Már vagy egy éve járok rendszeresen ebbe a csoportba, de ma volt az első alkalom, hogy valakinek igazán felfigyeltem a történetére. Kicsit olyan ez mint az anonim alkoholisták, a többség ugyanazokról nyafog (nem mintha én kivétel lennék), pereskedés, viták az asszonnyal a láthatásról, túl kevés az idő a gyerekekkel, és persze a randizás-munka-gyereknevelés háromszöge és ördögi köre a főbb témáink. Vannak persze eltérések, és más-más nézőpontok, egyedi esetek, de a többségnek be kell érnie a vasárnapi apuka szerepével. Néha a fél karomat adnám érte, ha minden héten egy teljes napot velem lehetne Nina. Ma egy új tagot köszöntöttünk, aki azért tudott újat mondani. Nagyszülőként csatlakozott hozzánk, nemrég költözött hozzá az unokája. A szülők kitagadták, a mássága miatt és mert szerintük elvadult. A nagyapja szerint semmi gond nem lenne vele, csak “ő így fejezi ki magát”, emellett kifejezetten jó tanuló. Mégis, túl a hatvanon nem igazán tudja, mit kezdjen egy kamasz gyerekkel, hogyan lépjen ki a jófej nagyszülő szerepből a fiú gyámjává, aki azért határokat és szabályokat is felállít. Kemény dió, nem irigylem egyáltalán, mindenesetre legalább valami másról is beszéltünk ma, mint amiről az elmúlt hetekben, hogy mekkora szívás a gyerektartás. Néha elgondolkodom, hogy kilépjek ebből a csoportból, máskor meg érkeznek azért olyan apák és most már nagyapa is, akik elég szimpatikusak ahhoz, hogy beszéljek velük. Mint például Samuel, nemrég csatlakozott ő is, de mintha még mindig szkeptikusnak látnám. Az biztos, hogy valószínűleg a legkevésbé arra lehet ideje, a két gyereke mellett, hogy ilyen helyekre mászkáljon, így az eddigi tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy nem feltétlenül van szüksége vagy ideje egy ilyen csoportra. Aztán lehet, hogy tévedek, és oszlopos tag lesz, mindenesetre vele már összefutottam máshol is. Történetesen a bíróságon, igaz, ott csak egy intésre futotta, hiszen én éppen kifelé jöttem a tárgyalóból, ő meg befelé ment egy másikba. Nincs idő csevegni ilyenkor, meg amúgy is az ember a háta közepére kíván minden félig meddig idegent ezekben a helyzetekben. Mégis, engem érdekelne, hogy mi miatt volt ott, ez valami (remélhetőleg) utolsó tárgyalás volt? Ha igen, akkor mi lett a döntés? Vannak, akik jobb helyzetben vannak nálam, ő is ilyen. Nem amiatt irigyelném, mert sikeres a munkájában, köszönöm szépen én remekül elvagyok a tanítással. Hanem mert akkor láthatja a gyerekeit amikor csak akarja, hiszen egy fedél alatt élnek. Kíváncsi lennék, hogy mit tudott mondani a bíróságon, mi volt az, amivel meg tudta győzni a bírót, hogy a gyerekeinek jobb helye lesz nála. Nem az ítéletet vonom kétségbe, inkább ötleteket gyűjtenék. Igaz, még nem aktuális, most egy évig minden így marad, két hetente egy délután… végül is, több mint ami eddig volt. Amikor kifelé tartunk már az épületből, mellé lépek ahogy a dzsekimet veszem fel. Mégis csak hűvösebbek már az esték, nem elég az ing. - Samuel? - szólítom meg, mert tanár lévén kiváló a név memóriám, ha valaki egyszer bemutatkozik, nem felejtem el. - Bocs, nem akarlak feltartani. - kezdem ezzel a mondandóm, hiszen feltételezem, hogy máshol is akadhat dolga, pláne két gyerek mellett. - Néhány hete láttalak a bíróságon, de azóta még nem került rád a sor, csak érdekelne, hogy minden jól alakult-e. - egyszerű figyelmesség, tisztában vagyok vele, hogy még egy árva szót sem váltottunk négyszemközt. Ez a csoport amúgy sem feltétlen erről szól, bár már felvetettem, hogy legalább néha tarthatnánk valami kötetlenebb beszélgetést és nem csak ezt a terápiás jellegű szeánszot. Bezzeg a Facebook csoportunkban ezerrel pörögnek a témák, a múltkor meglepően hosszú diskurzus alakult ki arról, hogy hová érdemes elmenni kirándulni a hétvégén a családdal.
