A virológusokról sok laikus azt hiszi, csak ücsörgünk a kis laborunkban, szarukeretes szemüvegben, zsíros hajjal, mustárfoltos fehér köpenyben és miközben valami idétlen opera áriát vagy netán metált hallgatunk, hol a mikroszkóp fölé hajolgatva leskelődünk, hol hátredőlve a gurulós széken a nyálukat csorgatva alszunk. Végtére is, vannak holt idők, mikor csak nézünk ki a fejünkből mert nincs mit csinálnunk.
Nos, a valóság nem is állhatna ettől messzebb. Nem csorog a nyálunk, nem vagyunk mindig beszorulva a laborba, mint a kísérleti egerek és nem szoktuk leenni a köpenyünket. Vagyis de, de akkor van mód cserére. Ez általában véve rám jellemző. De - és ez a fontosabb - a virológia csodás tudományág, munka szempontjából pedig elképzelni sem lehetne ennél izgalmasabbat. Mindig van mit csinálni, főleg, ha az ember jól osztja be az idejét. Van lehetőség kutatásra, gondolkozásra, töprengésre, kísérletezésre, fejlődésre és arra, hogy segítsük az emberiséget.
Idilli egy munka lenne, ha - mint minden mást ezen a világon - nem emberek végeznék. Ugyanis a szakmai tudáson kívül bizony itt is előkerülnek az emberi tulajdonságok, amelyek lehetnek előnyösek és bizony nem kevés esetben hátrányosak is.
Ez utóbbi került elő a mai napon is, amint beléptem a labor ajtaján. Fehér-szürke táskám még el sem érte a székemet, a kabátomon az első gombot sem sikerült kigombolnom, Dr. Woods máris elém robbantja méretes kalácsképét. A pasas zseniális, de rohadtul irritáló, ami azt illeti. A feje olyan mélyen van benne a laborvezető fenekében, hogy minden gond nélkül tudná lerendezni a béltükrözését is. Ha Dr. Ferguson észre venné, mit művel magával és velünk mikor vezetők jönnek ellenőrzésre, szerintem szörnyethalna, vagy magától nyalogatná meg az ebola vírusos petri csészék mindegyikét, de még egy kis pestist is intézne magának intravénásan. Amúgy Dr. Woods kissé túlsúlyos, úgy nagyjából hatvan kilóval, állandóan fullad és a sok dohányzástól krákog és időnként undorító slájmos köhög fel. Az édesanyjával élnek ketten, és ezt csak onnan tudom, hogy minden lehetőséget megragad arra, hogy megússza a kinti munkákat arra hivatkozva, hogy nem mehet ki, nehogy elkapjon valamit, mert az anyja szívbeteg.
- Carmina drágám, de jó, hogy bejöttél - mosolyog rám és a gyomrom bucskázik egyet a belőle áradó ápolatlan szájszagtól és a dohányfüsttől - Ma neked kell kimenned mintavételre. Tudod, én nem mehetek, mert az anyukám nagyon beteg.
Elhúzom a számat és csalódott arcot vágva félrebillentem a fejem. Amúgy is utálom, hogy diszkriminatívan engem sosem hív Dr. Sloannak, pedig ugyanaz a végzettségünk, csak ő pár évvel korábban végezte el.
- De Dr. Woods, ma nekem be kell fejeznem a J116os kísérletet és összegzéseim is vannak, a hivatalnak is be kell küldenem a tegnapi mintavételi eredményeket és segítenem kell lent a laborosoknak is - nyafogva elégedetlenkedek, mert tényleg nem így terveztem a napomat. Ryan elutazott, végre van egy kis szabadidőm, nem akarok egész nap dolgozni. Ma végre szabadon mozoghatok viszonylag, senki nem kényszerít mosdó sikálásra, hajtogatásra, vasalásra, vagy olyan ételek főzésére amiknek a nevéről sem hallottam és a legtöbbjéből egy falatot sem ehetek, nehogy elhízzak.
A férfi elnézően, már-már lekicsinylően fordít az ajtó felé ellenkezést nem tűrve.
- Carmina, értsd meg, ez most fontosabb. A jegyzeteidet már átnéztem, amit lehet, segítek itt bent, te menj nyugodtan, leadom a jelentéseket. Amit meg nem tudsz befejezni, megcsinálod utána, vagy holnap. Mindent kézben tartunk.
