Rick egy alsó középosztálybeli családban nőtt fel Philadelphia valamelyik ugyanolyan sorházában. Sheridanék olyan helyen laktak, mint mindenki más, és olyan problémáik voltak, mint mindenki másnak. Szerették és utálták egymást, mint bármelyik család. A fiaik pár szobával arrébb, nintendózva, vagy pár sarokkal arrébb, a kosárlabdapályán töltötték a gyerekkorukat, mint minden más gyerek arrafelé. Nehéz volna megmondani, vajon hol mehetett ennyire félre a középső Sheridan-fiú élete. Annyi biztos, hogy félrement.
Rick nem egy rossz srác. Jó srácnak nem nevezném, tekintve, hogy kábítószerfüggősége évekig megkeserítette mind a saját, mind a hozzá közel állók életét – de rossz srácnak se nevezném, tekintve, hogy aktívan igyekszik jóvá tenni, amit tönkretett. Elvégezte a megyei törvényszék drogprevenciós programját, elérte a "365 napja tiszta" feliratú mérföldkövet, és azóta azon dolgozik, hogy kiengeszteljen mindenkit, akinek valaha ártott. Éjjel-nappali eladóként és Uber-sofőrként nem keres annyit, hogy villámsebességgel haladjon végig a névsoron, de próbálkozni azért próbálkozik.
Rick egyszerű valakinek tűnik, és tulajdonképpen az is. Nem túl okos, nem túl magabiztos, nem túl tehetséges. Mégis mindig idegesen jár a térde, mégsem bír megmaradni egy helyben – olyan, mintha készülne valahová. Mindig újabb és újabb tervekkel áll elő, amikkel aztán sosem kezd semmit. A szándékai mindig jók, de a végkimenetel ritkán az. Valahogy mindig elkalandozik a figyelme, valahogy mindig hülyét csinál magából, aztán utólag nem győz magyarázkodni. Pár évvel ezelőtt egy új élet és valamiféle humorista-karrier reményével jött New Yorkba, amit most az egyszer nem neveznék teljesen megalapozatlannak, bár az ember inkább nevetne rajta, mint vele. Mentségére szóljon, ezt ő is tudja magáról. Rengeteget rágódik a saját múltbéli hibáin: hol rontotta el, mit csinálhatott volna másképp.
Többet kereshetne, ha csúcsidőben sofőrködne, viszont gyűlöli a New York-i forgalmat, úgyhogy inkább napközben vezet és éjszaka kasszázik. Laza, sőt, kissé lassú valaki, az utasai és vásárlói mégsem szokták megúszni, hogy ne kezdjen velük ismerkedésbe. Ha nem is világhírű stand-upos alapanyag, a maga módján egy szellemes, közvetlen srác, aki a legtöbb emberrel megtalálja a közös hangot.

