Két napja ugyanaz a szakadt, kávéfoltos Green Day logós póló van rajtam, amit még gimiben szereztem egy garázsvásáron. Akkoriban még ki is nézett valahogy, de mára már csak a Szentlélek tartja össze. Valószínűleg csak azért jó még rám, mert annyira ki van tágulva, hogy a hízásaimhoz és a fogyásaimhoz is egyaránt igazodott az évek alatt. Nem áll szándékomban megszabadulni tőle, hiszen valamiért elég nagy eszmei értéket tulajdonítok neki, pedig nem szoktam kötődni tárgyakhoz. Az igazat megvallva nem kötődöm én már semmihez. Mindössze annyi cél lebeg a szemem előtt, hogy tökéletesítsem a fejemben kialakult világot, s azt átütemezzem a valóság síkjára. Úgy érzem, hogy kezd kevés lenni ez a blogírás. Manapság az emberek, ha változást akarnak elérni a YouTube-on vagy a TikTok-on kezdik a karrierjüket, de én ennél kicsit régimódibb srác vagyok. Ettől függetlenül teljesen tisztában vagyok azzal, hogy itt az ideje elkezdeni az újítást, amire már vannak ötleteim. Sokkal jobban tudnának azonosulni velem, ha nemcsak látnák az emberek a gondolataimat, de hallják is. Mondjuk egy podcast formájában. A legtöbb dolgot már be is szereztem hozzá, hogy jó legyen a hangminősége, s ezzel vissza is térünk arra, hogy miért ugyanaz a póló van rajtam két napja. Annyira belemerültem az általam munkának nevezett hobbiba, hogy fel sem tűnik az idő múlása és a napok váltakozása. A sima sötétbarna mamuszomba csúsztatom a lábam, hogy mégiscsak ne mezítláb csoszogjak ki a szobám rejtekéből egy újabb kávéért. Az utóbbi negyvennyolc órában csak élelemért és mosdóba jöttem ki a szobámból. Megerőltetőnek tartom, ha a gondolataimba mártózom teljesen, hogy emberek közé menjek, ha még csak egy köszönést is kell kipréselnem magamból. Néhányan a lakásból már rájöttek, hogy rosszabb napjaimon még a szia szó használata is nehezemre esik, de nem rója már fel nekem senki. Az én szobám elég közel helyezkedik el a konyhához, így körülbelül 10-15 lépés múlva már a konyhapultnál állok, ahol rajtam kívül mindössze Donna üti el az idejét valamivel. Bólintok neki köszönésképpen, de nem nézek rá, így nem igazán van róla fogalmam, hogy látja-e vagy reagál-e rá. Már azért érzem magamon a fáradtságot, ezért nem vagyok a legjobb hangulatomban. Mikor ennyire belemerülök a gondolataimba olyan, mintha egy másik világban lennék és nem tud legyőzni az alvás, akár napokig sem. A hatását ennek ellenére megérzem. - Mi a faszom… - szalad ki a számon, amikor észreveszem, hogy valaki megitta a pár órája lefőzött kávémat. Nem zárom ki annak sem az esélyét, hogy én voltam az, aki elfogyasztotta azt, de könnyebb mást hibáztatni. - Te voltál az? - fordulok teljes valómmal Donna felé. Kicsit nevetséges a kiakadásom, hiszen a kávé mellesleg közös dolog és mostanában nem volt pénzem venni valami drágább fajtát, ami csak az enyém lehet. Ennek ellenére az agyamat elborítja a düh és a vonásaim is szigorúbbá válnak. Talán csak hagynom kéne ezt és elmennem végre aludni, aztán visszatérni a civilizációba, hogy pár nappal később ismét eltünhessek. Túl egyszerű lenne most szó nélkül sarkon fordulni és bemenni vagy lefőzni egy újabb nagy adag fekete löttyöt. Talán ha most Dusty állna itt vagy Hieu akkor nem így viselkednék, de Donnával más a helyzet. Mellette nem tudok szó nélkül elmenni az évekkel ezelőtti koholt vádakból kiindulva.