- De...
- Dr. Ferguson egyetértett velem a cserében. Tudom, hogy te fogod tudni a legjobban kezelni az ott fentálló kuszaságot, mert hidd el, lesz bőven. Szükségük lesz a te bájos mosolyodra, és a szakértelmedre. Tessék, vidd a táskát, már összekészítettem neked. Jó munkát.
Mire észbe kapok, már a folyosó végénél járunk. A kezembe nyomja a gurulós bőröndöt, amit a minavételekhez és a helyben elvégzedő kísérletekhez viszünk magunkkal, és bárgyún mosolyogva integetni kezd. Nincs esélyem tovább ellenkezni. Teljes megalázottságomat magam után húzom a bőrönddel együtt és nagyot sóhajtva a liftbe lépek. Hogy én hogy utálom ezt az embert!

Szemeim szikrát szórnak mikor kilépek a liftből, dühösen csapkodom magassarkúba passzírozott lábaimat a márványos járólaphoz amely a porta előtti üvegajtóhoz vezet. Még akkor is dühöngök, mikor a kocsiba ülök, és akkor is, amikor a megadott cím előtt kiszállok. Az épület egy átlagos tégla ház, több emeletnyi zajjal és őrülettel, legalábbis a kiszűrődő hangokból ítélve. Amúgy illik az utcaképbe, semmi kirívó.
Már néhányan ott vannak a járványügyisektől, így azonnal megkeresem a vezetőt. Mint egy rendőrségi rajtaütéssnél, itt is van hierarchia, nem kerülhetem meg.
- Dr. Carpenter, Dr. Raj, Dr. Sloan, Dr. Bonfire, Önök kapják a Grandi Music Pub-ot, négyen mennek be arra a szintre....
Sóhajtva pillantok fel és próbálom feldolgozni, mire is számítsak, mivel sajnos nem volt időm átolvasni semmiféle információt az esettel kapcsolatban. Bejelentés volt, vagy előzetes mintavételi utóellenőrzést tartunk, van veszélyhelyzet vagy nincs? Védőfelszerelést vegyek fel vagy egyelőre semmi nem indokolja? Bár abból kiindulva, hogy odabent zavartalanul dolgoznak, talán nincs még rá okunk.
- Dr. Sloan - szólít meg a vezető, és odakapom a fejem. Dr. Hunt egy negyvenes pasas, megnyerő külsővel és barátságos, kedves szemekkel. - Virobathe projekt szerint járunk el, háromlépéses módszerrel. Mindenre kiterjedő vizsgálatot kérek és keresztfertőzéses kimutatási protokollt, ugyanúgy a szanierekből mint a folyóvízből vagy a tartályokból. Egyelőre csak vízügyi eljárást kezdeményeztek, de lehetséges, hogy tovább megyünk, ez a járványügyisektől függ majd. Egyeztettem az épület karbantartójával, kérem menjen a Stúdió vezetőjének az irodájába, ott felállíthatja a labort. Van külön mosdó és zuhanyzó, mindent ellenőrizzen le, és a felületi vizsgálatokat is csinálja meg kérem, biztos akarok lenni abban, hogy mivel állunk szemben.
- Történt megbetegedés? - kérdezem és ő összevont szemöldökkel néz rám.
- Nem olvasta a behívást?
- Nem. Helyettesítek.
- Adja az e-mail címét és mindent fontosat átküldök. - kapja elő a mobilját s vele egyidejűleg én is - Remélem az EPÁt nem kell értesítenem.
Bediktálom neki a szakmai email címemet, és máris megérkezik a várva várt információ had.
- Azt én is remélem - sóhajtok majd megbillentem felé a telefonomat - köszönöm az információkat. Ha végeztem, jelentkezem.
Az email-t olvasva összeráncolt homlokkal, de már kevésbé dühöngve tipegek a megadott emeletre negyedmagammal. Mindenki besszélget, én csendben elmélyedek az olvasásban. Ahogy felérünk, elkapom az első embert akit látok.
- Üdv. Meg tudná mondani kérem, merre találom a stúdió vezetőjének irodáját?