Philadelphia, Pennsylvania
2018

Levegő után kapkodva a lépcsőforduló kövére eresztettem a tévét. A térdeimre támaszkodtam, a leheletem kicsapódott a lépcsőház fagyos levegőjében. Rázott a hideg, az izzadságom mégis sötét foltokban ütött át a pulóveremen. Meglepődtem, amikor a húgom tegnap előásta a szekrényéből, mint valami gyerekkori ereklyét.
– Ez a tiéd volt, csak valahogy hozzánk keveredett a költözéskor. Öhm... Szólj, ha már nem jó rád.
Lesütött szemekkel vettem át a pulóvert. Joey-nak igaza volt: az arccsontjaimon sajtot lehetett volna reszelni. A gyerekkori cuccokat kinőni szokta az ember, én épp az ellentétét csináltam.
– Kösz, Joey. – Bátortalanul megköszörültem a torkom. – Eskü, holnapra eltűnök.
Szomorúan rám mosolygott, majd vállon veregetett és megindult a háló felé:
– Jó éjt, Rico.
Mélázva kihajtogattam a pulóvert. Félig már lekopott a hátára nyomtatott Eagles-logó, pedig az emlékeimben még vadiúj volt. Amikor mi, Sheridanék utoljára beültünk egy focimeccsre, még vadiúj volt.
Alig akartam elhinni, hogy máris eltelt öt év. Pislogtam egyet, körbenéztem, és azt láttam, hogy minden barátom elköltözött, lediplomázott, megházasodott. Mindeközben az én életem egy helyben állt: hol a rehabon döglődtem, hol egy átmeneti otthonban – jobb esetben –, rosszabb esetben meg a Kensington Avenue valamelyik összeokádott sátrában. Évről évre mélyebbre süllyedtem az életem feneketlen szartengerében, és akárhányszor azt hittem, ennél már nem lehet lejjebb, sikerült megütnöm egy új mélypontot.
Például, mikor hajnali egy körül a húgom lakásából csórt LED-tévét cipeltem lefelé a negyedikről.
Éppen a földszint és az első emelet közti fordulóban akartam összeesni, amikor meghallottam a bejárati ajtó kattanását.
Joey álldogált a rozsdás postaládák mellett, pórázon tartva a francia bulldogját, Lolát. Lesöpörte a kapucniját a fejéről, felfedve egy döbbent arckifejezést:
– Te most szívatsz.
Magyarázkodni akartam. Bocsánatot akartam kérni.
– Joey! Hát te?
Inkább hülyét tettettem. Az én számból a bocsánatkérések már egyébként sem bírtak semmi jelentőséggel: azokból mindenkinek csak véges számú jut, és én addigra mindet felhasználtam.
– Szerinted? – Karját lendítve a lábánál vakarózó kutya felé intett. – Megsétáltattam Lolát.
– Én meg… – Zsebre dugott kezekkel lepillantottam a lábam mellé állított tévére, majd vissza Joey-ra. – …A tévédet.
Én kileheltem egy erőtlen nevetést, ő megcsóválta a fejét. Azon agyaltam, vajon minek örülne jobban: ha felajánlanám, hogy visszacipelem a tévéjét a negyedikre, és csak utána tűnnék el; vagy ha kurva gyorsan felszívódnék mind a lépcsőházból, mind az életéből.
Némi hallgatás után szomorúan felnézett rám.
– Szóval hazudtál.
– M… Én? Mikor?
– Tegnap. Mikor azt mondtad, hat hónapja tiszta vagy. Azt mondtad, a mostani csak egy megcsúszás volt.
Lesütöttem a szemeim. Láthatta rajtam, hogy gyöngyözik a homlokomon az izzadtság, hogy reszketek a megvonástól – hogy hazudtam. A lépcsőház zöldes fényében némán hallgattuk a befalazott csövek csörgedezését, a távoli szirénák tompa hangját. Kékülő ajkaimon nagy nehezen kipréseltem egy szánalmas, gyenge közhelyt:
– Meg tudom magyarázni.
Joey leszegte a fejét és két ujja közé csípte az orrnyergét. Úgy tett, mintha csak ideges volna, de én tudtam, hogy valójában a könnyeket próbálja magába fojtani. Végül a fejét csóválva, lekonyuló ajkakkal, fénylő szemekkel nézett fel rám. A melegítője ujjait az öklére húzta, megtörölte benne a szemeit, majd átölelte saját magát. Hirtelen olyan aprónak tűnt, a hangszálai mégis a szokásosnál egy oktávval mélyebben bőgtek fel:
– Csak tűnj el…! Vidd azt a szart, mit bánom én, csak ne gyere vissza!
És abban a pillanatban tényleg teljes szívemből sajnáltam, még a megvonás szélén is. Sajnáltam mindenkit, akit belekevertem vagy aki belekeveredett az életembe – de senkit nem viseltem meg úgy, mint Joey-t. A szüleim és a bátyám már évekkel ezelőtt megszakították velem a kapcsolatot; éppen ezért kopogtattam inkább a húgom ajtaján. Tudtam, hogy neki a legrövidebb a memóriája.
A lépcsőház visszaverte a léptei, az akadozó lélegzetei hangját. Mondani akartam valamit, ehelyett megsemmisülten lesütöttem a szemeimet és engedtem, hogy szipogva kikerüljön. Már fél emelettel feljebb járt, amikor visszanyeltem a büszkeségem utolsó szilánkját is, és vérző torokkal utána szóltam:
– Mi lesz a...
A korlátba kapaszkodva megtorpant, majd hátrapillantott és undorral nézett le rám.
– Vidd csak.


