A világ atomjai közti harmonikus rezgés épp oly diszharmonikus, mint mi magunk vagyunk. Ha fent vagyunk a csúcson, lehúz a mélység, s ha lent vagyunk, felfelé akarunk kapaszkodni. Lehet-e egyáltalán a jót jónak neveznünk, a rosszat pedig rossznak, ha ennyire relatív minden, ami körülvesz minket? Vegyünk példának engem. Mikor megismersz, egy szenvedélyes, kissé talán heves úriembert láthatsz magad előtt, aki a sztereotípiák ellenére nem fal fel egyszerre millió nőt, sőt, ha megismerkedik eggyel, az lesz számára hirtelen a világ. Azt láthatod, hogy szerelembe esek, hogy Te leszel számomra az egyetlen, és ez őszintén így van. Ez a fényes oldal. Ám mint mindennek, ennek is van sötét oldala, hiszen az én szerelmem nem olyan, mint amit az emberek többsége érez. Én valójában nem tudom, mi az. Ezt a mesés szót a birtoklási vágy uralja, hiszen ha én szerelembe esek... Akkor birtokolni akarlak, az érzéseid, a gondolataid, a tested, a cselekedeteid, mindened. Tudni akarom, hogy hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy, mit eszel, mit iszol, mi van rajtad. Mindent. Ez már nem is hangzik olyan csábítóan, igaz? Már nem tűnök egy szenvedélyes férfinek, inkább egy mániákusnak, ugye? Belátom a hibáimat, tisztában vagyok velük, s bár eleinte küzdöttem ellenük, de már próbálok együtt élni ezekkel. Ezek tesznek egésszé, hiszen tökéletes ember nem létezik, én pedig különösen távol állok ettől a különleges jelzőtől, noha sok esetben akaratlanul is erre próbálok törekedni. Példának okáért megemlíteném, hogy a saját kis birodalmamban mindennek megvan a maga helye, s nem bírom elviselni, ha egy centivel is odébb van valami. Én vagyok az az alak, aki leszedi a hosszú hajszálad a ruhádról, aki ha elhív magához vacsorára, egyből elmosogatja a koszos tányérokat, vagy éppen aki kisimítja az utolsó kis gyűrődést is a paplanon. Igen, bőven kijutott nekem a kényszerbetegségekből, főleg mert amennyire azt vallom, hogy a tökéletesség nem létezik, mégis minden porcikám afelé sóvárog. Talán mert a lelkem sötétjének mélyén tudom jól, hogy sosem lehetek már teljes. Hogy is lehetnék, ha a bal karom helyén egy élettelen robotkar tapintja a világot, és ez a gyermekkori trauma olyan káoszt okozott a fejemben, hogy az a kamion nem csupán a karomat vitte magával, de a lelkem egy darabkája is ott maradt az úton? Tudom jól, hogy sokan rám aggatták az “őrült tudós” jelzőt. Ám őrültek nélkül még mindig kővel dobálnánk egymást, nem igaz? Ha nem ízlelné senki sem a tiltott gyümölcsöt, akkor megrekednénk egy szinten, s nem lenne húzóereje a világnak. Néha fel kell áldozni dolgokat a fejlődés érdekében. Én szívesen beáldozok bármit a kutatásaimért, legyen szó pénzről, időről, vagy éppen arról a szőke, hosszú hajú, magányos hölgyről az éjjeli parkban, aki talán akkor látja utoljára csillagos univerzumot odafent. Hogy bolond lennék? Aligha. Egy őrült világban csak az őrültek normálisak...

A sors útjai kifürkészhetetlenek, s bármit is teszünk ellene, az univerzumban akkor is megvan, volt és lesz a helyünk. Eleinte úgy gondoltam, hogy anyám és atyám mellett van az enyém, kik a születésemkor és az azutáni röpke három évben voltak képesek megmaradni egyhelyben. Meg akarták adni nekem, hogy az otthon, Egyiptom melengessen a hátán pár évig, amíg olyan idős nem leszek, hogy újra visszatérhetnek a NASA űrkutatási projektjéhez, s engem is vihetnek magukkal. Hat éves koromra már olyan temérdek repülőút állt mögöttem, mint egy átlagos embernek sem egész életében. Én azonban élveztem az utazások minden percét, és semmiben sem szenvedtem hiányt, hiszen magántanuló voltam. Tartottak tőle, hogy ez hatással lesz a szociális életemre, de mivel sosem voltam képes arra, hogy igazán közel kerüljek bárkihez is, így ebből egyáltalán nem volt probléma. Nem éreztem hiányt, ha egy barátnak nevezett egyént magam mögött kellett hagyjak, mert fél éven belül már másodjára költöztünk. Hét éves koromig volt ez így, akkor telepedtünk le végül távol az óhazától, Manhattan egy zöldebb övezetében levő bőséges területtel rendelkező házba.
