Türelmesebbnek kellett volna lennem, mert az utóbbi hónapokban megszokhattam volna már, hogy a New York-i forgalom nem olyan, mint amilyenre emlékeztem. Sokkal szervezettebbnek tűnt, rengeteg változás történt, mégsem jutottam el gyorsabban A-ból B-be és ez frusztrált. Noha az útvonaltervező tökéletesen működött és a bekapcsolt alkalmazás segített abban is, hogy az eszméletlenül nagy dugókat kikerüljem, a munka utáni esti forgalom gyilkos volt. Húsz perce összesen ötven métert araszoltam előrébb, ami valljuk be, nem segített azon, hogy kipihentebbnek érezzem magam, mint az elmúlt napokban. A műszerfalon lévő időre pillantva realizálódott bennem, hogy nagyjából tizenhat órája voltam ébren és még nekem is rossz volt bevallanom, de a bioritmusom már nem a huszonévesekével vetekedett. Az ujjaimat behajlítottam a kormánykeréken, miközben lassan csúsztattam feljebb a lábamat a féken, csak centikkel előrébb engedve az autót a piros lámpánál, várva, hogy végre váltson narancsra és meg tudjak lódulni végre. Annak ellenére, hogy egyetlen célom volt: hazajutni Brooklynból Staten Islandre, tudva, hogy még több, mint fél órányi vezetés várt rám, és még rá sem tudtam fordulni a Belt Parkway-re. Ha a balra kanyarodási szándékom meg is volt, az Uber Eats alkalmazás visítva adta tudtomra, újabb rendelés érkezett és annak ellenére, hogy én dönthettem el, mikor és hogyan dolgozom annál a cégnél, most mégis csak a parkolósávba kormányoztam az autót, hogy megnézzem, honnan hova kellett még mennem. Ma egy utolsót. A Chipotle rendelésen már meg sem lepődtem, és mielőtt nemet mondhattam volna, visszajeleztem a diszpécsernek, csak annyit, hogy rendezem. Huszonöt perccel később a megadott cím előtt parkoltam le, hogy a harmadik csörgetésre szóljon bele egy nő és már azzal felhúztam őt, hogy háromszor is visszakérdeztem. Mert amellett, hogy a vonal sistergett, a nő beszéde érthetetlen akcentussal csengett, pedig a börtönben ezer és egy szót hallottam mások szájából. - ... Meghoztam az ételrendelésük - ismételtem el negyedjére is. - Rendelés? Milyen rendelés? - Mint ahogy említettem, ételt hoztam. Erre a címre rendelték az Uber Eatsen keresztül - a hangom türelmessé vált, s egyben irgalmatlan fáradtsággal csengett. A vállammal nekidőltem a falnak is, és ha a mellettem elhaladó gyalogos rám is mosolygott, valahogy nem volt kedvem azt most viszonyozni. Főleg a póráz másik végén acsargó és veszetten sivító csivava miatt. - Elnézést a csúszás miatt, a forgalom elég nagy volt - főleg, hogy ha városon belül nem is, de a vízparton akkora köd ülte meg az ott végigfutó utat, hogy kénytelen leszek ködlámpát kapcsolni. Már ha ugye nem vakítom el az előttem haladó sofőrt a visszapillantó tükrön keresztül. - ¡Esperar! - bólintottam, még ha nem is látta a fenti asszony. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, a hosszú recsegő hangból arra következtettem, hogy szabad utat kaptam, miközben a papírtasakkal a kezemben vakoskodtam, hogy felkapcsoljam a lépcsőházi lámpát. A sötétben szerencsére rátaláltam életem egyetlen kiálló szögére, ami felső hámréteget felsértve hosszanti irányban belevágott a tenyerembe. A halk káromkodást nem tudtam elnyomni, de sikerült rátalálnom a kapcsolóra, remélve, hogy nem kellett harminckét emeletet fellépcsőznöm, így csak egy halk van isten szópárost elengedve szálltam be abba, mikor rátaláltam. A megfelelő számot benyomva és a zacskót a kezemben tartva hagytam, hogy az étel illata a korgó gyomromat kikészítse.. valamikor hat órával ezelőtt ettem két szendvicset és most ebben a pillanatban elátkoztam a mexikói ételeket. Gyűlöltem a lifteket is, leginkább azért, mert ugyanarra a szűk cellára emlékeztettek, ahol több, mint nyolc évet töltöttem. Habár itt nem kellett a hátamra figyelnem, nem kellett volna automatikusan a sarokba lépnem a tükörnek háttal állva, mégis csak megtettem. Mégis csak a földet bámultam, miközben a szabad kezemet a kabát zsebébe süllyesztettem, hogy valamennyire felmelegítsem azt. Egy fényévvel később - legalábbis annyinak érezve az eltelt időt - a harminckettediken megrándult a lift, hogy az ajtaja is kinyíljon és elindultam a megfelelő lakásszámig, s ahelyett, hogy becsengettem volna, a kopogást választottam. Az ajtó kinyílt, az ajtóban pedig megjelent egy aprócska nő, ugyanazzal az érthetetlen hanggal köszöntve, mint amit lent is kaptam tőle. - Maga meg kicsoda? - azóta sem lett kedvesebb. - Ha jól sejtem, akkor önnel beszéltem pár perce is - emeltem fel a véressé váló kezemet, hogy a sapkámat lehúzzam a fejemről. A hajam úgy tapadt a koponyámra, mintha egy tehén végignyalt volna rajta, automatikusan túrtam bele a nedves tincsekbe, ezzel össze is vérezve némileg a fejem. - Az ott vér? - dülledt ki a nő szeme, mire megvontam a vállaimat. Nem fájt már, és csak a kérdésre pillantottam el a felfordított tenyerem irányába. Hát, valóban nem ketchup. - Meghoztam a rendelésüket. Chipotlé - köszörültem meg a torkom, el is terelve a nő figyelmét vélhetőleg a vérzés tényéről, ami nem ment úgy, mint akartam, mert a nő csakis a fejemet és a szabad, vérző kezemet nézte felváltva. - Hölgyem?! Jó helyen járok egyáltalán? Ez itt a Gutiérrez de Navarro lakás? - olvastam le a papírzacskóra pakolt címkéről a nevet, kissé hátrébb is lépve, hogy a lakásszámot is egyeztessem a papírral. Jó helyen jártam. Elvileg. - Ana Sofía! - kiabált be a nő, valahova a lakás hátsó részébe. Még erre volt szükségem, így az utolsó szállításnál, tizenhat órányi ébrenlét után. Hát persze. - Keresnek! - ezzel hátat fordított nekem és elindult befelé. Az ajtót is nyitvahagyva előttem, és még a csomagot sem vette el tőlem. Egy hosszú pislantást engedtem meg magamnak, belül elátkozva a nőt is, hogy mi a jó életet akart tőlem. Elpillantottam jobbra, aztán balra is a folyosón és mielőtt még azt hihette volna bárki, hogy épp most jöttem Gutiérrezékhez kirabolni őket, kényszeredetten beléptem a lakásba. Egyetlen lépést csak, nyitott ajtó mellett a küszöbön belülre lépve. Habár hallottam a lépteket, amik egyre közeledtek, lehajolva a padlóra pakoltam a csomagot, véletlenül úgy érve hozzá, hogy a papír a vértől átnedvesedjen. - Bassza meg! - gyűlöltem a káromkodást, mégis kicsúszott a számon. Ostoba módon egy papírzsebkendővel igyekeztem eltüntetni a vér nyomait onnan, megmerevedve a mozdulatban is, amikor éreztem, hogy megálltak felettem. Azonnal felegyenesdve néztem farkasszemet a nővel. - Señora - ha már az idősebb nő spanyolul vakerált, gondoltam a fiatalabb is tud valamennyit. Én csak a börtönspanyolt értettem, leginkább a chico maradt meg bennem. - Önök rendeltek a Chipotléből? - most már valaki igazán megmondhatná, hogy jó helyen jártam-e, vagy teljesen benéztem a címet.
Előfordultak olyan napok, amikor nehezemre esett eldönteni, hogy a nappali vagy az éjszakai műszakok vesznek-e ki jobban, és ez is egy volt közülük. Mintha őrültek háza lett volna a kórházban, szinte mind a tizenkét órát megfeszített tempóban dolgoztuk végig; végső soron azonban hálás voltam mindezért, mert legalább Toño leleteiért nem nekem kellett elmenni. Megkértem Beth-t, ha már az ortopédián viszonylag laza nap volt, ő pedig szívesen elhozta nekem a papírokat Dr. Lawsontól. Az eredményekre mondjuk így is csak hazafelé, a buszon volt időm ránézni, de a megkönnyebbülésem ettől nem lett csekélyebb, ahogy végigfutottam a vérképet. Amikor szinte beestem a lakás ajtaján, ez volt az az érzelem is, amit előtérbe engedtem a fáradtság helyett. A legtöbbek számára aligha lehetett volna felemelő érzés a tudat, hogy felnőtt nőként még mindig - már megint - az anyjukkal és az öccsükkel éljenek, de a mi triónk aligha engedhetett meg magának ennél többet, anyám rigolyáin pedig könnyű volt túltennem magam, ameddig Toño lekötötte a figyelmem. – Na, mit hoztam? – lobogtattam meg a leletet, amikor megálltam a szobája ajtajában. Rám mosolygott, én pedig újra hálát adtam, amiért tőlem még a tinédzserkorszak sem űzte távolabb. – Úgyis tudod, hogy nélküled nem értek belőle semmit – tolta vissza felém a paksamétát somolyogva, amikor felé nyújtottam azt. Kuncogva léptem beljebb, és míg ő közelebb gurult hozzám a székével, én leültem az ágya szélére. Együtt néztük át és veséztük ki az eredményeit, még ha tudtam is, hogy túlzott az előbb; a helyzete megkívánta, hogy sajnos sokkal többet értett már ezekből, mint azt a kora vagy egyáltalán bármi más megkívánta volna. – Tudod, mit jelent ez? – vontam fel a szemöldököm játékosan. – Hogy nem kell befeküdnöm a kórházba? – tippelt, én pedig halkan elnevettem magam. – Azt is – értettem egyet. – De egyben azt is, hogy ma te választhatod ki, mi legyen a vacsi – kacsintottam rá. Ez jobban hangzott, mint az "anya ma sem főzött, ezért rendelnünk kell". – Chipotle! – harsant a borítékolható válasz.
A kapucsengő hangját még a fürdőszobában hallottam meg, de nem aggódtam miatta. Miután megrendeltem a vacsorát, mindent részletesen anya lelkére kötöttem, mert Toñonak közös projektmunkája volt egy osztálytársával, akivel épp videóhívásba kezdtek, mielőtt elindultam zuhanyozni. Nem számítottam rá, hogy egy rendelés átvétele kihívás lesz majd anyánknak, még akkor sem, ha az olcsó tequila bűze már érződött kissé a leheletén. Nyugodtan törölköztem meg és öltöztem fel, éppen abban a pillanatban nyitva ki a fürdőszoba ajtaját, amikor anyám kiáltása felharsant a bejárati ajtó felől. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet. Keresnek? Azt hittem, a kaja jött meg. – ¿Quién? – pillantottam az épp felém tartó anyámra, ő pedig megvonta a vállát. – Ni idea. Valami gringo. Sóhajtva emeltem tekintetem a plafon irányába, mert ezzel a legkevésbé sem voltam kisegítve, de inkább további kérdések nélkül folytattam az utat a bejárati ajtó irányába, még ha a hajam vége nedves is volt kissé a zuhanytól. Már majdnem odaértem, amikor meghallottam egy ízes káromkodást, a folyosóról előbukkanva pedig érdekes látvány tárult a szemem elé: már éreztem az illatokat, így tudtam, hogy valóban a rendelésünk érkezett meg, de hogy a futár miért simogatta papírzsebkendővel a csomagolást... ezt már nehezemre esett megfejteni, bár érkeztemre a férfi meg is akadt a mozdulatban. Nem szúrtam ki a vérfoltot a papírzacskón, de amikor egy halvány, félig kérdő mosollyal a felegyenesedő férfire pillantottam, már megláttam a homlokánál elkent árulkodó csíkokat. Kissé összevontam a szemöldököm, ám a kérdésekkel megelőzött. A megszólításra a halvány mosolyom újra megjelent, de megmaradtam az általam sokkal tisztábban beszélt angolnál. – Igen, köszönjük – bólintottam gyorsan, és innentől már elkezdtem összerakni a képet arról, hogy anyám mégsem lehetett a helyzet magaslatán. Sóhajtottam egy aprót. – Kérem, ne haragudjon az anyám miatt. Nem számítottam rá, hogy kihívás lesz majd neki a szituáció – mosolyogtam rá kissé kínosan, bocsánatkérőn. A tekintetem ösztönösen szaladt végig rajta, foglalkozási ártalomtól ösztönözve kerestem a vérzés eredetét. – Minden rendben...? – kérdeztem közben, de ha szándékában is állt válaszolni, lényegében az utolsó hang kiejtésekor már észre is vettem az árulkodó nyomot a tenyerén. Talán túl közvetlen lehetett a mozdulat, amivel a kezéért nyúltam, de nem volt benne semmiféle ártó szándék, csupán finom határozottsággal közelebb húztam az előszobai lámpa fényéhez, míg én kicsit közelebb hajoltam. – Mibe nyúlt bele? – kérdeztem homlokráncolva. A vágás szélei szabálytalanok voltak, inkább tépettek, ezért kizártam az üveget és a pengét a repertoárból, ellenben eszembe jutott sok nem túl biztató dolog a lépcsőházból. Elég frissnek is tűnt hozzá a dolog. – Ha nem szeretne egy jó kis vérmérgezést, ki kellene tisztítani és be kellene kötni a sebet. Még most – néztem rá figyelmesen, majd állammal a lakás belseje felé böktem. – Szívesen segítek. Nővér vagyok a Presbyterianban, két perc alatt megleszünk.