Kings County Treatment Court
Brooklyn, New York
2021

Az addiktológus – vagy pszichológus, vagy szociális munkás, vagy ki a rák – egy középkorú, nagydarab leszbikus volt, aki mindig ugyanazt a skótkockás inget hordta feltűrt ujjakkal. Mindig úgy éreztem magam a hangvételétől, mintha a katonaságban volnék, mégis őt bírtam a legjobban a csapatból. Miközben a jegyzőkönyvét díszítgette, én a fotelbe süppedve, széttárt lábakkal vártam, hogy kezdetét vegye a kínvallatás. A jobb térdem idegesen járt fel-alá. A jobb térdem sosincs nyugton, példát vehetne a balról.
Mennyire beteg, ha még a két térdemben is magamat és a bátyámat látom?
– Akkor kezdjük a nehezével, Rick. Nem jelentél meg az előző ülésen, ahogy az azelőttin sem.
– A kutyámnak hasmenése volt – mormoltam kómásan. Sokszor megkapom másoktól, hogy úgy beszélek, mint akinek megalszik a tej a szájában. – Lenyelt valami szart a Prospect Parkban.
– …És, mint tudjuk, azzal a feltétellel vettek fel téged a programba, hogy együttműködsz majd a feltételekkel. Ennek értelmében köteles vagy megjelenni a bíróság által elrendelt konzultációkon.
Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, úgyhogy leporoltam azt az ürességtől kongó, idióta barom fejemet, mintha épp most mentem volna végig rajta a nullással. Azt is meg szoktam kapni másoktól, hogy túlságosan izgága vagyok, és valószínűleg ebben is igazuk van. Nem bírok megülni egy helyben, sose bírtam.
– Minden rendben?
Lemondó fújtatással szegtem le a fejemet. Az ablakon beáramló fény megvilágította a dohos iroda levegőjében kavargó porszemeket.
– Mm, nem az, csak… – Hanyagul vállat vontam. – Asszem, kezd leesni, hogy ennél még a sitt is jobb lett volna. Ülök pár hónapot, azt’ csá. Sima. Itt meg ilyen-ológus, olyan-ológus, és még hátra van egy év.
– Ha börtönbe kerülsz, ki gondoskodik majd Dexterről?
A tekintetét kerülve megvakartam a tarkóm, de a szám sarkából előbújt egy keskeny félmosoly.
– Maga té’lleg profi.
Szigorú, férfias vonásai viszonozták a mosolyomat.
– Akkor tegyük fel, hogy a program helyett a fogházat választod, és tegyük fel, hogy pár hónap után szabadulsz.
– Mhm.
Széttárta a karjait, egyik kezében golyóstollat tartva.
– Mihez kezdtél volna azután?
Előre nyúltam és tépkedni kezdtem a farmerem kopott, foszlásnak indult anyagát.
– ...Gondolom, folytattam volna ott, ahol abbahagytam – ismertem be gyerekes vállvonással. – Pár hónap, és porolhatom is le a vádlotti öltönyt.
– Az egész kezdődhetett volna elölről.
– Kábé.
Ismét az az elégedett, mégis megértő mosoly ült ki az arcára.
– Még mindig úgy gondolod, hogy "simább" lett volna a börtönt választani?
Egy ideig a jobb térdemmel szemeztem, de végül cinkos mosollyal felsandítottam rá. Valami azt súgta, Loist nem fogom tudni átbaszni.

