- Marcel, a következő két órában elnémítom a telefonomat. Elérhet, de jól gondolja meg, vagy a szituáció életveszélyes, vagy maga kerül abba, ha rossz az értékítélete. Megértett? - a fiatal férfi csak bólintott, majd eltűnt a szálloda egyik liftjében. Gondolom, a szobájába ment, ügyeletet tart, figyeli a híreket, hogy nekem egyiket se kelljen csinálnom az elkövetkezendő két órában. Ha jobban belegondolok, az elmúlt hónapban ez a százhúsz perc lesz az, amit magamra fordítok, amikor nem kell vállalatokkal, ügyfelekkel, pénzzel foglalkoznom, azt tehetek, amit csak akarok és nem ítélhet el senki sem. S ahogyan kiszállok a kocsiból, ahogyan magamba szívom a hideg levegőt, óhatatlanul is mosolyt csal az arcomra, hogy itt bármit megtehetek, hiszen senki sem ismer fel. Nincsenek itt fürkész szempárok, akik tökéletességet várnak el minden mozdulatomtól, nincsenek elítélő tekintetek, akik a legapróbb hibáimat is kegyetlen pontossággal listázzák, és nincsenek itt apám szmasszerei, aranykalitkám mindig figyelő börtönőrei. Ezért szeretem New Yorkot, Los Angelest, Tokiót, Szöult, Londont vagy Berlint... Hogy egyedül lehetek, hogy nem kell megfelelnem, hogy szabad vagyok! És tiszavirág életű szabadságom első megállója nem is lehet más, mint egy ... dobpergést kérek ... hot-dog árus. Félreértés ne essék, nem tartom kulináris magasságnak a New York-i hot-dogot, sőt talán az egyik legundorítobb dolog, amit emberek ételnek neveznek, de ez engem nem zavar. A fickó a kezembe nyomja a főzővíztől átnedvesedett kiflit, a ki tudja milyen hústartalommal rendelkező visrlit, sárgászöld mustárt nyom az egészre, melyből még a tenyeremre is jut egy kevés, majd nyers, apróra kockázott vöröshagymát halmoz az tetejére. Van ennél gyűlöletesebb étel a világon? Lehet lejjebb adni a színvonalat egy igazi New York-i hot-dognál? De amikor beleharapok, amikor megérzem a különböző ízek és textúrák találkozását, akkor csak egy dologra tudok gondolni: kapja be mindenki más! Ez az én két órám, azt csinálok, amit csak akarok és ha egy hülye szendvics az egésznek az origója, akkor bizony azzal fogom kezdeni. A terv azonban ott fut aknára, hogy eléggé érzékeny gyomorral áldott meg a gondviselés, így a második harapás után ki kell dobnom a félig elfogyasztott kreálmányt, s még egy szelíd böfögést is megengedek magamnak, ami bár mindennel szembe megy, amire neveltek, de jól esik, igazán jól esik felszabadulni. És mi szabadít még fel? A nadrág... Imádom, hogy trapéz szára minden egyes lépésnél táncot lejt, hogy hófehér edzőcipőm csak itt-ott kandikál ki a mogyoróbarna vászon alól, hogy végre azt hordhatok, amit csak akarok és nem kell szoknyába préselnem magam, hogy lezser lehetek, elengedhetem magam, felvállalhatom a saját stílusomat. És imádom, hogy olyan szövetkabát van rajtam, amiből nem látszódik ki a hátsóm, ami körbeölel és melegen tart, ami úgy simul rám, mintha rám öntötték volna. Ahogyan az utcát járom, meg-megállok néhány kirakat előtt, élvezem a látványukat, a végletekig megkoreografált életképeket, a manökeneken pompázó ruhákat, a kiegészítők, ékszerek kavalkádját, s amikor a következő üzlethez érek, mintha tükörbe néznék és meglátom saját arcomat a kivilágított üveglapban. Úgy csillognak a szemeim, mintha még sosem láttam volna ennyire csodálatosat, arcomra olyan széles mosoly ül, mintha még sosem tapasztaltam volna ilyen gyönyörűt, s ahogyan ujjaim megérintik a kirakat üvegét, azonnal tudtam, hogy ide be kell mennem. Papa Noël üdvözöl a bejáratnál, jovális alakja szinte teljesen kitölti a bejáratot, és majdnem elcsábulok, hogy egy ajándékot csenjek el a zsákjából, de alsó ajkamat beharapva állok ellen a kísértésnek, hiszen ahogyan belépek az üzletbe, megszámlálhatatlan játék köszön velem szembe. Egy manónak öltözött eladó üdvözöl, melytől alapesetben émelyegnék, de most Karácsony van, belefér ennyi csöpögés minden évben.
