Jesse & Zariah

Everything exists to end in a photograph.

Napok óta nem aludtam jól, mert tudtam, hogy mire készülök. Amúgy is nehezemre esett az álmok világába süppedni, hagyni, hogy ólomkézzel marjanak belém és hajítsanak messzire, ahol az elmém ismételten ezernyi élénk emlékképbe kapaszkodhat, s amiből sokszor nem találtam kiutat. Öt nappal ezelőtt azt gondoltam, a meg kell ragadnom a lehetőséget és élnem kell vele. Egy nappal később elbizonytalanodva léptem ki a Lightroom és a Photoshop programokból és csak az utolsó pillanatban álltam meg, hogy egy teljes mappát ne kukázzak ki a fotóim közül. Tegnapelőtt azt gondoltam, hogy muszáj vagyok lépni, mert Bradley ismételten levegőnek nézte a kérésem és emiatt édesanyámék hiába vártak otthon vacsorával.. pedig hetek óta tervezte, hogy ismételten meglátogatom őket. Tegnap felhívtam Giovannát, hogy segítséget kérjek tőle, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok mégsem kész arra, hogy elhatározzam, fejlődni szeretné, bebizonyítani leginkább saját magamnak, hogy vannak álmaim még mindig. Hogy szeretnék végre magamért is tenni, és ez az érzés, a gondolat, hogy ÉN én lehettem, fullasztóbb volt, mint bármi, amire tudtam gondolni az elmúlt időszakban. Nem voltam elég jó... nem volt elég az, amivel büszkélkedhettem. Nem tetszett már semelyik képem sem, ami a múltban olyan volt, mintha a gyermekem lenne. Nem éreztem úgy, hogy képes lennék megszólalni és az éjszaka folyamán csak négyszer riadtam. Ahogy most, az előateremben ültem, lemondóan, mereven bámultam a padlót, miközben úgy éreztem, hogy kifutott minden vér a testemből. Miközben az körmeim lázas fagyossággal mélyedtek bele a bőrömbe a csuklómon, s inkább gondolkodtam azon, hogy mennyire rossz a vérkeringésem, mintsem azon, hogy céllal érkeztem ide. Az sem segített, hogy Giovanna úgy zizgett mellettem, mint az energiaitalban fulladozó szentjánosbogarak a nyári lemenő nap fényében. Gianna könnyedén siklott végig a számára ismeretlen folyosókon, míg én minden egyes saroknál úgy éreztem, az összes kamera engem nézett, attól rettegve, hogy megjelenik egy őr és kidob az utcára, mert tudják, hogy nem vagyok idevaló. Mióta a teremben ültünk, azóta képtelen voltam ránézni az előadóra is, mintha tudná, hogy csak eltévedtünk, s csak potyautasokként, jogtalanul férkőztünk be oda, elvéve másoktól a szabad helyet, ahol nem kellett volna lennünk igazán.
- Elképesztő ez a pasas! - súgta nekem oda büszkeséggel a hangjában. A súgás viszont erős túlzás volt, mert nem tudta meghazudtolni az olasz vérét. Hangos volt, figyelemfelkeltő, de legalább olyan gyönyrű is, amit nem eleganciával emelt ki, hanem a mai fiatalokat meghazudtoló minden ruhát magamra aggatok és akkor is jól nézek ki stílusával. - Bárcsak én is lehetnék a modellje?! - Gianna sóhaja úszott át a köztünk lévő távolságon, s erre azért sikerült felkapnom a fejemet, hogy előbb a mellettem ülő lányra figyeljek, aztán pedig óvatosan, pásztázó pillantással mértem fel az előttem ülőket, csak hogy a legvégén a magas, édesanyám szemével mérten sovány alakra vándoroljon a pillantásom és rajta is tartsam a tekintetem egy picivel hosszabb ideig, mint az egészséges lett volna a részemről. Felsóhajtottam, miközben a férfi gesztusaiban, mimikájában, de leginkább a szavaiban éreztem azt, mennyire odáig van a szakmájáért. Szenvedéllyel beszélt, s ahelyett, hogy ez felvértezett volna bátorsággal, elhatározással és akarattal, az ellenkezőjét érte el nálam. Minden szava, kifejezése azt plántálta belém, amit eddig is tudtam: semmi keresnivalóm nincs itt. Giovanna lelkesedése nem ragadt át rám, csupán annyira értékeltem a fel-felcsendülő lelkesedését, hogy érezzem, mikor volt vége az előadásnak. Megrezzentem akkor, amikor a tömeg burjánzva indult lefelé a teremben, a dübögő hangokra pedig lehunytam a szemeimet is egy hosszú pillanatra.
- Gyere, Zariah! Én is köszönök neki, meg elmondom, hogy mennyire tetszett ez az egész... szerinted felfedezhet? - a hangja tele volt élettel. Bennem csak pislákolt az élni akarás. Legszívesebben elsüllyesztettem volna magam egy tengeralattjáróval, de csak halványan, kedvetlenül mosolyogtam fel a lányra, akinek már mehetnékje volt. Az eredeti tervem az volt, hogy az eddig összerakott portfóliómat a férfinek megmutatom, s elmondom, hogy szívesen venném, ha.. befogadna - mint egy kiskutyát, ez nem ideális. Megmutatná, hogy mit tud - borzalmas megfogalmazás. Szeretnék tanulni tőle - mindent az alapoktól kellett volna kezdeni és sokkal elfoglaltabb volt, mintsem velem kezdje a napjait, hogy a portréfotózás nehézségeit rajtam keresztül élje át újra. Mindenkinek megvolt a maga látásmódja, a maga.. elképzelése, s az ő szépsége nem volt egyenlő az enyémmel. Ráadásul belecsöppentem egy olyan felesleges és kimondhatatlan háborúba, ami a Nikon és a Canon fényképezőgépeket érintették. A magam részéről az előbbit pártoltam, de csak azért, mert azzal rendelkeztem. - Na! - húzott magával Gianna, a mappát pedig, amit eddig a padon hagytam érintetlenül a hiábavaló tervemmel, az utolsó pillanatban markoltam fel és szorítottam azt a mellkasomhoz. Mintha a kivégzésemre indultam volna, minden egyes lépésem egyre súlyosabbnak, nehezebbnek bizonyult, a pánik pedig a gyomromat ülte meg, ahogy közeledtünk a férfihoz, az ujjaim enyhe remegését a mappámba markolással igyekeztem megszüntetni.
- Szia! - így Giovanna. A sokk kiült az arcomra. Tudja, hogy kivel beszél? - Vagyis.. jó estét kívánok! Szia - nevette el magát cserfesen, lehengerlő mosollyal ajándékozva meg Jesset. - Tegezhetlek? - a maga huszonhárom évével ajánlotta fel önkényesen mindezt. Megköszörültem a torkom. Igyekeztem nem belevonódni a beszélgetésbe. - Tudod a barátnőmmel csak úgy belógtunk, de nem azért, mert annyira adnánk a törvények azért vannak, hogy megszegjük őket filozófiára, hanem mert Zariaht érdekli az, amit csinálsz - nos, azt hiszem nem sikerült a kívülállónak maradásom. Kínos pillantással néztem Jesse Abraham Smith szemeibe. - És azt hiszem, most már engem is. Imádtam minden egyes pillanatát az előadásnak, hihetetlen, hogy mit tudsz a kezeiddel, meg az ujjaiddal! - csacsogott tovább, a legszívesebben elsüllyedtem volna mellette. A Mariana-árok legmélyére.
- Gianna! - türelmes hanggal figyelmeztettem, de rám sem bagózott.
- Jöhetünk az előadásaidra? Vagy.. vagy mit kell tenni, hogy itt lehessünk? Legálisan persze - vigyorgott, mintha Colgate reklámkampányra készülne. Megköszörültem a torkom, beharaptam az alsó ajkam tépelődőn, de nem léptem közelebb. Nem toltam el a barátnőmet, aki amúgy is csak a szomszédom, aki eldöntötte, hogy mindenben segít nekem. Az utolsó pillanatban sikerült megvétóznom azt, hogy felöltöztessen valami borzadályba ma este.
- Elnézést kérek, Giovanna egy kicsit lelkesebb, mint azt hittem volna - őszintén így gondoltam. - Sajnálom, hogy hívatlanul és jogtalanul csak úgy.. ideállítottunk és nem is akartuk volna elvenni másoktól a lehetőséget - itt a lányra pillantottam, aki hevesen bólintott háromszor, de a pillantását le sem vette Jesse-ről. - Csak...
- Zariah is fotós, mint TE! - vette át a szót tőlem, megakasztva a beszédemben is engem. Csak asszisztens voltam, noha volt iskolám és papírom is arról, amit csináltam. Amivel szívesen foglalkoztam. - Néha elveszi az újságjaim, amikor nézegetem a glamour fotókat, ő meg arra kíváncsi, hogy te csináltad-e őket?! - nevetett fel. - Mármint a képeket. Mindig megjegyzi, ha látja a neved! - hiperventillálhatok? Csak úgy.. istenem, életem legrosszabb döntése volt idejönni! Esetlenül fordítottam a mappán a mellkasom előtt, csak azzal nem számoltam, hogy a mappán felvillanó PORTFÓLIÓ szó fog virítani. Jesse felé. A még mindig nyitott ajtó felé néztem menekülési útvonal gyanánt.
- Azt hiszem, rosszul leszek - csúszott ki a számon csendes évődéssel, lassított felvételként hátrálva kettő lépést, hogy a fenekemet nekitámaszthassam a legközelebbi asztalnak.

NYU | mood | 1st chapter | thx.