Arra eszmélek el a gondolataim közül – amik nem is igazán gondolatok voltak, inkább csak egy kényelmes, képzeletbeli párna, amire vissza lehet feküdni még öt percre –, hogy valaki a nevem szólít, aztán hirtelen tisztában leszek a ténnyel, hogy több szempár szegeződik rám. A csoport vezetője, Darren, érdeklődő mosollyal figyel a majdnem szemben lévő székéről; körben ülünk, mint a csoportterápián. Nem azért, mert ez terápia, hanem mert nehéz ennyi embert úgy leültetni, hogy mindenki lássa a másikat. Az segíti a megnyílást, és nehezíti a telefonnal való matatást. – Szeretnél megosztani valamit? Eléggé elgondolkodtál. – Csak nem nagyon alszom mostanában – mosolyodom el félig erőltetetten, mire több felől egyetértő nevetést hallok, Chad pedig, a csoport egyik legmagasabb, legizmosabb, és egyben legtöbbet síró tagja egy favágó hangszintjével megegyező súlyban folytatja a saját anekdotáját arról, hogy éjszakázott legutóbb a fia, Chad Jr (tényleg ez a neve) mellett, mert megint lázas lett. Előre tudom, hogy nem sokkal később majd elhal a sztori, és megint megtörik a hangja, és megint összezuhan, azt taglalva, hogy alig várja már az ítéletet. Mindegy, mi lesz, de választ kap, és nem lesz itt a bizonytalanság. Megértettem a helyzetét, tekintve, hogy a felesége tényleg címeres seggfej, aki végső elkeseredettségében, hogy maga mellett tartsa az eltartó férjét, azt mondta, ha elválik, azt mondja a rendőröknek, hogy zaklatta a gyerekeit. Ami persze hazugság, de elég volt ahhoz, hogy miután ebbe nem ment bele, megtagadták a láthatási jogát, míg a procedúra végére nem érnek. Mondanám, hogy gyorsan a végére járnak majd, de ha gyerekekről van szó, pláne akik ilyen fiatalok, esetükben sokszor összefolyik a valóság a képzelettel – hát még azzal, amit az anyjuk töm a fejükbe. És ki tudja, sikerül-e olyan kitartó igazságügyi orvost találni, vagy csak ügyvédet, aki nem csak a tetoválásait és a motoros bandás múltját látja benne. Az igazi objektivitásra legfeljebb aspirálni lehet, ha engem kérdeznek, de teljesen elérni nem. Ha engem objektíven szemlélne valaki, azt hiszem, jó apának találna. Jobbnak, mint az átlag, ami nem jelent sokat. Objektív értelemben az is vagyok; szubjektív értelemben pedig azért jelentkeztem ebbe a csoportba is, mert az ügyvédem szerint jó ötlet. Pontosabban, feldobtam, ő jó ötletnek találta, eljöttem, nem értettem, miért lesz nekem hasznos, de szerinte segítheti a dolgot, ha karakterigazolásra van szükség. Eltökéltnek mutat, azt mondta. Hogy tényleg, igazán akarom. Ekkora marhaságot. Miért ne akarnám, hogy a gyerekeim abban az államban maradjanak, ahol én vagyok? Ha Alice nem ragaszkodna ahhoz, hogy a válás után haza akar költözni – Chicagoba –, hanem itt maradna, minden más lenne. Kíváncsi vagyok, akkor eljöttem-e volna ide. Nem arról van szó, hogy túlzottan sietek haza; pontosabban, nincs dolgom, de sietek. Ügyelet után vagyok, négy óra alváson és három kávén futok, kora este pedig lefoglaltam egy helyet az edzőtermemben, szóval ha pihenni akarok, arra most kell sort kerítenem. Nem mondom, hogy ne jutna eszembe úgy tenni, mint aki nem hallotta Arrawn-t. Nem azért, mert bármi ellenvetésem lenne vele szemben, de… Mégsem kanapé. De természetesen nem hagyom a gondolatot időzni, hanem udvarias görbülettel az arcomon fordulok felé. – Nincs időpontom sehová – mondom, és tulajdonképpen igaz. A kanapémnak nem fog feltűnni a hiányom, sajnos. Először nem jut eszembe, mire gondol, aztán sikerül felidéznem azt a köszönést a folyosón; ismét, nem az ő hibája, csak túl sok emberrel találkozom ahhoz, hogy az efféle biccentésekre rögtön emlékezzek. Ellenben vele, úgy tűnik. Tanár, ha jól rémlik, gondolom ő kevesebb felnőttet lát a munkában, mint én. – Nem szeretném elkapkodni a kijelentéseket, nehogy eljinxeljem – hümmögök. – De a legutóbbi tárgyalás után most az exem ügyvédje kezdeményezett még egy békéltető tárgyalást. Nem tudom még, milyen feltételeket szeretnének szabni, csak jövő hét kedden derül ki, de az ügyvédem bizakodó. Szerinte jól sikerült a környezettanulmány, a gyermekjólétis pozitívan nyilatkozott, Alice irányába kissé visszafogottabb volt, de ez érthető. Elvégre, ő Jersey-ben van, hiába a folyó túloldala, más iskola, más környék. Az egyetlen szerencséje, hogy túl sokat dolgozom. – Ami meg az én szerencsém, mert így magasabb színvonalú életet tudok biztosítani, hivatalosan. Az egész csak egy nagy matematikai képlet; itt hozzáadsz, ott osztasz, ott meg valamiért gyököt vonsz. – Megint nem fogadta el a beosztást, úgyhogy új tárgyalás lett kiírva, de ha peren kívül egyezünk meg… – Megvonom a vállam. Az ügyvédem szerint az is nyereség, én nem vagyok biztos benne, mennyire lennék vele elégedett. Persze ez csak az egyik része az egésznek, és még ezután jön a válási procedúra. A lakást egyelőre én kaptam meg, és hacsak nem ő kapja meg a felügyeleti jogot, így is marad. – De azt hiszem, így vagy úgy, közel a vége. Te hogy állsz vele?