Az ünnepekre való felkészülés, ajándék vásárlás, fa díszítés, mézeskalács sütés, nem úgy alakult, ahogy azt szerettem volna, úgy meg semmiképp ahogyan azt egy dacos négy éves kislány szerette volna. Ennek oka egészen egyszerű, Axel születése felbolygatott minden elképzelést. Pár napos csecsemővel nem egyszerű az élet és ez hatványozottan igaz akkor, ha van egy idősebb, örökmozgó óvodás is a családban. Assia nagyon lelkes, gyermeki örömmel fogadta a kistesóját és nincs okom panaszra, a lehető legjobban alkalmazkodott a változásokhoz. De így egy héttel a szülés után kezd kibújni belőle a kisördög, féltékeny és a megszokottnál is hisztisebb. Megbeszéltem Grace-el, hogy ma átjön és rábízhatom a kis Axelt amíg néhány órára kiszaladunk Assiaval egy kis anya-lánya vásárlásra. Nincs sok időnk, mert a fiam óramű pontossággal szereti megtölteni a pocakot, de jobbnak látom biztonságos körülmények között otthon tartani, mint kitenni őt New York koszos, hideg és poros levegőjének. Még annyira kicsi és törékeny. Manhattanben élni annyit jelent, hogy gyakorlatilag bárhova el lehet jutni zárós határidőn belül, minden van a közelben és ehhez elég csak sétálni. Én viszont leintek egy taxit. Nemrég szültem, még nem érzem azt, hogy képes lennék hosszabb távot lesétálni. - anyaaa, veszünk nekem egy babaházat? néz rám hatalmas, sötétbarna szemeivel miután kiszállunk a taxiból és a kiszemelt bolt felé sétálunk. - Amit csak szeretnél fogom meg kis kezét, hogy átszaladjunk az úton mielőtt pirosra vált ismét a lámpa. Úgy érzem magam, mint akin végig ment egy buldózer, kétszer. Fáradt vagyok, gyenge, feszül a mellem és egyáltalán nincs kedvem vásárolgatni, de a lányom érdekében erőt kell vennem magamon. Az üzletbe belépve megszabadítom Assia kócos kis fejét a rozsdavörös sapkától, aki ámuldozva, szinte tátott szájjal veti be magát a játékok felkutatásában egy zöldruhás manólány társaságában. Néhány lépéssel lemaradva mögöttük lépkedek, mentazöld kabátom gombjaival foglalkozva. Annyira gondolataimba merülük, hogy észre sem veszem az előttem álldogáló nőt, egészen addig amíg neki nem ütközök, rátapodva a lábára. - Elnézést! fordulok az áldozatom irányába bocsánatkérő pillantást küldve felé. Azonban minden gondolatom és további mondandóm kimegy a fejemből abban a pillanatban, amikor rápillantok. A felismerés olyan erővel vág pofán, hogy szinte megtántorodok. Ahogy tekintetem elvesz az ismerős arcvonások felfedezésében, meg kell kapaszkodnom az egyik bemutatópultba, hogy ne rogyjanak össze a lábaim. - Charlotte?! alig halhatóan ejtem ki a kishúgom nevét a számon. Nem hittem, hogy valaha még ebben az életben lesz alkalmam találkozni vele. A meglepetés erejét azonnal átveszi a félelem. Ijedten nézek körbe, azt keresve, hogy kivel van itt Charlotte. Apánkkal? Anyánkkal? Mathiassal? Mindegyik lehetőség megrémiszt.
Fogalmam sincs, hogy miért vagyok szomorú, amikor a hatalmas üzlet polcai között sétálgatok. Látok egy apró manót, ahogyan nevetve cipeli csomagjait, és majdnem arcon vágom. Megfigyelek egy fiatal férfit és a párját, amint előttem válogatnak, és csak pillanatok választanak el attól, hogy elhányjam magam. S látom egy gyermek szemében az ezernyi karácsonyfadíszre emlékeztető csillogást, és kedvem lenne felrúgni. De akkor mégis, miért vagyok ebben az üzletben? Miért varázsolt el pillanatokkal ezelőtt és csábított egyre beljebb, s most pedig miért undorít el az egész hagulata, látványa, illatai és ízei? Nem, nem a fahéjas keksz az oka annak, hogy felocsudtam az előbbi vágyálomból, fantáziából, annak ellenére, hogy több volt benne a cukor, mint a fahéj. Nem a karácsonyi dallamok taszítanak egyre távolabb az ünnepi érzéstől, de az sem segít, hogy már harmadszorra játszák ugyanazt a számot. Sosem volt gyönyörű karácsonyunk azután, hogy elment. Sosem voltunk igazi család, sosem gyűltünk össze családként azután, hogy otthagyott minket. És ennek a súlya, ennek a terhe azóta is a szívemen ül, ezer tonnás sziklaként nyomja a lelkemet. Ezért mondják a kollégáim, hogy érzéketlen vagyok, és sosem javítom ki őket, mert igazuk van. Egy pillanatra talán elhittem, hogy egy játékbolt New Yorkban változtathat ezen, hogy szenimentális módon ajándékokat veszek majd Marcelnek, a szüleimnek, a család barátainak, bárkinek, de ami történt, megtörtént és nem látom, hogyan változtathatnám meg a dolgok állását. - SUCE MA BITE! - kiáltom el magam, amikor a kegyetlen bánásmódnak hála hófehér edzőcipőm immáron bemocskolódott, s ahogyan "támadómra" nézek, ahogyan befogadom arcának vonásait, egy pillanatra mintha megállt volna az idő, de az biztos, hogy lelassult. Mintha őz lennék, ami belenézett a felé száguldó autó reflektorfényébe, megrökönyödök, lefagyok, de ahogyan egy pufók képú manő belekerül a látómezőmbe, úgy térnek vissza reflexeim, úgy idomulok az előttem lejátszódó helyzethez. Rámarok a kézre, mely az évek alatt oly idegenné vált, hogy szinte fel sem ismerem, s ahogyan megragadom, úgy húzom vissza, elszámítva magamat és felkarom erejét, s a következő pillanatban már ott állok nővéremet ölelve, magamhoz húzva őt. Nem mozdulok, csak utazok a történések hullámain apró kis csónakommal, de ahogy telnek a másodpercek, a ladik úgy kezd hánykódni az egyre feketébbé váló tajtékos tengeren. Orromban érzem hajának illatát, és már nem tudom felidézni, már nem tudok emlékezni arra, hogy hasonló aromák járják be orrom járatait vagy teljesen új élménnyel jár, hogy végre újra megölelhetem. A pillanat azonban megkorcsul, elhal, nyeszlett hajóm nem bírja tovább az óceán kegyetlenségét, nem képes harcolni a mérhetetlen erővel, s ahogyan elsüllyed, ahogyan az iszapos tengerfenéken landol, úgy engedem el őt, úgy lépek hátra és szívom be mélyen a levegőt, nyugalmat erőszakolva magamra. - Nem történt semmi, elnézését kérem, amiért elragadtattam magam. - ez vagyok én, ezzé váltam, amiért te elhagytál, amiért magamra hagytál, amiért elszöktél... Újabb lépéssel hátrálok, majd elfordulok tőle, és továbbmegyek, hogy felfedezzem magamnak a többi polcot.
