Néha megesik, hogy az alvilág köreiből szemezgetve egészen egyedi munkákra lelek a mocsokban. Nem egyszerű gyilkosság, behajtás vagy testőri munka, akadnak ezeknél sokkal bonyolultabb dolgok is, amik egészen jól fizetnek. Hiába is határoztam el nem egyszer, hogy új életet kezdek és nem hallgatok a sötét oldal csábító suttogására, valahogy az élet mindig visszarángat a valós világba. Épp ezért hozott az utam Burlington városába, annak is egy lakatlanabb szegletébe. Vagy legalábbis először ezt gondoltam, mikor rátértem az erdei útra, melyet sűrű, múlni nem akaró ködfoszlányok borítanak. Pár percre még meg is állok a kibérelt Opellel, s kiszállok egy rövid cigire, hogy egyáltalán belehallgassak az éjszaka csendjébe, mely olyan nyomott, mintha minden élő (és élettelen) elkerülné ezt a helyet. Nem véletlenül kérdőjelezem meg a cirkusz létét, s a kocsinak dőlve rá kell pillantanom újra a GPS-re, amiből természetesen semmit sem tudok kiolvasni. Egy üres területet mutat a semmi közepén.
Unott sóhajjal szállok vissza az Opelbe, s nagyjából tíz perces út után végre megvilágosodok, s az idegrendszerem le is nyugszik, amint megpillantom a fehér és piros színekbe öltözött, több méter magasra felhúzott erős vászonból készült falat. Az onnan kiszűrődő hangok viszont... Nem is tudom, nem éppen egy modern cirkusz képe lebeg előttem, sokkal inkább egy olyan, mint amiről a horrorisztikus könyvekben írnak. Sötét atmoszféra, s olyan különleges kisugárzás, ami semmihez sem fogható.  
Valójában tudom jól, hogy ez az egész egy csodásan megkomponált álca telis-tele beteg emberekkel.  
A megjelölt földes területre leparkolom az autót egy eléggé kezdetleges, gyér fényű, öreg lámpa alá, mely talán a mellettem levő kocsit világítja csupán meg, a többi ugyanolyan sötétségben pihen. A bejárathoz elsétálva, melyet két jól megtermett alak vigyáz, odanyomom a kezükbe a régies stílusban készült jegyem, mely sokkal jobban hasonlít egy hatvanas évekbeli nyomtatványhoz, semmint egy huszonegyedik századi jegyhez. Engedjük is el.
Talán tíz lépésnyire távolodhatok el a bejárattól, már tanácstalanul is torpanok meg az út közepén, ahonnan négy irányba haladhatok tovább. Erről azért nem volt szó... Mikor azt mondták, hogy keressek meg itt valakit, azt hittem, hogy egy egyszerű, sátras cirkuszról van szó, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a hely... Ekkora.
A történet egyszerűsége a furaságában rejlik. A feladatom ugyanis az, hogy a keresett személy húsából és bőréből vigyek egy mintát... Az információ itt meg is torpan. Nem tudom, hogy miért van erre szükség.
Halk sóhajjal húzom elő a most ötvenes éveiben járó férfiről készült képet, melyet talán tíz éve készítettek róla. Azóta nincs friss. Bujkált, elnyelte a föld, egészen a mai napig. Tíz év alatt sokat változhat az ember, túlságosan is sokat.  
A képet visszacsúsztatom a helyére, végül a sorrend hatalma mellett döntök, s a bal oldali úton indulok meg. Nem egyszerű magamba szívnom ezt a különleges hangulatot, miközben azon agyalok, hogyan vájok ki valaki húsából egy darabot... Lehetőleg úgy, hogy életben is maradjon.  
Meglepő számomra, hogy számtalan vendég különleges kosztümöt öltött magára. Az már hamar nyilvánvaló volt számomra, hogy inkább egy groteszk, horrorisztikus helyre toppantam be, semmint olyanra, ahova az ember előszeretettel viszi a gyerekét. A fekete öltözékem túlságosan nem tűnik ki azért a tömegből, már ami a szakadt farmert, a bakancsot, s a vékony bőrkabát alá húzott fekete rövid ujjú felsőt illeti. Mégis kívülállónak érzem magam, mikor átsétálok egy kisebb, padokkal borított parkon, mely után egy kezdetleges színpad előtt álló kisebb embertömeg hátsó sorában cövekel le a lábam. Esküszöm, olyan érzésem van, mintha egy elbaszott Joker filmbe csöppentem volna...
Hogy pontosan mi készülődik, azt nem tudom, de a tömeg izgatottan zúgolódik, néhol már őrjöngésbe csap át a várakozás. Jól láthatóan nem mindenki tiszta, sőt, a nyakamat tenném rá, hogy az élmény fokozása érdekében a társaság fele legalább bevett valami szart. Különösen az az alak, aki több ember előtt áll meg, behatolva az aurájukba, s csak bámulja őket némán nagyon közelről. Az arcán elmosódott, fehér alapon fekete festés, pirossal kihúzott, elkenődött száj, s ótvaros, szakadt ruha borítja. A szemem sarkából látom, hogy egy szőke lánynál az eddigieknél is többet időzik, mintha szuggerálni próbálná őt. Kellemetlen helyzet. Számomra biztosan, hiszen az ilyen emberek között mindig felbukik bennem az az erős késztetés, hogy megüssem őket. Ez most sajna nem lenne célszerű, hiszen ha magamra vonom a figyelmet, akkor baszhatom a kis vagdosós, húskimetszős akciómat... Kár, hogy ez általában mindig csak szép álom marad, s úgyis az idegrendszeremben elpattan egy ér. Jobb, ha a színpadra figyelek inkább, hiszen már mozgolódás is látszódik a függöny mögött. Ez a tenyérbemászó alak meg talán csak hangulati elemként szolgál, úgyhogy célszerű lenne nem kiütni őt. Talán valaki még élvezheti is. Az viszont nem én leszek.

