TIZENÖT
El akarom mondani anyának. Tényleg el akarom mondani. A szám már szóra nyílik, anya várakozón néz rám. Daniel neve formálódik meg halk suttogásként a nyelvem hegyén, de nem találom a szót. Anya megunja a várakozást, tekintete meglátja az ágyneműt, a vért a lepedőn és a takarón. Elneveti magát és megnyugtat; azt mondja, ez mindenkivel előfordul, Daniel miatt pedig ne aggódjak, mert odakint van a kertben apával. Nem fog észrevenni semmit, én ezt kimosom, te meg megtalálsz minden a fürdőszobában. Becsukom a számat. A szó visszacsúszik a torkomba, ugyanúgy fojtogat, mint Daniel ujjai néhány órával ezelőtt, és aztán ott is ragad. Megfogadom, hogy örökre ott is fog maradni.

TIZENHAT
Magam sem tudom, honnan az a hidegség, az a közöny, amivel most Jaxre nézek, miközben kiejtem a szavakat. Ez végig csak egy játék volt. Tegnapelőtt megint majdnem elmondtam neki, miközben az ágyában feküdtünk, de végül győzött a józan ész. Még csak nem is emiatt szöktem haza szó nélkül hajnalban, hanem azért, amit a fülembe súgott, mikor azt hitte, hogy már alszom. Szeret engem. Talán jobb is, hogy megtudta, mennyivel fiatalabb vagyok, mint amit neki mondtam; a többi hazugságom még így is rejtve marad előtte. Sosem tudtam, miért hazudok neki, egyszerűen csak így tűnt helyesnek. Hiszen sosem engedtem magam "barátnővé" minősíteni, így most szakítania sem kell velem.

TIZENHÉT
Miközben bukóra nyitom a szoba ablakát és rágyújtok, arra gondolok, hogy két éve még nem gondoltam volna: egyszer rá fogok szolgálni a Laura Moreau egy ribanc feliratokra a suli mosdóiban. Most már nem zavar. Most már nem érdekel. Szükségem van ezekre a pillanatokra, mert ilyenkor sosem vagyok a saját testemben. Ilyenkor el tudok menekülni a pillanatból, az életemből. Néha elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha tényleg megtenném. Vajon érdekelne valakit? Vajon észrevenné valaki?

TIZENNYOLC
Apa nem akarja elhinni a vádat. A kanapén ül, arcát a kezébe temeti, és rendre ugyanazt ismételgeti. Nem. Daniel nem tette ilyet. Hiszen Kelly a barátnője! Nyelek egyet, szólásra nyitom a szám. Anya rám néz, a szemében figyelmeztetés csillan. Tudom, mire gondol; a féltestvérem olyan téma a házban, amit csak úgy lehet megközelíteni, mintha tojáshéjon lépkednél. Daniel tökéletes. Danielnek nincsenek hibái, de ha vannak is, az "mind a ribanc anyjának köszönhető". Rólam is ezt írták a mosdók falára. Rólam is ezt terjesztették Jax haverjai még abban az évben, mielőtt egyetemre mentek volna. Becsukom a számat. A szó visszacsúszik a torkomba, ugyanúgy fojtogat, mint Daniel ujjai két és fél évvel ezelőtt, és aztán ott is ragad. Megfogadom, hogy örökre ott is fog maradni.

– I think that in marriage, there is this very delicate equilibrium and that, um, you have to maintain it together.
– And what do you mean by equilibrium?
– Well, you know, at the beginning of a relationship everything's thrilling and it's new and you feel as a couple that nothing can hurt you. And then you gradually start to realize that actually anything can hurt you. *