A dolgok az életemben igencsak felgyorsultak az utóbbi évben, néha olyannyira, hogy csak kapkodom a fejem és megpróbálok lépést tartani a saját dolgaimmal. Amikor öt évvel ezelőtt magam mögött hagytam mindent, hogy teljesen új emberként, új életet kezdjek egy ismeretlen, teljesen másik világban, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen fordulatokat tartogat számomra a létezés. Szeretek Amerikában élni, szeretem az életet amit itt kiépítettünk magunknak, szeretem a lányom arcán látni a mosolyt, tudni, hogy rajta nincs az a nyomás, ami lenne, ha Párizsban szülöm meg. Szeretem a férfit, aki az életem része lett és szeretem a családunkat, különleges és csak a miénk. De mindezek ellenére rettegek. Félek, mert folyamatosan veszélyben élünk, mert nem tudhatom mikor látom Tigert utoljára kisétálni az ajtón, mikor törnek ránk és vesznek el tőlünk mindent. Egy bünözőt szeretni nem egyszerű, az életünk folyamatos kihívások elé van téve, folyton veszély leselkedik ránk, mi mégis próbálunk ebben a zűrzavarban megtalálni a kis boldogságunkat. Talán azért is működik ennyire a kapcsolatunk, azért szeretjük egymást, mert egymás kiutai vagyunk a káoszból. Nem szeretném a saját jókedvem elrontani ilyen negatív gondolatokkal úgyhogy megpróbálok teljes mértékben a karácsonyi vásárlásra próbálok figyelni. Az elsődleges szempont, hogy az én okos lányomat boldoggá tegyem, hogy ne érezze azt, hogy a kisöccse érkezése miatt háttérbe szorult. Számára ez nagy változás, hosszú ideig csak ketten voltunk, aztán lett egy apja és nemsokára egy testvére is, idő kell, hogy mindent képes legyen feldolgozni. Mosolyogva figyelem ahogyan a kislányom a zöldruhás manólány kezét szorongatva elsiet a babaházak irányába. Én magam az apróságoknak szánt plédeket illetve zörgőket nézegetem, mégsem mehetek haza üres kézzel, a csöppségemnek is viszek valamit. Figyelmetlenségemben azonban sikeresen rátaposok az előttem álló nő lábára. A felismerés azonban szinte megbénít, csak nézem az ismerős vonásokat és úgy érzem, mintha hirtelen egy mesébe csöppentem volna. Mert ez nem lehet valóság, nem lehet, hogy ennyi év után az én kishúgom itt álljon előttem. Szavai, vagy inkább felkiáltása el sem jut a fülemig, tekintetem elvesz az övében. A rég nem látott sötöt, mogyoróbarna szempárban. Megszédülök. A lábam nem bírja megtartani meggyötört testem, hangosan zakatoló szívem, fájdalommal vívódó lelkem. Mint egy bábú, engedem, hogy magához húzzon és könnyeimet nyeldesve ölelem meg a vékony testet. A húgomat. Az egyetlen támaszom a múltamban, a családom, a gyermekkorom. Nem akartam talákozni vele, de most, hogy itt van, úgy érzem, hogy a helyére került az életem kirakósának egy fontos darabkája. Aztán a varázslat megszűnik. Kilép ölelő karomból és én is visszatérek a valóságba. Csak nézem távolodó alakját, szólnék, de alhagynak a szavak, lépnék, de cserben hagy a lábam. - Lotte, várj! szólok hozzá anyanyelvünkön és utána nyúlok, de mielőtt elérhetném Assia jelenig meg mellettem. - Anyaaaaaaaaaaa türelmetlenül rángatja a kabátomat - Találtam egyet, megnézed? - Hát persze! simítom hátra rakoncátlan fürtjeit és követem az üzlet végében álló nagyobbnál nagyobb házakhoz. Ő beszél, mutogat és magyaráz, de az én figyelmem és tekintetem a testvéremet figyeli.
Mégis mire várjak? A kérdés majdnem akadálytalanul csusszan ki ajkaimon, de visszafogom az ingert, hogy haraggal és gyűlölettel fűszerezett ordítással válszoljak. Nem, már régen megtanultam, hogyan kell elcsendesíteni az ingert, hogyan kell nyugalmat erőltetnem magamra, és emiatt vagyok az a nő, akit a világ megismert. A hideg, érzelemmentes, számító fúria, akit senki és semmi nem tud kibillenteni abból a visszafogott csendességből, ami minden pillanatban az arcomra van vésve. A mostani helyzet azonban más volt, észre sem vettem és egy apró könnycsepp szalad végig arcélemen, észre sem vettem, hogy az egyik polcba kapaszkodom meg és már majdnem megfordulok, már majdnem válaszolok, követelném tőle az ölelést, melyre annyira vágyom. Követelném, hogy beszéljen hozzám, hallhassam a hangját, mesélje el, hogy miért tette azt, amit tett, s én megbocsátanék. Csak ki kellene mondania egy apró, szelíden hangzó szót, és én elnézném neki a terhes első napokat, a fájdalmas első heteket, a kínzó első hónapokat. Megbocsátanám neki a gyűlölettel teli éveket, amiket azért kellett megélnem, mert elhagyott. A gyermeki hang azonban visszarepít a jelenbe, elmarja tőlem a vágyott jövőt, melyet a megbocsátás kövezne ki, és újra eszembe juttatja, hogy miért lettem az, aki ma vagyok. - Anya... - elcsuklik a hangom, s ahogyan orromon keresztül szívom be a levegőt, újra feltüzelem magam, újra keménységet erőszakolok magamra, vonásaim ismét csak megedződnek, s a könnycsepp nyoma, melyet az imént észre sem vettem, már régen felszáradt. - Anya? Ejtem ki ismét a szót, mintha egy mantra lenne, mintha ennek a picinyke szónak a jelentése más lenne, mintha ezzel erősíteném a gyülöletet, mintha a harag ennek a szónak az említésére összpontosulna bennem. - Tudok segíteni valamiben? - kerül elém egy manó, és olyan nevetés enged meg magának, mint amilyeneket a mesékben szereplő varázslatos lények adnak ki magukból, és amikor rápillantok, látom rajta a hirtelen jött változást, amit szúros