Furcsa belegondolni abba, hogy mennyire nem akartam soha otthagyni Norvégiát, erre most meg már képtelen lennék úgy elképzelni az életem, hogy mondjuk ne itt éljek. Alapvetően nagyon hiányzott sok minden, amihez hozzászoktam és nehezen álltam át arra, ami New Yorkban van. Gondolok itt arra, hogy gyakorlatilag sokáig paranoiás voltam a sötét miatt, mivel nálunk a Nap gyakorlatilag soha nem megy le. Nem tudom, hogy lényegében ezért lettem-e olyan ember, amilyennek manapság vallhatom magam, de az biztos volt, hogy sokban hozzájárult a jellememhez az is, hogy képes voltam egyszerűen pozitív maradni annak ellenére is, hogy az északi emberekről valamiért él az a sztereotípia, hogy nagyon zord természetünk van. Nyilvánvalóan én ezt csak cáfolni tudom, mivel soha életemben nem volt rám jellemző a zsörtölődés. Talán kicsi koromban csináltam hasonlókat, de erről a szüleimet kellene megkérdezni. Ahogy őket ismerem, szinte biztos voltam benne, hogy leszoktattak a dologról, mivel soha nem szerették a kellemetlen és idegesítő jellemvonásokat. Azt pedig teljesen elképzelhetetlennek láttam, hogy a saját fiúk idegesítő szokásait eltűrjék.
Maga a tény, hogy Jannit is New Yorkba hozta az élet, eléggé meglepett, az viszont már sokkal kevésbé, hogy egy fiú miatt jött ide. Ha valakihez hasonlítanom kellett volna az unokatestvéremre, akkor jellemileg határozottan a húgomra emlékeztetett. Inkább volt ártatlan, mint kihívó természetű, emiatt simán el tudtam képzelni azt, hogy szerelmes lesz és képes a pasi után menni. Nem éreztem a késztetést arra, hogy egy baseball ütővel keressem meg a srácot, mivel Janni nem az a fajta lány volt, aki buta lett volna, meg amúgy sem volt túl sok beleszólásom abba, hogy kivel randizik. Ahogy jogom se, hogy a fülébe ültessek bogarat azzal kapcsolatban, hogy az ilyen távizék mennyire nem tartósak és lehet, hogy megcsalta a barátja… Erre valószínűleg nyolcvan százalék esélyt láttam volna, ha nem éppenséggel én lettem volna az a személy, aki a szerelme lába alól próbál kimászni az ágyból miután adott a homlokára egy puszit és gondosan betakargatta, hogy meg ne fázzon a lány. Voltak bizonyos gondolataim a világról, amik megszűntek, miután Isa az életem része lett. Ha jelenleg olyan helyzet állna fel, hogy több, mint egy évet külön kellene töltenünk, akkor sem jutna eszembe az, hogy megcsaljam őt. Főleg, hogy már hetek óta mindennap a fogkeféjét nézegetem az enyém mellett és én is úgy gondoltam, hogy a kettő együtt igen jól néz ki egymás mellett. Nem beszélve arról, hogy a cuccai nagy része már mind nálam volt, én pedig el tudnám viselni azt, hogy végleg nálam hagyja magát.
Mindenesetre, mivel ma neki is programja volt, én pedig megígértem Janninak, hogy elviszem ebédelni utána meg megpróbálom összerakni azt a szekrényt, amit vett, a mai napon nem lesz időm azon fantáziálni, hogy hogyan költöztessem magamhoz a csajomat végleg. Alapból elég nyugis volt a kapcsolatunk – ennek pedig egy kicsit köze lehet ahhoz, hogy velem nehéz veszekedni – ezért nem igazán görcsöltem azzal kapcsolatban, hogy mikortól kellene amúgy hivatalosan összebútoroznunk. Nekem teljesen rendben volt a jelenlegi állapot, és hittem benne, hogy attól vagyunk mi ketten működőképesek, hogy lazán vesszük a dolgokat.
