Életem bókja. Csak ezért kerestél?
- Dehogyis. Ezt bármikor megmondom neked - vigyorgott, de csak addig, ameddig a törölközővel hirtelen felé nem csaptam. Akkor már nevetett, mert nem értem el. - Írsz egy igazolást anyuék helyett a suliba? Nagyon betegnek érzem magam ma. - ha lehetne szarul hangzó köhögés versenyre valakit nevezni, akkor azt Charlie megnyerné. Összevontam a szemöldökeim, ahogy felé fordultam. Nem feltétlenül a kérése miatt voltam morcos. Gyűlöltem menstruálni.
- Milyen dolgozatból akarsz kimaradni? - mindketten tudtuk, hogy meg fogom írni az igazolást. Anyuként aláírva, mert még amikor én jártam középsuliba, tökéletesítettem anyánk írását. Én sem feltétlenül voltam ott minden dolgozatnál vagy minden órán.
- Anatómia. A békát felvágom neked nagyon szívesen, ki is belezem, de...
- Kímélj meg ma a részletektől - nyeltem egyet. Még egy fájdalomcsillapítóra be fogok nevezni, azt hiszem. - Mrs. Thomas a neve, ugye? - túrtam bele a hajamba megint, de csak hogy feltekerjem egy laza kontyba hajgumi nélkül, ami úgysem ért semmit és ez a következő percekben be is igazolódik majd.
- Ja. Még mindig képtelen megtanulni a nevem és Chipnek hív. Gyűlölöm azt a Tehenet - fortyogott az öcsém, amire már csak megforgattam a szemeimet és persze ki kellett húznom az igazolólapon a Tehén szót, átírva Thomasra, ahogy tovább ecsetelte a gyűlöletét. Hoppá!

Nem egészen fél órával és három AC/DC számmal később végre hozzájutottam a második fájdalomcsillapítómhoz, miután Lucast felkapta Mason és együtt indultak "iskolába". Charlie nem, mert róla tudtam, hogy épp az imént adtam meg neki az indítékot, miért is fog hiányozni, de ha az egyik gyerek nincs bent, a másik se érezte, hogy szüksége volna okításra. Valószínűleg apám nyomdokaiba fognak lépni és a történelem megismétli önmagát. A különbség csak az, hogy ameddig apánk életművészként valahogy mindig elkerülte a rácsokat, a fiúk nem fogják. Főleg, ha azzal a Benny gyerekkel lógnak.
Nem az én dolgom.
Dehogynem! Percek óta a legtisztább felsőmért kutakodok a tiszta, nem tiszta és cseszettül mocskos kupacok között, mert nekem sok lánnyal ellentétben nem azon kellett gondolkodnom, hogy mit vegyek fel, hanem hogy mi tiszta. A zene ritmusát a csengő helyett (ami amúgy sem működik már évek óta) az ajtón dörömbölés szakítja félbe és épp csak sikerül egy ismeretlen eredetű pólót magamra kapnom és lerángatnom a hasamig, mielőtt ajtót nyitnék. Talán Mason felsője, ami rám még egy kicsit nagyobb is, mint kellene, de legalább takar annyira, hogy ne kelljen szabadkoznom Cam... Cam (?) előtt.. A jelenléte inkább meglep, mint nem, a hivatalos szerelése a jelvénnyel a mellkasán pedig megint egyet jelent azzal, amiért mindig keres. Amiért a legtöbbször keres. Talán ezért is sikerült vehemensebbnek lennem, mielőtt beinvitáltam volna a Griffin-féle szemétdombra, ami akár egy külön negyed is lehetne itt Bushwickban, annyira egyedi. Döglött egérrel még nem találkoztam a lakásban, de nem lepne meg, ha valahol mégis csak meghúzná magát valami, mert rendet akkor látott ez a kóceráj, mielőtt beittuk volna magunkat a falaiba, a padlóba. Cam is érezte a Griffin-szagot? A figyelmem nem kalandozott el rajta, mert túlságosan régóta ismertem, nem tudott volna újat mutatni azon túl, hogy a mai napig ő az egyetlen, aki hisz bennem, aki nem akarja elfogadni azt, hogy én csak egy Griffin vagyok, aki semmire sem jó vagy elég.
A szavai nem nyugtattak meg, de leginkább azóta érzem ezt, mióta a rend őrei közé tartozott a szolgálunk és védünk mantrával kelve és feküdve. Nem ő változott, egyszerűen csak én maradtam ugyanaz, aki akkor is voltam, amikor még a suliban el kellett viselnie azt, ahogy feltrancsíroztam a békát. Ahogy letöröltem a kezemről a ráfröccsenő vért és ha jól emlékszem, én voltam az első is, aki megkínálta őt cigivel, csak mert olyan jó heccnek gondoltam Mrs. Thorn általam meglovasított cigisdobozát trófeaként felkínálni a köznek. Akkor egyedül Cam volt az, aki nem mart rá a kis fehér rúdra, ami nem zavart, csak kimaradt minden low life kategóriás csínytevésből és bandázásból. Ő mindig jó volt. Ő mindig jobb volt és ha nem is tudta, akkor nem csak irigységet éreztem, amiért neki mindene megvolt. Amiért neki a neve nem volt egyenlő a putrival, és talán ezért is néztem fel rá, de soha, életemben egyszer sem, még némi alkoholos befolyásoltság után sem éreztem szükségét eme vallomásra. Nem kellett tudnia róla.