A választ meghallva bólintok és máris visszamélyedek a telefonomba. Nem különöösebben érdekel mi történik körülöttem, pedig hangszereketet pakolásznak, dobpergést hallok az egyik sarokból, egy férfi pedig egy hatalmas hangfalat igyekszik leszerelni a falról káromkodva. Ajtók mellett haladok el, de engem csak az az egy érdekel, ami a folyosó legvégén található.
- Hé, bella, maga meg hová megy? Oda nem mehet be - szól rám egy fiatal srác, de csak felemelem a nyakamba akasztott kártyát.
- De bemehetek - mondom határozottan és már rá sem hederítek. Minden alkalommal van legalább egy ember aki nekiáll kekeckedni velünk, megszoktam ezt.
Belépve leveszem magamról a kabátomat. Egyszerű kék póló van rajtam és egy fekete kosztümnadrág, hozzá pedig fekete magassarkú. Fölé felveszem gyorsan a fehér laboros köpenyemet és már kezdek is kipakolászni.
Épp beizzítanám a bunzenégőt és nem nézve mit hová pakolok elkap a munka izgalma. Már nem vagyok olyan dühös, hogy ki kellett jönnöm, noha bevallom, egy részem fejben ott maradt a laborban a kísérletei között. Gumikesztyűt veszek fel és megtörténik az első mintavétel a kézmosóból, de előtte gyorsan ellenőrző elegyet készítek a mintavételhez, ám pont megzavarnak.
A belépő férfire egy pillantást sem vetek, feltételezem ugyanis, hogy mivel nincs rajta köpeny, itt dolgozik valami módon. A hangja feszült, de kellemes. Nem érzem veszélyesnek különösebben. A kezemben forgatok egy kémcsövet és igyekszem megfelelő módon elkevergetni, hogy egy másik folyadékból is cseppentsek bele néhányat.
- Üdvözlöm. Nos, pontosan az zajlik, mint aminek látszik. Vizsgálat. Vízügyi. Legalábbis egyelőre - zárom rövidre a kérdését, és a felvetésére, hogy a bunzenégővel mit akarok csinálni, bólintok.
- De igen, de emiatt nem kell aggódnia. Nem áll szándékomban semmit felrobbantani. És van biztosítása feltételezem, ha bármi baj történne, a biztosítás erre is kitér. Ez ugyais hatósági vizsgálat - pillantok most először felé, és gyorsan szemügyre veszem, mert meglepően közel került hozzám. Az illata megcsapja az orromat. Fűszeres és édes, kicsit a gyömbéres kekszra hasonlít. A haja sötét, hosszabbra van hagyva mint amihez hozzászoktam, és fülbevalója van. A körszakálla egészen vad megjelenést kölcsönöz neki, ahogy ezt erősíti meg a kigombolt sötét inge is és a tény, hogy nem tud kiugrani a zsebéből, ha egy hölggyel beszél épp, de a hangja....
Összekapom magam, és igyekszem kiszorítani a külső ingereket, amiket magával hozott. Ez egészen addig tart is, amíg valami számomra ismeretlen, de már hallott nyelven meg nem szólal. Már az első mondatnál is hallottam valamit, de akkor annyira nem fogtam fel. Most viszont kissé meginog a rideg elhatározásom, hogy csak a munkára koncentrálok.
- Öhm...hogy...hogy mondja? - kérdezem, és félrebiccentett fejjel pislogok rá. Fogalmam sincs mint mondott, de az elképesztően...huh, hát, mondják, hogy van valami földöntúli, ha egy idegen anyanyelvet meghallunk. Azt hiszem van benne valami. De össze kell szednem magam, mert ez így nem profihoz méltó viselkedés. Kissé ellépek tőle, és megrázom a fejem.  
- Mr. Grandi, a nevem Dr. Sloan. Carmina Sloan. Kérem, nyugodjon meg és működjenek együtt velünk. Bejelentést kaptunk a környékről több megbetegedésről. A vírus amely most járványszerűen terjed meglehet, hogy a vízhálózatot is érinti, ezért vagyunk most itt. Ha nem találunk nagy problémát, gyorsan levesszük a mintákat, ami nem tarthat tovább három óránál és már itt sem vagyunk. De ha mindenképp a vezetővel akar beszélni, keresse meg Dr. Huntot, minket ő koordinál. A kék szín...ó, jaj ne! A kék szín azt jelenti halálos dózisú Zavarus Intenzitus a Munkámbanitis vírus fertőzte meg az itt dolgozókat.
