A főnököm egy nap szabira küldött, mert úgy túlmentem a túlórákban, hogy kijött egy teljes nap, és a pénzügyről szóltak neki, hogy ki kellene vennem, mert nem lehet tovább gyűjteni. Meg ez idő alatt annyi aláírandóval elláttam, amit át is kell olvasnia, hogy idő kell neki, és ismer már annyira, hogy, ha bent vagyok, akkor tovább szaporítom a már így is jelentős kupacot. Én pedig nem ellenkeztem, mert mára úgy is jelezték a kávézóban, hogy, ha tudok, akkor igényt tartanának rám a mai napon. Én pedig kapva kaptam a lehetőségen, mert elvileg ma Fabrizio dolgozik, és, ha ideje engedi, akkor át-át szokott ugrani a közeli kórházból. Mindig örülök, ha látom, és az arcából ítélve, ezzel Ő is így van. Én pedig úgy vagyok vele, hogy sokkal kevesebb a kellemetlenség, ha Ő jön a munkahelyemre, a kávézóba, mintha én mennék hozzá a kórházba. Kórházba az ott dolgozókon kívül csak betegek járnak, vagy az őket látogatók, és bár nincs más orvos ismerősöm, tudtommal ott nem szokták őket látogatni. A reményeim pedig be is igazolódtak, mert reggel, munka előtt benézett egy kávéra, ami az egész napomat felvillanyozta. Az egyetlen, ami úgy tűnt mindkettőnknek egy kis csalódást okoz, hogy csak pár percig maradhatott, mert várta a munka, életeket kell mentenie. A bártenderünk jegyezte csak meg Fabrizio távozása után, hogy le sem tagadhatnám, hogy fülig vagyok beleesve, (hogy erre miért nincs a spanyolokhoz hasonlóan egy normális szavuk az amcsiknak, az nem tudom), mert csak úgy csillog a szemem.
Én a kávézót egyből megszerettem, mert nem az a kifejezetten amerikai stílusú, hanem egy kis európai vonalat követ, hiszen a családi vállalkozás új generációja évekig élt Európaszerte, és ide is behozták ezt a vonalat. Hogy pontosan melyik országét, azt nem tudom, de a filmekből, valahol én a francia-olasz hangulatot vélem felfedezni. Az érdekesség, ami engem is meglepett, hogy ma pont úgy jött össze, hogy az itt dolgozók közül senki sem kifejezetten amerikai, hanem latin-amerikai, vagy, mint én, félvér. De ennek most örültem, mert így a féltékeny kolléganőm, aki szintén szemet vetett Fabriziora, most nincs itt.
Nem soká érkeztek sorra a vendégek, de én még mindig nem tudtam a korábbi mosolyomat levakarni magamról. Elég régen vagyok már az USA-ban, és régóta fordulok meg kávézókban, mint felszolgáló, és sajnálatos módon azt kell megállapítanom, hogy a lovagiasság kezd kihalni. Persze tisztelet a kivételnek, mert azért még akad úriember, de már inkább az a feltűnő, ha az ajtóban egy férfi előre enged egy nőt. A most belépő férfivendég viszont pont ezt teszi, az utána érkező hölggyel, ami az üvegezett falnak köszönhetően jól látszik. Bár van terasz is, mégis mind a ketten belépnek, pedig egy ügyes megoldásnak köszönhetően még télen is kellemes kint is az idő. Az érkező hölgyet már én is többször láttam, és egyből egy asztalhoz ül, ahova már érkezik is a kolléganőm, hogy felvegye a rendelését. Az úr pedig a pulthoz jön, és nagy meglepetésemre franciául szólal meg. És bár a francia és spanyol rokonnyelv, csak egy-két kifejezést tudok, mint a „bonzsú”, „mádmázel”, „mösziő”, „ví”, amik közül egyet sem tudok leírni. Az első kifejezéssel nem is nagyon tudok mit kezdeni, mert az nálunk inkább az „Egészségedre!”, így elengedem, mert nem tartom valószínűnek, hogy ezt mondta. - Jó napot! - köszönök, és kedvesen rámosolygok, ahogy elé érve figyelmesen hallgatom a rendelését. - Kérem, ne vegye tolakodásnak, de Ön francia? Csak, mert az európai származású vendégeinek, az amerikai kávét annyira nem szeretik, és a cortadot többféle képpen készíthetjük. A gyengébb amerikait szeretné, vagy az erősebb olaszosat? - és nyitva hagyom a gondolatot, hogy szabadon dönthessen. Nem mindig kérdezzük meg, mert általában tudjuk kinek melyik fog bejönni, de most kicsit tanácstalan vagyok. - Szereti a tiramisut és a palacsintát? - kérdezem kedvesen mosolyogva, ahogy végig nézek a süteményes részlegen. És, ha igen a válasz, akkor egy szelet tiramisus palacsintatortát szervírozok neki. Tapasztalataim szerint nem mindenki szereti a tiramisut, és az ilyen kéréseknél jobb az ötletet előre tisztázni. Ha nem, akkor egy másik, a kávéhoz illő süteményt választok.
Miután elkészült a kávé, és a megfelelő süteményt is egy tányérra helyeztem, megkerestem a megfelelő asztalt, ahova kiviszem őket. - Remélem ízleni fognak! - helyezem a férfi elé a süteményt és a kávét. - Segíthetek, hozhatok még valamit? - érdeklődök kedvesen.

Akkor elmondhatom, hogy valóban ismereti szinten vagyok a francia nyelvvel; felismerem, hogy francia. De jelenleg nem kommentálom a választ, csak egy kedves mosollyal bólintok. - Rendben, akkor az amerikai változat - jegyzetelem fel fejben. Ehhez most nem kell papír meg toll.
- Köszönöm! - mondom, ahogy elveszem a pultra helyezett pénzt, és átadom az érkező kolléganőnek. Kezeltem már pénztárgépet, de ez pikkel rám, így jobb a békesség; ha csak elmegyek előtte és nem nyúlok hozzá.
- Nem hiszem, hogy ezzel gond lenne - mosolygok már a vendég asztalánál. - Akkor jön, amikor szeretne, én ma egészen zárásig itt leszek - tájékoztatom kedvesen. - De remélem, tudja, hogy a tiramisun kívül más süteményeink is vannak. Nem kell feltétlen csak ebben gondolkodni - mosolygok tovább. - De természetesen délután is lesz a hagyományosból is - nyugtatom meg, hogy e miatt a kis csevej miatt még nyugodtan kérheti délután is azt, amit szeretne, és szükség esetén félre is teszek neki egy adagot az előbb említett édességből.