+16-os tartalom

A szabadulásom után minden börtönnek tűnt, ami a Nagy Almához kötött. Gyűlöltem abban a városban lenni, már attól elfogott a hányinger, ha a családomra gondoltam. Árulás volt ehhez kétség sem fér, mit gondoltak, hogy elfogadom a sorsomat és egy agyturkász megváltoztat? Felbőszítettek, és csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy bosszút álljak rajtuk. Hajlandó lettem volna bármire, még a türelemre is, pedig nem volt erősségem ez a gyarló érzés. Néha fellángoltam és a pusztítás csak akkor volt az igazi, ha elmerülhettem a vérontásban. Okosan kellett eljárnom, hogy észrevétlen maradjak a nagyérdemű előtt. A szabadság mámorító felhőjében úszkálva rá kellett jönnöm, hogy mennyien szomjaznak a fejemre. Hivatalosan eltűntem és Elisabeth Kessler bőrében élek tovább. A bőröm felületén kúszó borotva megakad, ahogyan megint magam elé képzelem az igazi Lisie-t. Magamban elkezdtem becézni. Úgy gondoltam, hogy rendes lány lehetett csak rossz helyen volt rossz időben. Lisie szeretett olvasni és a szabadban sütkérezni. Az arca pirospozsgás lett, ha kicsípte a szél és az erős napsugárzás. Mélyen szívom be a tüdőmbe áramló levegőt és az alsó ajkamba harapok. A szemem mögött felbukkanó mézre hasonlító tincsek és azok a kék szemek…vajon eredetileg is azok voltak? Nem számít, bennem a búzakék árnyalata lobban fel és a térdem hajlatába mártom a penge élét. Kisebb rezdülés a receptoroknak a vágás, de mennyeien serkenti a fantáziámat. A kép élesebb és már a szája sarkánál járok. Puha és szív alakú, mint az ártatlanság angyaláé. Biztosan a természetesség híve volt, nem kente feleslegesen magát, és kerülte az állatkísérletektől hemzsegő kozmetikai portékákat. Hetykén érintem oda az ujjamat és a lecsurgó vércseppet a szirmaimhoz vezetem. A szaglásomat hívom segítségül. Mivel azonosítsam a bűbájos Lisie-t? A virág egyértelmű, de hmm..hozzá a pipacs illik. A borotva még mélyebben mar bele a húsomba és alig bírom türtőztetni a kis szívem pulzáló munkáját. A tarkómon szalad végig a bizsergető vágy, de csak lassan engedek a csábításnak. A nyelvem hegyét dugom ki és ízlelem meg az ujjamról lecsurgó vörösséget. Aj…ez az én pipacsom. Már olyan közel érzem, a belső combom felé irányítom a pengét és elkezdek egy vékonyka vonalat húzni, amikor megzavar a szomszédos helyiségből kihallatszó tévékészülék.
- A Heeger Industry vezetőjét Cooper Heeger-t négy napja látták utoljára. A rendőri jelentések szerint nyomtalanul tűnt el az irodájából a hazafelé tartó úton. A felesége aggódik miatta és a szülei is busás összeget ajánlottak fel a nyomravezetőknek… - elborul az agyam és kiejtem a borotvát a kezemből egy istentelen káromkodás közepette.
- Mi értelme van a magánynak, ha ezek a szar médiaeszközök is megzavarnak benne? – költőinek szánom a kérdést, de bosszankodva lépek ki a fürdőből és kapcsolom ki a tv-t. A motel másik felére sétálok át, hogy átböngésszem a ruhafelhozatalt. Igazán egyik sem ragadja meg a pillantásomat és tanácstalan vagyok a kiválasztásban. Nekem fontos a megjelenés és ez az este a szórakozásról kell, hogy szóljon. A feltűnést imádtam ráadásul idegen helyen voltam. Nem ismer senki és végre azt csinálhatok, amit én akarok. A végén az ecc-pecc kimehetsz játék lesz a nyerő, ami végül meghozza a döntésemet is. Ezüstös cilinder és egy fekete kantáros ruha lesz, alá meg egy lila hosszú ujjú felső kerül. A tűsarkú csizma csakis azért kerül rám, mert jobban érzem magam attól, hogy még egy adott eszköz állhat a rendelkezésemre. Jobb esetben csak a nők élvezik eme előnyös szituációt, de ebben a korban már a férfiak is előszeretettel viseltek nőies darabokat. A tükörben még megnézem magamat indulás előtt. Kissé kopottas és koszos a felülete, de a szememből sugárzó csillogás kárpótol az este ígéretes folytatása előtt.

Burlington hangulatos kisváros az élőhalottak számára. Nem véletlen a választás, ha cirkuszról van szó. Jobb GPS koordinátákkal rendelkező helyszínt el se tudtam volna képzelni. Kislányos izgatottsággal járom körbe a bódékat és az állatos porondokat. Először kúszik az orromba a vattacukor összetéveszthetetlen illata. Bőven rám van bízva, hogy mennyi időt szándékozok eltölteni itt, ezért megállok és a csizmám oldalából előhalászok néhány ropogós zöldhasút. Az árus unott pofával rágja el az agyonmállott rágóját, de én rendületlenül mosolygok.