Mivel Janninak Manhattanben volt dolga – ha jól tudom, pont a lovagja felejtette otthon a reggelit, és neki vitt ételt – direkt megkértem arra, hogy jöjjön el a lakásomhoz, mert akkor legalább neki is van lehetősége szokni a közlekedést és a helyet. Pont ezért nem is siettem annyira a készülődéssel, meg alapvetően hamar megvoltam vele, szóval mikor csengetett az ajtónkon én már csak odaugrottam a konyhából és már öleltem is magamhoz a lányt.
- Halihó – széles mosollyal az arcomon köszöntem neki és feje búbjára nyomtam egy puszit, hogy lehetőség szerint ne törjem ki a szükségesnél jobban a derekam. Mivel cipő rajtam, a táska pedig nálam volt, hátrébb tessékeltem a lányt az ajtóból és azt a lehető leghalkabban húztam be magam mögött.
- Meghívlak egy italra, nem arról van szó. Isa még alszik, ne keltsük fel – alapvetően én könnyebben ébredtem nála, mivel éles váltás volt a sötétség utáni világosság, amihez ugye otthon nem voltam hozzászokva. A mai nap meg olyan teendőm nem volt, hogy akár ébresztőt kelljen állítanom.
- Szóval, minek volt szükséged egy új szekrényre egy bútorozott szobába? – nyilvánvalóan nem kérhette meg a munkaadóit, hogy rakják azt össze, én pedig valószínűleg egész gyorsan meglettem volna vele, mert az egyetemen konkrétan úgy gyártjuk a maketteket, mintha ez valami hobbi lenne. Ezek után egy Ikeás lapraszerelt bútor már meg sem kottyan.

Finn & Janni

- Legyen nagyon szép napod. - Olyan pillantást vetek a kedvesemre, mintha még mindig nem sikerült volna elhinnem, hogy egy városban élünk. Ideiglenesen, de erre az apró részletre nem szerettem sokat gondolni, ezért nem is tettem. Ha görcsösen akarnék minél többet kihozni minden napból, akkor sokkal gyorsabban folyna ki a kezem közül az idő. Én pedig élvezni szerettem volna minden pillanatát. Mint ahogyan Niel mosolyának is, akiről képtelen voltam levenni a szemem.
- Neked is. És legyen jó napod az unokatesóddal. - Nem kellett a kezéért nyúlnom, mert már így is el akartam őt lopni és fogtam azt, egyszerűen csak finoman megnyomtam az ujjait, mielőtt lábujjhegyre álltam volna.
- Köszi! - Puszit nyomtam az arcára, ami után tényleg azt terveztem, hogy hagyom, hadd végezze a dolgát, de még mielőtt teljesen kihúztam volna a kezemet az övéből, visszahúzott magához egy normális csókért is.
Ha kérdeznék, határozottan az ezt követően a mellkasomba költöző érzésre fognám, hogy rossz irányba szálltam fel a metróra. Aki előítéletes a nőkkel és a tájékozódási képességünkkel, azt mondta volna, hogy egyébként sincs belém kódolva, hogy normálisan eligazodjak egy akkora városban, mint New York. Végső sorban azonban az lehetett a helyzet, hogy nem ismertem még ki magamat eléggé a városban. Ha a telefonomra hagyatkozom könnyebb dolgom lehetett volna, de valljuk be, eszembe sem jutott, hogy meg kellene néznem Finn pontos címét, amit már egyébként gondosan elmentettem. Még mindig elég nagy változás volt számomra a New York-i metró zsúfoltsága az otthoni után. Stockholm összességében sem tekinthető akkora kaliberű metropolisznak, mint a jelenlegi lakhelyem. A másik szempont pedig kimerül abban, ha összehasonlítom a két városban lakó embereket. Ha vágytam is arra, hogy nyüzsgés legyen körülöttem, azért hosszú távon kibékültem volna egy viszonylag csendes és nyugalmas élettel, amiben azokkal lehetek, akiket szeretek és azt csinálhatom, amit szintén szeretek. Nincs szükség nagy dolgokra, ha tudjuk értékelni az élet apró örömeit is. Valószínűleg kizárólag ebből az okból nem értettem teljesen hogy bírja Finn ezt az állandó rohanást, még ha sejtettem is, hogy miért nem mondott le végül a Columbiás helyéről.