HUSZONNYOLC
Ugyanaz az érzés volt. Ugyanaz a fals hit; amikor sokáig mondogatod magadnak, hogy ha nem beszélsz róla, akkor nem is létezik, a végére pedig meg is győzöd magadat erről. Jól ismertem már ezt az utat, tizenöt éves koromtól jártam rajta és magam köveztem ki több mint két év alatt. Azt hittem, akkor megtanultam a leckét. Azt hittem, akkor megértettem. Mégis belevezettem magam ugyanebbe a csapdába, aztán boldogan ugrottam fejest a szakadékba.
Csakhogy az igazság kimondása, ami annak idején egymáshoz vezetett minket, ezúttal nem felszabadító volt, hanem fojtogató.
– Sajnálom, Rae.
Megráztam a fejem. Még mindig nem akartam beszélni róla. Még épp csak készültem átlépni a tagadási fázist. Ez még csak az a pont volt, amikor a tizennyolcadik születésnapom előtt nem sokkal egy nyomozónő megkérdezte, beszélhetünk-e négyszemközt, miután a társa lefoglalta szüleimet a nappaliban. Még nem tudatosítottam magamban, hogy hamarosan készen fogok állni az igazság kimondására. De vajon ebben a történetben Gabe a nyomozó volt vagy Jax?
Egyik sem. Ő most Daniel.
Szaggatottan sóhajtottam fel, miközben elhessegettem a gondolatot. Még a történtek fényében sem akartam párhuzamot vonni kettőjük között.
– Rae?
A gondolat nem hagyott nyugodni. Gabe ugyanazt tette a házasságotokkal, mint Daniel az életeddel. Vitatkozni akartam vele, mert Daniel nem tette tönkre az egész életem. Vagy ez azt jelenti, hogy a házasságunk ugyanúgy túlélheti, mint én magam is...?
– Figyelsz rám? – nyúlt az állam alá finoman, de én elhúzódtam az érintéstől.
Ő most Daniel.
– Telefonálnom kell – álltam fel hirtelen, hogy aztán a telefonomért nyúljak és az ellenkezésével mit sem törődve bezárkózzak a hálószobánkhoz tartozó fürdőbe. Az ujjaim reszkettek egy kissé, ahogy előkerestem a nevét a kapcsolatok között, pont úgy, mint tíz éve, aztán ugyanúgy hezitáltam is tárcsázás előtt, mint akkor. Tudtam, hogy ez nem helyes. Nem nekem kellene elmondanom; meg kellene hagynom a lehetőséget az öccsének.
Az legyen Gabriel baja.
Megnyomtam a hívást indító gombot és a fülemhez emeltem a telefont. Lehunytam a szemem, szabad kezem mutató- és hüvelykujját a szemhéjaimra szorítva hallgattam, ahogy kicseng a hívás, és közben visszajátszottam a fejemben a tíz évvel ezelőtti telefonbeszélgetést.
– Rae? – Jax hangja most rögtön a nevemet formálta, nem csak hosszas hallgatás után kérdezte meg, hogy én vagyok-e a vonal túlsó felén. Most nem adtam neki okot arra, hogy törölje a számomat. Most nem kétévnyi hallgatás után hívtam fel. A következő kérdése azonban ugyanaz volt. – Jól vagy?
Ezúttal azonnal válaszoltam. Ezúttal nem csak a telefonjába írva és a képernyőt felmutatva voltam képes elmondani neki az igazságot. Ezúttal az igazság nem szabadított fel.

– Please don't. Please don't do this.
– Do what?
– Don't say things you don't mean just to prove that we're in the same boat 'cause we're not. *