Az a jó az ilyen úgymond érdeklődés alapon szerveződött csoportokban, hogy nagyon sokféle embert fúj össze a szél. Van itt bevándorló, tősgyökeres, fiatal, idős, vezetők, értelmiségiek és még egy hentes is. Megmondom őszintén, az ő karaktere az egyik kedvencem, annyi önirónia szorult belé, hogy még magam is rácsodálkozok néha. Pedig sokmindent láttam már, tanárként is, meg úgy egyébként is. Persze vannak olyan apák is itt, akik szerintem csak azért járnak ide, mert úgy érzik valahol muszáj kiadniuk a felgyülemlett feszültséget és érzelmeket, de otthon nem tudják vagy nem merik, pszichológushoz eljárni meg ciki. Chad is ilyen, és bár nincs bajom a sírással, és nem vagyok olyan szexista, hogy azt mondjam egy igazi férfi sosem sír, de azért van egy határ. Néhai édesanyám volt ilyen típus, nézte a kedvenc sorozatát a tévében és patakokban ömlöttek a könnyei. Állítása szerint empatikus, szerintem az már inkább hisztérikus volt, a szó nem orvostudományi értelmében. De a szinte már indokolatlan mennyiségű könny mögé pillantva, valahol át tudom érezni a helyzetét. Tudom milyen egy végeláthatatlan jogi útvesztőben rekedni, amikor apró darabokra cincálják az életed, a munkád, otthonod, még az egészségi állapotod is. Együttérzek vele, talán vele a leginkább hiszen ő sem láthatja Chad Jr.-t amikor csak kedve szottyan, sőt. Az itt jelenlévők közül nehéz maradéktalanul megértenem bárkit is, nem tagadom, de talán még ő áll hozzá a legközelebb. A többség válás miatt van itt, rajtam kívül csak egy valaki van, aki úgymond özvegy, de neki is a problémát inkább a kamasz lánya okozza meg az óvodás kisfia, nem tudja őket úgy nevelni ahogy szeretné. A kamaszok és az óvodások már csak ilyenek, a két csoportban az a közös, hogy imádnak ellenkezni. Akik viszont válás miatt vannak itt, ők többet látják a gyereküket mint én. Sőt, van olyan mint például Samuel, akik együtt élnek a srácaikkal. Mindkét karom odaadnám egy ilyen szituációért, de a koldus csak ne válogasson. Nekem ez jutott, most ebből kell kihozni a legtöbbet a következő egy évben. A mai alkalom szokatlanul eseménytelen volt, semmi dráma (Chad Jr korábbi betegségétől eltekintve), semmi kiugró történés az új tag bemutatkozásán túl. Mennék már haza én magam is, de bujkál bennem a kíváncsiság, így kifelé menet megszólítom Samuelt, bár már a beszélgetés közben is láttam rajta, hogy finoman szólva is elcsigázott. - Ettől még lehet máshol is dolgod. - viszonzom a halvány mosolyt is. Bevásárolni, vacsorát főzni, a gyerekekkel lenni vagy csak szimplán elnyúlni a kanapén és öt percig nem gondolni semmire. Ezek nem időpontos dolgok, de mégis csak “siet” felé az ember. Inkább rá is térek a lényegre, és őszinte érdeklődéssel hallgatom a válaszát. Biztosan vannak olyanok (a boldog tudatlanság!) akiknek a békéltető tárgyalás, gyermekjólétis, környezettanulmány szavak ismeretlenek, de épp elég ideje toporzékolok a magam purgatóriumában ahhoz, hogy értsem miről beszél. Néha bólintok, komoly arccal, elgondolkodva. - A gyerekek hogy viselik? Bírják még gyűrődést, vagy már unják a vizsgálódást? - ronda dolog egy válás, és bár alapvetően két felnőtt emberről szól, nem elhanyagolható tényező, hogy a gyerekeket is megviseli. Akkor is, ha bizonyos esetekben ez a legjobb amit egy pár tehet, hogy valamennyit megmentsenek az egykor volt családjukból. - Néha úgy tűnik, hogy a peren kívüli egyezség olyan kellemes mint amikor januárban egy taxi a képedbe vágja a latyakot. - sóhajtok röviden, majd halvány mosollyal folytatom - Máskor meg olyan egyszerűnek látszik. Mármint kívülről. - intelligens emberek közt valószínűleg ez utóbbi lenne az elvárható, mégis, eddigi tapasztalataim szerint minél értelmesebbnek tűnik valaki, annál jobban be tud vadulni a bíróságon. Beleértve az anyósomat és engem is. - Jobb túl lenni rajta, ha az ember el tudja fogadni az ítéletet. - jegyzem meg, mert például én magam is a hátam mögött hagyhattam volna a herce hurcát, ha bele tudnék törődni, hogy Nina-t soha többé nem látom, vagy csak roppant korlátozott időben. - Egy évre parkolópályára tették az ügyet. - csóválom meg csalódottan a fejem. Nem ebben reménykedtem amikor belevágtam. - Annyit sikerült elérni, hogy a bíróság kötelezte az anyósomat arra, hogy betartsa a láthatást, ami bár nem elég, de több mint ami eddig volt. - próbálok bizakodó lenni. Nehéz, de egy apró lépést már tettem előre. - Néha szinte elbizonytalanodok, hogy helyes-e amit teszek. - vallom be enyhén feszengve, majd ismét megcsóválom a fejem, és tanácstalanságom jeleként túrok a hajamba - Tudom, hogy jó helyen van, nem bántják, szeretik, mindent megadnak neki, és őszintén, pocsék érzés a