Nem volt szüksége arra, hogy ajnározzam.
Az öcséim vandálkodása kicsapta a biztosítékot, de megtanultam, hogy nem ér többet a veszekedésem, tagadásom és hirtelenségem, mint hogy megpróbáljak megoldani minden problémát, eltussoljak bizonyos dolgokat és ehhez némi büntudattal Cam segítségét is igénybe kellett vennem. Sokadszorra. Mindig. A mosogatónál állva az öcséim megfojtási technikáin túl a hitetlenség is ott játszott az arcomon, miközben próbáltam feldolgozni és megérteni Cam szavait. Mrs. Khadirt kellene megnyernem és lekenyereznem, de az biztos, hogy Mason és Charlie addig nem fog hazajönni, ameddig a nyelvükkel tisztára nem sikálják Khadirék boltját. Ha kell, én magam is besegítek nekik, miközben az anyagi kár mértékét pörgettem a fejemben.
Hónapok óta egy új mosógépre gyűjtöttem és már csak ezt a hónapot kellett volna hozzátennem. Cameron viszont még mindig itt volt. Szóval tartott. Hagyta, hogy feldolgozzam a magam módján az információkat, de a nevetése sem segített. Mennie kellett, hívta a kötelesség. Én sem akartam, hogy maradjon. Mégis a pillantásom felé vándorolt.
Megkérdezed vajon?
– Hé, ha esetleg... Tudod, végeztél az öcséid megölésével, nem lenne kedved elmenni egyszer kávézni? Tudod, olyan kávét, ami nem pár hónapos - Igent akarok mondani rá!
– Ömm... De, ja, persze! Valamikor, mindenképp. Meg kell néznem, mikor nem dolgozom, de majd beszélünk róla - igazat mondtam, de tudtam, hogy ezért soha nem keresném fel. Anyám évekkel ezelőtt, amikor a nyilvánvaló izgalmamat látta rajtam, hogy tervezetten fogok vele összefutni a prom night alkalmával, megjegyezte, hogy ne is törjem magam. Nem nekem való fiú, nem illik hozzám. Tudtam, hogy nem, és ehhez azóta is tartom magam. Susan a szomszédból viszont minden alkalommal elcsíp egy érdektelen beszélgetésre, amikor percekig azt hallgatom tőle, hogy látta Camet kijönni az ajtónkon. Lesétált a lépcsőkön és hogy már megint beszélt a fiúkkal. Tudom, ott voltam. Évek óta kérdezgeti már, hogy miért nem rontok rá én Camre, hiszen minden látszik. Olyan egyértelmű. Ma már nem akarok neki válaszokat adni, egyszerűen csak tudom, hogy nem hozzám való. Ha mindez zavar is, annyira már nem, hogy ne kedveljem őt, vagy ne legyen azon kevés személyek egyike, akit befogadtam a bizalmi köreimbe. Vagy.. hát legalábbis annyira, hogy a kényszerű tiszteletkörökön túl se zavarjon. Onnan tudom, hogy van valakije, ha kevesebbszer fordul meg a lakásunkban és nem érzi annyira magát feszélyezve a társaságomban. Most nem ez volt a helyzet, láttam rajta, hogy nem tudja, mihez kezdjen igazán mellettem.
A feszengő beszélgetés végével elhagytam a lakást Cammel egyetemben, leginkább csak amiatt beszélve, hogy ne csendben haladjunk egymás mellett, odalent intve a fiúknak, akikre Susan mindig hivatkozott. Martinez csak egy kósza pillantást kapott, hogy elinduljak és felkutassam a két marhát, akik már megint nem bírtak magukkal. Sietős léptekkel szeltem a távolságot, menet közben Mason és Charlie számát is csörgetve amit már fejből, álmomból felriadva is tudtam. A harmadik szám anyámé volt, a negyedik a sajátom, az ötödik pedig a 911. Csak a biztonság kedvéért. Cameron számát is tudtam, de őt nem kellett annyiszor keresnem, mint a többieket.
- Tea? Mivan? - végül is, háromnegyed órája láttuk egymást, megértem, hogy nem köszön. Én sem szoktam.
- Merre vagy, Charlie? - a hangom ideges feszültséggel telt meg. - Már megint mibe keveredtetek? - nem köntörfalaztam. Az sem izgatott, hogy a mellettem elsétáló törpe kutya a hangomtól meghúzta magát, pedig kivételes harcikutya képességei voltak, mindig morgott, püszkölt és bokára ment. Egy jól lakott patkány is nagyobb volt nála.
- Bennynél vagyok. Nem csináltunk semmit - van rá bizonyítékom!
- Ismerősen cseng neked Cameron Nowinski neve? - a zebra mellett, a piros lámpát bámulva érdeklődtem. Komolyan megfojtom! Lopok egy wc papír tekercset és betekerem. Belegurítom a Hudsonba, csak jöjjön el velem addig!