A mai világban nem sokan mondhatjuk el magunkról azt, hogy rajongunk a munkánkért és rajongással is tudunk róla beszélni miközben azon túl, hogy a hivatásunk, hobbinkként is tökéletesen helyt áll. A világunkban manapság a munka fogalma, mint olyan, két dolgot szolgál egy ember életében: boldogulni és életben maradni. Összeszedni azt a pénzt, amivel az egyre dráguló világban fizethetjük a lakbért, amin enni veszünk magunknak és eltudjuk tartani a családunkat. Csak legyen meg a létminimum, a túléléshez szükséges alapok.
Mondhatnánk, hogy nekem mázlim van, és szerencsés csillagzat alatt születtem: van saját lakásom, kapásból kettő, noha az egyik nem számít teljeskörű otthonnak, épp csak van teteje és nem fújta még el a szél, de jó szolgálatot tesz, ha magányra vágyok. Arról inkább ne is beszéljünk, hogy milyen úton-módon jutottam ehhez a lakáshoz. A másik viszont tagadhatatlan, hogy Manhattan legdrágább részén fekszik, teli modern, menő kütyüvel és stílusos holmival. Egy vagyont ér, és ha eladnám, talán három család megélhetését tudnánk finanszírozni abból a pénzből. Sikeres vagyok a munkámban, keresett fotográfus és ember. Sztárok között élem az életemet és olyanok között, akiknek egyetlen szaváért sokan képesek lennének a saját anyjukat is eladni. Viszont az, hogy mind erre szert tettem, hogy eddig eljutottam több, mint mázli.
Nem a gazdag cégvezető faterom tett bele a luxusba. Nem neki köszönhetem, hogy idáig jutottam 28 éves koromra. Kőkemény munka, állandó, megállás nélküli robotolás és némi szerencse kellett hozzá, mert nem tagadom, enélkül nem ment volna. De ott van még a listán az orvosok hada, közöttük a pszichiáter, rengeteg gyógyszer, nem alvás, nem evés. És mindez nem a pénz hiánya, hanem az idő hiánya miatt. Az én életemben pofátlanul nagy szemétség 24 órát osztani egy napra, legalább ennek duplájára lenne szükségem ahhoz, hogy mindennek tisztességesen a végére érjek a bokros teendőim mellett. Az igazi és valós kapcsolataim csupán a szükségig és a muszájig terjednek, igaz barátokra esélyem se volt szert tenni, csupán egy-néhány emberre, akik addig vannak mellettem amíg előnyöm és érdekem származik belőle. Máshogy ezt nem lehet csinálni és a fény, a pompa a csillogás csak álca. Hogy mi van mögötte? Majd idővel erről is… addig legyen elég, hogy ezek ellenére minden nehézségével, átkával és kegyetlenségével imádom.
Fél szemmel, már-már vágyakozón nézem végig ahogy az asztal szélére helyezett, a Starbucks munkatársainak jó szokása szerint névvel és különböző emojikkal ellátott elviteles poharába töltött kávém ide-oda lötyög, mikor a súlyom egy jelentős részével a fa tákolmányra nehezedek. Vontatottan, fáradtan nyújtózok a pohár felé. Megtenni két lépést már büdös, de minek is törjem magam, ha kellően hosszú karokkal rendelkezek?
Az ujjaim úgy markolnak rá a pohárra, mint egy elvonással küzdő drogos a szeme előtt elhúzott, felcsavart spanglira, épp csak az élvezet marad el, amikor kortyolok egyet a kávéból: hideg. Íztelen és uncsi. Elégedetlen grimasszal, rosszallóan vetek egy pillantást az aprócska, ivásra használt résre, mintha legalábbis ettől majd mélyen elszégyellné magát a kifogásolható minősége miatt. Nyilván nem fog történni semmi. Talán jobb is volt, hogy ez idáig megfeledkeztem róla, hiába volt végig az orrom előtt. Azzal a határozott céllal vettem mikor elindultam a NYU-ra, hogy majd lesz elég időm „szájnedvesítőként” és némi életerőként elkortyolgatni a két napba sűrített hetven perc alvás után, de ember tervez és a szokásos unalmas, jár a szám, mint a kereplő előadás jóformán egy kora estébe nyúló interaktív beszélgetéssé, már-már egy soktagú interjúvá változott, célkeresztben a munkásságommal.
- Mára ennyi volt – jelentem ki tényszerűen. Így is túlléptük az időkeretet, s hiába az egy-egy, székéből majd kieső diák, fejemet ingatva utasítom el, de biztos, ami biztos még a kezemmel is nemet intek – hagyd érni még egy kis ideig a kérdést. Majd jövőhéten felteszed, ha addig nem kapsz rá választ – sanda mosollyal lötyögtetem meg magam előtt a pohár tartalmát, miközben összefogom a mellkasomon a zakómat. Talán túlöltözöttnek tűnhetek az amúgy jól fűtött és a sok diák által beszuszogott teremben, de egyszerűen van az a fáradtsági szint, amikor az ember már komoly fizikai tüneteket produkál: fázok, mint a kurva isten! Bővebben: alig negyvennyolc órája kezdtem bele, és nem több, hat órája tettem pontot az egyik munkám végére. Soha nem akart véget érni. Utáltam. Minden egyes percét és nem csak a témának, de magának a munkafolyamatnak is. Senkinek nem szabadna olyan helyen, olyan közegben dolgoznia, ahol profiként megkérdőjelezi a saját tudását, feszül, kellemetlenül érzi magát, haragszik és zaklatott. Haza akar menni és soha vissza nem menni oda, miközben végig azon teker az agya, hogy oké, hogy ezt jó esetben egy, két-három nap alatt megcsinálja és átvészeli, nem is kell többet találkozni velük. De aztán további sok-sok órája megy majd el arra, hogy lehetőleg még aktív és munkaképes aggyal az utómunkálatok felett görnyedjen. Akár éjszakákba nyúlóan, kora hajnalokig. Hogy miért fogadtam el? Talán nem volt más lehetőségem? Nem válogathatom meg azt, hogy mikor, kinek dolgozok? Van az úgy, és vannak olyan nevek, márkák, akiknek akkor se mondasz nemet, ha bele döglesz is. Mert csak jól jársz vele. Persze kivételek vannak, főleg, ha erkölcsökről van szó.
- Egy hét múlva újra itt – zárom rövidre és ellökve magam az asztaltól a mögé behelyezett székhez sétálok, hogy én is elkezdhessem összeszedni a motyómat, de tudom, hogy így is bele fog telni némi időbe, míg átlépem majd a terem küszöbét. A felém igyekvő diákságnak, mint mindig, most is akad még néhány kérdése. Vagy épp közölnivalója.
Óraadó pályafutásom legelején megbeszéltük a tegeződés pozitív hatásait. Lehet, hogy mások szerint az irányukból érkező tisztelet megkövetelné a magázódást, de én ebben nem hiszek. Könnyebbnek és sokkal szabadabbnak éreztem, ha már-már baráti szinten zajlik a kommunikáció, úgy, mintha egyenrangú felek lennénk. Ezért se lep meg a hirtelen és nagyobb hangerővel érkező köszönés, noha elsők között ahelyett, hogy reagálnék vagy viszonoznám, csak felvonom a szemöldököm és a furcsa, össze nem illő párosra emelem a pillantásomat. Köszönni vagy reagálni továbbra sincs lehetőségem már kapom a kérdéseket, észrevételeket.
Halkan, cinikusan nevetek, combom külső oldalával az asztallap élének támaszkodok.
- Miért? – kezdek bele – honnan tudod, hogy milyen hihetetlen dolgokat tudok művelni a kezeimmel? Vagy az ujjaimmal? – teszem fel gúnyosan, de mosolyogva a kérdést – pletykák keringenek róla? Vagy tudsz valamit, amit én még nem? – sejtem, hogy mire gondol, de nem vagyok rest belemenni a játékba, ha már elkezdte. Határozottan csukom be a bőrtáskámat. A csat élesen kattan rajta – nem a kezeimmel fotózok, hanem ezzel – kocogtatom meg a halántékomat – a kéz csak eszköz, hogy letudjak nyomni egy gombot – egészen elképesztőnek tartom, hogy még ilyen hosszú ébrenlét és nem alvás után is képes vagyok ilyen beszélgetésekbe belemenni. De legalább nyilvánvalóvá válik, hogy neki semmi köze nincs a fotózáshoz.
Nem tűnik egy feladós típusnak. A kis barátnője ellenben sokkal visszafogottabb teremtés, bár nem úgy néz ki, mint aki képes lenne hatni rá, mégis próbálkozik. Tekintetem egy pillanatra találkozik az övével, tartom is néhány másodpercig. Feszült, aggódik, ideges és kellemetlenül érzi magát. Valamit akar.
- Iratkozzatok be? – vágom rá határozottan, de nyugodt hangom inkább kérdésként hat. Pont, mint egy lehetséges és zseniális ötlet. De mi mást is mondhatnék? A Zariah nevezetű hölggyel viszont egyet tudok érteni és valamivel szimpatikusabb is a hozzáállása, bár fotográfusként, ha már azt akarja, hogy az ő akarata érvényesüljön vagy alapjában érvényesülni akar a fotográfusok világban, úgy, de legalábbis hasonlóan kellene viselkednie, ahogy a másik teszi – ha most megbocsájtotok, nekem… - nagyon hosszú napom volt, fejezném be és valójában tényleg egyetlen dolog lebeg a szemeim előtt, mégpedig elhúzni a csíkot mihamarabb. Erre teszek is egy kísérletet, mígnem újra meghallom az átlagnál hangosabb és rámenősebb hangot. Lassan fordulok vissza feléjük.
- Igen, tudod nagy általánosságban mindenki, aki itt volt – mutatok körbe a termen – fotós. Vagy legalábbis fotós lesz. És gondolom, hogy nem a két szép szememért vagytok itt ti sem. Bár, te lehet, hogy igen – mérem őt végig akaratlanul is. Izgatottan csillogó szemek, fülig érő vigyor, ide-oda toporog mintha nem tudná máshogy levezetni az izgalmát. Hiába, hogy szép és mutatós, mégis egy túlpörgött kiskutyára hasonlít vagy azokra az izgága mellékszereplőkre, akik nélkül a főszereplők nem maradnának életben, de legalábbis nem tudnák beteljesíteni a sorsukat.
- Vagy úgy.
Hümmögve fordulok vissza feléjük, majd az asztal elé sétálva leülök arra. Akkor játszunk. Mellkasom előtt keresztezem a karjaimat, tekintetemet pedig a másik kezében tartott mappára vezetem. Ajkaim elnyílnak, benedvesítve azokat újra vékony vonallá préselem őket.
- Azt hiszem tudom mire megy ki a játék, de… - a pillanatnyi zavarom sokkal inkább a sápadtabb kijelentése hallatán válik nyilvánvalóvá – hé, azért ennyire gyanítom, hogy nem rossz a helyzet. Ülj le inkább – orvosi ellátásban nem hiszem, hogy tudnám részesíteni.
Némi hezitálás után hosszan fújom ki a levegőt.
- Magunkra tudnál hagyni egy kicsit? – kérem Zariah barátnőjét mert gyanítom, sokkal könnyebben fogja rávenni magát a kommunikációra és arra, hogy elmondja mit is szeretne, ha nincs mellette egy görcsös akarnokként viselkedő szócséplő, aki felhatalmazta magát ügyeletes hangadónak. Tök mindegy, hogy nem is róla lenne szó.