Aztán persze ott van az a tény, hogy mi ketten nagyon is hasonlítunk több dologban is. A jellemünk hasonlónak mondható, mert mindketten inkább nyugodt típusok vagyunk, és azt sem tagadhatjuk le, hogy a szerelemért meghozunk bizonyos döntéseket. Láttam Finn képeit a barátnőjével gyakorlatilag minden létező platformon és bár megpróbálhatja elhitetni velem, hogy nem szereti azt a lányt, akkor sem fogok hinni neki. Nem mintha ne támogattam volna száz százalékban, hogy boldog legyen és ne rohanjon vissza Norvégiába, hiába lenne biztos állása és élete ott. Az ő nevében nem tudok nyilatkozni, de én minden nappal egyre büszkébb voltam arra, hogy megoldok bizonyos dolgokat távol az otthonomtól, szinte teljesen egyedül. Amiben végképp nem tudtam merre induljak, egyszerűen megkérdeztem Danieltől.
Egy szekrény összeszerelése viszont olyasmi volt, amihez nem kell egy helyben született ember tudása, illetve kifejezetten szórakoztatónak tartottam az ötletet, hogy két skandináv rakjon össze egy Ikeás bútort. Ezen felül pedig egyszerűen csak időt szerettem volna tölteni az unokatesómmal, akivel ki tudja mikor láttuk egymást utoljára úgy igazán. Ez utóbbi pedig valljuk be, hogy az én saram. Mert amíg Finn itt volt, New Yorkban és teljesítette az egyetemi tanulmányait, én a világ egyig végéből a másikba hajóztam.
Óvatosan nyomtam csak meg a csengőt, ami állítólag Finn lakásában szólalt meg és hamar ki is derült számomra, hogy itt legalább nem tévedtem el annyira, mint a metrón, ami egyértelműen mosolyt csalt az arcomra. - Szia! - Az én karjaim is köré fonódtak, a tőle kapott puszin pedig halkan felnevettem. Valójában csak annak köszönhettem, hogy nem botlok hátra, hogy Finn még tartott engem. - Örülök, hogy te nyitottál ajtót, mert féltem, hogy rossz lépcsőházban járok. - Nem tudom miért lepleztem le magamat gyakorlatilag rögtön, de ezen a ponton már nem tudtam visszaszívni az egészet.
- Ha szóltál volna, akkor nem csengetek. Remélem nem ébresztettem fel. -  Óvatos pillantást vetettem a fiúra. Valójában arra voltam leginkább kíváncsi, hogy milyen arcot vág, amikor a barátnőjéről beszél. - Elfogadom a meghívásodat. De egyszer szeretnék majd találkozni a barátnőddel is. Képeken szép. - Ami biztosan azt jelenti, hogy a valóságban is az. Finn mindig is jól választott, habár biztos vagyok benne, hogy nem tudok minden kapcsolatáról, ami eddig volt neki.
- Ott a húgod, és nem tudod miért van szükség plusz szekrényre? - Nevetve tettem fel a kérdést. Szerintem költői kérdésnek szánhatta ezt, mert egyébként nagyon egyértelmű volt a helyzet. - Kevésbé érezném magamat kellemetlenül, ha minden dolgomat el tudnám rakni a szobámban. - Nem azért mert rejtegetni tervezek valamit, egyszerűen csak inkább vagyok a minimalizmus és rendezettség híve. Azt pedig nem várhatom el a munkaadóimtól, hogy az én egyedi ízlésem alapján rendezzenek be egy helyiséget.
- Neked kell eldöntened, hogy hová menjünk most, mert én nem ismerem a környéket. Még a metróra is rossz irányba szálltam. Egyébként szeretsz itt lakni? - Nem szimplán a városra gondoltam, hanem a környékre. Manhattan kissé elérhetetlennek tűnt ugyan, de nem lehetetlennek és talán ez a része a legszebb benne.
- Hogy vagy mostanában? - Minden érdekelt egyszerre és épp ezért nem tudtam konkrétabb kérdést megfogalmazni neki. Ha az egyetemről kezdeni mesélni legalább annyira érdekelne, mintha a barátnőjét hozná fel. Azt hiszem van mit bepótolnunk.

