Dalton & Jasmine

A Coney Island vidámparkja olyan, hogy öt évesen éppen úgy tudod élvezni, mint huszonöt évesen, csak az utóbbihoz kicsit több pia, meg némi fű sem árt.A főbejárat feletti színes kerekek már meg tudják adni az ember alaphangulatát ha kellő szerrel a szervezetében érkezik.Alaphangon megvan a flesh.
Morgan a Columbián tanult archeológiát, vagy ahogyan mi mondtuk időnként: “letűnt korok csontvázai közül vakargatja a megkövesedett pókhálókat” és büszke volt arra, hogy megjárta már a Királyok Völgyét vagy éppen Japán egyes olyan részeit ahova sokan még gondolatban sem jutottak el soha.Egy elég szép renoméval rendelkező családból származott, és az apjáról azt beszélték, a kétezres évek elején legalább három egymás követő negyedévben shortolta meg sikeresen a wall street-i tőzsdén a grafit, cukornád és üveggyapot árfolyamokat. Bár nem tudni ebből mennyi lehet igaz, de tény, hogy a családnak több pénze van mint amit megérdemelne, vagy amennyit el tudna költeni. Apa kifejezetten díjazná, ha Morgan meg én esetleg megtalálnánk egymással a közös hangot és  a későbbiekben. Mi már most is megtaláltuk ami azt illeti, mert az egyetem kezdete óta elég komoly barátságot ápolunk egymással. Amire apa gondol, az azonban azért sem valósulhat meg, mert Morgan süt mint az olajkazán. A párja pedig az a Bret, aki hármasfogatunk másik elemét alkotja, és valószínű róla mintáznák meg az első “full-buzi” prototipusát. Bret eleinte újságírással akart foglalkozni, később retorikát és politikai dramaturgiát hallgatott a Columbián, majd rájött hogy a Tik-Tok öt másodperces hírnevével semmi nem veszi fel a versenyt, úgyhogy ott kezdett el tevékenykedni, többnyire rendszerkritizáló kis szösszeneteivel akasztva ki az emberek többségét meg persze az apámat is. Bret ugyanis elkötelezett demokrata, ami a szemében felér egy skandallummal. Részemről meg egy árulással, hogy egy ilyen fiút a barátomnak nevezek. Bret külsejét tekintve a tökéletes polgárpukkasztás: hidrogénszőke, tüsire nyírt haja, ezerszínűre festett körme, és legalább ennyi féle árnyalatban pompázó ruházata, kissé affektáló hanghordozása mellett azonban remek humora és tuti mariska dílere van.
Ez a két srác úgy három éve az állandó társaságom, és az egyetemen gyakorlatilag mi hárman össze voltunk nőve. A két buzi, meg a tízpertizes csaj, mondták sokan, és a legtöbben nem értették miért barátkozom velük. Pedig a válasz rém egyszerű: volt stílusuk, bármikor kaphatóak voltak bármiféle őrültségre, és nem mellesleg apám kiakasztásában is tökéletes társak voltak.
Gyerekkorom óta imádtam apát. A mindenem volt, neki akartam mindenben megfelelni, holott már elég régóta tudtam, hogy a konzervatív maszlag, amit a választóival akar elhitetni, csak egy jól felépített hazugság. Nem kellett hozzá nagy ész,már nyolc évesen tisztában voltam vele. Anyám viaszmosolya minden politikai cirkuszi haccacárén, vagy éppen az a nyilvánvaló, ahogyan apa csapta a szelet a nála minimum tizenöttel fiatalabb lányoknak, azt hiszem elég nyilvánvalóvá tették, hogy a családom csak papíron tökéletes. Vagy még úgysem igazán.
Hogy ma kimenjünk a Luna Parkba eredetileg Morgan ötlete volt. Nem tudom honnan jött ez a megvilágosodás, azt még inkább nem tudtam, hogy Bret meg én ebbe miért is mentünk bele. Persze megvan annak is a varázsa, hogy nem valami hulladék házibulin riszálja az ember a seggét, vagy éppen hiszi el magát egy nevenincs együttes koncertjén. Nem mintha hullámvasutazni, vagy beleülni valami hányásgenerátorba olyan fantasztikusan nagy élmény lenne, de talán annyi év után, mégis érdemes lenne kimenni. Utoljára azt hiszem tizenkettő voltam amikor ott jártam, és ami megmaradt bennem, az az, hogy rettentő beteg lettem a mangós vattacukortól, hogy ellopták azt a macit, amit apa halászott nekem,és elrepült a lufim is. Szóval nem maradtak meg bennem túl jó emlékek, csak a fáradtság, amit akkor éreztem amikor elaludtam a kocsiban hazafelé tartva és viaszos anyagú levelibékát szorongattam, amit kárpótlásul kaptam az ellopott maci miatt. Nem volt olyan jó, de egy hétig slágernek számított.