Megváltoztam. Megöregedtem, aminek a bizonyítéka nem is lehetett volna szembetűnőbb. Az őszes szálak a hosszabbra hagyott szakállamban úgy virítottak, mintha fáklyát gyjtottam volna egy sötét barlangban. Azoktól a rokonoktól, akikkel még tartom a kapcsolatot, számtalanszor visszahallom, hogy olyan, mintha nem is élnék. Nem látnak mosolyogni, nem látják, hogy élvezem az életet, pedig nincs így. Minden reggel - vagy legalábbis akkor, amikor kikelek az ágyból - hálát adok az égnek (istennek nem, mert nem hiszek a létezésében), hogy nem egy halottasházi priccsen kellett aludnom. Hogy azt ehetek, amit akarok, hogy akkor jöhetek és mehetek, amikor nekem van kedvem. Az öcsém pedig biztosította számomra azt a szabadságot, amit majd' egy évtizedig hiányolnom kellett. Odabent mindig lármáztak, mindig kellett valaki mellett lennem (az éjszakákat kivéve), mindig másokra voltam utalva, mindig alkalmazkodnom kellett, mindig figyelni. Otthon - mert annak nevezem már, még ha nem is az enyém - élhettem kedvemre. Visszafogottan, nem zajt csapva a szomszédok legnagyobb örömére, mégis minden egyes nap azt kellett éreznem Mr. White mellett, mintha a pokolból léptem volna ki, mintha minden lépésemmel felperzselném a talajt és démonokkal hadakoznék. Mrs. White a férje ellentéteként állandóan fogdosni kívánta a hátamat, a karomat és mindent elkövetett azért, csak hogy felsegítsem a három bődületesen nagy lépcsőn, ami a lakásuk előtt volt. Néha vadul szeretett élni és felkísért a harmadikra, csak hogy beszélhessen nekem a liftben, hogy aztán vissza kelljen kísérnem őt a földszintre. Bezárva nem sok női társaságom volt, ezért olykor úgy éreztem, hogy Mrs. White - vagyis Nancy, ahogy már többször is kérte, hogy szólítsam - túlságosan is rámenős volt, de ki voltam én, hogy megmondjam egy hatvanas évei végén járó idősebb hölgynek, hogy nem vágyom a társaságára? Élveznem kellett volna minden kint töltött pillanatot. Feltöltődni, újra beintegrálódni a társadalomba és az öcsém kiakadásának eleget téve hajszolni a jövőt, hogy újra két lábbal álljak a talajon, egyenes gerinccel, megbánás nélkül. Néha mégis csak azt kívántam, hogy ne jöjjön el a következő héten rám nézni. És néha, mint ahogy ezzel a számomra teljesen idegennek ható nővel - aki bárhogy is nézzük, de nem lopta be magát a szívembe, egészen furcsa érzések keveréke kezdett foglalkoztatni. A leginkább az, hogy mégis mit keresek itt? Miért egy olyan munkával akartam pénzt keresni, ahol emberekkel is kellett foglalkoznom? Igaz, hogy csak futólag, de attól még emberek voltak. Én pedig azt hiszem, csak még türelmetlenebbé váltam idővel. És ebben az érzésben az sem segített, hogy tizenhat órányi talpon levést egy vérző sebbel koronáztam meg, ami egyenesen azt visította az elmémbe, hogy ideje volt hazamennem. Ideje lenne egy nap szabadságot kivennem, mert mióta a két állás közt ingáztam, egyetlen alkalommal sem voltam huszonnégy órát otthon. Nem vettem ki fizetetlen szabadságot és a betegszabadságaim napja sem fogyatkozott. A hosszúra nyúló liftezés ideje alatt a tenyerem ökölbe szorult, ami kényelmetlenséget szült a friss sérüléssel, de nem foglalkoztam vele igazán. Nem voltak ezek igazi fájdalmak, habár maradandó nyomot hagyhat ez az önkéntes Jézusos projektem, de amivel teljes mértékben nem tudtam azonosulni, az az ajtóban megjelenő istencsapása (jelzem még egyszer, nem hiszek az egy Istenben. Többen sem.) Igyekeztem a legtürelmesebb, legjámborabb reakciókkal élni, de a nő zagyválása és oda nem tartozása megakasztott. Ahogy magamra hagyott, csak hosszú ideig bámultam rá, ameddig még láttam, s jöbb ötlet híján igyekeztem megválni az előre fizetett csomagomtól. Nekem erre egészen biztosan nem volt szükségem, csak arra nem számítottam, hogy a véremet hagyom a helyszínen, amitől kényszeres mozdulatokkal igyekeztem megszabadítani a papírzacskót, mindhiába. A nő érkezése nem volt hirtelen, hallottam, hogy az idősebbik egy másikért kiáltott, de mindettől függetlenül a helyzetelemzéssel elcsúsztam, csak hogy a megszólítás után végre jogosan, megjegyzem, választ kapjak a feltett kérdésemre. - Semmi gond nem történt - néztem el a lakás bentebbi részébe, amerre eltűnt az idősebbik nő. Legalábbis úgy éreztem, hogy túlságosan sok információt szereztem a kijelentés miatt. Az biztos, hogy a maga után hagyott illatanyagok nem segítettek sokat a gyomrom állapotán. A szemeim a nő arcát tanulmányozták, miközben ő engem vizslatott. - Persze. Minden rendben van - bólintottam is, de a hirtelen jött közvetlenségére egy lépést igyekeztem volna elhátrálni, ha hagyta volna. Ehelyett, hogy ne hadakozzak vele, engedve a nő irányításának, a kezem után léptem én is, amikor a lámpa fénye felé indult meg velem a kezében. A szabadon hagyott alkarommal letöröltem a homlokomat, a vér egy rövid csíkott hagyott a kabátom ujján. - A villanykapcsoló helyett egy kiálló szögre nyúltam rá először. De semmiség, be fog... - még végig sem tudtam mondani, a nő hangjára az állkapcsom megfeszülve engedett a csendemnek. Mégis, ha a nő engedte, akkor kihúztam az ujjai közül a karomat, egy fél lépést elhátrálva tőle. Ha nem nyúl bele a sebbe, nem feszegeti itt nekem, akkor túlélem. Elnéztem a lakás belsőbb részei felé, amerre biccentett is. - Ezek híres utolsó mondatok szoktak lenni. Nem harap az a kutya, ó, nem olyan mély az a szakadék - feszülten néztem el ismét a nőre. Gyerekként, ha vérzett az ujjam, mindig egyetlen megoldás volt: lenyalni a vért és hagyni, hogy a levegőn a sebszélek ismét összeforjjanak. Amikor elveszítettem a két ujjpercem, ez nem volt opció. Most pedig? Biztos, hogy nem fogok vérmérgezést kapni! Az csak egy szög volt, és én is képes lettem volna kitisztítani. - Elég lesz, ha csap alá dugom a kezem. Használhatnám a fürdőszobát? Vagy esetleg a konyhát? - érdeklődtem tőle mégis, mert hát, nővér volt a Presbyterianben. A végén még bosszúból körbeteker pólyával. De előtte azért még jóemberként a nadrágomba töröltem a vérző tenyerem. Biztos, ami biztos alapon. - Önnek sem ártana egy kézmosás - utaltam rá. Végül is, ha engem fertőtleníteni akart, akkor utánam magát is kellene.
Az anyám soha nem arról volt híres, hogy belopta volna magát az emberek szívébe. Az a fajta nő volt, aki mindig, mindenkire haragudott, és ha erre nem lett volna, hát keresett – vagy csinált – egyet. Már nem emlékeztem, hogy mindig ilyen volt-e, vagy csak Toño betegsége keserítette-e meg végleg; igazság szerint nem is nagyon számított. Az emlékeimben már csak az az anya szerepelt, aki a teljes önámítás valóságában, egy illúzióban lebegett: ott, ahol nem tartozott többé felelősséggel senki iránt, ellenben szívesen vette úgy, hogy érte mindenki más felelős. Amikor a szülőföldjére haragudott, őket szidta. Amikor a jelenlegi életterünkre, amikor az amerikai kormányt szapulta, az ország lényegében teljes lakosságával együtt. Szeretett hálátlan gringónak nevezni szinte bárkit – amikor összeköltöztem Jareddel és – az ő megfogalmazásában – hátrahagytam őket az öcsémmel, engem is annak hívott. Haragudott erre az országra, de soha a kisujját sem mozdította azért, hogy könnyebben befogadják. Haragudott rám, de soha a kisujját sem mozdította azért, hogy anyaként tudjak tekinteni rá. Haragudott Toño leukémiájára, de soha a kisujját sem mozdította azért, hogy jobb legyen neki. Ezek után talán nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy egy egyszerű, előre kifizetett ételrendelés átvétele – amire ráadásul a helyzethez képest nevetséges alapossággal készítettem fel –, ugyancsak kihívást jelentett számára. Mindenesetre az ajtóban álló idegent, aki ennek áldozatává vált, nem állt szándékomban még ennél is kényelmetlenebb helyzetbe hozni a túlzott részletességgel. Udvarias válaszára udvarias mosoly volt a válaszom, amit alighanem az követett volna, hogy némi borravalót a kezébe nyomva megköszönöm neki a kiszállítást, majd jó éjszakát kívánok neki, de a Presbyterian falai között éleződött ösztöneim és szemeim észrevették a jeleket, majd gyorsan beazonosították a forrást is. Azok a bizonyos ösztönök irányították aztán a mozdulatot is, amivel a sérült tenyérért nyúltam, hogy a fény felé tartva alaposabban megszemlélhessem a sebet. – Mm-hmm, valami hasonlót sejtettem – mormoltam, amikor a férfi beazonosította a tettest egy potenciálisan rozsdás szög képében. Nem nyúltam a sebhez, a fényben így is elég jól láttam az egyenetlen széleket, és egyébként sem piszkálunk fertőtlenítés nélkül nyílt sebeket. A fogásom mindenesetre enyhült a kézfején az alapos vizuális vizsgálatot követően, így könnyedén húzhatta el azt, én pedig hagytam. Fél lábbal már szinte úton is voltam a fürdőszoba felé, hogy elővegyem a szekrényből az elsősegély-felszerelést, a szavai azonban megállítottak. Lényegében ekkor tudatosult bennem a potenciálisan alkalmatlan viselkedésem és az, hogy ösztönök és a műszakból még csak félig kikapcsolt agyam ide vagy oda, már nem a kórházban vagyok, és egy a küszöbön álló szerencsétlen futárt kezelek teljes természetességgel páciensemként. Zavartan elnevettem magam, tettem egy lépést hátra és felemeltem mindkét tenyerem, mintha csak azt akartam volna mutatni, hogy nem jelentek rá veszélyt. – Teljesen jogos. Elnézést, azt hiszem, félig mindig dolgozom – húztam fel kissé a vállaimat. Mondjuk nem vicceltem azzal, hogy a rozsdás szöggel jó vigyázni, ha nem akar később a sürgősségin újra találkozni egy jó kis tetanusz-oltásra, de jelenleg nem a páciensem volt, így nem is volt jogom felülbírálni a döntését, ha le akart mondani a fertőtlenítésről. Még csak tájékoztatnom sem kellett, hogy mindezt saját felelősségére teszi. Amikor viszont legalább a csap alatt átmosás ötletét felvetette, arcomra egy szelíd mosoly költözött. Bólintottam, fejemmel ezúttal kissé jobbra intve. – Hát persze. A konyha itt van mindjárt, önnek balra. A csaptól ráláthat az ajtóra, már ha hátul is van szeme, és a kedvéért nem is csukom be, rendben? – Kedveskedőn ugrattam, vagy talán csak tényleg igyekeztem megnyugtatni, hogy a nővér vagyok a Presbyterianban nem a sorozatgyilkos szlogenem volt. A mozdulatot látva, amivel a nadrágjába törölte a kezét, megrándult az arcom, de ezúttal már tudatosítottam magamban, hogy nem az én dolgom. – Ne aggódjon, nem itt fogják akasztani a hóhért – nevettem el magam könnyedén, miután ő pedig a kézmosás fontosságára hívta fel a figyelmem. Persze talán nem kellett volna hóhérokról és akasztásról beszélnem... de akkor már mindegy volt. Tettem még egy lépést hátra, hogy aztán jobb kezemmel szélesebb mozdulatot tegyek abba az irányba: ha beljebb lépett és elnézett balra, a rövid folyosó végén valóban ott láthatta a konyhai csapot. Szükség esetén bátorítóan mosolyogtam rá és biccentettem, ha pedig elindult arra, hagytam neki teret, nem követtem. A bejárati ajtót valóban csak beljebb hajtottam kicsit – hogy tárva-nyitva azért ne maradjon –, és amint a csap megnyílt, a fürdőszobába siettem. Gyors fertőtlenítés után rutinos mozdulatokkal vadásztam elő a felszerelést, ami átlagos háztartáshoz képest talán túlságosan is gazdag volt, de aki tudott Toño betegségéről, azt ez nem lepte meg. Nem szándékoztam felülbírálni a férfi döntését, de azért odavittem a konyhába a csomagot, majd egyszerűen letettem a konyhapultra, mielőtt a papírtörlő-tekercsért nyúltam volna, hogy azt elérhető közelségbe helyezzem neki. – Ha esetleg meggondolná magát... – pillantottam közben sokatmondóan az elsősegély-csomagra. – Ígérem, nem fogom kritizálni a technikáját, ha magának szeretné csinálni – tettem hozzá elmosolyodva, és csak hogy érezze: ráerőltetni sem fogom a dolgot, hátat fordítva kisétáltam a konyhából, hogy eldönthesse, mihez akar kezdeni. Én addig is feltúrtam a táskámat az előszobában, hogy a borravaló kéznél legyen majd.