Nekem volt a legfurcsább felismerés az, hogy végül megvetettem a lábam New Yorkban, ami az elején annyira idegen volt számomra. Szerettem a skandináv térséget, magát Európát a színes-szagos kultúrájával, szerettem az európai ételeket, szerettem az embereket, a gyönyörű helyeket. Magát a tényt, hogy Norvégiában sosem megy le teljesen a nap, hogy egy kisebb ország tagjaként büszke lehettem arra, hogy mennyire szép helyen élek egy csomó olyan emberrel, akik szellemileg nagyon haladó tendenciát mutatnak a világot illetően. Összességében jó volt egy több ezeréves kultúrával rendelkező kontinensen élni, ugyanakkor mi skandinávok egy kicsit mindig el voltunk szigetelve a saját valóságunkba, a saját értékrendünkkel, ami miatt nem gondolom, hogy különlegesebbek lennénk más európai országtól, szimplán csak eredendően otthon éreztem magam a fagyos északon, ami több éven keresztül számított az otthonomnak.
Őszintén, nem igazán voltak világmegváltó terveim leszámítva azt, hogy tisztában voltam vele, hogy mindenképpen valami tisztességes munkát kell majd végeznem a jövőben. A szüleim minden bizonnyal belementek volna abba is, hogy autószerelő legyek, azonban, mivel tanult emberek voltak, egyértelműen afelé próbáltak terelni, hogy én is diplomázzak le. Talán sok ember a kapcsolatunkat ridegnek gondolná és azt mondanák, hogy ők megtervezték az egész életemet helyettem, azonban a valóság ezzel szemben teljesen más volt. Szimplán csak volt preferenciájuk a pályaválasztásomat illetően, ami egy olyan utat jelentett, amit ők ketten már végig jártak. Ez arról szólt, hogy hogyan tudnak nekem segíteni.
Az biztos, hogy a New Yorkban maradás egyáltalán nem volt a terveim között, és pont ez volt a legszebb a dologban, hogy az egész szimplán csak így alakult és kész. Ezek voltak számomra a legkényelmesebb dolgok, amik boldoggá tettek. Nem érdekeltek a miértek, egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy hogyan és miként alakul az életem csak örültem neki, hogy jól mennek a dolgok. Egyáltalán nem volt borongós a természetem annak ellenére sem, hogy sokan első pillantásra seggfejnek gondolnak. Tisztában vagyok vele, hogy a norvég fejem minden, csak nem éppen bizalomgerjesztő, éppen ezért már fel sem vettem, amikor valaki rájött arra, hogy nem is vagyok annyira köcsög, mint azt elsőre hitte volna.
Mindenesetre jobban éreztem magam, miután megtudtam, hogy Janni követte a barátját New Yorkba. Így egy fokkal még inkább otthon tudtam magam érezni, ami enyhítette azt, hogy mennyire hiányoztak nekem a szüleim annak ellenére is, hogy boldog voltam itt a barátaimmal és Isával, illetve most már Danielt is megismertem, amiről a lány egyáltalán nem tud.
- Én is örülök neki, hogy én nyitottam ajtót – nevettem el magam. Nyilvánvalóan már komolynak volt mondható a párkapcsolatom, de azért nem kockáztattam volna meg, hogy a két lány egymást az én bemutatásom nélkül ismerje meg. Nem beszélve arról, hogy a barátnőm hiába volt egy apróság, Janni még kisebb volt és ismerem az én Isabelem annyira, hogy legyen félnivalóm a kettejük megismerkedését illetően.
- Hát, ha felébresztetted, akkor így járt a lány – nevettem el magam – Nagyon vicces ébredés után. Úgy néz ki, mint egy oroszlán.
Ez alapvetően igaz volt rá, mert nem ismertem olyan embert, akinek annyi haja lett volna, mint a barátnőmnek. Nagyon furcsa belegondolni, hogy egyszerre a leginkább megmagyarázhatatlan és legkomfortosabb dologgá vált számomra a lány. Mert ha őszintén kellett volna vallanom arról, hogy milyen barátnővel fogok összeköltözni, akkor lehet, hogy nem úgy írtam volna le, ahogy ő nézett ki. Aztán megismertem és gyakorlatilag beszűkült az egész látóköröm, mert már más nem is érdekelt.