Az újabb francia mondatra összeráncolom a szemöldököm, ahogy igyekszek megfejteni a jelentését. „Azt hiszem, az olasszal, egy hangyányival jobban boldogulok”, állapítom meg magamban. De a legjobban akkor is a portugált értem ebből a nyelvcsaládból, ha már nem spanyol. Nem válaszolok kapásból, mert kicsit furcsállom, hogy ilyet kérdez, és nekem ez gyanús. Bizalmatlan vagyok a legtöbb esetben az emberekkel. Ez alól talán az egyetlen kivétel Fabrizio volt, de nála valószínűleg az érzelmeim, az, hogy nagyon tetszett már az első pillanattól kezdve, az zavart meg. - Ön FBI-os? - lepődök meg. - Esetleg szabad érdeklődnöm, hogy milyen szakterületen van? - kérdezek én is, de a válasza előtt, egy kicsit megnyílok én is. - Egyébként jók az ösztönei. Nem ez a fő állásom, de a másik helyen ma szabira küldtek, mondván, túlléptem a havi túlórakeretet, és az aláírandó anyagokat is nagyon felhalmoztam - mosolygok. - A másik dologra meg csak annyit mondanék, hogy lehet, hogy, a példájánál maradva, a jogi szakma valóban kiemelt társadalmi státusszal bír, de nem feltétlen jelent boldog életet. Ráadásul lehet, hogy pont olyan szakterülete lenne, ahol az FBI ellen dolgozik, főleg, ha dacolni akar a szülői nyomás ellen - mutatok rá egy lehetséges lázadási lehetőségre a példával kapcsolatban. Amíg jogrendszer van, addig szükség van védőügyvédekre is, akik a hatóságok ellen dolgoznak. Ez persze lehet jó és rossz is, mert a rend védelmezői is emberek, akik hibázhatnak, és egy ártatlan is kerülhet a vádlottak padjára, akinek valóban szüksége van a védelemre. Viszont, ha bűnösen mentik fel… Nos, mondjuk úgy, hogy a „hiba” teljes kiküszöbölése még erősen várat magára ezen a területen.

- Rendben. Én pedig mindig felhívom a figyelmét az újdonságokra vagy, ha lesz, amik csak aznap kaphatóak - mosolygok kedvesen. - Mindenféleképpen félre teszek egy adagot - nyugtatom meg, hogy nem is gondoltam másként. - Egyébként azért is ajánlottam most ezt a tiramisus palacsintát, mert vagy két napja kaptunk belőle először. Szóval nagyon kíváncsi leszek majd a véleményére - osztom meg vele a dolgot. Tényleg újdonság volt, és nem csak nálunk, hanem a beszállítónknál is. Eddig még rossz kritikát nem kapott, bár annyira sok nem fogyott még belőle, de szükségünk van a visszajelzésekre.
- Akkor nem unatkozik, gondolom? - húzom el egy picit a számat. Ha az FBI foglalkozik eltűnt személlyel, akkor azok nem az otthonról elkószált gyerekek, mert őket a helyi rendőrök keresik. Ha bevonják a szövetségieket, akkor ott már inkább emberrablás lehet a háttérben, ami lehet, már államhatárt is átlép. Ritka az, aki úgy lép le, mint én, a (mostoha)családdal San Juanból megy Miamiba, majd fogja a hátizsákját és egy szál egyedül megindul északra, és csak Washington DC-ben csípik fülön. Néha, ha visszagondolok rá, azt sem feltétlen értem, hogy maradtam életben, nemhogy miként sikerült ilyen jól elkerülnöm a kamerákat. Bár az is tény, hogy tíz éve még nem volt ennyire bekamerázva az egész ország.
- De jól láttam, hogy Ön doktor? - bár a kis kérdőhang ott van, azért inkább állítás, mintsem kérdés. - Ha nem veszi tolakodásnak, akkor miből doktorált? - kíváncsiskodok egy kicsit. Persze tudom, hogy nem orvos-doktor, mert azt „Md”-vel jelölik, és tisztában vagyok azzal, hogy nem csak jogi és orvosi szakból doktorálnak, de most egyetlen, a bűnüldözéshez tartozó doktori sem jut az eszembe. Biztos, hogy van, de nem túl elterjedt.
Finoman elnevetem magam, amikor kifejti, hogy a jogi részt csak példaként mondta. Amikor viszont a véleményét ecseteli a jogászokról… összeharapom a számat és lehunyom a szemem, hogy vissza tudjam tartani a nevetésemet. - Tío egyik szabálya, hogy „Sose vonj be jogászt!” - szólalok meg, amikor visszanyertem az önuralmamat. - És meg tudom érteni, mert én is kapcsolatban vagyok jogászokkal, és néha olyan érzésem van, mintha nem is a való életben élnének. Mindent paragrafusokon keresztül látnak, amik a legtöbb esetben köszönő viszonyban sincsenek a való élettel - mondom halkan, mert itt azért jogászok is meg szoktak fordulni. Bár szerencsére nem annyian, mint az Upper Esat Side-on. - De erről csak halkan beszéljünk, mert sose lehet tudni… - intek kicsit a vendégtér többi része felé. Sajnos a környezetvédelem is jogszabályokra épül, így szinte napi szinten bújom az általuk írt anyagokat, és néha bizony az értelmezésekben a segítségükre szorulok, mert a semmit is több soron keresztül tudják megfogalmazni, és néha bizony elfelejtem az elejét, mire a végére érek. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy jogszabály kész labirintus, ahol minden sorban utalás, hivatkozás van egy másik helyre az adott jogszabályban, vagy egy másikra, így még elkövethetetlenbe az egész. Ráadásul itt precedens jog van, mint Angliában, ami néha már nevetséges. A történelemtanárom mesélte egyszer, hogy egy fickó néhány éve Angliában megnyert egy pert, ahol ő ráhajtott a vasúti sínekre, és a vonat elsodorta a kocsiját, és azzal védekezett, hogy nem ment a vonat előtt egy lovas, aki csengőt rázott volna figyelmeztetésként. Én csak pislogni tudtam, amikor meghallottam. A precedens az volt, hogy, amikor az első vonatokat elindították, akkor még egy lovas simán a vonat előtt tudott menni, mert annyira lassúak voltak, és ezt nem vették ki a jogszabályból. De ma! Még jó, hogy Angliában nincs TZSV vagy Sinkanzen.
Egy kedves mosollyal értékelem, hogy ő is felméri, hogy mennyire van rám szüksége a vendégeknek vagy a kollégáknak, de én is figyelek, még, ha ez nem is látszik.
