Házasnak lenni teljesen más érzés volt, mint most, az ismerkedési fázist feleleveníteni. Úgy tűnt, hogy egyikben sem volt túl sok sikerem, mert a házasságban elmaradtak a randevúim, a végére pedig mindent kukázhattam, most pedig nem voltam abban sem biztos, hogy ennyi információt amúgy rá kellett volna borítanom a másik félre. Hogy kellett-e ennyit beszélnem egyáltalán, meg egyébként sem ismerem vagy tudom az itteni szokásokat. A 90 nap jegyesség széria azt hiszem nem túl jó példa ehhez, azt hiszem.
Mégúgy éreztem, tudnia kell, hogy nem fogok nem randis kajákat enni - mert gyrost nem lehet nőiesen enni, ahogy hambugert se, de még csak olasz sem voltam, hogy tudjam, hogyan kell szépen felcsavarni a spagettit, valahogy mindig a harmadik és hatodik falat között már úgy szürcsöltem fel a tésztát.

Nincs intoleranciám.

Megráztam a fejem. A férjemet csak nem mondhattam ide, akit a hátam közepére sem kívántam már. Semmilyen értelemben sem.

Mondjuk elég emlékezetes lenne első találkozásként kórházba kerülni vagy rohamot kapni.

Nevettem el magam hirtelen, röviden. Nem terveztem ilyet, reméltem, hogy ő sem szeretett vadulni. Mármint.. ilyen téren (sem). A kérdésemre adott válaszát nem kérdőjeleztem meg. A diplomaosztóm után ültünk be nem messze az Eiffel toronytól egy étterembe édesapámmal. Tudom, hogy ő fizetett és amikor elment mosdóba, ahogy megérkezett a csekkfüzet, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem. Utána hetekig lelkiismeretfurdalásom volt azért, hogy olyan helyen ettünk. De ugyanez lehet a helyzet itt is a főbb nevezetességeknél, miközben akár három utcával beljebb finomabb és olcsóbb ételeket is találni.

Rendben, köszi. Megnézem majd és visszajelzek. Igyekszem nem éhesen ránézni a menüre.

Mosolyodtam el szélesen, mert hát itt volt a borom. Most is étel helyett inkább borba fojtottam a bánatom. Meg a nem bánatom is. Megköszörültem halkan a torkom, a pillantásom a telefonra vándorolt az utolsó szavaira. Igen.. lehet, hogy nem most kellene elkezdenünk éjszakába nyúlóan társalognunk.

Igen.. örülök, hogy felhívtalak, Cameron!

Mert azt csak nem mondhatom, hogy örülök, hogy felvette. Vagy annak, hogy a jó irányba húzott az ismerkedős oldalán. Ennyire csak nem lehetek szerencsétlen, nem igaz?

Vigyázz magadra!

Ahogy kimondtam, azonnal meg is bántam. A férjemnek mondtam minden egyes reggel, amikor elbúcsúztunk egymástól. A lehető legrosszabb időpontban kellett eszembe jutnia. Összepréseltem az ajkam, de még a sziával is megtoldottam az elköszönésem, aztán megszakítottam a vonalat hezitálva.