Ez a nap úgy kezdődött, hogy nagyon sok volt benne a „ha” kezdetű mondat és magam sem láttam előre sokat. Az apám állapota romlott és több időt igényelt az ápolása, azt a javaslatot kaptuk, hogy látogassuk többször és vigyünk képeket be, ha esetleg nosztalgiázni könnyebben menne neki. Már magam sem tudtam, hogy mi tenne jót neki, mert arra nem álltam készen, hogy fotókat keressek, mert az egyet jelentett volna az anyám emlékének felidézésével, aztán meg szembe kellett volna néznem a jelennel és Mallorie elvesztésének tényével. Még azt sem mondtam el neki, hogy megszületett az unokája. Jelentőségteljes esemény lett volna egy nagyszülő életében, hogy tudjon róla, de tartottam tőle, ha felvetem, akkor azzal el is fogadom, hogy felnevelem a fiamat. Lorie halála átírta a forgatókönyvet, mert előtte még biztos voltam benne, hogy közösen látunk neki a hármas életnek, de ez már csak egy ábrándkép marad. A névválasztással is meggyűlt a bajom, de kénytelen voltam neki adni valamit, mert nem élhet anélkül. Az Abraham mellett tettem le a voksomat, talán a szeleburdi öcsém is szerepet játszott benne, de tetszett ez a név. A nagyapám jutott eszembe, akinek az ügyvédi pályát is köszönhettem…ugyan soha nem meséltem senkinek róla, mert Caleb még nem is élt, amikor meghalt, de őt is így hívták. A tiszteletemet akartam leróni az öreg előtt, és habár még nem gyakoroltam a szülői feladatokat, attól még ennek valami kötődést kellett volna jelentenie. A kis kártyáján ez állt, és nekem mégsem fűződött semmi érzelem hozzá. Naponta többször is telefonáltak a kórházból, hogy menjek be és nézzem meg magamnak a fiamat, de képtelen voltam rá. Az anyját láttam volna magam előtt és annak a veszteségét. Nem bírtam feldolgozni, hogy Lorie már nem élt, és ez részben az én hibám volt. Kérleltek, hogy akkor legalább az üvegen keresztül lessem meg, de az alkohol és a kábultság jobb programnak tűnt, mint elmerülni a szarban érzelmileg. Éppen arra törekedtem, hogy kizárjam az életemből ezeket a szarságokat. Az apámmal is gondok voltak, aztán jöttek a lovak és most ott tartottam, hogy az estét nem abban a hangulatban akartam zárni, ahogyan indult minden. Nem mondom, hogy a problémák nem lesznek ott, de Cora társasága felért egy adag droggal is, mert átmenetileg megteremtette azt a közeget, ahol az aggodalom elkerült és egy kicsit a régi Jude lehettem. A viccelődő és flörtölős pasi, akit nem izgatott mások véleménye, de annyi minden változott azóta, hogy csak a felszínen szerettem volna maradni. Fuldokoltam és egy kis szünetre vágytam. Bármit is jelentett ez az este, nekem mentőövként jött és éltem is a lehetőséggel, hogy az utazásom előtt még egy kicsit magamba igyam a terapeuta nyugodt magatartását. Fura lenne beismerni, de talán ő volt az egyetlen jelenleg, aki képes volt mellettem maradni veszekedés és mindenfajta méreg nélkül. Elüldöztem már nem is egy embert, de most örültem neki, hogy nem kell egyedül lennem és eltereli a figyelmemet a hétköznapi baromságokról. Jobban vonzott a beszélgetés és a kártyázás kombó. Annyi témát érintettünk már ma este, hogy nem is sikerült megjegyeznem az összeset, de a lényeg elraktározódott róla. A maci megléte és a saját lakás már felért volna egy kettősséggel, mert Cora igenis gondolt a jövőjére, jó befektetést csinált, de közben valahol még kislány volt, aki plüssel aludt és szeretett a lakásán úgy viselkedni. Láttam benne az erős nőt, de a naiv teremtményt is. A legtöbb esetben az lett volna a zsánerem, ha valaki határozott, de idővel be kellett látnom, hogy ezen igényeim megváltoztak. A negyvenhez közel már nem imponált, ha valaki állandóan harcolni akart és játszmákba bonyolódni. A világ változóban volt, de én ragaszkodtam valamilyen szinten a régi eszmékhez. A férfi hódítson és ne a nő, ha valakinek van tartása, akkor sokkal több mindene van, mint amit az átlag elmondhat magáról. Corában megvolt az a bizonyos plusz a kezdetektől fogva és csak idő kérdése volt, hogy mikor lesz hatással rám. A munkamorálja tetszett és szívesen dolgoztam volna egy csapatban vele, de aztán az üzleti úton megzavarodtam tőle és már hirtelen több volt, mint egy potenciális alkalmazott jelölt. Pandora mellé jó választás lesz, de azért mégis ott bujkál bennem a kisördög és arra vár, hogy kitörhessen. Ma este szeretünk a határokkal játszani és amikor elveszíti a harmadik kört is a huszonegyezésben, és eldől, hogy én nyertem, akkor mámorító érzés suhan át az agyamon. Izgalmasnak vélem, hogy döntést hozhatok egy olyan hétköznapi tevékenység felett is, mint az etetés. Az édességért nem vagyok oda alapjáraton, de ma este jót tesz a szervezetemnek, ha már napokon át csak alkoholhoz nyúltam. Mielőtt még mondhatnék valamit őt figyelem és a lelkesedését a New York téma kapcsán.
- Szerettem Chicagot, de ez is nagyváros, mint New York. A szeles jelző illik rá, de a sok felhőkarcoló ott sem marad el. Én kedvelem, ha éjszaka a sarkon találok egy boltot, de abban igazad van, hogy kiélvezni a város lehetőségeit nem lehet. A zöld parkok sem olyanok, ahol az ember elbújhat a város zaja elől…a szirénák sosem alszanak, és megfogtál valami érdekeset. Tudod mi az, amit utálok ebben az országban? Bárkinek lehet fegyvere…és ez nem jó. Mennyi galiba adódik abból, hogy a szabad akarat érvényesül és gyerekek ölnek iskolákban, szomszédoknak lőnek le másokat…idegenek támadnak azért, mert azt hiszik jogos az önvédelem, pedig nem. Hiányzik az igazi megfontoltság…de mára ennyi politika elég. – mosolyodom el halványan és áttérünk az evésre. Az ölemet ajánlom fel és a közös fogyasztást is a keksz kapcsán.
- Jól van. – fojtódik belém a szó, amikor megjegyzi, hogy stabilan ül. Igen…én is az vagyok még, de ki tudja, hogy mikor tör ki belőlem a vihar. A szemem elsötétül és már nem annyira tisztán kék, csillog benne egy kis arany is, amint felmérem, hogy mennyire lecsökkent a közöttünk lévő távolság. A levegő sűrűsége megváltozik, ahogyan az édes keksz a nyelvem hegyére vándorol és érezve a mellkasomban dobogó izomköteg rándulását úgy csúsztatom át a másik felét az ő szájába. Másodperceken belül összeérnek az ízek és azzal együtt a kettőnk nyelvjátéka is. Könnyedén engedem át az ösztöneimnek a főszerepet és marok rá a fenekére ezzel is azt hangsúlyozva, hogy mennyire nem érdekel a keksz, csak őt akarom érezni minden egyes területen. Nem lépünk át határokat, miközben mégis, de lassan, elnyújtott tempóban merülök el a szájában, mint valami kalandparkos helyen. Igazán kellemes és magával ragadó a hév és a visszafogott elegancia keveréke, ahogyan közeledünk, de most nemcsak testileg. Mielőtt mondhatnék valamit meg is szakad a csók, de nem hagyja abba a kényeztetést. A nyakamra téved a nyelve és puszikkal halmoz el a tűzzel játszva. Mondanom se kell, de délen készülődés van, aztán megakaszt, mert olyasmit kérdez, amire nem voltam felkészülve. Értetlenül pislogok egy sort, de annyira reményteli és angyali, hogy csak bólintani tudok rá. A kezei a két hónom alatt futnak el és úgy ölel át, hogy közben a vállgödrömbe hajtva a fejét. A samponja illata azon nyomban felkúszik az orromba, de nem ez az egyetlen egy furcsaság. A karjaim önálló életre kelnek és magamhoz húzom. Lehunyom a szemhéjamat és a zaklatott légvételeim lassulni kezdenek, de még ijedten érzékelik, hogy változóban van valami. Az orromat a nyaka pereméhez nyomom és beszippantom a bőrét. Istenem…olyan, mint neki. Megremegnek a vállaim és bár nem így terveztem, de némán elindulnak a könnyeim is. Annyira sok…nem bírom el, de itt van ő…és ez most felkavar….

Mallorie létezéséről nem tudtam és nem azért, mert nem avatott be, hanem azért sem, mert én sem kérdeztem. A kezdeti ellentéteket és heves vitákat felváltotta a lassú összecsiszolódás és amikor úgy éreztem, hogy minden rendben köztünk, akkor robbantotta Jude azt a bizonyos bombát a kapcsolatáról - noha jelezte, hogy már nincs közük egymáshoz - és arról, hogy a nő Jude gyermekét hordta a szíve alatt. Nem voltam képes feldolgozni, hogy mégis mennyire szabadon és féktelenül élte a mindennapjait, nem a kicsi körül forgott minden szabad pillanata és önző módon még én is elvettem Lorie-tól és a kisfiától Jude-ot. Szavakkal nem, de vággyal, érintéssel és beszélgetéssel követeltem magamnak a férfit, miután visszatértem Angliából, csak hogy napok alatt szilánkosra törjön minden jövőbeli tervem, hogy mit szeretnék. Nem követelőztem, nem akartam több lenni az életében, mint ami voltam és azt hiszem, hogy az utóbbi időben csak sodródtam az árral anélkül, hogy ragaszkodtam volna bármihez is. Mert nem tudtam, hogy én magam is valójában fel voltam-e készüle arra, hogy többet akarjak, hogy valakit az életem részesévé akarjak tenni, s talán ez volt a legfélelmetesebb: úgy lett helye a férfinak a mindennapjaimban, hogy ő sem akarta azt, egyszerűen csak így alakult.
Nem tudom, hogy ott akartam-e lenni, amikor nem őszintén és nem vállalva azt kicsúszott a száján az, hogy gyereke lesz.. nem akartam részese lenni, amikor Sawyerrel szinte egymásnak mentek és kiderült, nyakig benne volt a drogok világában a tanár. Nem hiszem, hogy valaha is jelen akartam lenni, amikor Jude elveszíti a számára az egyik legfontosabb embert, s mégis ezek a pillanatok határozták meg őt leginkább. Ezekben a pillanatokban derült ki mindkettőnk számára, hogy az élete mégsem annyira tökéletes, mint amit láttat az ügyvédi pálya, a sikeressége, a mindig határozott, önbizalommal teli jelleme. Szemtanúja voltam annak, hogy az események megtörték őt és felzabálta minden nyugodt és megfontolt döntéshozatalát. Mégis tiszteletben kellett tartanom azt két héttel korábban, hogy elutasított, csak azért, hogy elfogadjam, ennyi volt. Nem tudom, hogy lemondtam-e róla, de úgy éreztem, hogy nem ragaszkodhatok egy elképzeléshez, ami soha nem fog megvalósulni. Nem hazudok, ha azt mondom, a kapcsolatunk - legyen bármilyen is az - hullámvasút lankáin és emelkedőin csorgott, most, az este előrehaladtával éppen úgy éreztem, hogy felfelé csordogáltunk, ahol nem voltak elvárások, nem voltak kötöttségek sem. Jól esett vele beszélgetni, s még jobban esett az, hogy hallottam őt nevetni, mert jól állt neki, talán feledtette az elmúlt heteket vele a mai este. Tudtam, hogy még korántsem volt túl az eseményeken és azzal is tisztában voltam, hova fog menni és miért. Habár ezernyi kérdésem lett volna a jövővel kapcsolatban, a kisfiáról, hogy hogy van, hogy mi az, amiben esetleg tudnék neki segíteni, úgy döntöttem, hogy nem fogom sarokba szorítani az ingoványos jövőképpel. Mégis önzőnek éreztem magam bizonyos pillanatokban.
Érdeklődve hallgattam végig a Chicago-New York összehasonlítást, olykor bólintva is a szavaira, de ahogy a fegyverekről alkotott véleményét kifejtette, egy pillanatra elgondolkodtam. Ha csak felületesen ismertem volna őt, akkor bizony abban a hitben lettem volna, hogy preferálja a fegyvereket, de rá kellett jönnöm, hogy tetszett az, hogy lassan-lassan egyre több dologról kiderült, azonos gondolkodásunk volt, s a véleményünk sem volt olyan ellentétes, mint az elején. Már épp szóra nyitottam volna a szám, amikor elhessegette a politika témát, ezért sem folytam bele még jobban, csak engedtem neki. Nincs több politika, ahelyett az alkunknak megfelelően vesztesként az ölében helyezkedtem el, csak hogy aztán a keksz helyett az ajkainké legyen a főszerep. Ma már kétszer táncoltunk vissza a lehetett volna folytatása is.. táncból, egyszer a hasam szólt közbe, utána pedig Jude volt az, aki elmenekült a fürdő irányába, mégsem tanultunk belőle. De azt hiszem, hogy nem is akartam, mert engedtünk a kísértésnek mindketten, de annyi nem volt elég, mert érintenem is kellett őt. Talán ezért öleltem át fél kézzel, talán ezért fúrtam az ujjaimat a hajába. Talán ezért csúszott a tenyerem és az ujjaim a füle alá, az állkapcsára, talán ezért is szakítottam meg a csókot aztán levegőt préselve a tüdőmbe.. mégsem tudtam elszakadni tőle, csak annyira engedve a szavaimnak, hogy a pillanatnyi vágyamat tükrözzék azok.
Fogalmam sincs, mikor öleltem meg utoljára férfit, aki nem a családtagom volt. Óvatos kérdés volt, bizonytalan, amivel láttam, mennyire megleptem őt, de ahogy bólintott, úgy nem tétlenkedtem. A karjaim szorosan fonódtak a teste köré, csak hogy az arcomat a vállgödrébe fúrva lélegezzem be az illatát és az erejét.. mert erős volt és biztonságos. Még inkább azzá vált, amikor közelebb húzott magához, s már épp lehunytam a szemeim, amikor megrázkódott az ölelésben. Két szívdobbanásnyi időt hagytam magamnak, mielőtt egy puszit adtam a vállára, csak hogy megmozduljak az ölelésben, felemelkedve vagy elemelkedve annyira, hogy felnézhessek Jude-ra, de a két könnyfolyam láttán ismét összeszorult a szívem. Automatikusan húztam a karom kettőnk közé, hogy óvatosan, ujjbeggyel morzsoljam el a bőréről a könnycseppeket, mielőtt odahajoltam volna, hogy a borosta-fedte arcára és oldalt, az állvonalára adjak pár puha puszit. Tudtam, hogy minden megváltozott. Az elnyújtott, a csókunkba bújtatott hevessége már a múlté, s azzal is tisztában voltam, hogy én idéztem elő.. valahogy, de biztos voltam abban, hogy közöm volt a változáshoz. A bűntudat egy pillanat alatt robajlott végig minden gondolatomon, de igyekeztem nem nagyobb jelentőséget tulajdonítani mindennek, mint amennyit kellett a részemről.
- Minden rendben lesz, Jude.. - a szavaim halkan csengtek, mégis bátorítón, s ha a szemeit kinyitotta, akkor gyengéd, türelmes bátorítással rámosolyogtam.
- Szeretnél így maradni? - tettem fel a kérdésem csendesen, meghagyva neki a döntés jogát. Nem tudtam, hogy mit szeretne most, hogyan tudnék neki segíteni. Az biztos, hogy ameddig nem tett ki az öléből, én sem igyekeztem el onnan, bal kezem még mindig ölelte őt, jobbom pedig a mellkasán nyugodott az előbbi mozgolódásom miatt. - Egy kicsit, ameddig nem lesz könnyebb... nem kell beszélned sem, ha nem szeretnél, csak... bármi is legyen, amit érzel most, ne tartsd magadban... Ha pedig szeretnél, beszélhetsz is- nem tudhattam, hogy mi juthatott konkrétan eszébe, de Lorie, a kisfia és az öccse tökéletes recept volt ahhoz, hogy ne érezze jól magát. Hogy megtörjön és ahhoz is volt joga, hogy szétessen.. amennyire kellett, hogy utána össze tudja magát rakni.. építkezni, újra erőre kapni.
- Nem kell erősnek lenned mindig... - ha nem tolt el magától határozottan, akkor az előbbi közvetlen közelségbe burkolózva újra átöleltem, újra a fejemet a vállgödrébe fúrtam, hagyva, hogy Jude ezt a pillanatot is megélje. Én pedig itt voltam, ha szüksége volt rám. Ha zsepire, akkor jobb ötlet híján a sushihoz kapott szalvétát szedtem el, hogy ne kelljen magára hagynom.. de ha úgy döntött, hogy elég az ölelésemből, úgy kikelve az öléből mellé ültem le, nekitámaszkodva a kanapénak, felé fordulva, tenyeremet az alkarjára simítva finoman.
Tényleg nem akartam őt magára hagyni most. Semmilyen értelemben sem.

Sok mindent megéltem már nőkkel kapcsolatban, de ez most felülírta az eddigi tapasztalataimat. Megértettem, ha szexre vágytak, vagy ajándékot akartak, de a törődéssel meg a beszélgetéssel már ingoványos talajon jártam, hát akkor mit kezdtem volna egy sima öleléssel? Sosem tudtam, hogy milyen az, ha az anyukád csak úgy simán magához von, és azt érzed, amit ilyenkor szokás. A biztonságérzetemet nem a sajátomnak köszönhettem és sokáig még az sem volt igazán világos, hogy milyen az, ha valaki ennyire gyöngéd veled. Apa a maga módján próbálkozott, de mégsem született nőnek, ezért nem is tudott úgy működni, mint ők. A testvére sokat segített akkoriban, ha anya eltűnt vagy magánkívül volt, és ő mesélte nekem egyszer, hogy nincs baj azzal, ha igénylem az öleléseket és a puszikat. Én abban a hitben léteztem akkoriban, hogy ezt ki kell érdemelni, mert anya csak ritkán babusgatott minket, ellenben, amikor a legkisebb öcsémet várta, akkor folyton a hasát simogatta és beszélt hozzá. Sosem értettem, hogy mi a különbség már a meglévő és az útban lévő gyerekek között, de éreztette, hogy ő más lesz. Sawyer nem nyavalygott az ilyesmiért, de én tudom, hogy vágytam rá. Örültem már annak is, ha anya több figyelmet szentelt nekem, mint a testvéreimnek. Különleges lettem és nem akartam osztozkodni rajta. Miért nem lehetek az egyedüli gyermek? Szerettem a testvéreimet, de azért anya szeretetére jobban sóvárogtam. Egyszer el is csíptem egy beszélgetést a szüleim között, akik inkább veszekedtek és az volt a téma, hogy miért érezteti velem azt az anyám, hogy nem vagyok elég. Apa korán felismerte ezt és jobban ügyelt is rám, de végül sosem teljesült be az álmom. Anya emléke kísértett, és már nem tudta visszacsinálni a hibákat. Felnőtt fejjel aztán megtanultam, hogy akkor vagyok erős, ha az érzéseimet eltitkolom és csakis a fizikai vonásokra koncentrálok. Rachel nem azért szeretett belém, mert annyira a személyiségem vonzotta volna. Sikeres voltam az egyetemen és kitűntem a tömegből és neki az kellett, ami másnak is. Idővel láttam be azt is, hogy elhamarkodottan jegyeztem el, mert elvakított a szépsége. Felszínesen funkcionált a kapcsolatunk és az érzelmi oldalát el is kerültük, de még az sem volt elég, amit nyújtani tudtam. Fel lettem szarvazva és ott megfogadtam, hogy soha többet nem leszek gyenge egyetlen nő kedvéért sem. Mallorie megízlelhette, hogy milyen a vad oldalam, és igen…uralkodtam felette, de közben bíztam benne, hogy meg fog változni. A drogokat választotta helyettem és ha nem lettem volna vak, akkor korábban elengedem a kezét. A gyerek összezavarta a képletet és most itt álltam egy fiúval és egy elvesztett nővel, akit szerettem, de nem mutattam ki felé. Lehettem volna kedvesebb vagy megértőbb is, de elment és nem maradt esélyem jóvá tenni a hibámat. Összeomlottam a halála után és megint magába szippantott az örvény. Az önpusztítás már jól ment, mert ilyenkor eltompítottam a belsőmben burjánzó érzéseket és megint fittyet hányhattam a valóvilágra. Nem hiányoztak a szánalmas pillantások és a gyásszal járó empatikus egyedek. Mindenhol ott voltak, de én messziről kerültem őket. A munkahelyemet is mellőztem és szabadságra küldtem magamat, hogy legyen egy kis időm a sebeimet nyalogatni. A Coránál töltött pár óra alatt azt hittem, hogy uralom az emóciókat és egészen összeszedett lettem, de azzal az egyetlen kérdésével a földbe döngölt. Minek akar mindig érintkezni és belelátni a lelkembe? Sötét van odabent és nem vágyom a fényességre, de csak rábólintok a dologra és egészen át is adom magamat a helyzetnek. Mereven ölelem át eleinte és fogalmam sincs, hogy jól csinálom-e, de a kezem lassan ereszt ebből a fagyos állapotból és eljutok addig, hogy felolvadjak. Az arca a vállgödrömbe illeszkedik és az illata körbeölel, mint egy védelmező burok. Megtörik bennem valami és az elfojtott gyász úgy tör fel a mélyből, mintha egy csapot nyitottak volna meg. Az első könnycseppeket nem is realizálom, az évet nem tudnám megmondani, hogy mikor sírtam utoljára. A férfiak nem gyengék és nem sírnak, de belül tomboltam és emésztett a bűntudat. Elszakadok a testemtől és csak lebegek, mert az új és fájdalmas. A vállamra hintett csók és aztán a közénk húzott kéz az, ami visszaránt. A búzakék íriszeim őt fürkészik, de megszólalni nem merek. A számon érzem a könnycseppeket és az újabbakat kibuggyanni, de kész vagyok letörölni is, hogy a bizonyítékok eltűnjenek. Annyiszor hallottam már ezt a „minden rendben” lesz szlogent, hogy immunissá váltam vele kapcsolatban. Mallorie meghalt, az anyám meghalt és nem volt visszaút. A tekintetem a nőre fókuszál, de csak a szám széle remeg meg. Sosem láthatott más ilyen állapotban, de neki sikerült előidéznie és még nem tudtam, hogy ez mit jelent kettőnkre nézve. Abban se voltam biztos, hogy itt akarok maradni, mert küzdöttem a valódi énemmel. Szoborszerűen várakozom és a testem nem mozdul, de az idő telik és nekem muszáj tennem valamit, vagy mégsem? Az elhangzó mondat után kiszakad belőlem egy bent rekedt levegőadag és cseppet sem bánom, hogy visszahelyezkedik a vállamhoz. A háta mögött keresztezem az ujjaimat és úgy teszek, mintha ez most gyógyítana. A közelségére koncentrálok és behunyom a szememet. Nem ismert erővel sodort el a gyász, és ha ki is mondom, hogy ez mi, akkor sem fog változni semmi. Ölelem, mert ez esik jól és az orromat a hajába fúrom. Megint ez az édeskés virágillat, de tudom, hogy a mellkasomban keletkező kő enged és csak könnyebb lesz a légzés is. A vágy a múlté, most csak azt tudom, hogy nem akarok megmozdulni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A perceket megduzzasztom és most helyet cserélek vele, mert én hajtom a fejemet az ő mellére és a hallgatózást választom. A fülem membránján ver éket a szívverése, ami gyors, de ahogyan ölelkezünk le is lassul. Nem szorítom erősen, vagy csak nem veszem észre, hogy már nincs is közöttünk távolság. Egy gyufaszálat sem lehetne leejteni…ilyen lett volna, ha anya magához ölel? A világ teljessé válik ezekben a törékeny másodpercekben és a kékjeim mögött egy egész élet játszódik le. Mallorie elvesztése elemi erővel olvaszt magába, de most van egy támaszpontom.
- Miattam…halt meg ő is. – távoli a hangom, olyan mintha nem is én beszélnék. Rekedtes és mély.
- Lorie…aztán meg az anyám. – foglalom össze és beszippantom a Cora féle illatot az orromba. Békesség.Nyugalom.Elfogadás. Elég vagy Jude.