- Nem vagyok tanár. Annyi gyerekkel nem bírnék - mosolyodok el. Nem egy bűnüldözőnek fogom elárulni, hogy feketén tanítok egy-egy diákot spanyolra. - A környezetvédelmi hivatalnál vagyok - mosolyodok el. Elárulhatom, mert ma úgy is beszélek Tíoval, meg fogom említeni neki, hogy kivel futottam össze. Nem biztos, hogy ismeri, mert azért mégis másik város, és a szervezet is hatalmas, de sosem lehet tudni. - De miből gondolta, hogy tanár vagyok? - érdeklődök. Egy-egy gyerekkel, kamasszal még el is bírok egy magánórán, de egy sereggel… még az is nehéz, ha egy kisgyerekre kell vigyáznom. Na, nem mintha ilyen helyzetbe keverednék. Én vallom, hogy akkor van békesség, ha minél nagyobb a távolság köztem és egy kisgyerek között.

- Néha az is kell - mosolyodok el. - Főleg egy olyan munkakörben, ahol annyi borzalommal találkozik nap, mint nap az embert, mint a bűnüldözésben - húzom el a számat. Hála az égnek én már csak közvetve találkozok borzalmakkal, de tudom, hogy kötél idegek kellenek hozzá. A sok előírás meg néha csak olajat önt a tűzre. Nagyon tapasztaltnak, dörzsöltnek és talán vakmerőnek kell lenni, hogy ezeket a szabályok úgy játssza ki valaki, hogy „csak elmossa őket, de nem lépi át”.
- A kriminológia valóban érdekes - mosolyodok el, ahogy visszagondolok néhány, kevésbé megrázó fejezetre Tío egyik kollégájának könyvéből. Tudta, hogy érdekel, de ismert annyira, hogy tisztában legyen azzal, hogy melyik részt olvashatom úgy, hogy utána aludni is tudjak, így mindig ő mutatta meg, hogy mit meddig olvashatok. - De ez a levéltártudomány… hogy is mondjam, biztos hasznos, de egyetemi szinten ezt tanulni… nos, szerintem igazi elhivatottság kell hozzá - gondolom át jól a mondandómat. Nem negatívan akarok erről a végzettségéről beszélni, de számomra rém unalmasnak, így megtanulhatatlannak hat. Ez valószínűleg legalább annyira elképzelhetetlen tanulás és értelmezés szempontjából, mint, mondjuk, a könyvelés. Vannak, akik szeretik, akikre ragad, de az biztosan nem én vagyok.
- Perdón! ¿Cómo me ha dicho? - kérdezem zavaromban spanyolul, mert ebből a mondatból csak az „én” és a „Tío” szavakat értettem.
- Teljesen igaz, így nem is értem, hogy mi visz rá valakit itt, hogy jogász legyen. Lényegében történésznek kell lennie, vagy majdhogynem régésznek, hogy megnyerjen egy pert - ingatom a fejem hitetlenkedve. Persze tudom, hogy egy jogásznak is, főleg pár éve, vagy, ha most sem akar szakbarbár lenni, nagyon olvasottnak, tájékozottnak kell lennie. De ez a jogrend valahol már túlzás. Végül pedig most is összehúzom becsukva a szemeimet, mert megjelent lelki szemeim előtt a lobotómia. - ¡Gracias a Dios! - adok hangot a véleményemnek. Spanyolul, ami megint nem tűnik fel. De tényleg örülök, hogy az orvostudományban fejlődünk, és nem ragaszkodunk a régi, elavult módszerekhez.
- Semmi baj! Mind emberek vagyunk - hárítok mosolyogva. Nem az lepett meg, hogy tévedett, hanem, hogy a tanár volt az első állás, ami az eszébe jutott velem kapcsolatban. - Most még elszámolják a hivatali munkaidőn túli munkát, főleg, hogy sokat vagyunk menet közben terepen is, meg van irodai munka is. És hiába „holtidő” az utazási idő, nem lehet vezetés közben hasznos munkát végezni - mosolyodok el szélesen. Hallottam pletykát egy régi vezetőről, aki a vezetést nem tartotta munkának, és nem akarta elszámolni a túlórát azoknak, akik szinte egész nap mentek egyik helyről a másikra kocsival. Elég hamar a fejére koppintottak fentről, amikor jó néhányan meglengették, hogy akkor köszönik az eddigi közös munkát, de ők mennek máshová. Az meg, hogy mikor fognak a túlórákba fentről belenyúlni, és szabályokhoz kötni azokat… az még kérdéses, de benne van a pakliban. - De ne mondja, hogy Ön és a kollégái nem szoktak túlórázni a papírmunka miatt - jegyzem meg hitetlenkedve. Tapasztalataim szerint a legtöbb FBI-os, akik terepen is dolgoznak, állandóan elmaradnak a papírmunkával, és éjszakába nyúlóan pótolják. Az meg megint egy másik kérdés, hogy a legtöbben nehezen is állnak neki, mert ki nem állhatják az ilyen munkát.

- Ez pontosan így van. Egyébként eszembe sem jutna, hogy ez is hasznosítható az FBI-nál - mosolyodok el kedvesen, de azért érződik rajtam a meglepettség is, amit ez a felfedezésem okoz.
- Semmi baj, néha én is, mint az érezhető, spanyolul szólalok meg, pedig már évek óta itt lakok, és az angol is az anyanyelvem - mosolygok. - A tío egyébként nagybácsit jelent - magyarázom meg, hogy ki is „Tío”. Az megint egy másik kérdés, hogy igazából a gyámom, és vér szerint semmi közünk egymáshoz, de nem kötöm az életem minden részletet egy idegen orrára, még akkor sem, ha FBI-os az illető. - Ha jól emlékszem nekem sosem jött be az XP - emlékszek vissza azokra az időkre. Régen volt, így már arra sem emlékszem, hogy én nem szerettem, vagy a gépemen nem futott rendesen, és azért nem szerettem. Bár a Windows 10 sem a kedvencem, mert bizonyos elérhetőségekben van egy csomó fölösleges útvonal, ami lassítja a munkát.