Jesse & Zariah

Everything exists to end in a photograph.

Sokat köszönhetek a szüleimnek, s annál kevesebbszer emlékeztetem őket, hogy hálás vagyok értük. Tudom, hogy többet kellene adnom, tudom, hogy egyszer a szemükbe kellene néznem, és kimondani mindazt a szeretetet, amit irántuk érzek, mégsem tudtam lépni. Nehezemre esett őket bevonni az érzelmeimbe és az életembe annak ellenére, hogy mást sem csinálnak születésem óta, mint adnak és sosem kérnek. Nem volt az soha elvárás, hogy én legyek a legjobb. Nem akarták, hogy hivalkodó legyek, nem szerették volna, hogy kitűnjek, hanem elfogadták azt is, ha valamiben nem hoztam akkora sikereket haza, mint mások. Hármunk közül én voltam az, aki évekkel ezelőtt sírva fakadt, ha nem tudtam kotta nélkül eljátszani az imádott darabokat. Én voltam az, aki a hiba nélküli lépéseket hajszolta a tükrös teremben, és akkor is ott maradtam, amikor már a társaim hazamentek. Akkor is csüggedés nélkül képes voltam koncentrálni, amikor Miss Blanc már hazament, emlékeztetve arra, hogy még fél órám van, mielőtt a takarítók megérkeznek.
Nem akartam a múltam egy részére gondolni a teremben ülve, de a nálam alig pár évvel idősebb férfi szavain csüngő diákokat tudtam csak figyelni, ahogy velem együtt lélegzetvisszafojtva várták a soron kövtkező megállapításokat, kérdéseket és tudom, hogy figyelnem kellett volna, mégis belecsúsztam abba a hibába, hogy a férfi zöngéjét hagytam elmerülni az elmémben. Csak arra figyeltem pár mondaton keresztül, hogy a hangja mennyire megnyugtató. Giovanna közbeékelt szavaira rezzentem meg és pillantottam el a szőke üstökről a mellettem ülőre. Az ő energiái forrongva csapódtak az én hűvösségemnek és olyan elegyet képezett velem a hirtelensége, amivel sok esetben nem tudtam mit kezdeni. Jót tesz nekem - anya hangja visszhangzott az elmémben, amivel nem vitatkoztam. Tisztában voltam azzal, hogy az én csendem senki másban nincs jelen. Hogy az az üresség, ami a legtöbb esetben jellemzett, a feldolgozatlan múltam eredménye, s noha sokan akarták volna megváltani a fájdalmamat és az átélt kínokat, aligha voltak sikeres akciók azok. Gianna már rég hátrahagyott, amikor nekem csak megmozdulnom sikerült, hogy lefelé lépdeljek úgy a lépcsőkön, mintha a saját kivégzésemre indulnék.
- Még nem tudom, mire vagy képes - kacagott fel jóízűen Gianna. - Látom, hogy klassz képeid vannak, de nem erre gondoltam - nézett el felém. - Vagyis de! Erre gondoltam. Semmi perverz dologra. Természetesen - vigyorgott, mint a tejbetök, nekem pedig megnyúlt az arcom a kijelentésére. Elsüllyedhetek én is, mint a Titanic? Ígérem, még jéghegyre sincs szükségem, csak Giovanna jelenlétére.  - Téged fényképeztek már le? Modellkedtél valakinek? - A tökéletes célt tévesztett beszéde zavaró volt és egyben sajnálatos is. Fogalmam sincs, hogy sikerült rávennie arra, hogy tényleg eljöjjek, hogy tényleg kettesben maradjak a férfivel - a korábbi, zsúfolásig megtelt hallgatók hiányát kihasználva. Nem szokásom a konfliktusokban részt venni. Még annyira sem, hogy végighallgassam azokat, mert előbb szoktam visszahúzódni a csigaházamba és úgy tenni, mintha mindenkinek láthatatlan lennék, még magamnak is. Az viszont felháborított, hogy ennyire nyíltan semmibevett valaki olyat, aki nála egyértelműen többet letett már az asztalra és sikeres volt a szakmájában. Elismert.. aki előtt még egyébként ott állt az egész jövő.
- Gianna - A lány bátor, csacsogó fellépése a visszahúzódásomat eredményezte, s miközben azt hallgattam, amivel zaklatta Jesse-t, nekem csak azon rugózott az agyam, hogy el kellene tűnnöm innen - megsemmisülve, amikor a nyilvánvaló intést hallottam a férfitől. Illetéktelenül és jogtalanul voltunk itt. Másodjára is a nevét elhalón ejtettem ki, hogy ideje lenne visszavonulót fújni és eltűnni, mint a kámfor, de nem volt akkora szerencsénk. Jesse szavaira, hogy hagyjuk békén, azonnal bólintottam. Tényleg semmi keresnivalónk itt, amit persze már megvétóztak ismételten. Pedig már éppen mozdulni szándékoztam a kijárat felé, hogy elejét vegyem ennek az egész terv nélküli kaotikus helyzetnek. Megmerevedtem akkor, amikor Gianna újfent megszólalt, s nem néztem oldalra Jesse felé, amint reagált a lány szavaira. Csendes, szavak nélküli agonizálásással igyekeztem úgy tenni, mintha egyik felet sem hallanám meg, ami persze lehetetlen volt a tőlem mért távolságuk miatt. Lepillantottam a padlón mozdulatlanul várakozó lábfejemre, hogy mozduljon meg és vigyen innen messze, ám Jesse nem hogy kiviharzott volna a teremből, inkább az asztal felé lépett el, s mielőtt még megvádolhatott volna bármiféle konspirációs elmélettel, a rosszullét robajlott végig az ereimben, vette birtokba a testem, ezért is hátráltam el az első asztalig, mielőtt még újra az ájulással kellene szembenéznem, mint ahogy az megtörtént egy étterem mosdójában nem is olyan régen.
- Bocsánat, én csak... - nyomorultul érzem magam, igen. Benedvesítettem az ajkamat akkor, amikor lepakoltam az egyenes felületre a mappát és könnyedén felcsúsztam mellé az asztallapra. A tenyereim még a fa peremét érték, de a szemeim újfent a cipőm orrát vizslatták.
- Hmm? - Giovanna mellém lépve nézett mereven, próbált rájönni, hogy mi lelt engem. Jesse kérése ekkor érte utol, amire összeszűkítette a szemöldökeit és próbált morcos lenni, legalább akkora sikerrel, mint egy ideges kismacska. Túl szép volt ahhoz, hogy komolyan gondolják a mérgét. Túl különleges és túlságosan is olasz, hogy bárki is azt gondolja, hogy a vehemens viselkedésén túl képes lenne arra is, hogy visszavonuljon. Ahogy végigsimított a felkaromon, felpillantottam a szemeibe vérszegény mosollyal.
- Nem lesz bajom - biztosítottam, de nem feltétlenül hitt nekem. - Ha gond lenne, sikítok - hazudtam.. évekkel ezelőtt sem voltam képes minderre, a fájdalom egész fura hangokat generál az emberben.
- Nem megyek messzire! Ne próbálkozz vele semmivel - bökött ujjával a férfi felé, mintha kellene tőle tartanom. Keserédes emlékeket idézett elő bennem, mégsem javítottam ki a lányt, aki hátatfordítva kettőnknek úgy masírozott ki a terem ajtaja elé, mint a birodalmi rohamosztagosok.
- Sajnálom.. - böktem ki csendesen, elpillantva a férfi felé. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire rámenős lenne Giovanna. Mindig is hangosabb volt - mint én - de ezt már gondolatban tettem csak hozzá. - Sajnálom, ha feltartjuk és menni szeretne - tettem hozzá, nem engedve a tegeződés formaiságának. Nem tudtam megtenni, mert többre tartottam őt ismeretlenül is.
- Gyönyörű munkái vannak - nem üres bóknak szántam. Nem flörtölésnek szántam. Egyszerűen csak ez volt az igazságom, amiért ténylegesen is Giovanna újságjait fel kellett lapoznom. Nem a rúzsok érdekeltek, nem a fura pózok, hanem a férfi világa a lencse mögött.

NYU | mood | 2nd chapter | thx.