Kings County Treatment Court
Brooklyn
2022

– Maverick Cole Sheridan – szólított az emelvényhez a bíró.
Vetettem egy gyors pillantást Lou-ra, aki bátorításképp rám kacsintott, hülyéskedve, csettintve egyet az ínyével.
A torkomat köszörülve feltápászkodtam és az emelvényhez sétáltam, ahol pedig fegyelmezett kapus módjára összekulcsoltam a kezeimet a tökeim előtt. A bíró homlokráncolva, a papírjai meg a szemüvege mögül pillantott fel rám. Tőle balra egy ünnepélyes amerikai zászlót tűztek ki, a jobbjánál egy ásványvizes palack rondított bele a képbe. Letette a papírjait és az asztalára könyökölt.
– Nos, hogy érzi magát?
– Remekül, Bíró Úr.
– Örömmel hallom – mosolyodott el. Felsóhajtott és hátradőlt. – Mr. Sheridan, be kell vallanom, eleinte nem sok bizalmam volt magában. Többször nem jelent meg a tárgyalásokon, elhanyagolta a közérdekű munkát, de még a rehabilitációját szolgáló foglalkozásokon sem mutatott túl sok hajlandóságot. Ha Ms. Lois Kemper fel nem szólal az érdekében, én már egyetlen mulasztás után elrendeltem volna a büntetőeljárás lefolytatását.
Az ajkamba harapva lesütöttem a szemeim és reménykedtem benne, hogy a bíró nem kezdi el felsorolni az összes hibám és vétségem, mert akkor kurvára itt éjszakázunk.
Ehelyett felállt abból a hatalmas, bőrhuzatú székéből, és fekete talárja alól kinyújtotta felém a kezét.
– De szerencsére egész hamar megemberelte magát. Gratulálok, Mr. Sheridan. Sikeresen elvégezte a Kings County törvényszék drogprevenciós programját.
Alig akartam elhinni, hogy tényleg eljött ez a nap, ez a pillanat. Évek óta nem mosolyogtam olyan szélesen, mint aznap a tárgyalóteremben. Kihúztam magam és serényen kezet ráztam a bíróval.
– Köszönöm – hálálkodtam meghatottan.
– Hadd nyújtsam át az oklevelét.
– Köszönöm, ez… Köszönöm!
Mint valami menyasszony az oltáron, mindössze ennyit sikerült összeraknom, elnevetve magam zavaromban. Átvettem a fekete keretbe foglalt oklevelet, majd egy pillanatra hátrafordultam a padok felé, hogy vigyorogva felmutassam Lou-nak. Kitetovált kezeivel körkörös mozdulatot végzett a homloka előtt, majd urizálva fejet hajtott.
Még soha életemben nem voltam magamra ennyire büszke.
Még soha életemben nem voltam magamra büszke.

Philadelphia, Pennsylvania
2022

Joey a kanapéján heverve szürcsölte a kínait, amit hoztam neki. A pálcikáit időnként kivette a papírdobozból és az alkarjával arrébb tolta Lola bumszli fejét.
– Te meg mit meresztgeted itt a szemed? – nevetgélt teli szájjal. – Most ettél!
– Ne bántsd már, nem látod, hogy csóró így született?
Joey nem figyelt rám: mire felnéztem, már gügyögve dögönyözte Lolát. A nappali közepén ültem, lábakat csavarva az új "QLED 4K hangvezérlésű okostévéjére". A cucc enyhén elütött a lakás összethriftelt bútoraitól, és lehet, hogy ráment a fél vesém is, de mindenáron bizonyítani akartam Joey-nak, hogy többé nem kell aggódnia miattam. Amikor megmutattam neki az oklevelemet, alig akart hinni a szemének – még az ablak elé is odatartotta, hátha hamisítvány, hátha a papíron kanyargó aláírásokat csak odanyomtatták.
– Apáéknak mondtad már?
– Hozzájuk még nem jutottam el. – Sejtelmes mosollyal felnéztem rá. – Van egy listám.
Joey fekvőhelyzetből megemelte a fejét, három tokát varázsolva magának.
– Listád?
– Mindenkiről, akit valaha átbasztam. És akiket ki akarok engesztelni.
Joey hümmögve magába tömött egy adag rizstésztát.
– Mwow. – Megvillantotta a szemöldökeit és teli szájjal röhögött egy sort. – Ez a leg Rick-ebb terv, amit valaha hallottam.
A "Rick" tervekkel pedig az szokott lenni a probléma, hogy soha a büdös életben nem lesz belőlük semmi.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az egyik legnehezebb harc az életeben, az a függőségekkel és önmagunkkal vívott csata. Mindenképp elismerésre méltó, hogy a nehézségek ellenére kitartottál és eljutottál idáig. El tudom képzelni, hogy micsoda harc lehetett, hogy legyőzd önmagad. Méltán lehetsz büszke, és biztosan a testvéred is büszke rád.   A család sok szart képes megbocsátani, ha látják, hogy őszinték a szavaid.

Igazán élveztem minden sorod, tökéletesen megelevenedett előttem Rick és az a mérhetetlenül nagy csata aminek a főszereplője volt. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő lépés, hogy sikerül-e rendezni a családdal a dolgokat és végre képes lesz-e a normális ösvényen maradni
Én szurkolok neki

Szint és rangot admin fog adni, addig is vesd bele magad az oldal világába, jó játékokat kívánok

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!