Hét vége van, így nincs suli. Tegnap pedig felhívtak a kávézóból, hogy áll-e még a mai nap, és mivel sem Kate-re, az öt éves kislányra nem kell ezen a hétvégén vigyáznom, és a kutyasétáltatást is csak kora reggel kell megejtenem egy orvos házaspárnál, így szabad voltam. Mármint, tudtam vállalni a kávézói melót.
Szerencsére a forgalom nem volt valami hatalmas, csak úgy módjával, így néha még a tankönyvembe is bele tudtam nézni, amiben most a ciklonok mozgásáról írtak. A jegyzeteimet is szeretem, de ilyen illusztrációkat képtelen vagyok felskiccelni órán. Mázli, hogy rájöttünk a csoporttársakkal, hogy a tanár egy az egyben ezt a könyvet vetíti ki az órákon diák formájában. Nem valami kreatív, mit ne mondjak, de legalább a jegyzetelést megkönnyíti, mert a kivetített anyagot nem kell leírni. Az órán a könyv nyitva van a padon, és csak az oldalszámot és esetleg a bekezdést írom fel, hogy mi minek a magyarázata. Ha nem volt kiszolgálásra váró vendég, senki sem szólt szerencsére egy szót sem, ha közben tanultam a pultnál. Persze ettől még végeztem a feladatokat, és a vendégtere is szemmel tartottam.
Az ajtó nyitódása pedig egyértelműen az volt, amire felfigyelek. Szerencsére attól nem kellett tartanom, hogy kifelé ment volna valaki, mert úgy néhány soronként felnézek, de vendéget illendően fogadunk. Viszont a most érkező javában telefonál, és hiába akarom a munkámat végezni, még időt kér. Ha erre van szüksége, akkor legyen. Közben viszont észreveszem, hogy felém int egy pár férfi tagja, így veszem a kis füzetemet, és az asztalhoz évre felveszem a további rendelésüket, amit elvitelre kérnek. Zoe, aki az italokat készíti nálunk, gyorsan meg is csinálja a kért kávékat, amiket én számlázok, és mindent egyben kiviszek a párnak, ha már a számlát is érték.
- Azonnal megyek! - mondom a férfinak, de azért még letörlöm, és vendégfogadó állapotba rakom az egyik asztalt, ami útba esett, és fél perce távozott onnan a hölgy, aki itt ült. - Jó napot! Semmi baj! Miben segíthetek? - kérdezem kedvesen. A rendelésre viszont egy pillanatra kikerekedik a szemem. A stílus az egy dolog. Én boldogságot kívánok neki, legalább is gondolatban, de őszintén. Róla messziről ki lehet szúrni, hogy nem a lányokhoz vonzódik. Igazából a rendelés tartalma az, ami meglep. - Elnézést! - sosem szoktam megkérdőjelezni egy rendelést, de ennél most nem tehetek mást. - Másfél deci presszót szeretne kérni? - nézek hatalmas szemekkel, mert ezt nem lehet értelmezni. Egy presszó az húsz-huszonöt milliliter, a doppio is mindössze a duplája. Az „americano” az, ami körülbelül ez a mennyiség, de az nem presszó. - Az körülbelül öt adag presszót jelent, ami erősebb az americano fajtánál? Öt adag presszót szeretne? - kérdezem a biztonság kedvéért. Norvég vagyok, és bár rengeteg kávét iszok, én más fajtához szoktam. Mi inkább filteres kávét iszunk, ami másabb, mint a presszó alapúak. Ilyen rendelést viszont még nem hallottam, így biztosra akarok menni.