Szent meggyőződésem, hogy rémesen rossz író lennék, és valószínűleg nem az írói képességek vagy a fantázia hiánya miatt. Egyszerűen képtelen volnék lefutni az unalmas és annál idegesítőbb, de jól bevált köröket a könyveim kedvelőivel, az azoknál elszántabb rajongókkal egy-egy jól megszokott és mindig megtartott könyvbemutató és dedikálás alkalmával, mikor emberek százai rám eresztenék az ostoba kérdéseiket. Nekem persze mindhez jó pofát kellene vágnom, helyeselni, bólogatni, kíváncsi szemekkel és érdeklődve pillantgatni ide-oda, nehogy az jöjjön le belőle, hogy „jó-jó, jól ír, de tulajdonképpen egy címeres ökör, egy akkora paraszt, hogy jóformán ülve nyalja a Holdat”. Nem tagadom, ez se áll távol az igazságtól, de azt hiszem én is, mint a család legtöbb férfi tagja, be vagyok oltva a smúzolás és az alapvetően érdektelen, sehova nem vezető beszélgetések ellen. De ugyan ez a helyzet a színészettel is. Nem lennék egy azon előadók közül, akik egy egész estés színházi darab után megfáradva, leizzadva, nyelvüket lógatva vonszolják ki magukat a művészbejárón, és még ott is emberek hada áll sorba aláírásért, közös fényképért és más földi javakért. Mert nem elég, hogy hosszú órákon át szórakoztatják őket a színpadon, még azután is vigyorogva, teljes vállszélességgel ott kell állni, mert megköveteli az…etikett? Ez az elvárás? Ez a dolga? Valahol talán igen, elvégre beletartozik az előadói téma- és munkakörbe a rajongókkal való kommunikáció is. Egy olyasfajta kommunikáció, amit én magam mindig nehezen viseltem, a fotózás pedig valamilyen szinten mentesített alóla. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nekem nem gyűlik meg vele ugyan úgy a bajom. Ez akkor magasodott ki igazán, mikor elfogadtam, hogy óraadó legyek a NYU-n.
Az első egynéhány óra totál képzavar volt, mintha egy horda UFO között próbáltam volna meg túlélni, és pokoli nehéz volt nem közölni velük két mondat után, hogy semmi személyesre nem óhajtok válaszolni, mert rohadtul nincs közük hozzá. Mire aztán rá kellett jönnöm, hogy valamivel másabb helyzetben vagyok egy átlagos tanárnál. Így az olyasfajta hülye kérdésekre, is kénytelen voltam, ha nem is jó szájízzel, de válaszolni, mint a: mi lesz a következő munkád? Hol fogsz leközelebb nyilvánosan is megjelenni? Mivel foglalkozol most? Mennyit szerkeszted a képeidet, hogy olyanok legyenek, amilyennek szeretnéd őket? Hány órát töltesz egy munkával? És egy szerkesztéssel? De a kedvencem: volt már viszonyod valamelyik modelleddel? Nem vagyok szent ember és aki csak egy kicsit is követi a bulvárt, egy-két pletykát akár még velem kapcsolatban is elcsíphet. Ezeken pedig imádnak csámcsogni.
Azóta is töretlenül hiszem, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember a „beszéljünk órákon át a furcsán néző, furcsa dolgokat kérdező fiataloknak” feladatra, kvázi tanárként, de Calvin szavaival élve: pont én ne akarnám osztani az észt a fotózásról? Miért ne beszélhetnék én róla? Miért ne adhatnám én tovább a tudásomat és kisebb-nagyobb szakmai titkokat, ha már egyszer felkértek rá? Az pedig, hogy miként választom el a személyes témákat a kötelezőktől, nekem kell kezelni.
Mikor már azt hinnéd, hogy megszabadulsz a kérdésektől…
Felvont szemöldökkel, kérdőn figyelem a lányt és próbálom elzsibbadt agyamban pörgetni a kérdéseket. Egyszer zavart mosoly ül ki az arcomra, másszor viszont egészen értetlenül rázom a fejem, tekintetemben a kérdéssel: mi a célod ezzel? Mit akarsz egyáltalán?
- Miért, kellett volna? – teszem fel a találós kérdést és ujjaimat szorosabbra fonom a poháron. Ez kifejezetten egy feszélyező kérdés – tudod, nem véletlenül vagyok én a fényképezőgép adott felén. Van az a bizonyos „akasztják a hóhért” egy-néhány alkalom, de azt hiszem az pont elég is. Talán… - köszörülöm a torkom, hogy eltüntessek belőle egy idegen ércességet. A mélysége és füstössége természeténél fogva megmarad, de legalább nem tűnik már olyan szigorúnak, mint ahogy addig beszéltem szegény lánnyal. Nem akarom, hogy akaratlanul is meghurcoltatásnak tartsa a viselkedésemet – talán úgy gondolod, hogy több babér teremne számomra, ha inkább modellnek állnék, ahelyett, hogy fotóznék, vagy tépném a számat órákon át? – nem tudom eltüntetni a cinikus vigyort a képemről. Voltaképp fogalmam sincs, hogy hogyan kellene őt kezelnem. Az pedig, hogy tanácstalan vagyok, esetleg nincs konkrét véleményem és meglátásom, elég ritkán szokott megtörténni. Valamilyen szinten mégis imponál, és nem csak a külcsín miatt, de a hiúságomat is legyezgeti egy kicsit.
Talán a saját zavarom és Zariah arcán megjelenő pánik, a szavai komolysága miatt kérem meg aztán tekintetemben némi szigorral és annál nagyobb hajthatatlansággal arra, hogy távozzon a teremből arra a kis időre, amíg a másik lánnyal váltani óhajtok néhány szót. Látszólag nehezen tesz eleget a kérdésemnek.
- Embert még nem ettem… – jegyzem meg a tekintetét látva, ám egészen addig nem szólok semmit csak bámulom a cipőimnek orrát és hallgatom az övéinek trappoló dobbanásait, míg be nem zárja maga mögött a terem magas ajtaját. Sóhajtva, némi szabadságérzéssel egyenesítem ki a hátam és lököm el magam az asztaltól.
- Tudom, hogy kezeljem a hozzá hasonló embereket, nincs miért bocsánatot kérni – féligazság, de igyekszek jelezni, hogy semmi szükség a mentegetőzésre. Nem ő tehet arról, hogy Gianna olyan, amilyen. Másrészt rengeteg hozzá hasonlóan lelkes és túlontúl beszédes emberhez volt már szerencsém, és csak idő kérdése volt minden alkalommal, hogy mikor fakasztottam sírva őket, vagy mikor döntöttem úgy, hogy mindenki jobban jár, ha csak csendes búcsút veszünk egymástól. Ez esetben az utóbbi verzió mellett döntöttem, és inkább a viharvertségem miatt nem mentem bele jobban a dologba. Na meg, jól jön az, ha van az embernek ilyen vagy olyan értelemben vett „csodálója”. Legyen az őszinte vagy sem.
- Tegezz nyugodtan – meglep, hogy magáz. Alapjáraton sokan vannak, aki ragaszkodnak velem szemben a magázódáshoz már csak a név miatt is. Azért, amit már letettem az asztalra és nevezzük nevén a tisztelet miatt. Viszont olyanok is akadnak, mint amilyen Gianna is, akik a koromra való tekintettel és a közvetlenség miatt is, szinte automatikusan a tegeződés mellett teszik le a voksukat. Egyiket se tudom elítélni, inkább az egyén személyétől függ, hogy én melyiket tartom kézenfekvőnek.
- Menni szeretnék, jól látod. Nem érdekem több időt eltölteni itt, mint amennyit megfizetnek, vagy amennyit szükségesnek gondolok – azt már nem kötöm az orrára, hogy különben is örülök annak, hogy képes vagyok még nyitva tartani a szemeimet, és nem fekszek itt helyben végig néhány széken, húsz perc csendespihenő reményében -… viszont – intek az egyik szék felé, mégse ácsorogva intézzük már a kezdeményezett beszélgetést, ha már tele van a terem székekkel - néha én is tehetek kivételt.
A poharam alja halkan koppan az addig támasztott asztal lapján, táskámból pedig vontatott mozdulatokkal előkapok egy, még bontatlan ásványvizet. A sajátomat is magamhoz veszem, a másikat Zariah elé helyezem az asztalra, ahol reményeim szerint addig már helyet foglalt. Mai jócselekedetem kipipálva. Talán segíteni fog neki egy kis hűvös víz, és visszahozza majd a színét is. Furcsán elsápadt.
Két székkel mellette ülök be a padba, hogy jól lássam őt, és mindkettőnk személyes tere, aurája szabadon maradjon. Lábaimat keresztbe teszem és felé fordulok. Vékony réssé szűkített szemekkel méregetem az arcát. Nem kamuzik. Nem bevágódni akar, talán hátsószándékai sincsenek.
- Mi fogott meg bennük? Nem olyannak tűnsz, akit a divat téma, vagy önmagában a divatfotózás hozna lázba… vagy cáfolj rám – ezzel nem azt akarom mondani, hogy esetleg problémám lenne a stílusával, vagy nem nézem ki belőle az irány szerelmét. Egyszerűen azok az emberek, akik a munkáimat követik, fulladásig lubickolnak a divat világában. A legaktuálisabb stílusokat szeretik és viselik, a legdrágább holmikat hordják vagy próbálnak megfelelni az időszerű elvárásoknak smink, ruha, frizura és különböző trendek szempontjából is. Ő kicsit különcnek tűnik, ami a barátnője mellett csak még jobban kiütközött. És talán épp ez az, ami miatt nem mondtam azt, hogy „ amerre volt a bejárat, ott találja a kijáratot is, jöjjön vissza egy hét múlva”. Mert én is egész életemben különc voltam, egy úgynevezett számkivetett, aki mégis többre, sokkal többre vitte az összes szaktársánál. A legtöbb, és alapvetően minden értelemben.
- A barátnőd említette, hogy te is fotográfus vagy… - nyitva hagyom a témát, meséljen ő, nem akarok kérdezősködni. Talán innen előbb megtudom azt is, hogy mi célból kerestek meg, miért lógtak be az órára és miért szorongat egy könyvre való paksamétát?

Jesse & Zariah

Everything exists to end in a photograph.