Ha tudtam volna, hogy ez a nap alapvetően más lesz mint az eddigiek, ha tudtam volna, hogy annyi év után történik valami, amire azóta vártam, hogy egy számomra fontos ember kilépett a házunk ajtaján és soha többé nem találkoztam vele, azt hiszem mindent megváltoztatott volna. De amikor útnak indultunk nem sokkal ebéd után még nem sejtettem semmit. Apa egy tárgyalásnak álcázott találkozón volt, ahol minden bizonnyal alaposan leteszteli a nemrég felvett személyzetis lányt. Szerintem sokat elmond a helyzetről, hogy velem egy idős. Anya már reggel hatkor a gines üveget szorongatta a konyhában, és azzal bélelte ki a kávéját is. A mályva színű selyempongyolájában kócoson bolyongott még egy darabig a házban, de nagy művésze volt az átváltozásnak. Fél tizenegyre tökéletesen ápolt külsővel, stílusos nadrágkosztümben, kontyba fűzött hajjal, kis smaragd fülbevalóval fogadta az érkező könyvelőt. A kelleténél több parfüm azt a masszív aceton szagot volt hivatott elrejteni, ami szinte mindig körbelengte. Bár azt hiszem mi akik ismertük, tudtuk, hogy nem létezik az a drága parfüm, ami elnyomná a mögötte lévő keserűséget is. Egykor szánalmat éreztem az anyám iránt, lenéztem, szinte megvetettem azért, mert mindent elvisel az apámnak. Mostanra, mire megéltem majdnem negyed századot rájöttem, hogy mindezt miattam csinálta javarészt. És mert arra nevelték, hogy tűrjön. Tulajdonképpen bármit. Mosolyogva és szépen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy politikus feleséget megcsalnak. Ha Jackie Kennedy végig tudta csinálni, akkor ő is végig fogja. Hitte, hogy lélekben ő is van olyan erős….de minimum egy Melanie Trump.
Fél egy körül Bret szedett fel autóval, majd később beugrottunk Morganért.És a történet tulajdonképpen itt válik két szálra. Mint egy  egy különös film, amelyben a jelenetek összeollózva afelé a pillanat felé tartanak, amely a film csúcspontja lesz. A mi esetünkben egy találkozó felé, melyről én semmit nem tudtam, de még csak nem is sejtettem.
A könyvelő egy körül ment el tőlünk, és anyámról egy időre lehullott a jólneveltség álcája. A korábbi gint felváltotta a kommerszebb vodka narancs, amellyel azt hiszem ellesz úgy háromig.Akkor majd találkozik valamelyik egyesületében a “Lányokkal” ahogyan a barátnőit hívta. Bár ez erős túlzás olyan nők gyülekezetére, akiket leginkább az fűz össze, hogy ki tudja a legnagyobb értéket villantani egy gálavacsorán, kinek a gyereke alkotott valami kimagaslót, vagy kivel köti össze az életét.Titánok harca púderbe és horgolt kesztyűkbe bújtatva.Ez az amiből nem kértem, és ez az amit rám is rám akartak erőltetni. Amerikának nincs ugyan királya, nincsenek évszázadokra visszamutató történelmi famíliái, ellenben megvan itt is a társadalmi elit, ahova pénzzel és befolyással lehet bekerülni. És mindent meg kell tenni, hogy a rendszer meg is tartson.A Connery név apám révén lett ismert (kivéve persze egy színészt, aki legendás James Bondként tetszelgett a mozikban, és aki nem mellesleg apám keresztapja volt….de ez mellékes azt hiszem, hehe) és persze rám vár a feladat, meg a jövőben megkötött házasságomra, hogy ezt a nevet meg is tartsam a maga előkelő pozíciójában. Szó se róla, nem voltam a saját magam ellensége, és megvolt egy életszínvonal amit megszoktam, amihez ragaszkodtam és amit bármi áron meg akartam tartani.