tekintetem okozott. Másodpercek műve volt az, hogy jovális nevetése átváltozott valami teljességgel más érzelmet kifejező grimasszá, s ha ezt most látná a bolt vezetősége, biztosan levonnának a fizetéséből, hiszen inkább elijeszti a vásárlókat, mintsem bevonzza őket. Nem válaszolok neki, nem is kell, hiszen csak egy alkalmazott, nem érdemel választ, egy senki, még annál is kevesebb! - Anya! Figyelem a lányt, ahogyan elveszik apró alakja a hatalmas babaházak között, ahogyan megcsillan szemében a felfedezők izgatottsága, ahogyan angyali nevetése betölti az üzlet ezen sarkát. Azonban minden lépéssel, amivel a kettősük felé közeledek egyre kevésbé érdekelt a gyerek, akit sosem láttam, sosem akartam megismerni, sosem voltam rá kíváncsi... - Várjak?! - gyilkos szándék jelenik meg az arcomon, de a hangom olyan nyugodt, mintha most köszöntem volna meg egy eladótól, hogy kiszolgált. - Mégis mire várjak? Hogy visszaadd nekem az elmúlt öt évet, amit elvettél tőlem? Angolul beszélek, akarom, hogy a lánya is értse a szavakat, főleg azokat, amiket most szándékozok kimondani. - Hogy megismerjem ezt a kis fattyút? Hogy összeölelkezzünk, mintha semmi sem történt volna? Hmm... Mégis mire várjak Celine? Hogy elmeséld mennyire rossz volt neked és nem láttál más kiutat? Erre várjak? Hogy téged mindenki csak bántott? Közel álltam meg hozzá, már-már súrolva a személyes szféráját, de nem érdekelt. Megtanultam az évek alatt, hogyan félemlítsek meg embereket, hogy gázoljak bele az érzéseikbe, hogy tapossam el őket, mint egy pondrót. És most ez a pondó te vagy drága nővérem... - Nem tudom, hogy a karma milyen kegyetlen játéka az, hogy összehozott minket, de öt évet elkésett vele. Öt kibaszottul hosszú évet késett...!
Már megszokhattam volna, hogy a sorsa néha igencsak fanyar a humorérzéke és a legváratlanabb pillanatokban képes egyetlen pillantás alatt felborítani az egész életem. Öt éve már annak, hogy magam mögött hagytam Franciaországot és a családomat, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. Új életet kezdtem itt, megvan mindenem amire vágytam, sőt annál is több, de szívem egy része örökre elvezett amikor elhagytam őket. Nem átlagos családban nőttem fel, nem kaptam annyi szeretetet, mint az átlagos családok gyerekei, minden apró részét előre megtervezték az életemnek, olyan dolgokba kényszerítettek bele, amit nem akartam, de számomra mégis ők jelentették az életet. Egészen addig nem tudtam, hogy milyen az érem másik oldalán élni amíg magam mögötte nem hagytam őket. Nem volt könnyű, bár lelkem egy darabja felszabadult, a másik viszont örökre a múltban ragadt. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képes legyek továbblépni, Tiger ebben rengeteget segített. Elfogadtam, hogy az aki voltam már soha többé nem lehetek, hogy azok az emberek, akik szerves részét képezték a mindennapjaimnak, már nem léteznek. Beletörődtem abba, hogy egyedül kell megállnom a helyem a családom nélkül. Én hoztam meg ezt a döntést a sját és Assia érdekében. Legalábbis mindvégig ezzel nyugtattam magam. Kiépítettem az életem, új embereket engedtek magam köré, lett egy új családom, egy fiam, egy szerető vőlegényem, lezártam a múltam. Amikor már elhittem, hogy többé nem fog felbukkani a múltam, hogy végre magam mögött hagyhatok mindent a sors kiröhögött és derült égből villámcsapásként elküldte hozzám a húgomat. Rengeteg gondolat kavarog a fejemben és sok mindent érzek, amiket már régen eltemettem magamban. Egyszerre örülök annak, hogy láthatom a testvérem csodaszép arcát, hogy hallhatom a hangját, ölelhetem és egyszerre rettegek attól, hogy ez a találkozó balszerencsét hoz nekem. Mi van ha Charlotte nem egyedül van? Mi van ha Matt küldte azért, hogy elvegyék tőlem a kislányom? Mi van ha csak bizonyíték kell a létezésemről, hogy aztán egy életre börtönbe csukjanak? Az én törékeny, szenvedélyes kishúgom képes lenne elárulni engem? Annyi mindenről kellene beszélnünk, de nem tudom, hogy hogyan is kellene elkezdenem. Hiszen mit mondhatnék? Egy bocsánatkérés kevés ahhoz, hogy rendbehozzam azt, amit elkövettem. El tudom képzelni, hogy milyen kínt éltek át, amikor nem találtak sehol. Próbálok Assiára és a babaházakra figyelni, hiszen azért vagyunk itt, az a fontos, Ő a fontos. Tekintetem a mini épület helyett azonban újra és újra visszatér Charlottera. Tehetetlenül állok, a lányom kezét szorongatva miközeben Lotte dühe lecsapódik rajtam. Igaza van, ígyhát csak némán álldogálok egyik lábamról a maásikra és figyelem. Assia azonban megrémül a szavaktól, az azok mögött összegyűlt haragtól. - Ne legyél igazságtalan vele, ő nem hibázott. utalok itt a lányomra és az őt ért szavaira. Rendben van, hogy haragszik, hogy gyűlöl, de Assia nem hibás az én bűneimért. - Kérlek engedd meg, hogy elmagyarázzam. Adj esélyt arra, hogy bocsánatot kérjek. halkan beszélek hozzá, a körülöttünk állók már így is minket figyelnek. Nem szabad felhívnom magamra a figyelmet sem emiatt sem a Tigerhez köthető dolgok miatt. - Kérlek Lotte, beszéljük meg. De ne itt. Assia félénken pillant fel a számára ismeretlen nőre. Talán az egész ügy miatt most ő van a legjobban megilletődve, nem érti, hogy mi történik a felnőttek között. Ki ez a néni aki ennyire haragszik az anyukájára és különben is miért nem kapja már meg azt a babaházat?