Gianna szavai olyan érzelemhullámot indítottak el bennem, amit már jó régóta nem éreztem. Tökéletes egyveleget képezett a zaklatottság, a zavartság, a felháborodás és az itt és most el akarok süllyedni életérzés, amit keverve és nem rázva, egy egész olivabogyó ültetvénnyel megkoronázva olyan hirtelen és meggondolatlanul csapott le elém, hogy szikrát sem kaptam. A pánikom szépen lassan burjánzott szét az ereimben és foglalt le minden józan gondolatot, hogy megszólalni is csak nehezen tudtam. És ha már itt tartunk, akkor az érzelmi kinyilatkoztatással is problémáim adódtak az utóbbi időszakban. Nem, nem voltam szociopata, sem pedig deficites, ami az emóciókat illette, csak.. olyan akadályokat is képtelen voltam megugrani, amit tizenéves fejjel kacagva haraptam két pofára és annak az életnek a lenyomata már csak haloványan pislákolt tükröződve bennem. Sok esetben éreztem azt és úgy, hogy nem tudtam megfogalmazni mindazt, ami bennem fortyogott és nem azért, mert nem akartam, hanem mert... képtelen voltam arra, hogy elmondjam, mi is bánt igazán, mit szeretnék. Tulajdonképpen a nem merem meglépni érzés kerített olyankor a hatalmába, de leginkább az, hogy láttam volna mások arcán azt, hogy már megint nem sikerült nekem. Megint kudarcot vallottam.
Nem volt önkifejezés számomra a fotózás olyan értelemben, hogy nem azokban kerestem önmagam. Nem másoknak akartam vele megmutatni magam és nem volt érdekemben az sem, hogy minél jobban akartam teljesíteni. Meg akartam érteni a fényeket, a sziluetteket, a formákat, az árnyékokat.. belelátni olyan érzelmeket, melyek talán másoknak soha nem is léteztek a szél miatt hajlongó fák faleveleiben, vagy a forgás miatt fodrozodó szoknya anyagában. Talán az sem véletlen, hogy nem portréfotózással foglalkoztam, ahogy a főnököm tette azt, vagy a teremben velünk maradó tanár. Nem tudtam sok esetben elengedni magam és a lehető legtávolabb álltam attól, hogy megmondjam, melyik pozíciók álltak jól a modelleknek. Mikor fordult úgy a tesük, hogy az a legtökéletesebb idomokat, formákat adja vissza az előhívott és megszerkesztett képeken. Úgy éreztem a páros beszélgetése és az egymásnak feszülő kérdésük közepette, mintha sarokba szorítottak volna, amelyből szabadulni vágytam. Elképedve hallgattam a kontrázó szavaikat, miközben az ujjaimmal szinte fehéredésig szorítottam már a mappámat a mellkasom előtt. Összepréseltem az ajkaimat, kiegyenesítettem a gerincemet és láthatóan menekülni akartam volna ebből az egész szituációból, ahol nem is kellett volna lennem.
Semmi keresnivalóm nem volt itt. Hatalmasat nyelve kutattam a pillantásommal a kukáért, hogy a könnyeimmel küszködve, kidobva a portfóliómat egészen hazáig fussak, amikor fellélegeztem némileg, hogy Giovanna hajlott az elbocsátó szép üzenetre. A távolodó alakját bámultam, a csíőjének mozgását, és azt, ahogy a haja minden egyes ruganyos lépésnél rugózva libbent ide-oda a hátán. Kizártam addig a férfit a gondolataimból, talán egészen eddig a teljes beszélgetésüket, mielőtt még a pánikrohamom ismételten ledönt a lábamról, s ahogy bezáródott az ajtó, csak akkor szabadkoztam. Csendes, bátortalan és felettébb gondterhelt szavakkal. Ő tudta, hogyan kezelje a Gianna-féléket. Meggondolatlanul szólásra nyitottam a számat, hogy könyörögve kérjem aztán, tanítson meg rá.. mégsem mertem ilyen nyíltan a személyes tapasztalatait kikérni. Miért is árulta volna el? Hogyan lettem volna képes minderre én magam? Sehogy. Az igazság az, hogy nekem nem sikerült volna. Kurtán, megadóan biccentettem végül, hagyva, hogy az igazsága utolsó szavakkal csapódjon le a helyzetet rendezve és ahogy a tegezésig jutottunk, akkor is csak szemeimet lesütve igyekeztem eleget tenni a kérésének. Mégsem ment, hogy valóban is tegezzem.
- Sajnálom - arculcsapásként érintettek a szavai. Nem akartam feltartani őt. - Ha szeretné, akkor segítek kivinni a... - dolgait - fejeztem be gondolatban, mégsem indult meg a kijárat felé. Akkor sem loholtam volna utána, így pedig csak egy halk - Ó! -ra futotta. - Értem - biztosan? Annyi bizonyos, hogy nem menekült el, de ahogy közelebb lépett hozzám, úgy kerülve meg a padot csúsztam már be a székre és helyezkedtem el azon inkább a pad lapja helyett. Szótlanul néztem végig azt, ahogy elém pakolta a vizes palackot, amiért egyelőre nem nyúltam. Nem voltam szomjas. Tudom, hogy nem azért kaptam tőle, hogy mint a lovak, egy szuszra eltüntessem a folyadékot, hanem mert menni akart, és ha rosszul leszek, akkor tökéletesen megakadályozom ebben a tervében. A legutolsó dolog pedig az volt, hogy az elájulásomat tervezzem meg előtte. Azt is véggignéztem, ahogy Jesse is leült a székre, a tenyereimet pedig lassan beletöröltem a nadrágomba a combomnál. Hosszan, mély lélegzetet vettem, s hosszan fújtam ki azt, úgy lélegezve, ahogy azt tanították, lenyugtatva a zsibomgó menekülési vágyamat, el is terelve erről a gondolataimat szólaltam meg ismét, a munkáit méltatva. A tenyereimet a combjaim alá húztam be, némileg felé is fordulva, hogy láthassam. A személyes kommunikáció alapja az volt, hogy a másikkal beszélünk. Elvileg. A szavaira felsóhajtottam halkan, zavartan elnézve a mappám irányába.
- Nem érdekel a divatfotózás... - még magamat is megleptem a vallomással. Pontosabban nem azért voltam itt, hogy képes legyek megállapítani a Balenciaga, Givenchy vagy a Bottega közti különbségeket. A szavaim után a részemről mindenképpen volt egy hosszú szünet, ameddig próbáltam az elmémben összeállítani a saját magam védőbeszédét, mielőtt kipenderített volna innen, hogy a lábaim sem érik a földet. Mégis kérdezett. A tekintetem Jesse arcára vándorolt, lassan nyúlva el jobbommal a mappáért, hogy a portfólió fedlapját óvatosan felemelve az asztal lapjára hajtsam azt.
- Csak.. fotós asszisztens vagyok - még csak rendes fotográfus sem... nem tudnék még nyitni egy helyet, ahol a saját világomat tudnám bemutatni. Nem csak tőkém nincs hozzá, de nem adhatom el magam csak épületképekkel, nem igaz? Annyira sem vagyok jó, hogy ezt nagyképűen állíthassam magamról. Mély sóhajjal csúsztattam a dokumentumot Jesse felé az asztal lapján, kezdjen, amit akart. Kidobhatta. Felgyújthatta. Bármit tehetett vele igazán. - Csak pár éve próbálkozom a fotózással. Előtte nem érdekelt. Sosem képzeltem azt, hogy.. így akarom látni a világot - lehorgasztottam a fejem, meglóbáltam a lábaimat a padban ülve. A fa lágyan hajló recsegéssel követte a mozdulatomat. - Most már azt nem tudnám elképzelni, hogy a gép nem azon oldalán álljak, ahol ameddig én látok másokat, ők engem nem.. azt sem tudják, ki vagyok - ha Jesse nem a kukába kivágást választotta a portfólió esetén, és esetleg bele is lapozott a szavaim során, akkor leginkább az épületfotózások, urban témájú képekkel találkozhatott, betartva az aranymetszés minden szabályát. A fókuszpontok élességét, s a HDR-t sem volt eltúlzó, szenzációhajhász. Az utolsó oldalakon viszont.. előtérbe került az utcai nyomor, egy olyan világ, amely igencsak kevés rivaldafényt kap. Totális ellentéteként a divatfotózással az akkor hajléktalanságra ítélt Ricket láthatta, a hiányos, szakadozó, túlméretes öltözékében, az aligha mondható ingótlanságaival, amit egy szatyornyi személyes holmija képezett, miközben a huszonéves fiú a padon ülve létezett.. abban a nem túl boldog valóságban, ami akkor jellemezte az életét. Az arcvonásai kapták a hangúlyt, azt a reménytelen kilátástalanságot, ami az én igazságom is volt. Tudtam, hogy mikor érhetett oda, mert én válogattam össze a képek sorrendjét. Már ha ezt választotta, ha nem, úgy nem akartam felhozni mindezt és hagytam, hogy csak a szavaim igazolják a világom.
- Azt hiszem, hogy ezen az egy előadáson többet tanultam öntől - akadtam el - tőled - engedve a kérésének. Nem szívesen tettem, mert tiszteletlennek gondoltam vele szemben, de fejlődtem. - Mint a főnökömtől, mióta vele dolgozom. Én csak.. szeretném úgy látni a világot, ahogy más - próbáltam megfogalmazni a gondolataimat. - Ahogy kellene... az emberi normáknak megfelelően.. érzelmet látva, kifejezve azokat - borzasztó megfogalmazás volt mindez, mintha a STOP táblának akarnám megmagyarázni, hogy tulajdonképpen egy csinos jelenség. Megköszörültem a torkom. Elpillantottam az ajtó felé is hirtelen, míg a jobbom ujjai végigkapartak némán az asztal lapján. Tessék, most csináltam magamból teljesen hülyét egy a szakmájában elismert ember előtt.

NYU | mood | 3rd chapter | thx.