- Találkozhattok nélkülem – vontam meg a vállam – Majd bemutat a barátnőinek és akkor legalább több lehetőséged lesz megvetni a lábad itt. Amúgy meg nem csak képeken az.
Elég felszínes fasszá tett volna az, ha kijelentem, hogy nem szívesen randiztam volna valaki olyannal, aki a képeken bomba, amúgy meg élőben alig ismerem fel. Bray-vel megbeszéltük, hogy olyan lánnyal nem éri meg kezdeni, akinek eltűnik a szemöldöke rögtön azután, hogy lemosta a sminkjét.
- Szerintem a húgom még kicsi ahhoz, hogy új szekrény kelljen neki – valószínűleg ezt én sem gondoltam komolyan, hiszen a kishúgom az negyvenévesen is egy pisis lesz, aki a tündérbarbijának a haját fésülgeti, már ha egyáltalán létezik olyan. Én egyrészt túl nagy voltam ahhoz, hogy ilyenekkel játszak, másrészt pedig inkább elhitettem a kislánnyal, hogy az autós szőnyeg sokkal menőbb dolog a babáknál. És talán még azt is mondtam neki, hogy azokkal csak a picsák játszanak, ő pedig nem akarhat az lenni, mert az nem jó dolog.
- Akkor neked is vennem kellene egy szekrényt, mint üdvözlő ajánlat? – valószínűleg most jobban álltam anyagilag, bár biztos voltam benne, hogy Janni sem szűkölködött. Az én szüleim minden bizonnyal bőkezűbbek voltak olyan szempontból, hogy hiába bántak velem olykor szigorúan, sosem hagytak pénz nélkül, pedig olykor talán egy picit megérdemeltem volna.
- Induljunk el valahova és majd útközben beugrunk reggeliért – ez volt a legjobb terv, amit ki tudtam találni, miközben a nyakába akasztottam a karom – gyakorlatilag a hónom alá vágtam szegény lányt – és halkan behúztam az ajtót magam mögött. Isának majd írok egy üzenetet a metroról, azzal kapcsolatban, hogy hova mentem – De ehetünk az Ikeában is. Hátha attól otthon érzed magad egy kicsit.
Szándékosan jöttem valami olyan dologgal, ami minden bizonnyal nem volt teljesen idegen tőle, mégis szinte röhögnöm kellett tőle. Ha ő felhozza a norvég black metalt, akkor lényegében ugyanott lennénk, bár biztos forrásokból tudom, hogy a svédek még ezt is el akarják tőlünk venni.
- Jó, mindenekelőtt nagyon praktikus – valószínűleg ezt szerettem benne a legjobban – Kicsit hangos és nyüzsgő, de az én ízlésemhez képest minden az New Yorkban. Ellenben jó lehetőségek vannak vásárlásra és minden fontos hely közel van.
Nem beszélve arról, hogy Braylennel sikerült ennyi év után megállapodnunk az autó ügyben. Ez volt a legnagyobb előnye az egésznek.
- Megvagyok – kevés emlékezetes sztori volt, a legtöbb dolgot megosztottam vele – Képzeld el, bemutatkoztam a pasidnak. Már nem kell azzal fáradnod, hogy összehozz egy találkozót, ahol ellenőrizhetem, mert megtettem a tudtod nélkül. És nem verhetsz agyon ezért.
Úgy tettem a tenyerem a feje búbjára, mintha ezzel megállíthatnám az ökleit, amikkel talán meg fog közelíteni a gaztettért, amit elkövettem. Mindenesetre nem volt kifogásom az ellen, hogy egy olyan sráccal legyen, mint Daniel, sőt kifejezetten örültem neki, hogy nem egy hozzánk hasonlóval kellett összefutnom.