Mennyiszer képzeltem már el hogyan fogunk újra találkozni? Mennyiszer álmodtam arról, hogy újra látom őt és mit fogunk tenni akkor? Emlékszem, az első hetekben, hónapokban azt hittem, hogy az egész csak egy vicc. Hogy lázad a szüleink ellen, az élete ellen, a férje ellen, hogy ez is egy olyan tipikus Celine féle tréfa, ami majd elmúlik, mindenki megnyugszik, minden visszakerül a normális kerékvágásba, és egyszer majd el is felejtjük, hogy valaha megtörtént. De ahogyan teltek az újabb hónapok, amikor elértünk az első évfordulóhoz, egyre inkább vesztettem el a reményt. Egyre kevésbé tudtam megvédeni őt, az emlékét azzal szemben, amit nap, mint nap kaptam. A sziszegő szavakat, a kígyó nyelven tolmácsolt mondatokat, és ahogy megérkezett a második forduló, már én is ezeket a kifejezéseket fújtam. Elhagyott minket, elhagyott engem, és könnyű lenne azt mondani, hogy túl tud lépni az ember egy ilyen helyzeten, de képtelenség. Tudni azt, hogy valaki, aki a legfontosabb volt számomra az életemben, él valahol, talán még boldog is és túllépett a családunkon frusztráló volt. És akkor keveset mondok. Napról napra arra ébredni, hogy él valahol egy darab a szívedből, aki fontos volt, akivel olyan kapcsolatod volt, mint senki mással, és neki mégis az a jobb, hogy távol marad... Miért? Hogyan alakulhatott ez így? Hogyan? - Én talán hibáztam? Akkor velem miért voltál igazságtalan? Milyen kényelmes hozzáállás! - csak a neveltetésem miatt nem köpök egyet a padlóra, pedig olyan ellenállhatatlan kényszert érzek rá, hogy nem is tudom, miért nem teszem meg. De visszafogom, inkább csak a szavaimmal fröcsögök, azokat köpöm az arcába. - El akarod magyarázni? Dehát már megtetted? Emlékszel erre? A táskámba nyúlok, előveszem a tárcámat és egy megsárgult, kissé rongyos, és leginkább gyűröttnek mondható papírlapot veszek elő onnan, majd átnyújtom neki az összehajtott írást. - Emlékszel erre? Mert én minden egyes nap előveszem, és elolvasom... Emlékszel még rá, hogy mit írtál? Igen, ez volt az a levél, amit ébredés után az asztalomon találtam. Ó, mennyire balga voltam, amikor abban reménykedtem, hogy valami jó hírről olvashatok, hogy valami intrikát akarsz velem megosztani, hogy valami csitris csíny leírását tartom a kezemben, de mennyire csalatkoztam. Mennyire más szavak voltak a papíron, mint amiben reménykedtem? - Egy oka van annak, hogy öt éve mindig nálam van ez a papír. Tudod, hogy micsoda? - bele sem gondolok, hogy mi lesz holnap, amikor majd keresni fogom, amikor nem találom meg és fogalmam sincs, hogy milyen érzés lesz majd urrá rajtam. Örülni fogok? Hogy már nem hajt bilincsbe az emlékezés, hogy nem vagyok foglya ennek a lapocskának? Vagy fájdalmas lesz? Hogy az utolsó köteléket is elhagytam, ami a testvéremhez kötött? Majd holnap kiderül, de most itt az ideje, hogy leleplezzem a szándékomat. - Hogy visszaadjam, mert nincs szükségem rá. A magyarázataidra, a kifogásodra, a bocsánatkérésedre... Már nincsen szükségem rád. És ez rohadtul fáj... Elsírom magam és nem érdekel, hogy mások hisztérikának tartanak, nem érdekel a vásárlók vagy eladók véleménye, nem róluk szól, nem nekik szól. Ez jár nekem, hogy öt év után mindent kiadjak magamból, hogy kiszakadjanak a könnycseppek, amiket öt éve visszafojttam, hogy igazságtalan legyek a lányával, aki nem jelent nekem semmit... - Rohadtul fáj Celine, hogy már nem kellesz, hogy gyűlöllek és miattad vagyok érzéketlen picsa! Kimondtam, végre kimondhattam a szemébe, de a megváltás, amit ettől az egésztől reméltem elmaradt, és ahogyan kapkodom a levegőt, érzem az összeszűkülő világ nyomását, ahogyan eltipor, ahogyan gúzsba köt. És amikor próbálok urrá lenni a helyzetemen, ahogyan egy sóhajjal próbálok frissítő oxigént szívni a tüdőmbe, elsötétül a világ, s amikor a fény újra világossággal tölti el a szemeimet, a kemény padlót érzem magam alatt, és egy olyan perspektíva tárul elém az engem körülvevő babaházak láttán, amit csak úgy tudnék jellemezni: Gulliver a törpék országában.