Háromnegyed három volt a nappaliban álló antik francia óra szerint amikor csengettek a Connery ház ajtaján. Bertie apám mindenese, és a házhoz széria tartozékként hozzánőtt házvezető nyitott ajtót, és amikor az érkezőt megpillantotta,  a meglepettség, a nyolcvanhoz közeli, deres hajú férfi arcára is kiült. Jól ismerte a vendéget. Túl jól. Nem egyszer ő falazott nekünk, amikor Dalton beszökött hozzám akkor is amikor szobafogságban voltam. Bertie volt aki gyakran támasztott létrát neki a kőkerítéshez, hogy könnyebben át tudjon mászni. Apám soha nem sejtette, vakon bízott benne, és ő miattam ezzel visszaélt. Sosem lehetek elég hálás neki ezért.
Dalton utánam érdeklődött, bár azt hiszem jobb lett volna ha előtte felhív. Mondjuk gyakrabban és nem csak a kifogásokat keresi, hogy éppen miért nem tudunk összehozni egy rohadt találkozót, mint más normális emberek, normális vagy ahhoz hasonló kapcsolatokban.
Bertie útba igazította merre talál, még azt is hozzátéve, hogy valószínű le fogok ragadni a park közepén álló színes, wurstli zenét játszó körhintánál, szóval a legnagyobb valószínűséggel ha siet, akkor ott még meg fog találni. Elég nagy a park, de kevés olyan dolog van benne, amire szívesen felülök.Az egyik a Bertie által említett körhinta, a másik viszont a hullámvasút.Odáig voltam azért, hogy a para egészen belemar a gyomromba. Van ebben az egészben valami perverz gyönyörűség.
Ha Dalton megérkezett és utánam érdeklődött a körhinta személyzeténél, akkor könnyen útbaigazították. Feltűnő jelenség voltam a képzeletre nem sok mindent bízó ruhámban, meg két díszbuzi remek társaságában. A hármasfogatunk azt hiszem elég komoly feltűnést keltett.Azt mondták neki, hogy úgy öt perce mentünk át a hullámvasúthoz, ha siet, akkor még megtalál.
És itt érünk el arra a pontra, ahol a két szálon futó történet találkozik.A hullámvasút második kocsijában ültem egyedül, előttem Bret és Morgan azon szórakoztak ki üljön elém, ki vállalja be, hogy a fél órája beburkolt sajtos tacco a nyakában végzi a light kólámmal együtt. Én meg persze lehülyéztem őket, és biztosítottam, hogy ez bizony ott marad ahova én azt raktam, amikor a kocsim mellett egy ismerős hangot hallok meg. A nevemen szólít….úgy ahogy csak egy ember tudta mondani, és amit már nem hallottam hét éve. Hét rohadt éve! És akkor sem a legjobban váltunk el. Az elkövetkező évekről nem is beszélve.
Megpördülök, a hajam mint szétterülő mézselyem fátyol makrancosan követi a mozdulatot.Elképedve, hitetlenkedve, majdhogynem holtsápadtam mered az ismerős, mégis alaposan megváltozott arcra.
- Bazdmeg!- szalad ki a számon az első szó, ami eszembe jut, előttem pedig hallom ahogy Bret és Morgan összesúgnak.
“Ezkiafasz?”

Úgy éreztem magamat, mint valami kincskeresésen. Szerencsére jól ismertem az első úticélomat, hisz anno tinédzserkoromban visszatérő vendég voltam ezen a helyen. Sokáig csak egyszerű kikapcsolódásra vágytam, később pedig már valami többre is, mint amit a fű nyújtotta kábultság, és a szex nyújtotta eksztázis tudott okozni. Akármikor szorongtam, akármikor szükségem volt egy kis lelki támaszra, ő mindig ott volt nekem. Eleinte nem beszéltem neki a problémáimról, mert akármennyire is tudtam, hogy kedvel engem, nem akartam se feleslegesen traktálni, se lelohasztani minden jókedvét – és az enyémet sem. Akármikor görcsben volt a gyomrom, akármikor a sírás környékezett az elbaszott életem miatt – mely előzőket hol a fájdalom, hol a felgyülemlett idegesség okozott -, a közelében valami furcsa melegség, és könnyed bolondság vette át a helyét. Mindig is szerettem a szókimondó, köntörfalazást mellőző stílusát, és el nem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, amiért számomra olyan hosszú időbe telt hasonlóan őszintének lennem vele.