Ha valóban „az öt presszó egyben” a kívánsága, akkor azt kap, úgy, ahogy kérte. A sütemény igénye viszont azt hiszem, kezd tényleg elszomorítani. - Sajnos fagyiszeletből nálunk nincs cukormentes - mondom szomorúan. - De ez mind dietetikus - mutatok egy polcra a süteményes hűtőpultban. Van ott reform kókusztortaszelet, dietetikus csokitorta, habcsókos almás máktorta, áfonyás túrótorta üvegben, és kinder pingui torta felszeletelve, ami szintén cukormentes, és mindegyikhez ki van írva a neve is a félreértések elkerülése végett. - Ez viszont egy szép gesztus, hogy szolidalitást vállal velük - mondom kedvesen, amikor kitér arra, hogy miért ilyen süteményt kér. - Mesélne egy kicsit a munkájáról? - érdeklődök kedvesen. Kíváncsi vagyok, mivel foglalkozik, de, ha híres, és ismernem kéne, akkor nem akarok abból gondot, hogy nem ismerem. Bár, ha nagyon akarnám, a szüleim tudnának adni divatos, márkás ruhákra pénzt, de én mindig azt néztem, hogy Nekem jól álljon. A divat szerintem arról szól, hogy az, ami rajtunk van, az mutasson, és nem arról, hogy a legutolsó divatlap magazinból olyan ruhákat aggatunk magunkra, amiben csak azért fordulnak utánunk, mert azt gondolják „ezt a diliházból szalasztottak?”, és ez a képükre is van írva.

- Rendben! Akkor azonnal készül - mondom mosolyogva. - Azonnal hozom - jegyzem meg kedvesen.
- Valóban, de mégsem mindenki gondolja így. Vagy tévedek? - kérdezem egy kedves mosollyal, amikor visszatérem a sütikkel. - Ön valóban jól öltözött, és kifutóra való - értek egyet vele. Az már egy másik kérdés, hogy a kifutókon lévők anorexiások, vagy, ha nem azok, akkor bulimiások, akiknek a testtömeg indexe kórosan az egészséges alatt van a meglátásom szerint. - Azonnal hozom a kávét - jegyzem meg, és ellépek a bártenderünkhöz.
- Biztos érdekes foglalkozás lehet - mondom kedvesen. Bár nem az én világom, és megvan a maga árnyoldalai is, de azért a rivaldafénynek is van érdekes, jó oldala.
- Örvendek! Én Karin Bjorge vagyok - amikor meghozom a kávét, bemutatkozok én is, hogy ne „huginak” hívjon. - Abban a városrészben még nem is jártam - töprengek el hangosan. A papírra tett sütit szépen becsomagolom. - Ezt az ittléte idejére visszateszem hűtőbe - tájékoztatom, hogy ne lepődjön meg, hogy most visszateszem. Nem elrejteni akarom, hanem csak azt, hogy ne legyen baja.
- Köszönöm! - fogadom el a borravalót, és rendezem a kasszában a számlát, amit a szabályoknak megfelelően elé is teszek. Persze, ha kéri, akkor kidobom, de ezt kötelező átadnia vendégnek, már ha nem előz meg minket a kéréssel.
- Ne haragudj! Nem azt mondom, hogy nem szeretem a divatos ruhákat, de én, a részemről inkább azt részesítem előnyben, ami nekem áll jól. A márkát csak sportszerekből, sportruhákból, meg cipőkből figyelem - vallom be őszintén. A cipők sem feltétlen a márka miatt, csak jártam már meg olcsó lábbelikkel, amik egy szezont sem bírtak ki, pedig rendeltetésszerűen használtam. A sportszerek pedig azért fontosak, hogy jó minőségűek legyenek, mert a túrázáshoz, síeléshez, snowboarhoz biztonságos felszerelés kell. Ott nincs helye olyan dolognak, ami a gyenge minőség miatt veszélyessé válik.
Az, hogy a pultnál fogyaszt, az nem lep meg, mert sok vendég választja ezt, főleg, ha beszélgetni akar. De, hogy máris a rajongójának hisz, az igen. De szíve joga.
Figyelmesen hallgoatom a beszámolóját a cégről miközben dolgozok. A tengerész öltözetre tett megjegyzésére viszont felkapom a fejem. - Mi a baj a tengerész egyenruhával? - kérdezem, mert nekem egyből a fehér egyenruha jut az eszembe. Nem értem, hogy mi azzal a baj, mert én még nem láttam senkit, akinek az rosszul állt volna. Sőt! Szerintem kifejezetten szexi. A többi egyenruhához képest meg főleg. - Egyébként milyen stílusú ruhákat tervezel leginkább? - kérdezem kíváncsian.