Azt látom rajta, hogy meglepődött a spanyol szavaimon, de az okot nem igazán értem. Bár említette, hogy nem régen él az Államokban, de itt, főleg New Yorkban, nagyon sok spanyol ajkú él. És igaz, hogy Európában csak Spanyolországban beszélik, de a világ többi részén jóval többen, hiszen Közép-Amerikától az Antarktiszig csak egy-két ország van, aminek nem az a hivatalos nyelve, és rengeteg egyéb országban, sziget-országban is spanyolul beszélnek. A spanyolt körülbelül négyszáz millióan beszélik, a franciát, ha jól emlékszem, kétszázhúsz millióan, és az Euróban kedvelt németet százhetven millióan. Az angol is csak a második, tanult nyelv miatt veri a spanyolt, mert anyanyelvként kevesebben beszélik, de arra a számra már nem emlékszem. Bár sosem volt fő szakom egyik nyelv sem, fősulin volt egy nyelvprofesszor, akitől még a spanyolról is rengeteget tanultam, nemhogy más nyelvekről. De, úgy gondolom, hogy sok meglepetés fogja még érni, ha ennyire váratlanul éri a spanyol, de majd megszokja.
- Valóban, a forró nyom egészen más. Ott egy rendfenntartó sem mondhatja a bűnözőnek, hogy „maradj már ott holnap reggelig, mert el akarunk kapni, de most lejárt a munkaidőnk - vigyorodok el, ahogy megjelenik lelki szemeim előtt a jelenet. - De látja, nem csak a tanárok túlóráznak, és Önnek velem kapcsolatban mégis a tanári pálya jutott az eszébe - mutatok rá a dologra kedvesen.
Egyelőre csak egy bólintással fogadom a köszönetnyilvánítását. - Valóban az volt - értek egyet a beszélgetésünkre tett megjegyzésére. - Jó ügyintézést, és vásárlást. De azért a szabadnapján pihenjen is, hogy kipihenten folytathassa a munkáját - fűzöm hozzá, és szándékosan nem mondom ki hangosan, hogy mivel is foglalkozik. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy FBI-os, mert az rontja az esélyeit, ha mondjuk, a környéken kellene fedetten dolgoznia. - Várni fogja a süti, és készíteni fogjuk a kávét is - mosolygok, és nem javítom ki, hogy „olasz” az a kávé. - Minden jót! Várjuk vissza! - köszönök el végül. Majd ahogy leszedem az asztalt, elgondolkozok. Amióta megismertem Fabriziot, úgy tűnik, hogy érzékenyebb vagyok, ha valaki nem ismeri fel, vagy valamivel, más kultúrával, keveri az olaszt, bár itt nem tehetem szóvá. Vajon, ha mélyül a kapcsolatunk, harapni is fogok érte, mert még jobban sértésnek fogom venni, ha nem ismerik fel az olasz dolgokat? Minden esetre érdekes gondolat. A többieknek pedig szólok, hogy egy tiramusut félre rakok az előbbi vendégünknek.

A francia vendég távozása után volt még egy kis lazább időszak, majd felpörögtek az események. A csúcsidős hajtás alkalmával is tökéletes kiszolgálást kell biztosítani, és a vendégekre a maximális figyelmet fordítani. Nincs bajom a közeli kórház dolgozóival, de az ő elviteles rendeléseik a legrosszabbak. Nem is mondanám, hogy túlbonyolítják a kéréseket, mert talán az egyetlen, ami szinte mindegyiknél más, az a cukor vagy édesítő mennyisége. Náluk mindössze az egyszerre befutó rendelés-mennyiséggel van gond. A mai rohamuk viszont felülmúlt mindent, mert mint kiderült, elromlott az automatájuk, a helyi büfé pedig egyáltalán nem erre van beállva, így elég hamar feladták. Az ilyen rendelésekkel pedig nem az a legnagyobb baj, hogy sok, hanem az, hogy mire visszaérnek, lehetőleg mindnek még forrónak kell lennie, ami elég bajos több tucat egyszerre befutó rendelés mellett. De a csoportba rendezés megoldotta, főleg, hogy tudtak még hívni embert, aki segített elvinni, és az utolsó adag kiszállításában kivételesen én is besegítettem. Legalább is a bejárati ajtójukig elvittem, onnan meg átvették. Mind örültünk, hogy lement a déli csúcsforgalom, és most van egy kis pihenőnk. Közben pedig Tío hívott, és bár nem most akartam erről vele beszélni, egy kicsit kitértem Cedricre is, és megnyugtatott, hogy minden rendben van vele. A beszélgetést a pult mögött folytattam, miközben az ottani teendőket csináltam. A kolléganő átengedte nekem ezeket, ő pedig vállalta a vendégek kiszolgálását. Amikor végeztem a hívással, és megfordultam, akkor érkezett a délelőtti FBI-os férfi a pulthoz. Én csak egy fejbiccentéssel fogadtam Cedric kézmozdulatát.
- Jó napot! - köszönök én is mosollyal az arcomon. - Nem igazán szoktam ilyenekre igent mondani a nélkül, hogy valami részletet ne tudnék a dologról - tájékoztatom szenvtelen hangon. - Miről lenne szó? - kérdezem. Bízom benne, hogy nem randira akar hívni, mert bár helyes férfi, és Fabrizioval is most kezd alakulni, én sosem tartottam egyszerre több vasat a tűzben. - Mit adhatok egyébként? Áll még a korábbi választása vagy azért szeretne kicsit körülnézni mielőtt rendel? - kérdezem kedvesen meghagyva a szabad választás lehetőségét, de természetesen a tiramisu félre van téve, és a kávét is el tudjuk készíteni. Viszont azt csak a rendelés leadása után készül, hogy frissen és forrón kerüljön Cedric elé.

Csak enyhe megnyugvással töltött el, hogy beavat a részletekbe, de akkor is rossz érzés fogott el. A feltételére csak egy elmélyült bólintással reagálok, mert ezt a jegyzőkönyvek is ritkán rögzítik, és könnyebben le lehet tagadni, mintha kimondtuk volna. Bizalmatlan vagyok, nem is kicsit, és ezen a tényen az sem sokat segít, hogy FBI-os, és az sem, hogy Tío nem mondott róla rosszat. - Akkor azonnal készítem a cortadot olaszosan, és viszem a tiramisuval együtt az asztalához - mondom mosolyogva. A félre tett édességet egy kistányérra helyezem, és szórok még rá egy kis kakaóport díszítés gyanánt, hogy tányérra is jusson. Majd az egészet egy szervírozó tálcára helyezem a forró, erős feketével együtt. - A rendelése - jelentem be a nyilvánvalót Cedric asztalához érve, és elé helyezem őket. - Remélem, ízleni fognak! - mondom kedvesen.