Olyan hirtelen jött ez a ma este ötlete, hogy igazán nem is tudtam rá felkészülni sem. Tervezni pedig végképp. Nem mondom, hogy kapkodtam azután, hogy hazaértem, de teljesen kiment a fejemből az, hogy valamit ennünk is kellene. Hogy hogyan is fogadjak méltóképpen egy férfit a lakásomban, hiszen Nicholas óta nem volt közöm senkihez sem. A hivatásom teljes mértékben kitöltötte a mindennapjaim, elszoktam már attól, hogy apán és néha Felixéken kívül bárki is velem egy légtérben lehessen. Miközben ezernyi forgatókönyv pörgött végig a gondolataim, jöttek és mentek a lehetséges ötleteim az estével kapcsolatban, mégsem ragadtam le egyiknél sem, mert igazán mégsem volt időm semmire sem a felszínes kapkodáson túl. Nem tudom, hogy terveim közt szerepelt-e az, hogy megkérem rá, hadd öleljem meg. Nem voltunk már idegenek egymásnak és mégis, de a testiséget megéltük és a köztünk lévő feszültség már szexuális felhangot kapott csak, nem pedig olyan jellegű volt, ami miatt ne tudtam volna megmaradni vele egy légtérben. Nem tudtam volna azt sem megmondani, hogy miért szerettem volna megölelni őt. Talán azért, mert úgy elodázhattam volna az egy pillanat felkorbácsolt szenvedélyünket és egy kissé le akartam-e hűteni a kedélyeket. Vagy egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy valakit közel érezhessek magamhoz, vagy azért, mert végre a csókjaink és a szex után úgy éreztem, hogy megérdemeljük ezt a fajta bensőséges közeledést is..
Egy ölelés lehetett üdözlő, baráti, ami csak szeretetet szimbolizál, de lehetett intim és bizalmat szimbolizáló is... úgy éreztem, hogy eljutottam arra a pontra, hogy az utóbbival éljek, habár Jude-ra nem akartam tolakodva kényszeríteni mindezt. Nekem természetesebb volt az ölelés azt hiszem a szüleim - leginkább Callum betegsége következtében - minden alkalommal éreztették, hogy fontosak vagyunk mindketten, hogy büszkék voltak ránk és anyáékat a mai napig szívesen és szeretettel öleltem magamhoz és nem volt ritka az sem, ha puszit adtunk a másiknak. Nem túlzó mennyiségben, de velük szemben sosem voltam rest.. mert ők voltak a biztos pont az életemben, akikre bármikor számíthattam és akiknél csak egy szavamba került volna és mindketten ugranak. Tudtam, hogy szerencsés voltam, hogy az eltitkolt és elhallgatott problémák ellenére is olyan családmodellt mutattak felém, amilyet követendő példaként éltem meg, mert végtére is a boldogságot is beárnyékolja egy-egy borzasztó pillanat.
Éreztem, ahogy Jude görcsösebben mozdult az ölelésre, de nem terveztem sem megfedni őt, sem pedig helyezkedni a kezei ügyében. Egyszerűen csak úgy mozdultam az elején, hogy nekem legyen kényelmes, hogy aztán mindketten egy picit igazodjunk a kettősünknek teljesen idegen pozícióhoz és a magam részéről nem terveztem így maradni egészen reggelig, mégis beburkolóztam a férfi meleg biztonságába, hosszú, nyugodt sóhajjal engedtem szabadjára a bennem munkálkodó addig nem is igen érzett feszültséget... hagyva, hogy az ő görcsössége is feloldódjon abban a ritmusban, ami neki volt megfelelő. Nem követeltem, nem szorítottam magamhoz mégjobban, s amikor éreztem a testében a változást, muszáj voltam reagálni rá. A könnyei megtörtek engem is, a látható fájdalma pedig felaprózta a lelkemet, szilánkjaira repesztve azt a nyugalmat, amit addig éreztem mellette. Muszáj volt hozzáérnem, az ujjbegyeimen elmorzsolni a szenvedésének lenyomatát, csak hogy elmondjam... jelezzem felé, nincs egyedül, azt tesszük, ami neki jó. Ha beszélt volna, meghallgatom, mégis a csendre tette le némán a voksát, ezért engedve a döntésének visszahelyezkedve, ismételten két kézzel öleltem őt, hagyva, hogy a pillanatok percekké duzzadjanak. A légzésem is lelassult és valahogy igazodott a férfiéhoz is menet közben, s nem izgatott, hogy odalent az utcán a néha elzúgó szirénát vagy éppen gyorsabban közlekedő autókat hallottam.. nem rezzentem össze akkor sem, amikor valamelyik szomszéd erőteljesebben csapta be az ajtót, s csak akkor nyitottam ki a szemeim, amikor Jude megváltoztatta a pozíciónkat. Hogy ne legyen kényelmetlen egyikünknek sem, most én voltam az, aki a vállait öleltem át, hüvelykem lassan simatott végig gyengéden a haján, hogy aztán puha érintéssel a tarkóján simítsak végig, pont akkor, amikor megtörte a csendet.
Önvád.
Önostorzás.
Gyász és bűnbak keresés egyazon időben. Beharaptam az alsó ajkam, a lelkem pedig elnehezült ezektől az érzésektől, mert a szenvedése nyilvánvaló volt. Most még inkább, hogy ki is mondta ezeket.
- Ez nem igaz, Jude! - halk, mégis magabiztos állítás volt ez a részemről. - Vannak alkalmak, amikor nem tehetünk semmit azokért, akik elmennek. Nem lehetsz ott minden pillanatban egyetlen ember mellett sem, hogy óvd és vigyázd minden lépését, minden döntését. Érezhetsz mások iránt felelősséget, szeretheted őket teljes szívedből és ők is érezhetik ugyanezeket, de mindenki magára kell, hogy vigyázzon elsősorban.. önmaga miatt, nem pedig csak azokért, akik az életünk részesei - óvatos, gyengéd megofgalmazás volt ez a részemről. - Ha anyukád.. el is ment és nehezebb volt nélküle, édesapád ott volt nektek és veletek.. nem hagyott magadra, mert ott van melletted a két öcséd is. Elképzelni sem tudom, hogy mennyire nehéz lehetett nélküle ténylegesen felnőnöd, de hidd el, hogy.. ennyi év távlatából nagyon büszke lenne rád - nem erőszakosan, lassú mozdulattal cirógatták az ujjaim a vállát, mintha azt üzenném a mozdulataimmal is, amit korábban a szavaimmal: minden rendben lesz.
Nem tudom, hogy volt-e jogom Lorie-ról beszélni. Olyan friss volt még ez, patakokban vérző sebként tátongott Jude szívében és lelkében. Nem akartam tovább roncsolni őt. Nem akartam fájdalmat okozni és nem akartam az lenni, aki a gyászát még elviselhetetlenebbé teszi.
Mégis mondanom kellett valamit, mert az önvádja mételyezővé válhatna.
- Lorie sem hagyott itt téged teljesen és sosem fog.. ugye tudod? - suttogássá lágyult a hangom, mielőtt a férfi hajába csókoltam volna hosszan. Lorie is itt hagyott neki egy fiút. Mert lehet, hogy az élet és a drogok elvettek tőle valakit, de ugyanúgy adtak is neki. Egy aprócska babát, aki az övé volt és aki miatt mindig ott lehetett Mallorie. És nem.. most nem gondoltam arra, hogy az élet igazságtalan. Nem követeltem magamnak az elvesztett magzatok helyett másikat. Most.. ebben a pillanatban az a két eset jelentőségét vesztette és totálisan háttérbe szorultak. Mindenki átélt már veszteséget. Mindenki életéből kisétáltak olyanok, akiknek nem szabadott volna még.

Gyengének lenni az egyik legnehezebb dolog volt a világon. Gyerekként még nem tudtam azonosítani ezt az érzést, mert a szüleimtől függtem és ott is ki voltam téve az anyám hangulatának és szeretetének, amit néha megvont, csak hogy büntessen vele, vagy éppen egy kicsivel többet adott, hogy úgy érezd te vagy a világon a legkülönlegesebb ember. Az öcséim közül talán Sawyer ment még át hasonlókon, de a legkisebb Hyde fiú csak anyánk hiányát tudhatta a magáénak. Azt hiszem, hogy mindannyian a magunk módján küzdünk és nem beszélünk róla, mert túl valódi lenne a veszteség érzete. Haragudtam az anyámra, nem tagadom, hogy a mai napig nehezteltem rá, mert elhagyott bennünket és fontosabb volt neki a drog, mint a saját vére. Apa mindent megtett, hogy más színben tüntesse fel, de ahogyan az idő haladt előre és apa emlékei is elkezdtek halványodni, már csak az maradt, ami az én fejemben élt. Anya egy talány volt, akihez a puszta sóvárgás és szeretetéhség kötött. Belátom ennyi év elteltével, hogy a női ideálom nem volt jó és a legtöbb nőmben azt kerestem, amit benne. Meg akartam váltani őket, vagy éppen uralkodni felettük, hogy ne legyen esélyük elhagyni. Csúnya felismerés az is, hogy a magamhoz láncolással az ellenkezőjét értem el, mert Lorie inkább menekült a halálba, mintsem az életet választotta volna. Hazugság lett volna az utolsó néhány perc, ami megadatott nekünk a műtőben? Szürreális élményként vésődött belém a kép ahogyan a kezemet fogja és a gyerekünk után érdeklődik. Éreztem belül, hogy meg kell nyugtatnom őt, nem lesz baj, ha nem úgy szereti a fiát, mint én. Mallorie elment és már nem tudom visszacsinálni a hibáimat, de itt hagyott cserébe egy gyereket, akivel jelenleg nem tudtam mit kezdeni. A teendőkből sem láttam ki a temetés végett, de ott volt az a bizonyos ellenállás, ami nem akart múlni. Nem álltam készen, hogy felneveljek egy gyereket teljesen egyedül és úgy tegyek, mintha mindig is erre vágytam volna. Napok óta a gondolataimba merültem és az esélyeket latolgattam, hogy mi lenne a legjobb számára. Az anyja nélkül csak félig lesz egész és ezt soha nem fogom tudni pótolni. A szüleim házasságából megtapasztaltam, hogy a női szeretet nem pótolható és a fiamnak ugyanazon kellene átmennie, mint nekem, ha most amellett teszem le a voksomat, hogy én nevelem fel. Mindenem megvan és mégis úgy érzem, hogy ez is kevés. Könnyebben oldok meg problémákat a munkahelyemen vagy nyújtok támaszt a testvéreimnek, mint döntök a saját sorsom felett. Ideje lenne megállapodnom az egyik oldalon és kimondani, hogy mit akarok, de Lorie temetése előtt nem megy. Az egyetlen feladat, ami előttem áll a temetés megszervezése és a végtisztesség megadása a saját otthonában. Kolumbia veszélyes és más körülmények között ki is hagynám, de erre most nem mondhatok nemet. A szívem mélyén örökké okolni fogom magamat, de ez olyan jó lett volna, ha mélyen marad. Cora egyetlen kéréssel igázott le, és még nem volt nő, aki erre képes lett volna az anyám óta. Az ölelés pontosan az a fajta gesztus, ami túlmutat már egy sima csókon is. Nem ölelgettek, soha nem mondták nekem úgy igazán, hogy szeretnek. Fordítva már cselekedtem, de ma este minden jel arra mutat, hogy valaki más akar gondoskodni rólam és ez megfagyaszt. A ledöbbenés vagy a teljes sokk szélén állok-e? Magam se tudnám megmondani az első néhány másodpercben amíg a testem ellenem dolgozik és a jeges testtartás mellett maradok. Viszonzásra nem merek fogadni, de ahogyan múlnak a másodpercek úgy közeledek az ismeretlen felé. Cora fenekén pihen meg a kezem, de csak finoman súrolva a keresztcsontját. Rémült kisfiú módjára igyekszem az ölelés ritmusát felvenni, de a szokatlansága miatt még nekem is új az érzés. Vele együtt valami át is szakad bennem és már nyoma sincs a szexuális vonzalomnak. Az ösztönöket felülírja a kapcsolódás egy másik szintje. A veszélyesebb oldaláról közelítjük meg a viszonyunk mivoltát. A szexuális feszültséggel tudok mit kezdeni, de azzal nem, ha megölelnek és éreztetik velem, hogy az empátia valódi. Gyakran alkalmaztam a munkában a felszínes változatát, de ez most sokkal mélyebb és durvábban élem meg. A könnyek azt hiszem azért indulnak meg a szemem sarkából, mert ráeszmélek, hogy mennyire sokáig őriztem a fájdalmamat. Hetek teltek el a kórházas jelenet óta, de mégis mintha megint visszarepültem volna oda. Lorie utolsó hörgése és az ígéretem, hogy vigyázni fogok rá. Az anyám hamuszürke arca az öcsém születése után, az apám összeomlása…ezek mind újra előjönnek és nem a legjobb formájukban. Az emlékekben az a szép, hogy az idő elmossa a negatív vetületét, és csak a nyugodt és kellemes részeket hagyja meg. Az apám talán ezért ragaszkodik annyira az anyámhoz. A szerelem csak akkor múlhat el, ha valóban feladjuk a másikat? Az apám mindvégig hitt az anyámban, de én nem voltam képes elhinni Lorie-nak, hogy meg tudna változni. Miért hazudtam neki azokban a másodpercekben, amikor az élete elixírje a végéhez közeledett? Nem tudom a válaszokat, de most a fájdalom szétrobban a mellkasomban és rázkódom. Mikor sírtam utoljára? Tippet sem mernék tenni, de ez most átjárja minden porcikámat és cseppet sem fullasztó…csak egyszerűen sok.
A finom kéz a hajamon és a tekintet, ahogyan összekapcsolódunk. Hangosan kimondtam pár igazságot és úgy gondolom, hogy ettől nem lesz egyszerűbb, de könnyebb igen. Cora aggódó pillantása csak még jobban összezavar, de nem húzódom el tőle, pedig azt kellene tennem. Az érintkezés eme szintje nekem már tabu és nem szoktam megengedni, most mégis elviselem.
- Az anyám? – kissé abszurdnak hat, hogy büszke lenne rám, de ráhagyom Corára, mert csak én tudom, hogy milyen volt ő. Lorie más tészta és a gyerekre való utalás kizökkent a katatón állapotból. A búzakék íriszeimet rávezetem a nőre.
- Lorie halott és van egy gyerekem, akivel nem tudok mit kezdeni Cora. Nem tudom, hogy szeretem-e, vagy készen állok-e felnevelni. Mástól megkaphatná azt a szeretetet, amit tőlem nem. Tudod milyen érzés anya nélkül felnőni? Az öcsém az élő példa rá…mindenkiben őt kereste, sóvárogtunk a szeretete után. Ezt nem akarhatom a fiamnak. Egy anya nem pótolható férfi gondoskodással. – tartom fogva a szemei világát.

Távolról sem volt az életem tökéletes, annak ellenére sem, hogy igyekeztem úgy élni, hogy másoknak ne okozzak gondot és segítsek a mindennapokban mindenkin, akin csak tudok - akár egy kedves szóval, beszélgetéssel vagy egy mosollyal. Azzal is tisztában voltam, hogy sokan naivnak és jóhiszeműnek tartottak, de mi értelme volt a másokat kiforgatni a valójukból? Az lenne naiv, ha azt állítanánk, hogy csak a saját életünkben léteznek nehézségek, hogy csak mi küzdünk meg minden egyes nap a saját démonainkkal. Mr. Keane az utca túloldalán azért költözött el, mert kerekesszékbe került és hiába laktam kellemesebb környezetben, mégsem volt akadálymentesített. A lányával él együtt, aki feladta a munkáját, csak hogy otthoni ápolásban részesíthesse az édesapját, mert annyi pénzük és félrerakott pénzük nem volt, hogy egy szakápolót megfizessenek. Brian, a főnököm - mert ő tényleg az volt, nem pedig a felettesem.. nem beszélt róla sohasem odabent, de azóta annyira elviselhetetlen, mióta a felesége egy ostoba kattanásában egy fának vezette az autót, amelyben ő és a kisfiúk utazott.. Jerry nem élte túl, a nő viszont teljesen felépült és úgy tesz, mintha nem is vesztettek volna el valakit, aki az életet jelentette egykor nekik. Tudom, hogy nagyon sok pillanatban képtelenek voltunk elviselni Brian viselkedését és reakcióit, de mindenért nem hibáztathattuk őt. Próbált, annyira próbálta magát túltenni ezen és talán ezért is vastagodott meg a képe évekkel ezelőtt, hogy a gyászát elfedje, hogy a vesztesége ne uralja a mindennapokban. Sokszor ő is úgy tett, mintha világ életében ennyire kiállhatatlan lett volna, de mi, akik régebb óta dolgoztunk a Kensingtonban, tudtuk, hogy mindez csak félig volt igaz. A pletyka és az elejtett igazságok lassan szivárogtak be a mindennapjainkba és ne legyünk álszentek - minden munkahelyen volt egy dolgozó, aki.. jobb szeretett mások életében kutakodni és vájkálni, mintsem hogy a munkájáról ítéljék meg őt igazán.
Ha nem is volt az életem tökéletes, s a szüleim házasságának mélységeibe sem láttam bele mindig, nem véletlenül voltak együtt lassan negyedik évtizede és nem véletlenül tartanak ki egymás mellett a mai napig. Számomra ők azok, akiket mint szülőként és összetartozókként követni akarok és nem is hiszem, hogy létezne akkora igazság vagy csalódás, amiért az irántuk érzett szeretetem ás büszkeségem csorbát szenvedne. Sosem az számított, hogy mekkora házban éltünk, hiszen nekem az volt a természetes, de nem vágytam többre, nem úgy neveltek, hogy telhetetlennek lenni ideális, hogy a kapzsiság előny és hogy az akaratosság erény lenne, mert az öcsém érkezése, de leginkább a betegsége rávilágított mindannyiunknál arra, hogy vannak a kézzel fogható kiváltságoknál fontosabb dolgok is az életben. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az ő élete vált a horgonyunkká, ő az, aki a földön tart minket és ő az, aki miatt nem éri meg hazugságokba bonyolódni, mert az idő véges és sosem tudhatjuk, hogy mikor jön el az utolsó pillanat, amikor már nincs többé.. Ha titkon, mélyen eltemetve tudtam is, hogy ő életem egyik tragédiája, akkor sem hibáztattam volna érte, nem állítanám be őt soha bűnbaknak, ahogyan a két elvesztett magzatot sem hívnám elszalasztott reménynek, sötétségnek, még ha akkor, abban a pillanatban úgy is éreztem, hogy megszakad a szívem. Jude sötétsége pedig Lorie elvesztésével kezdte igazán bekebelezni, mert ha el is ejtett a hetek, hónapok alatt némi információt az édesanyjáról, a hiányáról, Mallorie hiánya igyekezett őt felemészteni. Minden bizonnyal nem volt tisztában azzal, hogy a gyász mely szakaszát élte meg és ezzel semmi gond nem volt, mert ez egy folyamat, amit egyszer biztosan végig kell járnia és akkor sem tudnám őt siettetni, ha évek óta ismernénk egymást. Ezt az utat neki kell megtennie.. neki kell elfogadnia, megemésztenie, hagynia, hogy a régi csúf emlékek és az elvesztés egyszer majd lehetőséggé és jóérzésű emlékké váljon. Nem terveztem, hogy ennyire mélyre taszítom őt és ezért egyrészről lelkiismeretfurdalásom is volt, szavak nélkül bántam meg a tettemet, mert nem akartam neki fájdalmat okozni.. még beljebb tolva a fullasztó érzésekbe őt, s mégis hálás voltam a pillanatért, hogy itt lehettem vele ezekben a nehéz pillanatokban.
- Szeretném azt hinni, igen - hogy az anyukája büszke lenne rá, Sawyerre és a legkisebb öccsükre. Nem hiszek az eredendő rosszban és gonoszságban. Mégsem forszíroztam tovább a témát, mert a férfi emlékei is haloványak voltak az édesanyjáról.. én pedig még csak nem is ismerhettem őt, így nem volt semmiféle alapom mindezt mondani, mégis úgy hittem.. hogy talán reményt adni az egyik legtisztább, legönzetlenebb tett. Jude kálváriája folytatódott, Lorieról viszont próbáltam úgy beszélni, hogy azzal ne sértsem meg őt még jobban, nem az volt a célom, hogy fejtvesztve meneküljön, mert az elmúlt két hétben pontosan ezt csinálta Jude is és bevallom, én is. Lassan, megfontolt szavakkal kezdtem beszélni az elhunyt nőről - az anyáról, aki a férfi életének meghatározó szereplője volt - erről kétségem sem volt. De nem ismertem őt. Nem tudtam, hogy milyen volt a drogok előtt. Jude előtt. Akkor, amikor tiszta volt, de egy valamiben biztos voltam.. ha Jude nem szerette volna őt, akkor nem fájna neki ennyire az elvesztése. A szavaim után, óvatos érintéssel hagytam, hogy az ügyvéd úgy mozduljon, hogy az neki kényelmes, megvárva, hogy beszéljen, hogy kimondja a gondolatait és nem is vágtam a szavába. Sokáig figyeltem az arcát.. a szemeit, a rezdüléseit, de úgy éreztem, hogy támadnám azzal, ha ölelném.. ha simítanám, ha érinteném, ezért valamikor a mondandója felénél már csak a karjait értem puha tapintással, de nem simítva végig a bőrét. Olyan téma volt ez, ami komolyságot igényelt és szerettem volna megtisztelni azzal Jude-ot, hogy nem terelem el a figyelmét.. Mégsem bírtam elszakadni a szemeitől. Még akkor sem, amikor megtörten beszélni kezdtem
- Bárhogy is dönts a babával kapcsolatban, egyik sem könnyebb a másiknál. Valóban egy olyan környezetet érdemelnek meg a kicsik kivétel nélkül, ahol szeretik őket, ahol a lehetőségeikhez képest mindenfajta támogatást megkapnak és azt sem várhatja el senki, hogy hirtelen kötődj valakihez, Jude..Ez a Te döntésed és senki másé.. nincs senkinek több joga ebben dönteni, mint Neked - elcsuklott a hangom, az arcomon megjelenő mosoly szomorúsággal telt meg, a szemeim elhomályosultak a még ki nem gördülő könnyektől. - De.. ahogy Mallorie is a legjobb ellátást kapta meg tőled a kórházban, úgy biztos vagyok abban is, hogy a gyerekednek sem szánsz kevesebbet, bárhogy is alakuljon a sora - direkt fogalmaztam így.. nem ráerősítve, hogy az ő kisfia volt. Mindketten tudtuk. És éppen most vallotta be, hogy fogalma sincs, hogy kezelje azt a csöpp babát. Óvatosan megmozdultam.. kikászálódva a férfi öléből csak annyira, hogy aztán újra visszaüljek, de már oldalról, kinyújtottam a lábaimat a kanapéval párhuzamosan. Nekidőlhettem volna akár az oldalammal, a vállammal a férfinek, ráhúzhattam volna a kezét a combomra és a derekamra, mégsem tettem, mert neki kellett döntenie, hogy hogyan reagál rám.
- Sem rábeszélni, sem lebeszélni nem szeretnélek és nem is foglak a döntésedről.. Neked kell érezni, neked kell tudni, hogy mit látsz jónak.. mert tényleg nem tudom, hogy milyen érzés egy anya nélkül felnőni.. és elképzelni sem tudom, hogy mekkora veszteség ez igazán.. hogy mennyi mindennel meg kellett küzdenetek, ami nekem ott volt egy karnyújtásnyira - csüggedten pillantottam el Jude-ról, a sóhajtásom is arról árulkodott, hogy tényleg nem tudnám, mihez kezdenék anya nélkül. - Ha.. vagyis amikor visszajössz Kolumbiából és szeretnél erről az egészről beszélgetni, akkor.. én itt leszek. Most már azt is tudod, hogy hol lakom.. - nem, nem így fogalmazom meg. - Sokszor segít az, ha beszélünk a bennünk rejlő gondolatokról.. könnyebb lesz utána.. Nem mindig.. de ha kimondasz valamit, akkor az tényleg.. ott van előttünk - mégsem bírtam ki. Jude előttem lévő kezéért nyúltam, ha még nem érintett és az ölembe húztam azt, csak hogy a tenyereim közé fogjam. Tudtam, hogy mit fogok még kimondani. - Sajnálom, hogy ezen kell keresztülmenned.