HARMINCHÁROM
A túlóra fogalma sosem volt újdonság Gabe-nek, ezért nem aggódtam. Azt hiszem, még örült is neki, mert amióta megkaptam ezt az állást a DCL-nél, végre nekem is eltereli valami a figyelmemet, és addig sem azzal foglalkozunk, hogy eldöntsük, vajon romokban áll-e a házasságunk avagy sem. Azt nem tudta, hogy nem csak valami, hanem valaki is elterelte a figyelmem. Nem, ezt a részét senki nem tudta. Én is csak több mint három év alatt jöttem rá, hogy a lopott érintések és pillantások, a semmiből jövő, bűnös gondolatok egyszer szintet lépnek majd.
Nem volt szép. Én is tudtam; nem véletlenül hagytam ki a néhány héttel az első alkalom után esedékes hálaadásnapi összejövetelt a Nash-villában. Hogy néztem volna mindenki szemébe újra, ha nekem csak az a lopott fél óra járt a fejemben, azok a heves érintések, az a sürgető vágy? Szégyelltem magam, haza sem akartam menni, de aztán mégis megtettem. És aztán újra beleestem ebbe a csapdába, és újra, és újra...
Élveztem. A szégyent lassan elnyomta ez az érzés. Nem akartam világgá kürtölni és nem is támasztottam lehetetlen elvárásokat; még a házasságomban maradni is képes voltam, mert mindent, amit nem kaptam meg otthon, azt megkaptam Charlestól. Tudtam, hogy Gabe-nek is van valakije, de nem undorodtam többé sem tőle, sem magamtól, mert egy idő után megmaradtunk szobatársaknak, egy-két szánalmas, borgőzös próbálkozást leszámítva, amire egyikünk sem emlékezett vissza különösebben szívesen.
Aznap is sokáig maradtunk. Rajtunk kívül már nem volt bent más, amikor a szoknyám alját lejjebb rángatva megigazítottam az utolsó ruhadarabokat is magamon, de így is tökéletes rendet hagytam az asztalomon; még akkor is, ha tudtam, hogy reggel én leszek az első idebent. Együtt hagytuk el az épületet, de mint mindig, most sem jutott eszünkbe, hogy ő vigyen haza. Elbúcsúztam tőle, de ahogy a hátsó parkoló felé sétáltam, némileg meglepve vettem szemügyre, hogy bár csak nemrég küldtem üzenetet Gabe-nek, miszerint jöhet a fuvar, már ott áll egy autó...
Egy kéz nyúlt értem, és ahogy behúzott a fal mögé, kis híján felkiáltottam, de még éppen idejében ismertem fel Jax vonásait, hogy ne tegyem.
– Elment az eszed, Rae? – sziszegte halkan, közel hajolva hozzám.
– Te mit keresel itt? – kérdeztem vissza, elengedve a fülem mellett a kérdését. Nem tudtam, hogy a városban lesz.
– Az apád lehetne! Mégis mit művelsz?! – Még mindig nem emelte fel a hangját, bár Charles autójának hangja egyébként is elnyomta volna, ahogy elhajtott a közelben. Nem kérdeztem meg, mire gondol és azt sem, honnan tudja.
– Nem mintha az apám mély nyomott hagyott volna az életemben – jegyeztem meg szárazon.
Szóra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Tudtam, hogy nem kell megkérnem arra, hogy hallgasson.

– Look, just because there's this thing that happens whenever we see each other, that doesn't mean anything.
– It's a mirage.
– No, no. And I know that after a day passed, after the excitement passes, we would look at each other and we'd think, "What the fuck did we do?". *

HARMINCHÉT
Az anyósülésen ülve figyeltem, ahogy Sophie visszaszalad a barátaihoz, mielőtt ténylegesen beszállt volna hátra. Aranyszőke loknijai lobogtak a langyos szélben, nevetése hangja egészen idáig elhallatszott. Valamiért örültem, hogy ebben a pillanatban Jax ült mellettem, nem Gabe, még ha ennek annyi is volt az oka, hogy hazalátogatott a hétvégére.
– Szóval Sophie tényleg az unokahúgom?
A halkan feltett kérdés mintha csengett volna a fülemben.
– Tessék? – kérdeztem vissza, lassan Jax felé fordulva.
– Sophie az öcsém lánya, Rae? – pontosította a kérdést. Nyugodtan nézett vissza rám, a szemei még csak haragot sem tükröztek, nemhogy vádat vagy elítélést.
Tekintetem újra Sophie-ra irányítottam, aki minden vonásában rám hasonlított. Szerencsére.
– Számít ez?
A szemem sarkából érzékeltem, hogy ő is Sophie felé fordul.
– Nem igazán.
Sophie az én lányom volt, Gabriel a sajátjának hitte, Charlesnak pedig fogalma sem volt a szerepéről. Ez számított igazán, és tudtam, hogy Jax is pontosan ugyanezt gondolja.