Anyámék egy másik kontinensről igyekeztek a mai napig támogatni, csak azzal nem számoltam egészen februárig, hogy minden alkalommal, amikor meglátogattak a börtön falain belül, egyre meggyötörtebben távoztak a látogatási időnk lejártával. Ha gyakrabban is beszéltünk telefonon, megkértem őket, hogy eszükbe ne jusson minden pénzüket rám áldozni. Elég volt anyám szemeibe nézni, hogy tudjam, mindig szeretni fog, de félig-meddig lemondott már rólam. Apám erőteljes kézfogása és a hátam lapogatása kísértett napokig, miután elköszöntünk egymástól és minden egyes látogatásuk emlékeztető volt arra, hogy cserben hagytam őket. Hogy nem lesz már ugyanolyan semmi, mint előtte volt, a mi kapcsolatunk sem. Bántam, ahogy azt is, hogy a fiamat nem láthattam felnőni. Hogy nem vitatkozhattam vele azért, mert lusta iskolakerülőként minden más érdekli, csak a tanulmányai nem. Nem léphettem végig fehér nyomot hagyó talpú cipőben a nappalit karácsony reggelén és nem tilthattam el őt a videójátékoktól vagy a pornótól, ahogy tettem volna, ha még élne. A szabadon engedésemet követően napokig csak ültem az öcsém lakásának ablakában, figyelve, hallgatva a város zajait, amiknek fülsértőnek kellett volna hatniuk és az sem érdekelt, hogy közben a februári hideg átjárta a lakást. Szerencsésnek éreztem magam, hogy lehetőséget kaptam bizonyítani, leginkább magamnak azzal, hogy vágytam dolgozni. Hogy menni akartam, csinálni akartam valamit és a magam módján adni is szándékoztam másoknak. Több állásinterjún voltam az első négy hétben, mint egész életemben és a végére már azt sem tudtam, mit akarok igazán. Hogy kivel beszéltem, mert a többség nevét már akkor elfelejtettem, mikor kiléptem az irodájuk ajtaján. Az arcukat is csak azért voltam képes megjegyezni, mert vizualitás mindig is jobban ment. És szerencsésnek gondoltam magam bizonyos szinten azért is, mert a rácsok mögött megtanultam alkalmazkodni és elfogadni, amit a ma este is igazol. Némelyik ismerősöm azonnal felkoncolta volna a nőt, mások pedig elküldték volna melegebb éghajlatra, nekem mégis elég volt az, hogy magamra hagyott. Mindezek ellenére sem akartam sem megfejteni, sem meghallgatni életének végeláthatatlan történetét, mert az az enyém végét is jelentené.. úgy tűnt, én nem voltam képes megértetni magam vele, ezért nem hibáztathattam az idősebbik nőt, akit aztán a fiatalabb váltott fel az ajtóban. Az incidensnek köszönhetően inverz lánykérés történt meg, amivel a nő teljesen összezavart, mert alapvetően nem kedveltem, ha hozzám értek, de tudva, hogy csak segíteni akart, nem pedig tőből levágni a karom, elegendőnek bizonyult az, hogy elhúzzam a kezem a közeléből akkor, amikor szinte a vércsoportomat is megállapította a nagy vizsgálódás során. Ha kérdeztek, válaszoltam, viszont nem akartam, hogy miattam fáradjon, ezért is utasítottam el némileg a segítséget. Igazság szerint nem volt baj, ha néha fájt ez-az és nem feltétlenül voltam az az ember, aki ne tudott volna vágással a bőrén együtt élni. Majd beforr. - Semmi gond - ismételtem meg magam. - Én még mindig dolgozom - biccentettem szavaimra, mert valóban, már rég nem kellett volna itt lennem, hanem tarthattam volna hazafelé a Belt Parkway-en át Verrazzano-Narrows hídon keresztül, hogy letegyem végre előbb az autót, aztán magamat is egy gyors zuhany után. Még nem tudtam, hogy mire hazaérek-e, kieszem a hűtőt is, vagy inkább csak korgó gyomorral helyezem magam vízszintbe. Hogy mielőbb megvalósulhasson mindez, ha nem is teljes elutasítással éltem, másik megoldást ajánlottam fel, hogy mindenki lenyugodhasson egy kicsit, irányba fordulva, balra, a konyha felé. - Igyekszem észben tartani, ha esetleg újra rendelnének és én hoznám, legyen hátul is szemem legközelebb - értettem én, mire akart kilyukadni, nem vettem sértésnek az ugratását, de az biztos, hogy a mosolyát hosszabban néztem, mint az szükséges lett volna. Jól állt neki. A fájdalom, ha eddig nem is égette a bőröm, akkor a nadrágba törlöm akciómnak köszönhetően olyan fájdalom áramlott szét a tenyeremben, mintha a golyóimat szaggatta volna egy féltékeny drámázó karvaly és csak a szerencsén múlt, hogy nem csináltam magam össze tőle. A sebek is csak akkor fájnak igazán, ha látjuk őket, ha beszélünk róla, én pedig kipipálhattam mindezt. A nő kézmosását komolyan gondoltam, ezért hagyva, hogy mindkettőnk udvariasságát teljesen magunkévá tegyük, elléptem a konyhába, hogy ő is tudjon a dolgára menni. Gyakorlott mozdulatokkal mostam le a vért a kezemről, némileg meg is nyomva a sebszéleket, hogy minél több vér távozzon abból, hogy a harmadik öblítésnél már vagy folyékony szappant, vagy mosogatószert is felhasználva fertőtleníthessek. Nem voltam finnyás, nem igényeltem sok törődést és figyelmet. Ahogy a nő megjelent a közelemben, úgy elzárva a csapot nyúltam a papírtörlőért, hogy további nyomkodás nélkül leitathassam a véres vizet a bőrömről. - Köszönöm, hölgyem - néztem a nőre, ahogy lehetőséget adott, dönthetek. A nedvessé váló galacsinná gyúrt papírt kidobtam a szemetesbe, ahogy megtaláltam azt. Csak egy rövid pillanatra meredtem a csomagra, mielőtt felbontottam volna. A fertőtlenítőkendős törlés után a sebszéleket antibiotikumos kenőccsel kentem be. Kibontottam egy sebfedőt, amit a roncsolt felületre pakoltam, és csak azután következett a pólya. Nem volt művészi a végeredmény, de stabil volt és gyors. Leginkább csak addig tartott, ameddig ebben a lakásban tartózkodom, mert otthon úgyis le fogom szedni, amikor végre sikerül zuhany al állnom, aztán pedig hagyom éjjel, hogy szabadon gyógyulhasson, levegőn a seb. Az egész művelet nem tartott tovább két percnél, magam után rendet rakva elpakoltam a szemetet és visszahelyeztem mindent a csomagba, azzal együtt léptem ki a konyha bejáratáig, elnézve señora Gutiérrez de Navarro felé. - Azért remélem nem azt fogja mondani életem fő művére, hogy sintér munka, mert kitérek a hitemből - húztam el a szám, ami akár egy őrületes félmosolynak is beillett volna. - Az előző munkahelyemen elsősegélynyújtó voltam. Meg hát szükséges a jogosítványhoz is, hogy ne kövekkel dobáljuk meg a sérülteket - vontam meg a vállaimat könnyedén, mindezt elég halvány poénnak szánva. - De ha szeretné, akkor adhat fekete pontot - elléptem a nő irányába, szabad kezemmel nyújtva neki az elsősegély csomagot, a másikat pedig azért nyújtottam felé, hogy analizálja életem művét, de ezt nem gondoltam komolyan. - Ki fog hűlni a vacsorájuk miattam - ez egy rettentő jó megállapítás volt. Pontosan ezért fordultam meg aztán, hogy meginduljak kifelé, de a gyomrom korgása olyan hangos volt, mint egy földrengés tombolása.
Én még mindig dolgozom. Halkan elnevettem magam, mert bár tudtam, hogy a szavak nagyon is igazak, a maga módján mulatságos válasz volt ez az én előbbi megállapításomra. a benne rejlő igazság miatt. – Touché – váltottam a halk nevetést egy szelídebb mosolyra. – Én pedig feltartom, de nem vicceltem ám az előbb – böktem finoman felvont szemöldökkel az azóta már szabadjára engedett tenyere felé. Válaszban rejlő igazság és feltartás ide vagy oda, a bennem élő – és mindig élénken jelenlevő – nővér nagyon is örvendett a kézmosás ötletének. Megpróbálkoztam némi hangulatot és talán az előző kéretlen nyomulásomat oldó ugratással a konyhai csap és az ajtó viszonyát tekintve, de szerencsére nem vette rossz néven, sőt. Be is kapcsolódott a játékba, én pedig vidáman húztem szélesebbre a mosolyomat válaszul. – Ebben az esetben kénytelen leszek megjegyzésbe írni a következő alkalommal, hogy csak öntől vagyok hajlandó átvenni a rendelést. Ezt mindenképpen látnom kell – fogadkoztam, bár a mosolyomat nehéz volt fenntartani a mozdulat láttán, amivel a sebet a nadrágjába törölte. Ezek után pláne rá lesz szorulva egy alapos kézmosásra, állapítottam meg magamban, sőt, jobb lesz, ha mégis előszedem azt az elsősegély-csomagot. Nem is kívántam tovább húzni az időt, egy invitáló gesztussal igazítottam útba a konyha irányába, míg én a fürdő felé vettem az irányt. Az alapos kézmosás nálam sem maradt el, de aztán nem hagytam ott azt a bizonyos csomagot sem a szekrényben. Toño miatt egyébként is alaposabban fel voltunk szerelkezve, mint egy átlagos háztartás; még ha mostanában szerencsére nem is volt szükség rájuk, sosem lehetett tudni. Ezúttal pedig valóban jó szolgálatot tehettek, noha ezt szándékomban állt a férfire bízni. Nem akartam ráerőltetni, de talán csak bennem nem bízott, vagy nem szeretett volna kellemetlenséget okozni – bevittem hát neki a konyhába, majd a papírtörlőt elérhető távolságba helyezve felkínáltam neki a döntést. – Ana – mosolyogtam rá kedvesen, amikor hölgyemnek szólított. Nem éreztem úgy, hogy bármivel is rászolgáltam volna efféle megszólításra, és egyébként is... Na jó, igazából nehéz volt megtippelnem, mennyivel lehet idősebb nálam. A vonásai alapján nem saccoltam volna olyan sok évet, de ahogy belepillantottam a szemeibe – amelyek lehetetlenül tiszta kékje egyébként csak ott, a konyhai világítás jóval hasznosabb fényében tűnt fel –, valahogy sokkal mélyebb és sokkal több tapasztalatot véltem felfedezni azokban. Különös. És érdekes. Nem akartam lábatlankodni, vagy azt, hogy úgy érezze, állok felette és ellenőrizni kívánom, mit és hogyan csinál, ezért magára hagytam odabent. Addig is előkészítettem a borravalót, majd felvettem a zacskót a földről és a keskeny előszobai pultra tettem. Benéztem az öcsémhez is, de még mindig hívásban volt, ezért visszacsuktam rá az ajtót és éppen akkor pillantottam újra a konyha felé, amikor a férfi kilépett onnan. Az immáron bekötözött kezére pillantva elmosolyodtam, ez a mosoly pedig szélesedett valamelyest a szavai nyomán. A kövekkel dobálós résznél egyenesen elnevettem magam, és örültem, amikor az ő arcán is felfedezni véltem egy halovány mosoly-kezdeményt. Jól állt neki; jobban, mint az eddigi komorság, fásultság, vagy valami ezekhez hasonló furcsa érzés. – Szeretem az újító ötleteket, de a kövekkel dobálás valóban kétséges hatékonyságot ígérne. Pedig nem vagyok nagy kritikus, becsszó – tettem hozzá, és ezt bizonyítandó egyik kezemmel elvettem a csomagot, másik kezem ujjait pedig könnyedén a csuklójára simítottam, hogy a kezét finoman mozdítva alaposan megszemlélhessem a kötést. Elégedetten csettintettem a nyelvemmel, majd felmosolyogtam rá. – Erre már egy fél piros pontot is adnék – cáfoltam rá a sejtésére. A célnak tökéletesen megfelelt, innentől kezdve nekem már nem volt okom kritikával illetni. Az előzőekből tanulva ezúttal már magamtól is szabadjára engedtem a kezét, ő pedig megállapította, hogy bizonyosan útban van, és már fordult is sarkon. – Várjon... – szóltam utána, a borravalóért nyúlva, éppen abban a pillanatban, amikor a gyomra olyan hangosan megkordult, mintha csak a lift akadt volna meg odakint. megszorulva a falakon. Csak azért nem nevettem el magam, mert nem szerettem volna megbántani, de ha a hangomra visszafordult közben, elmosolyodtam. – Szívesen meginvitálnám, hogy maradjon, mielőtt éhen hal a kocsijában, de nem tudom, milyen esélyekkel indulnék a "nővér vagyok a Presbyterianban" szöveg után – jegyeztem meg könnyeden, a megfelelő pontokon a levegőbe rajzolva az idézőjeleket. – Van egy még fejlődésben levő kamasz szervezet a lakásban, aki miatt mindig XL-es adagokat kell rendelnem, szóval ez talán kevésbé hatna pszichopata tömeggyilkososan – vontam vállat. Persze nem gondoltam, hogy elfogadna egy efféle invitálást egy vadidegentől, akinek ráadásul a legkevésbé sem kedves, de legalább ellenszenves anyja tette rá az első benyomást az ajtóban... Nos, igen. A helyében én sem maradtam volna. Amennyiben mégis megcáfolt volna, azzal alaposan meglepett, de ha a korábbi sejtéseimet igazolta, ezúttal már elég gyors voltam előbb cselekedni, hogy felé nyújtsam a borravalót. – Meg egyszer köszönjük és elnézést kérek a kellemetlenségekért. A szögért is, meg persze... – Fejemmel hátrafelé intettem, ahol az anyám eltűnt, hogy feltehetően azóta is az egyik minőségi mexikói szappanopera aktuális részét nézze.