Az érzésekről beszélgetni nálunk tabu volt, és őszintén szólva ez vált természetessé. Anya nem kommunikált velünk úgy, hogy abból lejöjjön, hogy meddig mehetünk el a mesélésben vagy mennyi ideig kötjük le a figyelmét. Apa próbálkozott a maga módján és valóban érdekelte őt, hogy mi történt velünk az iskolában vagy éppen milyen nehézségen megyünk keresztül, de megoldani nem tudta és ezen kevés alkalmak egyikén, amikor kérdezett akkor a válasz után egy hátba veregetéssel zárta le az interakciót. Az idő a legjobb orvosság tartja a mondás, de én abban a szellemben nőttem fel, hogy az sem gyógyít be minden sebet. Az anyámat a mai napig nem értettem meg és nem is igyekeztem azon, hogy megbocsájtsak neki, mert egyszerűen nem érdemelte meg. Évek óta nem jártam kint a temetőben, el is költöztünk és apát is közelebb hoztuk az állapota végett. Bennem nem okozott lelki sérülést, hogy tiszteletlen voltam vagy érzéketlen a szülőanyámmal szemben, de éppen annyi figyelmet fordítottam rá, ahogyan ő tette még élete delején velünk. A testvéreimmel sem tartottam mélyen szántó beszélgetéseket, mert Caleb azt a vonalat erősítette, ahol a gyakorlati segítségre volt szükség, hogy kihúzzuk a csávából. Sawyer pedig okosságokat mondott, ha megkérdeztem a véleményemet, de a múltat nem feszegettük. Az egyetlen személy, akinek sokáig adtam a szavára és most azon kaptam magam, hogy félig-meddig őt okoltam Lorie halála miatt. A véletlennek köszönhető, hogy részt vett abban a hülye drogfejlesztésben, de figyelhetett volna rá, hogy Lorie ellátójához ne jusson el. Sokszor vigyázott rá és emiatt nem tudtam túllendülni azon, hogy köze volt hozzá. Nekem is voltak üzleteim az alvilággal, de azt hiszem, hogy itt elmosódtak a határok és már nem úgy láttam ezen vonalakat, ahogyan kellett volna. Pártatlan nem lehettem az öcsémmel szemben, mert tudott a gyerekről is és arról is, hogy Lorie hajlamos a visszaesésre. Igazából már késő volt és nem hozhattam vissza az életbe, az meg más kérdés hogyan fog alakulni a kapcsolatom a testvéremmel. A haragot bírtam táplálni és nehezen bocsájtottam meg. A hazugságnak ára van és ezt bizony Sawyer-nek meg kell fizetnie mielőtt egyáltalán elgondolkodnék azon, hogy szóba álljak vele. Az érzések megzavarnak és átírják a forgatókönyvet. Az életem darabjaira hullott az elmúlt két hétben és nyoma sem volt annak a Jude-nak, aki ilyenkor szoktam lenni. Hideg fejjel látok neki a megoldásnak és a problémát is a falakon kívül kezelem, de ez most lerombolta a falakat és egészen a mellkasom közepéig hatolt. A fájdalom relatív elviselhető lett volna, ha nem hullámokban tör rám. A részegséget betudtam annak, hogy a lakásom egy élő mauzóleumként funkcionált. Az életem csúfos emlékeztetőjeként megfulladtam abban a közegben. Lorie mindenhol ott volt és nem ment, hogy kidobjam a ruháit, vagy eltüntessem a nyomait. Még nem álltam készen arra, hogy elengedjem és a friss sebekre csak egy újabb sószórás volt az, hogy ott aludtam, ahol egykoron közösen tettük. Az illata csak élethűbbé tette az elvesztés tényét, ezért jobban éreztem magam, ha ittam. A tompítás bevált átmenetileg, de aztán jöttek a további bajok. A lovardára már nem maradt erőm és a helyes meg a helytelen annyira más jelentett, hogy képes lettem volna a szépen felépített lovas életemet eldobni, mert nem tetszett Brian Howard hangneme. Mindenhol pénzt kértek, nem kellett volna, hogy meglepjen, de kiborított az apám látogatása után, hogy nem tudják megoldani a betegség megfékezését és a kicsi táplálását egyszerre. Lássuk be, de nem akartam döntéseket hozni! A gyászommal voltam elfoglalva és nem vágytam hülye emberek társaságára. Mások szerint az lett volna a jó, ha sportolok vagy találok valamit, amiben levezethetem a feszültséget, de most nem volt ilyen. A mai nap pálfordulása abban mutatkozott meg, hogy Cora utánam mert jönni és felvállalni, hogy nem beszéltem vele szépen. A kávézóban felajzott és nem bírtam szabadulni a fejemben élő képektől. Miért nem gondoltam erre hamarabb? A szex megoldás az ürességre és megszünteti a fájdalmat is pár röpke órára. A lehetőség, hogy lefeküdjek vele a meghívásban rejtőzött. A lakásában biztonságban leszünk, én végre kiengedhetem a fáradt gőzt. A tervek szerint haladtunk az elején és meg is feledkeztem róla, hogy miért vagyok itt. A hétköznapiság magába szippantott és ellazultam annyira, hogy élvezzem is a sima beszélgetést. Nem tudom hol szarodott el a történet, de az öleléssel megbénított. Miért van az, ha róla van szó, akkor semmi sem úgy működik közöttünk, mint ahogyan kellene? Nem tudom kezelni a naivságát meg az állandó figyelmét. A beleegyezéssel meg én is átesek a ló túloldalára. A sírást nem terveztem, a könnyek maguktól jöttek, mint az intimitás ezen formájának megélése is. Nem fogom világgá kürtölni, hogy ez mit jelent nekem, és ha szerencsém van, akkor egy ideig megint kimaradok belőle, de most új és feldolgozható. Biztonságos kereteket teremtettünk és nyíltan beszélek az anyámról vagy a napok óta a szívemet nyomó témáról. A gyerekem létezése nem tabu, mégsem kivitelezhető beszédalap. Corának mesélek, nem tudom, hogy mit várjak. Életemben először ismeretlen terepen járok és csakis abban bízhatok, hogy nem fogom megbánni később ezt.
- Mit értem azzal, hogy a legjobb ellátást adtam egy nőnek, aki drogozott és még a kórházban is egy kis drog után könyörgött? – kiábrándult vagyok Lorie-val kapcsolatban, az egyik felem úgy érzi, hogyha a csillagokat hoztam volna le neki az égboltról, akkor sem lett volna elég. A másik oldalon meg aggódtam érte és szerettem volna megkönnyíteni a terhességet a számára.
- A fiam függő…ezt állapították meg az elmúlt két hétben. Folyton sír, de nem kap normálisan levegőt. Teremtsek vele fizikai kontaktot, hátha enyhíteni tudom neki a sóvárgást. Tizenhat napja él és máris az élet kellemetlenebbik részét tapasztalja meg. Ma döntenem kellett volna arról, hogy kaphat-e erősebb gyógyszert…az segíthet, ha nem megy az ölelgetés. – nevetek fel keserűen. – Rá sem bírok nézni a gyerekemre, mert az anyjára ütött. Drogos…már most. – sóhajtok egyet és a nő pillantását kutatom. Cora feláll és másképpen helyezkedik el a lábamon, de nem szólok semmit. Az előbb még annyira közel voltunk, de most megint kezdem azt érezni, hogy a falak épülnek.
- Nem tudom, hogy könnyebb-e. – felelem neki, amikor megfogja a kezemet. Kolumbia a nyakamon van és nem sok hiányzik ahhoz, hogy lemondjam, de tudom, hogy Lorie-nak ott kell örökre nyugodnia, mert ez volt a kérése. Elmerengek magam előtt nézve a nappali berendezését, aztán megfogom a kezét és felállítom. Elengedve aztán a kezét én is ezt teszem és leporolva a lábaimat ránézek a nőre.
- Zuhanyozni szeretnék. – nem terveztem, hogy itt maradok, de mégis jobb ez, mint a lakásom magánya és az emlékek tárháza.
- Tudsz adni törölközőt? – kérdezek rá.

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy nem mindig vállaltam fel az érzelmeimet és a mai napig hosszú időnek kell eltelnie, hogy a valódi nehézségeket és kételyeimet megosszam bárkivel is. Nem azért, mert ne tudtam volna szavakba önteni, de valahogy mindig is úgy gondoltam, ha kimondjuk hangosan, akkor még rémisztőbekké válnak, még valóságosabbakká, ez pedig egyet jelent azzal, hogy beismernénk magunknak, elvesztünk egy kicsit. Az öcsém betegsége nem ért annyira váratlanul évekkel ezelőtt, mert voltak előjelei annak, hosszú hónapokon át egyre bizonytalanabbá váltak a mozdulatai, egyre nehezebben ment neki a mindennapi apró mozdulatsor és ma már.. úgy érzem, hogy minden nap egy ajándék vele. Nem tagadtam meg őt azzal, hogy átköltöztem az óceán túloldalára és nem is menekültem az állapota elől, mert a szüleimmel abban maradtunk, hogy minden egyes apró dologról tudni fogok. Nem fogják elhallgatni Callum állapotát, nem fogják azt mondani, hogy minden rendben, amikor annak ellentétét élte meg az öcsém és ez az őszinteség nagyon sokat segített abban, hogy a felmerülő és megbúvó belső démonjaimmal olykor képes legyek szembeszállni és igen is megküzdeni a negatív érzésekkel, a kellemetlen gondolatokkal. Nem volt könnyű és gyors folyamat, de azzal, hogy fizikai távolságot pakoltam a családom és magam közé, még inkább felnyitotta a szemem, hogy nem mindig söpörhetjük a szőnyeg alá az összes rossz érzést, az összes szomorúságot.
Mindez a második vetélésemig tartott.. az annyira szívettépő volt, hogy sokáig nem mertem szembenézni azzal, hogy a testem nem úgy reagált a csöpp magzatra, mint kellett volna. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy miért utasította el a szervezetem a végbemenő változásokat, miért nem úgy reagált, ahogy kellett volna. Nem értettem és nem is tudtam, hogy mit is kezdhetnék a hírekkel. Elfogadtam, beletörődtem és mégis szenvedtem, mert mégis csak megbújt a mélyben az a picike elutasítás amiatt, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy másodjára is kudarcot vallottam abban az egy dologban, amire akkor a világon a leginkább vágytam. Hetekre a csendet és a magányt választottam, mert képtelen lettem volna arra, hogy elismerjem és beismerjem azt, hogy kezdtem elveszíteni a reményt aziránt, hogy egyszer anya lehetek. És talán hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Nicholasszal való szakításomba ez a dupla tragédia nem játszott volna közre a felszín alatt és ha beszéltünk is aztán a történtekről, valahogy nem tudtam teljes mélységig engedni őt akkoriban.
Nem terveztem meg előre a mai estémet és azt hiszem, hogy annak a bizonyos forgatókönyvnek kettőnk közt csakis üres lapjai voltak, mert minden egyes pillanatot akkor éltem meg, amikor megtörtént. Hiába perzselt fel a csókjával korábban, hiába szabadultunk meg a ruháinktól már, hiába elégítettük ki a testi szükségleteinket már... az mind a köztünk lévő vonzalmat támasztotta alá, a szenvedélyességet, amit kiváltottunk a másikból. De ma.. azt hiszem, hogy az ölelés volt az, amire vágytam tőle, mert most itt a lakásomban nem siettünk, nem volt jelen a lebukás izgalma sem, mint ahogy bármelyik együtt töltött pillanatunkban akár. Most csak ő és én voltunk, meggondolatlanul kihasználva azt, hogy egyetlen szempillantásnyi időre biztonságra vágytam tőle - amit meg is kaptam, mert a következő érzelmek olyan elemi erővel csapódtak Jude-nak, amire én sem, ő pedig végképp nem volt felkészülve azt hiszem. Az édesanyjáról ejtett el bánattal teli igazságot, csak hogy egy annál aktuálisabb és borzalmasabb valóságot is megoszthasson. Mallorie-ról nem sok mindent tudtam, emiatt pedig jogot sem formálhattam arra, hogy beszéljek nagyon róla, ítélkezni pedig végképp nem volt tisztem. Mindenki életében történnek fájdalmas pillanatok, minden életet átitatnak a tragédiák - Jude jelenében pedig a legnagyobb veszteség Lorie volt, amit tiszteletben kellett tartanom és tettem is. A belőle áradó fájdalom szinte tapintható volt, s habár igyekeztem semlegesen, őt segítve fogalmazni, nem vagyok abban biztos, hogy eljutottak a szavaim hozzá teljes mértékben. Jude megtörtsége a szavaiban tükröződött. Csendben hallgattam őt az elvesztett nőről, a gyermekéről és nem tudtam, hogy ténylegesen választ várt-e a feltet kérdéseire. Hogy szerette volna, hogy elmondjam, mit gondolok, vagy csak hagytam volna, hogy kimondja azt, ami most az életének minden pillanatát megnehezíti. De valahogy nem hagyhattam, hogy a teljes reménytelenség itassa át a jelenét, viszont meg kellett mozdulnom, mert kezdett elzsibbadni a combom, ezért is helyezkedtem el vissza, másik pozícióba - mintha időt húznék. Mintha hagynám, hogy megszakadjon a pillanat Jude és köztem, pedig nem ez volt a tervem és szándékom.
- Nem tudom, hogy segített volna-e. Hogy lett volna olyan tett, amivel megelőzhetted volna ezt, ami most van - ismertem el tanácstalanul, megtörten. Sosem voltam ilyen helyzetben. Nem kellett ezekkel a problémákkal szembenéznem még. - Azt viszont tudom, hogy mindezek ellenére is próbálsz segíteni a babának a magad módján, mert az előbb mondtad, hogy szeretetet szeretnél adni neki, amit akár mástól is megkaphatna. Borzasztó abba belegondolni, hogy mennyire kell küzdenie a kicsinek azért az életért, amit a drog tett és tesz vele - ahelyett, hogy a pici kezeléséről döntött volna ma, a Kensington elszólította. Aztán pedig én és.. nem tudom, hogy ez milyen érzést is váltott ki belőlem. Megkönnyebbülést aligha és mégis hálás voltam azért, hogy itt volt, hogy elmondta mindezt. - Ha ma nem is, majd holnap beszélsz a kórházzal a kezeléséről. Nagyon sok minden történt ezalatt a tizenhat nap alatt - nem győzködtem, mert nem arra volt szüksége most és nem is próbáltam jobb belátásra bírni. Neki kellett tudni, hogy mit szeretett volna, de azzal a pár szóval és a figyelmének fókuszának megváltozásával felsóhajtottam halkan. Hagytam kicsúszni a kezemből a kezét. Akkor sem ellenkeztem, amikor megmozdult, jelezve, hogy nem csak neki, de nekem is ideje felállnom, nem tudva, hogy mit szeretne - akár elmenni is, ha már nem tudok rajta segíteni. Szótlanul néztem a fölém magasodó alakját, azt, ahogy mintha lesöpörte volna magáról az előbbi érintkezésünk nyomait. A kijelentése egyszerű volt, ahogy a kérdése visszafogott. Szerény, óvatos, beleegyező mosollyal bólintottam csak.
- Persze - szívem szerint és lelkem legmélyén hozzértem volna. Jelezni, hogy nem volt egyedül, mégis egy újabb, apró bólintással a padló irányába néztem el, mielőtt felpillantottam volna a szemeibe, az arcára. - Gyere csak - könnyedén fordultam el és a fürdőszobába lépve a csap alatti szekrényből előhúztam egy fehér, puha, nagyméretű frottír törölközőt, s ha követett, akkor átnyújtottam neki azt. - A kád szélén találsz majd szappant is és van egy illatmentes fehér flakonos tusfürdő is, ha inkább azt preferálod- nem akartam tolakodó lenni, ezért is pillantottam körbe a fürdőszobában elnézve a férfiről, miközben elléptem a fürdőszobaszekrény mellől. - Illetve ha mégis kipróbálnád, milyen fürdeni, akkor.. - biccentettem a kád irányába, mert biztos voltam abban, Jude elfért benne tényleg. - Szólj, ha esetleg szükséged lenne még valamire - eszembe jutott valami. - Apa hagyott itt egy-két pólót és rövidnadrágot. Szeretnél átöltözni is? Ha gondolod, kereshetek valamit neked - igaz, hogy édesapám alacsonyabb és meglátszott rajta a kor, mert ugyan szálkás izomzatú volt, kissé zömökebb, mint Jude. Azt hiszem, hogy a két ellentétes méret talán kompenzálná egymást. Elléptem Jude mellett is, ha válaszolt és ha magányra vágyott, meghagyva neki az egyedüllétet behajtottam a fürdő ajtaját, de nem csuktam be azt, hogy ő dönthessen, mit szeretne. Ha Jude nem gondolta másként, akkor ameddig lezuhanyzott vagy fürdővizet engedett, addig első körben elpakoltam az ételeket a kanapéról a hűtőbe és ha kért váltóruhát, akkor azért pedig a szobámba mentem, de bárhogy is volt, és ha Jude kért bármit, odabentről a hangját meghallottam, úgy a fürdő irányába léptem. Nem akartam magam rákényszeríteni, nem akartam, hogy a jelenlétem sok vagy fullasztó legyen számára, de ha bármiben és bármivel tudtam neki segíteni, akkor azonnal szerettem volna - kopogással az ajtón jelezve, hogy odaértem.

Cora közelében semmi sem úgy alakul, ahogyan terveztem. Az első találkozás alkalmával azt hittem, hogy alázatos lesz és valamilyen szinten az is volt, de aztán vitába torkollott a beszélgetésünk és hamar rájöttem, hogy mennyire más világnézetünk van. Cora mindenben és mindenkiben a jót látta és az egyenlőséget hirdette a munkahelyén is, amiért legszívesebben kinevettem volna, de annyira komolyan adta elő magát, hogy mégsem tettem. Érdekessé vált a jelleme és utána is néztem mélyebben. A magánnyomozó által leküldött mappa nem volt vastag, de annál nagyobb titkokat rejtett. Sosem éltem volna vele vissza, vagyis nem terveztem, de ez volt a működési elvem. A védelem csak akkor funkcionált, ha mindenki sötét titkát ismertem és ez alól ő sem lehetett kivétel. Látva a kapcsolatát, a családi hátterét és a sok problémát nem mondtam volna egyszerűnek, de szemtől szemben úgy viselkedett, mintha ezek nyomát nem viselte volna magán. Cora nem panaszkodott hangosan, mint a legtöbben inkább a figyelmet a másik felé fordította és az árnyékban maradt. Nem kérkedett a tehetségével, csak csinálta, amihez értett. A lovardában nem igazán ismerték el, de szerették és mindenkivel jól kijött. A nők többsége még hírből sem ismeri a szerénység fogalmát, pedig ezt kellene tanítani és nem azt, hogy mennyire öltözzenek úgy, mint a szajhák. A régi korok ideálját elevenítette fel előttem és ha példát kellett volna hoznom a tökéletes nőre…személyiség szempontjából, akkor ő lett volna az. Lorie sokkal szabadabb szájú volt és megkövetelte a figyelmet, imádott vitát szítani és kellően felidegelni. Nem tudom, hogy miért feszengtem a közelében, de egy idő után kiábrándítóvá vált az örökös harc a jó szóért vagy egy nyugodt estéért. A drogokat preferálta és néha engem is talonban tartott. Ragaszkodtam hozzá, de az évek elteltével már magam sem tudnám megmondani, hogy miért. A gyerek örök kapocs lett és ezzel beteljesült a kettőnk története is. Képes lettem volna a családalapításra vele? A kórházban ezt mondtam, de az elmúlt pár napban már nem így láttam a képet. Lorie mindig is a drogokat választotta volna a fia és helyettem, de akkor nem mertem megmondani a szemébe. Kínlódott és megesett rajta a szívem és talán, ha hangosan is csak egyszer ismertem be, de az érzések kötöttek hozzá. Szerelmes lettem volna? Még az is előfordulhat, de akkor ez már egy jó ideje egyoldalúan működött. Mallorie csak a szereket ismerte és bennem is csak a menekülése zálogát látta. Kölcsönösen kihasználtuk a másikat, csak az a baj, hogy ő már nincs…én meg itt maradtam a bűntudattal. A gyereket el kellett volna vetetni, de akkor nem tudtam. Megrészegített a ténye annak, hogy apa lehetek. Nem rajongtam eleinte a tudatért, de idővel hozzászoktam és már görcsösen akartam. Nem izgatott az ára…és hopp itt maradtam egy csecsemővel, aki ugyanúgy függő, mint az anyja. A kör bezárult és az apám sorsára jutottam, csak éppen nekem volt még lehetőségem. A gyerekem jobb jövőt érdemel, de jelenleg rá sem bírok nézni. A szeretet fogalma ismeretlen, mert azt látom benne, akit nem kéne. Tudom, hogy nem miatta halt meg Lorie, de mégis az emlék ott kísért. A gyerekem anya nélkül fog felnőni, és én már tudom, hogy ez milyen érzés. Neki könnyebb lehet, mert ha örökbe adom, akkor két szülőt is nyerhet vele. Tisztességesen felnevelnék helyettem. Ezen kattognak az agytekervényeim, amikor megszólal egy kisebb hallgatás után Cora is és a tekintetem rá esik.
- Mindegy mikor beszélek a kórházzal, akkor sem lesz egyszerűbb Cora. – ismerem el a vereséget, de benne látom, hogy aggódik. Ki sem kell mondania, de érdekelné a gyerek sorsa, ami kicsit abszurd, mert azt is tudja, hogy más nőtől van. Történetesen ezt a nőt pedig szerettem. Kicsit elkalandozok, de végül úgy döntök, hogy szükségem van egy kis időre egyedül. A zuhany tűnik az egyetlen járható útnak, ezért felállok és felsegítem őt is a földről. A kérdésemre azonnal igennel felel és megindulok mögötte a fürdő irányába. A csap alól emeli ki a friss törölközőt és felém nyújtva fogadom el tőle. Kissé tétován állok ott, mint valami hülye, de meghallgatom a részleteket is, hogy mit kell tudnom a tusfürdőről.
- Nem fogok fürdeni. – jegyzem meg, mert ebben nem gondoltam meg magam és az is felér egy győzelemmel, hogy nem a cipőmért mentem, de otthon sem lenne jobb és mindjárt a nyakamon van az utazás is. A felajánlott ruhára csak hümmögök egyet.
- Rendben, jó lenne egy váltó. – nem hezitálok azon, hogy mikor adja oda, mert amikor kimegy, akkor résnyire nyitva hagyja a fürdőajtót én meg csak lesek utána. Mit kellene mondanom vagy tennem? Jobb ötlet híján nekilátok a vetkőzésnek és kibújok az ingemből és a nadrágomat is meglazítom, de még nem veszem le, mert akkor halkan kopog egyet. Kitárom félmeztelenül és elveszem a ruhadarabokat.
- Sietek. – toldom meg a mondandómat, de hosszasan figyelem őt és a reakcióját. Kerüli a tekintetemet, de észreveszem, hogy zavarba jön. Nem először lát ilyen formában, de most kicsit idegen mindkettőnknek a helyzet. Behajtom az ajtót sután és a tükörbe pislantok. A sírás nyomai látszódnak a szememen, de azonkívül csak azt érzékelem, hogy mennyire esetlen vagyok ebben az újszerű helyzetben. A nadrágomból is kibújok és kikészítve a frottírt beállok a kádba és megeresztem a vizet a zuhanyrózsából. Direkt kerülöm a meleget, hogy feléledjek és a jéghideg víz alá nyomom a fejemet, aztán némi adagot le is nyelek belőle. Legszívesebben üvöltenék, de csendben folyatom a vizet és magamban mérgelődök, hogy mennyire buta vagyok. Le is feküdhettem volna vele és akkor nem lenne ennyire bonyolult a folytatás. A szappant dörzsölöm a két tenyerem közé és megpróbálom lemosni a mai kétségbeesést a bőrömről. A hegem még nem gyógyult be teljesen a késelés óta, de azért szépen javult az állapota. A törölközőt elemelve a csípőm köré csavarom és kilépek a kis szőnyegre. Nagyobb a talpam, de nem agyalok ezen sokat inkább felöltözöm a kapott ruhákba. A nadrág pont jó, de a póló kicsit szűk, mégis rám jön. A magamét összehajtom és miután rendet tettem a fürdőben akkor csatlakozom hozzá. Minden annyira fura az előbbiek után, de döntöttem és maradok.
- Mit szólnál, ha most ejtenénk meg a filmezést? – nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, de mindkettőnknek fellélegzés lenne, ha nem maradnánk ebben a negatív hullámban.
- Hacsak nem akarsz előtte zuhanyozni. – túrok bele a vizes üstökömbe a tarkómnál.

Bármennyire is igyekeztünk eleinte megmaradni a szakmaiság pillérein, lassan-lassan átterelődtek a beszélgetéseink személyes témákra is, s olyan mélyre is bepillantást nyertem Jude életében, amit nem feltétlenül kellett volna megismernem - akkor, abban az adott pillanatban. A számára legnehezebb momentumok résztvevőjévé váltam, s mégis igyekeztem csendben, az oldalvonalon meghúzódni, amikor csak szükségesnek láttam azt, mert nem akartam zavarni, nem akartam, hogy még én is a problémát jelentsek a számára, de valahogy.. sosem sikerült megkönnyítenem a helyzetét. Nem tudtam segíteni a legnehezebb időszakában, mert tiszteletben kellett tartanom a döntését. És azt sem tudtam volna megmondani, hogy mikor lett fontos számomra a jelenléte. Hogy mikortól mondhatom azt, hogy elkezdtem őt félteni és aggódni érte, hogy mikor lett egyértelmű az, hogy kedvelem is őt, nem pedig csak egyike volt azoknak a férfiaknak, akik bármikor képesek voltak zavarba hozni. Annak ellenére, hogy Jude a mai napig képes volt összezavarni és gátlásossá váltam tőle/általa, már elérte azt is, hogy mellette azt érezzem, hogy.. abban a pillanatban nem akarok máshol lenni. Hogy mindezt beismertem-e magamnak? Nem, nem voltam hajlandó erre még, inkább csak lábujjhegyen tipegtem körbe ezt a témát, mert könnyebb volt úgy tenni, mintha mindez a ragaszkodás nem létezne. Mintha nem forgatta volna fel kellően az életem, hogy többet és többet akarjak belőle. Önző módon, vágyva olyanra, amit még csak fel sem kínáltak nekem.
Az aprócska kisember esete abszolút nem a legkönnyebb témák egyike volt, amit érintettünk az este folyamán és nem is terveztem igazán, hogy érzelmileg Jude-ot ki akarnám lengetni, hogy a sebeit fel akarnám tépni, mégis sikerült. A kórházzal kapcsolatos megjegyzése szomorúbb volt, mint azt elsőre gondoltam volna, s az addig bent tartogatott levegőmet lassan, reszketegen és hosszan fújtam ki. Tudom, hogy mondanom kellett volna rá valami bíztatót, mégsem tudtam. Legalábbis úgy, hogy a hangom nem csuklott el, vagy épp ne érzékenyültem volna el. Beharaptam az alsó ajkam, s tépelődve jeleztem csak halkan beszélve, hogy tudom, mire érti, hogyan érti. De talán segíteni fog rajta az, ha még egy éjszakát engedélyez magának arra, hogy dönthessen a kicsi sorsáról. Hogy tisztább fejjel tudja átgondolni, mit is szeretne igazán. Tudom, hogy egy éjszakányi menedék nem vette le a vállára nehezedő súlyokat.. de nem hibáztathatta magát, amiért egy ilyen súlyos döntést nem hozott még meg.
Engedtem neki, amikor felkelt és abszolút nem is állt szándékomban megszakítani a döntésében, ragaszkodva ahhoz, hogy depresszív gondolatok kössék béklyóba a lelkét. Ezért is szakadtam ki vele a nyomorúságos érzésből, hogy a fürdőszobában igazítsam el könnyedebb szavakkal - terelve a súlyos érzésekről kicsit az ő lelkét és a sajátomat is. Ahogy a törölköző átkerült, úgy az ajkam lassú, rövid mosolyba fordult, csak hogy végigmondjam, amit jó házigazdaként is illik. És mert Jude-nak a legtöbbet szerettem volna nyújtani abból, amit adhattam neki a ma este folyamán. Biccentettem a fürdés lehetőségének elutasítására, de arra is, amikor nem utasította el a kényelmesebb szerelést. Két perccel később már az ajtóban találkoztunk, s a pillantásom lázasan fogadta be az ing nélküli pőre bőrét.
- Ühüm.. - kiszáradt ajkakkal suttogtam. - Nem.. nem kell sietned.. vagyis.. annyi időt töltesz odabent, amennyit csak... szeretnél. Igen - sután a pillantásomat a padlóra szegezve kezdtem bólogatni, zavartan nézve fel újra Jude.. ruhátlan nyakára.. a kék szemeibe.. a borostával fedett arcvonalára. - Én.. akkor.. megyek - nyögtem ki csendesen, eliszkolva az ajtóból, mielőtt még felajánlottam volna neki, hogy nem hagyom magára. Hogy.. elleszek a fürdőszoba sarkában, mint nem használt csúnya fehér váza is akár, s ahogy elfordultam, a kezemmel a homlokomat dörzsöltem végig, azt mantrázva, hogy mennyire ostoba vagyok.. és viselkedhetnék felnőtt nőként is. A kanapéig menekülve helyezkedtem el rajta, ölembe húzva egy nagy párnát is, jobb ötlet híján bekapcsoltam a tévét, de a pillantásom olykor-olykor csak a behúzott ajtóra tévedt.  Az ujjaim a tincseimet tekerték fel lágyan.. a lábfejemet idegesen mozgatni kezdtem és felőlem akár a háborús induló is mehetett volna a tévében, az sem izgatott volna most. Nem csak az kavargott bennem, hogy nem szívesen hagytam magára, hogy mennyire rettenetes helyzetbe került, hogy mennyi minden lefelé húzta azt az összetett és ambiciózus férfit, akit megismertem.. hanem az is ott rezonált bennem.. hogy szeretném őt segíteni mindenhogy, akárhogy, bárhogy.. és nem tudtam, hogy mivel, mi módon foghatnám meg a kezét, hogy a felszín felé igyekezzen. Az ölembe húzott párnát csak még inkább magamhoz szorítva, feljebb húzva hunytam le a szemeimet és fúrtam bele az anyagba az arcomat, mert ne legyen senkinek sem kétsége afelől, hogy vágytam volna az érintését, de nem akartam rátörni. Leginkább azért sem, mert a csap időközben elzáródott, a bentről érkező motoszkálás pedig egyértelműen jelezte, hogy végzett a férfi a zuhanyzással. Ahogy kinyílt az ajtó, nem tudom, mi lepett meg jobban.. hogy automatikusan nyúltam a távirányítóért, hogy kikapcsoljam a háttérzajt, vagy... hogy Jude úgy nézett ki apa felsőjében, mintha éppen Hulkot igyekezett volna játszani, amivel akaratlanul is egy kicsiny, hosszúra nyúló, vidámabb mosoly próbált utat törni az arcomon. Megköszörültem a torkomat. Felljebb tornáztam magam a kanapén is, de a mosolyom nem tűnt el a vonásaimról.
- Azt.. hiszem, hogy szólnom kellene apának, hogy nőjön még pár centit.. hozzád - nevettem el magam halkan. - Bocsánat.. azt hittem, hogy nagyobb ruhái vannak.. Nem kényelmetlen? - érdeklődtem tőle, mert hát.. tudnom kellett. - Az előtt fürödtem, hogy te jöttél volna. De ha szeretnéd, akkor elmehetek újra - a hangom könnyed volt és lágy, tudva, hogy az ágyamba bújva más ruházat várt rám. Mintha nem a kisfia sorsát tartaná a kezében. Mintha nem szakítottam volna el ma is élete egyik legfontosabb döntésétől. Megint.. ahogy miattam nem volt jelen Lorie mellett az utolsó napján teljesen. Mintha nem éreznék emiattújra bűntudatot a lelkem legmélyén. Nem akartam ezeket az érzéseket, ezért igyekeztem a szőnyeg alá söpörni mindezt.. mintha ezek sem léteztek volna.
- Szeretnél itt filmezni? Vagy menjünk be a szobámba.. ott is van tévé. És.. ha jól emlékszem, Misty is türelmetlenül várja a randipartnerét - haraptam be az alsó ajkam röviden, mert.. szerettem volna, ha Jude dönt arról, hogy hol is filmezzünk. Az oreo és a chips, no meg az innivalók még mindig itt voltak a nappali dohányzóasztalán, ránk vártak. - Tudod.. itt fel tudok ajánlani neked egy hatalmas kanapét, amin eltehénkedhetünk kedvünkre.. mert ki is húzható és legalább négy embernek elég, úgyhogy ketten csak ellennénk rajta. Ha pedig úgy döntenél, hogy fázni szeretnél, fel tudok neked ajánlani.. plédet is. Meg egy rakat párnát, ha mondjuk bunkert szeretnél magad köré - élénkültem fel, és nem azért lapogattam meg magam mellett a kanapét, hogy mindenképpen rávegyem Jude-ot, maradjunk kint, hanem azért, mert jól esett a közelsége. - Viszont.. el kell döntenünk, hogy mit nézünk - biggyesztettem le az ajkam, és nem.. nem a Titanicot gondoltam volna. Nem is a Szerelmünk lapjait vagy a Büszkeség és balítélet mind a hat részét. Sőt! Talán Jude kedvéért még a horrort is bevállaltam volna, a Netflixen rengeteg lehetőség várt ránk.