Finn & Janni

Nagyon féltem attól, hogy esetleg a terveimet keresztülhúzza valami apró hiba, amire nem gondoltam, amikor jelentkeztem abba az au pair programba, aminek a keretében végül New Yorkba repülhettem. Ha lett volna egy szerencselámpásom és három kívánságom, természetesen az lett volna az első, hogy meghosszabíthassam az időt, amit itt töltök, aminek a fő mozgatórugója nyilván a szerelmem volt, de nem ez volt New York egyetlen előnye. Egészen szórakoztató módon az unokatestvérem is New Yorkban tanult, akinek az élményeit maximum azokon a kivételes szüneteken hallgathattam volna, amikor hazautazik az egyetemről... Ha nem lettem volna én egyébként éppen egy óceánjárón. Szinte mulatságos volt, hogy mennyire nem tudtuk összeegyeztetni az életünket, mert mennyivel egyszerűbb is lett volna vagy Svédországban, vagy Norvégiában családi körben találkoznunk - vagy egyszerűen csak úgy dönteni, hogy ketten csinálunk közös programot -, mint vízumot szereni épp az Államokba. De lehet, hogy csak azért voltak jelenleg ilyen erős ellenérzéseim ezzel a témával kapcsolatban, mert az egyetlen infó, amit nem kérdeztek meg tőlem az országba való belépéskor nagyjából az volt, hogy milyen színűre festettem a kislábujjam körmét. Valószínűleg még a hetedikben meghalt macskám nevét is tudták.
Kíváncsi voltam rá, hogy vajon Finn is megélt-e már ilyen kultúrális sokkokat és ha igen, pontosan milyen helyzetekben történhetett ez, habár félteni egyáltalán nem féltettem őt, mert elég nyugodt srácnak ismertem őt, aki láthatóan mindig tudta valahogyan kezelni a helyzetet. Annyira legalábbis biztosan, hogy a környezetének soha nem kellett bepánikolnia tőle, mert ha volt is zavar az erőben, ő nem engedte, hogy mások ebből bármit is érzékeljenek.
- Miért? Félnem kellene Isabeltől? - Rosszallóan pillantottam rá, mert én igenis egy girls girl vagyok, aki nem élvezi azt, ha lehúzhat más lányokat, vagy direkt feszültséget generálhat a saját nemével. Valójában a nővéremmel viszonylag harmonikus kapcsolatunk volt és kifejezetten sok időt töltöttünk együtt, amikor mindketten otthon voltunk Stockholmban. Valószínűleg tőle tanultam meg azokat a viselkedésfajtákat, amelyeknek hála olyan emberi kapcsolataim lehettek, amelyekkel teljes mértékben boldog voltam.
- Mesélhetnél majd róla kicsit többet. Úgy szeretnék már vele találkozni. - Azért azt nyilvánvalóan nem tettem volna meg, hogy elmasírozok az unokatestvérem mellett és rátörök a lányra, mert van egy olyan erős megérzésem, hogy nagyon is meglepődött volna, ha ott talál a hálószobájukban. De mivel én szerettem Danielről áradozni másoknak, ezért soha nem bántam, ha valaki a párjáról mesélt, mert ismertem az érzést. Nem az volt a cél, hogy mások orra alá akarjam dörgölni a boldogságomat, inkább csak meg akartam azt osztani a világgal, hátha másnak ad egy kis szikrát, vagy reményt, hogy igenis vannak még jó dolgok az életben és az emberiség jövője nem olyan sötét, mint amilyennek néhányan lefestik.
- Így most én érzem magamat gonosznak. - Csúnyán néztem rá, miközben elhúztam a számat. - Pedig az egész a te hibád, mert nem szóltál, hogy ne csengessek, hanem csak csörgesselek meg. - Ezt a részét már képes voltam széles vigyorral az arcomon közölni vele, mert a korábbi sértettségem volt teljesen őszinte. Na jó, egyáltalán nem volt őszinte. De mondhatjuk, hogy Finn ezt hozta ki belőlem, mert olyan volt, mintha a nem létező bátyám lett volna, aki általában olyan dolgokra hívta fel a figyelmemet férfi szemszögből, amire a nővérem maga soha nem tudta volna. - Ezek szerint csak a haja olyan és nem a természete. - Finoman oldalba böktem őt, majd halkan nevetve megráztam a fejemet. Ismerős volt, amit mondott, mert nekem is volt már olyan éjszakám, ami után úgy éreztem úgy keltem fel, mintha én magam lettem volna egy szénaboglya.