Jól emlékszem arra az estére, mikor erre először sor került. Az ablakán keresztül közelítettem meg egy kemény és fájdalmas napot követően, amit szokásomhoz hűen jól titkoltam előtte. Beszélgettünk, füveztünk, hozatott nekem kaját, aztán… aztán meglátta a sebeimet. Magyarázattal tartoztam neki, tisztában voltam vele, és amikor annyira erősködött, megvilágosodtam, hogy a probléma nem vele, hanem velem volt. Nem ő volt az, akit nem akartam traktálni a problémáimmal, hanem én nekem esett nehezemre beszélni róla. Bevallom, lehet kicsit gyerekesen viselkedtem, miután kibukott belőlem minden, de végül elég hamar sikerült lenyugodnom. Az a Dalton azonban nem tért vissza, akit azelőtt megismert, legalábbis nem teljesen úgy, mint korábban. Még mindig viccelődtem, bohóckodtam, és kacérkodtam vele, de… valahogy jóval gyengédebbé is váltam. Sok minden elhangzott azon az estén, ami a legkomolyabb beszélgetéseink egyike volt. A későbbiekben ettől függetlenül sokszor előfordult, hogy kimondásra szorultak volna a szavak, mi viszont valahogy sosem álltunk rájuk készen. Szerettük egymás társaságát, és tökéletesen megvoltunk abban a kötetlen kapcsolatban, ami a miénk volt. De csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán lehetett volna belőlünk még akár több is.
A mostani visszatérésem azonban nem ennek kiderítését szolgálja. Túl sokáig kerülgettem Jasmine-t, és a találkozás lehetőségét - amire megvannak a magam nyilvánvaló okai -, és szerettem volna végre látni, hogy mivé érett ő is az elmúlt… hét évben? Atya ég! Gyorsan repül az idő. Körülbelül fél éve beszéltünk utoljára bármilyen formában, és gondolkodtam is rajta az elmúlt napokban, hogy ráírjak, de a személyes találkozót valahogy helyénvalóbbnak éreztem. Aztán lehet első dolga lesz pofán csapni, és faképnél hagyni. Megérteném azt is, ellenben nem hinném, hogy ha lenyugszik, akkor utána ne szeretne találkozni velem.
Bertie valahogy mindig fura jelenség volt a számomra. Eleinte képtelen voltam felfogni, hogy mi is az, amit egy mindenes csinál. Jas elmagyarázta nekem, de továbbra sem láttam az értelmét. Ez szimplán annak a szűk látókörnek volt köszönhető, hogy amilyen kis lyukban éltünk, nekünk nemhogy pénzünk, szükségünk se lett volna egy hozzá hasonló emberre. Nem mintha most, hogy már több pénzem van, sokkal több hasznát látnám, de mindenki azt kezd a vagyonával, és az erőforrásaival, amit csak akar. Amúgy kedvelem az embert, mindig barátságos és segítőkész volt velem, amit nem értettem. A helyében én ferde szemmel néztem volna egy olyan fiúra, mint én, mondván Jas miért választaná állandóan egy ilyen srác társaságát, mikor annyi normálisabb, annyi érettebb veszi őt körül az életében. Erre valahogy sosem kérdeztem rá a lánynál. Volt bennem egy félsz, hogy ha rákérdezek, azzal valami, ma már számomra teljesen értelmezhetetlen okból ennek vége szakadna, és a segítség helyett csak megnehezítené az életemet.  
Először ugyan nem ismert fel az úriember, de miután jobban szemügyre vett, és megszóltaltam, rögtön rájött, hogy ki áll vele szemben. A mosolya mit sem változott az elmúlt évek alatt, még mindig olyan kedves, meleg, égő fiatalságot sugárzó, mint régen. Ő a formalitást választotta volna, én azonban a magam közvetlen személyiségével inkább megöleltem az öreget. Az arcát nem tudtam kiolvasni még ennyi idő után sem, de talán mintha még jól is esett volna neki. Ezt viszont valószínűleg sosem vallaná be a makacs aggastyán.