Menekülni akartam a kialakult helyzetből, mert egyáltalán nem tetszett, hogy mennyire sérülékeny lettem egyetlen ölelés vállalása miatt. Valahol, ha még jártam volna pszichológushoz, akkor most lett volna az a nagy bejelentése: Látja Mr. Cowen érez Ön, csak nem meri kimutatni a gyengeségét. Nem szégyen, ha egy férfi sír olykor, mert mindannyian emberek vagyunk.” Azzal a különbséggel, hogy nekem mindig a két végén égett a gyertya és tudtam, hogy bármennyire is gyászoltam az elvesztett nőt és nem tudtam dönteni a gyermekem sorsáról, akkor sem mondtam le a sötétebb vonulatról. Igenis készen álltam, hogy bosszút álljak, de előrébb való volt a temetés megszervezése és egy fejezet lezárása mielőtt arra az útra lépnék, ahonnan nem lesz visszaút. Nem öltem még embert, de most a fogat fogért elvet vallottam és ha minden sínen lesz, akkor senki sem fog megállítani abban, hogy bevégezzem annak a sorsát, aki elvette tőlem Lorie-t. Képletesen az öcsém is szerepelt ezen a listán, ha nem is ő maga adta a kezébe a heroint, attól még szerepet játszott benne és kiderült, hogy az utolsó pár napban már olyan szereken élt Mallorie, amit Sawyer fejlesztett ki. Kőkeményen hibáztattam őt és jelenleg úgy éreztem, hogy nem leszek képes megbocsájtani neki, hogy ezt tette a gyerekem anyjával. Nem volt titok, hogy mi a másodállása, de azért lehetett volna körültekintőbb is. A szert nem dobták piacra, hanem csak néhány kivételezett díler zsebébe szállították le. A kör nem volt nagy, szóval idő kérdése volt az is, hogy megtaláljam az emberemet. A zuhanyzóba lépve izzik bennem a tenni akarás, mert az előbb átélt gyengeség ellensúlyozása tart életben. Sosem voltam anyám asszony katonája és nem is terveztem, hogy most vállalnám be. Elfáradtam ez tény, és az elmúlt napokban nem találtam motivációt csak az alkoholban vagy a játékban, de ma este Cora felnyitotta a szememet. A fájdalmat meg kell élni, nem elnyomható minden alkalommal. Nem gondoltam volna, hogy éppen egy ölelés fogja kiváltani, de itt álltam és meg kellett tapasztalnom ezt is, hogy aztán tovább tudjak lépni. Ma este még ebben a kissé fura állapotban fogok lebegni, de fejlődésként könyvelem el, hogy nem az ajtón léptem ki egyetlen szó nélkül, hanem csak a fürdőig jöttem. Cora hajlamos mindent magára venni és olyanért is vállalni a felelősséget, amihez tulajdonképpen semmi köze. A villámhárítót játszotta ma is a lovardában, pedig nem lett volna szükség rá. A nyugalmamat nem nyertem volna vissza még Storm kedvéért sem, mert Brian Howard csakis a pénzen lármázik és nem érdekli, hogy mi van a lovakkal. Féltem őket, de a figyelmemet nem oszthatom meg, vannak fontosabb dolgok is, mint a megszerzett vagyon, az állatok…most arra kell koncentrálnom, hogy épségben eljussak Kolumbiába és végtisztességet adjak Malorie-nak. A többit majd ráérek kitalálni menet közben, ha addig nem dől rám a ház. Ma este nekem is jár egy kis semmittevés, de most már nem az üveg mélyére nézve. Meg kell hagyni, de a zuhany még jót is fog tenni a testemnek, csak arra várok, hogy Cora behozza nekem a váltóruhát. Kedvességből jeles…ez jut eszembe és megmosolyogtat, hogy mennyire érintetlennek látom még azután is, hogy többször magam alá gyűrtem. A gyenge kopogtatásra tárom ki az ajtót ügyelve rá, hogy ne sértsem meg, aztán sikerül elkapnom a pillantását is. Felmérés alapján kettő másodpercen belül vörös lesz és nem is tévedek.
- Enyém az idő fogalma? – mérem végig, de képtelen fókuszban maradni. A kislányos viselkedéssel már most azt érzem, hogy szűkül a nadrágom, de nem csapok le a lehetőségre…útjára engedem. Becsukom a tokjába a nyílászárót és megfordulva totálisan levetkőzöm. A lényeg, hogy lemossam magamról a koszt és ezt a sok rosszat. Beállva a zuhany alá elsőre a csempéket fürkészem, az egyikhez hozzá is érek. A nőies elemek nem kerülik el a figyelmemet…ehhez képest az én lakásom egy minimalista birodalom. Nálam biztosan nem lesznek ilyen színek…de ezen túllendülve felemelem a kezemet és a hátamon végigkaristolva a körmömet most kissé erősebben mosom át, amíg elérek. A vizet megállás nélkül folyatom és hidegebb fokozatra állítom, nehogy a fantáziám rossz útra vigyen. A vizuális dolgok így is bekúsznak és be kell harapnom az alsó ajkamat, hogy ne másszak ki azonnal és törjem rá a nappali ajtaját még véletlenül sem. Megígértem magamnak, hogy ma este jó fiú leszek, és nem rontok rá a házigazdára. Reszketeg lépek ki a tus alól és zárom el a csapot, hogy kinyúlva az arcomhoz emeljem a törölközőt. Ismét megérzem azt az öblítőt, amit Corán szoktam érezni és egy morgás szakad fel a torkom mélyéről.
- Mi az istenért nem tud egyszer valami rosszat használni. – gyorsan végzek is, hogy magamra erőszakoljam a szűkebb fazonú felsőt és a nadrágot is. A törölközőt még kiterítem, aztán visszasétálok a nappaliba, de majdnem eltévesztem az irányt.
- Belefértem, amint látod…de felelősséget nem vállalok, ha szétszakad. – lógatom magam mellett a két karomat, hogy még véletlenül se feszítsek be.
- Miattam nem kell, ha már túl vagy rajta. – avatom be, és a filmezést felvetve…más nem igazán lenne jó ötlet ezen az estén morfondírozok, de átveszi tőlem a szót. Máris két opció áll a rendelkezésemre annak kapcsán, hogy hova települjünk át. Cora végtelenül kívánatos és kizártnak tartom, hogy az ágyában kössünk ki, mert abból minden lesz, csak film nem. A hallgatag modoromat előtérbe helyezve megindulok a kanapé felé és lehuppanok mellé az egyik párnát az ölembe kapva, de azzal a lendülettel a kezét is felmarkolom.
- Bocsánat, de nagy volt a lendület. – szorítok rá, de nem eresztem el.
- Nekem jó lesz idekint is, kihúzhatjuk…meg együnk is valamit, mert megint éhes vagyok. Nem ettem valami sokat az elmúlt napokban. Nézzünk Netflixet. – hajolok át a másik karommal, hogy elvegyem mellőle a távirányítót és elindítsam az applikációt a képernyőn.
- Sorozatot is nézhetünk, dokumentumfilmet…mi érdekelne? – pillantok oldalra, de eléggé meg van szeppenve attól, hogy fogom a kezét.
- Így nehéz lesz, ha nem szólsz semmit. – felülök és kiegyenesedve eleresztem a kezét, hogy kapjon levegőt is, aztán random elkezdem pörgetni az ajánlásokat.
- Stranger things? – bökök oda és oldalra fordítva a fejemet őt lesem ebből a szögből.
- Ki szeretnéd húzni a kanapét? Álljak fel Cora vagy…? – kérdőn nézek rá, mert nem tudom, hogy mit akar csinálni. Bár van egy sejtésem, hogy elvesztette a gondolatmenetét akárcsak én odabent a fürdőben…

Elképzelni sem tudtam, hogy Jude milyen érzelmi hullámvasúton mehet keresztül. Azt sem tudtam, hogy a gyászt hogyan dolgozta fel, ha egyáltalán elindult-e már benne annak folyamata. Tiszteletben kellett tartanom a döntését, amikor egyedül akart maradni mindezzel a viharos időszakban és nem törhettem rá az ajtót, nem kényszeríthettem rá sem magamat sem pedig azt a segítséget, amiből nem kért. Aggódhattam, százszor és egymilliószor gondoltam arra, hogy a döntése ellenére felkeresem őt, de azt hiszem, hogy úgy csak még nagyobb szakadékot és tátongó űrt képeztem volna magunk közé, s erre senkinek sem volt szüksége. Azt nem tudhattam, hogy mekkora fájdalmat hordozott magában, de ha hasonlított ahhoz, amit akkor éreztem, amikor elvetéltem; azt sem tartottam volna kizártnak, ha megkérdőjelezi a saját életének értelmét. Ha arra vágyott volna, hogy mindent elkövetne, csak hogy még egyszer láthassa a szeretett nőt. A mai estét mégsem cseréltem volna el másikra és azt hiszem, hogy mindez azzal kezdődött, hogy nem hagytam őt dúlva-fúlva lelépni a lovardából. Jude olyan volt sokszor, mint a legpusztítóbb hurrikán... maga mögött káoszt hagyva, miközben ő, mint annak közepe tökéletesen nyugodt és állandó tudott maradni. De nem ma.. és volt egy sejtésem, hogy az elmúlt időszakban, Lorie nélkül sem olyan volt a lelke, mint a szélcsendes víztükör.. sima és selymes.
Annak ellenére, hogy nem először láttam már őt ruha nélkül, minden alkalommal felkavart a látvány.. újra és újra beleestem abba a hibába, hogy elvörösödtem a közelében és elég volt csak rám néznie, a lányos zavarom ott rejlett minden rezdülésemben. Mint ahogy a fürdőszoba ajtajában is, amikor átadtam neki a csomagot, nem tudtam mást tenni, mint hogy pirongva túlmagyarázzak bizonyos gondolatmenetet, amire a kapott szavak csak még jobban összezavartak. Hümmögni tudtam csak és bután bólogatva fejet rázni, beharaptam az alsó ajkam is elgondolkodva.. de inkább eltipegtem onnan, mielőtt hülyét csináltam volna magamból, csak hogy a kanapén ülve végig azon tanakodjak, vajon Jude hogy van... mit csinálhat odabent... A kanapén szenvedni sem volt sokkal jobb és azt hiszem, hogy minden figyelmem lekötötte a vendégem, de muszáj volt a hátsómon maradni, holott többször pislantottam el a férfi által becsukott ajtó felé, mint kellett volna. Felsóhajtottam. Megmozdultam a félig fekvő pozícióban, aztán megint ficeregtem, megint sóhajtottam, igyekeztem lekötni magamat - több-kevesebb sikerrel, mert szívem szerint csakis őt figyeltem volna, hogy esetleg mire van szüksége, hogyan segíthetek rajta.. hogyan tehetném jobbá a mindennapjait addig, ameddig Kolumbiába nem utazik el. Egyébként sem bírtam elviselni azt, ha körülöttem az emberek rosszkedvűek voltak vagy problémákkal kellett megküzdenem, automatikusan akartam mindenkin segíteni, mert.. azzal hasznosnak éreztem magam. Az első ilyen áldozatom a saját öcsém volt, mert nála sem tudtam elviselni azt, ha fájdalmai voltak, ha az élet bedarálta, és évekkel ezelőtt bizony voltak öngyilkosságra hajazó gondolatai, amikor képtelen volt magát túltenni azon, hogy már nem teljesértékű, az egyik legsötétebb és legnehezebb időszakunk volt vele.
Vissza a jelenbe. Vissza a nappali langyos estéjébe.
Jude ajtónyitására automatikusan felé fordítottam a fejem is, de nem tudtam hangosan mosolyogni azon, ahogy kinézett.. apa ruháiban. Annyira próbáltam komoly maradni, de halk nevetések mégis csak elárulták a jókedvem, amit Jude látványa nyújtott.. az én felsőim már a felkarján szétszakadtak volna!
- Hmmm, megértelek.. ha jól emlékszem, szeretsz ezt-azt szétszakítani.. - huncut megjegyzés volt, amibe bele is pirultam kissé, mert.. még mindig nagyon is jól emlékszem, hogy két bugyim is bánta a férfi hevességét. Megköszörültem a torkom és elkaptam róla a pillantásom, mielőtt még kihívásnak vette volna a szavaim, s a tervekre aktivizálva magam egy sor ötletemet osztottam meg, hogy odabent és idekint mi is várja, attól függően, hogy hol szeretne kicsit tespedni. Itt sokkal több lehetőségünk volt, s talán eldöntetett a helyválasztás akkor, amikor Jude az általam megpaskolt helyre telepedett le.
- Ajjaj! - egyik kezemet elorozta, a másikkal pedig finoman nyúltam felé, hogy a felkarját támasszam ki a párna mellett.. ha már nagy volt a lendülete. Bólintottam mindenre, arra pedig csak egy lágy mosoly volt a válaszom, hogy együnk. Belém már egy apró morzsa se fért volna, de neki szívesen hoztam vagy rendeltem is, ha bármi olyasmire vágyott, amim itthon nem volt.
- Visszahozzam a sushit? Elpakoltam a hűtőbe, amíg fürödtél. A mochit még meg se kóstoltad - habár a nasinak mindig volt helye... én úgy éreztem, hogy menten kipukkadok.. úgyhogy ha Jude meg akarta kóstolni, be kellett áldoznia magát.. nélkülem. Ahogy áthajolt fölöttem, hogy a távirányítót magához vegye, egy pillanatra a teste alá kerülve hatalmas szemekkel pislogtam fel rá, akaratlanul is a tüdőmbe engedve az illatát. Reszketegen vettem egy mély lélegzetet, meg sem mertem mozdulni ott mellette, miközben a meleg tenyere az enyémre fonódott.. az ujjai közrezárták az enyéimet. Annyira szokatlan volt tőle ez a közvetlenség... olyan hétköznapi volt.. hallottam, amit mondott, azt kérdezte, hogy mit szeretnék nézni.
- Nem is tudom - kiszáradt a szám is. Jude engem nézett, én pedig őt lestem nagy szemekkel. - Bocsi.. Ömm, bocsánat - leheltem elfúlón, amikor eleresztett, az ujjaim sután végigkapartak kettőnk közt a kanapé anyagán óvatosan. - Az.. jó lesz. Láttad már? - nyeltem egyet, de eszem ágában sem volt a tévét nézni, csak Jude profilját néztem. Riadtan sütöttem le a szemeimet, amikor hirtelen megint rám nézett és direktben nekem intézte a kérdést. Mintha megkukultam volna. Kínosan, már-már mérgesen fújtam ki a bennrekedt levegőmet. Szedd össze magad, Cora Fraser! Az istenért, nem egy buta tinilány vagy.
- Igen.. felállsz? - feltápászkodtam, az ölemből a párnát addig a kanapéra dobtam. - Ki kell húzni! -  találtam meg a hangom. - Hogy elférjen minden, az asztalt kicsit hátrébb kell tolni innen.. - de már toltam is, hogy kimondtam, nem felborítva sem a vizet, sem az alkoholt. Ha Jude nem volt elég gyors, akkor csak a kezéért nyúlva felhúztam őt és arrébb tessékeltem apróbb mozdulatokkal, mint ahogy a kisgyerekeket szokás, hogy aztán a két, alig látható szövethurkot megfogva lassan de biztos mozdulatokkal kihúzzam a felület bővítést a kanapé alól. - Jó lesz a sushi? És a mochi, azt nem hagyom ott.. Ömm.. van még azt hiszem tortilla chips és.. mintha lenne jaffa cake is. Olyan.. hmm.. hogyan mondjam el.. szóval lapos piskóta, lekvárral a tetején és ez leöntve isteni csokival. Sokan nem szeretik, nekem az egyik kedvencem.. Ameddig ide pakolok, addig elhelyezkedsz? Hozzak mindent?! Hozom inkább - gyors ritmusú szavakkal bombáztam, de leginkább csak azért, mert zavarban voltam. Vagyis.. csak egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az előbbi közelségével. Szélvészként indultam meg a konyha felé, de nagyjából két lépést tettem meg.. és mielőtt Jude leülhetett volna a kanapéra, megfordulva visszaléptem felé, csak hogy se szó, se beszéd a száját vegyem birtokba, ahogy lábujjhegyre ereszkedve szinte a testének csapódtam. Rövid... kutakodó csók volt, hogy ne azt üzenjem vele, hogy nem fogunk filmezni. Ha engedett a csóknak, akkor csak lassan visszakoztam belőle.. és ha nem mélyítette azt el, akkor könnyedén, lázas pillantással váltam el tőle, s már ott sem voltam, hogy megint két fordulóval pakoljak le minden ehető dolgot oda körénk (plusz tányér, papírtörlő, szükséges evőeszközök). Ajkamat beharapva másztam fel a kanapéra két nagy kortynyi víz elfogyasztása után, ha Jude addigra már helyet foglalt.. és a létező összes párnát magunk köré pakoltam.
- Szóval.. nézzük az elejéről? Vagy csak a legújabb évadot szeretnéd? - érdeklődtem tőle úgy, mintha az előbb nem én törtem volna rá. Kényelmesen elhelyezkedtem félig fekvő pozícióban egy párnát a hátam mögé pakolva, miközben Jude felé pislogtam.. kíváncsian arra, hogy mit fog magához venni az ételek közül. Ha azzal volt elfoglalva, akkor csak úgy találomra a hozzá közelebb eső kezemmel lágyan cirógatni kezdtem a derekát kényelmes, nem ingerlő tempóban és mozdulatokkal, őt figyelve és nem a tévét.

A fürdés alatt igyekszem kizárni a fejemből a vágyból fakadó gondolatokat, mert ma este nem léphetem át a határokat. Az előbb is már ingoványos területre tévedtünk az ölelkezéssel és még én magam sem tudtam, hogy jól cselekedtem-e a maradással vagy sem. Más esetben, ha más nőről lett volna szó, akkor simán leléptem volna. Nem szerettem kötődni és Mallorie elvesztése tett róla, hogy egy időre ezt a helyet ne hagyjam betölteni. Cora köztes állapot volt a meg nem kapható és a megszerezhető státusz között. Józan döntés lett volna a részemről, ha nem bonyolódom bele a testiségbe vele kapcsolatban. Hivatalosan még nem volt az alkalmazottam, de rábíztam Pandora jövőjét, és ha a saját elveimet követtem volna, akkor ez már magában kizáró ok lenne a folytatásra. A kettesben töltött időről nem meséltem senkinek, de az öcsém találkozott vele, ami önmagában is hiba volt, de nem hagyhattam ki a történetből. A nő valahogyan mindig ott volt a magánéletem mezsgyéjén és ha ki akartam volna zárni, akkor is beletáncolt a közepébe a dolgoknak. Az első utazásunk alatt is voltak problémák, de azóta csak halmozottan tevékenykedtünk és a legrosszabb pillanatom részeseként végképp elvesztettem a fonalat, hogy mit kellett volna vele kezdenem. Lezárni örökre a minket összekötő munkakapcsolatot és valóban átvinni a lovaimat egy másik lovardába? Az eszem pár órával ezelőtt ezt súgta, de a sors meg másképpen döntött helyettünk is. Storm felbukkanása összezavarta az eseményeket, aztán meg a kis légyottnak induló mosdós jelenet totál átírta a forgatókönyvet. Pár nappal ezelőtt még részegen feküdtem a lakásom padlóján és nem láttam tovább az orrom hegyénél. Mallorie illata lengte körbe a teret és az időt is, magába szippantott a gyász. Két hét sem oldja fel a bűntudatot, a csalódottságot és valami mélyebb kötődést az irányába, de segít gyógyulni. Messze voltam a valódi búcsútól, még előttem állt egy olyan utazás, amire nem akartam elmenni. Időhúzás lett volna a Cora társaságában töltött idő? Őszintének kellett volna lennem saját magamhoz is, de most nem óhajtottam horderejű döntéseket hozni, csak élvezni a pillanatot és abban létezni. A jelenben pedig a terapeuta fürdőjében ácsorgok és a hideg folyamot zúdítom a testemre. Az agyam szövevényes kalandja elragadott a valóságból, de másodperceken belül elzárom a csapot és felzárkózom az este folytatásához. Maradok és ezzel megint egy újabb kaput nyitok meg az ismeretlen univerzumában.
Nevetségesen festek-e a kölcsönkapott ruhákban? Bizonyosan, mert feszül rajtam a felső, de mégis jó érzés, hogy nem kellett visszavennem az izzadt inget. Mindenesetre fura, hogy éppen egy nő lakásán vagyok, és nem a szex miatt elsődlegesen. Cora bárhogyan kívánatos lenne, de azt is tudom, hogy sokkal veszélyesebb az, ha belelátok a lelkébe. Ez a mindenkin segíteni akar effekt csak megbonyolította az én életemet is, nemhogy az övét. Milyen definíciót használnék a kettőnk között végbemenő viszonyra? A talány megfelelő lenne, de inkább csak a mosolyára fókuszálok és nem a szájára.
- Ezt-azt? – a kétes megjegyzésre csak felvonom a szemöldökömet, de utána nem sokat agyalok, mert le akarok ülni és nekem a kanapé tökéletesen megfelel, hogy filmet nézzünk rajta. Éhes voltam…vagyis több fronton vágytam némi harapnivalóra, de most a kaja mellett tettem le a voksomat és hangot is adok eme kérésnek. Cora megint hű magához, és ha egy lehetőség nem lenne, akkor is minimum hat verziót sorolna fel. Kapkodom a fejemet az információkra.
- Az édesség mára elég volt. – konstatálom és átnyúlok felette a távirányítóért, de rögtön érzékelem a testében beálló változásokat is…vagy reakciót, amit én váltok ki belőle? A pirulás az első fokozat, de az elég akkor is, ha hozzászólok, most szintet ugrunk és hozzá is érek. A keze elveszik az enyémben, de amennyire hideg zuhanyként éri, nekem olyan naturális módon értékelődik fel a helyzet. A döntésképtelenség most nem engem jellemzett és a netflixen lógva tekerek bele az ajánlásokba.
- Nem láttam még egyetlen részt sem. – random böktem rá az előbb, mert jó értékeléseket kapott és Michelle is említette már párszor az irodában, de aztán folyton elfelejtettem. A rendezkedéssel némileg megcsúszunk, de egyedül tápászkodom fel a kanapéról, hogy megcsinálhassa a mozizáshoz. A kommentek nélkül is szórakoztat, hogy mennyire elveszett mellettem, holott ő van otthon és nem én.
- Előbb mondtam az édesség nem kell, de a tortilla jöhet és a sushit megtarthatod magadnak. – felelem neki és mielőtt még visszaülhetnék neki sietős lesz a távozás, de meglep a visszafordulással.
- Elfelejtet… - nem tudom végigmondani, mert az ajkamra forrasztja a szavakat. Automatikusan marok rá a derekára és vonom közelebb a mellkasomhoz, de nem sok repetát kapok, mert lelép és mint egy szélvész az ürességet hagyja maga mögött.
- Mi volt ez? – formálom némán a kérdésemet, de a visszatérése alatt inkább lefekszem és megigazítom a hátam mögötti párnát. Említsem meg az előbbit? Badarság, mert el is vonja a figyelmemet a kaja, meg a sok kiegészítő. Az egyik tálat elveszem tőle és az ölembe fektetem, hogy szemezgethessek belőle.
- Előbb mondtam, hogy…az elejétől. – kissé lejjebb vándorolnak a kékjeim az ujjai cirógatására, de nem vagyok rest és folytatom az evést. Benyomom az indítást, de Cora engem néz, és ettől kissé úgy érzem, hogy a végén nem lesz se film, se ételfogyasztás.
- Ha még engem fogsz nézni, akkor két percen belül alám kerülsz és nem marad semmi. Vigyázz. – mosolyogva meredek a képernyőre, mert úgy érzem, hogy megtette a kellő hatást a kijelentésem. A szemem sarkából látom, hogy a tv-re néz, de valószínűleg pironkodik is, mert mindketten tudjuk, hogy mi lesz a vége, ha nem áll le a simogatással.
- Láttad már valamelyik részt? Tudom, hogy nem vagy horrorrajongó, de ez még talán nem annyira vészes. – direkt nem nézek rá, hogy ne hozzam még jobban zavarba, de ő is próbára tett az előbb azzal a csókkal. Nem érzem fairnek, hogy ne játsszak vele, de egyelőre csak majszolok a chipsből és az első jelenetet figyelem a gyerekekkel.
- Hmm…ez a zene ijesztő lesz. – jegyzem meg félhangosan és a közöttünk húzódó kezemet elirányítom a combja felé és csak eleinte ráfektetem. Nem mozdítom meg, csak kapcsolatot teremtek, de aztán az ujjaim önálló életre kelnek és némi csúsztatás árán feljebb vándorolnak a két láb találkozásába, de csak apránként, mert megugrik…vagy én érzékelem úgy?
- Megijedtél? – pillantok rá szórakozottan és elropogtatok még egy chipset, de a kezem bizony rossz útra tévedt és nem is akar onnan elmozdulni. Mit is ígértem ma estére?

