- Rendben - egyezek bele. - Előfordulhat - mondom, de egyre jobban arra hajlok, hogy nem kell ezekről nekem tudni.
- Jogos! - értek egyet. Én általában nyomtatott szövegekkel foglalkozok, és csak a magántanítványaim kézírásával szoktam találkozni.
- Csak biztosítani akartam, hogy tudom, hogy ez kényes dolog. Köszönöm az engedélyt! - mondom kedvesen.
Az átírás elég lassan ment. Voltak szavak, amikre csak akkor jöttem rá, hogy mik, miután leírtam az adott mondatrészt. A mondatrész értelme volt az, amiből a szóra következtetni is tudtam.
- Tényleg nincs mit köszönni - pillantok fel a papírról. - Ha nagyon meg szeretné köszönni, akkor, kérem, azt azzal tegye, hogy minél előbb likvidálja ezt a társaságot - nézek rá komolyan, és most nem csak az elrablókra gondolok.
- Ezt a szövet mexikói argóban írták - állapítom meg. - Röviden az „Őrült sebhelyesek”… - és eszembe jut, hogy azért ezt most nem kellett volna lefordítani, mert nincs jelentősége - „Locos cicatrizes” banda üzeni, hogy pucoljanak a területükről. Ha ezt nem teszik meg - és keresem a megfelelő részt - három napon belül, akkor elkezdik darabokban visszaküldeni az emberüket. Azt nem írják, hogy kiknek üzenik, de biztos, hogy azok is egy banda tagjai - azt már nem teszem hozzá, hogy azok is valószínűleg közép- vagy dél-amerikai származásúak. Legalább is a fejesek azok. - Többi „kedves” - mondom erősen ironikusan - megszólítás, és olyan szavak, amiket nem vagyok hajlandó lefordítani - mondom komolyan. - Azt nem írják, hogy milyen testrész lenne az első, amit visszapostáznak, ha nem teljesülnek a feltételeik, vagy azt, hogy a továbbiak milyen gyakorisággal fogják folytatni - nézem még egyszer át. - Azonnal jövök - és elindulok hátra egy hamutálért és egy öngyújtóért. Én nem dohányzok, de a kinti teraszon lehet, amihez van hamutartónk és öngyújtónk, ha kellene. - Szeretne még valamit tudni, vagy elégethetem? - kérdezem a férfi szemeit fürkészve.

Határozottan nem örültem annak, amit olvastam. Az viszont meglepett, amit Cedric mondott. Valamiért azt érzem rajta, hogy nem pont úgy gondolkozik, mint az FBI-osok általában, bár lehet, hogy ez a francia mivolta miatt van. A levél stílusából, ismerve kívül belül az ilyen bűnbandákat, én nem gondolom, hogy a keblükre ölelnék a férfit, ha beállítana egy ilyen hírrel és ötlettel, hogy „segítek megtalálni az embereteket, mert véletlen hozzánk került az egyébként nektek szánt levél”.
A következő mondatot pedig csak néhány pillanattal később tudtam felfogni. De még éppen időben, és már léptem is lefelé, takarva az arcomat, hogy még véletlen se ismerhessenek fel később sem. A pult mögött voltam, amikor végig néztem Mr. FBI-on, és láttam, esélye sincs ezek ellen, mert csak egy fegyver van nála. Legalább is, nem láttam arra utaló jelet a ruháján, hogy valahol lenne neki tartaléka. A tartalék tár meg egy másik dolog.
Kimentem a személyzeti részbe, ahol a személyzeti bejárat is van. A kulcs nálam volt, de senki, főleg nem ezek, nem olyan hülyék, hogy ne tudják merre mentünk. Most nem volt időm, lehetőségem pánikba esni, vagy elmagyarázni neki, hogy mennyire nem ismeri az ellenségeket a véleményem szerint. Mintha teljesen el lenne varázsolva. Nem csak halálosan félek, de iszonyú dühös is vagyok.
Nem is szóltam hozzá, mert féltem, hogy itt helyben leharapom a fejét. Bár lehet, nekem kellett volna már az első pillanatban nemet mondani a segítéskérésére.
Ahogy kiértünk az épületből, és fordultunk volna az útra, én egy erős mellkasba ütköztem. Fel is sikítottam volna, de az illető befogta a számat. Ahogy felnéztem… ott magasodott fölém a vékony, magas, izmos testével, ősz hajával és aggódó kék szemeivel Tío. Én pedig egyből megnyugodtam. - Jól vagytok? - kérdezte, és elvette a kezét a számról. - Én igen, de őt meglőtték - válaszolom, és csak ekkor tűnik fel, hogy be van öltözve, és a csapata, a családom is itt van. - A többiek ott vannak kint - mutat az utca felé, és fel is tűnik, hogy a sarkon sötét ruhás, fegyveresek vannak. Látszik rajtuk, hogy a rendfenntartás emberei, de a pontos feliratot innen nem látom. - Ketten kimennek - szól bele a rádióba, és én egy arcra puszi után szó nélkül megindulok kifelé. - Jöjjön velem - szólok Cedricnek, és, ha szüksége van segítségre, kitámogatom.
A többieket most nem zavartam, mert a helyszínt biztosították, amihez Tío is csatlakozik idő közben. Még hallom, ahogy kivágódik az ajtó, amin mi pillanatokkal ezelőtt kiléptünk. Nekem feltett szándékom, kimenni a többi FBI-oshoz, hogy az ő takarásukban kerüljek védett részre. Ha Cedric marad ott a veszélyzónában, tegye, ő az FBI tagja, én csak egy civil vagyok, akinek semmi keresni valója nincs itt.