- Abból a puncs ízűből legyen szíves. – mutatok az élénk rózsaszín gombolyagra. Nem is méltat különösebb válaszra csak a hurkapálcikát kapja ki a műanyag tárolóból és a keverő fölé tartva várja meg, hogy a megfelelő halmaz keletkezzen. A kedvességre nem így kellene reagálnia, és már azon vagyok, hogy a késemet is elővegyem, de ráhagyom és a pultra hajítom az összeget miután gazdát cserél a két dolog.
- Legyen szép estéje. – rezdüléstelen arccal sétálok tovább és egy kis pamacsot csenek le a pálcikáról, hogy a nyelvemre helyezve olvadjon el az édesség. Élvezem a szabadságot és ezt a megmagyarázhatatlan ködös időjárást. A Hitchcock filmek jelenetei nem ilyenek, de mégis ez jut eszembe róla. A park felé sétálva fogyasztom el a finomságomat, de azért a szemem jár rendesen. Nem indok nélkül vagyok itt. Megbízást kaptam a „visszatérésem” után. A borítékban érkezett felkérés nem lett volna kielégítő, de azért nem is mondtam élből nemet. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy megnézzem a fiút magamnak, bár röhejes hiszen idősebb volt nálam. A zúgolódó tömeg kisebb megállásra kényszerít és elveszve az embermasszában merészkedem a színpad közelébe. Mennyi fura arc és "aj imádom" érzés társul hozzá. A kezem még ragad a vattacukor miatt, de ez sem szegi a kedvemet. A pillantásom a készülődő műsorra vetül még tapsolok is, amikor a perifériámról érzékelem, hogy valaki engem bámul. A pasi kilenc óránál közeledik. Óvatosan megyek előrébb és a kantáros ruhám elejébe csúsztatom a mancsomat, hogy ráfogjak a háromélű tőrömre. A kicsike hideg, de a kezem melege öleli körbe. A férfi követ és a hátam mögé lép. A közönség izgatottan mutogat a függönyre, ő meg a nyakamba liheg. Ekkor fordulok meg egy ártatlan mosollyal az arcomon kettőnk közé ékelve a tőrt úgy, hogy senki ne lássa.
- Összetévesztett valakivel uram? – nézek vele farkasszemet.

Az ilyen ostoba és értelmetlennek tűnő melók néha sokkal különlegesebbek annál, mint amire először számítok, s olyan világokat nyitnak meg előttem, amikbe még álmaimban sem repültem. Ez a furcsa cirkusz is pontosan ilyen. Beteg emberek beteg vágyainak gyűjtőhelye, akik lehet, hogy a valós életben kórházakban, hivatalokban vagy éppen kisboltokban dolgoznak, de ha leszáll az éj és beteszik ide a lábukat, akkor végre azok lehetnek, akik valójában akarnak. Bár mondjuk végignézve a társaságon nem feltétlenül az az első gondolatom, hogy itt bárkinek is tisztességes munkája lenne. Annyi baj legyen.
Próbálom azért átadni magam ennek a különleges hangulatnak, hagyom, hogy ez az elbaszott atmoszféra magába szippantson, hiszen tudom jól, hogy többet nem lesz ilyesmire lehetőségem. Nehéz volt megszerezni a jegyet eleve, így is protekcióval vagyok itt a megbízóm által, akivel mondjuk még soha életemben nem találkoztam. Jobb is, azt hiszem. Bár nem tagadom, azért próbáltam formálni róla egy profilt az agyamban, ami egy egyszerű elmeháborodottól egészen az őrült tudósig vezetett. Ezt esélyesen sosem fogom megtudni, de talán jobb is így. Elvégzem a melót, aztán viszontlátás.
Tengerkék tekintetem sokkal inkább pásztázza a tömeget, mint a színpadot, s egy megkeseredett sóhajjal tudatosítom magamban, hogy ennyi sminkes alak között eléggé nehéz lesz megkeresni a célszemélyt. Meglehet, hogy egyszerűbb lenne végső tervként az árusoknál kérdezősködni, de ez azért sem lenne célszerű, mert ha zsarunak néznek, akkor eléggé rá is baszhatok. Szóval, egyelőre marad a felfedezés, ami megint csak nem olyan egyszerű.  
A szanaszét drogozott Jokerünk úgy tűnik, hogy leginkább engem basz fel kegyetlenül, hiszen a legtöbben csak kikerülik, néhányak röhögnek rajta, vagy poénosan visszabámulnak rá. Nem sikerült még ráhangolódnom erre, s esélyesen ez nem is fog megtörténni, főleg mert szemeim megakadnak egy szőke lányon, akiről nem akar leszállni az a tag. Persze, nem akarok én lenni itt a kibaszott kifordított gatyás Superman, aki mindenkit megment... De azért bassza meg a kecske, könnyű egy kisebb súlycsoportúval kikezdeni.