Megelevenedtek bennem az emlékek, ahogy újra Brooklyn utcáin sétálhattam. Jártam párszor erre, de mindig csak futólagosan, alig pár órát tartózkodva itt. Ahogy végeztem az adott üzlettel, már álltam is tovább. Most viszont… valami más. Valahogy… megkönnyebbülve érzem magam. Ilyen érzés lehet azoknak a miszticizmusban hívőknek, mikor a „szellemjárta” lakásukat kiűzi egy arra szakosodott. Az én démonjaimat is így űzték ki. Eddig idegesség, feszültség, gyomorgörcs kerített hatalmába, ha vissza kellett ide jönnöm, most azonban csak a szép jut eszembe. Az, ahogy a baráti társaságunkkal belopóztunk egy éjszakai fürdőzés erejére az egyik uszodába, vagy ahogy a parton ülve, tábortüzet rakva füveztünk, ittunk, hangoskodtunk, és éltük az életünket. Egyik sem volt legális, minket azonban ez csöppet sem érdekelt, egyszerűen csak élvezni szerettük volna az időt, amit közösen tölthetünk. Tudtuk, hogy egyszer vége szakad mindennek, mi azonban nem akartunk úgy visszagondolni a fiatal éveinkre, mintha elbaltáztuk volna a lehetőségeinket, legyenek azok akármennyire is hajmeresztőek, és határokat feszegetők. Ezek az emlékek is elkapnak, de azok a nyugodt, békés, kettesben töltött éjszakák, amiket Jasmine társaságában töltöttem, azokat semmi sem überelte. Mikor kijöttünk a sötét partra, körülöttünk semmiféle kivilágítás, leterítettünk egy pokrócot, és a csillagokat nézegettük. Nem sokszor került sor ilyenre, de épp ezért is annyira emlékezetesek. Az egyik utolsó együtt töltött esténk is ilyen volt. Rá akartam venni magamat, hogy elmondjam neki, el fogok költözni, és nem valószínű, hogy vissza fogok jönni, de képtelen voltam rá. Helyette inkább adni akartam neki, és magamnak is egy csodás estét, egy csodás emléket, amikor még minden rendben volt közöttünk. Tudtam, hogy nem halogathatom örökké, ezért muszáj voltam másnap elé állni, és közölni vele a nem túl boldogító hírt. Az akkor fejemhez kapott kérdések, szitkok teljesen jogosak voltak, és akármikor visszagondolok erre a „beszélgetésünkre”, mindig ott lyukadok ki, hogy jól tettem, amiért nem rontottam el azt az estét kettőnknek.
Inkább mondanám azt, hogy izgatott vagyok, semmint félek, akármennyire is bennem van az utóbbi érzés. Minél közelebb érek a kincshez, annál gondtalanabbá válok. Nem érdekel, mi történik, szeretném őt látni, és kész! A következő útbaigazítással gazdagodva kisvártatva meg is pillantom a tűzvörös ruhában tündöklő lányt. Bocsánat. Nőt! Ő szinte semmit nem változott, csak szebb lett az évek alatt, bezzeg én? Egészségesebbnek nézek ki, mint akkoriban, de azért egy borotválkozást igazán megejthettem volna. Fürdés-zuhanyzás-jóillat és minden megvan, csak ezzel már nem akartam tovább húzni az időt.
Megveszem a jegyet a hullámvasútra, és céltudatosan közelítem meg a kocsiját. - Jas - féloldalasan mosolyogva pillantok le rá. - Szabad ez a hely egy megfáradt utazónak? - a mosolyom akkor sem lankad le, mikor a visszaköszönés helyett csak egy kerekperec bazdmegelést kapok osztályrészül. Sőt, még csak szélesebb lesz. - Ezt neked hoztam! - nyújtok át neki egy szál virágot abból a fajtából, amit rengetegszer kapott már tőlem, ha épp kedveskedni akartam neki. A kezelő nem akarta, hogy felhozzam ide, de megmondtam neki, hogy milyen fontos, ezért csak-csak elengedte. Ráadásul még volt olyan kedves, hogy felajánlotta, az indulás előtt feljön hozzánk, és berakja a menet végéig egy kis vízbe, nehogy kárba vesszen.
- Gyönyörűen nézel ki, mint mindig! Szavakba sem tudom foglalni, hogy mennyire - a pofátlanság netovábbjaként, és mert remélem, hogy nem bánja, helyet is foglalok mellette, testemmel azonban egész addig az ő irányába tekintek, míg készen nem áll az indulásra a hullámvasút. Addig még van jó pár percünk. Annyi idő alatt még el is küldhet. - Otthon szerettelek volna meglepni, de az öreg Bertie azt mondta, hogy itt talállak. És nem tudom elkerülni az előttünk ülők összesúgásait, és folyamatos hátra pillantgatásait. A barátaid? - kérdezem tőle, és ha megerősítést kapok a sejtésemre, akkor nem vagyok rest a közvetlenségem további előnyeit kihasználni, és bemutatkoznom nekik. Lehet, hogy egy fasz vagyok, de azért nem teljesen faragatlan.

Dalton & Jasmine

Vannak az életünkben emberek, akik meghatározzák azt, hogy milyen irányba fogunk elmozdulni.Ezek az emberek néha csupán egy rövid időre tűnnek fel, csupán epizódszereplők, mégis emlékezünk rájuk. Ismerős lehet ugye? Amikor nézel egy filmet, és a nyolcvanadik mellékszereplőt már láttad valahol, egy másik film szintén százötödik mellékszerepében, mégis valahogy megragadt benned az arca. A vonásai, vagy éppen a személyisége, ami a szerepen is átsüt.