Nem tudok még mosolyogni, azt hiszem ahhoz túl nagy a feszültség, de azért egy kissé szelídebb, kissé vicceskedőbb, talán picit játékos szem-összehúzásra még telik tőlem. Remélem nem haragszik meg a kis szójátékért. De igyekszem azért megnyugtató válaszokat adni a kérdéseire, már amennyire ezt a protokoll engedélyezi. Nem szabad pánikot keltenünk, de nem hihetik azt sem, hogy semmi okuk az aggodalomra, mert ha minket együtt küldenek ki a járványügyisekkel, akkor bizony lehetséges, hogy nagyobb a baj, mint hittük.
- Ha nem bánja, most folytatnám a munkámat. Örültem a találkozásnak - mondom, és ugyan nem akarom kiküldeni, de muszáj vagyok tovább dolgozni, ha még ma be is akarom fejezni. A zuhanytálcába lépek, igyekezvén nem felkarcolni a cipőmmel az alját, és a zuhanyrózsából mintát próbálok venni egy fültisztító pálcikához hasonló eszközzel. Ez azonban magasabban van, mint én, így amikor megfogom, hogy kicsit igazítsak rajta...
- Híííííí - kapok egy nagy lélegzetet és kifújni már nincs időm - abban a szent pillanatban ugyanis az egész berendezés egy az egyben kiesik a falból, rám zuhan és a kiömlő jéghideg víz tetőtől talpig beterít. A víznyomás jó nagy, meg kell hagyni, mert gyakorlatilag egy másodperc alatt még a bugyim is átázik, de engem is kibillent az egyensúlyomból. Egy elegáns mozdulattal háttal kizuhanok a zuhanytálcából hátrafelé, s csupán egy apró sikkantásra van lélekjelenlétem. Szent meggyőződésem, hogy vagy összetöröm magam, vagy itt kap léket majd a koponyám, mert szétmegy valamelyik bútoron. Ilyen az én szerencsém.

A külszíni mintavételezésnek megvan a maga hátránya. Az emberek. A laikusok. A türelmetlenkedők. Az értetlenek. Az okoskodók. A sort a végtelenségig tudnám folytatni. Nem éppen egyszerű elvégezni a számításokat, megtalálni a megfelelő vegyület megfelelő arányát adott helyszíni körülmények között, ha az embert még zavarják is. Az indok persze érthető, nincs is vele alapesetben probléma, de ettől még nem lett egyszerűbb.
Általánosságban véve sajnos emberi tulajdonság, hogy utolsónak helyezzük az egészségünket. A pénz mindig is a legnagyobb motiváció lesz. Senkit nem érdekel, hogy a leégett házból kimentjük-e a család szeretett cicáját, de azonnal sírvafakadnak amint rádöbbennek, hogy a vagyonuk odalett. Holott a semmiből is lehet új életet kezdeni, ha az ember okos és eléggé kitartó. Milliónyi ember költözött már egy másik országba, régióba, kontinensre egy táskányi váltóruhával meg egy adagnyi reménnyel, és felépítették az új életüket. Talán nem lett mindenkié fényűző, sokaknak lett adóssága, hitele, netán rossz befektetései, de akkor is elindultak és fejlődtek. Az okosabbak legalábbis.
A cégtulajdonos, vagy góré, vagy stúdióvezető is épp ebbe a hibába esik épp, ahogy a gépei miatt kezd aggódni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy hogy működik a rendszer. Tudom, hogy sok esetben egy ilyen vizsgálat hosszadalmas és jövedelemkiesést eredményez. De valamit valamiért. A pénzt később is meg lehet keresni - bár anyám szerint amit elszalasztottál, sosem kaphatod vissza, ahogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba sem. A víz már elúszott, a lehetőség odalett.
Így a felvetésére miszerint ítéletnapig tart mire a biztosító fizet neki a kiesésért csak kissé megszeppenve méregetni kezdem. Arcom komoly, és értem amit mond, de én máshonnan közelítem meg ezt a dolgot. Ahogy befejezte szeretném hozzátenni, hogy az egészségüket próbáljuk itt és most megvédeni, az életüket megmenteni, a megfelelő lépéseket előre kiszámítani...de felhagyok a magyarázkodással.