Jó lett volna, ha Cedric velem jön, mert sérült, és kint biztosan van mentő, vagy olyan, aki el tudja látni legalább valamennyire szakszerűen. Viszont ő arra hivatkozott, hogy még dolga van, amit nem értettem, mert se fülese nincs, amin egyeztetnének vele, se eligazítást nem kapott a bevetésről. De ráhagytam. Én már megtanultam, hogy ilyen helyzetben ne mondjak ellent Tíonak. Neki, vagy a vezetőnek, pontosan tudnia kell, hogy ki hol van, ki mit csinál, mert csak úgy tud felelősséget vállani értük. Itt nem vaktöltényekkel lövöldöznek, hanem éles fegyverekkel, és nincs helye hibának, ha mindenki meg akarja úszni ép bőrrel. Cedric viszont hivatásos, és remélem, tudja, mit csinál.
Két fegyveres kivezet, és a mozgóközponthoz visz. Végig takarásban vagyok, a furgonnál pedig rám adnak egy FBI-os kabátot és egy baseballsapkát, amit szinte a szemembe húz. - Dean küldte - kommentálja az egyik. - Dr. Meldint nem látta? Még Önnel volt a sikátorban, igaz? - kérdezi egy férfi, akinek az egyik fülén fülhallgató van, és a monitorok előtt ül.
- Igen, de azt mondta, hogy dolga van. Többet nem tudok a hollétéről. Egyébként kapott néhány lövést az oldalába, de azt nem tudom mennyire súlyosak - tájékoztatom a férfit.
- Rendben. Köszönöm! Ott bent foglaljon helyet, ha Ön nem sérült meg - mondja, majd a furgon legbelső részébe irányít. Sérülésem nincs, még tompa fájdalmat sem érzek, így egyelőre maradok ott, ahol nem zavarom a munkát, és még véletlenül sem láthatnak meg.

Az akció sikeres volt, és a rajtaütés nem csak itt, hanem a banda törzshelyén is végbement, így egy bűnbandával kevesebb lesz a keleti parton. Tíoék vitték az itteni FBI központba a banda itteni tagjait, engem pedig szintén oda vittek, csak külön kocsival, egy másik bejáraton keresztül, hogy senkivel se találkozzak még véletlenül sem, és a tárgyalóban ültettek le. Ha Tíoék közül valaki felszabadul, akkor majd ő vigyáz rám, hogy ne legyen baj, meg már előre látom, hogy kikérdez, hogy mi is történt, hogyan keveredtem bele.
- Kerítsétek elő Meldint, és mondjátok meg neki, hogy jöjjön be, ha végzett az orvosnál - adja ki az utasítás a furgonos férfi, az ajtón kifelé menet az egyik emberének.