láthatás végén minden alkalommal végignézni a hisztit amikor a dada elviszi haza. Camila szerint őnző vagyok amiért ebből a környezetből ki akarom mozdítani, és csak összezavarom a találkozásokkal. - ez van, csak lóvés csajjal ne álljon össze az ember soha. Megtanultam a leckét, Alyx teljesen normális és átlagos életre vágyott, de a családja finoman szólva sem normális és átlagos. Még ha nem is szeretném ennyire a lányomat, ott van Alexandra, az édesanyja aki annyi mindent mesélt a gyerekkoráról. Nem bántalmazó család és nem is nyomorognak, egy valamiből viszont kevés jutott neki: szülői figyelemből és szeretetből. Időből, amit nem lehet megvásárolni. Arról nem is beszélve, hogy bár a maga területén zseniális volt, kiemelkedő, de ennek is megvolt az ára. Különleges tehetséggondozó iskola, magánórák, az a rengeteg komoly, felnőttek fegyelmét is próbára tevő kihívás és elvárás. Ő sem akarná, hogy Nina ebben nevelkedjen. Legyen gyerek, játsszon, egyen homokot, csempésszen haza bogarakat a zsebében, és maszatolja össze magát. Ezért nem adtam még fel. - Mondjuk azt sikerült elérniük, hogy úgy bökdössenek mint valami kábszerest, múltkor a munkahelyemen tartottak razziát, vérvétel, vizelet, satöbbi. Hogy biztosan nem szedek-e már gyógyszereket. Úgy állítottak be mint egy labilis drogost, a bíró meg szinte a kezükre játszott. - nem tudom mennyire emlékszik a történetemből, de nem akarnám itt a folyosón ilyesmivel fárasztani. Ahogy neki is, meg a többieknek is megvan a maguk keresztje, az én hátamról is lóg egy: a bűntudat és önostorozás. Tisztában vagyok vele, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy kicsússzon a talpam alól a talaj, de aki nem ismeri a körülményeket, ne ítélkezzen. Épp elég, hogy én ezt teszem saját magammal. - Talán hülye kérdés, de kérhetnék tőled tanácsot valamiben? Nekem úgy tűnt, hogy otthonosabban mozogsz karrierépítés témában mint én. Tényleg nem rabolnám soká az idődet, de van itt a közelben egy meglepően kulturált pub. Nem a pereskedésről lenne szó, illetve nem teljesen arról. - keserédes mosolyra húzódik a szám. Nálam még a reggeli fogmosás is ezzel van összefüggésben, de amiben a tanácsát kérném inkább a munkát érintő kérdés, mintsem jogi jellegű.
Fején üti a szöget a megjegyzésével, amit egy halk nevetéssel jutalmazok. Nyilván nem fogom így sem bevallani neki az igazat; igazából egyébként is mindegy, és tudom, hogy ott lenne az a nyaggató hang az agyam egy eldugott szegletében, ami nem hagyna nyugtot. Segítséget kértek tőled, és nem foglalkoztál vele. Mondanám, hogy szakmai ártalom, de ez már jóval korábban megjelent annál, hogy akár eszembe jutott volna pszichiáternek menni. Az orvosi az jó ideje cél volt, de a specializáció gondolata csak később jött, egy nagyon, nagyon lelkes pszichiátrián oktató tanárnak hála még a főiskolán. A dupla major ötlete is csak azután jött, hogy az ő előadásait végig hallgattam második félévben. Semmibe sem kerül ott lenni másoknak, még akkor is, ha nem tudsz semmi értelmeset hozzátenni a diskurzushoz. Ha valaki ott lett volna Luke-kal, mikor mélyponton volt, valószínűleg nem tesz ostoba dolgokat. Elhessegetem a gondolatot és igyekszem - fáradtan, de határozottan - Arrawn-ra figyelni. – Jól, általában. Egyszerűbb, mióta Alice-szel nem lakunk együtt. – A válások során ez szokott az igazán fájdalmas pont lenni a legtöbb gyereknek, még ha békésen is történik; végigkövetni, ahogy a két szülő rutinja teljesen megváltozik, és önkéntelenül ők is egymásnak. Alice ötlete volt a válás, úgyhogy nem tudom azt mondani, hogy ne lettem volna mérges miatta. Időt se akart igazán adni a terápiának, ami érthető, tekintve, hogy már volt valakije – érthető, de nem érzem magam tőle kevésbé adekvátnak. Úgyhogy igen, határozottan egyszerűbb, mióta nincs ott, és nem kell ösztönösen azt keresnem, most milyen nyomát lelem rajta a másik férfinak. – Danny még élvezi is a sok időpontot, mindig izgatott. Liam egy kicsit kevésbé, de... – Megvonom a vállam. Liam a legtöbb dolgot kevésbé élvezi, és nem csak azért, mert Daniel kifejezetten élénk, szociális kapcsolatokat két marokkal kergető kölyök, aki a legtöbb felnőtten is túltesz magabiztosságban és kezdeményezésben. Liam egyszerűen visszafogottabb és bizonytalanabb típus. – Lehet egyszerű is – ismerem el. – Ha mindkét félnek érdeke az egyszerűség. – Tudom, hogy mindkettőnk okai mások, még ha a cél meg is egyezik; a más körülmények pedig más nehézségeket szülnek. Lehet, hogy egészen más lenne a hozzáállása a bíróságnak Arrawn ügyéhez, ha mondjuk annyit keres, mint én, az anyósa pedig annyit, mint Alice. És az én esetem is más lenne, ha Alice-nek vannak