Még mindig nem szoktam hozzá az itteni szabadsághoz, holott lassan már egy éve kiléptem a GVRC kapuján. Az öcsém szavai visszhangzottak a gondolataimban és ez nem segített azon, hogy könnyebben elfogadjam a tényt, hogy mások mennyire vidáman álltak hozzá az élethez, mint az előttem lévő nő is. Nem tudtam összeegyeztetni a látottakat a hallott ténnyel. Egy nővérnek nem megfáradtnak kellene lennie az állandó problémáktól? Nem a nyugodtságra vágyna? Arra, hogy elvonuljon minden élő és lélegző embertől, csak hogy utána megint részese legyen a fájdalomittas nyögéseknek, a vérnek, a felháborodott én jobban tudom mindenkinél öndiagnózisoknak. Beletörődőn biccentettem, s eldöntöttem, nem akarom megfejteni mégsem a nő kedélyes vidámságát, mert csak a fejem fájdulna bele. Még ha nem is éreztem a tenyeremet ért sérülésen túl mást. Mert éreztem, csak egy szög volt a vétkes, a karom a helyén maradt ráadásul. Még ha a nő azzal is fenyegetőzött, hogy lehetne akár gyilkos is. Igaza lehetett, mert a börtönben nem mindenkiről mondtam volna meg első blikkre, ki milyen bűnökért ült. Jó emberismerőnek vallottam magam előtte, de azt hiszem, hogy az eltelt évek megtanítottak arra, ne a külsőségekre alapozzak. - Nem tudom igazából, hogy milyen algoritmussal vagy rendszerrel dolgoznak központilag. Sokan vagyunk - a válaszom a következő rendelést illetően nem volt annyira pozitív, mint a nőé. - De szeretek vezetni. Megnyugtat. Meg persze jó, ha a lift valóban működik. Gyilkos lenne fellépcsőzni ide - lyukadtam ki annál, amit gondoltam. Ha persze éppen akkor leszek szolgálatban és dolgozom, nagyon szívesen jövök ide vissza, de egyébként nem csak nekem van szükségem fizetésre és más munkáját nem szívesen venném el. Nem elutasítani akartam, csak még mindig teljes rejtély övezte az ő optimizmusát, amivel nem igen tudtam azonosulni, ennek ellenére letörni sem szándékoztam a jókedvét. Ezért nem volt mit tenni, egy haszontalan mosollyal próbálkoztam meg. Nem sok sikerrel jártam, főként amiatt, mert a hosszabbra hagyott szakállam alól nem igazán lehetett behatározni az arcizmaim minimális rándulását. Az eligazítást követően magam maradtam rövid időre, s azt nem is akartam elhúzni, mert betolakodóként viselkedtem jelen esetben. A kézmosás alapossága fontosabbá vált, mint kellett volna, de ahogy a nő kijavított és bemutatkozott, bólintottam. Megértettem, ettől függetlenül még nő volt. Hölgy volt, a másik nem képviselője. Olyan, akivel majdnem kilenc éve igazából semmiféle kontaktom nem volt anyámon kívül. A nevét nem amiatt ismételtem el, mert ne jegyeztem volna meg, hanem azért, hogy lássa, megértettem a kimondott kérését. S hogy mindezt betartom-e addig, ameddig ki nem lépek a lakásának ajtaján? - Solomon - kontráztam rá csak a miheztartás végett, elhitetve magammal is, hogy ennyit az ételen kívül is adhattam magamból a nőnek. Ananak. A kötözésre sem szántam több időt annál, minthogy a fáradt, ténylegesen fáradt arcvonásaimmal szembetaláljam magam, ami a tükörből nézett vissza rám és inkább a kötözéssel foglaltam el a bent töltött időmet, csak hogy magam mögött hagyjam a helyiséget a csomaggal. Még a villanyt is lekapcsoltam magam után, hogy a szavaimmal egyetemben megpróbálkozzak némi könnyed humorral, amire megint csak az a furcsa nevetés gurgulázott végig a torkán. Megköszörültem a torkom. Az én szememben ő volt némileg furcsa, az övében pedig minden bizonnyal én, s ez utóbbiban hittem inkább. Elhúztam a szám, ami jelezhette akár azt is, hogy egyébként képes vagyok emberi érzelmekre is. Megint a kezemért nyúlva alaposabban is szemügyre vette a munkámat, ezt kihasználva lehetőségem nyílt arra, hogy az arcát tanulmányozzam. A mélybarna szemeit, az arcát cseppet sem eltorzító anyajegyeket, amik igazán különlegessé tették a megjelenését. - Ha erről a kötözésről fogok álmodok, akkor emlegetni fogom a későbbiekben. Ha emiatt fog csuklani, tudja, hogy én voltam - a kijelentése nem töltött el büszkeségként, egyszerűen csak megnyugtató volt, hogy nem érzett hát vágyat arra, újrakötözzön. Habár meghallgattam volna, hogyan kell szakszerűen, csak mert ő a hivatását követte volna. Én meg csak megcsinálom és kész. S ha már ebben maradtunk, mindent átnyújtottam és el is rendeztem magam, nem volt mást tenni, mint hátraarcot venni, de ahogy elindultam, Ana szava megakasztott a mozdulatban. Annak ellenére, hogy a gyomrom panaszkodott, a szemeim rosszallóan nézték a nő markában éktelenkedő jattot, a szavai mégis elvonták a figyelmem. A kedélyes vallomására zsebre dugtam a kezeimet, az anyját érintő megjegyzésre pedig megvontam a vállamat. Két lehetőségem volt, ami tulajdonképpen nagyon ritkán adódott meg nekem az utóbbi időben és mégsem néztem a pénzt a kezében. Helyette Ana szemei mellett tettem le a voksom, a jobbommal belemarkolva a szakállamba, mintha ki akarnám onnan tépni, pedig csak kisimítottam ujjakkal az összekuszálódott szálakat. - Értékelem, hogy le akarna fizetni, de nincs rá szükségem - az lenne a legutolsó, hogy ilyen alamizsnát elfogadnék. Szintén macskakörmösen megfogalmazva. Két munkahellyel rendelkeztem, s ahhoz képest a keresetem is elfogadható volt, még ha az alvásra és a tényleges pihenésre kevesebb időm is jutott. - Tegye el a pénzt, hölgyem - kezdtem bele. - Ana - javítottam ki magam, leginkább a nő miatt, viszont ebben a pár percben elég egyértelművé vált, hogy ő és az anyja közt semmilyen párhuzam nem vonható. - Maradok, ha szeretné. De csak abban az esetben, ha a kamasz megjelenik és előbb megvacsoráznak, hogy csak amit már nem kérnek vagy nem kívánnak - nem, ez így nem jó megfogalmazás. - Leszek a konyhamalac, ha szeretné - igen, ez így jobb. Mintha itt se lennék. Nem akartam zavarni a köreiket, és mint mondtam, én csak betolakodó voltam itt. - Tudok valamiben segíteni addig? - tettem fel a kérdésem. Mert ameddig ők vacsoráznak, bármit szívesen megjavítottam volna, ha akadt hozzá megfelelő eszköz.
Szelíden elmosolyodtam, amikor udvariasan és roppant logikával elutasította az általam felvázolt – egyébként ugyanezen okokból csak félig komolyan gondolt – megjegyzést. Nehezebb volt megfejtenem őt a szokásosnál, nem gondoltam volna humortalannak, mégis... volt benne valami furcsaság. Nem a tapintatlan fajta, de mégis távolságtartás; és valami ösztönös, megrögzött realitás. Persze tudtam, mikor elég és mikor lennék túl sok, ezért nem erőltettem a tréfát, inkább együttérzőn vállat vontam, amikor a lift működése kapcsán kifejezte, hogy magasan vagyunk. – Senki nem kárhoztatnék lépcsőzésre – ingattam meg a fejem egy kis mosollyal. Abban az esetben valószínűleg előbb mentem volna le magam egy boltba, hogy szerezzek hozzávalókat egy könnyű vacsorához, amit aztán magam dobtam volna össze, de ezt már nem öntöttem szavakba. Nem tartottam valószínűnek, hogy érdekelnék az életem apró nüanszai. Mintha valamiféle mosoly-kezdemény bukkant volna fel az ajkain, de meg nem esküdtem volna rá. Mindenesetre nem akartam tovább feltartani a szűkségesnél, ezért inkább kapva kaptam az alkalmon, hogy legalább valamennyire segíthetek a felsebzett tenyerén. Még ha csak a konyhai csappal és az elsősegély készlettel is. A megszólításomon mondjuk kénytelen voltam némiképp igazítani közben – nem vettem rossz néven, tudtam, hogy csupán az udvariasság szólt belőle, de nem különösebben szerettem, ha nem volt muszáj. Egyszerűbb voltam én ennél a magasztos megkülönböztetésnél. – Örvendek, Solomon – mosolyogtam rá melegen, amikor viszonozta a gesztust, de aztán magára hagytam, mielőtt még terhessé és feszélyezővé vált volna a jelenlétem. Míg a táskámhoz léptem, azon gondoltam, mennyire illik hozzá ez a név, pedig még a gondolat hátterét is nehéz volt pontosan megfogni. Különleges volt és komoly, amit valahogy felőle is éreztem. Nem tudtam pontosan hová tenni azokat a meglepően sötét árnyékokat a meglepően kék szemeiben sem, bár szavam sem lehetett; a komolyságára rácáfolva sikerült megnevettetnie. – Ó, amennyiben ez bekövetkezne, sajnos nem tudok felelősséget vállalni az esetleges viszont-csuklásért – ugrattam egy kicsit. Nem mintha szokásom lett volna bárkit is szidalmazni a háta mögött, de a vicc elbírta az ilyesmit. A búcsú azonban a legkevésbé sem úgy alakult, ahogy vártam volna. Nem, ebben szerencsére nem szerepelt újabb rozsdás szög, és még a lift sem romlott el, ellenben a gyomra korgása felkeltette bennem az öcsémen szocializálódott tyúkanyót. Nem tudtam nem szavakba önteni az invitálást, bár magam sem hittem, hogy elfogadta volna; másik opció gyanánt viszont csak a borravaló maradt az elköszönés mellé. Válaszul olyan áthatóan nézett a szemeimbe azokkal a kék szemekkel, hogy talán még zavarba is jöttem volna tőle – ám amikor elutasította a borravalót, némileg tényleg ezt éreztem. A hölgyemre persze felvontam volna a szemöldököm, de gyorsan kijavította magán, amin halványan elmosolyodtam. – Elnézést, nem akartam megsérteni – engedtem le a kezem, ujjaim közé szorítva a borravalót. Fogalmam sem volt, mennyit keresett futárként és nem is állt szándékomban az anyagi helyzetében vájkálni, de sem futár, sem pincér nem utasította még vissza soha a borravalót. Általában szükségük volt rá. – Csak arra gondoltam, mindenkinek jól jöhet a kiegészítés, ez minden – vontam vállat egy bocsánatkérő mosollyal, nem erőltetve rá a jattot. Szomorú igazság volt ez, de attól még igaz. Sokszor nekem is jól jött volna a borravaló, de ugye... Az már sokkal inkább meglepett, amikor elfogadta az ajánlatomat. Tényleg nem számítottam rá, a mosolyom azonban ugyanannyira derült fel, mint amennyire a meglepetésem volt egyértelmű. Ezek szerint mégsem nézek ki sorozatgyilkosnak, jegyeztem meg magamban. És remélhetőleg ő sem az, jegyezte meg egy gonoszabb hangocska, de elhessegettem a gondolatot. Láttam a szemeit. Nem az. – Nos, ha meghitt családi vacsorát képzelt el nekünk, némileg ki kell ábrándítanom – mosolyodtam el szelíden. – Az öcsémet viszont megpróbálom előkeríteni – tettem hozzá, és már indultam is volna Toño szobája felé, a kérdése viszont megállított. Hátralestem rá a vállam felett és rávigyorogtam. – Nincs borravaló, nincs csapszerelés és villanykörte-csere – ráztam meg a fejem. A legtöbb ilyen dolgot mindig megoldottam magam is, amihez pedig szerelő kellett, hát hívtam hozzá szerelőt. Az ember nem vágyhatott örökre férfira a háznál. – Ha hasznossá szeretné tenni magát, elég, ha becsukja az ajtót! – gesztikuláltam a még mindig félig nyitott bejárati ajtó felé, miközben folytattam az utam az öcsémhez. Bekopogtam, majd benyitottam, de csak a fejem dugtam be az ajtón; Toño még mindig videohívásban volt és épp lázasan körmölt valamit a füzetébe. Sóhajtva húzódtam vissza az ajtóból, halkan visszacsuktam azt, aztán Solomonra pillantottam. – Elmenekül, ha azt mondom, velem kell vacsoráznia? – kérdeztem, a mosolyom főleg a helyzet humorának szólt: mintha egy vadidegen férfit hívtam volna randira a saját lakásomban. – Az öcsém tanul, szóval be fogom vinni neki a vacsoráját és legfeljebb kicsit később csatlakozik majd hozzánk, az anyám pedig a tévé előtt fog enni. Én sosem tévézek evés közben, szóval... igazából választhat – vontam vállat némi huncutsággal a szemeimben. El tudtam képzelni, milyen szívesen vacsorázna az anyámmal. – Ha viszont így is maradna, segíthet nekem a porciózásban – ajánlottam fel, ha már úgyis hasznos szeretett volna lenni az előbb. A borravalót visszasüllyesztettem a táskámba, felkaptam helyette a papírzacskót, aztán a konyhába indultam vele, ha pedig Solomon követett, elmondtam neki, melyik szekrényben találja a tányérokat.