A saját csapdámba sétáltam bele a szavaimmal és tudhattam volna, hogy Jude vissza fog kérdezni.. amivel elérte azt, hogy a pillantásomat elkapjam róla egy rövid időre. Megszokhattam volna, hogy csak engem lehet zavarba hozni, a férfi teljesen természetesen kezel minden a pőreséggel kapcsolatos témát. Inkább tereltem az étkezések felé, mert azt illetően tán nem fogok zavarba jönni, nem tud rajtam fogást találni és egyébként is mindketten jobban jártunk volna, ha a testiséget mára magunk mögött hagyjuk. Az, hogy édesapám ruhájában érkezett vissza a felajánlásomat követően, némileg segített, de a testén nem a ruhákat figyeltem. Sokkal inkább lekötött a mozgása, az illata, az a magabiztosság, amit a fürdő után újra magára öltött. Nem bántam azt, hogy a gyengéd és gyenge pillanatainak részesévé váltam, mert ezzel vált ő teljesen egésszé. Így nem csak azt a felszínt láttam, amit láttatni kívánt az üzlettársai előtt. Nem csak azt a kemény külsőt kaptam, aki csak a profitot látja a lovakban, aki képes a legapróbb hibát is megneszelni és azt felhasználva képletesen is, de mások vérét megízlelni.. nem lettem volna az, aki vele ujjat húz, mert ha voltak is korábban nézeteltérések köztünk és akadt is egy pillanat, amikor megfélemlített, már nem ugyanazt látom. Már nem ugyanúgy látom. Sokkal több lett, sokkal kerekebb a vészterhes pillanataival, a gyászával, a kilátástalan momentumaival.. azzal, hogy gyengének és esendőnek is képes mutatnia magát előttem.
Mert tudtam, hogy ezek a pillanatok vele kivételes alkalmak. Tudtam, hogy ezt az oldalát nem mindenki láthatta. Ez pedig megfizethetetlenné teszi a mai estét kettőnk közt. Ha sokat beszélek, csak hogy leplezzem a zavarom, olykor előfordul, hogy képes vagyok megismételni mindent, mert jobb többször megosztani a gondolataim, mint egyszer sem, nem igaz? Mégsem voltam arra felkészülve, hogy az édesség kérdéskörénél gratisban megkaptam Jude kezét is.. ami egyébként olyan mindennapi cselekvés volt, amit szerettem, ha kapcsolatban voltam. De ma.. a mai nap úgy tűnt, hogy sok mindenből az első alkalmat hozta el - ilyen volt a valódi ölelés, az, hogy a kezemért nyúlt.
- Szerintem tökéletes kezdetnek a Stranger Things - pillantottam el felé, mert valljuk be, talán nosztalgiázni is fogunk, hiszen abból az időben játszódik a történet, amikor gyerekek voltunk: Jude pár évvel idősebb volt nálam, neki talán több emléke is lesz, esetleg volt neki ugyanolyan ruhája, ugyanazokért rajongott, mint a főszerpelő a gyerekek. Mégis előtérbe került újra az, hogy mit enne meg, mit hozzak el ide, ezért újra felsoroltam mindent, amire emlékeztem, de ha arra vágyott volna, szívesen rendeltem vagy főztem volna, mert a fagyasztó nem csak jégkrémet rejtett, amit ha rágondolok.. szívesen elnyalogattam volna most - még ha nem is fért már belém több étel.. Jude a kérdésemet követően szabad utat hagyva nekem állt fel, én pedig hipp-hopp elrendeztem a kanapét, csak hogy még kényelmesebbé varázsoljam a nappalit felkészülve a filmezésre. Elpakolhattam volna a kártyát. Újfent elsoroltam neki mindent, ami csak eszemben volt, hogy aztán a nagy forgolódásom közben nem csak őt, hanem magamat is meglepjem egy csókkal... nem elhúzva a pillanatot, hanem csak kellemesen engedve a közelségének és a pillanatnyi vágyamnak, s miközben közelebb kerültem hozzá, úgy futottak a felkarjaira a tenyereim és álltak meg azok a vállait érintve. Elhúzódtam tőle és már ott sem voltam, mert ha maradok.. akkor a kezét megfogva inkább a háló irányába tereltem volna. Jobb volt, ha lekötöm minden maradék józanságomat és lefoglaltam a testemet is azzal a pár méter megtételével, amit a konyha és nappali közt tettem meg: oda és vissza, kétszer is.
Mosolyogva engedtem át neki a tányért, felkúszva a kanapéra aztán, bűnbánó pillantást vetve rá.
- Bocsánat, hogy ennyiszer kell megismételned mindent, csak.. csak... - haraptam be az alsó ajkam. - Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgaink, hogy képes vagy.. - akadtam el, zavartan pillantva el a tévé irányába, hogy végül mégis csak Jude-ot figyeljem, ahogy a nappalim kellős közepén, elkényelmesedve majszolt. Ha el is indította a sorozatot és ő a tévé irányába is lesett, nekem jobb dolgom is volt: azt nézni, ahogy ropogtat és ahogy otthon érzi magát a lakásban. Halkan, hosszan sóhajtottam fel és ha engem kérdezett volna, nekem ez a látvány is tökéletesen ideális lett volna az este további részében, de Jude nem így gondolta. A szavaira azonnal fordultam, mint akit rajtakaptak valami csínyen, tépelődve kényszerítettem magam, hogy irányban maradjak, az ujjaimat is elvonva róla. Megigazgattam a mögém pakolt párnát ismét. Megmocorogtam, hogy még kényelmesebb pozícióban nézzek arrafelé - még csak véletlenül sem elnézve a mellettem fekvő felé. A tortilla ropogtatás mégis jó érzéseket váltott ki belőlem, mégis.. valahogy megnyugodtam. Jó volt végre nem egyedül feküdnöm itt. Jó érzés volt, hogy valaki itt volt velem. Jude kérdéseire mégiscsak felé pillantottam, de most legalább a testemmel nem fordultam már felé.
- Csak részleteket láttam belőle, de a munkatársaim spoilereztek már pár dolgot, úgyhogy tudok pár részletet, de fogalmam sincs, mégis melyikük az. Lesz benne egy olyan gyerek, akinek menő haja van, egy jóképű tizenéves srác is... - itt Jude pillantását éreztem magamon, egyetlen másodpercre csak. - Tizenévest alakít, nem úgy értem, hogy.. illetve mások szerint az. Én nem tudom ezt... mármint megítélni vagy ilyesmi.. nézzük inkább - mielőtt elpirulok, ha engem néz. Mielőtt még mélyebbre ásom a képzeletbeli zavarban-vagyok-gödröt, ezért is meredtem újra a tévére, teljesen belemerülve az első jelenetbe, ahol a fiúk a Dungeons & Dragons játékot élvezték, velük mosolyogtam és a jelenet komikusságán pedig csak szélesedett a mosolyom.
- Ne ijessz be előre - pisszegtem le Jude megjegyzését a zenével kapcsolatban, mert no, nem akartam felkészülni arra, hogy megijedjek, ami minden bizonnyal elő is fordul majd. Megrezzentem akkor, amikor a csupasz bőrömet érte a tenyere. Megint elvonta a figyelmem a tévéről, de csak alig, mert aztán arra igyekeztem koncentrálni egészen a simító mozdulatig. Lélegezni sem mertem.. vagy inkább egy hosszú sóhajt hallattam? Én magam sem tudom, hogy melyik volt, az bizonyos, hogy hatással volt rám. Őrületes volt az a vontatott érintés a combomon az apró rövidnadrágom varratáig, és az a korábban beígért félelmetesnek ható zene most érkezett el.. Jude merész érintésével egyetemben. Megmoccantam, megugrottam, megrezzentem.. valahol ezek keveréke volt, elkínzott sóhajjal reagáltam le az érintést, de nem bírtam tovább, Jude kezéért nyúltam. Megint, ahogy a lovardában is csak a csuklójáért nyúlva. A szívverésem egy pillanat alatt váltott őrült tempóra, elveszetten pillantottam el a férfi szemeibe.
- Ha ezt folytatod, akkor két percen belül már nem a sorozatot fogjuk nézni... - ismételtem meg némileg módosítva a korábbi szavait elgyötörten, mint aki már elvesztette a csatát a másikkal szemben. A Netflix and chill kezdett értelmet nyerni az én olvasatomban is.. mert habár hallottam már ezt a kifejezést, eddig nem volt kivel megtapasztalni mindezt. Azt hiszem, hogy mindezt kivételesen sikerült pirongás nélkül jeleznem felé, a felé eső kezemmel finoman érve a bőréhez.. hogy lassan simítsak a könyöke felé a körmeimmel a karján, jelezve, hogy az ő érintésére képes vagyok reagálni... hogy elképesztő mértékben képes megborítani és összezavarni, egy pillanatnyi vágy elég a részéről, hogy reagáljak rá. Magára hagytam a karját, és egy kissé megmozdultam, hogy a magához vett tálhoz érjek, könnyedén belenyúlva abba, egyetlen tortilla chipset kivéve.. nyaltam le róla a fűszerezést. Pont azzal a reakcióval, mint amivel délelőtt tüntettem el az ujjamról a tejszínhabot. És ha Jude nem szemellenzővel figyelte a tévét, akkor láthatta, miben mesterkedem. Veszélyes játékot űztünk.. azt hiszem.
- Minden ilyesmit ki kell élvezni.. nem szabad csak úgy.. - Will Byers ekkor szaladt ki a sufniba és azok a hangok tényleg a frászt hozták rám, a hideg is kirázott hirtelen, a tévé felé is kaptam a pillantásom, de elindult a főcímzenéje. Felsóhajtottam halkan, elkapva a férfi kezét az ölemnél, hogy egy picit feljebb húzzam magamon - nem sokkal, és nem biztos, hogy segítettem azzal, hogy a köldököm alá, a rövidnadrágom korca alatti részre engedtem őt.. túlságosan közel volt mindenhez.. hogy felperzseljen az érintésével.

+16-os tartalom

Tinédzserkoromban szerettem a horrorfilmeket és ha volt hozzá társaságom, akkor egyértelműen erre utaztunk a fiúkkal. Sawyer nem volt sokkal fiatalabb nálam, ezért vele szinte minden hétvégén elfogyasztottunk egy klasszikust. A házibulikban persze más értelme volt ennek a műfajnak, mert habár nem ismertem volna be, de én is féltem, de a fiúk nem mutathatták ki, hogy a gatyájukba csinálnának. A lányok félelme pedig egyenlő volt a zöld lámpával a takaró alatti matatásban. Az öleléssel kezdődő fortélyokat kívülről fújtam, de idősebb koromban már ennél tovább merészkedtem. Imádtam borzongani, mert ekkor kiszakadtam a valóságból és egy egészen más élmény részese lettem. Az egyetemi évek alatt még előfordult, hogy néha megnéztem egy filmet, de idővel kikoptak a hétköznapokból az olyan tevékenységek, mint a henyerészés és az otthoni mozizás. Az alkalmat sem tudnám megmondani, hogy mikor voltam utoljára olyan szórakoztatóegységben, ahol a popcorn illatát éreztem az orromban és a félhomályban egy nő vállát karoltam át, hogy közelebb érezzem magamhoz, néha még a filmre is fókuszálva. Bevallom, de hiányoztak ezek a semmitmondó események, ahol nem a pénz forgott kockán, csakis a szórakozás volt a cél. Az előbbi ölelkezős momentumok már a múlté, vagyis szeretném annak betudni, mert beszélgetni nem fogok róla, semmissé nem tehetem. Cora a szemtanúja volt annak, hogy összeomlok és egy másik nő miatt sírok. A második alkalommal kellett elviselnie, hogy másról beszélek a jelenlétében és még bocsánatot sem kérek érte tőle. Lehet, hogy bunkó voltam, de nem éreztem helyénvalónak, hogy magyarázkodásba kezdjek a Mallorie-val kapcsolatos viszonyomról. Egyértelműen többet jelentett, mint egy alkalmi partner, a gyerekem anyja lett és velem lakott öt éven keresztül. Nem címkéztem a kapcsolatunkat, de akkor a kórházban szembesültem vele igazán, hogy nem félvállról vettem, sőt a bőröm alá kúszott be. A kisfiam anyja marad örökre, és ha még elhomályosulnak idővel az emlékei, akkor sem fogok úgy tenni, mintha nem lett volna közöm hozzá. Lezárni sajnos egy darabig nem fogom tudni, de igyekszem jóvá tenni az ellene elkövetett hibáimat, kezdve azzal, hogy hazaviszem a testét Kolumbiába. Nagy kockázatot vállalok, de megérdemli, hogy otthoni földbe helyezzék végső nyugalomra. A pillantásom a kanapén időzik, mialatt Cora képtelen eldönteni, hogy megigazítsa-e a terepet, vagy inkább ott ácsorogjon még egy darabig. A kihúzott ülőalkalmatosság most szinte teljes mértékben kitölti a nappali nagy részét, de nekem tetszik a központi szerepe. Felmászni még nem sikerül rá, mert amikor a nő elindul a konyhába félúton elakad és valahogyan a számon köt ki. A kezdeményezése meglep, mert nem éppen olyan jellem, aki nyilvánosan mutatja ki a szimpátiáját, de néha jönnek ezek a random pillanatok és akkor szabadjára engedi a valódi énjét. A dereka köré fonnám a karomat, de amennyire gyorsan indult a folyamat olyan gyorsan is ér véget. Megrázom a fejemet a kis incidensre és felmászom a rögtönzött ágyunkra. A párnát a hátam mögé igazítom és bevárom, hogy csatlakozzon hozzám, addig nincs értelme elindítani semmit. A zavartsága óriási méreteket tud ölteni, de én ennél sokkal lazábban kezelem az előbbi jelenetet, habár érzem a bőröm alatti rosszaságot. A chipses tálat az ölembe húzom és áthajolva felette a távirányítóért nyúlok. Valakinek kell keresnie valami nézhetőt, és ha már azzal van elfoglalva, hogy engem bámuljon, akkor cselekszem. A kezét megragadva ösztönösen húzom magamhoz és kapcsolom be a Netflixet. A csilingelő hang után felugrik a kezdőképernyő és a rengeteg lehetőség arra, hogy melyik műfajt válasszuk ki.
- Milyen jóképű srácok jönnek be neked? – most a kékjeim rávetülnek és képtelen vagyok levakarni a mosolyt az arcomról. Bekapok egy chipset mellé és elindítom ugyan a sorozatot, de még rá figyelek ezekben a másodpercekben is.
- Tinédzserekre buksz? – folytatom tovább a cukkolását, de már így is látom rajta, hogy mennyire elveszítette a fonalat a gondolatmenete közepette.
- Azt hittem, hogy a szőke, magas, kék szemű férfiak a zsánereid, de lehet akkor tévedtem. – vonom meg a vállamat és a képernyőre sandítok, de tisztára élvezem, hogy most így élcelődünk. Pár napja még a padlón feküdtem és a világomról se tudtam, most meg olyan tevékenységgel ütöm el az időmet, ami kedvemre való.
- De ha egyszer ijesztő a zene. – emelem égnek a szemeimet, de most én is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a kezdeti jelenetben. A gyerekek visszarepítenek az időben, és némileg nosztalgikus hangulatba kerülök, de élem a jelen adta előnyöket is, miszerint Cora nagyon is készen állna más elfoglaltságra, ha úgy alakulna az este. A kezem eltéved valahol a combja és a nadrágja találkozópontjában. Lustán masszírozom körbe az anyagon keresztül, néha az ujjaimmal játszadozva, de aztán ő az, aki a kezemért nyúl és hangosan felsóhajt.
- Nem csináltam semmit. – játszom az ártatlant és kicsit lejjebb is csúszom a kanapén, hogy a kezem a tökéletes szögben érje a kis háromszög tapintását. A könyököm ’cirógatása’ nem segíti elő, hogy professzionális néző maradjak, aztán meg jön a szokásos ártatlan evős jelenet. Nem közvetlenül fordítom oda a fejemet, de a perifériámról látom, hogy mit csinál és nehezebben is nyelek ezen időtartam alatt. A veszélyes játékokat mindketten a tökélyre fejlesztettük és most már nem látok benne semmilyen ártatlan szépséget, inkább a dög kezd feléledni benne és ez roppantul tetszik az összes testrészemnek. Az ijedtség szekundumában, ami elkerülhetetlen volt, csak éppen egyikünk sem készült fel rá…én is megrezzenek, de nem annyira feltűnően. A főcímdal alatt a kezemet a köldökéig irányítja fel azon határt súrolva, ahol már csak rajtam múlna, hogy benyúljak-e és az este forgatókönyvét más irányba vigyem el. Okosan kell eljárnom, mert valahol én akartam egy szexmentes napot, de Cora közelében ezt nem is annyira egyszerű kivitelezni. Jobb ötlet híján mozdulatlan maradok a kezemmel és csak az ujjaimat nyújtom ki, hogy teljesen átfedjék a hasa alsó szakaszát. A másikkal éppen elveszek egy chipset és bekapom jó ráérősen elrágva. A sorozat izgalmas lenne, de vajon nekem megéri abba fektetni, hogy azt nézzem? Az érintésére kezd éledezni másom is, szóval lassan búcsút mondhatok az ép eszemnek. A férfiak gyengesége premierben ma este csakis Cora Fraser lakásán. Komolyra fordítva a szót végül elhúzom onnan a karomat és veszek egy mély lélegzetet az egyik lábamat felhúzva és a hasamról eltéve a tálat a hozzám közelebb eső asztalra. Kifordulok a fürdő irányába is, de aztán a kezemmel megtámaszkodva egy kicsit feljebb ülök és a szemébe mélyedve a törzsemmel odafordulok át. A tenyeremmel elkapom az arcélét és közelebb vonom magamhoz, de csak annyira, hogy még pár milliméter legyen az ajkaink között.
- Nem most kezdtem én se ezt a játékot Cora. – puszit lehelek a felső ajkára és a tenyeremmel a nyakára vándorolva csak haloványan próbálgatom a szárnyaimat, mert még nem kapom le. Könnyedén vonnám bele a csókba, de aztán az egyik kezemmel a derekába marok bele és egy határozott mozdulattal berántom magam alá. A feje mellett támaszkodom meg és úgy nézek farkasszemet vele.
- Filmezni akarsz vagy mást csinálni? – égetően mérem végig, de nem a válasza nélkül nem fogok cselekedni.

+16

Nem akartam olyasmire rákényszeríteni Jude-ot, amit ne akart volna, ezért sem ragaszkodtam ahhoz, hogy valamiféle romantikus sorozatba vagy filmbe kezdjünk bele, mert nem feltétlenül vágytam mindig erre a műfajra. Sokkal többször néztem thrillert és horrort, mint azt illett volna beismernem, mert szerettem is borzongani és gyűlöltem is egyszerre azt az érzést. Igaz, nem voltam paranoiás, nem néztem sűrűn a hátam mögé, de egy-egy jobban sikerült horrorfilm után bizony nem egyszer maradtam fent sokkal tovább, mint az egészséges lett volna, vagy mentem ki még nasiért a konyhába, hogy valamivel képes legyek lenyugatni magam.. esetleg egy lámpát is égve hagytam a sarokban úgy, hogy annak fénye ne vakítson el, mint a karácsonyi kültéri világítás a madárkákat. Ha egyedül voltam, akkor kevesebb esélye volt, hogy magamra ijesszek, ellenben ha valakivel osztottam meg az ágyat vagy kanapét, akkor hajlamos voltam arra is összerezzenni, ha megmozdultak mellettem, vagy ha túl sötét volt és élesebben vették mellettem a levegőt. És bizony.. én is az a nő voltam, akit ha átöleltek a filmezés közben, képes volt elaludni.. azok után is, hogy perceket töltöttünk a tökéletes kiválasztásával, ami mindkettőnknek jó volt. Szerettem azt az érzést, mert megnyugtatott a mellettem fekvő férfi szívdobbanása, a belőle áradó melegség és nem akartam ellenkezni azzal az érzéssel, amit kiváltott belőlem - lassú cirógatással érve a mellettem fekvő oldalát és mellkasát anélkül, hogy incselkedtem volna vele. Számomra a bensőséges hangulatot jelentette és az intimitást, amit egy harmonikus kapcsolatban mindig is kerestem.
A szokásomhoz híven, ha Jude is körülöttem lebzselt, képtelen voltam megmaradni nyugodtan és általában a zavarodottság jellemzett, mintha nem egy harmincon túli nő lennék. Nem csak hogy rájátszott a visszahúzódóbb jellememre, ráadásul még jól is szórakozott azon, hogy általában mellette kétbalkezessé is váltam. Minden fordulóval a belső monológom csak azt ismételte, hogy ne ess el.. ne ejtsd el... ne menj neki.. csak ne öntsd ki... és büszkén kijelenthetem, hogy sikeresen megúsztam minden bakit a mai este. Talán azért is, mert ma korábban már kimaxoltam a bénaságomat a lovardában. Most viszont képtelen voltam visszafogni azt a pillanatnyi vágyamat, amivel a férfi ajkát vettem birtokba rövid időre, mert nem azért tettem, hogy keresztülhúzzam a számításainkat, egyszerűen csak abban a pillanatban arra volt szükségem tőle. Ahogy felkerültem mellé a kanapéra, nem tudtam elodázni a magyarázkodásom és olyan szinten belezavartam saját magam a mesélésbe, hogy csak egy oldalpillantásba került az, hogy lássam és tudatosuljon bennem, Jude már megint le fog csapni a kis nyomiságomra.. A pimasz mosolya pedig csak még egy lapáttal rátett erre az egészre, kínlódva nevettem el magam és haraptam be a számat. Nem és nem fogok válaszolni a kis szurkálódására, mert tudom, magam estem bele a csapdámba..
- Naaaaa! Nem ér.. Tudod, hogy nem úgy értettem, Jude! - pisszegtem le nevetve, hogy ne cikizzen, ne szívja a vérem. Megköszörültem a torkom inkább, megigazgattam a hajamat is, hogy elvonjam a figyelmem arról, hogy bizony választ kellene adnom a kérdésére, de a nyilvánvaló kijelentésére azt hittem, hogy rögtön elsüllyedek. A pírral nyakon öntöttem magam szinte, ahogy kitágult pupillákkal, döbbenten pislogtam rá - mint egy megbabonázott cica. - Előfordulhat, hogy téved a szőke, magas, kék szemű férfi ebben, igen - hebegtem kiszáradó ajkakkal. Gyorsan végighúztam rajtuk a nyelvem benedvesítve azokat, s mielőtt még megrökönyödött volna, folytattam is hirtelen. - A zsánerem ezeken túl szeresse a lovakat és legyen ügyvéd.. ritka, mint a fehér holló ez a.. kategória - idézőjelet rajzoltam a levegőbe a kategória szavamnál, és ha értette a célzást, mert végig őt figyeltem, akkor halkan elnevetve magam fordultam inkább a tévé felé, mert elvileg azért gyűltünk ma itt össze, hogy gyerekeket nézzünk, akik halálra rémülnek.
Esküszöm, hogy próbáltam a sorozatra is koncentrálni, ami egészen addig sikerült, ameddig Jude úgy nem döntött, hogy megérint.Ahogy megéreztem a combomon az ujjait, a figyelmem lassan átterelődött oda, a pillantásom is lassan követte azt, elnehezülő lélegzettel reagálva le az eleinte még ártatlannak tűnő mozdulatokat, amit nem bírtam sokáig nyugodtan elviselni. Az ajkaim közül kiszakadó mélyebb sóhajom, a szívverésem sürgető dobbanásai elárultak, ahogy a férfi kezét érő ujjaim érintése is. Ugyanúgy, mint a lovardában sem voltam képes lesöpörni magamról az érintését, leginkább csak belekapaszkodtam. Elcsigázottan mozdultam meg.. és beszéltem, csak hogy még véletlenül se csaljon ki belőlem olyan hangokat, amiket.. bármikor képes lett volna. A karját érő simításom, aztán a chips is mind-mind olyan megmozdulás volt a részemről, amivel egy kicsit képes voltam elterelni a gondolataimat arról, hogy a combjaim találkozásánál érintett, épp jókor jött az ijedségem.. a kezét biztonságos távolságba húztam magamon az érzékeny területtől. Eszembe sem jutott, hogy onnan akár betörhetett volna a rövidnadrágom alá.. A tenyere szinte az egész alhasamat befedte, s amikor mindketten valamennyire lenyugodtunk, úgy én is újra a sorozatra tudtam koncentrálni, miközben már nem ropogtattam a tortillát.. csak nyugodtan tartottam egyik kezemet Jude engem érintő alkarján azért, hogy hozzáérjek és nem azért, hogy még jobban felcsigázzam. Ezért is lepett meg azzal, ahogy megmozdult. Engedtem, hogy eltávolodjon, újra őt figyelve, hogy mit tervezett azzal, hogy félig el is fordult tőlem, minden rezdülését lestem.
- Jude, nem gondolt...  - kezdtem volna bele abba, hogy a belső pánikom azt mondassa velem, hogy nem akarom, hogy magamra hagyjon és kilépjen a lakásból.. ehelyett felém fordult olyan szavakkal, amire nem voltam felkészülve. Annyira meglepett, hogy az ajkamat érintő puszit se voltam képes viszonozni, egyszerűen csak pislogtam fel rá.. miközben a gondolataim megállás nélkül jártak. Esélyem se volt tiltakozni arra, hogy közelebb rántott magához, mintha csak egy tollpihe volnék. A szívverésem a közelségétől megint meglódult, ajkam pedig elnyílt. Élesen szívtam a tüdőmbe némi levegőt, valamerre oldalirányba kaparva a kezemmel, csak hogy elérjem a távirányítót, és ha azt sikerült megszereznem, akkor kikapcsoltam vakon a tévét, mert a pillantásomat lefoglalta az, hogy a nagyon magas, szőke, kékszemű férfit bámuljam.
Rosszul tudta! Eddig nem ez volt a zsánerem, erről csakis Jude Cowen tehetett. A fene vigye el! Felemeltem a kezem, hogy a bőrömet szinte végigkaristolja Jude állát fedő szakáll, követve az állvonalat simítottam végig a puha szőrzeten.
- Mindent szeretnék veled - csúszott ki a számon az igazság csendes lágysággal. - Két hete nem láttalak és úgy váltunk el, hogy azt hittem, soha nem találkozunk - elkínzottan sóhajtottam fel, és mielőtt megfulladtam volna a saját vágyaimban, óvatosan feljebb tornáztam magam, hogy felülhessek mellette, holott minden érzékem hevesen tiltakozott a döntésem ellen. Megnyaltam az ajkam, és ha a férfi nem nézett el, akkor a szemeibe nézve folytattam, s ha nem felém lesett, akkor a profilját figyeltem, megszakadó szívvel. - Szeretnélek érinteni, szeretnék nem gondolkodni és a pillanatnak engedve hagyni, hogy azt tegyem, amit én akarok, szeretnék önző lenni, de... nem akarlak kihasználni. Sokkal többet érdemelsz ennél - nem kerültem tőle a feljebb ülésemmel távolabb, csak már nem vízszintesben pislogtam felfelé rá. Most, hogy a lábamat kissé feljebb húztam, ezzel a combom Jude combjához ért, és talán rá is engedtem annak súlyát. Nem voltam nehéz, és egyébként is.. mindketten tudtuk, hogy fizikailag sokkal erősebb volt nálam. Oda pakolhatott, ahova csak akart. Szinte elvesztem mellette. - Szeretnék veled filmezni.. hallgatni, ahogy rágcsálod a chipset a legnagyobb csendben, ha épp két jelenet közti vágás van és szeretnék neked egy új fogkefét kibontani később az este, mielőtt aludnánk - félénkebb mosolyra húzódott ajkam, ahogy talán a legfurább vágyamat kimondtam vele kapcsolatban. Valószínűleg az ég világon senkinek nem jutna eszébe a szex lehetőségét lecserélni fogmosásra. - De nem akarom azt sem letagadni, hogy képes vagy az őrületbe kergetni egy érintéseddel, a fenébe is - ha menet közben nem engem nézett, vagy ne adj isten eltávolodott annyira, hogy még elértem, akkor finoman magam felé fordítottam az arcát, türelmes pillantással. Tudtam volna igazodni.. bármire is vágyott volna. - Te mire vágysz most, Jude?