rokonai, akik támogatni próbálják. Nem tudom azt mondani, hogy fair, ami az esetükben történt, de az élet ritkán fair. Csak amikor gyerekekről van szó, az ember egy kicsit mégis elvárná, hogy ténylegesen az ő érdekeiket tartsák szem előtt. Nem mondom, azért eszembe jutnak azok az esetek, ahol a drogfüggő anyának újra és újra kiadják a gyereket, és így megfosztja az örökbefogadás lehetőségétől, csak azért, hogy "együtt legyen a család". Valószínűleg itt jön az a pont, ahol egyes emberek azt mondanák: "beüt a szakmai oldalam" vagy valami hasonló, de alighanem hazudnának, és nagyon is tudatosan próbálnák úgy kezelni ezt a helyzetet is, mint egy terápiát, ahol a dolgod figyelni és hallgatni, miközben azon gondolkodsz, "mit tehetek, mi lesz a megoldás?" Szerintem annak, aki nem tudja elválasztani a magánéletét a munkától, nem való ez a pálya; márpedig tudni a különbséget egy ismerős és egy beteg között alapvető. Az összes "most épp analizálsz, ugye?" kérdés egy idő után már nem annyira vicces, csak fárasztó. Úgyhogy határozottan nem analizálom Arrawn-t, de nem is esik nehezemre felvenni a hallgató szerepet. – Az kétségtelen, hogy a helyzetetek mindenképp zavaros lehet Nina számára – ismerem el. – Az esetében viszont kicsit többről van szó, mint a szokásos érzelemhullám egy válásnál. Egy szülő elvesztése még felnőttként is mély sebeket hagy. Nina talán nem ismerte az édesanyját, de a hiánya ugyanúgy feltűnik neki, főleg, minél többet jár társaságba és lát más családnormákat. – Épp amiatt, mert ennyire fiatal, még nehezen érti meg a halál gondolatát, csak azt tudja, hogy más helyről jön, mint a többiek, ami sokszor frusztrációt vagy haragot okozhat. Nyilván minden gyerek máshogy küzd meg ezekkel az érzésekkel, Nina alapvetően úgy tűnik, jobban reagál rá egyelőre, a későbbi behatások pedig tovább formálhatják a hozzáállását. – Abban igaza van, hogy a gyerekeknek szüksége van a kontrollált, biztos környezetre, a nagy változások táptalajai a későbbi nagyobb esélynek különböző pszichológiai és fejlődési rendellenességeknek. De ez nem a látogatásoktól függ, nyilván. – Gesztikulálok felé nyitott tenyérrel; nem hülyének akarom nézni, akinek ezt a szájába kéne rágni. Nem tudom, de sejtem, hogy sokat olvasott már gyermekpszichológiáról a témában. Olyan típusnak tűnik, aki megteszi ezt az extra lépést, önszántából. – Nagyobb problémaforrás a tény, hogy nem láthatja az apját, annak ellenére, hogy ott van, potenciálisan elhagyatottság érzetét keltve benne. Hosszú távon ez elég súlyos önértékelési gondokat tud okozni. – Ezért nem is ragaszkodom ahhoz, hogy Alice a lehető legkevesebbet lássa őket, hiába van bennem egy primális, önző rész, amely azt szeretné, hogy a lehető legjobban fájjon neki. Nem akarom, hogy hetente kelljen ide-oda cuccolniuk, ezért szeretném, ha nálam laknának; de nem is az a célom, hogy kizárólagos döntőjogom legyen. A bíró kezére játszásról nem tudok mit mondani; ahogy a terapeuták, ők is pártatlanok – elvileg. Mindig van olyan eset, amikor képtelen vagy nem a saját tapasztalataidra vagy moráljaidra hallgatni. – Van egy ügyvéd ismerősöm, büntetőjoggal foglalkozik, de előtte családjogis volt ő is. Azt mondta, a családjogi bíróságon történtek sokszor jobban megkérdőjeleztették vele az emberiségbe vetett hitét, mint a mostaniak, pedig gyilkosokkal és erőszaktevőkkel találkozik nap mint nap. – Az egész sokkal személyesebb, és ettől sokkal mélyebbre megy a tőr. Először azt gondolom, csak emiatt állított meg; egy gyors eszmecsere arról, ki hogyan áll, esetleg kérdés, hogy ismerek-e olyan gyermekpszichológust, aki szokott tanúskodni és jó. Arra nem számítok, hogy feljön a "karrier" és a "pub" szó is, főleg egy mondandón belül, amitől fel is szalad a szemöldököm. Ez az a pillanat, ahol biztos vagyok benne, hogy ha nemet mondanék, nem lenne gond, és mehetnék haza. De ott lenne az a rohadt hang. – Persze, nem gond – biccentek. Végülis a kocsmába is kikapcsolódni járnak az emberek, nem? Talán jobb is, ha nem alszok edzés előtt; a délutáni pihenők után olyan vagyok, mint a mosottrongy. Amíg nem iszok, nem lesz gond. Hagyom, hogy mutassa az utat; ha nincs messze, akkor nem ugrok el a két sarokkal odébb lévő parkolóházig az autómért, nyilván. – Ezek szerint neked se kell visszamenned az iskolába...? Dolgozatot javítani...? Esszéket? – érdeklődöm udvariasan, de széles mosollyal. Kicsit már-már piszkálódva. Az irodalom sosem volt a kedvenc tárgyam, bár a kötelezőt maradéktalanul teljesítettem. Egyszerűen inkább természettudományos típus vagyok. – A gyakorlati oktatás előnye. Nem kell dolgozatot iratnod velük, csak mennek utánad, és még kávét is hozathatsz velük.