Dalton Mosby egy olyan személy volt az életemben, akiről nem tudtam volna eldönteni, hogy megmarad a sokadik epizódszerepnél, visszatérő vendégszereplő lesz, vagy akár a főszerepet is simán megpályázhatná. Tény, hogy odavoltam érte. Tény, hogy nem csak az ágyban mentek közöttünk rendben a dolgok, tény, hogy időnként - vagy akár elég gyakran is - fel tudta cseszni az agyam az állandó hallgatásával, vagy éppen azzal, hogy a gondjait előszeretettel a szőnyeg alá seperte, mégis nagy hatást gyakorolt rám. Észbontóan tudott nézni. Mint azok a szerencsétlenek, akik hajnal négykor egy buliból hazafelé tartva leszólítanak a lexingtoni metrómegállóban totál benyomva, és vihogva cigit kérnek.És azokkal a bánatos, kivert kutya szemekkel bámulnak a nevetésük mögül, te meg egyszerűen nem tudod lerázni őket, mert nem megy. Mert akkor is adsz nekik, ha mást nem egy pakli árát, ha már éppen nincs nálad az utolsó dekk sem, amit két perce nyomtál el a huzatos lépcső tetején. Szóval nehéz volt neki bármiben is nemet mondani. Hosszú ideig, vagy talán jó pár hónapig elhittem, hogy valami több lehet közöttünk. Ami persze egymerő baromság, hiszen eszemben sem volt soha senki mellett lehorgonyozni, hozzá mégis állandóan visszatértem. Akkoriban még nem tudtam eldönteni, hogy sajnálom, vagy egész egyszerűen tényleg szeretem ezt az alapvetően csóró, gyakorlatilag maradékokon élő srácot. A társadalmi szintjeink között nemhogy szakadék, de minimum egy második Mariana-árok húzódott, olyan mély és végtelen, gyakorlatilag áthidalhatatlan volt. Apám egy darabig azt hiszem elnézte az egész viszonyt, mert az gondolta, hogy kell egy kis kaland az egyetem előtt, meg úgy alapvetően, miért is szabott volna bármiben is határt, ami az ébredező szexualitásom kielégítését illette? Tisztában volt vele, hogy mindaddig amíg nem tilos, nem akarok belőle rendszert csinálni, és előbb vagy utóbb dobok bárkit.Még a nőgyógyászomat is ő pénzelte, ahogy a firkászokat is előszeretettel iktatta ki, ha éppen olyasmit készültek írni, ami nem fért bele az általa kialakított összképbe. Connery szenátor lánya elvégre mégsem lehet holmi csöves proli, bronxi suttyó családból származó srác barátnője. Fiatal még, csak keresi a helyét! Volt a válasz többnyire a kényes kérdésekre, és olyan mosoly, amely nem csupán a női szíveket volt képes lágyítani, de az arra hajlamos férfiak nadrágjában is beindított folyamatokat. Apám számára sosem volt lényeges, hogy kire pontosan milyen hatást vagy benyomást gyakorol, a lényeg maga a hatás volt.Hogy felhívja magára a figyelmet, és ezen tulajdonságát elég hamar én magam is elsajátítottam és igyekeztem a magam javára fordítani. Kivéve Dalton….
Nem állítom, hogy soha nem akartam kihasználni őt. Nem állítom, hogy az első pár alkalommal, nem csak azért voltam vele, mert mocsok módon begerjesztett, ahogy élő húsként remegek az érintése alatt….a mai napig képtelen vagyok felfogni, mégis hogyan tudta ezt kiváltani belőlem.Nem állítom, hogy az egész kapcsolatunk alatt én egyszer sem hazudtam pofátlanul a képébe, gyakorlatilag bármiről. Nem vagyok szent a francba már! De azt tudtam, azt mindig is tudtam, hogy bárhova is jussak az életben, bárhol is folytatódjon majd a jövőnk, nem akarom szem elől téveszteni. Hogy mi van vele. Hogy megdöglött már a mocsok apja, hogy az anyja végül eltűnt a föld színéről, hogy végre révbe érjen? Én soha nem tudtam volna eltűnni az életéből, még ha néha el is küldtem őt a picsába! Megtette ő azt magától. Egy nap elment, és soha többé nem jött vissza. Valami ócska klozetpapíron hagyott macskakaparáson kért bocsánatot, meg annyit írt, hogy még dumálunk. Mégis miről bébi? Mégis mi a fenéről dumálunk?