Évek óta csak akkor éreztem, hogy beszélnem kell, ha azzal tényleges információt adok át. Nem volt kenyerem a lélektelen beszélgetés, a csak üssük el az időnket, mert miért ne tartalmú kommunikáció és akkor is a csendet választottam társamul, ha a boltban farkasszemet néztek a pénztár mögül. Ők mindig kényszernek ítélték meg a beálló csendemet, nekem lehetőség volt arra, hogy megfigyeljek másokat. Visszahőköltek a kérem és köszönöm szavaktól és azt sem igazán várták el, hogy köszönjek nekik. Megszokás. Nekem viszont mindez olyan berögződés lett, amit az a rengeteg könyv adott a börtön falain belül, amit olvastam. Az elítélteknek számos lehetőségük volt: hogy tanuljanak, hogy kutyákat képezzenek ki és a legtöbben éltek is vele, ami évtizedekkel korábban lehetetlen volt. S ha ilyen helyzetben is voltunk odabent, attól függetlenül még az elítéltek jó része a szabadulásuk után visszaesővé vált. Nekem nem az volt a legnagyobb problémám, mint amit az öcsém mondott és gondolt. Beau túlságosan is aggódott miattam és emiatt igyekezett az irányítása alá vonni. Sosem kedveltem, ha megmondták, mit tehettem és mit nem. Ana viszont a jelenben javasolt és jót akart nekem. Nem mondhattam nemet minderre. Semmi oka nem lett volna hazudni a hivatásáról és talán ezek az általam vélt bizonyítékok segítettek abban, hogy azt mondjam, maradok, legalább annyi időre, míg a kötözés megtörténik a fertőtlenítés és után, s a neve után én magam is elmondjam, ki vagyok. Csendben, szavak nélkül dolgoztam, mintha ott sem lennék, teher nélkül akartam kivitelezni a kötözést, nem többet belegondolni a mosolyaiba, hiszen nővérként dolgozott. Kötelessége is volt türelmesnek és könnyednek lenni, mert másként nem élhette volna túl a mindennapokat a kórház falain belül. Talán így volt jó, így volt az igazi. - Nem lennénk toplistás bűnözők, hiszen most vallottuk be egymás iránt a kitervelt merényleteinket - a mosoly kezdeménye nyugodt pillantássá változott, beletörődő igazsággá. Nem voltam jó abban, amiben vétkeztem, hiszen a bíróságon elítéltek, s belegondolni sem merek abba, hogy a fiam gyilkosa mennyi éven keresztül rohad még a börtön falain túl. Nem egy helyre kerültünk, talán jobb is, mert ha mindez megtörtént volna, nem biztos, hogy csak a fenyegetőzésnél megállok. Nem tudom, képes lettem volna-e arra, amire Dennis O'Hara, de talán jobb is egynémely gondolatot a mélyre süllyeszteni. A nyugalmat és törődést árasztó környezetből azonban ki kellett szakítanom magam, ezzel csak a korgással tiltakozó gyomrom ellenkezett és a nő is, ahogy a markában megláttam, mit is tartogat - csak azért, hogy nekem azt felkínálja. Nem erőltette ugyan, de a nő mosolya mindent elárult. Nem értettem, miért esett neki az rosszul, hogy nem akartam kiforgatni a vagyonából. - Ez így igaz. Itt tökéletes helye van a pénznek. Csak a munkámat végzek, szívesen teszem azt - bátorítóan átható pillantással néztem a szemeibe, hogy tudja, tényleg így gondoltam. Nővérként nem a bankszektor pénzével gazdálkodott, még csak nem is politikusi fizetéssel kérkedett, csak hogy elfogadjam az ajánlatát, amit egyébként sosem szoktam. Mert csaknem tíz éve soha nem hívott meg magához senki sem enni az öcsémen és a szüleimen túl. Ana szavaira megrántottam a vállaimat, mert a gyertyafényben úszó étkezőasztal gondolata olyan volt, ami alapvetően sosem foglalkoztatott, ezért is hagytam, hogy menjen a dolgára, míg felajánlottam a szolgálataimat bármilyen kétkezi munkára cserében. Elutasított, amit meg is értettem, de az ajtót behúztam a tokjába, kattanásig és ha már ott voltam, akkor az ittlétemet számítva utólag váltam meg a cipőimtől. Ausztrál szokás.. az amerikaiak a legtöbb esetben cipőben járták be a lakást, amihez sosem tudtam hozzászokni igazán. A feltett kérdésre a válaszom azonnali volt. - Talán nem futok el ön elől - biccentettem arra, hogy nem társaságban kell letörölnöm a szakállamba eső és abban nagyon is magukat jól érző ételmaradékoktól megszabadulnom. Elég volt, ha csak Ana látja a szenvedésemet. - Nehéz döntések elé állít, Ana - dörzsöltem össze a kezeimet, elfelejtve azt is, hogy nem rég kötöttem be azt. Nem fájt, de kényelmetlen volt. - Ha nem gond, Önt választanám. Minden bizonnyal az édesanyjával nem ugyanolyan az érdeklődési körünk és nem akarnám megbántani őt holmi barkácsolós műsorral - rándult mosolyba a szám, jeleztem a nőnek, hogy mutathatja az utat, követve az iránymutatást is. Előtte megváltam még a kabátomtól, amit az egyik szék támlájára pakoltam le, s előszedtem négy ugyanolyan mintázatú tányért, nem tudva, hogy valakinek volt-e másfajta prioritása, gyerekkori rigolyája. - Poharat és evőeszközt is vegyek elő? - érdeklődtem, s ha rábólintott, akkor annak megfelelően kiszedtem azokat is, csak hogy aztán mindent szétszedjek az asztalon, hogy könnyebben pakoljon. Megfogtam még a papírzacskót is, hogy könnyebben nyúljon annak aljára az ott elbújó csomagok irányába. Nem kerültem bele az intim zónájába így sem, de határozottabban közelebb voltam, mint akkor, amikor a tenyeremet vizslatta. A szemeim nyugodtan követték a mozdulatait, s ha kellett akkor elvéve tőle az ételt én is pakoltam oda, ahova mondta. - Köszönöm - ennyi és nem több. A lehetőségért voltam hálás, amit tőle kaptam. Remélve, hogy nem a baltás gyilkossal lesz egy utolsó vacsorám. De nem.. talán egy nővér nem azért esküdött fel, hogy életeket vegyen el.
Sokan mondták már, hogy túl jó a szívem, ahogy azt is, hogy naiv vagyok. Sokan jósolták nekem, hogy mindez egyszer majd vissza fog ütni, amikor nem számítok rá. Ez a sokaság most biztosan tűkön ülve, popcornnal a kezében várná, hogy mi lesz ebből; hogy vajon naivan szavazok-e bizalmat egy vadidegennek a jó szívem miatt és ez jár-e majd kellemetlen következményekkel. Én a magam részéről kétlem, és ezt nem a jó szívem és nem is a naivitásom mondatja velem, hanem az, ami miatt a borravalót sem fogadja el tőlem. Nem lesajnál, nem sértő és nem is veszi sértésnek – azt hiszem –, egyszerűen csak azt mondja, a munkáját végzi. A szemeimben sem hála csillan, amikor elmosolyodva visszateszem a pénzt a táskámba, hanem az az érzés, amikor az ember meglát a másikban valami ismerőset és értékeset. Azt hiszem, ezért is marasztalom és örülök annak, hogy elfogadja ezt a szinte semmiből jött meghívást. Persze az ötletet, miszerint hirtelen vízvezeték- vagy villanyszerelőt faragnék belőle ezért cserébe, gyorsan el is hessegetem, az ajtó becsukását kapja meg feladatul egyedül, én pedig az orrom alatt mosolygok, amikor ezt teljesíti. Én közben benézek az öcsémhez, de arra a megállapításra kell jutnom, hogy ketten leszünk az asztal mellett – mondjuk, miután vidáman megmosolyogtam a válaszát, azért felajánlom neki a nappalit és az anyámat, mint másik opciót. Halkan elnevetem magam a nehéz döntés jelzőn, de hozzátesz még valamit, amitől mintha még neki is mosolyogni támadna kedve. Meg is értem. – El kell keserítenem az élettapasztalatait illetően, Solomon. Nagyon sokat kell még tanulnia, ha azt gondolja, hogy lenne esélye elkapcsolni a szappanoperát – tájékoztatom vidáman csillanó szemekkel. Eddig nem vette rossz néven ezeket a játékos ugratásokat, remélem, így is marad. A konyha felé veszem az irányt és amint ő is belép utánam, megmutatom neki, hol találja a tányérokat. Furcsa érzés újra négy tányért látni az asztalon; legutoljára akkor történt ilyen, amikor a bal gyűrűsujjamat még egy karika- és egy gyémántgyűrű ékesítette, de Jared nem volt többé az életünk része, így egy ideje már csak hármasával kellett számolni az ilyesmit. Ez most egy vacsora erejéig megváltozik, de a változás mindig jó, nem? – Poharat, köszönöm – mosolygok rá a kérdésre, csak azért utasítva el az evőeszköz ajánlatát, mert én már a fiókban kutakodok szedőkanalak után, így azokat magam is elő tudom venni ezek után. – A mosogató feletti szekrényben vannak – teszem még hozzá az útbaigazítást. A továbbiakban csendes egyetértésben dolgozunk tovább, de nem is kellenek szavak ahhoz, hogy együtt tudjunk működni, ami kellemes hangulatot teremt és a csend sem válik kellemetlenné. Még örülök is, hogy nem az a kényszeresen csevegő fajta. Szétválogatja az evőeszközöket is, minden tányér kap poharat is, amikor pedig az asztalhoz lépek a zacskóval, átveszi azt tőlem, hogy könnyebb legyen kihalászni a dobozokat. – Burrito vagy quesadilla? – kérdezem, miközben kipakolom a dobozokat. – Mindkettőből ugyanaz a mennyiség van, szóval választania kell – teszem hozzá gyorsan egy mosollyal, mielőtt még rám tudná hárítani a döntést. Ha viszont mégis hajthatatlan ebben, akkor én utóbbit szavazom meg neki, szimplán csak azért, mert szerintem azt még jobban készítik. Segít nekem az ételek kiadagolásában is; megkérem, hogy az öcsém tányérjára pakoljon mindkettőből, míg én magunknak osztom ki a preferenciákat. Az anyám tányérjára kerül a burrito bowl, miénk pedig egy-egy adag quesadilla, vagy ha a burrito mellett tette le a voksát, akkor azt kap. Az egy maradék adagot Toño el tudja vinni holnap ebédre, én pedig főzök neki valami vacsorát műszak előtt. Solomon mögött ellépve egy másik szekrényből előveszem az öcsém vitaminjait és gyógyszerét is, odakészítve a tányér szélére egy kis műanyag tartóban. Annyira természetesnek hat az egész, hogy magamat is meglepem ezzel, és amikor Solomon hangot ad a hálájának, melegen rámosolygok. – Ugyan. Így legalább én sem egyedül eszem – ajánlok fel neki egy lehetőséget, amivel talán kevésbé kell lekötelezettnek éreznie magát. – Adjon nekem egy percet és itt is vagyok... egyébként, nem tegeződhetnénk, ha már együtt vacsorázunk? – vetem fel egy halk nevetéssel, miközben megragadom a tányérokat. Ha nincs ellenvetése, mosolyogva bólintok rá az új egyezségünkre, és mivel tudom, hogy szereti hasznosnak érezni magát, a poharak felé intek a fejemmel. – Megtöltenél két poharat vízzel, egyet kólával és egyet azzal, amit te szeretnél? A hűtőben megtalálsz mindent – adok meg neki még egy útbaigazítást, mielőtt eltűnnék a két tányérral. Az egyiket beviszem az öcsémnek, a másikat anyámnak, ha pedig a poharak is készen állnak, megköszönöm azt Solomonnak és futok még egy kört: víz Toñonak és kóla anyámnak. Ezután már én is leülhetek, ha pedig a férfi megvárt, neki is intek, hogy tegyen hasonlóan. – Jó étvágyat – mosolygok rá, kezembe véve az evőeszközöket.