Nagyra értékelem, hogy szán rám néhány percet, mert ebből a csoportból egy-két egyéni építkezési vállalkozót leszámítva ő tűnik a leginkább elfoglaltnak. Mármint, nyilván, akinek egész nap csörög a telefonja, hogy itt javítson meg egy mosógépet, ott lóg egy kábel a falból, épp úgy be van táblázva mint egy Samuel féle magasan edukált fazon. Kár lenne szépíteni, manapság kevés kivételtől eltekintve szinte mindenki, állandóan rohan valahová. Én magam igyekszem ezt elkerülni, így néha szinte kínzóan sok a szabadidőm. De nem akarok eljárni otthonról túlságosan rendszeresen, próbálok olyan ritmusban élni amibe száz százalékig be tudna illeszkedni Nina is. A remény hal meg utoljára, ugyebár. Amikor a válásról mond néhány mondatot, önkéntelenül érdeklődöm a gyerekei felől. Szakmai ártalom, mondhatni, de a tanítással töltött évek során túl sok olyan gyereket láttam már, akiket így vagy úgy de megviselt a szülők válása, minden igyekezet és odafigyelés ellenére is. - Ezt jó hallani. Gondolom ez neked nem újdonság, de néha szinte látni rajtuk a megkönnyebbülést, hogy nem egy csatatér várja őket otthon. Képletesen szólva, persze. - nem nézem ki belőle, hogy tányértörős ordibálásokat rendezett a feleségével, de a csendes elutasítást is érzi a család többi, kiskorú tagja is. Ha ez a fajta mindennapi feszültség legalább megszűnt, előbb vagy utóbb be tud állni egy új rendszer amihez már könnyebben alkalmazkodnak. Bámulatos egyébként, hogy mennyire gyorsan reagálnak az ilyesfajta változásokra. - Danny lassan középiskolába megy majd, jól emlékszem? - talán nem, de mintha úgy rémlene, hogy épp annyi idős, hogy ez aktuális legyen - Talán ez is jó hatással lesz rá, bár még kicsit odébb van. - sajnos Liamről nem tudok nyilatkozni, valószínűleg ő az aki úgymond a szokott módon reagál. Mármint olyan értelemben a szokott módon ahogy mi a suliban látjuk. Mi sem vagyunk vakok, pontosan tudjuk, hogy melyik gyerek az akinek alkalmanként egy kis térre van szüksége és arra, hogy mondjuk ne pont ő feleljen az órán. - Ebben igazad van. - kevés olyan esetet láttam, ahol kapásból az apánál maradtak a gyerekek válás esetén, de vannak még csodák. Nyilván a bíróságnak is érdeke a közös megegyezés, kevesebb papírmunka, na meg bonyodalom és sárdobálás. Mondjuk ahogy visszaemlékszem, náluk sem azonnal született meg ez a lehetőség. Talán valamelyikük tett egy lépést a másik felé, vagy kezd mérséklődni a harag, ki tudja. Talán csak egyszerűen le tudtak ülni egy asztalhoz és beszélgetni, ha nem is úgy mint annak előtte, de legalább már nyitott fülekkel. Nem kérdezek rá, mert nem az én dolgom, nem rám tartozik és bőven tapintatlan lenne. Ahogy Nináról és az én ügyemről mesélek, akaratlanul is valahogy elönt a túlzott őszinteség, mintha még mindig a csoportban lennénk. Bár tudom, hogy mi a foglalkozása, nem állt szándékomban úgymond munkára fogni, nem a szakvéleménye miatt akartam beszélgetni, hanem mert mindketten apák vagyunk, hasonló cipőben. Na jó, nem annyira hasonlóban, de valamiért csak ugyanabban a csoportban kötöttünk ki… - Emiatt egy kicsit én is aggódtam. - bólintok ismét, miközben figyelmesen hallgatom. - Amennyire én látom, érzékeli, hogy ő másfajta családban él mint a többi gyerek a környezetében, viszont egyelőre úgy tűnik jól kezeli. Múltkor az anyák napi előadás kapcsán persze eltört a mécses, de ez azért várható volt. - vonok vállat szomorkásan. Nem is értem az óvónőket, valahogy kegyetlenségnek tűnik elvárni egy kislánytól, hogy anyák napi köszöntőt szavaljon miközben neki “nincs” édesanyja, másfelől az is kegyetlenség lett volna, ha kihagyják a műsorból. Nem volt jó döntés ebben az esetben, de talán humánusabb lett volna ha valami más szerepet szánnak neki. Nehéz elnyomnom egy cinikus félmosolyt, miközben tovább hallgatom. Camile, az anyósom csak a mondandója első feléig jut el a gondolataiban. Szerinte a stabilitás mindenek felett áll, és az, hogy (megjegyzem, stabilan, minden héten egyszer) találkozik velem a kislány, fölösleges felfordulás a mindennapjaiban. Pedig ott van az a másik rész is, amit Samuel röviden kifejt, hogy annak is megvan a veszélye, ha nem engedi Ninát a közelembe. Ő ugyanis nem teljesen árva, van egy édesapja, aki igenis szeretne az élete része lenni. Még