Dühös voltam, sértett és leginkább azt éreztem, hogy cserben hagyott. A barátságunkat leginkább. Mert azok voltunk. A furcsa, kifacsart kapcsolatunkon túl mi azok voltunk.És ő ezt a barátságot dobta el, hogy világgá menjen, mert éppen támadt valami jó terve amivel megváltja a világot. De legalábbis a saját életét.Néha beszéltünk. De a virtualitás és a személyes találkozás nem ugyanaz az. Mással még elmegy, de vele nem. Vele mindennek igazinak kellett lennie. De ő ettől megfosztott, hát akkor kapja be tövig és rágcsálja a saját farkát, ha ilyen szemét volt.
Az évek mégsem koptatták az emlékét. Rájöttem, hogy valahogy mégis több maradt bennem, mint egy szimpla extrákkal megtűzdelt barátság, mert törődtem vele. Amikor eljött hozzánk, mert otthon éppen félig cipóra verte az apja, amikor nem evett egész nap, mert maximum a hamutartót tudta volna összevakarni némi tésztával. Amikor nem volt egy rohadt pulóvere, az apja éppen az utolsó normálisba törölte a retkes bakancsát….amikor egész egyszerűen csak kellett valaki, aki mellett csendben elüldögél, egy babzsák fotelbe belebújva, mint egy rohadt kis ázott menyét.A kapcsolatunk megjárt mennyet és poklot, és minden vacakság ellenére több volt benne a jó. Hát ezért hiányzott, és ezér hiányzik a mai napig. Még akkor is, ha már jó ideje tényleg nem válaszolt egyetlen üzenetemre sem. Abban sem voltam biztos, hogy még életben van.
“Nyugi cica, megnyugodhatsz! Ha meghalok, teszek róla, hogy a levágott farkamat formalinban juttassák vissza hozzád!”
Rohadj meg, tudod? Sajátságos humora volt, de én őszintén bírtam.És bár először felkaptam a vizet, aztán prüszkölve elröhögtem magam a képtelen ötleten, tudtam, hogy amilyen agyament ezt tényleg megcsinálná.
- Mi lenne ha lesmárolnálak amikor fenn vagyunk a csúcson?
Morgan vihogott Bret kérdésén, én meg előre lendítettem a kezem, hogy megpróbáljam kupán csapni valamelyiket.És ekkor jött a hang. A hét éve nem hallott, gyakorlatilag kissé karcos, érdesebb, élet által megrágott hang.Egyszerre éreztem meglódulni a gyomromat, a szívemet határozottan a torkomba ugrani, és egyszerre azt, hogy ez biztosan nem lehet a valóság. Tuti otthon vergődünk, vagy a campuson az egyik eldugott kerti szerszámos tárolóban, és éppen valami jó minőségű cuccot tolunk, azt képzelve, hogy hullámvasutazunk….szóval elég érdekes egy vízió volt,amikor megpillantottam az elnyűhetetlen mosolyt, mely némi fáziskéséssel nálam, nála meg nyilván előre jól kiszámítottan villant felém.
A kérdését mintha csak a tudatom mélye érzékelné, kissé oldalra húzódom, hogy be tudjon ülni mellém, és eddigre már a két srác is hátrafordul, bizalmatlanul méregetve az idegent.
Hófehér orchideaszál kerül elő a kezéből. A kedvenc virágom. Még mindig tökéletes döbbenettel az arcomon bámulok rá, egyelőre fel sem fogva, hogy mégis miképp került ide, egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok….leginkább pedig ezerszer is csak bazmegelni tudnék, mert mindezt így hét év távlatából teszi velem, megfűszerezve azzal a rohadtul vonzó féloldalas mosollyal. Utállak, Mosby, hogy ezt csinálod velem!
- Hát pedig szavakba foglalhatnád, elvégre volt hét éved kitalálni. Úgy látom nem sikerült. Most vagy én vagyok ennyire lélegzetelállító, vagy még mindig nem vagy a szavak embere,Mosby!- szándékosan a családnevén szólítom, mint mindig ha dühös voltam rá. Mint mindig ha haragudtam, és amit egykor olyan tökéletes technikával tudott leolvasztani a számról, hogy a végén már forrón lehelve csókoltam sóhajtva ajkaira, hogy “Dalton….”