Gondoltam ezt három másodperccel ezelőtt... Aztán az erős bámulásomnak köszönhetően feltűnik, hogy valami tárgy kettejük közé kerül, amire ebből a szögből nincs rálátásom. Csak a tag arcán elterülő egyre szélesebb és őrültebb vigyor az, ami végül beindítja a bakancsaimat. Odasétálok hát mögé, és a nálam azért jóval alacsonyabb illető nyakára ráfogok hátulról, majd egy erősebb mozdulattal oldalra lököm. Meglepő módon nem ellenkezik, sőt, úgy terül el a sárban, mintha valami tollpárna lenne. Szánakozva nézek végig rajta, majd egy unott sóhajt ejtek a ködpárás levegőbe, s visszafordulok a szőkeséghez. Természetesen elbánázom a mozdulatot, mert miért is ne? A zsebemből a földre hullik a megkopott kép a keresett személyről, amiért persze azonnal le is nyúlok. S ha már ilyen szerencsétlenül alakult, meglengetem azt a levegőben.
- Nem ismerős neked ez az alak véletlenül? - mutatom a lány felé a képet. Végül is nem csak rendőrök kutakodhatnak más után, nem igaz? Egy rég nem látott rokon lesz akkor... Szar fedőszövegnek tökéletes.  
- Minden oké amúgy? - utalok még a földön fekvő alakra. Épp folytatnám a mondandómat, de ekkor fellebben a függöny, s kilép mögüle egy régies ruhába öltözött, nagy hassal megáldott figura, hosszú bajusszal az arcán. Mielőtt még bármi ismertetőt adna, egy önkéntest vár magához, s ennek fényében egy erős fényű lámpával világít végig a tömegen. Nem véletlenül mantrázom, hogy “csak ne rám, csak ne rám”, de ezzel persze sikerül bevonzanom, hiszen a fény felénk közelít, mire én reflexből lehajolok a lány mögött, tettetve, hogy a bakancsomat igazítom. Na, azért nem bohóckodni jöttem ide, szívesen átadom a stafétát a szőkeségnek, melyet egy széles vigyorral jelzek felé, ha lepillant rám.

Az alvilág köreiben ismét híre ment annak, hogy visszatértem. Ágról-végről hallottam vissza pletykákat és páran meg is környékeztek New Yorkban, de nem sokra mentek vele. Tudtam, hogy az újbóli felbukkanásom új riválisokat követel a piacon, de lássuk be azért a parancsra ölni nem a legszimpatikusabb foglalkozás sokak számára. Hobbiként beleéltem magamat és teret engedtem a tombolásnak, de ha nem láttam kihívást az áldozatban, akkor a gyilkolás unalmas is tudott lenni. A megszokott köröket írhattam volna le, hogy könyörögnek, meg túllicitálják a megbízómat, de ezek általában nem hatottak rám. A kegyelem nem szerepelt a betanult emócióm között, sokkal többet nyomott a latban a hatalom. Gazdag családból származtam, de már akkor sem elégített ki a materiális javak összegyűjtése, amikor öt éves voltam, nemhogy majdnem húsz évvel később. Az emberek sekélyesek és csakis egy okot látnak a túlélésre, ha fizetnek. Mit kezdenék annyi pénzzel? El se tudnám költeni, igaz most egy kicsit megcsappantak a számláim, hogy új személyazonossággal kellett nekifutnom a témának, de nem vagyok egy elveszett lélek. Aki akar megtalál és most is azért voltam Kanadában, mert a szórakozás mellett édesnek véltem a kép alapján a következő jelöltemet.
A cirkuszi hangulat csak még jobban fokozza a hangulatomat, bár a motelben töltött idő alatt morcosabb voltam a kelleténél. Nem mélyedhettem bele a fantazmagóriámba a szőke angyalommal. Micsoda vétek volt kihagyni a lehetőséget is arra, hogy elképzeljem a pőre testét. Klaus csak pár percre hagyott kettesben vele, de már akkor éreztem a bőröm alatti bizsergető mozzanatot. A szikra nem illene a leírásra, de a simogató és kíváncsiskodó figyelem annál inkább. Az alhasamban éledező ideges kavargás abba is maradt, és rájöttem, hogy előbb a munkára kell fókuszálnom aztán élvezkedhetek a szoba sötétjében.
A vattacukros incidens után barangolásra adom a fejemet a különös környezetben. Az éjszaka ködös és kísérteties a fák takarásában, de az a bárgyú mosoly még így sem akar leolvadni az arcomról. Zajt keresek meg társaságot, amikor ráakadok egy színpadra az egyik park közepén. A tömegen végigfuttatom a tekintetemet, de néha sűrűn állnak egymás mellett az emberek, ezért közelebb megyek és a függönyt bámulom. A morajlás nem olyan, mint egy gyermeki előadás megkezdése előtt, de a levegőben mégis érződik a borzongás egy bizonyos foka. A perifériámról érzékelem, hogy valaki a nyomomban van, de a feltűnés elkerülése érdekében nem rendezek jelenetet még. A nyakamba lihegő pasas aztán a nyugalmam utolsó szalmaszálát is elfújja, ezért kénytelen vagyok elővenni a tőrömet és közénk ékelve felhívni a figyelmét rá, hogy összekever valakivel. Egyetlen döfés a hasába és ellököm, de valami félőrült úgy dönt, hogy megment vagy nem is tudom, de közbeavatkozik. A férfi nyakát hátulról kapja el én meg kihasználom ezt a kis szünetet és elrejtem a szúróeszközömet, hogy ne legyen szem előtt. A bemutatkozást kerüljük, mit mondjak neki…hogy köszönöm…a semmit? A férfi a földön köt ki és ott is marad. Az új jövevény arcára siklik a tekintetem aztán a sárba eső képre. A bénázgatása alatt lelapogatom a ruhám oldalát és kisimítom a nem létező ráncokat is rajta meg a cilinderem is a helyére igazítom és felöltöm a szende lány szerepét.