Nem mondhatnám, hogy a szokásos környezetben lennék: az öcsém két lakásán túl csak anyámékhoz hazautazva másfél hónappal ezelőtt voltam számomra régi-új, ismerősen ismeretlen helyiségekben és az pedig csak még furcsábban hat, hogy ráadásul ezeket az embereket, akik vendégül látnak, még csak nem is ismerem. Tudom, hogy Ana édesanyja nem szívesen látna, de nem is az ő vendége vagyok, mégis, ha megjelenne a színen és kikérné magának, tudom, hogy az első utam az ajtó felé vezetni, hogy elnézést kérve elhagyjam a helyszínt. Nem azért, mert ricsajjal járna és tiszteletlennek gondolna, amiért betolakodtam az életterében, hanem mert én tartom tiszteletben mások kéréseit és életét. Tudom, hogy sokan töketlennek, málészájúnak gondolnak, de a valóság közel sem az. Ha meghal a gyereked és te eltöltesz több, mint nyolc évet a börtön rácsai mögött, akkor majd a szabadulásod után megbeszélhetjük, hogyan viszonyulsz a világhoz és a benne lélegző emberekhez. Maradhatsz ugyanaz a seggfej, aki hibázott, vagy változtathatsz és fejlődhetsz. Én inkább az utóbbit használtam ki, lelassultam és átértékeltem a megélni kívánt pillanatokat azt hiszem. Hogy ilyen voltam-e valójában, mint amilyen a Gutiérrez-lakásban, nem feltétlenül, de nem ismertem a nőt teljesen, hogy annyira feloldódjak, mint ahogyan az öcsémre reagálok. Az anyjáról tett megjegyzést értékeltem és ha nem is biztosítottam róla, hogy eszemben sincs birokra kelni a szappanoperákkal, attól még így volt. Talán jobb is, ha az idősebb nő nem akarta élvezni a társaságom, mert a végén még önkéntes alapon átszabna teljesen az igányeire. Mármint.. tudom, hogy meg kellene borotválkoznom. Hogy fodrászhoz sem ártana elmennem és az is egyértelmű, hogy az öltözékem is számára hajléktalan minősítést kapott, de azt hiszem, hogy nem az ő igényeinek akartam megfelelni. Senki igényeinek sem. A konyhában kapott iránymutatásnak köszönhetően bólintottam, nem tétlenkedve vagy húzva az időt már előszedtem a szerintem használt poharakat - amik elöl voltak, amiken semmi csicsa sem volt, mert nem tudom, mit kezdtem volna, ha szemben találom magam egy kacsa mintázatú, fura ívelésű porcelánnal. Valószínűleg fintorral az arcomon hátrébb toltam volna, hogy a snassz, egyszerűséget kedvelve éljek a hatalom lehetőségével. Nem mintha annak vettem volna, de azért jól esett, hogy nem úgy voltam megfigyelve a helyiségben, mintha lopni akarnék, mint amikor a börtönőrök járőröztek közöttünk, hogy nincs-e valakinél sufnituningos vágóeszköz - volt, aki nem volt képes nyugton lenni, de a zacskónál is segítettem neki, csak hogy a kérdése megakasszon, miközben kipakolt. - Nem bírom én ezeket az izgalmakat - azt illetően, hogy választanom kell. Mindezt persze nem gondoltam komolyan, de heccelni kívántam egy kicsit őt, ha már eddig sem a teljesen fapofa hangulatot céloztuk meg. - De legyen ebben az esetben a quesadilla - nem voltam válogatós, igazából a börtönkoszt megtanított arra, ha nagyon éhes vagyok, bármit meg tudok enni - addig, ameddig valaki igényt nem akart tartani az én adagomra is. Nem sokszor játszották el ezt a társak, mert egy idő után megelégeltem és mint ahogy Jaime-val, úgy másokkal is megbeszéltem a felmerülő nézeteltéréseket többé-kevésbé. Mindig is igyekeztem a békésebb megoldásra, mert nem volt kedvem a letöltendő börtönbüntetés idejének kiszabásával játszani. Egészen addig nyugodtan és mindenféle zavar nélkül segédkeztem, ameddig az a gyógyszermennyiség elő nem került. Felegyenesedve néztem végig az adagolást, de nem akartam megzavarni a nőt benne, egyszerűen csak próbáltam megjegyezni, hány és milyen fajtájú pirulák kerültek az adaghoz, amit oda pakolt, ahova az öccse ételét pakoltam. Meg akartam kérdezni. Nem volt jogom hozzá, hogy tudjam, de a fiamból kiindulva, mindent tudni akartam volna, ha valahol egészségügyi probléma lépett fel. - Nincs ellenemre. Köszönöm szépen - ennyi volt a hála, bár attól függetlenül még a tiszteletet így is, úgyis megadtam volna neki. A kérésre csak biccentéssel feleltem. - Hogyne. Máris! Van preferált víz? Mármint hogy mentes, vagy szén-dioxiddal dúsítottat kértek-e? - nem tudtam, ezért is kérdeztem. Ha már a hűtő felé vezényelt, akkor az utasításnak megfelelően kerültek a kívánt folyadékok a poharakba, a magam részéről pedig a csapvizet választottam, ami nem volt olyan hűs, mint a hűtőből elővett, amit az ujjaim nem annyira kedveltek. Amíg a nő térült és fordult a lakásban az ételekkel és italokkal, addig a feleslegessé váló csomagolást a zacskóba raktam, ami mindent rejtett, azt pedig a sütő mellett a padlóra pakoltam, hogy majd ha távozom innen, akkor le is vigyem magammal a konténerbe. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem értük, ha már az ételüket is képes voltam felenni. Amikor visszaért Ana, csak akkor ültem le arra a székre, amin a kabátomat is hagytam, nekilátva az étkezésnek azután, hogy viszonoztam a kívánságait, de nem kellett három falatnál több, amit lenyelve a kezemet megtörölve a szalvétában - mert quesadillát nem fogok késsel és villával fogyasztani -, a pohárért nyúlva öblítettem ki a számat az ízektől mentesítve, a korty lenyelése után pedig Ana még az asztal által nem elrejtett alakrészletét figyeltem. - Láttam, hogy a gyógyszerek mintegy desszertként lettek odapakolva az öcsédnek - vezettem fel, nem kertelve. - Mi a gond az egészségével? - biccentettem a konyha bejárata felé, mintegy jelezve, mire is gondoltam. - Nem tartozik rám, természetesen nem kell válaszolni rá, ha érzékeny pont, mert mindenki életében vannak olyan dolgok, amiről nem szívesen szeretne beszélni.. úgy nagyjából senkinek sem, ezt aláírom. De abban azért így tudatlanul is biztos vagyok, hogy nem is lehetne jobb kezekben idehaza - egy újabb falatért hajoltam, de nem haraptam. Volt még kérdésem. - A betegségének köze van ahhoz, hogy az egészségügy felé fordultál? - igen, pont ez. Ha eddig nem dobott ki a nő és volt étvágya, akkor most tettem róla, hogy meggyűlöljön ő is és osztozzon az anyjával a rólam alkotott benyomásról. Ez az, Sol, jól csinálod! Inkább a zenehallhgatást kellett volna kérnem.
Ha valaki korábban azt mondta volna nekem, hogy ma este vacsoravendégünk lesz, ráadásul az ételfutár személyében, valószínűleg kinevetem, mondván túlságosan élénk a fantáziája; mégis itt találom magam a konyhában, egy kvázi idegen férfi társaságában, és még csak nem is érződik különösebben természetellenesnek, ahogy közös erővel előkészítjük a vacsorát mindenkinek. Persze kérlelhetetlenül eszembe jut Jared, hiszen ő volt az első és tulajdonképpen azóta az utolsó is, aki férfi létére valaha belépett ilyen módon az életünkbe. Nyilván semmi értelme a két szituációt összehasonlítani, az viszont tény, hogy furcsamód ezúttal sem érzem kellemetlenül vagy feszélyezve magam. Éppen ezért nem is gondolom túl a dolgot, nem próbálom kielemezni a miérteket, egyszerűen csak kiélvezem, hogy egy hirtelen döntést nem kell megbánnom. Miután mindent előkészítettünk, segít nekem kipakolni a dobozokat a zacskóból, én pedig felteszem a nagy eldöntendő kérdést arról, hogy mit kér vacsorára. A zsigerből jövő válasz hallatán felpillantok és vidáman elmosolyodom; értékelem a kóstolgatást és egyben örülök is, hogy ő is kezd feloldódni. Amilyen hirtelen ötlet volt ez, olyannyira jól sülhet el a végén. – Bölcs döntés, magam is azt választottam volna – bólogatok aztán egy kis mosollyal. Nem véletlenül kerül az az én tányéromra is. Őszintén szólva nem igazán tűnik fel, hogy a gyógyszerek látványa megakasztja őt a mozdulataiban. Számomra ez már azoknak a berögzült, természetes mozdulatoknak a része, amit észre sem vesz az ember, csak automatikusan csinálja, mert ez számára a megszokott. Miután ezzel is megvagyok, már készülök is, hogy vigyem a két tányért anyámnak és az öcsémnek, de még időben eszembe jut az innivaló. Erről pedig még valami – a tegeződés. Nem utasítja vissza a felvetést, ami megkönnyebbülés és plusz egy ok ahhoz, hogy ne váljon feszélyezetté a vacsoránk. – Ó – torpanok meg egy pillanatra a kérdésétől. – Igazából csak mentes vizünk van itthon... Remélem, nem baj – teszem hozzá bocsánatkérőn. Erre a részére nem gondoltam, de hátha neki is inkább a mentes víz áll közel a szívéhez, vagy ezúttal kivételt tesz majd. Gyorsan megteszem a magam köreit a nappaliba és Toño szobájába, aztán visszatérek Solomonhoz. Észreveszem a szépen elpakolt és padlóra gyűjtött dobozokat, de nem szólok semmit, csak aprón mosolygok az orrom alatt. Asztalhoz ülünk, jó étvágyat kívánunk egymásnak, aztán nekilátunk a quesadilláknak; én maradok a késnél és a villánál, de nem hibáztatom Solomont, amiért inkább a kezeit választja. Részemről ez inkább szintén amolyan beidegződés. Amikor megszakítja az evést a víz kedvéért és érzem magamon a tekintetét, szinte érzem, hogy kérdés fog érkezni, ezért még idejében lenyelem az aktuális falatomat. A felhangzó kérdés nem lep meg, de egy apró, felismerő mosoly megjelenik a szám sarkában; csak most jövök rá, hogy valóban végignézte a gyógyszeradagolást. A mosolyom aztán szélesedik valamelyest és meleggé válik, amikor mentegetőzni kezd. – Ne aggódj emiatt, nem tolakodó a kérdés – rázom meg a fejem. Leteszem a kést és a villát és én is megtörlöm a szám, hogy igyak pár kortyot, mielőtt válaszolnék. Valóban így gondolom; én pakoltam előtte a gyógyszereket, ki ne lenne kíváncsi? Toño betegsége egyébként sem titok vagy ok a szégyenre. – Leukémia – adom meg a választ egy kisebb sóhajjal, amit aztán azonnal fel is vált egy bizakodó mosoly. – Gyermekkorában diagnosztizálták először, de bátran megküzdött vele. Egyszer visszaesett, de most már két és fél éve tünetmentes. A vitaminok és a gyógyszer azt szolgálják, hogy ez így is maradjon – pillantok rá azzal a mosollyal, amivel mindig is kapaszkodtam az öcsém életébe. Iszok még egy kortyot, aztán újra bólintok egy nagyot. – És igen, jól sejted. Szerettem volna minél többet segíteni neki és úgy gondoltam, ez a kézenfekvő megoldás – vonok vállat könnyedén. Azt nem teszem hozzá, hogy eredetileg az orvosi lett volna a célom, csak a körülmények aztán nem úgy alakultak, hogy megengedhettem volna magamnak. – Igazából nem ezen a területen dolgozom, hanem a sürgősségin, de az alapokon ez nem változtat. – Itt pedig az isten őrizz, hogy a hematológián dolgozzak marad kimondatlanul, de ebbe aztán pláne nem fogok belemenni. – És téged a családod vett rá a futárkodásra? – teszek fel én is egy könnyednek tűnő kérdést, kedvesen mosolyogva rá, mielőtt magamhoz vennék egy újabb falatot.
Régebben szabad bejárásom volt rengeteg otthonba, leginkább a munkámnak köszönhetően és nem azért, mert az lett volna a hobbim, hogy másokra rátörjek. Olyan körülmények között nem láttam az életet zajlani előttem, nekem csak az volt a dolgom, hogy egy élhető, vágyott környezetet alakítsak ki betartva az előírásokat és a társasházi követelményeket egyaránt. Ha valamit magammal hoztam a börtön falain túlról, az az elfogadás és az alkalmazkodás, illetve hogy ne másszak bele mások életébe, hagyjam, hogy mindenki a saját kapcsolatait építse ki, miközben próbáltam magamnak megmaradni. Annak ellenére, hogy nem kellett volna elraktároznom az elmémben, hogy milyen gyógyszerek és vitaminok kerültek a tányér mellé a nő öccse állapota miatt, akaratlanul is igyekeztem megjegyezni a dobozokon ésfiolákon látható neveket. Nem mintha képes lettem volna behatárolni, hogy mely betegségeket tartották azok kordában, mert amennyi kezelés és doktor, mind más és más metódus alapján dolgozhatott - függött a biztosítástól is. Mielőtt még eltűnhetett volna az italokkal, a kérdésemre adott válaszára csak biccentettem. Kávén és vizen éltem én magam is, így nem okozott számomra problémát az, hogy csak a mentes verzió volt jelen Ana lakásában, s ezzel kapcsolatban úgy hiszem, nem is volt más dolgom, mint hogy kitöltsem a kért folyadékokat, csak hogy utána elrendezzem a hulladékot, azzal is segítve talán a családnak. Nem jártam körbe a területet, nem túrtam fel a magánszférájukat, nem tettem kellemetlen megjegyzéseket, csak a csendet választva vártam meg a nőt az étkezéssel és amikor csatlakozott hozzám, megvártam, hogy az övé legyen az első falat - kettőnk közül, a saját tányérjáról, de az étkezés nem feltétlenül foglalta le minden gondolatomat, ezért is szakítottam félbe a folyamatot, hogy felkészüljek rá. Nem teketóriáztam, nem ferdítettem, mert mindig is jobban kedveltem az egyenes beszédet és ha éppen tolakodónak is tűnhettem, attól még érdekelt, hogy az öccse miért kényszerült ennyi orvosságra. Az érdeklődésem és kérdéseim végén egy újabb falat került a számba, csak hogy addig is csendben legyek, ameddig a választ hallgattam. A betegség konkretizálásánál a tekintetemet elvontam Anaról, hogy a szekrényt lessem, ami a gyógyszereket rejtette. Újra megtöröltem a kezem, csak hogy az ölembe vonjam azokat, összekulcsolt ujjakkal, bólintva is a hallottakra. - És ő hogy érzi magát? Ha nem is rosszabbodott az állapota az elmúlt időszakban, változott valamennyire az öcséd hozzáállása és optimizmusa? - visszanézve felé érdeklődtem, mert az egy dolog, ha Ana igyekszik reménykedni, de akkor teljesen feleslegesen teszi, ha a másik fél már feladta. Mindegy, hogy az öregedés vagy betegség jelei támadják meg a szervezetet, ha látod, hogy a másik fél feladta a küzdelmet, bármit tehetsz, akkor sem fog sem stagnálni, sem pedig jobban lenni az illető. Igen, a gyógyszerek segítenek, de mindaz csak a fizikai állapoton és nem a mentális vonalon, már ha nem pszichiátriai orvoslásról beszélünk. - Ha jól sejtem, azért a sürgősségin kevesebb fatális esethez van közötök. Nem hiszem, hogy bárki is szeretne a hematológián dolgozni és végignézni azt, hogy nem tud segíteni, csak megkönnyíteni azt az utat, ami után már nincs tovább. Talán az, ahol vagy, lelkileg könnyebb, még ha le is tudnád választani a munkát a magánéletedtől - az ujjaim közt forgattam meg a poharat, mert nem ittam, csak érte nyúltam a véleményem alatt. - Éveken át tanulod az orvostudományt, és olvashatsz arról, hogy hogyan dolgozd fel a veszteségeket, de teljesen más ez akkor, amikor élesben kell átélned mások utolsó perceit. Arra senki nem tud felkészíteni igazán - megszívtam az orrom, megköszörültem a torkom és megmozogtam a széken, csak hogy az alá húzzam be a bokáimnál keresztezett lábaimat, nagyobb terpeszbe helyezkedve, hogy elférjek kényelmesebben. Lényegében nem csak Anaról beszéltem, hanem magamról is. A fiam elvesztése akkora fájdalom volt, amit már sikerült ugyan feldolgoznom, de nem tudom, hogy biztonsággal kijelenthetem-e azt, hogy teljes mértékben túltettem magam rajta. Volt ugyan majdnem tíz évem mindezen gondolkodni, végigrágni magam, ettől függetlenül azt gondolom, hogy minden szülő nem attól retteg a leginkább, hogy földönfutóvá válik, nem lesz mit adnia a gyereke szájába, hanem az, ha előbb halnak meg, mint ők. És azt sem tudnám feltétlenül megmondani, hogy a lassú halál a jobb, vagy az, amit meg sem tudunk állítani csak azért, hogy nekünk legyen időnk elköszönni a leépülés során a gyerektől. Olyan témák ezek, amiket nem biztos, hogy az asztal mellett ülve, vacsoránál, bárkivel is szívesen beszéltem volna, de a kérdés maga nem ért váratlanul. Mármint annak a témája, mert alapvetően egy beszélgetésben mindkét félnek részt kellett vennie. Sokkal inkább az lepett meg, hogy az ilyen könnyednek tűnő kérdés az esetemben mennyire nem volt az. - Nincs családom - a jobb kezem ujjai az asztal szélén csúsztak végig pótcselekvésként. - Pontosabban van egy öcsém és a szüleim Ausztráliában. Mondjuk azt, hogy szakmát tévesztettem vagy váltottam, melyik kifejezés tetszik neked jobban. Nem lett volna lehetőségem visszamenni a korábbi munkaadómhoz, mert nem alkalmaztak volna akkor sem, ha fejenállok és akkor sem, ha még többet áldozok fel magamból - szórakozottan emeltem fel a jobb kezem, megmozgatva az ujjaimat is, csak hogy jelezzem, szó szerint értettem az áldozatot a két hiányzó ujjpercemmel. Nem volt feltűnő, nem hívtam fel rá legtöbbször a figyelmet, de most azt hiszem, nem hagyhattam ki ezt a példát. - Másfél évvel korábban szabadultam, mint amennyit a bíróságon kiszabtak rám, jó magaviselet miatt. Sok helyen nem foglalkoztatják a börtönviselt embereket - Ana szemeibe néztem és nem amiatt, hogy az ítélkezést várjam tőle. Kit áltatok? Ha bárki más megtudta anyámékon és az öcsémen kívül, mindig bírálat tükröződött a másik félen, azzal az arckifejezéssel, hogy távozhatnék. De sürgősen.