- Aha. A faszid akar lenni már azóta, hogy élek. Nem láttam egy ideje - megakaszt. Most ez hogy jön ide? Jó, én hoztam fel, de akkor sem szerettem, ha eltereli a témát.
- Látom, Humor Herold lettél a pornó magazintól - utaltam a reggeli jobbkezes hadműveletre, amivel közelebbi ismertséget kötött a képeket elnézve. Nem is értettem, miért nem a videókra ment rá. A vonal túloldaláról káromkodást hallottam, amit egy röhögés követett. Ezek szerint kihangosított és Benny is hall. - Khadirék miatt volt nálunk - közöltem velük egyszerűen. - Melyikőtök gondolta magát Mohammed Alinak, fiúk? Mi az isten van veletek? - förmedtem rájuk dühvel a hangomban, tudom, hogy nem kellett volna. Az öcséimből patkány lett volna az őrsön és Bennyt ismerve a barátságuk csak addig tartott volna. Charlie lehet, hogy nem úszta volna meg nyolc napon belüli sérüléssel, ha a Powell családtól elszakítják Bennyt.
- Anyám nevét a szájára vette! - akadt fenn Benny.
- Hirtelen hívő lettél? - torkolltam le. Örültem, hogy Cam nem volt mellettem, neki ilyet sosem mondanék. Még egy ok, amiért tiszteltem őt, amiért hitt valamiben.
- Nem, csak cseszd meg...! - belekezdett volna a szokásos nehézfiús túlzásaiba, amihez most nem volt ingerenciám.
- Ha miattad bármelyik öcsém a rácsok mögé kerül, esküszöm, megnyúzlak és Borisszal etetem meg - Boris a kutyájuk volt, aki leginkább fotoszintetizált, mert az biztos, hogy nem volt jól tartva, etetve pedig csak akkor, ha Powellék szomszédai megszánták a kutyát. Pedig amúgy helyes kis dög volt. - Aztán megfojtalak. A sorrend nem feltétlenül ez - nem voltam boldog. - Charlie?! - anyám kérdőrevonása tükröződött a hangomban, amit én kaptam tőle, amikor még kicsi voltam és egyke.
- Jó van má'. Mason is bajban van? - a hangokból ítélve ő is lóg, ahogy nyikkant egyet. Neki igazolatlan hiányzása lesz.
- Hadd találjam ki! Neki ma épp Mr. Ford akart volna F-et adni, csak mert nem tudja, mennyi a kettő négyzete - kedves voltam?
- Az négy! - Benny volt. Benevezem egy tehetségkutatóra, esküszöm.
- Este  beszélünk. Addig gondolkodjatok. Ez azt jelenti, hogy együtt vacsorázunk - nem kérdés volt. Anyám dolgozik úgyis. Nekem is azt kell, de én legalább időben hazaérek. Relatíve időben.
Az ígéretem, hogy hazaérek, épp annyira volt igaz, mint amit Camnek mondtam még a kávéra. Három órát késtem.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Néha egy testvérrel is elég bánni, na de hogy négyen legyenek és mind egyszerre akarja a segítségemet? Nem tudom hogy csinálod. Ami azt illeti, olvasás közben egy igazi hangyaboly lett a fejemből, úgy éreztem, hogy mindenki nyüzsög, mocorog, beszél, meg sem áll, hadar és levegőt sem vesz. Remélem, hogy egyszer lesz valaki, aki megajándékoz majd egy wellness hétvégével, mert kétség kívül szükséged van rá. Talán ne is csak hétvégében gondolkozzunk, legyen inkább egy hét... Vagy egy hónap. Te döntöd el. Lehet, hogy amíg odavagy történetesen összedőlne a világ és nem lenne lakás, ahová hazatérhetsz, de úgy érzem ezeknek a végzetes kimeneteleknek jelenleg is van némi esélye megtörténni.
Egyetlen javaslatom van számodra, amit vagy megfogadsz, vagy nem: néha legyél önzőbb. Véges azoknak a fejmosásoknak a száma, amelyek még visszafordíthatnak valakit egy bizonyos úton és bár az öcséidet talán befolyásolja Benny társasága, ettől függetlenül bennük is van elég rosszcsontság. Adj magadnak időt, hogy megtaláld azt a hivatást, amit élvezel és amiért hajlandó lennék tanulni is - habár tény, hogy a pult mögül is láthatsz egy csomó hülyét. Ha egyszer őszintén igent szeretnél mondani Cameronnak, tedd meg és ne gondolj a következményekre!  
Szórakoztató volt olvasni a soraidat, igazán átadtad a háztartás egyetlen nőjének frusztrációját és már épp elképzeltem, ahogyan különböző módokon fojtod meg az öcséidet a rosszaságaikért... Mivel már más is várja a soraidat, nem tartalak fel tovább, irány a játéktér - és ha úgy alakul, fogadd meg a tanácsomat. Lehet, hogy minden másképp alakul majd, mint ahogyan eddig gondoltad.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!