- Mutasd csak… - hajolok közelebb, de nem mond nekem semmit a kép, ezért tagadólag megrázom a fejemet. – Miért keresed? – tör fel belőlem a kérdés, de aztán terelni kezd.
- Jól vagyok…vagyis azt hiszem. Elővettem a kulcsomat, de még jó, hogy itt voltál te. – nem adhatok túl sokat a szendéből sem, mert az nem hihető, így csak enyhén felfelé görbülő ajkakkal veszem fel a szemkontaktust vele, de aztán hirtelen az arcomra is fagy a mosoly. A kék szemek…a saját képem. Ő az. Micsoda véletlen, hogy pont az utamba sodródott. Totálisan elterelődik a figyelmem és csak azt veszem észre, hogy valami fénycsóva elvakít, aztán meg a színpadra szólítanak a következő másodpercben.
- Ugye nem? – lesek hátra a vállam felett, ha már a „megmentőm” kibújt az önkéntes feladatkörből. Nem veszíthetem szem elől, de ha nem megyek fel…máris fújtat a közönség és egy emberként minket bámulnak. Megadom az elégtételt és könnyed léptekkel indulok meg a színpad felé, a pillantásom azonban végig egyetlen ponton marad…a kékszeműn.
- Hogy hívnak kedves? – a mikrofont felém tartja a pocakos figura, mire magabiztosan elmosolyodom.
- Lisie. – igazítom meg a cilinderem és kacsintva a közönségre nézek.
- Igazán szép név. Lisie mennyire vagy jártas a késdobálásban? – a kérdés hallatán izgalom járja át minden porcikámat, de lesütve a szememet felelek rá.
- Soha nem próbáltam. – vonom meg a vállamat, de úgy tűnik, hogy ez tetszik a nézőknek.
- Lisie mit szólnál ahhoz, ha ma este valakivel kipróbálhatnád ezt? – hümmögve kezdek el hintázni a talpaimon és a hátam mögött fűzöm össze a két kezemet.
- Érdekes tapasztalat lenne. – harapok bele az alsó ajkamba.
- Mondok jobbat, te választhatod ki a partneredet ehhez a közönségből. – jaj csak ez hiányzott nekem. Valódi örömmel készülök fel a választásra.
- Ki lenne a szerencsés Lisie? – ismét megjelenik a fénycsóva a tömegen át pásztázva. Szeretem a hatásvadász pillanatokat és ez a mostani az.
- Ott…a bakancsát kötő úriembert akarom. Legyen ő. A kékszemű… - mutatok egyenesen a srácra, hát igen…a szerencse forgandó. Kések és én.

- Egy rég elveszett rokon, akire ha szerencsém van, itt fogok rátalálni. - hazudom nagyon könnyedén, bár kissé kiábrándultan, hiszen minél jobban ülepedik le bennem ez a munka, annál kuszábbnak tűnik az egész. Persze, mindig szerettem feszegetni a határaimat, s kitolni azokat jó messzire, így a néma nyavalygásom is csupán színjáték, melyet felülír az örökös kíváncsiságom. Rendőrnek, nyomozónak, hivatalos személynek közben egyáltalán nem tűnhetek, hiszen akkor nem kandikálhatna ki kabátom gallérja mögül a hosszan húzódó tetoválás sem.
- A kulcsodat. Tudtam. - felelem sejtelmesen görbülő mosollyal. A témát nem áll szándékomban tovább feszegetni, hiszen miért is tenném? Furcsa hely, annál is furcsább emberekkel, így nem kéne meglepődnöm, ha nem ártatlan, könnyen eltaposható virágszálak lapulnának a tömegben.
Erről pedig ennyit is, szándékomban áll tovább állni, s elmerülni a tömegben, hogy tovább folytassam a keresésem. Átadom a lehetőséget ezért a szőkeségnek, ki mikor felsétál a színpadra, én már el is tervezem előre, hogy jobbos kanyart veszek hamarosan, s elhagyom a helyszínt. Ám kölcsönkenyér visszajár, szokták mondani, s a menekülési tervem hamar kudarcba fullad.
- Fasza. - motyogom magam elé összeszorított ajkakkal. Már csak ez hiányzott! Nem is tudom, melyik lenne a célszerűbb, ha felmennék és belemennék a játékba, hátha gyorsabban szabadulok, vagy egyszerűen utasítsam csak el, dacolva a különös tömeg szellemével. Nos, úgy tűnik, hogy az első lesz a kisebbik rossz, hiszen nagy nehezen megindulok a színpad irányába, melyre erőltetett lelkesedéssel lépek fel.
- Hagytalak volna meg annak az idiótának... - suttogom, de inkább tátogom felé egy mosoly kíséretében. Oké, essünk túl rajta!
- Üdvözöljük nagy örömmel a mai szerencsés balszerencsénket... - néz rám elmeháborodott szemeivel a pocakos alak.
- Angelo. - felelem sürgetően.