- Valóban. És most meg ne sértődj, mert nem kifejezetten a Te gondolkodásodra értem, de szerintem a világ nagyon unalmas lenne, ha mindenki ugyan úgy gondolkodna - mondom mosolyogva. Nincs bajom azzal, ha valaki úgy gondolkodik, mint Robert, kell az ilyen is. De akárki gondolkodása, mint egységes, globális felfogás, inkább hátborzongató, mint kellemes gondolat.
Szélesen elmosolyodok, hogy ő is úgy gondolja, ahogy én. Legalább is az egyenruhát illetően. - A frászt hozta rám - mondom neki, és látszik rajtam, hogy megnyugodtam, hogy nem az én ízlésemmel van baj. - Én azt hittem, hogy azzal a fehér, dögös szereléssel van baj - mosolygok. A többi megjegyzésére nem mondok semmit. Ez is egy meglátás.
- Szeretnék visszamenni Osloba - mondom mosolyogva. - Tanulni jöttem kizárólag. Szép és jó itt, de hiányoznak az otthoniak, és Norvégia is - indoklom a válaszom. - Ön merre járt már a világban? - kérdezem kedvesen. A divatvilággal elég sok helyre el lehet jutni, ha minden igaz.
- Visszatérve a tervezéseire - kanyarodok vissza az előző témához. - Én nagyon nem értek a tervezéshez, de már nagyon sok minta- és anyagösszeállítás létezik, mondjuk egy olyan ingnél, mint, ami Önön is van - kezdek bele a kérdésbe, és már érzem, hogy nem biztos, hogy jól tudom befejezni. - Mondjuk az - mutatok az ingjére - miben másabb, mint egy fehér Prada férfiing? Természetesen ez még véletlen sem leszólás, csak kíváncsiság a szakmája iránt - nézek rá kedvesen és kíváncsian.

Figyelmesen hallgatom a magyarázatot a különböző anyagokról és azok ötvözeteiről. De nagyon nem tudok hozzászólni. - Sávolykötés? - kérdezem meg azt, amiről még életemben nem hallottam, de megakad rajta a fülem. Bár ennyire azért nem beszélem az angolt, ezt biztos, hogy norvégul sem ismerem.
- Ennek örülök - mondom mosolyogva a sütire tett megjegyzésére. - Azért ez szörnyű - húzom össze a szemöldököm. - Elutazik ezekbe a gyönyörű országokba, városokba, és állandóan csak négy fal között van. Én biztosan nem tudnék úgy elutazni egy városba, hogy ne nézzek körül, és legalább néhány igazi nevezetességet meg ne látogassak. És most, hogy kimondta, nem akar ezen változtatni? Mert biztos vagyok benne, hogy jól keres, de mit ér a pénz, ha nem tudja élvezni? Ha nem tud kikapcsolódni és feltöltődni - kérdezem, bár leginkább költői kérdésnek szánom, nem sértődök meg, ha válaszol. A fizetéséhez nincs közöm, de a divatszakmában jó pénzek vannak, és mindössze erre alapoztam az előző megjegyzésemet. Bár most a Cornellre járok, itt kezdtem tanulni, és a koliba költözés másnapján nem tudtam ellenállni annak, hogy ne nézzem meg az itteni nevezetességeket. Az első napi is csak a hosszú út, és körülményes beköltözés miatt maradt el, de másnap, amíg itt volta család, addig körbejártuk, amit csak lehetett.
- Valóban sok ilyen van, de a suli után biztosan hazamegyek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jövök vissza hosszabb-rövidebb időre, de diploma után költözök - mondom határozottan. - És bár igaz, hogy sok helyes kandúr van itt, de a Norvégiában is sok dögös pasi van - és még bólogatok is hozzá, hogy nyomatékosítsam az állításomat. - És valóban nem festészetet vagy sebészetet tanulok - mondom mosolyogva. - Légköri tudományok szakon vagyok a Cornellen - és felmutatom a könyvemet, ami a pult alatt pihen. - Megleptem? - kérdezem mosolyogva. Sokan első látásra egy szőke babát látnak, ha rám néznek, de nem az vagyok. A „Szöszi” becenevem is mindössze a hajam miatt ragadt rám, amivel sokszor még Norvégiában kitűntem. - Ön egyébként hol végezte a tanulmányait? - kíváncsiskodok. Ötletem sincs, hogy melyik iskola az, ahol ezt a szakmát oktatják.