Az emberekkel való kommunikáció soha nem volt az erősségem. Gyerek-és fiatal koromban legalábbis biztos nem, mikor az egyetlen barátom és cinkostársam kizárólag egy réges-régi nyavalyás, minden második filmkockát összehúzó fényképezőgép volt. Vele legalább nem kellett beszélgetni, tudta a dolgát anélkül is. Többé kevésbé.
Két okkal vettem csupán a fáradtságot, hogy szóba álljak az emberekkel: tanórán, ha kérdezett a tanár, de akkor is egészen halkan adtam választ, mintha féltem volna attól, hogy valaki meghallja rajta kívül is. Pedig ez lett volna a lényeg. Vagy pedig a szalonban, ahova a fényképezőgép filmjeit vittem előhívni a sötétszobába. Azok voltak a szép idők, amikor még nem a digitális technika adott lehetőséget arra, hogy egyetlen vonással, egyetlen kis retuspöttyel eltüntessünk hibákat a képeinkről. Dolgozni kellett velük és gondolkodni a képeken, a meghatározott számú filmkocka jó kihasználásában. Nem lehetett feleslegesen „lövöldözni”, mert nem állt a szolgálatunkra több ezer kattintás, csak egy rövidke filmszalag. A hibázási lehetőség viszont nagyobb volt. Bár volt, ami nem volt hibának nevezhető, ez pedig beindított egy karriert.
A szalonban dolgozó asszisztensek és hozzáértők cirka minden alkalommal amikor ott jártam, elmondták- és nyüstöltek vele, hogy rossz a fényképezőgépem, összehúz a rekesz, javíttassam meg. Nyilván „jó pénzért” meg is tették volna, de csak a „nem kell, köszönömöket” tudták kihúzni belőlem. Hatalmas kommunikációs képességre vallott ez a pár szó, de mit értettem én akkor még a fényképezőgépekhez? Jöttek itt nekem a filmsíkkal, a redőnyzárral és egyebekkel. Négy dolgot tudtam arról a masináról, amit bent találtam a szekrény aljában: a márkáját. Egy régi filmtekercses Leica gép volt. És azt, hogy hogyan kell exponálni és fényt mérni, valamint, hogy cseréljek filmet benne? Különlegesek voltak az egymásra exponált képeim, nem akartam megjavíttatni. Tetszett, amikor két egymástól teljesen különálló téma egy felületen jelent meg. A szentimentális, művész beállítottságúak, a tanáraim valóságos történeteket tudtak mesélni egy-egy ilyen képem mögé, mint amikor művészettörténet órákon fejtegették, miért hord kék leplet vagy pirosat El Greco festményein szereplő alakok jónéhánya? … mert nem volt más festék, bakker! Mondtam én magamba. Ettől függetlenül, mese ide vagy oda, a gép alkalmatlan volt arra, hogy rendesen fotózzak vele, így a leadott munkáim se kapták meg a megfelelő- és várt dicséretet. Ez viszont számomra nem volt ok arra, hogy megjavíttassam vagy kicseréljem. Így megtanultam vitatkozni, ellenszegülni és a saját igazamat, stílusomat hirdetni.
Azelőtt utáltam beszélgetni és utáltam a kommunikáció minden formáját. Olyan voltam, mint egy szobor, aki soha nem mosolygott, soha nem mutatott érzelmeket. Kerültem mindenkit, aki a közelembe került, ez pedig kitartott az egyetemi éveim utolsó évéig. Pánikot pánik követett, akárhányszor ki kellett lépnem a komfortzónámból, prezentációt tartanom nem csak egy osztályra, de egy évfolyamra való diák és hozzájuk tartozó tanár előtt. Nem voltam én speciális nevelési igényű, egyszerűen más… Az idő múlásával megváltoztam. Ki szerint jobb, ki szerint rosszabb irányba, nézzük bárhonnan is. Változnom kellett ahhoz, hogy ne csak a beilleszkedésre legyek képes, hanem arra is, hogy beindítsam a karrieremet. A kommunikáció a kulcsa mindennek, főleg az én szakmámban, mert annak híján ma nem csak, hogy nem tartoznék sehova, csak lennék és léteznék, de nem jutottam volna közel harminc éves koromra odáig, ahol most sikereket siker követ.
Talán ezt a párhuzamot sikerült levonnom magunk között és ezért döntök úgy, hogy végezetül nem küldöm el mindkettőt, mondván dolgom van, keressenek meg máskor. Vagy soha. Van valami a lány tekintetében, ami magamra emlékeztet. Nem csak a régi énemre, de arra is, akit egy bizonyos epizód alkalmával mind a mai napig élek. Aki még most is a részemet képezi, csak épp nem hagyom, pontosabban az a maréknyi gyógyszer nem hagyja, hogy kiteljesedjen, amikor csak lehetősége van rá. Van valami a szemeiben, a mozdulataiban, ami miatt nem akarom csak úgy lógva hagyni, megsemmisülni a szégyenérzetben, amit valószínűséggel a másik ébreszthetett benne. Vajon akkor is így állna előttem, ha a barátnője nem úgy vezeti fel a beszélgetést ahogy?
Felvont szemöldökkel, lopva vetek rá egy pillantást, de nem reagálok, egyszerűen csak egy apró mosoly jelenik meg a szám szélében, miközben előbányászom a vizeket a táskámból és leteszem magam az egyik székre. Nem beszél sokat, inkább hallgat, de a mozdulatai és a hanghordozása jellegzetes, árulkodó. Pont ahogy az is, hogy nem terepe a divatfotózás témaköre.
Kisebbeket bólogatok, ujjaimat pedig az üvegre fonva ragadom azt magamhoz, hogy két kis kortyot igyak a tartalmából. Ugyan szomjasnak nem érzem magam, de annyit téptem ma már a számat, hogy nem árt kicsit benedvesíteni, a torkommal egyetemben.
A továbbiakban viszont nem reagálok, egyszerűen hátra dőlök, az asztalra könyökölve „karózom alá” a fejemet, másikkal pedig a mellettünk lévő padsoron dobogtatom halkan az ujjaimat addig, míg meg nem szólal. Türelmes vagyok. Látom, hogy időre van szüksége, hogy információkkal szolgáljon, de legalábbis arra, hogy tudja, hogyan fogalmazza meg a gondolatait. Tekintetem a mappára vándorol, amit közelebb húz.
- A mai világban manapság mindenki festő vagy fényképész akar lenni, aki már tud egy esztétikusabb fényképet lőni, vagy két vonalat húzni egy vászonra. Sokan, mi szakmabéliek úgy gondoljuk, hogy csak egyfajta törekvés ez a nevezzük nevén, „nem hozzáértőktől”, hogy bebizonyítsák, nem kell ahhoz papír és végzettség, hogy valakiből művész legyen… – hangom halk, nyugodt és mentes mindenféle csipkelődéstől vagy alattomosságtól. Csak egyszerű tényeket közlök, hiszen való igaz, nem? Minden képesítés, szakmai hozzáértés, hosszú-hosszú évnyi tanulás vagy a fényképezés alapjainak és elméleteinek ismerete nélkül a lovak közé csapnak, vesznek egy fényképezőgépet, csinálnak egy oldalt, odaírják a nevük mögé, hogy „művész” vagy „fotográfus” és máris el van minden intézve. Amilyen szerencséjük van, még őket is fogják választani az emberek mert olcsóbbak, mint a szakik, akik a tudásuknak és az idejüknek ténylegesen meg is kérik az árát – az önkifejezés viszont fontos, a mai világban pedig főleg. Én tiszteltem azokat, akik felismerik magukban a tehetséget és tényleg időt töltenek azzal, hogy jobban megismerjék a „mi” világunkat, hogy olyan alapokat sajátítsanak el, amiket azelőtt talán sose, és a nulláról kezdjenek. Akik tanulni akarnak, mert tanulás nélkül… - elhúzott szájjal rázom meg a fejem – nincs fejlődés sem. Tanulni pedig sosem késő elkezdeni – magamhoz húzom a mappát és lassan lapozni kezdem. Jók a képek. Szabálykövetők, mutatósak, enteriőr témában is megállnák a helyüket. Kiemelkedőek, de… - te ezt nem élvezted, igaz? – emelem meg kicsit a felém első oldalát, hogy ő is lássa, mire gondolok. Majd megkocogtatom az utolsó oldalak egyikét, melyeken hosszabb ideig időzök – ezek viszont nagyon jók. Riport – megdörzsölöm az arcomat, s előre dőlve lapozok tovább.
- A fotósok általában nem azért vállalnak asszisztenst, hogy tőle tanuljanak. Lehet, hogy így veszik fel őket „jó tanulási lehetőség” címszó alatt.  De ők csak egyfajta… hogy fogalmazzak? Kemény lesz, de ez az igazság, kellékek ahhoz, hogy a fotósnak a saját munkájával ne kelljen túl sokat foglalkoznia, és legyen valaki, aki beállítja a fényeket és úgy ugrál, ahogy ő fütyül – szomorú valóság, de így van. És ezt nap, mint nap látom, mint ahogy azt is, ahogy beszélnek és viselkednek ezekkel az asszisztensekkel.
- Neked nem „főnök” kell, Zariah, hanem egy tanár, aki felismeri az erősségeidet és segít neked kiteljesedni benne. Még most is van lehetőséged beiratkozni akadémiákra, a tanfolyamokat nem ajánlom, túl sok a magát fotósnak tartó „tanár”, akik csak hozzáértőknek mennek el, tanárnak viszont nem. Ha ez tényleg boldoggá tesz téged, mert remélem boldoggá tesz – keresem meg a tekintetét – akkor megéri, mert ebben van tehetséged – biztatom úgy, ahogy másokat sosem szoktam, pedig óraadóként a dolgom lenne ez is. A szavai viszont megakasztanak s úgy fújom ki a levegőt, mint egy gőzmozdony.
- Ezt felejtsd el! – talán először tűnök a nap folyamán szigorúnak, de nem ellene, hanem érte szól – ne akarj úgy látni, ahogy más. Ne akarj olyan lenni, amilyen nem vagy… mert akkor már most elfelejtheted, hogy valaha fotós lesz belőled. Miért kellene, miért akarnál tucattá válni? – teszem fel őszintén a találóskérdést - Tudod a fotográfusok világa a tehetségeknél csak egy valamit tisztel és szeret, emel fel jobban, bár tagadhatatlan, hogy a bukásnak is így van leginkább esélye, de a kockáztatás megéri. Az egyéniségeket. Ott van Michael Kenna a hosszú, órákon át exponált, négyzet alakú természetfotóival… vagy Robert Mapplethorpe, aki először csak kollázsokat készített, aztán azokhoz kezdett el fényképezni, pedig ő nem volt fotós, és majdnem minden képének alapja volt a saját nemi identitása. Elkezdett pop- és rock sztárokat fényképezni, meztelen, már-már pornográf képeket adni a világnak. Robert Capa haditudósítóként óriási hatással volt a későbbi riportfotózásra is. És ez csak néhány név, de mind-mind olyan, akire a mai napig emlékszük és akik fontosak a szakmánk szempontjából és annak fejlődésében. Ne azok alapján akarj fotózni és megmutatni a tudásodat, hogy olyan akarsz lenni és úgy akarsz látni, mint mindenki más - elmosolyodva dörzsölöm össze a tenyereimet, a könyvet becsukom és visszaadom neki.
- A képeid Zariah, tele vannak érzelmekkel. Na nem azok az élettelen háztömbök, de azok is jók. Hanem a riportjaid. Talán az a te világod – megköszörülöm a torkom és lassan hátra dőlök. Kíváncsian nézek rá – mit szeretnél pontosan? Mi a célod azzal, hogy itt vagy? Hogy elhoztad a munkáidat? – gondolok itt a portfóliójára. Sejtem. De azt akarom, hogy ő mondja ki.