– Shut the fuck up. Just shut up. Like, what... what is this? What is this sarcasm and this fucking toxic shit? Who are you to say when the time is right and when the time is wrong? Why do you get to decide that?
– While you tell me you just fucked me in order to prove yourself that you don't love me anymore?
– I'm trying to talk to you. I'm trying to tell you something about--
– No. You're a fucking narcissist. This isn't sharing. This is you vomiting your stream of consciousness all over me. You don't give a fuck how it makes me feel. *

NEGYVEN
Szükségem volt erre. Úgy szívtam be a nehéz, szex illatától terhes levegőt, mintha attól reméltem volna felszabadítást. Nem esett jól bevallanom, hogy kevésbé erre volt szükségem, mint inkább arra, ahogy Charles ujjai bejárták az arcvonásaimat. Kinyitottam a szemem, hogy ránézzek. Arcomra mosoly költözött, az oldalamra fordultam és felkönyököltem. Éreznem kellett ezt Gabe tegnapi részeg kirohanása után. Éreznem kellett, hogy élek, hogy kívánnak, hogy szeretnek, még ha... Nem fejeztem be a gondolatot, ahogy soha, az előzőekbe kapaszkodtam, ahogy mindig.
– Minden rendben New Yorkban? – szólalt meg karcos hangján, a fülem mögé simítva egy elszabadult hajtincset. Bólintottam. Nem kellett több kérdést feltennie, hogy beszámoljak neki néhány dologról; semmi komoly, semmi részletes, csak amennyit tudtam, hogy tudni akar a fia ottani boldogulásáról.
Én nem tettem fel kérdéseket. Akkor sem tettem, mikor meghozta ezt a döntést - abban igaza volt. Akkor sem, amikor tudomást szereztem a lányáról - nem akartam tudni a részleteket. Nem kérdeztem olyan dolgokat, amiket nem volt ildomos tudnom vagy megkérdőjeleznem. Alapszabály volt ez, amit magamtól is tudtam; mint ahogy nem mondtam Sophie-ról sem semmit. Soha.

– You know what's the worst part of this? I've stopped trusting you.
– I know. It hurts, doesn't it? We all have our secrets. Even you. **

* Scenes From a Marriage (2021)
** The Stranger (2020)

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Biztosan nem mondok újat azzal, hogy neked aztán nem mindennapi életed van.
Soha nem lett volna szabad megtapasztalnod azt az erőszakot, amit tizenöt évesen át kellett élned, és ami túlzás nélkül is hatással volt az egész életedre. Kívülállóként természetesen okosabb az ember, de talán, ha akkor elmondod legalább édesanyádnak azt, hogy mi történt másképp alakult volna az életed. Talán, akkor is végig jártad volna ezt az utat, ez már sosem fog kiderülni. Mindenesetre nagyon erős vagy, hogy képes voltál tovább lépni, úgy ahogy, de egy viszonylagosan normális életet felépíteni, karriert csinálni . Habár a tragédia, és az erőszak nyoma végig jelen van az életedben, -ez egy olyan dolog, ami időnként újra és újra beárnyékolja a sorsod, - neked sikerült elvonatkoztatni tőle és normális mederben tartani az életed. Több kevesebb sikerrel.
Halkan teszem fel csak a kérdést: megéri neked így élni? Megéri a sínylődő házasság és a szerető szerepkör? Megéri hazugságban nevelni a lányodat? Bárhogyan is, én azt gondolom, hogy az vesse rád az első követ, aki soha nem vétett még hibákat, te kellő bátorsággal állsz az élet mellé. Egyszer talán majd kiállsz az árnyékból, és hagyod, hogy a nap megragyogtassa a bőrödet. Kívánom, hogy minél előbb megcsillogtasd magad.
Rangot és színt az adminok egyikétől fogsz kapni, addig is vesd bele magad a foglalókba majd az oldal világába.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!