Toño betegsége mindig is érdekes kérdés volt a maga módján. Volt idő, amikor tagadási fázisban éltünk, volt, amikor elkeseredtünk; hol sírtunk, hol mosolyogtunk, hol nyíltan felvállaltuk a helyzetet a bátorsága érdekében, hol úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Amikor az első kemoterápia alatt hullani kezdett a haja, én vágtam le neki nullás géppel, amikor pedig megláttam, hogy sír, gondolkodás nélkül tartottam azt a saját fejemhez is. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam mások, amíg az öcsém nevetett azon, hogy viccet csináltam a kopasz fejünkből. Nem érdekelt, hogy sokan azt hitték, én is beteg vagyok; ha megtehettem volna, elszívtam volna Toño testéből a betegséget, hogy aztán én küzdjek meg vele. A második kemoterápia előtt megesketett, hogy nem fogom én is levágni a hajamat. A második kör... minden szempontból nehezebb volt. Anyának kicsúszott a lába alól a talaj, én pedig elveszítettem a sodrásban az egyetlen embert, aki segíthetett volna a felszínen maradni. Soha nem hibáztattam Jaredet a döntéséért és soha nem próbáltam meggyőzni a maradásról, mert ha menni akart, akkor el kellett engednem. Még akkor is, ha utána mintha még meredekebb zuhanásba kezdtünk volna; Dr. Lawson miatt nehéz volt eldöntenem, hogy még zuhanok-e, vagy már földet értem, nagyon csúnyán. Toño pedig... mostanában gyakran úgy éreztem, hogy sosem állt meg a zuhanásban. Valószínűleg ezért is meredek hosszabban a quesadillámra Solomon húsba vágó kérdése hallatán. – Néha szeretném, ha ő is ugyanannyira kapaszkodna az életébe, mint én – felelem végül, lassan felpillantva rá. Azt hiszem, ez a válasz konkretizálás nélkül is elég sokatmondó, még ha nem is tudom, miért osztom ezt meg egy kvázi vadidegennel. Talán pont azért, mert vajmi kevés az esélye, hogy még egyszer találkoznánk, és az ember szívesebben oszt meg kellemetlen dolgokat olyannal, akinek nem kell később a szemébe néznie. Vagy talán azért, mert ahogy a férfi kék szemeibe pillantok, ismét látok bennük valami megmagyarázhatatlan mélységet. – Nos... ha el is veszítünk valakit, az általában teljesen más – bólintok egy aprót, lényegében igazolva a szavait. A sürgősségire ritkán jönnek be olyan páciensek, akik az öcsémhez hasonló állapotban lennének. Nem kizárt, persze; a leukémia csúnya dolgokat tud művelni, olyanokat, amelyekkel szülők és családtagok a sürgősségire sietnek a beteg hozzátartozójukkal, de ezek sosem vezetnek az elkerülhetetlenhez. Csupán tüneti kezelést igényelnek... hogy elodázzák azt. Mindebből azonban nem fogalmazok meg semmit hangosan, ugyanis Solomon folytatja, a szavai pedig olyan üzenettel bírtak, aminek egyféle megfejtését láttam csak magam előtt. Egy olyan megfejtést, amit nem kívántam volna senkinek. Egy olyan megfejtést, ami sok mindent megmagyarázott volna, amit a szemeiben látok. – Ha úgy érezném, hogy tapasztalatból beszélsz, tévednék? – kérdezem halkan, óvatosan, mint amikor az ember üvegszilánkok között evickél és igyekszik nem rálépni egyik darabra sem. Nem akarok indiszkrét lenni, ezért ha nem válaszol, nem erőltetem a kérdést. Akkor csak megmaradnak a sejtéseim. Bar a részletekre egyik esetben sem merek rákérdezni. Inkább más irányból terelem rá a kérdést, hiszen fogalmam sincs róla, hogy ezzel mennyire a dolog elevenére tapinthatok. A rövid válasz meglep, némi együttérzéssel pillantok fel rá, de inkább attól félek, hogy ez az előző kérdés folytatása lesz és most kiderül, hogy valami katasztrofális esemény elvett tőle mindenkit. Ezután viszont folytatja, én pedig egy egészen kicsit lélegzem csak fel, mert szinte érzem, hogy csak a felszínt kapargatjuk, a mély pedig annál sötétebb. – Ó! – pillantok a feltartott ujjakra meglepve. – Mi történt? Csak nem asztalos volt, vagy ilyesmi? – tippelek. Alighanem szakmai ártalom; legtöbbször az ebből a szakmából jövők sétáltak be hozzánk levágott ujjpercekkel, ujjakkal, rosszabb esetben nagyobb testrészekkel. Ezután viszont újabb folytatás következik, bennem pedig bennem reked a szó egy pillanatra. őszinte megütközéssel nézek rá, de nem az elborzadt vagy rémült fajtával, hanem azzal, amikor az ember nem hiszi el, amit hall. Sok mindenre számítottam volna vele kapcsolatban, de erre egyáltalán nem. Hiszen még a borravalót sem akarta elfogadni tőlem, hogy lehetne börtönviselt? Egy rosszindulatú hangocska a fülembe duruzsolja, hogy látod, tényleg naiv voltál, de nem hiszek neki. Emögött lennie kell valami sokkal többnek. Ha egyszerű lenne az egyenlet, már vagy holtan feküdnék az előszobában, vagy megszabadított volna minket minden értékünktől, de nem ülne itt mellettem, hogy együtt vacsorázzunk. – Ha nem lett volna ellenkező a benyomásom, most azt hinném, hogy viccel – szólalok meg őszintén. Persze, volt már egy-két komolytalan megjegyzése, de ez annál sokkal több, mint ahol mi ketten jelenleg tartunk. Ilyenekkel nem szokott csak úgy poénból dobálózni az ember. – Őrültség, ha most mégsem kérem meg arra, hogy távozzon? – teszem fel a millió dolláros kérdést, ám valóban nem kérem meg rá, csak némileg összevont szemöldökkel – mint aki tényleg nem teljesen érti az egészet – iszok néhány kortyot a poharamból. – Miért kellett börtönbe mennie? – kérdezem végül egyenesen, nyíltan, de nem vádlón tekintve a szemeibe. Ha már ezt bevallotta nekem, azt hiszem, nyugodtan megkérdezhetem. Ha pedig mégis tévedtem volna – amit továbbra is kétlek –, már úgyis mindegy, nem igaz?
Árulkodónak tűnt az a hosszabbra nyúló csend a válasz előtt, mint kellett volna és a kimondott szavak egyértelműen jelezték, hogy ha nem is lemondás rejtőzött a gyerek felfogása alapján, pozitívum semmiképpen sem. Ahhoz viszont, hogy a nőt bátorítsam, ellenkezzek mindazzal, amit benne szakítottam fel esetlegesen a szavaimmal, nem ismertem őt ahhoz annyira, hogy bármivel is próbálkozzak. Talán az elfogadás és a beletörődés volt az egyetlen kísérőm, ami miatt egyetlen bólintással raktároztam el az általa megtudott óhajt Toño miatt. Azt gondolom, ha bárki is tudna lelkesíteni, az biztosan nem én lennék az elmúlt évek tapasztalatával és ezért sem próbálkoztam meg a lehetetlennel. Gyakran a kimondott szavakkal realizáljuk mindazon félelmeinket és vágyainkat, amit előtte még magunknak sem mertünk volna bevallani, Ana mégsem tűnt olyannak, aki ne lenne logikátlan és azt hiszem, hogy az öccse betegsége volt az egyik oka annak, hogy két lábbal állt a földön, mindenféle hiú ábrándtól mentesen. Nem volt szüksége arra sem, hogy ellenkezzek a munkájával, hiszen pontosan tudta, milyen veszélyei voltak annak, hogy a sürgősségin dolgozott - leginkább érzelmi szinten, esetleg mentális megterhelés következtében. Neki volt ott tapasztalata és nem nekem, ezért is hagytam, hogy az általa kimondott igazságot magaménak is tudjam. - Nem. Nem tévedsz. Vannak dolgok, amiken nem változtathatunk és rájövünk arra, hogy tulajdonképpen mégsem csak mi irányítjuk az életünket - odahaza és a New Yorkba költözésem után is szinte minden családban voltak nehézségek, amiket ha együtt képesek voltak megoldani, az volt a jobbik eset, de számos példa volt arra is, hogy a hirtelen az életükbe berobbanó nehézségek szétziláltak egy-egy családot. A mai napig emlékszem arra, hogy az egyik szomszédom bekerült stroke után kórházba és a férje csak annyira volt hajlandó, hogy bevigye a nőt. Másnap összepakolt és lelépett a nyugati partokra, a lehető legtávolabb attól, akivel jóban és rosszban együtt kellett volna maradnia. De ha az én esetemet nézzük, fogalmam sincs, hogy mi történt a gyerekem anyjával azóta, hogy börtönbe kerültem. Eltávolodtunk és a szabadlábra helyezésem után sem kerestem fel, mert tiszteletben tartottam a döntését. Hogy szerettem-e valaha is a nőt annyira, hogy ragaszkodjak hozzá? Nem feltétlenül, mert Moses az előtt fogant, hogy beleszerettem volna az anyjába. Sosem hibáztattam Connie-t. Sosem akartam magamhoz láncolni őt. - Gyerek voltam, amikor amputálták őket. Az öcsémmel összevesztünk valami hülyeségen és ő előbb csapta be a szobája ajtaját, mint hogy én elvettem volna a kezem onnan - vontam meg a vállaimat, mert a magam részéről megtanultam nélkülük élni. Nem akadályoztak a mindennapjaimban és nem is hiányoztak már, de egyes esetekben nagyon is jó beszélgetés-kezdeményező téma volt, most mégis visszahúztam a kezem és nem aköré akartam építeni a diskurzust. Nem szoktam ennyit beszélni, mint ma. Nem szokott ennyire gördülékenyen zajlani egyik társalgásom sem és legtöbb esetben a köszönésen és megköszönésen alapultak a beszélgetéseim. Most - talán az éhség-űző vacsorának köszönhetően olyan dolgokat is a felszínre hoztam a szavaimmal, amit alapvetően nem szoktam megosztani senkivel sem. Beau minden egyes nap telefonon és személyesen, ha találkozunk, igyekszik a sarokba szorítani, hogy beengedjem őt a gondolataimba, az életembe - ami szerinte nincs, mióta meghalt a fiam. Nem így gondolom. Dolgozom. Pénzt keresek, amiből tudom fizetni az öcsém felé a lakásának a bérleti díját. Vezetek autót. A börtön falain kívül lélegzem és nem börtönkoszton élek. Talán azt vártam volna, hogy elküld. Talán azt akartam, hogy törjön a fejem felett pálcát, hogy elítéljen. Hogy kijózanítson és a fejemhez vágja, hogy semmi keresnivalóm nincs itt és takarodjak a lakásból. Eszembe ne jusson ide visszajönni és még csak a nevét is felejtsem el. Ezzel szemben a szavai nem üldöztek el és ezzel zavart össze a legjobban, ha őszinte akarok lenni. Nem reagáltam most sem. Egyszerűen csak őt néztem, amikor beszélt. Amikor nem értette a szavaim mögöttes tartalmát. Akkor is őt figyeltem, amikor azzal a pár korttyal időt húzott és bátorságot gyűjtött és csak az utolsó, kérdéssé formálódó szavaknál néztem le a korábban ismét az ölembe helyezett kezeimre. Az, hogy magázásra váltott a vallomásom után, nem lepett meg. Sőt! - Egy eltévedt golyó az egyik szerettem életébe került és nem voltam képes megvárni, amíg a nyomozás lezárult. Önbíráskodással akartam élni, de csak addig jutottam, hogy fegyvertartási engedély nélkül szereztem fegyvert - valahol ez sem volt normális. Mégsem ez volt a legnagyobb bűnöm. - Félelmet akartam generálni és az illető életére törni.. elég volt csak a fenyegetés és az, hogy meglássák nálam a fegyvert - valósznínűleg nem lettem volna képes lőni. Valószínűleg az idegösszeomlás szélén álltam volna, ha bárkire is fegyvert kellett volna fognom, úgy igazán, élesben. Valószínűleg a fiam elvesztése utáni sokkhatás kényszerített a döntésre. Így, sok év távlatából biztosan másként döntenék, de akkor, abban a pillanatban engedtem, hogy az érzelmeim irányítsanak, a dühöm, az elkeseredés és a sokk. Tudom, hogy nem lehetett visszahozni az élők közé a fiamat, senki sem tudta volna megmenteni őt, mert ott voltam akkor. - Sokan vannak, akiről nem tudná megállapítani, hogy ültek - mert nem mindenki követett el olyan hibát, ami emberéleteket követelt. Aki bent is normális tudott maradni és kimaradt a gangekbe tömörülésekből. Aki nem élt a börtöntetoválások lehetőségével, aki nem tartozott senkinek sem. Tiszteletben tartottam, hogy a szavaival távolságot tartott tőlem.. ezért is váltottam vissza én is ehhez a formához.