+16-os tartalom

Azt hiszem mindig az a legnehezebb, amikor meg akarod fogalmazni, hogy mire lenne szükséged és mire vágysz. A kettő lehetne különböző dolog is, mert nem kell feltétlenül találkoznia a két prioritásnak, de sokszor a háttérbe szorítjuk a saját magunk által kérlelt kívánságokat. Gyerekként azt tesszük, amihez éppen kedvünk van, vagy szimplán, ami örömet okoz. Felnőttként a külvilág, a környezetünk is befolyásolják azokat, hogy mit tegyünk. Nem mindig aludhatok sokáig, ha munkába kell mennem. Kötelezettségeknek kell eleget tennünk, az elvárások nem múlnak el csak tornyosodnak és hirtelen azt vesszük észre, hogy ezeknek a társadalmi nyomásoknak alávetve az igényeinket élünk és létezünk a hétköznapok sűrűjében. Beleestem én is ugyanebbe a hibába, mert hajszoltam a pénzt, tudtam, hogy ez azzal fog járni, hogy késő este megyek haza, nem lesz időm a barátokra, sőt az emberi kapcsolatok fenntartására. A cél lebegett a szemem előtt és ahhoz, hogy most úgy éljek, ahogyan…rengeteg áldozatot kellett hoznom. Feladtam a szabadidőmet a tanulásért, aztán feladtam a kapcsolatokat is, hogy azzá a Jude-á váljak, aki lenni akartam. A szüleim nem támogattak anyagilag, nekem mindent egyedül kellett felépítenem, és erre iszonyúan büszke voltam. A mai napig úgy érzek a vagyonommal kapcsolatban, hogy az összes izzadságcseppet megérte, ha belegondolok a temérdek tulajdonomba. A lovakat már a saját kedvtelésemre vettem meg, eljutottam egy független státuszba, ahol, ha akartam volna már régen letehettem volna a lantot, de soha nem volt elég. A pénz bűvkörében élni könnyű és materiális szeretet, de néha a magányos estéken rádöbbentem, hogy a boldogság éppen annyira hiányzik az életemből, mint eddig. Hajszoltam mások elismerését, az anyám soha nem látott szeretetét, de nem jött el a várva várt öröm. Mallorie volt az egyetlen próbálkozásom Rachel után arra, hogy megkíséreljek egy egészségesnek nem mondható állapot fenntartását, de csúfos kudarcot vallottam. Rachel annak idején megcsalt, Mallorie pedig a drogot választotta egy szebb jövőkép helyett. Mindig a pórul maradt lettem, de nem akartam sajnáltatni magamat. A veszteségek vittek előre és erősítették meg a páncélomat, hogy annyira szívtelen legyek, hogy már ne is ismerjem fel a lehetőségeket. Cora úgy robbant be az életembe, ahogyan arra egyikünk sem volt felkészülve. A lovarda egy semleges terepnek számított a valódi énem és a megteremtett között, és neki sikerült befészkelnie magát ebbe a lehetetlen határvonalba. A nő nem az ideálomat festette le. Nem vonzódtam azokhoz a lányokhoz, akik gyengének mutatkoztak, nem merték kinyitni a szájukat. Olyasmit kerestem, ahol egyenlő partneremként tekinthettem a másikra, de aztán később ez sem működött. Az elképzelés megbukott és pont egy olyan lett vonzó, aki a szöges ellentétem volt. Corát könnyű lett volna összetörni, mert tiszta szívből adott. Nem érdekelték a társadalmi különbségek, a jóságra törekedett mindenben, meg az egyenlőségre. Eleinte kinevettem őt, mert olyan jövőről álmodott, ami soha nem is létezett. A tökéletes demokrácia maximum a mesékben bukkant fel, de ő kivetítette ezt a valóságra. Nem mondom, hogy teljesen elrugaszkodott volna a talajtól, de a mindenkiben a jót látja effekt szörnyen mázosan hangzott. A sötét oldalam nem befogadóképes a hasonló cukiságokra, vagyis nem volt ez idáig. Mallorie halála megrendített, megint azt kellett átélnem, mint az anyám halálakor. Az igazság nem létezik, nincs meg az egyensúly…miért maradt meg a közös fiunk? Mit kezdjek egy gyerekkel, ha magam sem tudom, hogy készen álltam volna-e a felnevelésére? A fiamnak az lenne a legjobb, ha gondoskodó szülőkhöz kerülne, de lemondani valamiről nem is annyira egyszerű. Vágytam volna az apaságra? Vártam az elmúlt hónapokban, hogy találkozzam vele, de most csak azt éreztem, hogy a távolság az egyetlen gyógyír. A kórházba bemenni fájdalmas lett volna, nem mertem a szemébe nézni, a sírását hallgatni azon a helyen, ahol elveszítettem az édesanyját. Lorie remek ajándékkal lepett meg (sokan ezt mondták volna), de én átoknak éltem meg a jelen helyzetemben. Menekülni szerettem volna a terhek és kötelezettségek elől, és erre pont megfelelő alkalom volt a Corával töltött idő. Az egyetlen személy volt, aki egy időre képes volt elfeledtetni velem, hogy merre tart az életem. Önzően kihasználtam, hogy feljöjjek a lakására és együtt töltsünk egy kis időt. A kimaradt evéssel együtt aztán eljön a közös filmnézés ideje is. Cora hozza a szokásos formáját és néha a saját nyelvében is elakad, de nekem tetszik, hogy ilyen manírt és tiszta lélekkel vonul fel előttem. Nem játssza meg magát, nincs a sok játszma, hogy kifejezze felém az érzéseit. Belőle árad a vágyakozás, sosem rejti véka alá, hogyha zavarba hozom. Minek is játszaná el, ha minden az arcára van írva? A kanapén ülve is ezen a határmezsgyén lavírozunk, amikor a sorozat másodlagossá válik, és a kezdeményezés visszajut a feladóhoz. Magam alá rántom, a kezem tüzesen érinti meg a kényes pontokon, a combja közötti résbe mártanám az ujjaimat, de annyira nem tudom, hogy mitévő legyek. Közelről nézek a szemébe, és ha erre akar elindulni, akkor nem fogom elrontani a dolgot, de végső soron megint nem az lenne a cél, hogy nekem milyen szükségleteimet elégítsük ki. Az államon lévő szőrzetbe mártja bele az ujjait és engem fürkész közben. Ennyire vékonyka határon is régen voltunk, de nem tartanám vissza. A mondandója közepén aztán félbemarad a kis évődés, mert egészen más irányba viszi el a folytatást. Felül, én meg engedem is neki, hogy távolodjon, mert annyira szürreális és hétköznapi kívánságlistája van, melytől mégis összeszorul a szívem. A két hete nem találkoztunk felszólalása alatt csak halkan nyögök fel és hunyom le a szemhéjaimat. A felsorolás nem noszensz egy egészségesen működő kapcsolatban, de mi nem voltunk ezen a szinten. Imába foglaltam volna a szavakat, de csak a mélyre hatoló oxigénfelvétel hagyja, hogy a szervezetem cselekedjen. Eltávolodom tőle, mert most ez kell nekem is, de aztán visszafordítja az arcomat maga felé, és úgy teszi fel a százmilliós kérdést.
- Cora… - szelíd mosoly költözik az ajkaimra, mert nem akarom megbántani őt. - … ezek mind annyira jól hangzanak, de olyan ígéretet nem tehetek neked, ahol nem fogsz sérülni. Olyan kapcsolatra vágysz, amit nem tudok megadni, de… - mielőtt még azt hinné, hogy ott fogom hagyni a szájára csúsztatom a mutatóujjamat. – Hallgass végig. Ma este adhatok valamit, ami csekélyke, de én vagyok, és még senki nem tapasztalta belőlem. Az a hétköznapi férfi leszek, aki nem fekszik le veled, ellenben itt marad reggelig, és igen előveheted a plusz fogkefét is. A jövő nincs kőbe vésve, de félek reményt adni, amikor én sem látom a fényt az alagút végén. A jelent adhatom neked. – a füle mögé igazítom az ujjamat és az arcélét megfogva irányítom oda magamhoz, hogy megcsókoljam, de ezúttal sokkal mélyebben, mint eddig. Nem fogok továbbmenni, de éreztetem vele, hogy itt vagyok. Lassan szakadok el tőle és egy homlokát érintő puszival zárom ezt le, aztán a kikapcsolt tv-re nézek.
- Mi lenne, ha megnéznénk a hálót? – nyújtom neki a kezemet, hogy felsegítsem onnan és most már aludni menjünk.

Sosem voltam kapcsolatfóbiás, de nem is hajszoltam azt, s nem akartam mindenáron valaki mellett lenni. Tudom, hogy az sem volt egészséges, hogy a Nicholasszal való szakításom után a munkába menekültem, hogy lefoglaljam minden szabadidőmet, minden gondolatomat és ne azon törjem a fejem, hogy mit ronthattam el. Hogy miben hibázhattam, hogy én miért nem kaphatom meg és érdemlem meg az életben azt, amit mások, akár a körülöttem lévők viszont igen. Mert végtére is boldog voltam abban az állapotomban, amiben voltam - mindig. Ha többre is vágytam, ha ténylegesen azt nézzük, hogy mikor gondoltam volna teljesnek és egésznek az életemet, nem siettettem, nem mentem fejjel a falnak. Szerettem a munkám. Elfogadtam az öcsém betegségét, hiszen ő sem tört meg, a honvágy már nem szabdalta szét a mindennapjaim, mert a szüleimmel tudtam beszélni.. mert New York tényleg a lehetőségek és az álmok városa volt és ha még nem mondhattam azt, hogy teljes mértékben ismertem minden szegletét, itt is éppolyan otthonosan mozogtam, mint Anglia utcáin. Nem rettegtem, nem féltem a jövőtől, nem volt kilátástalan az életem, mert volt fedél a fejem alatt, volt egy olyan munkám, amit megfizettek, ahova nem úgy mentem be, hogy bárcsak otthon lehetnék.. és ha ezeket vesszük alapul, az életem olyan volt, ami nyugodtan és relatíve boldogsággal telt. Nem voltak grandiózus terveim, kilengéseim, törvénytisztelő voltam és még annál is több: a nap minden szakaszában képes voltam mindenért bocsánatot kérni és mások kedvére tenni, hogy önmagamat szorítsam háttérbe, amihez szoktam is évekkel ezelőtt.
Tisztában voltam a rossz tulajdonságaimmal, nem kellett senkinek sem tükröt tennie elém és ha lassabban is, de dolgoztam azon, hogy igyekezzek egészséges mederbe terelni életem negatív reakcióit. Ilyen volt az is, hogy mindent képes voltam a szívemre venni és azt sem tagadom, hogy sokaknál jóval érzékenyebb lélekkel rendelkeztem, de azt viszont mindig is elutasítottam, hogy gyenge lennék.. egyszerűen csak nem éreztem úgy, hogy mindenkinek bizonyítanom kellene azt, képes voltam talpon maradni a legviszontagságosabb helyzetben is, ha arról volt szó. Most, ezekben a Jude mellett töltött percekben olyan határokat súroltam, ahol eddig még nem jártam. Mert ha nem is mondtam ki, ha nem is gondoltam, hogy ténylegesen is ott tartanánk, a férfi szavai olyan arculcsapásként értek, hogy ott, abban a pillanatban jutottam el én is oda a gondolataimmal, hogy rosszul essen és úgy érezzem, mintha valaki kitépte volna a gyomromat, s keselyűk lepték el a szívemet, hogy cafatjaira marcangolják annak izomrostjait. A korábban kimondott szavaimmal nem ezt akartam érzékeltetni. Nem is jutottam el odáig, hogy ezt, ami köztünk volt, kapcsolatként definiáljam, mert találkozásokkal és együtt töltött pillanatokkal ezelőtt megegyeztünk abban, hogy minden az adott pillanat foglya marad.. megélve akkor és ott mindent, ami köztünk volt. Mégis igaza volt. Többre vágytam most, mint amire ő jelentkezhetett. Ha nem is akart volna Jude megbántani, mert már régóta nem úgy reagál rám, hogy éreztesse a fölényességét és az arcomba tolja azt, hogy mennyire elviselhetetlenül érzékeny lélekkel rendelkezem... attól még rosszul esett minden, amit a nappali súlyos csendjébe mondott.
- De... - szóltam volna közbe a kanapé szélén ülve, egészen megtörten amiatt, ahogy már ő is némi távolságot ékelt kettőnk közé, s mielőtt még folytathattam volna, megvédhettem volna magam, az ujjával a számon csendre intett. Nem mertem megmozdulni, nem mertem a kezéért nyúlni, hogy elhúzzam az ajkamról az ujját, s nem tudom, hogy mi hatalmasodott el rajtam jobban: a kétségbeesés, hogy valamit már megint elrontottam, vagy a szégyenérzet, hogy már megint valami olyanra vágyom, amire a másik fél nem. Mégsem volt időm arra, hogy az áruló kis könnycseppek meginduljanak, végigcsorogva a bőrömön is, mert Jude nem hagyta abba a mondandóját és oda kellett figyelnem arra, amit mondott. Jude sosem beszélt feleslegesen. Sosem beszélt olyanról, ami ne lett volna fontos. Aminek ne lett volna oka, ezért is vettem reszketegen levegőt, mélyre engedve azt a tüdőmben. Ezért is figyeltem őt aközben, hogy kijelentette, hétköznapi férfi szeretne lenni mellettem ma este. Automatikus, bár nem vidámságtól túlcsorduló apró mosolyra görbült az ajkam, s ahogy maga felé húzott, úgy mozdultam én is megtámasztva magam az ágyon a csókra. Nem siettettem, nem telt meg szenvedéllyel, mégis több volt, mint azok a sietős csókok, amik aztán végül korábban a szexig hajtottak minket.
Csak azután nyitottam ki a szemeim, ahogy elszakadva a homlokomra kaptam egy csókot lezáró puszit, és mielőtt a megfogtam volna a kezét, az állvonalán csúsztak végig simító mozdulattal finoman az ujjaim. Még mindig szerettem volna önző lenni, de nem volt értelme elrontanom a pillanatot azzal, hogy ellenkezek. Hogy megint beszélek, mert Jude jelleme nem sokszor engedte meg az olyan estéket, mint amit velem szeretett volna eltölteni. Most, a jelenben.
- Benne vagyok.. mehetünk - haraptam be lágyan az alsó ajkam, ahogy végül engedtem neki a hálót érintő terveivel, s mielőtt még felkapott volna, könnyed mozdulattal álltam fel. Aztán ott a kanapé mellett meg is torpantam egyből. - Vagyis.. nem - pislantottam fel a szemébe. Mielőtt elvettem volna a kedvét, gyorsan folytattam is. - Ne haragudj, de előbb elpakolok itt mindent és a helyére szeretném tenni a kanapét, mert ez így olyan.. mintha... - laknának itt. - ..néha kényszeresen szeretem a rendet és volt már, hogy azt mondták, hogy mintha mániás lennék, de nem, csak nincs a helyén - mutattam a kanapéra, az asztalra, ami meg volt pakolva mindennel, konstatálva, mire is gondoltam. Bocsánatkérően elmosolyodtam. - Van kedved segíteni benne? Összecsuknád a kanapét addig? És.. a párnákat is.. visszatennéd a földről, kérlek? - a válaszától függően elengedtem a kezét, hogy a nassolnivalókkal, a szeméttel a konyhába menjek rendet hagyva a nappaliban. Előszedtem két tiszta poharat, hogy éjjelre, ha szükségünk volna rá, akkor kéznél legyenek, mégis csak lepakoltam a helyére visszakerült asztalkára, ahogy minden visszakerült a helyére, egyedül a vizes palackot hagytam a poharak társaságában.
- Bemutathatom neked a ma este sztárját, Mr. Fogkefét a háló előtt? - csúsztattam a kezem Jude kezébe önkényesen, egy lépést a fürdő irányába hátrálva, hogy követhet. Ha nem volt ellenvetése, úgy a fürdőszobáig lépdeltem vele a nyomomban, odabent engedtem csak el a kezét, kinyitva tükör melletti szekrény ajtaját, megnézve, milyen lehetőségeink voltak. - Van rózsaszín... kék és sárga.. mmm... meg egy lila is. Hattie vásárolt most be, nála sokkal gyorsabban fogynak az ilyenek, tudod ő... elég szabadszellemű lány - nevettem el magam, ahogy lemartam a polcról a már említett keféket. - Választasz? - pislogtam fel a férfi szemeibe, ahogy az ujjaim közt elérhetővé vált az összes lehetőség. - A pink pont a te színed, Jude! - pimasszá váló mosolyt villantottam. Úgysem meri!

Tudtam, hogy súlyos percek fognak ránk telepedni, ha most kimondom a véleményemet és elrontom vele az elképzeléseit. Már régóta tisztában vagyok vele, hogy Cora érzékeny lélek és mindenben a jót látja. Az elmondottaknak nem felelnék meg, mint potenciális férfi, mert ha nem is mondtuk ki, de én még gyászoltam egy másik nőt. Mallorie emléke nem fog elveszni néhány hét alatt, főleg úgy nem, hogy most készülök eltemetni őt. Velem élt éveken át és szült nekem egy gyereket. Más esetben azt mondanám, hogy még jó darabig nem fogok készen állni egy kapcsolatra, de sejtettem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Corától elszakadni annyira volt nehéz, mint elengedni Lorie-t. Kettőjük között ragadtam és nem bírtam volna megmondani, hogy mi a helyes. Megcsalom az emlékét annak a nőnek, aki apává tett? Halott volt, de ettől még hatással volt rám a hiánya. Nem felejthettem el, mert miattam ment el részben. Szörnyen éreztem magam attól, ha belegondoltam a történtekbe, de ma este egy kicsit önző akartam lenni és megélni a jelent a maga szépségében. Corának megvolt rá a képessége, hogy levegye a vállamról a terhet és ennek örültem, de aztán jött egy ilyen pillanat, mint a mostani és már nem vagyok benne biztos, hogy jól cselekszem. A szemében látom a fájdalmat és habár nem szánt szándékkal bántom meg, de tudom, hogy ezt meg fogja jegyezni. A szájára kanyarítom az ujjamat és egy kis időhaladékot kérek, hogy megmagyarázzam és elvegyem az élét a mondandómnak. Élhet a lehetőséggel, hogy ma este egy kicsit közelebb kerüljünk a vágyott állapothoz, de ennél többet nem ajánlhatok. Rajta áll, hogy él-e a mosttal, mert ha nem akkor el fogok menni. Nincs kedvem visszatérni az üres lakásba, de meg fogom tenni, ha úgy hozza az este. A szemeit fürkészem és arra várok, hogy mondjon valamit, de aztán csak csendben konstatálja azt, hogy mit beszéltem az előbb és beleegyezését adja. Nem is tudom, hogy megkönnyebbülök-e ettől, de lényegesebben jobban érzem magam, hogy lesz folytatás. Fogalma sincs, hogy miket éltem át ezekben a másodpercekben, de aztán mégis mellette maradhatok. A csók egy ráadás, ki szeretném fejezni neki, hogy mennyire hálás vagyok meg ki tudja, hogy milyen ostobaságok fordulnak meg a fejemben, de aztán még egy puszit adok a homlokára és felállok az ágyról, hogy aztán a kezemet nyújtsam felé. A felállást megoldja egyedül én meg megindulnék a háló felé, de megakaszt a mozdulatsorban, ahogyan nemleges válaszát mondja ki hangosan. A kanapé felé nézek és meghallgatom, hogy mit szeretné még itt, de aztán csak elmosolyodom azon, ahogyan magyarázkodásba kezd a rendrakás kapcsán.
- Mindennek megvan a helye és értettem. Megcsinálom. – nyugtatom meg, hogy nem okoz nagy fejtörést, hogy megigazítsam a kanapét, miközben neki más dolga akad a konyhában. Betolom az eredeti állapotába és egyesével szedem fel a földről a nagy párnákat, aztán éppen kiegyenesedem, amikor visszajön ő is.
- Végeztél is? – kérdezek rá, hogy aztán a csípőmön támasszam meg a két kezemet és további utasításokra várjak. Más körülmények között nem lennék ennyire szófogadó, de megígértem, hogy jó fiú leszek és mellé most ez a viselkedés dukál.
- Fogkefét is kapok? – incselkedem vele, de természetesen benne vagyok, hogy bemenjünk a fürdőbe, ha már a lefekvéshez készülődünk vagy mi a fene. Bizarrnak kellene lennie annak, hogy nem a szex van porondon, de ezt is meg kell tapasztalni, hogy milyen az, ha csak alszunk egymás mellett. Könnyebb lenne a lelkemnek, ha történne is valami, mert ezzel a feszültség egy része is távozna belőlem, de ki tudja, hogy miképpen fogok felébredni, ha most másképpen cselekszem. A kezemet megfogva vezet el a hírhedt választékig. Az ajtóban állok meg és onnan követem nyomon a több színben pompázó fogkefét armadáját, amint a szemem elé kerülnek.
- Arra utalsz, hogy Hattie szeret felkészült lenni a lakásotokba érkező férfiakra? – nevetek fel hangosan és ha már elém kerül a sok (összesen négy) kefe, akkor kiveszem a kezéből a kéket.
- Maradok a tradícióknál. A férfi kék, a rózsaszínt meg meghagyom a lányoknak. – mosolyodom el és a kissé feszes pólómra tekintek le.
- Az apukád biztos nem edz annyit, mint én, remélem nem fog elszakadni reggelig. – behajlítom a kezemet és most a csap mellé lépek én is, habár idebent kettőnknek szűkös a tér, de igyekszem alkalmazkodni a helyiség méreteihez. A pillantásommal a fogkrémet keresem, de végül Cora veszi ki az egyik pohárból.
- Én is ezt a márkát használom. – csillan fel a szemem és ha már átadja nekem, akkor nyomok a tubusból egy keveset az enyémre és utána az övére is.
- Egyszerre fogjuk csinálni? – tartom a víz alá a sajátomat és utána bekapom, de így már nem tudok beszélni rendesen. A habzás alatt előbb az alsó fogsoromat mosom át, de utána áttérek a felsőre is. Elvagyok ezzel úgy egy percig és közben őt figyelem a tükörben. A mozdulatait fürkészem és egy adagot kiköpve aztán mutatom neki, hogy töltsön már vizet a pohárba.
- Neeem tussok bessélni… - kezdek bele és ha eleget tesz a kérésemnek akkor öblítek is és gurgulázok, mint a jól betanult kisdiákok.
- Hmm…mit mond a kisasszony átmentem a vizsgán? – szélesen mosolyodom el fölé magasodva és türelmesen várva.
- Már fáj az arcom Cora… - viccelődök vele, aztán a derekára simítva az egyik karomat hajolok át, hogy elérjem a kis törölközőt és megszárítsam az arcomat.
- Mehetünk aludni vagy megismerhetem a macidat is lefekvés előtt? – kérdezek rá, ha elhagyjuk a fürdőt, de eszembe jut egy másik ötlet is.
- Mi van, ha szeretnék egy esti mesét? – állok meg a nappali közepén a két karomat keresztezve a mellkasom előtt.
- Tudsz valami ajánlatot tenni nekem? – érdeklődöm, hogy alkuképes helyzetbe tudja-e hozni magát és ha igen, akkor megindulok a hálója felé. Felkattintva a villanyt aztán végre megint a középpontba kerül az ágya. Szó nélkül sétálok át a komódhoz és nyitom ki a felső fiókot, hogy terepszemlét tartsak nála. Az első, ami feltűnik egy vörös tanga.
- Ez meg mi? – emelem ki az emlegetett alsóneműt és a mutatóujjamra fűzve lóbálom meg a levegőben.
- Nyugodtan valld be, hogy ezt csak miattam vetted. Szeretem a vörös színt… - tárom szét a csipkés anyagot magam előtt.