Abban az időben még nem volt divat, hogy égig érő kerítéssel védték az emberek a sajátjukat. Nálunk sem volt így. Ezt a hibát pedig anyám és atyám örök életükre főbűnnek rótták fel maguknak. Hiszen a tragédiát nem látja előre az ember. Csak akkor nyílik fel a szeme, mikor az már bekövetkezett.  
Ugyan még gyermek voltam, de huszonkilenc év sem volt elegendő arra, hogy kitöröljem az emlékeimből a vállamból nyúló csonkot, s azt az apró leszakadt kezet, mely ott hevert mellettem az úton, nem messze az árokba boruló kamiontól. Ekkor már nem éreztem semmit. A sokk kitörölte az érzéseimet, de a képek úgy belém égtek, hogy még így harminchat évesen is sokszor álomtalan álomban fetrengek miattuk verejtéktől terhes homlokkal. Ahogy újra és újra elüt a kamion. Ahogy újra és újra leszakad a karom.
Anyám ott hagyta a munkahelyét miattam, hogy ápoljon, s ott legyen mellettem a végsőkig. Ugyanis nem jósoltak nekem sokat az orvosok. A kezemet természetesen örökre elvesztettem, s annyi belső sérülést szenvedtem el, hogy már szinte a temetésem is szóba került. Borzalmas évek voltak azok.
Valahogy mégis túléltem, aminek örült mindenki, ugyanakkor mélységes fájdalomba taszította őket az állapotom. Egy karnélküli gyermek, aki állandó gyógyszeres és pszichiátriai kezelésre szorult, mert képtelen volt feldolgozni, hogy elvesztette egy végtagját. Szánalmasnak éreztem magam, szégyelltem emberek közé menni, s undorodtam attól a sok sajnálattól, amit kaptam. A megvetésről ne is beszéljünk. Így inkább a könyvek társaságába menekültem. Rengeteget olvastam és tanultam, és nagyon hamar megmutatkozott, hogy az intelligenciám sokkal magasabb szinteken van, mint az átlagos embereknek. Elkezdett érdekelni a fizika minden ága, a robotika, a mechanika, s szép lassan elkezdtem kilépni a gondolkodás egy bizonyos fázisából, s nagyban, külsőleg tekintettem a világra. A mániámmá vált az az elmélet, hogy élettelen tárgyakat hogyan lehet felruházni élettel... Hittem benne. Őszintén. Végre találtam értelmet az életemnek, miközben az emberi kapcsolataim kihaltak mellőlem.
Próbálkoztam párkapcsolatokkal, nem is eggyel, de mindnek rossz vége lett, miután rájöttek, hogy az én szerelmemet a birtoklási vágy hajtja. Valójában nem tudom, hogy képes vagyok-e őszinte érzelmeket táplálni bárki iránt is, hiába sóvárgok erre már nagyon régóta. Meglehet, hogy millió gát van bennem, amik visszafogják az érzéseimet, mint például a mániás depresszió és a kényszerbetegségek. Hiába, az élet velem nem egyszerű. Inkább ijesztő?
Ledoktoráltam, majd atyám révén eleinte én magam is a NASA-nál dolgoztam pár évig, aztán úgy döntöttem, hogy leválok a világról és a saját utamat járom. Eddigre már könyvet is írtam abból a témából, ami tinédzserként behálózott, s úgy döntöttem, hogy a kutatásimat is erre fogom fordítani. Ezért a manhattani házunkat - mely eddigre már az én örökségem volt -, teljesen átalakíttattam. Fél évbe telt ugyan, mire egy alsóbb szintet megépítettem és minden berendezést megszereztem, de sikerült. Új korszak elé néztem.