Mielőtt viszont leülnék, körülnézek, hogy van-e erre időm, lehetőségem. - Miről van szó? - kérdezem, és ő szinte egyből a tárgyra tér. - Adok egy kéretlen tanácsot - kezdek bele az ügytől teljesen függetlenül -, ha szabadságon van, hagyja el a várost. Ha nincs elérhető közelségben, nem rángatják vissza - osztom meg vele a tapasztalatokat. És ez nem csak az enyém, hanem másoké is, beleértve Deanét, aki Tío jobbkeze. - Hogy a Times Square-en valaki eltűnik vagy elrabolnak, az igazán annyira nem is meglepő. Bár elvileg sok a szemtanú, gyakran pont ez az, ami miatt nem feltűnő, mert az emberek lökdösődnek, sietnek, telefonálnak, beszélgetnek, és senkinek sem tűnik fel, ha egy személy mellőle csak úgy eltűnik. A térfigyelők mit mutatnak? - kérdezem. - Már azon kívül, hogy nincs rendszám, meg el volt takarva az arcuk - egészítem ki a dolgot, bár lehet ezt sem onnan tudják. Fél Manhattan, ha nem az egész, be van térfigyelőzve, ha nem is a város kezében, az üzletek többsége előtt is van, amit ilyen esetben lazán meg tudnak szerezni még a rendőrök is, nemhogy az FBI.
- Egyébként, ha bárhol említés lenne rólam bármilyen ügyben, akár csak arra, hogy külső segítség, és egy felületes leírás rólam, abból jóval nagyobb baja lenne, mint, hogy úgy kipenderítik a cégtől, hogy még a Mars mellett is hiper-sebességgel húzna el - idézem a sci-fic világát, de ettől még halálosan komolyan mondom. Ha a nevem szerepel egy hivatalos iratban, hála az elektronikus világnak, egyből visít a washingtoni szerver Tíoéknál. Én csak is és kizárólag azért nem vagyok védett tanú, mert az ilyen rendszerek kijátszhatóak, feltörhetőek, és bizonyos személyeknél még felhívás keringőre is.
- Még egy fontos dolog - hívom fel a figyelmét a következő mondatomra. - Nem megyek fel magához. Még akkor sem, ha FBI-os - szögezem le úgy, hogy érezze, ez semmilyen körülmények között nem fog változni, legalább is egyelőre. Vadidegen, és én nem kockáztatok ilyet. - De arról lehet szó, hogy műszak után itt találkozunk. A kaszát a ma a bártenderünk zárja - intek a fejemmel a pult mögött álló srác felé. - A többit, a takarítást, a készletek feltöltését én csinálom, mert a kolléganőnek randija lesz - mondom mosolyogva. - Itt sem fog minket senki sem zavarni - ígérem neki. Szeretnék segíteni neki, de nem „édes kettesben” a lakásán. És, ha van itt valaki, akit ismerek, az engem is nyugalommal tölt el. - Christ nem fogja érdekelni a dolog. Ha mégis kérdezősködik, majd azt mondjuk, hogy szakfordítok magánügyben. Ilyet szoktam csinálni, így nem meglepő a dolog. Sosem szoktak rákérdezni, hogy miről van szó egy-egy levélben - nyugtatom meg. Valóban senki sem szokott ilyenek után érdeklődni, meg, ha mégis, akkor is nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ez levéltitok, ami csak a feladóra, a címzettre, és a körülményekre való tekintettel a fordítóra tartozik. - Fizetség pedig nem kell érte, csak ezeknek a feltételeknek a betartása. Ez nem izgalmas, hanem borzalmas és veszélyes - reagálok arra a szövegre, amit lehet, hogy másoknál működik, de én túl jól belelátok az ilyen ügyekbe. - Ha így megfelelnek a feltételek, akkor tudok segíteni - mondom komolyan, hogy érezze, vagy így, vagy sehogy. A mostohaszüleim csempészek voltak, és a repertoárjukban emberek is voltak, így ismerem a módszereiket. Persze itt nem biztos, hogy erről van szó, de mindenkinek jobb, ha én ezektől távol maradok. Főleg nekem, hiszen a mostohabátyám még mindig meg akar találni, és bár még börtönben van, messzire elér a keze, mert még vannak szabadon lekötelezettjei. Ha én eltűnök, azért Cedric is nagyon csúnyám megütheti a bokáját, főleg, ha gyanúba keveredik, hogy köze lehet hozzá. Én pedig személy szerint, inkább önként sétálok le a Pokolba, minthogy ismét a mostohabátyám közelébe kerüljek.

- A pihenés mindenkinek kell, hogy fel tudjon töltődni, és újult erővel tudjon dolgozni. Ráadásul a legtöbb főnök is elvárja a lehetetlent, és, ha valaki azt végrehajtja, napi rutinként fogják számon kérni. Ha megfigyelik, hogy minden szabadnapon behívható, mindig elvárás lesz, amit az élete fog megsínyleni - pontosítok egy kicsit mire is értettem. Nekem elég sok rendvédelmis ismerősöm van, és egyik sem a tökéletes párkapcsolatáról híres. Ha van egyáltalán kapcsolata, az haldoklik, ha nem jelenleg, néhány éven belül, mert állandóan dolgoznak. A válaszából pedig azt szűröm le, hogy Cedric valószínűleg most facér, mert párkapcsolattal nem valószínű, hogy ezt a választ adta volna.
- Tudom, Ön csak egy ügyön dolgozó rendvédelmis. Nézze! Nem ismer. Azt feltételezte, hogy tanárnő vagyok, aki másodállásban pincérkedik. És lehet, hogy nem vagyok rendfenntartó, de ismerem az emberek, a bűnözők sötét oldalát. A mostaniakról nem tudunk semmit, így a szándékaikról sem, és én jóval óvatosabb vagyok, mint az átlag. Itt senki sem feltételez rólunk többet, mint legfeljebb ismerősök. Ha viszont felmennék magához… - és nyitva hagyom a mondatot. Ha ő nem is veszélyes, általa még bajba kerülhetek, és ő is általam. - Tilos is, kivéve, ha egy alkalmazott itt van, és engedi - mondom mosolyogva. E miatt nem fog bajba kerülni, mert elég annyit mondani, hogy „velem van”, „rám vár”, és még a főnök is csak egy bólintással nyugtázza a dolgot. Meg egyébként sem szokásunk senkit kidobni, bár normál esetben azért vannak határok. Azt viszont látom rajta, hogy kemény voltam, és sikerült ráhoznom a frászt, amit egy kicsit akartam, de nem ennyire.
- Figyeljen! Nem rosszat akarok, csak azt, hogy mindenki baj nélkül megússza - mondom mosolyogva. Az pedig, hogy kinek mi a baj, az már nagyon más-más skálán mozog.