Igyekeztem felfogni miről is beszél, de azt hiszem, a kvantumfizikát is jobban megérteném, amit még a fizikusok is most kezdenek kapizsgálni, mint ezt. Ezért csak pislogok rá, és igyekszek feldolgozni a hallottakat. - Még véletlenül sem tud erre és egy másik típusra példát mutatni, igaz? - kérdezem csalódottan, előre elkönyvelve a kudarcot.
- Nem az én dolgom, de mi lenne, ha most kezdené. Nem egyszerre minden, hanem fokozatosan. Szerintem Ön az a kategória, aki szereti maga irányítani dolgokat, és, ha egyszerre adná át a teljes irányítást másnak, azt Ön sem bírná. De, ha fokozatosan tenné ezt, akkor Ön sem érezné, hogy összeomlik maga körül minden, és akinek átadja, az sem érezné, hogy ki akarja használni - jegyzem meg kedvesen. A pszichológia megint kijött belőlem; nem véletlen, hogy ezt is hallogatom a főiskolán, mint kiegészítő tárgyat. Mindig érdekelt, és végre tanulhatom is. Az, hogy ezt fel tudtam venni, a megcsúszott félévemnek köszönhető, így ezért sem bánom, hogy iskolát váltottam egy félév után.
- Én azt hittem ott más művészeteket tanítanak kizárólag. Tudja, festészet, tánc, zene, szobrászat, ilyesmi. Nem gondoltam, hogy ott divattervezőket is képeznek - mondom meglepetten. - De az nem is itt van, vagy rosszul tudom? - gondolkozok el, mert nem rémlik, hogy New York államban lenne ez a suli. Persze lehet, tévedek, mert sok olyan iskola volt, amit csak átlapoztam, amikor jelentkeztem, meg, amikor átjelentkeztem.
- Eredetileg az itteni egyetem vállalkozás vezetési szakára jelentkeztem, de ott úgy éreztem, mintha kínaiul beszélnének, és mintha kakukktojás lennék, vagy… hogy is szokták itt mondani - nem vagyok biztos benne, hogy jó hasonlatot használtam. - Ahogy nézegettem a lehetőségeket, rájöttem, hogy a természet és a fizika sokkal vonzóbb a számomra, és ez a szak hasznosabb, mint egy olyan hely, ami csak a pénzről szól. Ezzel akár a klímaváltozás megakadályozásához is hozzátehetek valamit, vagy ahhoz, hogy a nagyobb, életeket követelő viharokat jobban előre lehessen jelezni - válaszolok a kérdésre. - De miért gondolja ezt durvának? - lepődök meg a véleményén.

- Kár - mondom kicsit lebiggyesztve a számat a csalódottságtól. Bár sosem érdekelt a ruhatervezés, a különböző szövetmintázatok, vagy hasonló dolgok, sosem lehet tudni, hogy mire mikor lesz szükség, mi jöhet jól, ha az ember tudja. És most itt lett volna a lehetőség, hogy valami újat tanuljak.
Ahogy beszélek, észreveszem, hogy valami változik a férfiben. Mintha olyat mondtam volna, amit még sosem hallott. Ez pszichológián alapszik, amit pont azért szeretek, mert segíthetek ezzel másokon, és ezt szívesen teszem, bár azt sosem gondoltam, hogy egy idősebb személynek fogok ilyen módon segíteni. - Örülök, hogy segíthettem - mondom szívből mosolyogva.
- Ezt tényleg nem gondoltam - mondom meglepetten. - Remélem nem haragszik meg ezért, de én ennyire nem vagyok benne a művészetekben, hogy ezeket észre vegyem - mondom, és érzem, hogy kicsit el is pirultam. Tudom, hogy nem érthetek mindenhez, de ebbe még tényleg nem gondoltam bele, hogy „sok művészetnek ugyan az az alapja, csak az anyag változik”. - Akkor már nem is csodálkozok, hogy nem rémlett az iskola neve az itteni iskolák között - nyugszok meg. Tényleg azt hittem, hogy valamit nagyon elnéztem, amikor sulit kerestem, mert az egy dolog, ha egy-egy szakra nem emlékszem, de egy teljes iskolára… az meglepő lett volna. - Még nem jártam ott. Mi a baj a várossal, ha szabad kérdeznem? - kíváncsiskodok, de ha túl traumatikus, akkor nem akarom feltépni az ott szerzett sebeket. Bár tapasztalatból tudom, hogy egy-egy traumatikus helyzet feldolgozását nagyban segíti, ha beszélünk róla. Ha szeretné én is meghallgatom, bár félek, hogy nem tudnék segíteni neki. Azért, mert tanulok pszichológiát, még nem vagyok szakember, és ismerni sem ismerem annyira, hogy olyan segítséget nyújthassak neki, mint egy közeli barát, vagy családtag.