Furcsa érzés volt ilyen nyíltan beszélgetni valakivel, akivel lényegében csak nagyjából fél órával ezelőtt találkoztam először; de hát annál nem lehetett furcsább, hogy ugyanezt az idegent most épp magam mellett tudhattam a vacsoraasztalnál, nem? Mások számára talán groteszk jelentként hathatott volna az egész, én viszont kínos feszengés helyett arra eszméltem, hogy még olyan dolgokat is hangosan kimondok, amelyeket néha magamban is nehéz volt beismernem az öcsémmel kapcsolatosan. A nyíltságra való törekvés azonban mintha kölcsönös lett volna, legalábbis erre engedett következtetni, hogy a kérdésemre, amelyet könnyedén háríthatott volna, Solomon is őszinteséggel felelt. Nos, én őszintének éreztem. Miért hazudna ilyesmiről bárki? – Sajnálom – szólaltam meg halkan, őszinte sajnálattal a szemeimben nézve figyelmesen a vonásait. Nem üres szánalom volt ez; nem tudhattam pontosan, mit érez, de jól ismertem az attól való görcsös rettegést. – Senkinek nem szabadna ilyen súlyos emlékeztetőket kapnia. Sajnálom, hogy veled is megtörtént – toldottam meg még néhány szóval az együttérzésemet. Nem kérdeztem meg, kit veszített el, mert nem éreztem volna ildomosnak. A veszteség önmagában is súlyos teher volt, nem állt szándékomban felszakítani a sebeket. Az ujjain mutatkozó hiány már sokkal inkább olyasmi volt, amire rá mertem kérdezni, és ahogy megosztotta velem a válaszát, önkéntelenül is elhúztam a számat, együttérző grimaszba torzítva az arcom. – Ouch. Biztosan nagyon örültem volna nektek a sürgősségin – mosolyodtam el. – Hány év van köztetek az öcséddel? – érdeklődtem aztán egy kicsit. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg a öccse lehetett az, akire nem kérdeztem rá az előbb, mert annak egyértelműen lettek volna jelei a beszédében. A legmeglepőbb fordulat viszont csak ezután következett be. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy megdöbbentem azon, amit mondott, a reakcióm viszont talán legalább ugyanilyen meglepő lehetett; rajta legalábbis azt láttam, hogy nem ezt várta volna tőlem. Épeszű ember talán egyszerűen csak elzavarta volna, én azonban... próbáltam feldolgozni. A józan eszem azt súgta, hogy ebben kell lennie valaminek, valami sokkal többnek, ezért elüldözés helyett csak kérdeztem. A válasz pedig még jobban megdöbbentett. Eszembe sem jutott volna összekötni ezt a korábbi vallomásával, pedig az egész... egybevágott. Megfeszültem ültömben, de nem azért, mert hirtelen félelemre ébredtem volna vele szemben, sőt. A torkomat összeszorította egy érzés, mert ahelyett, hogy a tette mögötti szörnyűséget – de valóban szörnyű volt, ha meg sem húzta a ravaszt? – próbáltam volna meglátni, én arra koncentráltam, hogy mit érezhetett, ami erre sarkallta. Micsoda borzalmas kétségbeesés kell ehhez? Kit kellhet elveszíteni hozzá? Tudom hibáztatni? Magam elé képzeltem, hogy valaki a szemem láttára veszi el Toño életét, a válasz pedig egyértelmű nem volt. Nyeltem egyet, és hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak. – Sajnálom. – Tudtam, hogy ezt egyszer már mondtam, de a hangomba most még annál is több együttérzés vegyült, mint korábban. – Sajnálom, hogy meg kellett élned egy olyan súlyos tragédiát, azt pedig még jobban, amilyen következményekkel járt – mondtam halkan, olyan észrevétlenül térve vissza a tegezéséhez, mint ahogy az előbb az ösztönös távolságtartás megjelent. El sem tudtam képzelni, mit élhetett át, pedig továbbra sem mertem rákérdezni, kit veszített el. Pontosan tisztában voltam, melyik volt a legkeservesebb típusú zokogás a sürgősségi folyosóján, márpedig ha a sejtésem igaz volt, még annyira sem akartam volna megkérdezni. – Van, amit kár is lenne tagadni – mosolyodtam el ferdén, elvégre Solomon is itt ült mellettem, nekem pedig fogalmam sem volt róla eddig, hogy börtönviselt. Nem mindenkinek van az ilyesmi a homlokára írva. Az azonban feltűnt, hogy ő is visszatért a magázódáshoz, és bár nem tudatosan váltottam az előbb, úgy sejtettem, miattam teszi. Előredőltem egy kissé, hogy az asztalra könyököljek, szemeim pedig ismét nyíltan fürkésztek az övét. – Nem állt szándékomban vakon ítélkezni, de csakugyan nem számítottam erre. Egyszerűen nem... keltettél olyan benyomást. Valahogy éreztem, hogy kell lennie mögötte valaminek, ha egyszer a borravalót sem fogadtad el – ráztam meg a fejem egy apró mosollyal, aztán vettem egy mély lélegzetet. Elmúlt az étvágyam, de csak azért, mert nem tudtam szabadulni a gondolatoktól és az érzésektől, amik most nyugtalan méhkasként zsongtak a fejemben. – Fogalmam sincs, mit érezhettél, mit érezhetsz, és nem is szeretnék úgy tenni. Ott voltál, amikor...? – Igazából elég volt, hogy akár csak egy aprót is bólintson, hogy én válaszul szinte összeszorítsam a szemeimet és elmormoljak egy halk káromkodást az orrom alatt. – Ez felfoghatatlan. Annyira sajnálom! – ráztam meg a fejem, újra hátradőlve a székben. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert akármennyire is szerettem volna könnyebbé tenni neki ezt, tudtam, hogy képtelenség. A börtön ténye viszont úgy, ahogy volt, ki is ment a fejemből, mintha nem számított volna. Igazából... nem is igazán számított.
Nem voltam vak, mert tudtam, hogy minden családban voltak és vannak nehézségek, mint ahogy az szembetűnő esetként a Gutiérrez lakásban is jelen volt, ráadásul az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy nem az én gondom a legfontosabb. Minden döntésnek, minden tettnek következménye volt, amiért egy részről több, mint nyolc évig vezekeltem, másrészről pedig egy életen át fogok. A sajnálat és a részvétnyilvánítás természetes volt minden ember részéről, akibe egy kicsi EQ is szorult és nem a szociopaták elméjével rendelkezett, ezért is csak egy bólintással nyugtáztam mindazt, amit Ana mondott ki és gondolt a szavaim következtében. Nem mosolyogtam, annak ellenére sem, hogy az elmúlt majdnem tíz évemben nem sokszor hallottam ezeket a szavakat, s ezekkel az érzésekkel sem sűrűn találkoztam. Nem hatott meg túlságosan, de Ana Sofía túlságosan is emberi volt, hogy ne érezzem azt, megtisztelt a jelenlétével, az együttérzéssel és a sajnálattal is. Ettől függetlenül még nem éreztem azt, hogy megtörnék, hogy újra ugyanaz az ember lennék, aki voltam a fiam élete során, mert az már a múltam része volt. Olyan, amit nem feltétlenül akarnék visszakapni, amilyen nem feltétlenül akarnék már lenni. Mert minden okkal történik. És nem azért, hogy bűnhődjünk a világban, hanem mert úgy kell lennie és nem haragudhattam a világra csak azért, mert az én fiam már nem lélegzik. A veszteségek is elkerülhetetlenek voltak mindenki életében, ám annak mértéke már valóban eltérő volt. Mert voltak olyanok, akiknek könnyedebb utat kellett kijárniuk és voltak olyanok, akiknek folytonos bukkanók és akadályok szabdalták az életútját. A kommentárjára mégis elmosolyodtam, mert hát.. valóban nem sokan örülnek egy csonkolásnak. - Négy évvel fiatalabb nálam - kezdtem bele, szélesedett a mosolyom. - A kórházban a kezdeti sokkos bőgésén túljutva meg akarta volna tartani az ujjperceim, mint hadizsákmány. Nem értette, hogy miért nem lenne jó ötlet - vontam meg a vállaimat. Ma már egyikünk sem volt gyerekes, felnőtt férfiként pedig tökéletesen helytállt a munka világában és sikert sikerre halmozott. Büszke voltam rá, a fenébe is, mert számíthattam rá, még ha olykor fel is dühített az, hogy túlzottan bele akart avatkozni a jelenlegi életembe. Tudom, részben, hogy igaza volt, de azt hiszem, ő sem üdvözölt volna, ha még azt is megmondom vagy kikötöm, mit ehet reggelire. - Milyen szakon van az öcséd? Vagy még nem egyetemista? - említette, hogy tanul. Nem mintha annyira sok mindenhez értenék, de ha nagyon megerőltetném magam, akkor a műszaki rajzok mennének még. Igazából azzal sem sokat érek ma már, tudom jól. A munkaerőpiacon nagyon is a béka segge alatt voltam, főleg azért, mert kivontam magam abból jóidőre. Pontosan emiatt nem esett már nehezemre beszélni a miértekről, még ha maga a konkrét tény kellemetlen is volt, olyan emlékeket idézett elő bennem, amin volt időm gondolkodni. Ha létezne Isten, hinnék, követnék bármilyen vallást is, minden bizonnyal elrendeltetett történésnek venném az életem vakvágányait is, de anélkül.. nem tehettem mást, csak elfogadtam azt, ami történt. Hosszú hónapok álltak rendelkezésemre, hogy feldolgozzam a veszteséget és Kozlov nem csak az orosz nyelvvel ismertetett össze, hanem Vladislav olyan volt számomra, mint a második apám, akivel lehetett beszélgetni annak ellenére is, hogy ő éppen azért ült, ameddig én már nem jutottam el Moses halálát követően. A sajnálat most sem maradt el, ennek ellenére nem azt éreztem, hogy szánalmat érezne. Talán így könnyebb volt. A tekintetem a nő rezdüléseit figyelték, azt, ahogy igyekezte feldolgozni a hallottakat és mindezt szavakkal fejezte ki, lassan engedve el ismételten a magázódás formáját, amit korábban is ő kért, hagyjunk a hátunk mögött. Engedtem a váltásnak ismételten, de ameddig ő beszélt, nem szakítottam meg a gondolatmenetét, elmosolyodva akkor, amikor a borravalót említette, ám a borús pillantás visszatért akkor, amikor ismét előhúzta az elvesztés kártyát, elérve azt, hogy ne a nőt nézzem, hanem a környezetet. A tekintetem a berendezést fürkészte egy ideig, de nem lettem sem agresszívebb, sem nyugtalanabb a témától. Az asztallapról lehúztam a poharat, hogy kiigyam annak tartalmát is, aztán a válasz előtt még felálltam, csak hogy újra megtöltsem azt. Nem elég, hogy az ételüket vettem el tőlük, de még a kiadásaikat is tetézem a fogyasztásommal. - Ott voltunk, igen. Tudod, nem lehetett volna akkor sem megmenteni, ha a kórházban lövik le és millió doki vagy nővér állja körül - tettem le a poharat az asztalra halk koppanással, hogy aztén visszaüljek a székre is. - És azt hiszem, valahol örülök annak, hogy nem kellett szenvednie és a következményekkel aztán utána évekig élnie, mert nem lett volna teljes az élete akkor, ha mondjuk kerekesszékbe kerül, ha lebénul, ha élete végéig fájdalmak gyötrik. Valahol ez is megnyugtató, azt hiszem - néztem el Ana Sofía felé röviden, mielőtt a következő falattal foglaltam volna el a számat. A börtönben megtanultam, hogy nincs olyan helyzet, amikor ne lehetne enni, de valahol tudtam, hogy nem lenne jó mélyebbre süllyedni a téma kivesézében, mert lehet, hogy most láttuk egymást először és utoljára, de nem akartam elrontani a nő estéjét. Elég borzalmat és szenvedést lát a munkája során is. - Édesanyád mindig ilyen volt az idegenekkel? - érdeklődtem inkább Ana életével kapcsolatban. Nem mondhatom neki azt, hogy kiállhatatlan az anyja és a világ összes türelmére szükség lenne hozzá, de nem hazudnék. Persze, konkrétan fát lehetne hasogatni a hátamon, mert nem én voltam az az ember, aki bárkivel is értelmetlen vitákba belement volna. - Vagy csak túl fehér voltam neki? - húztam el a számat félig mosolyba, biccentve a konyha bejárata felé. Mert hát mondjuk ki, már közöm nem volt az Új-zélandi napsütéshez és barnasághoz. - Mondjuk aláírom, igaza lenne. - sápadtarcúnak is hívhatna, akkor sem sértődnék meg.
Kezdőlap