- Megengeded? - Kedves felajánlásnak tűnt, még ha kicsit úgy is éreztem volna magamat, mint egy őzike a fényszórók előtt, amiért olyan lányok közé dob be, akik egymást ismerik, engem pedig nem. De talán képes lettem volna én is elég magabiztosnak érezni magamat, amiért én Finn rokona vagyok, ők pedig nem. Nem mintha valaha is telebeszéltem volna a fejét negatív dolgokkal egy olyan lánnyal kapcsolatban, akiről képes nyíltan kimondani, hogy mennyire szépnek tartja. Biztosan nem akarta volna hallani, de ez aranyos volt tőle.
- Fogadok, hogy ő is tudná, ha tőle kérdeznéd. - A lányok jellemzően mindig több ruhával büszkélkedhettek, habár Finnt sem tartom divatügyben teljesen elmaradott fiúnak. Inkább csak sokkal praktikusabban látják a férfiak a világot, mint mi nők. Ezért gyártanak manapság nekünk magassarkú cipőket és nekik már nem. Még ha sokan biztosan nem is ismernék el, hogy a reneszánsz korában a férfiak is hordtak magassarkút.
- Nem, köszi. Niel azt mondta nála mindig lesz egy fiókom, szóval már van hová pakolnom, ha nagyon akarok. - Olyan büszkeséggel jelentettem ezt ki, mintha épp most kaptam volna meg valamiért a Nobel díjat. De nem tehetek róla, ha mindig kicsit ki akarom húzni magamat attól, hogy mit érzek az iránt a fiú iránt, akivel Finnek még nem is volt lehetősége találkozni. - Daniellel egyébként kedvelnétek egymást. - És ha lehet, legközelebb fel is vettem mindkettejüknek, hogy hozzunk össze egy ilyen találkozót. Elvégre már én is megismertem Niel öccsét, Noamot.
- Oké, mehetünk. - bólintva egyeztem bele a tervbe. Mivel az egész napom szabadnak bizonyult, nagyon képlékenynek is gondoltam a mai programot. Csupán az a néhány kötelező dolog volt, amiről Finnek már beszámoltam és amiért épp az Ikeába kellett mennünk. - Nagyon vicces vagy, mondták már? - Olyan pillantást vetettem rá, amiből egyértelmű lehetett számára, hogy mennyire gondoltam ezt komolyan.
- Akkor jól választottál. Még mindig nem bántad meg, hogy itt maradtál? - Nem volt titok, hogy nem New York volt az elsőszámú célja, és még csak azt sem mondhatta el magáról, hogy kifejezetten valaki miatt jött ebbe a városba. De ha képes volt megtalálni a célját és ugyanúgy tudja folytatni a tanulmányait, ahogyan azt Kanadában tette volna, talán ez egy boldog véletlen volt. - Jobb is, hogy nem Kanadában kötöttél ki. Ideje volt egy kicsit kiolvadnod - nevetve jegyeztem ezt meg, miközben a szemem sarkából pillantottam felé.
- Miiii? - Olyan meglepetten fordultam felé, hogy az állam szinte a járdát súrolta. - Mikor? És miért nem mondta egyikőtök sem? - Úgy tátogtam, mint partra vetett hal. Nem mintha baj lett volna, hogy találkoztak, mert a cél egyébként is az volt, hogy megismerjék egymást, de attól még akár fel is háborodhattam volna rajta, hogy mindezt a hátom mögött tették. Sőt, kicsit talán épp ezt terveztem tenni. Pedig ha előre tudom az egészet, valószínűleg csak feleslegesen túlizgultam volna a dolgot. - Nem is kell rajta semmit leellenőrizni! - Hiszen Daniel tökéletes. De nem csoda, ha én ezt így gondolom. - És mit csináltatok? Miről beszélgettetek? - Teljes mértékben az volt a tervem, hogy kifaggatom őt, amennyire csak lehet, aztán ugyanezt teszem majd a kedvesemmel is. Lehet, hogy kíváncsibb a természetem a kelleténél.