- Hivatalosan hétkor zárunk. De, ha szeretne még valamit megkóstolni, jöjjön egy kicsit hamarabb - mondom kedvesen mosolyogva. A „hivatalosan” pedig azt jelentette, hogy, ha van bent még vendég, akkor nem fogjuk kirakni, hanem megvárjuk, míg elfogyasztja a rendelését, és csak, ha sokáig húzza az időt, akkor élünk enyhe jelzésekkel, például pakolással, hogy már szeretnénk zárni, így ezene nem kell meglepődnie.
Mindössze azt feltételezem, hogy még új magának az amerikai élet. Ha jól tudom, Európa nyugodtabb hely, mint Amerika, és, ami ott szenzáció, mint mondjuk egy utcai lövöldözés, az itt mindennapos esemény. Ezért az ott működő szabályok, itt semmit sem érnek. De azt is gondolom, hogy ezt már tapasztalta, csak talán még senki sem mondta ki, vagy Önben sem feltétlen fogalmazódott meg így - nézek ár kedvesen. Igen, tudok hárpia is lenni, meg nagyon veszélyes is, de nekem ez kellett az életben maradáshoz. Érezni, gondolni és hallani ugyanazt nagyon más dolog. Ettől mélyebb már csak az, ha egy „gondolatot” az illető hangosan is kimond. Arról nem is beszélve, hogy Manhattan egy olyan hely, ahol, ha a legtöbben minden emberi viselkedésre immunisak, és, hogy feltűnő legyen valaki vagy valami, ahhoz majdnem annyira meglepő dolognak kell történnie, mintha egy kékbálna grasszálna az úton illedelmesen köszöngetve mindenkinek.
- Megyek! - mondom a nekem integető kolléganőnek. - Bocsánat, mennem kell! - kérek elnézést Cedrictől. - Ha kell még valami, szóljon, és jövök - ígértem. Ettől jobban egyelőre nem köszönök el, az estit is egyeztetjük még, amíg itt van.

- Végül is, ha valaki szereti a munkáját, akkor sosem kell dolgoznia - mondom szélesen mosolyogva. Végük is ő tudja, hogy mi a neki jó. Elvégre a szabadnapomon én is dolgozok, csak máshol.
- Elnézést, nem akartam megbántani! Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy a rendet, az állampolgárokat védi. Ha szükség van Önre, akkor az életét is kockára teszi a bajba jutottakért. És mint ilyen, erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezik, ráadásul rendszeresen rész kell vennie pszichológiai vizsgálatokon, amiken azért fennakadnak azok, akik veszélyesek a társadalomra. Szóval tényleg bocsánat, ha félreérthető voltam - mondom mosolyogva. A „rendvédelmis”, mint pozitív jelzőt akartam használni, akiben általában bíznak az emberek, és ebből a szempontból mindegy, hogy rendőr, FBI-os, CIA-s, DEA-s, NBH-s, és még sorolhatnám, ha bajban vagyunk, és oda megyünk hozzájuk, akkor igyekszenek segíteni, megvédeni minket. És bár Tío is FBI-os, sosem értettem, hogy az egyes szervek miért rivalizálnak egymással. Egyik sem boldogulna a másik nélkül, és mondhatni, ha az FBI is akkora összeget kapna működésre, mint a rendőrség, akkor nem lennének olyan jó felszereléseik, amikkel például a szekértőik dolgoznak. Valamint sok esetben csak azért kell egy-egy ügyet a rendőröknek átadni, mert a bűnözők nem tisztelik az államhatárokat, amiket nekik viszont be kell tartani, így egyből megy az ügy az FBI-hoz.
- Ezzel egyet értek. De mivel a fegyver hatalom és pénz, és itt kapitalizmus van, amit a pénz mozgat… - hagyom nyitva a mondatot. Azt hiszem ezzel már meg is válaszoltam a kérdését.
[color=#eeeeee]Nekem nincs annyi szabadidőm, hogy ezekbe beleássam magam, mert pont elég, ha a napi életvitelemet befolyásoló tényezőket nyomon követem, mint az útlezárások, bűnözők rohangálása városszerte, és a saját jogszabályaim nyomon követése. - De, ha abból indulunk ki, hogy az „amerikaiak”, akik oly büszkék, hogy ők amerikaiak, - és érződik rajtam az irónia -, azoknak az őseik mind olyan európaiak, akik az ottani szabályoknak, elvárásoknak nem tudtak megfelelni, vagy abban nem tudtak boldogulni, akkor talán nem annyira meglepő, hogy az itteni szabályok enyhébbek, mint az óceán túlpartján lévők - intek a fejemmel kifelé. És bár az Atlanti-óceán irányába akartam mutatni, nem vagyok meggyőzve arról, hogy nem pont éppen az ellenkező irányt sikerült eltalálnom. Általában van egy kis térkép a fejemben, hogy hol is vagyok, vagy merre kell menni, de ahhoz be kellene tájolnom az égtájakat, ami most elmaradt.
Sajnos most hamarabb indult a roham, így már nem volt lehetőségem tovább beszélgetni Cedriccel, csak annyit, amennyi a számla rendezésével járt. Bár azt még hozzáfűztem, hogy este várom ugyanitt. Bár nem volt túl nagy a forgalom, a kórház még mindig elborított minket a rendelésekkel, így alig álltunk meg a munkában. Lényegében csak annyi szünet volt, amit a gépek automata takarítása megkövetelt.
Este azért már leginkább csak szállingóztak a vendégek, de egy nagyobb társaság eléggé lefoglalt, amíg kiszolgáltam őket. A rendeléseket tálcára raktam, majd szervíroztam, és, amikor három asztalt összerendezett társaság minden tagja elé letettem z italokat és süteményeket, akkor láttam csak meg, hogy aki nemrég bejött, az Cedric. A kolléganő viszont már ki is szolgálta, bár kaptam tőle egy elég jelentőségteljes pillantást, ahogy elhaladt melletttem. Én erre csak megforgattam a szemem, mert ezt most nagyon félre értette, de nem tehettem meg, hogy kijavítom. Jobb, ha nem tudja, hogy nem azért jön ennyit, mert bejövök neki, és nem azért ugrálom körbe, mert tetszik nekem, hanem mert a munkájában kell segítenem. Mert pont a munkája az, amibe nem avathatom be, mert nekem sem kellene tudnom róla. - Átveszem az asztalokat, ha gondolod, hogy tud készülődni - ajánlom a kolléganőnek, aki kapva kap a lehőségen, és a nála lévő rendelésekre felírja az asztalszámot, hogy én is nyomon tudjam majd követni, ha fizetnének.
- Jó estét! - érek végül oda Cedrichez - Hozhatok esetleg még valamit? Esetleg egy nagy pohár vizet? - kérdezem kedvesen, mert nekem kávé és süti után mindig jól esik valami, amivel le tudom öblíteni, és kicsit kikapcsolja az ízlelőbimbóimat.