Tegnap, vagyis ma hajnalban löktem be a bejárató ajtót, ami hangos csattanással vágódott neki a falnak. A konyhaszekrény feletti óra kereken 5-öt mutatott. A lábammal bezártam a rozoga ajtónkat, ami szintén nagy zajjal csukódott be. Már ráfért volna egy olajozás, szerintem hetek óta nyikorog már, de még szerény lakásunk egyik férfitagja sem érezte magáénak ezt a feladatot. Engem pedig még nem érdekel annyira, hogy magam csináljam meg. Arról nem beszélve, hogy az esetek többségében én vagyok az, aki ekkora zajjal és ilyen későn közlekedik. Majd ha zavarja őket, akkor tesznek az ügy érdekében valamit, ha meg nem, szívük joga. Az utam a szobámba vezetett, ahol az ajtó hasonló stílusban nyílt és csukódott a bejáratihoz képest. A tükörbe nézve végigmértem a rajtam lévő szűk szabású, fekete ruhát, ami az egyenruha volt azon az eseményen, amin tegnap éjszaka felszolgáltam. Igazából vissza kellene küldeni kitisztítva, viszont nekem ez nem állt szándékomban. Már nem ez az első ruha, ami ily módon kerül a szekrényembe, az általam felmutatott kamu személyi és a rajta szereplő szintén hamis adatok alapján, biztos nem fog senki az ajtómon kopogtatni a Zarás ruhát követelve. Azonban nem csak a ruha az, amit magammal hoztam az estélyről. A hátizsákomból arany nyakláncokat, kristály gyűrűket, tömött pénztárcákat és márkás órákat pakoltam ki az ágyamra. Ezt követően levettem magamról a fekete ruhát, belebújtam a hálóingembe, majd elmentem letusolni. Miután ezzel végeztem egy kényelmes sportmelltartót vettem fel, egyszerű rövid ujjúval és melegítővel. Mivel kicsit fáztam, ezért belebújtam egy pulcsiba is. Törökülésben ültem az ágyamon és a lopott holmikat leltároztam. Ezt úgy szoktam csinálni, hogy a mellettem lévő laptop segítségével utána nézek a dolgok bolti árának, amely értékénél valamennyivel kevesebbért, de nem sokkal, adom tovább. Természetesen először teljesen kitisztítom őket, hogy minden ujjlenyomat eltűnjön róluk, a továbbiakban pedig csak kesztyűvel nyúlok hozzájuk. A készpénzt megszoktam tartani, a bankkártyákat, illetve egyéb személyes iratokat, pedig vagy elszoktam adni olyan csalóknak, akik a személyazonosság ellopásával foglalatoskodnak vagy egyszerűen csak a folyóba dobom. Miután elpakoltam az értékeket biztonságos helyre, kivettem az éjjeliszekrényem felső fiókjából egy hajgumit, hogy összekössem a hajam. A fiókban megpillantottam azt a kisebb csomag füvet, amit a megrendelések alapján kisebb grammokként be kellett csomagolni. Így hát fogtam a füvet, előkotortam szintén a fiókból kisebb zacskókat, majd kiültem a konyhába. Az én digitális mérlegem elromlott (és mindig elfelejtek újat venni), ezért szétrámoltam az egész konyhaszekrényt, mire találtam egy konyhai mérleget. Őszintén meglepődtem, hogy nekünk van ilyenünk, mert még senkit sem láttam ezt használni. A tekintetem megakadt a lefőzött kávén, ami még frissnek tűnt. A biztonság kedvéért megemeltem és a fény felé tartottam, nem-e úszik benne valami. Nem találtam benne semmi furát, azért elővettem a bögrémet, amibe beletöltöttem. A kávéba tettem még három cukrot és felöntöttem tejjel, a tetejére pedig tejszínhabot fújtam. Helyet foglaltam az asztalnál, ahol szépen kortyolgatni kezdtem a kávét, miközben elkezdtem kiméregetni a füvet. Felfigyeltem az egyik ajtó nyitódására, illetve a szemem sarkából észleltem a szobájából kibotorkáló Phoenixet, de nem néztem fel, s nem is köszöntem rá. Egészen belemélyedtem a fű porciózgatásába, ezért először fel sem fogtam, hogy nekem szegezte a kérdést. De hiszen ki másnak tette is volna fel, ha csak mi ketten voltunk a konyhába? Lassan felnéztem rá, a tekintetem pedig a dühös vonásain állapodott meg. - Mégis mi voltam én? - vontam fel a szemöldökömet. A hangom megtévesztően nyugodt volt, nevezhetjük vihar előtti csendnek, mert lobbanékony természetemnek köszönhetően elég egy szikra és már lángra is lobbant a haragom. - Gyere inkább - emeltem fel az éppen becsomagolt kis füvet. - Tekerek egyet neked, mert elég idegroncs vagy - kínáltam látszólag önzetlenül. A valóság azonban az, hogyha erre igent mondott volna, akkor szándékosan olyan rakétát tekertem volna neki, ami egész napra kiüti, holott még csak reggel van.