Az illata és a furcsán túl közeli érdeklődése amúgy is kizökkent a megszokott munkamenetemből. Nem szoktam hozzá hogy ilyen bizalmaskodóak legyenek velem. Hogy ilyen könnyedén másszanak bele az intimszférámba. Ahogy lopva vizsgálom megállapítom, hogy van benne valami...kicsit vad, kicsit borzongató, kicsit nem tudom hová tenni, mégis a hangja elképesztően zenél. Mint egy őszi szellő az utolsó indiánnyárban, még magával hozza a mezők illatos virágait, a nap melegét, a késői búza zizegését, a nyár búcsúcsókját. Elandalít és lassú táncra hív.
Kissé bele is feledkezek a hangjába, a mondandóját nem értelmezem megfelelően, ráadásul nem is értem a szavait, amit nem angolul mond, hát visszakérdezek. A válaszára megrázom a fejem.
- Ne aggódjon, ez csak kontroll-folyadék. Ennek ilyennek kell lennie. - finoman szelidítek a vonásaimon. Aztán hosszabban is elmondom neki miért is vagyok itt. Elmondom a nevem, tudatom vele mivel állunk szemben, mire számíthat. Ez a protokoll, az eljárásokat így végezzük. Közben a kezem folyamatosan jár, pálcákat veszek elő, az első mintavételt ellenőrzöm is, és várom, hogy megtörténjen a megfelelő kémiai reakció. A végére azért csak odabiggyeszek egy kis fricskát, mert úgy érzékelem, meg van feszülve mint egy zongorahúr. A férfi fiatal ugyan de elég hevesnek tűnik. Kicsit megpróbálom kizökkenteni abból a lelkiállapotból amibe megpróbálja magát egyre inkább belelovallni. A pánik előszobájában járunk, a kollégáim is odakint hasonlóan küzdenek a többi itt dolgozóval.
Megigazítom magamon a fehér köpenyemet, a hasamnál lejjebb húzom egy kicsit a kék pólómat. A nevetése rövid, de átható. A mosolyát nézem közben, a fehér, kivillanó fogsort, a száját. A szemeit. A szeme sarkában megbúvó apró ráncokat, amelyek igazivá teszik a mosolyát. Ryan észrevétlenül kúszik be az elmémbe. Mint a méreg, amely lassan, cseppenként adagolja magát és bénítja meg a testet. Felsejlik a mosolya, amely hideg, amelyben a szeme ridegen csillog, ajka hiába emelkedik felfelé ívelve, a teste feszes és rezzenéstelen. Mr. Grandi mosolya azonban elragadó. Valamiért melegséggel tölt el, hogy ettől a kis szójátéktól derűssé vált egy pillanatra.
- Még mindig nem értem mit mond, de rendben van - válaszolom az idegen szavakra, mert nagyon nem tudok mást mondani. Csak az érzés marad meg bennem, hogy milyen volt hallani ebben a feszült, ideges környezetben, ahol úgy éreztem én vagyok a legnagyobb ellensége, mégis kacagni egyet a felháborodott morranása után. A hirtelen hangolatváltozásokat nem mindig jól kezelem. De ez most pozitívan hat rám.
Azonban bármennyire is keserédes ez a kis csevely, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ami neki fontos, az nekem is az, bár más oldalról. A munkámat a lehető leggyorsabban kell elvégeznem, hogy minél előbb válaszokat kapjunk a felmerült kérdésekre. Elküldöm. Nem megy.
Bólogatva lépek be a zuhanytálcába.
- Igen, az információáramlás szabad. De nem kötelező - bólogatok, és a többire már nem nagyon figyelek mit magyaráz, mert ismét a saját világom kapuján lépek be. Ott nincs Mr. Grandi, nincs Ryan, nincs az a fojtogató csend amely szinte állandó társammá vált amióta anyám belepréselt ebbe a kapcsolatba amiből nincs kiutam.