- Angelot! Fáradj kérlek ide. - mutat egy rozoga tábla felé, amire... Fel kellene engem kötni, hogy meg tudjanak pörgetni? Na, azt megnézem! Egy cseppet sem tűnik biztatónak a helyzet, de mivel a bennem levő férfi büszkeség kiirthatatlan, így képtelen lennék arra, hogy hátat fordítsak ennek a “kihívásnak”, ezért  hát odalépek a tábla elé, s hagyom, hogy egy Harley Queen és egy elbaszott Joker utánzatú segéd rákössön. Az eredeti trükk szerint ha jól emlékszek, akkor valami mágnesek vonzzák magukhoz a késeket, ezért esélytelen, hogy azok bennem landoljanak? A nem túl modern technikát elnézve már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán élve hagyom el a színpadot...
- Ha életben hagysz, meghívlak egy sült patkányra. Kihagyhatatlan ajánlat! - szólok oda a szőkeségnek, aki kevésbé sem tűnik épelméjűbbnek, mint a többi ember. A kerék közben nagy nyikorgások közepette megindul velem, s megmondom őszintén, hihetetlenül ostobának érzem magam. A fejem búbja épp, hogy csak nem éri el alant a padlót, s minden egyes pörgésnél érzem, hogy a gépezet eléggé nehezen bírja a majd’ száz kilós súlyomat. Nem éppen egy magamfajtára tervezték, lássuk be. Próbálok azért némi szemkontaktust kialakítani a szőkeséggel, pontosabban elég mélyen fúrom bele a tengerkék íriszeket az övéibe, csak hogy próbáljam kicsit fejtegetni a vonásai alapján, mennyire elborult ahhoz, hogy mondjuk direkt “rossz” helyre célozzon. Az idióta persze én vagyok, hogy egy ismeretlen nő kezébe dobom az életem... Ilyen ez. Mit is vártam saját magamtól?

Ez az egész cirkuszos témakör tetszett, de közben a hideg is kirázott attól az embertől, aki úgy gondolta, hogy jó móka, ha követ. Sosem szerettem, ha van árnyékom és nem tudom, hogy mi a következő lépése. Uralni a helyzetet ez a mottóm, ha kilépek az utcára és bár akadnak szituációk, amikor ki kell hátrálnom az irányítói szerepkörből még így is a legtöbbször nálam van a gyeplő. Nehezen szereztem jegyet és még szűkebb volt a keret rá, hogy iderepüljek, ezért érdemes kihasználnom minden adandó lehetőséget. New Yorktól a gyomrom is felfordul, de elég csak a legutóbbi emlékeimet felelevenítenem és máris sokkal jobban érzem magamat a bőrömben. A szeméttelep melletti kis ásásomnak meg lett az eredménye és noha eredetileg nem oda akartam eltemetni az öreget, mégis azt találtam a legérdemesebb helynek számára. A koporsóban még akadt némi levegő és ha jól spórolt, akkor esélye lehetett néhány órára megtapasztalni a pánikot és mivel tudom, hogy klausztrofóbiás ez nekem pont kapóra jött. Megörökítettem őt és valahol az emlékezetem mélyén így szeretnék emlékezni rá, de tudom, hogy sokan ki fognak akadni, ha megtalálják. A vállalat nélküle is megy tovább, a nagyszüleim megtalálják a megfelelő utódot a pótlására és végre az anyám is a halálba ihatja magát. Máshoz nem igazán értett és messziről elkerülte a velem való érintkezést is. Sosem tudtam azonosítani a viselkedését, de idővel elfogadtam, hogy a háttérben marad és elnézi a kitöréseimet. Különösebben nem zaklatta fel az unokatestvérem halála se, akkor éppen a férjét siratná meg? Ne legyünk álszentek, de az anyám vonaláról maximum az érzéketlenséget örököltem más hasznosat nem.
Vissza kell fejben kanyarodnom a jelenre és a vattacukros-őrült pasi kombójára, de mindenhol feltűnnek a daliás hercegek is, nem? Bajba jutott hölgynek álcázom magamat és jön is a felmentősereg egy kék szemekkel megáldott fiú személyében. Nevethetnékem van a srác láttán, mert ő sem igazán illik bele az itteni képbe. Hamarabb mondható el rólam, hogy beleolvadtam a környezetbe, mint ő és nem nehéz a hazugságokon is átlátnom, amivel áltatni akar.
- Micsoda családfád lehet, ha ilyen helyen keresed a rég elvesztett rokonokat. Meg kell hagyni különös véletlen…nem is igazán hasonlít rád. – ingatom a fejemet, de nem megyek bele mélyebb tartalmú elemezgetésekbe a „rokon” kapcsán. Hasonlóan vélekedik a kulcsommal kapcsolatban is, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem egy idegen felett? A jó helyen volt, jó időben elv alapján a szimpátiámat elnyerte és habár meg tudtam védeni magamat a tőrrel mégsem bocsájtom szemlére, hogy mi lapul nálam. A hirtelen jött rivaldafény megzavarja a párbeszédünket és ha ez nem is zaklatna fel az igen, hogy szimplán belök az oroszlán barlangjába azzal, hogy engem ér a megtiszteltetés a színpadon való szereplést illetően. Mindig is volt érzékem a színjátszáshoz, ezért nem csoda, ha a porondmester is a kedvemben akar járni és lám fordul a kocka. Ki más lenne a partnerem a késdobálásban, ha nem a menekülésre szánt kék herceg? A tekintetem fürkészően méri végig a mozdulatait ahogyan felsétál mellénk és még le is tudom olvasni a szájáról a nekem szánt kedves üzenetét. Lebiggyesztett ajkakkal felelek neki és megvárom, hogy túlessen a bemutatkozáson. Angelo…jaj hát akkor olasz lenne? Angyal…csillan meg a szememben egy fura fény. Szeretem a kiegyenlített játékokat, de azt még jobban, ha előnyben vagyok. A rozoga kerék láttán csak még jobban meglódul a pulzusom és szinte megbabonázva követem figyelemmel a kikötését.