A fáradtság érzése erősen keveredik a haraggal. Talán az előbbi miatt élem meg ennyire intenzíven a kávé hiányát. Minden meg lenne oldva, ha lefőznék még egy adagot, de a testem tudja, hogy ez nem lenne már helyes. Ha reálisan akarom nézni a szituációt, akkor az lenne a legnormálisabb végkimenetel, ha szó nélkül sarkon fordulnék és bebújnék végre az ágyamba. Túl egyszerű lenne mindezt véghez vinni, így inkább a nehezebb utat választom, mint mindig az életben. Nem is végződhetne jobban egy ilyen nap, minthogy összekapjak kicsit Donnával, a lánnyal, akivel amúgyis a kapcsolatunk ennyiben merül ki az elmúlt két évben. Valamiért még mindig ott van köztünk egy kis harag a megismerkedésünk eseményei végett. Talán egyszer elmúlik és tudunk úgy tekinteni a másikra, mintha mi sem történt volna és egészségesebb körülmények között tengetni a mindennapjainkat a másik mellett, ha már abban a kellemetlen helyzetben vagyunk, hogy ugyanaz a fedél van a fejünk felett. Már olyan szinten kezd magáévá tenni a fáradtság, hogy a kissé felemelt hangnem is kivett belőlem annyit, hogy le kell ülnöm. Mivel elég sokan lakunk itt és vendégeink is gyakran vannak, ezért a konyhában egy elég hosszú asztal foglal helyet, s ahelyett, hogy messzebb mennék majdnem Donna mellé ülök le, mindössze egy széket hagyok ki kettőnk között, amire felteszem a lábam. A szakadt, nem túl férfias mamuszom félrecsúszik a lábamon, s így még prolibb kinézetet kölcsönöz nekem, pedig ennél nemigen van lentebb. - Te ittad meg a kávémat - a hangom kicsit ingerült, de már egyáltalán nem vagyok hangos. Nincs rá energiám és őszintén megvallva még reggel van, a konyhához legközelebb lévő szobában Hieu még biztosan húzza a lóbőrt. Nem akarok konfliktust amiatt, hogy felkeltettem a tinédzser iskolakerülőt. - Ott van előtted - legalábbis a maradéka. Elég galád módon tálalva. Mindig is azaz ember voltam, aki kizárólag feketén issza a kávéját és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom nagymértékben triggerel, hogy mindenféle löttyel fel van öntve és ízesítve. Világéletemben kerültem az olyan helyeket, mint a Starbucks és társai, ahol hasonló kávénak csúfolt cukros üdítőket árulnak nem kevés pénzért. - Mit kérsz cserébe? - habozás nélkül teszem fel a kérdést. Nem bízom benne annyira, hogy azt higgyem teljesen önzetlenül akar nekem adni egy cigit. - Vagy talán valami rossz cuccot szereztél be, ami elszívhatatlan és muszáj lepasszolnod egy baromnak? - ezúttal a barom jelzővel egyértelműen magamat illetem. Nem sok kedvem van most betépni, de biztosan könnyebben el tudnék tőle aludni. Elengedném a világmegváltó gondolataimat és nem törődnék semmivel. - Csak akkor szívok belőle, ha felezünk egyet. Nem kérek egyet külön - adom meg a végső válaszom. Nem túl megbízható a szememben Donna, így félek, hogy mit tenne velem, ha egyedül kidőlnék a cigitől. - Tudod, mint régen - teszem még hozzá gyorsan. A hangom mélyebb lesz, mint eddig és a lány szemeibe nézek. Ez valószínűleg egy olyan mondat, amit nem kellett volna előtte hangosan kimondanom, de élvezem a szituációt. Reménykedni tudok csak abban, hogy ez a mondat valamilyen szinten kihozza a sodrából mégha nem is mutatja ki.
Kezdőlap