Számtalanszor eljátszottam annak a gondolatával, hogy milyen lesz újra találkozni a testvéremmel. Megannyiszor átfutott a fejemen az a gondolat, hogy felhívom, vagy üzenek neki olyan titkos módon amit csak ő érthet meg. Mint kiskorunkban, amikor kitaláltunk egy saját nyelvet csak azért, hogy a szüleink előtt titkolózni tudjunk. Na meg persze azért is, hogy bosszantsuk őket. Minden alkalommal sikerült. Úri lány mások előtt nem beszél úgy, hogy ne értsék, nem sutyorog, nem böfög, nem káromkodik és még lehetne sorolni a tiltólistát, de annak nincs semmi értelme. Aztán minden alkalommal lebeszéltem magam arról, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, mert túl veszélyes lett volna rám nézve, és Assiára is. Ha én lebukom, ha a csalások miatt börtönbe kerülök neki nem marad senkije. Ezt nem engedhetem meg. Soha. A sors furcsa fintora, hogy pont most, pont ebben a helyzetben kell találkoznunk. A szavak, amik máskor csak úgy ömlenek belőlem most magamra hagynak. Megérdemlem az összes dühét amit rám szór, minden egyes átkot, szitkot, fájdalmat. Hibáztam és ezzel én is tisztában vagyok. A lányom azonban nem hibás és Lotte bármennyire is dühös nem fair egy gyereken letölteni a bosszuját. Ő nem kérte, hogy az anyja lépjen le. - Ne a gyermeket hibáztasd az én bűnömért. mennyire hasonlít apánkra. A modora, a mozdulatai, a szavai, még a hanglejtése is. Emiatt összeszorul a gyomrom az eddiginél is kisebbre. - Nem hibáztál. Az öt évvel ezelőtti döntésem nem rólad szólt, hanem magamról. A jövőmről. Az életemről. Mennyire apára vall ez a viselkedés, hogy mindig minden helyzetben magát helyezi előtérbe, aztán amikor valaki nem rá összpontosít és saját döntést hoz, megsértődik. Assia összezavarodottan figyeli az egyre kellemetlenebb jelenetet. Egy ismeretlen néni az anyukájával veszekszik és bár lehet, hogy nem érti, hogy miről is van szó, érzi, hogy mennyire feszült vagyok. Rámarkol a kezemre és egyre türelmetlenebbül próbál elrángatni a helyszínről, hogy végre a baba házakkal foglalkozzam. - Emlékszem.... suttogom halkan a szavakat, amikor kezembe nyomja a megsárgult, szanaszét hajtogatott, megvislt papílapot a kezembe nyomja. Minden egyes szavára emlékszem annak, amit akkor írtam. Azt terveztem, hogy köszönés nélkül lépek le, de nem tudtam megtenni vele. Vele nem. Összeszedtem minden gondolatomat és leírtam erre a vacak papírra. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy mit éreztem, nem is tudom, talán abban bízva, hogy megérti. Ezek szerint nem értett meg. Az elmúlt években semmi mást nem táplált irántam csak haragot. Minden egyes szava késszúrás a szívembe. Újra és újra belém mártja az éles pengét, én pedig érzem, hogy egyre jobban elgyengülök. Talán azért állok még mindig a lábamon, mert Assia a bástyám, a védőangyalom mellettem áll. - Megértem, hogy gyűlölsz és nem kívánsz az életedbe, de ne próbáld meg rámkenni azt is, amiért nem vagyok felelős. Én nem vagyok felelős a te döntéseidért. Mindig lett volna más választásod, de te olyan lettél, mint apa. Mindig is olyan voltál, de az elmúlt években sikerült teljesen behálóznia. igazából sajnálom őt ezért. Sajnálom, hogy olyan kemény és rideg lett, mint apa, szánom azért, mert mást hibáztat önmaga bűneiért, mert könnyebb másban keresni a hibát, mint saját magában. Szólásra nyitnám a szám, de a következő pillanatban Charlotte úgy csuklik össze, mint egy busz. Felsikoltok és szinte azonnal mellé ugrom, letérdelek, fejét az ölembe fektetem. - Hozzanak egy pohár vizet! És vigyék el innen a kislányt. nem kérem, hanem utasítom őket. Szempillantás alatt előbújik belőlem az az énem, akit apám nevelt. - Ma petit soeur, jól vagy? kisimítom kósza hajtincseit a szeméből. Nyelnem kell egy hatalmasat, hogy a feltörni vágyó könnyeimet visszanyeljem. Átveszem az időközben visszaérkező manó kezéből a vizet. - Igyál. tartom ajkához a kristálypoharat, hogy vízhez juttassa a szervezetét.
A fejemben hallom a hangját, ott visszhangik az aggodalom és a féltés fonémája, és egy emlék kúszik be elmém legmélyebb bugyaiból. Magam előtt látom, hófehér ruháját itt-ott megcsípte a fű, amibe az imént még olyan önfeledten hemperegtünk meg, hajában virágkoszorú próbált kordában tartani pár apró tincset, arcán pedig olyan mosoly, olyan széles mosoly ült, hogy nekem is nevetnem kellett. Emlékszem, egymással szemben ültünk, a hatalmas gesztenye árnyéka hűsítő menedéket nyújtott a tikkasztó meleg perzselő hőségében, én pedig egy almát majszoltam, amit megosztottam vele. Kinyújtottam a kezemet, ő összefonta ujjait az enyémekkel, és halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett. Néha bele-belenevetett a szövegbe, néha nem is értettem a szavakat, annyira elnyomta kacaja a dallamot, én pedig csak ámultam rá, magamba ittam lényének minden apró rezdülését, valójának legkisebb részletét. Akkor mondtam el neki, hogy mit érzek a lányok iránt, hogy mennyire meg vagyok néha zavarodva ettől, hogy mennyire furcsa gondolatok és érzelmek csapnak össze a fejemben, és emlékszem, hogy megölelt, magához húzott, én pedig elsírtam magam, mert annyira féltem, hogy kinevet, hogy megbotránkozik, hogy meggyűlöl... De sosem tett volna ilyet, sosem ítélt volna el, sosem csinált volna ebből viccet, sosem fordult volna el tőlem. De én az apám lánya vagyok, én elítéltem, elfordultam tőle, és nem értettem meg, amit leírt arra a papírlapra. Én meggyűlöltem, én haragudtam rá, én szitokszóként használtam a nevét, én meg akartam bosszulni mindazt, amit miatta velem tettek. Én... Én... - Egyszer azt mondta nekem valaki, ha elesek, mindig ott lesz, hogy elkapjon. - kortyolok aprókat a vízből, majd amikor már elég volt, ellököm magamtól a poharat. - Mi tartott ennyi ideig Celine? Ujjaim lassan kúsznak felfelé és a füle mögé tűrnek egy tincset, ami úgy csiklandozza az arcomat, mintha gonosz szándékkal akarna közénk állni ebben a pillanatban, s ahogyan ismét megpillantom arcának vonásait, apró mosolyt küldök felé. - Ha előbb tudom, hogy itt leszel, amikor egy buta játékbolt padlóján elterülök, akkor már öt éve beállok felmosórongynak... - Tudok segíteni valamiben? Hívjam a kilenc-tizenegyet? - szerencsétlen eladó egy pillanatra azt sem tudta, hogy mit csináljon, annyira túltöltötték az események az idegpályáit. Azt azonban nem tudom megállapítani ebben a pozitúrában, hogy szükség van külső segítségre vagy sem.