- Nem szeretem a rágcsálókat. – intek neki, de aztán mikor elindul a forgás én vagyok a soros, hogy kiválasszam az első kést. Első látásra mindegyik ugyanolyan, de felfedezek némi különbséget a markolatukon.
- Hmm…három dobás van? – kérdezem a pocakos alakot, aki bólint nekem, én meg hezitálok, de a megerősítés után egy közepes méretűvel kezdek.
- Nincs is amolyan utolsó kívánságod Angelo? Megtalálni a rokont? – tartom szóval és a jobb lábamat kicsit előrébb helyezve a kezembe veszem a kést a hüvelyk és mutatóujjam közé szorítva. A lendületet elkapva hajítom el az elsőt, hogy pontosan a két combja között érjen célt.
- Uhh…ez közel volt a kolbászhoz hölgyeim és uraim. – tapsikol lelkesen a pocakos, de én most minden hangzavart megpróbálok kizárni és a kék szemekbe merülni.
- Életben maradni jó dolog, de mi a móka abban, ha tudod, hogy úgyis túléled? Az élet izgalma marad el…. – a következő késsel eljátszadozom és megforgatom a két karom között, aztán háttal állva neki készülök rá.
- Így már érzem a kihívást. A fej vagy a láb? Válassz. – kérlelem őt, de közben megvágom a tenyerem belső felét és belemártom a kés élét is.
- Ha én választok rosszabbul jársz. – gondosan emelem az ajkaimhoz a szúróeszközt és nyalom végig a nyelvemmel.

Meglehet, hogy ha a családom tagjai egy ilyen helyről kerültek volna ki, még így is normálisabb élet várt volna rám. Amilyen beteges és fura elsőre az egész, annál inkább tűnik őszintének és elfogadónak ez a világ, még ha ez most szokatlanul is hangzik. Itt mindenki az lehet, ami akar, kötöttségek és családi nyomás nélkül, ahol nem raknak bélyeget senkire sem az elvárások.  
Nem is feszegetem tovább a témát a megsárgult, kopottas képen lapuló illetőről, csupán bólintok némán. Bár meglehet, hogy egy itteni nagyobb segítséget tudna nekem nyújtani a keresésben, mint hogy egyedül és ismeretlenül vágjak neki a kutatásnak, ami egyelőre kissé háttérbe szorul. Nem volt tervben a rivaldafény, hiába szeretem, ha a való világban rám szegeződnek a tekintetek. Ez azonban eddig a pankrációban ki is merült, sosem voltam egy cirkuszi alkat, aki előszeretettel vesz részt minden hülyeségben. Legalábbis eddig így volt.
Egyszerűbb lett volna, ha nemet mondok, de akkor a férfi büszkeségem még egy ilyen apróság miatt is elkezdene belülről emészteni. Nem túl élvezetes arccal hagyom hát, hogy kikössenek, s egy unott és megkeseredett sóhajt eresztek el, mikor halk nyikorgással megindul a kerék. Forgó kékjeim a szőkeség alakja és a buzgó tömeg között cikázik. Nem csak érezni lehet, hogy várják a “balesetet”, de a megszállott tekintetekben, s az elhintett erőszakos szavakban konkrétan ott lappang az őrült vágyakozás, mely régen is ott élhetett az emberekben, akik a gladiátor viadalokon átszellemülten várták a vérontást. Jobb lenne egy ilyen küzdelemben alulmaradni, semmint ostobán forogni egy rohadt keréken... De hát, ezt dobta a gép!
- Ha életben maradok, akkor kötelességed lesz segíteni ekkora stressz után. - nyomom meg szarkasztikusan a “stressz” szót, s bár nem mondanám, hogy izgulok, azért némi adrenalin mégis megindul a szervezetemben, mikor a leányzó vékony ujjai közé fonja a halált is okozható tőrt. Akkor pedig majdnem elhagyja egy igazán vékony hang a szám, mikor a penge a két combom között fúródik a repedezett fába. Hirtelen még az életem is lepereg előttem!
- Inkább a későbbi lehetőségeket kellene nézni, hiszen ha megölsz, úgy kell leélned az életed, hogy nem tudhatod, milyen izgalmakkal jártam volna! - felelem hangosabban, most már szélesebb vigyorral, mint eddig. A pankráció alapfeltétele a szájkaraté, amivel nem csak egymást, de a tömeget is hergeljük. Mint most is, szavaim hatására itt és ott hangosan felzúg a tömeg. Bár azért a lelkem mélyén be kell valljam, egy pillanatra még a vér is megállt bennem az előző dobásnál.
- Fej! - felelem gondolkodás nélkül. - Inkább legyen biztos halálom, mint hogy megfossz attól, ami a lábaim közt van! - röhögöm el magam, de hát a kőkemény valóság tényleg ez. Ha farok nélkül kellene tovább élnem... Felkötném magam az első fára! De hát mit rinyálok itt magamban, én kerestem magamnak a bajt, mint mindig!