A relatíve rövid ismertségünk alatt már jó párszor érkeztünk fordulóponthoz és azt hiszem, ez is egy volt a fontos, nagyon is komoly pillanatokból, amit együtt éltünk meg. Azt hiszem, hogy talán egy kicsit elbeszéltünk egymás mellett, mert tagadhatatlanul kezdtem hozzá kötődni, attól még két lábbal álltam a Földön és tudtam, hogy nem kívánhatok olyasmit, amire talán még én magam sem álltam készen - nem hogy Jude. Két héttel ezelőtt veszítette el a gyermekének édesanyját és az istenért, szerette a nőt - egy ponton biztosan, és soha nem vettem volna el tőle azt a fájdalmat, amit akkor és azután - ebben biztos voltam - is megélt. Nem azért, mert ne akartam volna, hogy ne érezzen fájdalmat, hanem szüksége volt a gyász minden egyes fázisára, hogy aztán a lelke megnyugodhasson. Nem akartam senki helyébe lépni, Loriet pedig nem is ismertem, hogy tudjam, milyen mély és bensőséges viszonyuk volt és meddig, annak ellenére, hogy már soha nem lélegzik, Jude életében az egyik legfontosabb személyt testesíti meg - akár életében, akár emlékképként, mert olyasmivel ajándékozta meg a férfit, amit nem tudna letagadni soha már. Elkövettem azt a hibát, hogy egy olyan vágyamat osztottam meg vele, amit ebben a pillanatban át akartam élni, mégis éreztem a húzódozását, mégis tartottam attól, hogy mindezzel elrontom az estét és talán ezért is esett némileg rosszul az, hogy valamilyen szinten elutasított és végtére is.. mégsem tette azt. Nem akartam ebből az egészből nagyobb ügyet csinálni és tudom, hogy mondanom kellett volna rá valamit, bármit, de tartottam attól, hogy csak elrontok mindent. Hogy mindazzal nem értékelem azt, hogy nyitott felém, hogy a bizonytalanságunk kellős közepén mégis csak ad egy esélyt arra, hogy itt maradjon.
Ezek miatt sem ellenkeztem a csók ellen, eszem ágában sem volt megkérdőjelezni a szavait, mert Jude őszinte férfi volt és ha jobban belegondolok, sosem hazudott még nekem, ezért is hittem neki. Ezért is tartotta mégis csak a remény szikráját és ezért lobbantottam azt lángra végül, mert önző módon tudni akartam, hogy milyen az, amikor valamit életében először tesz meg.. velem. Mindennél jobban el akartam kergetni a bizonytalan énem, azt, hogy bűntudatom legyen és nagyon is örültem annak, hogy mégsem ékelt kettőnk közé a pillanat feszültséget, de nem tagadhattam meg magam akkor, amikor rendet akartam magam körül. Mondhatnám azt is, hogy volt bennem némi rendmánia, de valóban.. mindent úgy kell hagyni, ahogy volt, különben legalább negyed órán keresztül azon rágódnék az ágyban, hogy mégiscsak el kellett volna pakolni.
Szórakozottan vettem tudomásul, hogy Jude anélkül segített, hogy hülyeségnek tartotta volna a hóbortom és hálás pillantással bólintottam, amikor engedett nekem, a nappaliban lévő dolgokkal foglalva el magát. Gyakorlott mozdulatokkal pakoltam, hogy minél gyorsabban végezhessek vele és mielőtt egy újabb lehetőséget adhattam volna neki, hogy tiltakozzon, már a fürdőben is találtuk magunkat, miután bólintottam a kérdésére azt illetően, hogy mindennel megvoltam, ahogy ő is, megköszönve a segítségét és jelezve, hogy bizony, a fogmosáshoz kefe is jár.
- Nem harapok, beljebb is jöhetsz.. vagy annyira nagy vagyok, hogy nincs helyed? - csak ugrattam a nyilvánvalóan nőies megjegyzéssel évődőn, ahogy az ajtóban lemaradt, de a nevetésére szélesen elmosolyodtam, mert illett hozzá ez a jókedv nagyon is. - Igen! Gondolom az egyéjszakás kalandokra nem visz az ember a farzsebében fogkefét és fogkérmet... vagy hát nem tudom, ez hogy szokás, nem vagyok ebben otthon. Valahol mintha láttam volna férfi dezodort és kölnit is, elég felkészült tud lenni - magyaráztam mosolyogva a lakótársamról, de megértettem. Vendéglátásban dolgozóként a higiénia számára is fontos volt, mindent megtett azért, hogy az aktuális partnerei - direkt fogalmazva így - a legtisztábbak legyenek nálunk. Azért is, mert ez az én lakásom volt, ő pedig csak mint bérlő volt jelen és ha más mentalitással is éltük meg a mindennapjainkat, harmonikus kapcsolatunk volt. - Legyen hát a kék - egyeztem bele elpakolva a megmaradt keféket, a mosdó feletti szekrényajtót kinyitva előszedtem az egyik pohárból a saját fogkefémet, épp elkapva a pillanatot, hogy Jude végignézett magán.
- Ő néha a hasára edz... Le is veheted alvásnál a pólót, mert nincs annál rosszabb, mint hogy kényelmetlenül alszol - megköszörültem a torkom és nem, ez nem utalás volt arra, hogy le szeretném vetkőztetni. Megegyeztünk valamiben és szerettem volna akkor ahhoz tartani magam. Én sem ruhátlanul fogok ágyba bújni, az eredetileg tervezett szatén hálóinget minden bizonnyal le fogom cserélni egy kényelmes rövidnadrág-trikó kombinációra majd. A csapot megnyitottam, de Jude fürkésző pillantására eszembe jutott, hogy mire is lehet szüksége, ezért a fogkrémet is előkerítettem, hagyva, hogy intézze, amit kell.
- Néha van, hogy kísérletezek - ismertem el a márkát illetően, a kérdése nevetésre késztetett a szóhasználat miatt. - Ki is mehetek addig, ha ez tőled intimitást igényel. Nem szeretném megzavarni az együttlétetek - haraptam be a számat, ahogy kicsit fordulva Jude tükörképét figyeltem a szavaim után, de azért a magam részéről bólintottam, hogy egyszerre is meg tudjuk ezt csinálni. Pont ezért is néztem végig a férfi mozdulatait és tettem azt, amit ő is, de ahogy viszonozta a pillantást a tükrön keresztül, úgy jöttem zavarba és adtam fel elpillantva valamerre a zuhanyzó felé, serény mozdulatokkal fogatmosva, balommal a melleim alatt átfűzve a kezem egészen addig, ameddig meg nem szólalt mellettem. Egy tiszta poharat kiszedve töltöttem neki vizet, csak azért, hogy aztán még a mozdulatban is megállva őt néztem, ahogy úgy öblít, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Észrevéve magam én ehelyett a hajamat megfogva a bal kezemmel a tarkómnál hajoltam le a csaphoz, hogy befejezhessem a műveletet. Csak ezután egyenesedtem fel, hogy végre a kérdésére is válaszolhassak:
- Tökéletesen csináltad... nem kell megismételned - ismertem el mosolyogva, futólag érve csak hozzá a vállához, akkor is, amikor a törölközőért nyúlt, amit aztán én is használtam. Kintre is követtem, de a szavai összezavartak.
- Persze, Misty csak rád vár, tudod.. nagyon bolyhos, kis helyes apróság - bólintottam a macimra. - Nem tudom, mire gondolsz most. Milyen jellegű mesét szeretnél? Úgy értem van Netflix, Youtube-on is kereshetünk valamit. Szereted az animációs filmeket? Mert van egy pár, ami közül választhatsz. Az Oroszlánkirályt viszont nem nézzük, mert azon mindig sírok... - kötöttem ki, ellépve a dohányzóasztalon hagyott vízért és poharakért, Jude pedig eltűnt a hálószobám irányában, ezért utána indultam, miután lekapcsoltam a villanyt. Nem az a látvány fogadott, mint amit gondoltam volna, a férfi kezében kibontakozott - szó szerint az egyik fehérneműm, s ez a természetessége már megint zavarba hozott.
- Jude?! - hatásszünet. - Mit csinálsz?! - 5% kérdőrevonás és 95% pánik hallatszódott a hangomban. Gyorsan lepakoltam az éjjeliszekrényre a vizet és léptem oda mellé, csak hogy kinyújthassam a kezem és megkapjam a bugyimat. Valószínűleg nem akart ilyen gyorsan megválni tőle.. ráadásul eszembe jutott San Francisco és az ott elorozott bugyim esete is, amikor hiába kapálóztam a magasba emelt fehérneműmért, csak azt értem el ott, hogy a testéhez simuljak. Reszketegen fújtam ki a levegőmet hirtelen, hogy még csak véletlenül se hozzam fel az emléket. Az ráadásul pink volt. - Ha jók a megérzéseim, nem csak a vöröset, hanem a fehérneműimet is kedveled - jegyeztem meg zavarban. - Tudtad, hogy a fehéren keresztül nem üt át a vörös? Van róla videó is, ahogy ezt bemutatja több nő. Mondjuk nem ezért vettem és... és most nem is divatbemutatóznék itt neked erről - pislogtam fel a szemeibe, reménykedve, hogy nem fogja észrevenni az ő íriszével megegyező színű bugyimat. Azt esküszöm nem miatta vettem, de ha megtalálja, soha nem mosom le magamról.
- Mit szólnál ahhoz, ha te választanád ki, miben alszom? - tereltem el reményeim szerint a figyelmét a bugyikról, már tőle egy lépésnyi távolságra állva, csak úgy, incselkedve érintve az alkarját az ujjaimmal. - Illetve vár rád a maci is... Sokkal izgalmasabb, mint a bugyijaim - tettem hozzá, ellépve a férfitől, hogy az éjjeliszekrényem felső fiókját kihúzzam. Miért annyira nehéz ellenállni neki? A fenébe is, megegyeztünk, hogy visszafogjuk magunkat!
Istentelenül hosszú éjszaka lesz ez így...

Bátran állíthatom, hogy egyáltalán nem könnyű elképzelni a normális hétköznapokat a fejemben. Rachel-el éltem utoljára úgy együtt, hogy annak valóban volt tartalma és nem megmentésre váró hölgyeményt láttam benne. Az exeim egytől egyig hosszabb távon voltak mellettem, ha már arra adtam a fejemet, hogy párkapcsolatban létezzek. Az embernek vannak különböző életszakaszai, ahogyan azok mellé nem ugyanolyan társ idomul. Sokat változtam az elmúlt években, magam mögött hagytam a naiv énemet és arra koncentráltam, hogy a karrierem fellendüljön, mellette pedig megteremtsek egy olyan anyagi biztonságot, ami egy jó időre ki fog tartani, ha beütne a krach. Fél lábbal sajnos mindig a szakadék szélén időztem. A munkám nem volt veszélytelen, ahogyan a lovakkal való üzletelés sem, de talán itt nem említettem meg azt a kis rést, melyben olykor elvesztem. Az alvilággal ugyan nem ápoltam szoros viszonyt, de olykor felkértek egy-két feladatra és akkor ugranom kellett. Az ügyvédi pályával nem igazán tudtam volna fedezni a kiadásaimat, akárcsak a szerencsejátékot veszem alapul. Rengeteg pénzt buktam el egyetlen éjszaka alatt, ha az elmémet a játék szelleme uralta. Mások ezt betegségnek nevezték volna, nekem szimplán figyelemelterelés volt. Úgy éreztem, hogy ezekben az órákban kiszakadhatok a malomőrlésből és teret engedhetek az izgalomnak is. Tévedés, ha azt gondolják rólam, hogy minden szabad percemet a nőkkel töltöm. Férfi voltam és akadtak szükségleteim, de azért bizony nem mindig ez szerepelt az első helyen. A munka sokszor elvette az időmet, ilyenkor a balanszozást úgy oldottam meg, hogy elmentem egy kaszinóba vagy a barátaimmal leültem egy pókerasztal mellé. Széles skálán mozgott a szabadidős tevékenységek listája és ebbe kellett belepasszíroznom a nőket is. Mostanság egyetlen hölgy kötötte le a figyelmemet, akinek éppen a lakásán rendezgetem a nappalit. Az előbbi beszélgetésünk sokrétű volt, tisztában voltam vele, hogy Cora milyen érzéseket táplál az irányomba. Vele legalább nem kellett lottót játszanom, mert az arcára volt írva, hogy mennyire odavan értem. Belepirult, ha meglátott, néha a saját lábában botlott el. Az iskolában hasonlóan viselkedtek a nők, aztán a felnőttvilágban megváltoztak a szokások és itt maximum rám erőltették magukat, vagy kipakoltak mindent a közönség elé. Bármennyire is szeretem a szépet, lássuk be, de a vadászösztön nem fog feléledni, ha valaki ezüsttálcán kínálja a teste különböző részeit. A könnyen elérhető dolgokért sosem lelkesedtem, valahogyan belém kódolták, hogy az az értékes, amiért meg kell harcolnom. Cora nyílt lapokkal állt elém, és most az egyszer viszonozni akartam, de nekem is voltak korlátjaim. Pár napja veszítettem el egy másik nőt, akiért odavoltam egykoron, és ez a bonyolult viszony egy gyermeket ajándékozott nekem. Lezárni Mallorie-t, sokkal több idő lesz, mint belevágni egy új kapcsolatba. Burkoltan céloztam neki arra, hogy még nem állok készen, de igazából mit is akart? A normális követelményeket egy férfitól, és ha jobban körülnézett volna biztosan akad olyan vetélytárs, aki megadta volna neki, de mindenáron hozzám vezettek az ösvények. Slamasztikába kerültünk és abból kellett kihoznunk a legjobbat, ami most volt. Maradtam éjszakára azzal az ígérettel, hogy nem fekszem le vele. A rendrakásra nem ellenkezem, ezek az ő szabályai és édes, hogy ennyire aggódik, hogy minden a helyére kerüljön. A párnákkal elbíbelődöm egy sort, de aztán a lefekvés előtti rutin lépései következnek. Nyilván nem hordok magamnál fogkefét és fogkrémet (irigylem azt, aki ilyenre is gondol, ha felmegy egy nőhöz), de nem csalódom. Coránál akadt már váltópóló, akkor miért maradna ki a sorból a tisztasági eszközök listája is? Persze kiderül, hogy részben a kedves lakótársának köszönhető, hogy ennyi minden van. A rózsaszín nem az én világom, le is csapok a kékre. Szokatlan, hogy ennyire közel állunk egymáshoz és nem érhetek úgy hozzá. Vajon minden este így zajlana, ha egy fedél alatt laknánk? A gondolataim elkalandoznak a fogmosás alatt, de amíg én pohárral öblítek ő szimplán a csap alá hajol és úgy tisztítja meg a fogait. A procedúra nem tart sokáig és távozás előtt még kikérem a véleményét, hogy átmentem-e a vizsgán. Vicces, hogy a fürdőben is kerülgetjük egymást, de a háló egészen más terep lesz. A szobába lépve felkapcsolom a villanyt és az egyik komódhoz sétálok oda. Random nyitom ki a felső fiókot, hogy meglessem a választékot, de álmomban sem hittem volna, hogy a fehérneműk között fogok kikötni.
- Felfedezem a szobádat? – kérdőn nézek rá a vörös anyaggal az ujjaim között. Nem sokat hagy a fantáziára, mert ez éppen csak, hogy eltakarja a kis nektárját. Atyaég, hogy miket nem gondolok fejben, de amíg neki ez zavarodottságot okoz nekem maximum merevedést fog.
- Ez most valami adok-kapok verseny? – nézek a kezére, mert eszem ágában sincs visszaadni, abban mi lenne a móka?
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy ez jobban érdekel, mint a macid. A mesékre visszatérve ebben várnád a herceget? Abban az esetben én fogom írni a történetet és hidd el, hogy több befejezése is lesz. – beletúrok a fiókba és szemügyre veszem a többi darabot is.
- Ejha…itt is van valami rendszer? Ha jól látom szín szerint kategorizálsz, de akkor hol vannak a franciák meg a tangák…ez egy kincsesbánya. – átnyújtom neki a vöröset, mert feléled bennem a kincskeresés vágya és elveszek a fiókban.
- Igazán érdekes, amit mondasz a fehér és a vörös kombójáról, de nem tudok figyelni. – az egyik kék kerül a kezembe és csak akkor nézek fel rá, amikor azzal jön, hogy én választhatom ki, hogy miben alszik.
- A mese helyett kapom ezt? Benne vagyok. Amúgy meg nem a tv-ben akartam nézni bármit is, hanem azt gondoltam, hogy te fogsz mesélni nekem. Biztosan van valami történet a fejedben még gyerekkorodból, de őszinte leszek, hogy ez jobban tetszik az agyamnak. A vizualizálás mindig jobban ment. – kiemelem a mancsomat a fiókból egy kék darabbal és odamérem a csípőjéhez.
- Hmm…vannak ötleteim. Akad kombinéd is? A harisnyát elhagyhatjuk. Azta meleg lett a szobádban. – kibújok a pólóból és áthajítom az ágyra és úgy fordulok felé.
- Játsszunk akkor, én leszek a tanácstalan tervező, aki nem tudja, hogy mi állna jól a modellnek. – konyulnak le az ajkaim játékosan.
- Próbáld fel ezt. – adom át neki a kéket.

Megtanultam, hogy nem szabad nagyon előre terveznem, mert csak megégetem magam. Nicholas mellett úgy éreztem, hogy felkészültem arra, családot szeretnék: feleséggé és anyává tudtam volna válni. Olyan életem volt, amire alapozni tudtam volna, békében, boldogságban dagonyázva, ahol nem lett volna helye sem zsörtölődésnek, sem pedig civakodásnak. Addig, ameddig ő volt a párom, ritkán jutottunk el tényleges és felkavaró vitákig. Ma már tudom, hogy az akkori boldogságom olyan volt, amiben nem csak valóság rejlett, hanem egyfajta ideális álmot is kergettem. Ahelyett, hogy a tényleges vágyainkat osztottuk volna meg egymással, inkább csak.. elkényelmesedtünk abban a nyugalomban, ami körbevett minket. Hetekkel ezelőtt már nem kavart fel annyira a jelenléte San Franciscoban, mint amennyire megrázott az, ahogy véget ért a kapcsolatunk. Nem akartam a múltat felmelegíteni és feleleveníteni vele, egyszerűen csak jó volt emlékezni arra, hogy egykor nagyon is fontos alapköve volt az életemnek. A nyugati utazásunk óta nem kerestem őt, nem vágytam a társaságára és nem éreztem azt, hogy vígaszra találnék nála azok után, hogy két hete megszakadt a kapcsolatom az ügyvéddel. Nick volt az, aki hébe-hóba üzenetet hagyott vagy felhívott csip-csup ügyekkel, amihez nekem igazán már nem is volt közöm. Nem éreztem terhesnek ezt a fajta kapcsolatot, de arra nem voltam hajlandó, hogy újra beengedjem abba a lakásba, amelyben együtt éltünk majdnem öt évig. Mára már máshogy nézett ki a lakás belsője.. Átalakíttattam, csak a saját igényeimnek megfelelőre, azzal a színvilággal, ami engem tükrözött. Hattie jelenléte volt az, ami feloldott bennem valamit. Az, hogy a kettőnk jelleme totálisan ellentéte volt a másikénak. Ameddig ő harsány volt, hangosan nevető, én nem szerettem a hangos beszédet sem. Ameddig neki mindig mehetnékje volt, én szívesen kuckóztam be egy forró pohár tea és könyv társaságában. Ameddig Hattie egy kávét nem volt hajlandó megfőzni, én kedveltem az otthoni főzéseket is. Ameddig ő megélte a testi örömöket, addig az ő szemében prűd lehettem és ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor hónapokkal ezelőtt az egyik barátja megjelent a lakásban... véletlenül természetesen. Pont akkor, amikor én is ott voltam, kényelmetlenséget szült a helyzet és nem tudtam mit kezdeni ezzel a kínos jelenettel... úgyhogy elmenekültem akkor is itthonról, egészen a sushi bárig, hogy nigiribe fojtsam a bánatom.
A fiúval ellentétben Jude jelenléte nem feszélyezett, s természetesnek is hatott az, ahogy mozgott a lakásban. Mintha nem is egy számára idegen helyen volna. Tetszett benne ez a vagányság, de az már csak hab volt a tortán, ahogy a hálószobában is feltalálta magát... legközelebb gyerekzárat teszek a szekrényeimre.. nem voltam hozzászokva, hogy.. csak úgy beletúrjanak a dolgaimba, ezért is bukott ki az a kérdés az irányában. Eltátottam a számat a könnyed replikára, mert hát.. persze. Miért is ne kutakodna.. pardon.. felfedezne. Lázas pillantással figyeltem a kezét, a benne lévő anyagot a kihúzott fiók felett, s csak a szívem ütemes dobbanása jelezte, hogy levegőt is kellene vennem.
- Te hiszel a szőke herceg meséjében? Mármint.. az ilyen felnőtt mese, ahol éppen fehérneműk közt kutakodik, nem? - nevettem el magam, de csak addig, ameddig saját magamat zavarba nem hoztam még jobban. Beharaptam az ajkam.. - Nem értem, milyen történetmesélésre gondolsz - hebegtem, megnyalva a hússzirmot és a fülem mögé tűrtem egy elkanászodó tincset is, csak hogy a zavaromat valahogyan lefoglaljam a szavaira. Mintha.. mintha nem éppen a bugyijaim közt kutakodna! És csak hogy egyértelmű legyen: ő élvezi minden pillanatát annak, ha nyíltan elmondhatja a pajzán gondolatait, én pedig még mindig nem voltam rá felkészülve.
- Minden.. a helyén van, ne... - mindjárt sokkot kapok, esküszöm! - léptem egyet közelebb hozzá, hogy óvatosabban túrjon, mert szépen rendben van minden, összehajtva, színeken belül típusonként leválogatva minden. - Ha így folytatod, egész éjjel ezeket fogod hajtogatni.. - biggyedt le az ajkam viccesen, hogy aztán megpróbáljam elterelni a figyelmét és végre békén hagyja a fiókomat.. amikor felpillantott rám. Tudom, hogy az én ötletem volt az, hogy ő mondja meg miben alszom, de.. nem így gondoltam! Tényleg nem!
Mégis elnevettem magam a szóhasználatára, a frappáns levezetésére és csak a szemeimet forgattam arra, hogy mire tudott és mire nem tudott figyelni. Mondhatnám, hogy tipikus férfi.. de Jude nem tipikus volt az esetek kilencven százalékában. Döbbenten pilláztam, ahogy hozzám mérte az aprócska ruhadarabot.
- Biztosan akadna egy-egy régi, számodra is szórakoztató emlékem, de ahogy észreveszem, nem is érdekelnek téged azok azután, hogy megtaláltad a fiókom - ráztam meg mosolyogva a fejemet. - Hidd el, hogy azt is el tudnám mesélni, hogy el tudd képzelni.. a vizualitásoddal - mégis olyan, mintha a falnak beszéltem volna, mert annyira felélénkült, hogy azt nem a korábbi whisky kontójára írom, hanem arra, hogy betévedt a hálószobámba. Megköszörültem a torkom, ahogy ecsetelte, mit is kellene felvennem, s már épp a csípőmre készültem tenni a kezeimet, amikor úgy döntött, vetkőzik. Élesen szívtam be a levegőt hirtelen.. én is, elpillantva a válla felett is, hogy ne egy lépésnyi távolságból figyeljem a meztelen felsőtestét.
- Hmm.. meleg... legalább apa pólóját nem szakítod szét - mégis csak visszanéztem a szemeibe.. szigorúan oda, mert valljuk be, így neki is kényelmesebb, hogy nem feszül rá semmi. - Játsszunk! - egyeztem bele évődő mosollyal aztán, markomba gyűrve az anyagot is, szabad kezemmel az alkarjáért nyúltam, csak hogy az ágyig húzzam, amire finoman letoltam a mellkasához érve aztán, ha nem ellenkezett. Ahelyett, hogy engedtem volna első körben neki, csak a redőnyt engedtem le - nem kell, hogy belássanak és minden szomszédom tisztában legyen azzal, hogy összesen mennyi bugyim, melltartóm vagy harisnyám van.
- Azt, amivel felveszem.. én választom ki - nem kérdeztem... csak elhúztam a szekrény hatalmas ajtaját, hogy az egyik polcról elvegyek egy anyagot.. - El ne menj addig.. mindjárt jövök - mert hogy nem előtte fogok öltözni. Mielőtt ellenkezhetett volna, kiszaladtam a fürdőbe, csak hogy átöltözzek a Jude által kiválasztott anyagba és egy fekete selyem, combközépig érő, dekoltázsnál csipkeszegélyes hálóingbe, miután felfrissítettem magam. Az addig hordott ruhát a szennyestartóba tettem, s mire visszaléptem a szobába, már a hálóinget félig elfedtem a magamra öltött selyemköntössel, csak lazán megkötve azt az övével a derekamon.
Gyanítottam, hogy Jude már nem ugyanott volt, ahol hagytam, de az biztos, hogy a szobámat fedezte fel.. az is izgatta a legjobban őt, mióta csak körbevezettem.
- Khm... - vontam magamra a figyelmét, ha nem az ajtót leste, amikor visszaértem. A hajamat a mellkasom elé húztam két oldalról, laza hullámokban omlott alá az... még egy réteg takarást idézve elő rajtam. - Azt hiszem, hogy ennél maradnék - vallottam be, mert egy idő után mindig eluntam a ruhapróbálgatást. - Hogy tetszik? - közelebb sétáltam hozzá, csak hogy előtte lassan körbeforduljak, hogy minden irányból megnézhesse a választásom. - Egy kicsit nekem is melegem van... azt hiszem - pillantottam a szemeibe, de ahelyett, hogy hozzáértem volna a férfihez, én magam húztam szét a korábban megkötött köntös masniját, ami így lágyan csúszott szét az alatta lévő selyem hálóingen. Mégis meggondoltam magam, és ha hagyta, akkor elléptem a vizes pohárért, hogy annak tartalmát lehúzzam egy szuszra. Le kell hűtenem magam, az istenért!
- Te is.. kérsz vizet? Vagy bármit.. hideg levegőt... jégkockát... mesét valami béna ovis emlékemmel... mindennel tudok szolgálni - ha nem gondolta másképp, ha közben nem tett mást, akkor begyűjtöttem a korábban az ágyra dobott pólót, hogy könnyed mozdulattal összehajtsam azt és eltegyem a komód tetejére.