Feltűnt, hogy valami zavarja a férfit, de nem tudok rájönni, hogy mi. A felbukkanásom és a kérdésem viszont valamiért nagyon meglepte, és csak később tudott felelni a feltett kérdésre. Biztos valamin nagyon elgondolkozott, mert azért nem tettem fel ilyen nehéz kérdést, és nem is meglepő a felbukkanásom, hiszen itt dolgozok, és tudja is, ráadásul hozzám jött.
- Rendben, azonnal hozom - és már indulnék is, amikor ismét kérdez, és kimegy a fejemből, hogy rákérdezzek, milyen gyümölcsös legyen a teája. - Nem erről van szó - mosolygok kedvesen. - Ha visszatértem, bővebben is válaszolok - nyugtatom meg, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot.
A pult mögött az órára nézek, és megbeszélem a bartenderünkkel, hogy mi még maradunk, mert fordítanom kell neki, de ő nyugodtan zárja majd a kasszát, a többit én rendezem a kulccsal együtt. Közben a tálcára helyezem a hőálló kancsót a vízzel, a citromlevet, a cukrot, édesítőt és a teásdobozt, amiben a különböző filterek vannak. A kollégám kérdését megelőzendő válaszolok. - Igen, tudom, hogy nem így szoktuk, de elfelejtettem megkérdezni, milyet szeretne, és hogyan issza. Fáradok, de javítok - mondom komolyan, és szerencsére ennyiben is marad.
- Elnézést, hogy így hozom, de elfelejtettem kérdezni - és leteszem az asztal másik, üres részébe a tálcát - milyet szeretne? - és felnyitom a gyümölcsös filtereket rejtő doboz tetejét. Ha választott elé teszem a csészét az alátéttel, öntök rá forróvizet, óvatosan, hogy még véletlen se csöppenjen, csapódjon sehová. - Édesítő vagy cukor? Citromlé? - kérdezem szépen sorban, ahogy a válaszok érkeznek. - És elnézést ezért a kis malőrért! - nézek rá kedvesen, bocsánat kérően.
- A korábbi kérdésére visszatérve - kezdek bele a dologba. - Nem régen egy másik, szintén jóképű férfi csinált hasonlót, hogy naponta többször benézett, bár ő napokig visszajárt, mire felbukkantam én is. Azóta viszont igyekszünk úgy szervezni, hogy őt lehetőleg mindig én szolgáljam ki, ha személyesen itt van - mondom, kicsit átszellemül mosollyal. - A többieket pedig ez kicsit arra emlékezteti. De ne aggódjon, múlandó! - próbálom megnyugtatni, hogy csak a körülmények furcsa véletlene, hogy ennyire hamar ismétlődnek a dolgok. - Meg ez inkább nekem szólt, hogy „De, hát mi azt hittük, hogy…” - hagyom kicsit félbe a mondatot, amit idézőjelbe is teszek szépen az ujjaimmal. - Szóval tényleg ne vegye ezt magára - kérem kedvesen. Engem itt nem igazán ismernek, mert nem avatom be őket az életembe őket, mint ez náluk megszokott, ráadásul, nem is vagyok itt annyit, mint a többiek, így óhatatlan, hogy találgatnak. - Mondjuk úgy, hogy ezt Önnek észre sem lett volna szabad vennie, mert még véletlen sem Önnek szólt, hanem nekem. Szeretnék, ha jobban beavatnám őket, ahogy ők teszik egymás közt, de...ez nem én vagyok, így találgatnak - nyugtatom, mert látom rajta, hogy rosszul esik neki. Idő közben pedig a tálcát egy mellettünk lévő üres asztalra helyezem, majd később visszaviszem.
- Ha a többi vendég végez, a bártenderünk zárja a kasszát, én pedig jövök, és elkezdünk dolgozni. A többit majd meglátjuk, de nem kell aggódnia, hogy bárki fülelne - nyugtatom meg. - Így rendben lesz? - kérdezem kedvesen.
Ha pedig nincs több kérdése, akkor visszatérek a munkámhoz, a pult mögötti részt rendbe rakom. Amikor pedig a többi vendég is fizet és távozik, megelőlegezem Cedric fogyasztását, hogy a kasszát zárni lehessen, és visszatérek a férfihez. - Nos, miben segíthetek? - kérdezem. - Kiderült esetleg még valami, amit tudnom kellene? - érdeklődök mielőtt átvenném a fordítandó anyagot.

- Ezért hálás vagyok - mondom őszintén, miközben pontosan úgy készítem az italt, ahogy kéri. Örülök, hogy ez az eset nem egy olyan vendéggel esett meg, aki minden kis apró hibáért kiborul, és egyből panasszal él a vezetőségnél.
- Én tudom az okokat, náluk meg minden csoda három napig tart, ahogy mondani szokták. De köszönöm a megértését. És higgye el, egy ennyire kedves és megértő vendéget bármikor szívesen látunk - mondom mosolyogva az igazságnak megfelelően. Hirtelenjében túl sok vendég figyelme irányult rám, ráadásul Fabri esetében még egy kis nézeteltérésem is akadt az egyik kolléganővel, aki bepróbálkozott a dokinál, csak nem jött össze neki. De persze erről Cedricnek nem kell tudni.
- Tisztában vagyok ezzel, mindössze arra akartam utalni, hogy ezt mások nem vették volna észre. Én is jóval több mindent veszek észre, mint kellene, pedig nem ez a munkám - mondom mosolyogva. - Így nem kell magyarázkodnia. Én is hiába tudom, hogy mi a foglalkozása, idő volt mire összeraktam, hogy ez mivel is jár - jegyzem meg mosolyogva. Az, hogy FBI-os, valóban azt jelenti, hogy sok mindenre már automatikusan figyel, de most valahogy ez nem állt össze.
- Örülök, hogy így gondolja - mondom mosolyogva, majd a dolgomra megyek.