- Igen, ez jó lesz így. Innen leveszem a mintát, nem is kell túl sok és akkor megnézem a virobathe protokoll szerint, mit is rejteget ez a kis szemtelen itt felettem. Nah....gyere....már....ide....- nyögdécselem szinte csak magamnak, nem is figyelve Mr. Grandi beszél-e hozzám vagy sem, mert az fontosabb, hogy a lehetetlen kicsi testem valahogy elérje az óriásokra tervezett zuhanyrózsa tetejét, hogy lejjebb hajtva mintát tudjak venni róla.
A pillanat aközött, hogy tudatosodik bennem a közelgő vég és aközött, hogy még elhiszem, hogy ennek jó vége lehet....nos, angyalsóhajtásnyi sincs. Az elmeri agy hihetetlenül gyorsan dolgozza fel az információkat. Szóval mikor az első kizúduló vízfolyam a  maga néhány bar-os nyomásával eléri a mellkasomat és az arcomat már tudom, hogy a csatát kőkeményen elveszettem. A fejemben azonban a lehetséges vízkár mellett felsejlik, hogy talán már nem kell majd aláírnom a kárbejelentő lapokat, mert jó eséllyel szét fog loccsanni a fejem a padlón, tekintve, hogy görcsösen ragaszkodom még mindig a kezemben tartott mintavételi pálcikához a másikban pedig a zuhanyzóberendezés falba rögzített és onnan kiszakított részeihez. Mintha azokat szorongatva megakadályozhatnám hogy elzuhanjak.
Azonban valahogy a hideg és kemény padló helyett valami hasonlóan keményre - ellenben nagyon is melegre - zuhanok teljes testsúlyommal. A fejemre egy tenyér simul, a testem köré erős, izmos kar tekeredik, hátamhöz széles mellkas simul a zuhanás előtti utolsó pillanatban. Fülembe a saját sikolyom mellett folytott zihálás, kiáltás, és kissé hevesebb latinos szavak kúsznak, míg én próbálom az arcomba zúdult erős víznyomást kiprüszkölni égő tüdőmből és a számból. Levegőért kapkodok, de mire újra lélegzem, már ülő helyzetbe tornáznak.
- Jól vagyok - lehelem és köhögni kezdek. Még mindig tartanak, és ez ad egy pillanatnyi megnyugvást. Túl fogom élni. Az óvó ölelés azonban megszűnik a testem körül és a jéghideg víztől reszketni kezdek. A hajam rám tapad, az arcomról patakokban folyik le a víz, itt-ott ahol már elfogyott, cseppekké gyűlik össze, a pilláimon is érzem, hogy összetapadtak és vízkristályok csücsülnek rajta.
- Csökönyös? Én nem...- kezdek magyarázkodni, de aztán megrázom a fejem. Nem érdemes most ezzel foglalkozni és a saját felelősségemet valóban nem terhelhetem most másra. A felhívás beindítja az agyamat, azonnal a mentésre kezdek koncentrálni.
- Ki kell húzni a konnektorból a gépeket - mondom és keresni kezdem az említett áramforrásokat. Láttam már áramütéses halált, nem túl szép, és megkímélném magunkat tőle. A víz csak lassan csorog ki az ajtó alatt, mert - feltételezem ő lehetett- becsukta az ajtót. Így csak a zubogó víz ijesztő zaja hallatszik ki, egyelőre úgy tűnik azért a zuhanyzó jelentős részét elnyeli a víznek. De ettől még a vízkár és az életveszély nem jelentéktelenebb. Körbe-körbe forgok és keresem a konnektort, azonban amikor a köpenyem kéri, felkapom a fejem. Féloldalt állok vele szemben. Vele, aki teljes terjedelmében elállja az ablakból beszűrődő fényforrást. A nadrágja csurom víz, csak itt-ott van rajta néhány szárazabb folt, de így is szinte teljesen rá tapad. A felsőtestéről hiányzik valami. Valami, ami eddig eltakarta a férfiasan szőrös mellkast,a széles vállakat, a delta izmokat amelyek a karja mögötti területet elsötétítik. A kezét felém tartja, tenyere nyitva, mintha csak magához akarna szólítani. Olvasott lányregényeim legizgatóbb főhösei jutnak most eszembe, úgy érzem magam mint azok a nők a sorok között. Szemérmes nőiességem ebben a pillanatban adja fel a harcot. Ryan közelében semmiféle szexuális vonzódást nem éreztem, a csóknál tovább nem is jutottunk, de még az sem érdekelt ha napokig hozzám sem ért. Eddig is elvoltam a saját világomban. Nem nagyon izgattak a fiúk fiatalabb koromban sem. Egy ideig meg voltam győződve róla, hogy aszexuális vagyok, mert egész jól elvoltam mindenféle késztetés nélkül, hogy bárkihez közeledjek vagy felém közeledjenek. Most azonban nem tudom milyen oknál fogva, de valami furcsa, bizsergető érzés jár át. Mint egy villámcsapás. Reszketek a hidegtől, de hirtelen mintha Lucifer rakott volna tüzet a testemben. Intim részem lüktetni kezd, az agyamból az összes vér oda tódul és esküszöm az égre, szédülni kezdek és a térdem remegni kezd. A hangja ahogy kimondja a nevem és a köpenyem kéri...