egy olyan lánctalpas boszorkánytól is önző dolog lenne ezt nem a helyén kezelni. - Magam is hasonlóan látom. - summázom a hallottakat, majd fáradtan túrok a hajamba egy hanyag mozdulattal - Ezért is bizonytalanodok el néha, de úgy érzem túl azon, hogy nekem mennyire fontos Nina, és véleményem szerint rám is szüksége lenne, van még valami ami miatt ha akarnám sem adhatnám fel. Az édesanyja sokat mesélt a gyerekkoráról, és eszemben sincs hagyni, hogy Ninát bele gyömöszöljék egy dobozba ami illik a világukba de hozzá nem. Alyx gyakran mondogatta, hogy akkor szórakozott életében először egy igazán jót, szabadon, amikor elment Californiába a főiskolára, addig állandó teljesítmény kényszere volt a szülei miatt. Szeretném, ha a lányának igazi gyerekkor jutna. - mosolyodok el halványan. Talán ostobaságnak tartja, hogy nem akarom, hogy a lányomból is zseni palántát neveljenek, de ez van. Még csak ultrahangon láttuk, amikor már azt tervezgettük az anyjával, hogy hogyan építünk vele homokvárat a parton, és hogyan maszatolhatja össze magát egy kiadós nyári zápor után a pocsolyákkal meg a sárral. Nina talán más szemében átlagos kislány, de nekem mindenképp különleges, hihetetlenül gazdag fantáziával és éleslátással, szinte már túlzott őszinteséggel és önérzettel megáldva. Nem akarom, hogy más legyen. - Minden bizonnyal a családjogi bíróságon történtekkel könnyebben tudnak azonosulni a résztvevők, a bíró is, az ügyvédek is, mint egy gyilkossági esettel. A többség azért szerencsére ritkán lát ilyesmit, amíg válás majd’ minden családban előfordul, így talán nehezebb lehet elvonatkoztatni a személyes véleménytől. - felemelem a kezem kissé védekezve, mert nem vagyok én pszichológus, nem tudhatom - Csak tippelek, de szerintem ilyesmi történhetett. Mindenesetre igyekszem nem elbukni a teszteken. - jelenleg az én szempontomból most ez a legfontosabb. Ha egyszer is hibáznék, oda lenne minden esélyem. Inkább a tárgyra térek, mert nem csak az érdekelt, hogy hogyan áll az ügye a bíróságon. Persze, az is érdekelt, hiszen mindenkit aki felszólalt már a csoportban valamilyen szinten sorstársként kezelek, így figyelemmel követem az eseményeket. Viszont most más miatt szeretnék vele beszélni elsődlegesen, tanács kellene, kivételesen nem a gyerekekkel kapcsolatban. - Klassz, és köszönöm! - biccentek, és már mutatom is az utat. Tényleg nincs messze, alig két háztömbnyire van az a hely. A városnak ezt a részét ismerem már mint a tenyerem, szabadidőmben gyakran sétálok, hátha találok valami érdekességet, egy jó pékséget, pizzériát, vagy épp egy hangulatos könyvesboltot mint a múltkor. - Bár más szakmában ez nem lenne szerencsés, én általában hazaviszem a munkát, és este javítok dolgozatot… - vannak akik a tanáriban kuksolnak amíg kész nem lesznek vele, én ennél lustább vagyok. Hazaviszem az egész kupacot, és otthon átrágom rajta magam. A terjedelemtől függően egy vagy két nap alatt. - Igazság szerint most egészen más projektben vagyok benne, egy kiadó érdeklődik a regényem iránt, azt javítgatom ha nincs jobb dolgom. - ez amolyan hobbi és kényszer is egyszerre. Gyerekkorom óta állandóan írok, mindent ami a szemem elé kerül azt megörökítem írásos formában. Már vagy két éve dolgozom ezen a regényen, mert sosem volt bátorságom megmutatni senkinek, a fiókban tartottam. Mostanáig. - Szóval nálatok így megy? Egy kávéval le lehet kenyerezni? Bár az én tanítványaimnak is ilyen egyszerű lenne a recept.- más lehet a diákok motivációja, ha már a felnőttoktatásban vannak, ahová elvileg önszántukból mentek, és más a középiskola ahová muszáj járni, nincs más választásuk. Én bizonyára gyakrabban tapasztalok lázadásokat mint Samuel. Hamar oda is érünk a pubhoz, és miután beljebb kerültünk, a pult felé veszem az irányt. Jobb szeretem a pult mellett elfogyasztani az italom, ami mostanában jellemzően kóla, legalábbis semmi alkohol vagy max egy pohárka. Azok a bizonyos random ellenőrzések, ugye, de hacsak nem ülök a volán mögé vagy tanítok éppen, nem piszkálhatnak. Elvileg. - Nem tudom mennyire szereted az európai söröket, de itt kár lenne kihagyni a csapolt Guinness-t. - közelebb húzom a tálka mogyorót is, mert bár tudom, hogy sós, és ettől csak még szomjasabbak lesznek a vendégek, de hozzá jár az élményhez.