A megszólításra csak felvonom a szemöldököm, majd eszembe jut, hogy nem mutatkoztam be, bár a névkitűzőm ott van a blúzomon, de lehet a hajam takarni szokta. - Flor - mondom mosolyogva a nevem. Majd figyelmesen hallgatom a beszámolót, és többször nem szakítom félbe. Mielőtt viszont megszólalnék, veszek egy mély levegőt. - Ha én azt hallom, hogy valakit elraboltak akkor néhány indok jut kapásból az eszembe. Az egyik, hogy valamilyen cserét akarnak. Ez lehet pénz, „szívesség”, túszcsere, információ. A másik a „rosszkor volt rossz helyen” kategória, és vagy látott/hallott valamit, amit nem kellett volna, vagy tévedés történt, bár talán ez a legritkább. A harmadik, hogy szerv- vagy ember-kereskedelem van a háttérben. Talán még a sorozatgyilkos merül fel, mint lehetőség, aki nem a helyszínen végez az áldozatával, hanem máshol, ami viszont gyakran azt jelenti, hogy valamilyen úton-módon, a tettes a saját szemszögéből nézve, elszórakozik az áldozattal. Ön kihúzta a váltságdíjat - kezdek bele az okfejtésembe, és tudom, hogy ezekkel ő is tisztában van. - Van még valami, ami nem lehet? - kérdezem, bár lehet, hogy nem is kellene tudnom ezekről. - Az, hogy itt valaki készpénzzel fizet, az lehet árulkodó. A legtöbben, - majd hagyok egy kis szünetet, mert sántítva érzem a gondolatomat, így megvárom míg az agyam korrigál, és csak aztán folytatom - nagy átlagban, akkor fizetnek így, ha valamit rejtegetni akarnak. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy bűnöző, mert sok férj például a szeretőjével közös szobát készpénzzel fizeti, mert az nem lenyomozható. - Azt már nem teszem hozzá, hogy én is a legeslegtöbb esetben így fizetek, mert én magam rejtőzködök, bár nem a hatóságok elől. - A randioldalak veszélyesek, szóval számomra kérdéses, hogy a nő mit tud - nézek rá jelentőségteljesen. Persze lehet semmi köze a dologhoz, de sosem lehet tudni. - Kérem, ne értsen félre, de nekem ebben az előéletben valami sántít - gondolkozok el, és lepörgetem még egyszer magam előtt az elhangzottakat. - Mindössze ennyi adat van a férfiról? - kérdezem összehúzott szemekkel. - Mert nekem ez nem tűnik valós háttérnek. Olyan… hiányos - mondom, de a bártenderünk megzavar, hogy jelezze, végzett, a bejárati ajtót bezárta, és indulna. - Egy pillanat! Kiengedem a kollégát, és azonnal jövök vissza - lépek meg pár percre.
Tényleg csak két-három percig voltam oda, amíg hátul, a személyzeti bejárón kiengedem a férfit. - Elnézést! - ülök vissza a székre Cedrickel szembe. - Szóval nem lehetséges, hogy… védett tanú? - kérdezem közelebb hajolva, mintha más is meghallhatná, bár csak ketten vagyunk. Én is az lennék, ha Tío és én bíznánk a rendszerben.

- Valóban. De tudtommal ilyen esetekben az elkövetők fantáziavilága előbb-utóbb szertefoszlik, ami az áldozat halálhoz vezet a legtöbb esetben. Ráadásul az ilyenek mindig újabb és újabb áldozatot igyekeznek szerezni, ami máris a sorozatgyilkos megfogalmazása, ha jól tudom. Ha gyereket rabolnak el, az már megint egy másik kérdés, mert ott minden szabály változik, mert, ha jól tudom, akkor ott a kritikus idő az első huszonnégy óra? - kérdezem bizonytalanul. Nekem ilyen idő rémlik, de esküdni nem mernék rá. - Utána már drasztikusan csökken annak az esélye, hogy élve kerül elő a gyerek. Persze, ha az elkövető a sajátját látja benne, akkor másabb a helyzet, mert ott nagyobb az esély, hogy életben van még napok vagy hetek múlva is, bár az elrabló elmeállapota, tévképzetei is nagyban befolyásolják ezt, ha jók az értesüléseim - fűzöm még hozzá. De azt hiszem, nagyon elkanyarodtunk a témától.
- Ami azt jelenti, legalább is számomra, hogy ezek vagy olyan profik, akiket fel is lehet bérelni, vagy összeszokott csapat - vonom le a következtetésemet. Az, hogy a második esetben jó barátokról vagy rokonokról van szó, az az én szempontból lényegtelen. Az áldozat és Cedricék szempontjából viszont már lényeges lehet. - De ehhez viszont olyan munka is kell, már, ha nem ebből élnek, ami lehetőséget ad arra, hogy ennyi időt fektessenek valaki megfigyelésére - gondolkodok hangosan. Egy ilyen megfigyelést én biztosan nem tudnék megcsinálni a munkabeosztásom miatt. Na, nem mintha akarnék bárkit is így megfigyelni.
Látom a férfin, hogy meglepi kézpénzes fizetésre adott reakcióm, pedig valóban így van. Főleg Manhattanben. Itt az emberek többsége bankkártyával, hitelkártyával fizet már évek óta. A technika fejlődésével pedig egyre gyakoribb, hogy telefonnal vagy okosórával fizetnek, hogy még azt az időt is megspórolják, ami a kártyák elővételével és elrakásával jár. Persze azt már nem értem, hogy hova sietnek ennyire. Vajon ezek mitől félnek, miről maradnak le? És vajon ezzel a nagy rohanással előrébb vannak? Én nem hiszem. Bár az ő dolguk.
- Rendben! Csak egy ötlet volt - mondom belegyezően és mosolyogva. Ő tudja, ő dolgozik az ügyön.
Amikor elém helyezi a papírt, csak bólintok, de nem érek hozzá. Egyszer elkövettem azt a hibát, amikor lefegyvereztünk egy férfit azzal, aki védett, hogy puszta kézzel vettem át a fegyvert. A férfi, aki velem volt, egy biztonsági cég vezetője volt, így vittük is a rendőrökhöz az illetőt. A fegyver jó kezekben volt nálam is, mert még sosem sült el véletlen lőfegyver a kezemben, de az ujjlenyomataimat otthagytam. Persze a dolog el lett intézve, de még egyszer ilyen hibát nem követek el. Ahogy viszont jobban szemügyre veszem az irományt, csak hatalmas szemekkel méregetem. - Az önök fordítója írásszakértő is? - kérdezem meglepetten. Én rondán írok, de, ha azt akarom, hogy más is elolvassa, akkor igyekszek rendesebben írni. Ez első pillantásra nagyon igényesnek és szépnek tűnik, de a valóságban szinte olvashatatlan. A betűk a mellett, hogy döntöttek, még enyhén egybe is folynak, és sok között szinte nincs is különbség. - Esetleg egy üres lapra átírhatnám a szöveget egy kemény felületen? - kérdezem - Természetesen a fordítás után azonnak megsemmisítem Ön előtt úgy, hogy soha senki ne tudja meg, hogy létezett ilyen, és még véletlen se kompromitája a többi bizonyítékot - ígérem meg, hogy nem lesz belőle baj, ha megengedi.