Jesse & Zariah

Everything exists to end in a photograph.

Ma már úgy zártam ki másokat az életemből, a beszélgetéseimből, hogy nem voltak szándékosak. Egyszerűen csak megszoktam azt, hogy más gondolati síkon mozogtam. Nem érdekelt az, hogy milyen színű rúzs passzolt tökéletesen a bőrszínemhez. Nem követtem a ruházkodás során sem az aktuális divatot, mert ha azt is mondták, hogy a ruha teszi az embert, számomra a színes egyéniség nem ott kezdődött, ahol a szivárványszínű sálat keverték a mályva színű dzsörzé tunikával, az acélbetétes bakanccsal, a rémisztő műanyag állatfigurás táskákkal, a mindenféle formájú és színű, feltűnést keltő ruhadarabokkal. Számomra mindezek káoszt, rendezetlenséget jelentettek, a meg nem értettség és a hangos ének jelenlétét. Nekik viszont tudom jól, én voltam az, aki fel sem tűnt volna, ha csak úgy.. eltűnik. Évekkel ezelőtt, amikor még képes voltam kiállni magamért, hajtott az, hogy tökéletes mozdulatokkal hajtsam végig a francia balett tanáraim által megkövetelt lépéseket, azt hajszolva, hogy minél hajlékonyabb, minél rugalmasabb legyek és minél inkább jellemezze a flow a mozdulataimat.. mintha egy másik életben, egy párhuzamos univerzumban léteztem volna akkor. Ma hagytam elsuhanni az életet mellettem és ha azt kérdezné bárki is, hogy milyen voltam gyerekként, milyen voltam kisgimnazistaként, nem hiszem, hogy meg tudnám mondani. Mert az, ha azt jelzem, mint egy normális tinédzser, valószínűleg fedné az igazságot, csak már nem tudom, milyen volt az. Elloptak tőlem éveket, érzelmeket, tapasztalatokat a maguk idejében és olyasmit kényszerítettek rám, amit senkinek sem szabadott volna megélnie. Túlélni... igen, de a kettő fogalom közt lényeges különbség volt. És talán pont ezek az események vezettek el arra a pontra, ahol már többször használom a köszönöm, a bocsánat, az elnézést és sajnálom szavakat, mint bármi mást. Pedig statisztikailag az angol nyelvben öt legtöbbször használt szó a the, be, to, of és az and. De nem nálam.
Igyekszem nem bántani másokat, igyekszem olyan csendes lenni, amennyire csak tudok és beleolvadni a környezetembe, amennyire lehetőségem van rá, meghagyva mindenki másnak, hogy nálam hangosabb, erélyesebb legyen. Hogy őket vegyék észre. Évekkel ezelőtt a hajszínemet is kénytelen voltam megváltoztatni, pedig mindig is úgy gondoltam, hogy a szőke tincseimen nem látszanak meg majd az öregedés jelei, az ősz hajszálak. Nincsenek nevető ráncaim sem szinte, mert lassan már elfelejtettem azt is, hogyan kell. Amíg régen nem akartam egy lenni a sok közül, most már inkább azt hajszoltam, csak azért, hogy ne tűnjön fel az másoknak, létezem. Lélegzem, mert úgy nem érhet baj. Úgy nem bánthatnak, úgy nem kell tartanom attól sem, hogy bárki is felfigyelne rám. Most.. most pedig Giovanna mégis elérte azt, hogy Jesse figyelme csak rám terelődjön és ezért is éreztem a feszélyezettség minden rám omló terhét, amikor nem csicsergett bele a köztünk meghúzódó fura csendbe. Nem éreztem magam otthon a beszélgetésekben, az pedig egyenesen rémisztőnek hatott, ha magamról kellett megosztanom másokkal információkat. Egyszerűen.. voltak olyan gátak, amiket a mai napig nem tudtam továbblépni és inkább menekültem. Menekültem a szüleim elől. Menekültem bizonyos emberek, szituációk és beszélgetések elől. Most mégsem volt hova elbújnom úgy igazán, hacsak azt a habozó elutasítást nem vesszük. Jelezve azt megint, hogy nem voltam fontos, úgy igazán nem. Mégis erőt vettem magamon, néhány gondolatfoszlányt megosztva vele, de leginkább csak hagyni akartam, hogy a portfólió beszéljen helyettem. Már azt is megbántam. Ezek voltak a legjobb fotóim - szerintem, mégsem éreztem, hogy bármelyik is különleges lenne, de már nem húztam vissza magam elé azt, ha már áttoltam Jesse elé. Elsüppedtem a bizonytalanságomban inkább, miközben a férfi átvette a szót. Lopott pillantással, szégyenkezve bólintottam.
- Sajnálom.. - a szakmaiság hiányára értettem, ezt, mert pont, hogy nem az önkéntes művészek táborát erősítettem. - Nem tudom, hogy miért akarják egyesek önmagukat fényképezni.. abban.. nincs - nem mondhatom, hogy nem szépek, mert számos ember különleges vonásokkal rendelkezett. De nem egyedi. Nem olyan világot mutatnak be, ami elgondolkodtató. Csak jönnek és mennek, kattintanak felülről, oldalról és alulról, miközben nem megélik a pillanatot, csak elmondhatják, hogy jé, ott is jártam, nem látod? De.. de milyen színű volt a melletted elhaladó öreg néni botja? Bárki képes megmondani, hogy milyen érzést keltett benne egy-egy monumentális épület azon túl, hogy rajta van a képen? Mindenki csak.. rohan.. nem mintha az én lajhár tempóm ideális lenne mindenféle érzelmet és megélt pillanatot kizárva. De megint csak.. tudom, hogy nem a mások által elfogadott normák szerint léteztem és egyesek rám aggadták a különc jelzőt. Nem bánt egy ilyen jelző, ha nem foglalkozunk vele, nem igaz? Ha nem látnak a miértek mögé mások, nem tudják, mit miért is teszünk úgy igazán.
Szótlanul követtem végig a lapozást, szinte még csak levegőt sem mertem venni, ahogy megeredt Jesse nyelve és még akkor is inkább a keze ügyében lévő mappát tartottam szemmel, amikor ő minden valószínűség szerint már engem nézett. Nem töltött el őszinte örömmel, hogy tetszett neki néhány képem, mert ebben a percben az összesben találtam volna hibát, de valahol, a tudatom hátsó szegletében elraktároztam a dicséretét. Bradley soha nem jegyezte meg, ha valamit jól csináltam, mindig csak azért vett elő, ha valamiben hibáztam. MMégis csak fel kellett néznem Jesse-re is végre, ahogy meghallottam a nevemet, de az igazság csak-csak kibukott. Az, amiben megint csak mások szemszögéből, mintha külső megfigyelőként néztem volna magam. Megrezzentem az erélyesebb szavakra, összébb is húzva magam ott, a padon, de görcsösen nyúltam az előzőleg megkapott üvegért, amit az ölembe húztam, hogy legyen mit babrálnom zavartan. A mondandója alatt csak azon jár az eszem, hogy jó helyen vagyok-e, de a szokásomhoz híven nem akartam elmenekülni. Maradtam. Itt ültem és hallgattam azt, amit mondott. Mennyire másképp látja ezt az egészet, mint Bradley! Nem megmondja, mit kell tennem, hanem javasol. Példákkal él, másik megvilágításba helyezve azokat a nagy neveket, akik valószínűleg minden tényleges fotóművészre hatottak valamilyen szinten a maguk kategóriájában. Elgondolkodtatott és egyben megkérdőjelezte a hitelességem is, mert.. Felsóhajtottam mélyen, mégis reszketegen fújtam ki a begyűjtött levegőt a türőmből a konkrét kérdésekre. Nem voltam felkészülve a szembesítésre, ezért is húztam vissza és igazgattam el precízen az asztal széléhez igazítva a mappát. Rend a lelke mindennek. Időhúzás volt ez a részemről.
- Szeretnék.. tanulni - pillantottam el Jesse felé bűntudattal. - Nem hiszem, hogy tudnék ugyanolyan jó lenni, ugyanolyan érzékkel bírni, mint azok, akik már pelenkás koruk óta a fotózásban merülnek el és a lencséken át látják a világot, akik elvenni is képesek valami szépet és azt tovább is tudják adni anélkül, hogy arra azt mondanák mások, hogy nem igazi, nem valós.. vagy hogy túl sok vagy kevés - kényszeresen az ujjaim óvatosan megérintették a mappát. Két hüvelyknyit csúsztattam azon vissza, a férfi felé. - Hogyan lehetnék önmagam, ha nem tudom, akarok-e az lenni? - tettem fel keserűen a kérdésemet. - Nem tudom, hogy szeretnék-e velük foglalkozni.. sokszor.. nehéz tekinteni rájuk - az emberekre - úgy, hogy ne érezzem azt, hogy sok az, amit képviselnek. - megköszörültem a torkom. - Akit láttál.. ő különleges és ha nem is akartam a személyes terébe betolakodni, mégis csak sikerült. Azt mondta, hogy azt a heget ott a fején még gyerekkorában szerezte, mert az ágyról vetette magát bele a padlón hagyott ruhakupacba.. de sokan nem ilyenek.. és nem vagyok abban sem biztos, hogy beléjük akarok látni. Nem tudom, hogy mit mutatnak, hogy mit látok, hogy miért lássam meg őket - ha a gondolataim nem is voltak valószínűleg összeszedettek, de legalább láthatta, hogy miért akartam normális lenni. Mint mindenki más körülöttem.
- Te mit látsz az emberekben? - pillantottam vissza rá olyan mély kíváncsisággal, amit nem biztos, hogy mástól megkérdeztem volna. Volt, akitől rettegtem. Volt, aki a pánikrohamot idézte elő bennem. Jesse viszont mindent rájuk tett fel. Nem csak a szakmai tudásának köszönhette azt, ahol tartott, hanem annak is, hogy tudott bánni az emberekkel. Én pedig? Ha lehetne, leásnék a Magmáig olykor és ki se bújnék a következő teljes holdfogyatkozásig.

NYU | mood | 4th chapter | thx.