– Danny a két kisebb egyike. Madison az idősebb – javítom ki, de csak mintegy mellékes megjegyzés. Nem várnám el, hogy emlékezzen a gyerekeim nevére és pontos születési sorrendjére. Őszintén, mikor valaki rákérdez, néha még nekem is gondot jelent visszaemlékezni hirtelen. Liam és Danny hiába hét évesek már, valahol örökre háromnak akarom mondani őket. Maddie-ről ne is beszéljünk; szerencsére még nincs ténylegesen közel a középiskolához, így tizenegy évesen, de közelebb, mint néha szeretném beismerni. Őt leginkább csak zavarta az egész, mint minden ebben a korban; külön megkért minket, hogy ne kelljen bíróságra járnia, és ez volt nagyjából az egyetlen dolog, amiben meg tudtunk egyezni Alice-szel. Bólogatok arra, amit Nináról és a más családokról mond. Alapvető esetben, ha mindenki számára természetes lenne a szülő nélküliség, valószínűleg nem járna ennyi hátránnyal. Így viszont, hogy másnál mást lát, csak a különbségek lesznek feltűnőek számára – hogy ha a másiknak így van, neki miért nem? – Ahogy egyre előrébb halad a társadalom, úgy lesz egyre problémásabb az ilyesmi. Például mi van a családapákkal, akik az anya helyett maradnak otthon? Vagy az egynemű párokkal… – Megvonom a vállam, amolyan „pocsék helyzet” jelentéstartalommal. Nyilván nem mi ketten fogjuk megváltani a világot egy véletlenszerű kedd délutáni beszélgetés során, mindenesetre, mindegyik fél nehézségeit átérzem. Megoldással nem tudok szolgálni, nem vagyok hozzá sem elég pihent, sem megfelelő szakember, de az elismerést megérdemli, pont úgy, mint az Ő helyzetük. – Az emberek merőben mások tudnak lenni szülőként, mint nagyszülőként. Az anyám például sosem hagyta, hogy a vacsora utáni desszerten túl édességet együnk. Aztán amikor megszületett Maddie és megpróbáltuk tartani magunkat ahhoz, hogy öt éves kora előtt nem kap csokoládét, mert nem tesz jót neki, ráadásul kevésbé szokik rá, kettőt tippelhetsz, ki volt az első, aki csokival tömte. – Akkor és ott meglehetősen mérges voltam, amiért ennyire önkényesen felülbírálta a nevelésünket, és ezek a viták persze a mai napig megmaradtak; mondhatod nekik, hogy ne hozzanak túl drága ajándékokat karácsonyra, mert elfelejtik értékelni, amit kapnak, de természetesen jön az egész „azt veszek az unokámnak, amit akarok” vita. – De ha úgy érzed, hogy túl sok stresszt raknak rá, mindenképp érdemes lehet megemlíteni az ügyvédeknek. Gondolom. Ezen a ponton igazából kevés dolog árthat. – Tényleg? Szóval kiadott leszel? – mosolygok rá. Nem nagyon vagyok benne az egész… Kreatív bizniszben, kettőnk közül mindig is Alice volt a művész, én pedig csak igyekeztem értékelni. Szerinte nem tudok elég absztrakt módon gondolkodni, ezért preferálom a filmeket a könyvek helyett. Ha olvasok is – általában sci-fit, krimit vagy westernt –, behelyettesítem ismert színészekkel a karaktereket. Nincs kedvem elképzelni, úgyhogy elismerem azokat, akik képesek újat alkotni a semmiből. Emlékszem, mennyire izgatott voltam, mikor megláttam az első lepublikált tanulmányom mellett a nevem nyomtatásban, úgyhogy el tudom képzelni, milyen lehet borítón látni ugyanazt. – Nem akarom elkiabálni neked, úgyhogy egyelőre nem gratulálok. – Azt nem mondtam, hogy lekenyereznek vele. Csak hogy hozatok velük – nevetek fel halkan, ahogy megállunk egy zebránál. Nem mondhatnám, hogy a legnépszerűbb oktató vagyok az értékelések szerint, de nem is rossz; emberfüggő, ki szeret velem dolgozni és ki nem. A rezidensek esetén már elég világos munkamorálról beszélhetünk, úgyhogy nem szoktam fennakadni azon, ha valaki nem szeret nálam lenni. Talán másnál jobban működik. Gondolom egy iskolában máshogy mennek a dolgok tanárként. – Floridában nőttem fel. Több belga sört látsz ott, mint Belgiumban – mondom. Nem vagyok hatalmas ínyenc, de szívesen megkóstolok bármit. Egy hideg sör pedig elég jól tud hangzani egy fárasztó nap után. – De amíg hideg, bármi jöhet. – Egy korsóba egyébként sem fogok belehalni, és hatása se lesz igazán, úgyhogy kikérem magamnak, miután a csapos felénk fordítja a figyelmét. – Bátor ember vagy – jegyzem meg, miközben összeugró szemöldökkel figyelem, ahogy beleeszik a mogyoróba. Nem vagyok feltétlen tisztasági megszállott, de mindketten tudjuk, egy kocsmában hányan mossák meg a kezüket mosdó után. Felőlem cserélhetik a tálat, akkor is távol maradok tőle. – Szóval miről lenne szó?
Kezdőlap
Arra eszmélek el a gondolataim közül – amik nem is igazán gondolatok voltak, inkább csak egy kényelmes, képzeletbeli párna, amire vissza lehet feküdni még öt percre –, hogy valaki a nevem szólít, aztán hirtelen tisztában leszek a ténnyel, hogy több szempár szegeződik rám. A csoport vezetője, Darren, érdeklődő mosollyal figyel a majdnem szemben lévő székéről; körben ülünk, mint a csoportterápián. Nem azért, mert ez terápia, hanem mert nehéz ennyi embert úgy leültetni, hogy mindenki lássa a másikat. Az segíti a megnyílást, és nehezíti a telefonnal való matatást.