Ahogy említettem, a fejlődés áldozatokkal jár. Eleinte saját magamon kísérleteztem, s fejlesztgettem a mechanikus kart, ami egy az egyben a jobb oldalinak volt a tükrözött másolata külalakra. Ha ráhúztam a műbőrt, akkor nehezen lehetett megkülönböztetni a kettőt. Egyetlen dolog volt, ami mindig elárult. Az pedig a hűvössége. Hiába a külalak, az élettelenségét tapintani lehetett, s mikor finoman végigsimítottam egy puha gerincen, mindig elárultam magam. Pedig sóvárgok érte, hogy mindkét kezemmel ugyanúgy érezzem a finom bőr tapintását, s ugyanúgy érezzem, ahogy az ujjaim alatt megfeszülnek a nyaki erek... Eufórikus és mámorító érzés lenne. Egy igazi álom.
A kutatásaim azonban az évek alatt kinőtték magukat. Van pár alkalmazottam, akik hasonló elveket vallanak, mint én, s ők sem félnek, ha áldozatokat kell hozni. Ezek eleinte állatok voltak, aztán a történet sötét vizekre evezett át. Ragaszkodtam az emberkísérletekhez, s vállaltam a kockázatokat is. Hogyan lehetne összehozni az életet az élettelennel, ha nincs hozzá megfelelő alany? Mit számít az a pár ember, aki néha eltűnik... A jövő oltárán lesznek feláldozva.  
Itt tartok hát most. Számtalan lelki - súlyos és veszélyes - probléma, egy élettelen baloldali mechanikus kar, egy őrült tudós lelke, őrült elméletekkel, tettekkel, tévképzetekkel és összeesküvés-elméletekkel. Csábító. Valakinek biztosan... A kérdés már csak az, hogy képes-e leszek-e rábukkanni egy olyan emberre, aki elfogad úgy, ahogy vagyok, s hogy a céljaim még hányakat fognak bekebelezni, hány ártatlan életnek kell még elhullania ahhoz, hogy elkapjanak? Pedig én nem vagyok gyilkos. Én nem ölök. Azt viszont ne felejtsük, hogy a bal karom még mindig nem én vagyok...  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Amikor megláttam a foglalkozásod és a választott csoportodat, nem igazán tudtam a kettőt összerakni, néztem is, hogy na, miféle történetre számíthatok innentől kezdve, és óriási meglepetés volt a lapod.    Azt hiszem, még mindig próbálok felocsúdni a sorok olvasása után, de lassan összeszedem a gondolataimat.
Ami másodjára szemet szúrt, az a hobbijaid listája. Nem mindennapi választás a gombagyűjtés és a szeánsz. Ha a bonsai életben marad nálad, ahhoz gratulálni tudok, én ezeket valahogy mindig megölöm, pedig naggggyon szeretnék végre egyet életben tartani.
Nem vagy hétköznapi ember, a jellemed elég sok kérdést felvetett bennem. Mindig szeretem, ha valaki nem csak fényezi és magasztalja saját magát, hanem a rosszabb tulajdonságait is sorba veszi. Ettől mindig emberibb lesz a karakter, nem pedig egy rózsaszín felhős mesefigura. Őrültnek őrült vagy, nincs kifogásom felőle. Én biztos rád aggatnám - ahogy sokan mások már megtették - az őrült tudós jelzőt. Elég rémisztő, amit művelsz azokkal az emberekkel, akik rejtélyes módon eltűnnek. Bocsi, de nem szeretnék veled a sötétben összefutni.  
Nagyon sajnálom, ami gyerekként veled történt. Egy ilyen traumát nem lehet könnyű feldolgozni, megemészteni. Örök nyomot hagyott rajtad a baleset - mentálisan és fizikálisan egyaránt. A megfelelő segítséggel is igazi kihívás túltenni magát az embernek egy ilyen eseten. Sokan összeomlanának, ha egy végtagjuk odaveszne, és azt hiszem, a magad módján veled is ez történt. Ezért vagy ennyire megszállott.
A lapod nem volt egy könnyű délutáni mese, de nagyon tetszett, élvezet volt olvasni minden sorát. Tetszett a stílusod, tetszik a karakter, amit alkottál - még akkor is, ha inkább tartanám a tisztes távolságot.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig is utadra engedlek, csak léééégyszi, próbálj meg kevesebb embert elrabolni.    

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!