Minél tovább elemezgetem Zariaht – mert igen, megteszem – egyre nyilvánvalóbban fedezem fel benne a régi önmagamat. Furcsa és idegen érzés, mintha egy görbe tükröt állítottak volna elém, ami megmutatja és emlékeztet arra, hogy milyen nehéz is az ember élete akkor, ha céltalanul bolyong a világban, és még arra is képtelen, hogy meglelje, vagy csak meg akarja keresni az igazi önmagát. Mert nem látja annak értelmét. Van benne valami, amit a legtöbbekben felfedezni se volt lehetőségem az itt töltött jó néhány napom alatt. Van olyan, aki csak azért jár be az órámra, mert itt van a szőke kékszemű srác, aki nem rejti el a közönsége elől azt, hogy szingli. Van, aki azért, mert befutott név vagyok a szakmában és talán csurran cseppen valami, de legalábbis egy ajánlás, hogy könnyebb úton jussanak oda, ahol én is vagyok. Valaki azért, mert valamit fel kellett vegyen órának, vagy azért mert két óra között el kell ütnie az időt. Zariahnak viszont céljai vannak. Vagy legalábbis olyasmik, csak kellő határozottsága nincs még ahhoz, hogy megvalósítsa azokat. Arra viszont nem számítottam, hogy pont én leszek az, aki ebben segítő kezet nyújt bárkinek.
- Tény, hogy azoknak, akik gyerekkorukban kezdik, van jó néhány év előnyük, de ez még nem jelenti azt, hogy nekik jobbak lennének a képességeik vagy jobb meglátásaik lennének. A fényképezés kortalan. Nem egy olyan műfaj, amiből „kiöregszik” az ember, vagy amiben fel kell nőni ahhoz, hogy jók legyünk. Viszont művelni kell és időről időre megújulni benne – ezt akár magamnak is felírhatnám kötelező leckeként, hiszen a mai napig előttem lebeg a divat és glamour fotózáson való továbbadás. Lennének lehetőségeim, hajtanának is benne. Csupán egyfajta kényelmijátékot játszok, összekötöm a szórakozással, ami ezzel a műfajjal együtt jár, és ebből a jelenlegi helyzetből még nem akarok kilépni. Épp elég komfortzónából való kiruccanás önmagában az, hogy némi tanításra és oktatásra adom a fejem.
- Ez attól függ, hogy mit jelent számodra önmagadnak lenni? – teszem fel a találóskérdést – nem vagyok önismereti szakember és nem is értek ahhoz, hogy mások jellemét, személyiségét fejtegessem, ez nem az én reszortom. Ha így lenne, most nem itt ülnék és nem a fényképezésről beszélnénk. De ha engem kérdezel, abból, amit eddig láttam, egy szerény, félénk, érzékeny és bizonytalan, ugyanakkor kíváncsi lánynak látlak, aki tart az emberektől és az érzelmektől. Erős vágyat érzel a fejlődésre, mert tudod, hogy több van benned annál, mint amit jelenleg csinálsz, aki jelenleg vagy. Csak egy részed nem hiszi ezt el. Kiszeretnél mozdulni onnan, ahol talán kényszerrel vagy. Jó művészi vénád van, csak mélyebbre kellene ásnod, hogy egy kicsit többet tudj előhozni belőle. De az, Zariah, hogy megtaláld önmagad, nem azt jelenti, hogy radikálisan kell megváltoznod és azonnal. Talán nem is kell, csak bizonyos tulajdonságaidat erősíteni és fejleszteni. Erre is jó a fotózás. Ki fog billenteni a komfortzónádból. Mérlegelni tudod majd, hogy mi az, amit szívesen megcsinálsz és mi az, amit nem? Lesznek ilyen helyzetek, főleg, ha belevágsz és tényleg nekiállsz tanulni, nem csak haknizni próbálsz egy magát sokra tartó fotós mellett. Lesz, hogy olyan feladatokat fogsz kapni, amit nem akarsz megcsinálni mert túl szerény és bizonytalan vagy hozzá, és kellemetlennek fogod tartani, hogy leszólíts valakit az utcán járó emberek közül – a fotózás nehéz műfaj. Mindenki, de legalábbis a legtöbben azt gondolják, hogy annyit tesz, hogy kattintgatod a méregdrága kamerán lévő gombot, az auto fókusz magától élesít, és szarrá fogod keresni magad vele, mert te fotográfus vagy. De az az út amit meg kell tenni, nagyon komoly, kőkemény önismereti lecke is és csak rajtunk áll, hogy miként kerülünk ki belőle. Előtérbe kerülnek az ambíciók... a törtetőkből lesznek a "legek". Van aki rettegve indul neki, minden különösebb plusz nélkül, majd a csúcsra ér fel. Olyan is, aki azt gondolja, hogy a zsebében van minden, ő már mindent tud, mígnem rá kell jönnie, hogy ez mégsem olyan, amire vágyik. Hosszú út és nehéz hullámvölgyekkel- és hegyekkel. De megéri belekezdeni.
- Nem kell az emberekkel foglalkoznod. Illetve, ez így nem teljesen igaz – elhúzom a számat, s a torkomat köszörülve igyekszek kijavítani magam – foglalkoznod kell velük, de inkább egyfajta eszközként kell rájuk tekintened. Tárgyként. A munkád tárgyaként. Így könnyebb. Fényképezőgép mögött állva, lencsén keresztül nézve őket te egy mesélő leszel, aki azt ad a közönségének, amit akar. És ahogy akar – kihúzom a zsebemből a telefonomat és egy régi portfólióm képeivel adom át neki – India. Millió ember, mind különleges. Mindenki története más, mindegyik mást tudna elmesélni nekem vagy neked. Viszont más az, amit mi látunk, amit én akarok vele átadni, amit leolvasunk egy fényképről. A néző azt látja, amit mi meg akarunk mutatni és mind ezt úgy, hogy mindenkiben más érzéseket kelt. Mert máshogy kapcsolódik az adott témához. Szomorúság. Harag. Undor. Egy nyomornegyed utcáin ülnek étlen, szomjan az emberek. Koszosak, a ruhájuk rongyos, a hajuk csapzott. Nincs hova menniük, csak ülnek ott a házak tövében, látszólag a mocsokban. Fejük fölött szakadt lepedők, körülöttük dobozok, ki tudja, hogy mivel teli? – biccentek egyet a képernyő felé – Elmondom neked, hogy egy fűszerpiacon fotóztam helyi kereskedőket még az egyetemi éveim alatt egy vizsgamunkámhoz. Fekete fehér anyagot adtam le, mert más a hatása. Sokkal melankolikusabb, sokkal drámaibb. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az élet rosszabb oldalát lehet vele bemutatni. Van benne valami szomorú, valami elmúlást idéző. És ha megnyitod a másik mappát benne, ott vannak az eredeti, nyers képek – ha megteszi, láthatja a milliónyi színt. A fűszerek kavalkádját, piros, sárga, narancssárga és más egyéb színekben. A rongynak tűnő ruhák az árusokon valójában indiai népviselet, a kosznak tűnő foltok a bőrükön mind-mind fűszerpaca. Nem szegényes, nem drámai. Csak egy másik világ, egy másik kultóra keleten.
- Csak nézőpont kérdése. Az, hogy te mit látsz és mit akarsz megmutatni, milyen hatást akarsz elérni, két különböző dolog. Ehhez viszont nem kell velük foglalkoznod. Eszközként használod fel őket, hogy érzéseket közvetíts még akkor is, ha az hamis. Pont ez a jó a fényképezőgépben. Ha már a magad ura vagy, megvannak az alapok, egyfajta határrá és egyfajta pajzzsá válik, ami elválaszt téged tőlük. Mögé bújhatsz és mint fotós, jogodban áll, hogy úgy mutass meg valamit, ahogy te akarod. Nem kell neked ehhez beléjük látnod, vagy azon gondolkoznod, hogy miért kell őket meglátnod? Ehhez persze hozzá fog segíteni téged néhány éves tanulási folyamat, hogy mi alapján keress és hogyan? Mert nem minden nyilvánvaló, hiába van az orrunk előtt. Egy naplemente is másabb fentről, és más, ha néhány méterrel lentebbről nézi az ember.
Rég nem koptattam ennyit a számat. Ujjaim az üvegre fognak és lassú, komótos mozdulatokkal letekerem a kupakját az idő alatt, míg a nekem szánt kérdésre fogalmazom a választ. Iszok egy kortyot, majd folytatom.
- Ez bonyolult, de ugyan akkor koránt sem olyan lírai mint amire talán számítasz. Mint fotós, első körben azt mondom, hogy a szépséget… azt, amit úgy vélem, hogy érdemes megörökíteni és megmutatni a nyilvánosságnak. Mert művészi értéke van. Különleges. Másrészről lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy én is új dolgokba akarjak kezdeni, lehetőséget a fejlődésre vagy, hogy a saját munkásságommal valakinek új lehetőségeket teremtsek. Számos modell kapott már azóta újabb és újabb munkát, megbízást, hogy egy-egy képemen fogalmazzunk úgy, hogy „debütáltattam” őket. Emberként viszont, és a mai világra való tekintettel azt mondom, hogy pénzt. Mert én ebből élek és ha már máshoz nem értek, de legalábbis nem aktatologatással keresem a kenyérre valómat ergó nem válthatok munkát amikor csak akarok, és olyan szakmát választottam, ahol igen is oda kell tenni magam, akkor csak megerőltetem már magam és ha beledöglök is, de pénzt csinálok belőle. Talán nem erre a válaszra számítottál – mosolyodok el – az az igazság, hogy nem tudok érzelmileg kötődni az emberekhez. Legalábbis nem mindenkihez és nem akárkihez. Ennek pedig megvan az oka. Egy idő után amúgy a velük való foglalkozás is pont olyan „munka” lesz számunkra, mint egy ügyvédnek az ügyfelei, vagy egy orvosnak a betegei. Amíg az egyiket meg kell menteni és gyógyítani, a másiknak igazságot kell szolgáltatni, addig én a szórakoztatóiparban emelem fel őket. Ilyen ez az elkorcsosult világ és én nem fogok neked kamuszöveget előadni csak, hogy ezáltal vonzóbbnak állítsam be a fotózást, vagy szimpatikusabbnak önmagamat.
Mert eljutottunk addig, hogy a 21. században nem mindig csak a művészetről szól a fotográfusok élete...