Várjunk! Állj! A köpenyem kéri???? Zavarba jövök és szégyenlősen húzom még inkább össze magamon, mintha teljesen el akarnék bújni előle.
- Nem? - kérdezem öntudatlanul és egyetlen századmásodpercig csalódottságot érzek emiatt, de aztán felfogom mit is mondott. - Mi? Nem! Én nem... - tiltakozom pironkodva de az előbukkanó mosolyából és az immár felfogott céljaiból összerakom, hogy nem összebújni akar velem, csak a vízkárt megállítani.
- Ó...Óóóó....értem. Öhm...persze. Persze. Tessék - kapkodom le magamról és odanyújtom felé. Míg betömi az ajtót én zavartan tipegek, aztán ahogy tudom, elkezdem felitatni a vizet a padlóról. Kapok én mindenhez. Egy pulóverhez, ami egy széken lógott, két tekercs papírtörlőhöz, míg végül találok egy üres vödröt. Térdre rogyok és puszta kézzel kezdem összegyűjteni a vizet a markomba, majd azt bemerni a vödörbe. Esélytelen próbálkozás, de én levegőért kapkodva is igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy jóvá tegyem a hibámat.
- Sajnálom! Nem akartam rendetlenséget csinálni! Igazán sajnálom! Bocsánatot kérek! Máris feltakarítok, ígérem nyoma sem lesz! Csak néhány percre van szükségem! - zihálva, pánikszerűen hadarok, kezemmel folytatom a meddő próbálkozást, a tudatom beszűkül és Ryan hangját hallom a fejemben. "Carmina! Mit csináltál már megint? Hát ennyire ostoba hogy lehet valaki? Ezt sem lehet rád bízni? Olyan szerencsétlen vagy! Ezt még majd megbeszéljük később, most takarítsd fel ezt a mocskot amit műveltél! Az egész a te hibád!" A szívem összeszorul, jéghideggé válik, a testem megfeszül, a mellkasom alig bír levegőt befogadni. - Az én hibám! Csakis az enyém! Ostoba és ügyetlen voltam, nem gondolkoztam! Máris feltakarítok. Tökéletes lesz! Megígérem! Csak néhány perc az egész!
Egy kapcsolat ami alig tart néhány hónapja hogy tud így megváltoztatni? A reakcióimat jelenleg képtelen vagyok irányítani. Nem tudok másra gondolni, csak arra, milyen kárt csináltam, milyen rendetlenséget okoztam. Mindenhol a vízfoltokat látom s a nem túl távoli jövőben a megszáradt kövön felfénylő foltokat, ami nem megengedett az én környezetemben. A fejemből kiesik a munka, kiesik a valódi veszély, aminek ki vagyunk téve, kiesik minden, amiért idejöttem. Teljesen pánikba esem. A torkomat sírás fojtogatja, a kezem remeg és a vízben térdelve csak küzdök és küzdök, hogy eltűnjenek a nyomok. A védelmező ölelés helyett Ryan hideg, fájó érintését érzem a vállamon, a fájdalmas szorítást és a félelmet, hogy ez a vállamról mikor kúszik fel a torkomig. Csak vesztes lehetek ebben a kapcsolatban. Már elvesztettem önmagam. Létezik számomra más valóság? Egy másik világ ahol nem a rettegés az úr? Megmutatná valaki merre találom? Esetleg...elvinne oda?