Látom, hogy kinevet, mert naivnak hisz, de nem így van. - Egy félévet bírtam, és utána szinte menekültem - mondom mosolyogva. Legalább is már könnyen mosolygok ezen, akkor viszont tényleg azt éreztem, hogy megfulladok, de minimum megbolondulok, ha tovább kell maradnom. Az elképzelés szép volt, hogy majd én is, a bátyámhoz hasonlóan, beszállok a családi vállalkozásba, de benne lenni, már nagyon nem volt olyan vonzó a számomra. - A természet csodákra képes - kezdek bele a nézőpontom megvilágításába, amikor szavakban is kifejti, valóban naivnak tart. - Nem azt mondom, hogy meg fogom akadályozni, mert az emberek még nem félnek eléggé tőle, és még mindig mindent a pénz mozgat. De, ha senki sem tesz semmit, akkor sosem lesz változás. Próbálkozni kell, és a reál tudományokban az is fejlődés, ha rájövünk, mi nem hoz eredményt. Mint egy matematikai szabály, ha van egy kivétel, akkor nem jó a szabály, és újra gondoljuk az egészet. Ha sosem próbáljuk, sosem lesz eredmény. Már az is előny, ha évtizedek múlva jön rá az emberiség globálisan, hogy tenni kell valamit, és ott lesz egy kidolgozott terv, egy eszköz, ami működik, csak elő kell venni - próbálok rácáfolni a meglátásra. - Ön nem így látja? - kérdezem kicsit talán meglepettebben, mint indokolt lenne.

Volt igazság abban, amit mond, de én hiányolom a zene, a tánc, az irodalmi művészeteket az magyarázatából. - Igaz, csak én úgy minden művészetre gondoltam hirtelen. Nem csak azokra, mint a festészet, szobrászat, és… szabászat? - kérdezem ez utóbbit. Képtelen vagyok megtalálni a megfelelő szót erre, főleg angolul. Ha akar, kijavít, én pedig tanultam egy új szót. - Azt hittem, hogy Ön a tánc-, zene-, és irodalmi művészetet is ide sorolja, ebbe a gondolatmenetbe - indoklom az előbbi értetlenkedésem. Persze ezekből is sokat papírra vetnek, de például egy igazi „zeneművésznek” nem kell kottákat írnia vagy olvasnia, mert hallja.
Csak elnevetem magam, persze nem bántóan, amikor a tudtomra adja, hogy nem érti, amiről beszélek. Ez pedig rávilágít, hogy hiába élünk egy helyen, hiába vagyunk most egy légtérben, hiába a közös nyelv, mégis két teljesen külön világ vagyunk. - Elnézést! - kérek mégis bocsánatot. - De most értettem meg, hogy valószínűleg én is milyen kérdéseket tehettem fel Önnek a szakmájában, mert én is annyira értek a divattervezéshez, mint ön az én tanulmányaimhoz - indoklom jókedvem okát. Fordítottan belecsöppen egy másik ember helyzetébe, néha vicces, mint a mostani is. Legalább is számomra.

- Ja, értem már! - világosodok meg. - Még nem jártam, ott, de itt sem minden hely olyan baráti, mert az itteni park - utalok a Central Parkra - sem olyan békés és barátságos sötétedés után. De nem tudtam, hogy San Francico ennyire rossz hely - lepődök meg mégis. Nekem nem kellett kitenni a lábam Manhattanből, hogy túszejtés áldozatává váljak. Bár már túl vagyok rajta, azért már körültekintőbb próbálok lenni.
- Legközelebb! További szép napot! - köszönök el én is egy mosollyal, majd tisztává varázsolom a pultot, a tányért és a poharat, és szükség esetén a többi vendéget rendelkezésére állok.