Nem tudom, hogy milyen hülye játékot űz velem a sors, mintha nem lett volna már így is éppen elég félelemmel töltött éjszaka az életemben, most még Lotte is felbukkan. Nem az én húgocskám jelenlétével van gondom, sokkal inkább azzal a veszéllyel amit a találkozásunk vonhat maga után. Mindutalan eszembe ötlik az a gondolat, hogy talán nincs egyedül. Mi van ha ez is Mathias kicsinyes játéka és itt figyel valahol, arra várva, hogy megkaparintsa a lányomat? Vagy mi van, ha napok múlva dörömböl majd a rendőrség az ajtómon és kattan a bilincs a csuklüm körül. Mi lesz akkor a gyerekeimmel? Rengeteg érzés és gondolat kavarog bennem, de mindközül a legerőteljesebb a késztetés, hogy magamhoz öleljem. Annyira szeretném karjaimba vonni, megpuszilni, órákig beszélgetni, elmesélni az elmúlt öt év történéseit. Aztán órákig hallgatni őt, miközben az életéről mesél, Párizsról. Feleleveníteni a gyerekkorunk szép emlékeit, nevetni miközben kakóscsigát sütünk. Nézni ahogy a gyerekeimmel játszik. Valahol, egy párhuzamos univerzumban talán mindez így történne, de itt és most, ebben az idióta játéküzletben karácsony környékén másképp alakulnak az események. Charlotte gyűlöl. Ezért nem tudom hibáztatni őt, én is utálom magam. Minden mozdulatában, minden tettében, szavaiban apánk köszönt vissza rám. kettőnk közül mindig is ő volt az aki rá hasonlít, talán azért szerette jobban, mint engem, de ez a hideg közöny ami az én édes húgocskám arcán megjelenik megrémiszt. Tehetetlennek és sutának érzem magam. Mondanom kellene valamit, bármit, cselekednem, de a felém áramló harag és mélységes gyűlölet megtorpaszt. Legszívesebben csak hazamennék és álomba sírnám magam. Az imént a kezembe nyomott, régi levél jobbra-balra táncolva hull le a koszos padlóra miközben az ájult testvérem mellé ugrom. Az eddig olyan gondosan visszatartott könnyek, most feltörnek belőlem és végigmossák az arcomat. Milliószor lejátszódott a fejemben a találkozásunk gondolata, de azt hiszem erre az érzésere nem lehet igazán felkészülni. Egyszerre szipogok és kuncogok szavait hallva. Fölé hajolok, hogy puszikkal halmozzam el a homlokát, arcát. A megkönnyebbülés nem teljes, de már nem érzem olyan feszültnek magam, mint néhány perccel ezelőtt. - Én édes, drága húgocskám. próbálok segíteni neki, hogy felüljön miután ivott a vízből. - mindig is értettél a drámai bevonulásokhoz. egyszerre nevetek és sírok. - Nem kell mentő nézek rá az eladóra. Nem látom, hogy bármilyen sérülés lenne rajta. Kicsit sápadt, de ez a víztől és egy kis nygalomtól el fog múlni. - Fel tudsz állni? segítek neki amennyiben szüksége van rá.