- Jöhet! - vigyorom még mindig töretlen, de cserébe még nyelvem is kinyúlik hosszasan ajkaimon túlra, melyeken végig is csusszan, jelezve, hogy célozzon bátran a számba! Mondjuk elég beteg, ahogy a vérpettyek a pengére csúsznak... Mégis van az egész jelenetben egy sötét izgalom, ami csak fokozza az egészet. Az mondjuk nem feltétlenül hangzik jól, hogy minden egyes forgásnál egyre erősebben nyikorog a kerék, mely érezhetően nehezen bírja a súlyom. Túlléptem a múlt héten a száz kilót, s azt hiszem, ezt nem rám tervezték, így nem lennék meglepődve, ha bármelyik pillanatban megadná magát a kerék, s ledöglenék a földre... Talán még jobban is járnék a harmadik dobás előtt!

A cirkuszi hangulat önmagában is egy kaland, de én mégis annak köszönhetően égek most jó magas hőfokon, hogy szembesültem az áldozatom kilétével. Mekkora esélyem volt rá, hogy önként sétál bele a csapdába és úgy tesz mellé, mintha élvezné is? Az áldozatok többsége szenved és a könyörületért imádkozik, de neki be nem áll a szája és még rá is kontráz, amikor elhajítom az első tőrt és a két combja közé fúródik a falapok hasábjaiba. A közönség tombol és valami rosszra vár. Bevallom szívesen végeznék vele, de sosem szerettem a könnyű feladatokat és ez ma sincs másképpen. A srác kék szeme megérne egy külön misét és megkérdezném tőle azt is, hogy hol varratta magára azokat a tetkókat vagy mi értelmük van. Az esztelen és cél nélküli megjelölést nem szerettem, mindennek kellett, hogy legyen van előzménye vagy jelentősége. A tekintetem elkalandozik és felmérem a lent kiabáló emberek masszáját. Őrült és a semmibe révedő tekintetek váltják egymást, amihez ritkán van alkalmam. A pocakos porondmester sem ép szellemileg, mert arra biztat, hogy folytassam a megkezdett játékomat.
A kikötözött forma az én javamat szolgálja, de akkor is simán eltalálnám, ha nem forogna az a nyavalyás kerék. Megnyikordul minden megtett kör után és félő, hogy előbb vagy utóbb le fog szakadni. A természeti adottságokkal nem számoltam, és ha egy kicsit is rosszul irányzom be a srácot, akkor hamarabb múlik ki, mint a tervezett vég. A megbízóm kívánságát még mindig nem értettem, hogy miért éppen a szemét vigyem el neki, én konkrétan leszállítottam volna az egész árut, ha rajtam múlik. Szörnyen igénytelen kérésekkel találtak meg, de valaki nagyon nem kedvelheti az idegenemet, ha ennyire szörnyű halálnemet választottak neki. A kezembe aggatott lista elején szerepelt, mint valami pitiáner bűnöző, de eddig még abban sem vagyok biztos, hogy annyira sok köze lenne a törvényszegéshez.
- Nem tudom, hogy milyen segítséget vársz tőlem, de hidd el, hogy a stressz levezetésének számtalan módját ismerem. – kaján vigyor terül el az ajkaim szélén és még tetőzi az is, hogy imádok erőfölényben lenni a másikkal szemben. Hangosan felnevetek az első találat utáni megjegyzésén.
- Szerinted mérlegelnem kellene, hogy életben hagyjalak? Nem is pályáztam rá, hogy kinyírjalak. – még nem drága, de ami késik az nem múlik alapon közel jársz az igazsághoz.
- Milyen izgalmakat tartogatnál? – kérdezek vissza és megforgatom a következő tőrt a kezemben. A választást meghagyom neki, hogy milyen irányba célozzak legközelebb, de szórakoztat a válaszadással.
- Okos döntés. Mi lenne veled, ha megsérülne a legnemesebbik szerved. Mondok jobbat…mi van, ha nem is az a legnagyobb előnyöd, ami a két lábad között van, hanem más? Nem tudsz esetleg jobb tulajdonsággal előrukkolni. A szemeid úgy csillognak, és a benne lakozó élet jobban izgat, mint a férfiasságod. – öltöm ki a nyelvemet, de a kis rituálémat nem hagyom ki. A vér kedvezően serkenti az idegrendszeremet, amikor megfordulok és szinte vakon igyekszem eleget tenni a kérésnek, hogy elhajítsam a mindent eldöntő tőrt. Zúgolódás kezdődik odalent és szinte velem egyszerre szippantja be a közönség is a levegőt. A tüdőm megtelik és az a furcsa nyugalom áraszt el, amitől csak még jobban élvezem a kiváltandó hatást. Törekszem az ártatlanságra, de az arcomra kiülő bujaság és kéjvágy egészen mást mutathat a tömegnek. Valaki ezt az alkalmat választja arra, hogy a magasba emelje a revolverét és leadjon egy lövést. Néhányan megijednek és a zűrzavar kellős közepén a revolver csöve immár rám szegeződik.
- Ejha… - pillantok a cowboy fiú szemébe, és mielőtt még eltalálna szépen elvetődöm a színpadon és a Kékszemű elé kúszom. Elvágom a csuklóját tartó kötelet és aztán a bokáját veszem célba miközben sejtem, hogy a lenti felbujtó máris a színpadra rohan, hogy végezzen velem.
- Indulnunk kellene, úgyhogy ne nagyon szenvedj…vagy halott leszel, de nem általam. – marok bele a srác fekete bőrdzsekijébe a zuhanás után, hogy behúzzam a kerék mögé.
- Van nálad fegyver? – kérdezek rá a szemébe mélyedve, kissé megpaskolva az arcélét.