A lovarda felé menet szilárd véleménnyel voltam arról, hogy Cora és közöttem minden véget ért. A folytatást messze eltaszítottam magamtól és a lovaimra fókuszáltam. A betegség nem volt játék és tudtam, hogy személyesen kell megbizonyosodnom arról, hogy minden rendben van-e velük. Abban az állapotban bárki felhúzott volna, mert apa sem volt a legjobban és folyton anyáról faggatott. A türelmem eljátszásának szélén jártam és otthagytam volna az egész bandát, de a terapeuta vette a fáradtságot és utánam jött. Akkor még nem tudta egyikünk se, hogy mekkora lavinát indított el ezzel. A mosdóban felfedeztem ismét az adottságait és éltem annak a bűnös vágynak, hogy hozzáértem. A testem azonnal reagált rá és a két héttel ezelőtti nehézségeket elfújta a szél. A nyomorom egy csapásra szertefoszlott és a jelenben léteztem. Éreztem, hogy valaki figyel rám és az évődés felélesztette a száműzött énemet. Az ötlet, hogy vele töltsem az estét pedig egyenesen eszement volt, de belementem. Elvégre egy vacsora nem árthat meg a filmnézéssel összekötve.
A szobájában állva kissé félrementnek érzékelem ezt az ötletet az estére kivetítve. A sorozattal felsültünk, ahogyan a játékkal is. Sejtem, hogy az előbb megbánthattam azzal, hogy nem mertem ígérni, de az estét neki adhatom, ha elfogadja tőlem. A hétköznapi kívánságai nem lehetetlenek egy olyan férfinak, aki képes a normális párkapcsolatra. Cora megérdemelné, hogy egy olyan legyen mellette, aki értékeli a személyiségét és elhalmozza ajándékokkal, a tenyerén hordozza őt. A mi esetünkben általában akkor találkozunk, ha nekem van rá időm, esetleg még kedvem is hozzá. Az életem komplikált, de Mallorie halálával a bonyolult státuszba lépett át. Egy gyermek apja lettem, mondhatni egyedüli szülőként, az ügyvédi pályám amúgy is elfoglaltságok egész armadáját jelenti és akkor még nem is tudott az alvilághoz fűződő viszonyomról. Mallorie halála sok kérdést vet fel és az el nem temetett érzéseim is az irányába. Összegezhető, hogy képtelen voltam egy felnőtt viszonyra és csak keveset adhattam neki. Be kellett volna látnia, hogy mennyire toxikus ez az együttlét. Szerettem vele lenni, már az első együttlét után sejtettem, hogy nem fogom tudni kiverni a fejemből, de mostanra ez már szinte tényként kezelhető információ volt. Kellett nekem az, hogy igent mondjak és maradjak is éjszakára. A zuhany és a közös fogmosás mosolyra késztettek, mert a napját sem tudnám megmondani, hogy mikor csináltam ilyesmit utoljára. A móka kedvéért tettem vagy sem a lényegen nem változtatott. El tudtam volna képzelni a maga egyszerűségében azt a párhuzamos univerzumot, ahol Cora velem él és családot alapítunk. A házasság nem nekem való volt, én nem ragaszkodtam a papírhoz. Ügyvédként csúnya ügyeknek voltam a szemtanúja és jobbnak láttam, ha nem vetem alá magam a bürokratikus rendszernek. Az életem akkor is teljes lett volna, és igen ma este szabadott álmodozni. Elhessegetem az érzést és átadom magam a kalandnak. A szobájába lépve nem izgat a maci és az ágy sem egyelőre, mert jobban leköti a figyelmemet a komód. A társalgás alatt oda is megyek és kinyitom a felső fiókot és szinte azon nyomban kincsekre akadok. A bugyik és a melltartók színek szerint vannak kategorizálva, de én csak egyet emelek ki a nagy egészből. Összemérem és fel is mutatom neki megakasztva a tevékenységében.
- A szőke hercegek ideje lejárt, ahogyan a hercegeké is. Tudom, hogy a lányok erre buknak, de a valóságban nincsenek ilyenek, de jó ügyvédek igen. – vigyorgok a hasonlatán, ha már ennek titulált.
- Ugyan már Cora. – nézek rá hosszabban. – sosem meséltek neked a szüleid vagy nem olvastál könyveket? A szerelmes regények birodalmában nőttél fel azok alapján, amit ma elmondtál a filmek tekintetében. Jane Austin is egy mesevilágban létezett. – szelíden utalok vissza a néhány órával ezelőtti diskurzusunkra.
- Mi az? – figyelemmel követem, ahogyan mellém lép és ha nem is csap a kezemre, de már fenyeget szóban.
- A nappalit már elintéztem, de még itt is pakoljak? Ezt nevezed vendéglátásnak? – konyulnak le az ajkaim, de a szemem csillog beszéd közben.
- Igazad van sajnos, nekem most ez a játszótér. – tekintek le a gyűjteményére, mert be kell vallanom, de nagyon is mozgatja a fantáziámat, hogy mi mindent rejthet még a fiókja. A jéghegy csúcsát láttam csak és ennyivel nem érem be. Bemelegszem a sok beszéd alatt és a póló is feszül rajtam, ezért az a legegyszerűbb, ha megválok tőle. Lekapva a felsőtestemről az ágy felé hajítom és csak utána fordítom rá a kék íriszeimet.
- Miért bántad volna? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, de aztán témát váltunk és az öltözködés vetem fel meg a modellhasonlatot, hogy én választhassam ki az alvós szettét. Az alkaromba kapaszkodva vezet oda az ágyához. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a folytatás, amikor leülök az ágya szélére és lehúzza a redőnyt is.
- Már megyünk aludni, vagy sötétben szeretnél öltözni? – ezt a két opciót tudom elképzelni első körben.
- Szóval így állunk…legyen. – adom meg magamat a szekrény láttán, de elillan a kisasszony és egyedül maradok a szobában. A várakozást nem szeretem, így fel is állok a helyemről és körülnézek a szobában. A maci egyből szemet szúr.
- Nem kedvellek, inkább irigykedem rád. – nézem meg magamnak, de nem foglalkozom vele sokat, inkább a képeket veszem szemügyre. Az egyiken kislányként van egy ló mellett. Tudtam, hogy a családja ezzel foglalkozik, de más erről bizonyítékot is látni a múltjából. A képet már nincs időm levenni a polcról, mert bejön és ezzel error üzenetet küld az agyamnak.
- Ennél? – kérdezek vissza lassan nyelve és mozdulatlanul állva a szoba közepén. A falatnyi hálóing telitalálat és ez a köntös mellé. Könnyedén letéphetném, de cicázik velem.
- Meleged van neked is? – lépnék automatikusan hozzá, de most a vízzel jön. Megforgatom a szemeimet és a háta mögé settenkedek mialatt a pólómat hajtja össze, de a komódig már nem jut el vele, mert felkapom a vállamra és az ágyra dobom le őt.
- Na…kell a fenének víz. Szeretnéd érezni, hogy milyen az, ha igazán meleg van? – a vállánál fogva döntöm le a lábáról és a kezemmel bontom szét a köntöst, hogy betekintést nyerjek oda.
- Megmutathatom a sivatagot. – a csipke mentére lehelek és elhúzom az ujjammal, de nem érek hozzá.
- Tudod mit…igyunk egyet. – gondolom meg magam és felállok az ágyról faképnél hagyva, hogy érezze a revansot.

Soha nem fordult meg a fejemben az, hogy nem kellene hűségesnek lennem. Ha elköteleződtem, akkor ragaszkodtam is ahhoz, akivel voltam és ez a folyamat már az előtt elkezdődött nálam, hogy szavakkal is vallomást tettem volna, érzéseket táplálok a másik személy iránt. Habár naivnak és védtelennek tituláltak az életem során sokan, attól függetlenül nem engedtem magamhoz közel mindenkit, s megvoltak azok a távolságok, amiket biztonsággal húzhattam fel egyes emberekkel szemben és erre az egyik legjobb példa Bash volt San Franciscoban. Legyen bármilyen nyájas, s ott több figyelmet is kaptam tőle, mint amire vágytam, s ha női szemmel néztem, akkor igen is megnyerő külsővel rendelkezett, ám mégsem mozgatott meg bennem semmit. Nem éreztem azt, hogy jobban meg kellene őt ismernem, ellenkező eset állt fenn: minél távolabb akartam tőle kerülni, hogy még csak ne is kelljen beszélgetnem vele. Rossz érzésem volt mellette, kellemetlenséget szült a vele töltött idő bennem, amit soha nem akartam megismételni vele.. annak ellenére sem, hogy igyekeztem hölgyként viselkedni, befogadó lenni a társaságában, amennyire csak tudtam.
És itt volt Jude.. a másik véglet. A kezdeti nehézségeket átugorva egy olyan irányt vett a kapcsolatunk, amit nem tudnék megfogalmazni tisztán és pontosan, mégis egyszerre volt felkavaró, jól eső, izgalommal és nehézségekkel teli, könnyed, kedves, bizalmas és mély.. Úgy éreztem, hogy minden találkozás, minden alkalom egy újabb lehetőséget, egy újabb oldalt tudtam haladni a Jude Cowen nevű könyvben.. Be kellett volna magamnak vallanom, hogy elkezdtem kötődni hozzá, ami azt jelentette, hogy az elmúlt két hetemben inkább szenvedtem, mintsem továbblépjek, elkönyvelve azt, hogy nem működünk, hogy nincs értelme. Hullámzóak voltunk, leginkább a férfi kedvéhez mérten alakultak a találkozásaink, de nem bántam. Egyértelműen kettőnk közül én voltam az, aki előbb hajlott meg a másiknak és könnyedebben alkalmazkodtam, s ennek ellenére is úgy éreztem, szabad vagyok. Nincs elnyomás, nincs rám erőltetett akarat - vagyis.. tiszteletben kellett tartanom azt, hogy nem ugyanúgy működtünk. Ameddig nekem szükségem volt arra, hogy a szeretteim megöleljenek, addig azt hiszem, hogy az ügyvédet nagyon régen nem ölelték meg önzetlenül, engedve, hogy csakis a békés pillanatnak éljen. Mennyi bizonytalanság rejtőzhet benne? Mennyi vágyott pillanatot temethetett el magában? Vajon hányszor mondta ki azt másvalakinek, hogy szeretlek?
Most, a hálóban állva mégsem ezeken gondolkodtam, csak figyeltem, ahogy otthonosan a legféltettebb kincseim közt kutakodott teljes természetességgel. Nem voltam rá mérges vagy morcos emiatt, hiszen hiányzott belőlem az önző én, a hercegeket illető magyarázatra hosszan mosolyogva, élvezettel figyeltem őt.
- A szórakoztató irodalom mindenkinek álmodozást hoz az életébe - védtem meg a romantikus írásokat csak ennyivel. - Jane Austen olyan világot mutat, amiben nem éltem soha, amiről csak olvashatok.. amilyennek kiváltságos lenni - utaltam a társadalomra, a férfi-női beszélgetések bájosággára, azokra a problémákra, amikkel már nem kell szembenéznünk a szerepvállalásokat illetően. - Neked ugyanezt jelenthetik az újságok gazdasági rovatai - piszkáltam szélesedő mosollyal az oroszlán bajszát, de az lenne az utolsó, ha ezért őt elítélném. Más beállítottságúak voltunk és ezt kár is lett volna ragoznunk. Elvonta a figyelmem az, hogy mennyire pimasz módon kutakodik, s az apró fenítő élnek a hangomban abszolút nem volt alapja, de az arckifejezésére elnevettem magam, bűnbánó pillantással nézve felé. Nem, nem kényszeríteném több pakolásra, valószínűleg csak konstans zavart éreznék, ha minden fehérneműm az ujjai közt kötne ki. Lesütöttem a pillantásom, ezzel is megadva magam neki.. mint egy jó házigazda, s inkább csak megköszörültem a torkom egy csintalannak induló mosolykezdeménnyel, hagyva, hogy kiélje a kreativitását. Egészen addig, ameddig a póló le nem kerölt róla és tudom, hogy én mondtam korábban, kényelmesebb így.. erősen ellenállva annak, hogy hosszabb ideig időzzek a látvány felett, mint azt kellene. Természetesen hatással volt rám a jelenléte. Nagyon is, ezért is támadt egy jobb ötletem, hogy elvonjam a figyelmét a finom anyagoktól.
- Még nem alszunk. Csak... ha szeretnéd, hogy végignézzék azt, hogy levetkőzöm, akkor felhúzhatom a redőnyt - ajánlottam fel neki az ötletet, hiszen sötétedés után felkapcsolt villannyal azért beláthattak a szomszédok. - Illetve.. ha jót akarunk magunknak, akkor nem előtted  kellene átöltöznöm - haraptam be az alsó ajkam, mert abból minden lenne, csak öltözés nem.. vetkőzés egészen biztosan, de ott el is akadnánk és soha nem kerülne rám a hálóing. Elsuhantam, hogy még csak meg se tudjon akadályozni benne, mégis gyors mozdulatokkal bújtam bele az éjszakai szettembe, mert nem akartam hosszú ideig egyedül hagyni egy neki idegen lakásban. Visszalépve a szobába Jude a képeknél időzött, a reakciója pedig elárulta őt. Habár szavakkal sosem fejezte ki, ezek a pillanatok egyértelművé tették, hogy én sem voltam számára közömbös...
- Ühüm.. ennél. Nem tetszik? Szeretnéd, ha.. cserélnék? Van még pár lehetőség - kezdtem bele, de aztán tovább motyogva bólogattam arra, hogy hirtelen a vulkán közepén érzem magam ahogy őt néztem, ami ellen tettem is. Mégsem mozdultam felé, mert megegyeztünk valamiben, még ha minden porcikám másra is vágyott tőle, ezért is menekültem inkább hablatyolva a pólójáig, hogy azt rendezgessem. Muszáj voltam lekötni magam... a kezeim, a számat, ha már Jude úgy döntött, hogy ma a tiltott gyümölcsöt fogja megszemélyesíteni. Nem hibáztattam. Túl sűrű, túl nehéz volt az elmúlt pár hete és nem tehettem meg azt, hogy ráerőszakolom magam, az istenért! Támogatni szerettem volna, vele lenni, ahogy az neki volt elég és megfelelő. Ahogy és amire ő vágyott, mert kettőnk közül most ő volt az, aki fájdalmasabb sérüléseket kellett, hogy feldolgozzon. És mégis szerettem volna érinteni őt és ez kezdett kiborítani. Ahelyett, hogy szépen rendben elpakoltam volna a pólót, fordultomban kapott el, nevetve zuttyantam az ágyra, mert még megkapaszkodni se volt időm benne..
- Nem hiszem, hogy... - ellenkeztem és tiltakoztam volna vele a szavai közepette somolyogva, szinkronban megszólalva Jude orgánumát hallva, de mit sem értem, mert elgyengülve az érintésére megadóan találtam magam a takarón, kínlódó sóhajtást hallatva, ahogy az ujjai alig érintettek.. nem is engem, csak a testemet eltakaró anyagot. Hosszú, szusszanó sóhaj szökött ki ajkaim fogságából, s valóban, a szám egy pillanat alatt száradt ki. - Jude... - leheltem elgyengülve, de mozdult és a forróságot is vitte magával. Lebiggyedő ajkakkal, hosszan néztem a mennyezetet és kellett pár másodperc, hogy lenyugodjak, összeszedjem magam. Felültem az ágyon, csak hogy kicsússzak annak szélére, a markomba gyűrt pólóval.. a mozdulattól viszont a selyem hálóing a csípőmig felgyűrődött.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem - játékos mosollyal pislantottam felé, hogy végül összeszedjem magam és ha vizet kért ő is, akkor ténylegesen is töltsek mindkét pohárba vizet, miután a komódra került a póló. Látványosan húztam vissza magam köré a köntöst és kötöttem meg azt a hasamnál, hogy még csak véletlenül se essen egyikünk sem bűnbe, de azért amikor a poharat nyújtottam felé, gondosan ügyeltem arra, hogy egészen közel lépve hozzá adjam át neki az üveget, úgy, hogy a selyem anyaga cirógathassa a férfi bőrét. Nem bírtam ki! Tessék, lehet hibáztatni!
- A lovas képet nézted? - lágyult el a hangom, elmosolyodva pislantottam el a keretezett emlékek irányába. - Anyának volt réges régen egy hasonló beállítású képe még akkor, amikor a Spanyol Királyi Lovasiskola diákja volt és az nagyon megtetszett. Akkoriban Shadow volt a kedvencem, még ha fel se értem. Apa tett fel a nyeregbe - nevettem el magam, a számhoz emeltem a vizet, de nem ittam még a pohárból. - Ő is szedett le onnan. Egy héttel később úgy gondoltam, hogy jajj, az nekem megy egyedül is, a ló nem így gondolta. Akkorát estem, hogy három hétig bicegve közlekedtem és minden nap anyáék perlekedtek velem, hogy hogy lehettem ennyire felelőtlen - megvontam a vállaimat az emléken mosolyogva. - Amikor újra lóra akartam ülni, egy Maple nagyságú aprócska pónit kaptam a fenekem alá büntetésül. De neeeem, nem volt elég nekik ez.. egy hónapig minden egyes nap legalább egy ló boxát ki kellett takarítanom, és ha anya szerint nem volt elég tiszta, akkor újra kellett kezdenem - biggyesztettem le viccesen a számat, elhúztam a mellkasom elé az üvegpoharat is, ahogy Jude-ra fellestem. - Nagyon sokszor nem tetszett neki! - dohogtam morcosan, mégis megszépült ennek emléke. - Te sem voltál jó gyerek, ne is tagadd - újra őt néztem megerősítést várva és mert kíváncsi voltam, milyen őrültségeket csináltak. Három fiú.. el se tudom képzelni, hogy mekkora káosz lehetett akkoriban.

Az utazás ténye kicsit megrémisztett. Tudtam, hogy mivel tartozom a nőnek, mert mindenáron haza akart menni. Mallorie megérdemelte, hogy a saját szülőföldjében temessék el, és ha már ennél többet nem tudtam tenni érte, akkor megfogadtam, hogy elmegyek Kolumbiába. Az előkészületek sok időt vettek igénybe és az energiám jó nagy része is ráment. A szabadságot elintéztem Michelle-el és megkértem rá, hogy minden nagyobb ügyfelet bizonytalan időre napoljon el, vagy hívja fel azokat az ügyvédeket, akiket meghagytam neki sürgős ügy esetén. Kényszerpihenőre lettem ítélve, mert ezt már nem tudtam munkával eltusolni. Régebben mindenre az volt a gyógyír, ha bementem az irodába és napestig güriztem, de mára a lelkem háborgott, gyászba borultam belülről. Kiszámíthatatlan lett a viselkedésem és nem hiányzott, hogy másokon vezessem ezt le. A lovardában is kis híján megvertem a vezetőt. Brian Howard tenyérbemászó viselkedése nálam az ellenkezőjét érte el és már nem ment, hogy tisztán gondolkodjak a közelében. Cora vállalta magára a villámhárító szerepét, amiért sokan hálásak lettek volna, többek között a főnöke is. Elpároltam volna a lovardától, ezzel nem kis pénzt elvonva tőlük, de tudtam, hogy akkor csak a düh beszél belőlem. Az állatorvossal nem volt bajom, és kicsit bántam, hogy felemeltem a hangomat vele szemben, de a nőben egyáltalán nem kételkedtem. A szaktudása túlmutatott azon, hogy csak tanítson, értett az állatok nyelvén és Pandorának remek mentora lesz. A jövőben erről a tervemről nem mondtam le és bíztam benne, hogy az anyja is meg fog gyógyulni. A kicsinek szüksége volt rá, ahogyan másoknak is lett volna. A szívemen viseltem a gondját és megérintett, amikor mondták, hogy megérkezett Sera is a Kensingtonba. A mai napom a káosz fogalmával érne fel, de mégis nyugodtabbnak érzem magam, mint reggel. A kilátástalanságot most valami izgalmas vette át és elmondhatom, hogy az előbbi beszélgetésünk ellenére is jól érzem magam a terapeutával.
A hálószobája intim terület ezzel tisztában vagyok, de amint bemegyünk a nappali kitakarítása után egy kicsit feléled bennem a gyermek. A komód közelében már voltam, de most vagyok annyira pofátlan, hogy kinyissam a felső fiókot és felmérjem a tartalmát. Nem kis meglepetésemre azonnal a fehérneműkbe botlok bele. A választék óriási és ha nem is mutatja ki Cora, hogy szeret csinosan öltözködni, azért itt bőven akad olyan, amit szívesen látnék rajta. A fantáziám meglódul és különböző pózokat vetít elém, hogy milyen lenne vörösben vagy éppen kékben. A színekben nem voltam válogatós, majdnem mindentől beindultam, de a piros és annak árnyalatai egy kicsit jobban megmozgatták a vizuális énemet. A fiók felett aztán kisebb vitába bonyolódunk, persze csak játékos formában. A kezemből kiragadná az éppen tanulmányozott darabot, de nem vagyok kezdő, így nálam marad első körben. Tetszik a stílusa, olyan visszafogottan dögös. A magamutogatás nem célravezető, de ha már így előkerültek az alsóneműk, miért ne tarthatna nekem divatbemutatót? Az ötletet hangosan fel is vetem neki, ha már idebent tartózkodik és nem ágál. Nem gondoltam át teljesen a részleteket, mit is adnék oda neki, de viszi tovább a szálat és azt veszem észre, hogy átveszi az irányítást is.
- Ha az jött le, hogy piszkáltalak a könyvekkel, akkor nem ez volt a célom. – komolyodom el egy pillanatra. – A gazdaság ugyanolyan fontos, mint az álmodozás. Nincs ellenemre, hogy ilyen könyveket olvass, csak ebben több a kitaláció, mint az én általam preferált olvasmányokban. A női és férfi szerepek abban az időben érdekesek voltak, de az öcsém jobb előadást tartana róla. Sawyer él-hal a klasszikusokért. – forgatom meg a szememet, mert megint eszembe jut, hogy mennyire jól elcsevegtek, amikor fent voltunk nála a lakásán. Az öcsém nem merné lecsapni a kezemről a nőt, de én se vallottam volna be, hogy féltékeny voltam aznap este. Cora értelmes én meg sok témában tapasztalatlan vagyok. Nem várja el tőlem, hogy a romantikáról diskuráljunk, de néha nem ártana, ha tudnánk. A játék kedvéért a félmeztelenségem kárára az ágyra ültet és elvonulna az öltözködés időtartamára.
- Hmm…micsoda pazarlás lenne, hogyha belátnának. Nyugodtan maradjon lehúzva. – bólogatok rá és engedem, hogy elmenjen egy kis időre. Ki is használom, hogy egyedül maradok a szobában és van egy kis időm, hogy körülnézzek. A polc környékén állok meg és szemügyre veszem a keretben lévő fotókat. Rengeteg élménye van a lovakkal, és látszik is rajta, hogy ez a szenvedélye. A várt hatás nem marad el, amikor visszasétál a szobába. A fekete dominanciát fejez ki és roppant mód tetszik a sejtelmes viselet. Nem érhetek hozzá ez lenne a ma este mottója, de cicázik velem. Fel akar hergelni, hogy utána eltáncoljon előlem? Nem hagyom annyiban és rávetem magam hátulról, felkapva az ágyra hajítom és föléje mászok. Tudom, hogy nem szabadna ezt csinálnunk, mert nálunk ez általában egy kis ágytornával zárul, de meg akarom neki mutatni, hogy messzire pimasz és ez mennyire visszafelé tud elsülni, ha nem vigyáz. Kicsit puhítom őt és a megfelelő pillanatban emelkedem fel, hogy a vízért menjek, ha már ennyit emlegettük. Felkel ő is és beelőz, hogy töltsön. A poharat átvenném tőle, de pontosan a mellkasom elé lép, hogy éreztesse a veszteségemet.
- Köszönöm. – emelem a számhoz és a szemkontaktust tartva kortyolok bele a pohárba, aztán lassan megnyalva az ajkaimat.
- Igen, azt néztem. – ismerem be és hamarosan megtudom a történetét is.
- Anyukád odajárt? Nem is tudtam. – elismerő, hogy a szülei ennyire komolyan vették a lovas múltat. A hallgatásom csak annak a jele, hogy érdekel a gyermekkora.
- Sosem tudtál a seggeden maradni, ugye? – incselkedem vele, de el tudom képzelni az akkori kislányt, aki mindenáron lovagolni akar.
- Ej…meg is érdemelted a plusz munkát, nagyobb bajod is eshetett volna. – ingatom a fejemet és egy másik képet nézek meg, ahol a testvérével van.
- Igen…mi sem voltunk egyszerű esetek. Ha jól emlékszem, akkor egyszer direkt lelöktem a mászókáról Sawyert, és még meg is fenyegettem, ha beköp akkor elvitetem a mumussal este. Egész éjszaka félt, és utána bekérette magát az én ágyamban. Annyira hitelesen adtam elő, hogy én magam is megijedtem. Vicces, hogy mennyi emlékem van róluk. Caleb utánozott minket, utánunk jött, és mi meg állandóan szívattuk szegényt. Elvettük a motorját, elástuk a kocsikat a homokozóban. Amennyiben bántották, akkor pedig mindenkit elvertünk körülötte. – kortyolok bele a pohárba.
- Itt mennyi idős volt az öcséd? – lépek oda a polchoz megint és rámutatok egy másik képre.
- Úgy tűnik, mint akiknek nagyon kötődnek egymáshoz. – simítok végig az ujjammal a kereten.