Mindegyik cuppanás, melyet a bőrömön érzek, olyan melegséggel tölt el, amit már régóta nem éreztem. Pontosan öt éve volt, hogy utoljára tapasztalhattam, öt éve már annak, hogy ilyen közelségbe kerülhettem a nővéremmel. S mint a múltban, úgy a jelenben is mosoly kúszik számra, ahogyan elhalmoz a szeretetével, ahogyan átadja magát találkozásunk örömének. Még kába vagyok, még érzem, hogy valami visszahúz a padlóra, de ahogyan segít, úgy ülök fel, azonban még nem próbálkozom meg azzal, hogy felálljak. Kell, hogy megálljon egy pillanatra a világ, hogy elengedjem a felkavaró élményt. Újra iszok a vízből, jól esik a hűsítő érzés, mely nemcsak kiszáradt torkomat nedvesíti be, de hidege jól hat tisztábbá mosni a gondolataimat. - Kiszáradhattam, tudod, milyen vagyok... - tudom, hogy tudja. Hiszen ismer. Legalábbis azt a lányt, aki öt évvel ezelőttig voltam, akit otthagyott, akit elfelejtett, aki immáron nem vagyok. - Köszönöm, de nem kell segítség... Tőled. Teszem hozzá gondolatban a szavacskát, s fejemben már olyan hangot ütök meg, mely némileg keményebb, ridegebb és elutasítóbb, mint amilyen hangsúllyal neki válaszoltam. Nem tudom miért, de egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit tett velem, hogy miért kell őt gyűlölnöm, de ahogyan tisztulnak az elmémben táncot járó gondolatok, úgy tér vissza a harag, amit iránta érzek. Megpróbálok felállni, a mocskos padló ragacsa undorral tölt el, de ahogyan túlteszem magam rajta, hirtelen egyenesedem ki, amitől újra megszédülök, és ha egyedül kell szembenéznem az élménnyel, talán újra a földre huppanok. Ha segít rajtam, megtartom az egyensúlyomat, ha nem, az egyik polcba kell megkapaszkodnom, amíg újra biztosnak érzem a talajt a lábam alatt. De történjék bárhogyan, kimért tekintettel nézek rá, s ha mégis segített, elsodrom ujjait, mintha csak égetne érintése. - Nem kell aggódnod miattam... - mondom neki még mindig kissé ködös fejjel, de ahogyan múlnak a másodpercek, az előbb kimondott szavaim új értelmet nyernek számomra. - És Mathias miatt sem. Mintha a napfelkelte töltené be világossággal az elmémet, úgy tör rám a felismerés, hogy aggódása nem szól másnak, csak annak a veszélynek, amit a férje jelent. Elnevetem magam, de mosolyom nem volt őszinte, inkább csak kínomban jelent meg a grimasz az arcomon, s ahogyan újra felé fordulok, már pontosan tudom, hogy mit kell mondanom. - Nem tudom, mi fáj jobban... Hogy öt éve elhagytál vagy hogy képesnek hiszel az árulásra. - sóhajtok és ahogy közelebb lépek hozzá, folytatom. - Gyűlöllek azért, amit tettél, de őt még jobban, mert miatta tetted. Mathias egy féreg, egy mocskos disznó, egy utolsó szemétláda... Mindig is az volt, és örökké az marad. És most mégis azt hiszed, hogy képes lennék elmondani neki, hogy itt vagy? Hogy találkoztunk? Orrnyergemet masszírozom, mintha egy nem létező szemüveg szorítását akarnám lazítani, de inkább csak a csalódás indukálja az önkéntelen mozdulatot. - Ha csak annyi tart vissza, mehetsz és megnyugodhatsz, évek óta nem beszéltem azzal a seggfejjel, és ezen nem is akarok változtatni.
Teljesen lemondtam már arról, hogy valaha kapcsolatba kerülhetek a családommal. Ezt a következményt vállaltam, amikor azon a bizonyos éjaszkán magam mögött hagytam őket. Tudtam, hogy többé nem láthatom őket, hogy bármennyire is szeretném ha az életem részei lehetnének ez már nem valósulhat meg. Az eltűnésemmel hatalmas kockázatot vállaltam, de a felbukkanásom még veszélyesebb lenne. Az évek teltek, lassan megtanultam alkalmazkodni a kialakult helyzethez, felépítettem egy életet Amerikában, nem is számítottam arra, hogy a múltam ennyire váratlanul köszönt vissza az életembe. Először Mathias jelent meg a küszöbömön, most pedig egy játékbolt kellős középen hoz össze a sors a húgocskámmal. Bár mi ketten teljesen különbözőek vagyunk, mégis szoros kapcsolatot ápoltunk egymással. Abban a káoszban, amiben nevelkedtünk támaszai voltunk egymásnak. Tudtam, hogy fájni fog neki a hirtelen eltűnésem, sejtettem, hogy nem fogja feladni a felkutatásom soha, de valahol mélyen legbelül igazán bíztam abban, hogy eljön majd az idő amikor tovább lépnek és elengedik az emlékem. Bármennyire is fáj ezt kimondani, de én is tovább léptem, felépítettem egy életet, ráadásul egy olyan életet, ami egyiküknek sem tetszene. Mindig azt hallgattam, hogy többre vagyok hivatott, azt hiszem a bűnöző feleség nem üti ezt a mércét. Most mégis, ahogy itt ölelem a húgomat úgy érzem, hogy képtelen vagyok ismét elengedni. Iszonyatosan hiányzott, annyi mindenről szeretném kérdezni és olyan sok minden lenne, amit megosztanék vele. Szereteném, ha belátást kapna az életembe, ha megismerné a gyerekeimet. Vágyom arra, hogy ismét egymás életeinek részesei legyünk, még akkor is, ha józan ésszel tudom, hogy ez kivitelezhetetlen. Felsegítem őt a földről. Remegő lábakkal, összezavarodottan figyelem arcvonásait. Nem értem, hogy most mi a fene történik, az előbb még úgy tűnt, hogy kezd megenyhülni, most viszont újra elutasító. Nem értem ezt a szélsőséges viselkedést és összezavar. Mégis miről beszél? Felsóhajtok. Örülök annak, hogy itt van velem, de ez a stílus, ez a keserűség ez a megmagyarázhatatlan, mélyről jövő düh leblokkol. Azt tettem amit helyesnek gondoltam és ezért nem vagyok hajlandó meghunyázkodni. Hátrálok egy lépést. - Talán ha kevesebb gyűlölet lenne benned mindenki iránt és több szeretet, nem lennél ennyire keserű. mert az én húgom, a mindig cserfes, mosolygós kislány már egyértelműen nem létezik. - Öt évvel ezelőtt meghoztam egy döntést, egy olyan döntést, amiről úgy gondoltam, hogy a legjobb lehet számomra és a lányom számára. Nem volt könnyű. Most sem az, de ahogy elnézem, hogy olyan vagy mint apánk ez volt a legjobb döntés amit hozhattam. Sajnálom, hogy magadra hagytalak, hogy úgy érzed mindenért én vagyok a felelős, de nem hagyom, hogy mások bűnei miatt is engem büntess. Tégy ahogy jónak látod Charlotte. nagyon kell koncentrálnom, hogy visszatartsam a könnyeimet. A szívem összefacsarodik a mellkasomban, gyűlölöm ezt az érzést, gyűlölöm, hogy fáj. - Most ha megbocsátasz, várnak a gyerekeim. fordítok neki hátat, hogy megkeressem a lányomat. Minél előbb kiválasszuk azt a házat amiért jöttünk és menjünk haza. A négy fal között végre kitombolhatom. magam.
Kezdőlap