- Ááááá,Bertie! Ki más!- anyámról nem feltételeztem volna, hogy Daltonnak bármit is mond.Számára mindig is az aranyos, szomszéd fiú volt, mint a sofőr fia, aki felnőve majd úgyis elköltözik, és hozzáillő lányt vesz el, addig meg van játszópajtása a kislányának. Apám meg egész egyszerűen elhajtotta volna mint valami idegesítő kis bogarat.Számára Dalton egész egyszerűen nem létezett. Pedig számolni kellett volna vele egykor, mert ha nem utazik el, ha nem hagy el, akkor része maradt volna az életemnek, nem is kis mértékben.
Morgan és Bert azóta bámul ránk, hogy Dalton megérkezve egész egyszerűen behuppant mellém, az én arcomra meg kiült az a fajta döbbenet, ami akkor jelenik meg ha az ember szellemet lát.
- A barátai, a testőrei, azok aki pofán vernek ha még sokáig szekálod. Ne tévesszen meg a látszat, fekve százat nyomok, és lábazni is szoktam heti két alkalommal. Amúgy Morgan vagyok.- ő a morcosabb, és egész addig nem fognak enyhülni a vonásai, amíg meg nem győződik róla, hogy valóban akarom a továbbiakban is élvezni Dalton társaságát, vagy inkább szabadulnék tőle.
Bret valamivel engedékenyebb. Ő csupabáj, csupamosoly, még kezet is nyújt Dalton felé, és ha viszonzásra lel, akkor tőle egy finomabb, kecsesebb kézfogást kap. Azt hiszem ő a lány a kapcsolatban. Legalábbis abból, hogy állandóan lenyúlja a sminkkészletemből a púdert a bulikon, elég sanszos esélyt látok.
- Ne foglalkozz ezzel a tulok vikinggel. Aki Jézimézinek kedves az nekünk is kedves. Bár ahogy a csini pofiját látom így ebből a megvilágításból, olybá tűnik, hogy igencsak morcos rád. Nem lennék most a helyedben pajtás.- magyarázza, ám mielőtt még én is megszólalhatnék, megjelenik a korábban pénztárban is látott egyenruhát viselő idősebb fickó és a virágom felé nyúl.
- Hé! Ezt én kaptam!
- Csak vízbe rakom kisasszony! Ahogy az úriembernek megígértem- biccent Dalton felé, aztán még mindig az orchideám felé tartja a kezét, jelezve, hogy akár tetszik akár nem, vagy a virág megy, vagy én és a virág együtt. Az előbbi mellett döntött a mondandójának befejezését hallva.
- Nem viheti fel a hullámvasútra.
A mellettem ülő Daltont bámulva nyújtom át a pasasnak a virágot, ám mielőtt elengedném, a tekintetem felé villantom.
- De vigyázzon rá! Rohadt sokat vártam erre a virágra!- szerintem fogalma sincs miről beszélek, ahogyan az előttem ülő srácoknak sem, akik közül Morgan továbbra is idegesen méregeti Daltont, Bret meg inkább szórakozik azon, hogy mikor fogom letámadni, levezetendő a feszültséget, ahogy alapvetően szokásom volt. Végülis három éve ismer és tudja, hogy ilyen esetekben erre mindig sor kerül.
Lehunyom a két szemem, mélyet szusszantok, majd egész egyszerűen innen oldalról kezdem apró mancsokkal püfölni Dalton felkarját, mint egy mini boxzsákot.
- Hét év Mosby! Hét tetves, rohadt év, ebből az utóbbi egy évben nem is hallottam rólad!Legyen valami jó magyarázatod!- nem állok le az apró püföléssel addig amíg meg nem állít.

Tudom, hogy nem fog könnyű dolgom lennie Jasmine-nel, de nem hagyhatom, hogy ez megállítson. Túlságosan sokat jelentett nekem egykoron – és még most is -, amiért muszáj megpróbálnom rendbe hozni a viszonyunkat. Sok minden történt az életemben, aminek köszönhetően már borzasztóan hosszú ideje nem beszélhettünk, de ez reményeim szerint ezentúl meg fog változni. Most már nincsenek itt a városban azok a taszító tényezők, amik oly’ sokáig távol tartottak tőle, és úgy érzem, késszé váltam ezáltal egy új fejezetet nyitni az életemben. Szívesen tenném ezt vele az oldalamon, még annak ellenére is, hogy tudom, ahhoz nagyon hosszú utat kellene megtennünk. Egyáltalán… van még rá esélyünk? Megvan még köztünk az a szikra, az a kötődés, ami egykoron volt, vagy a távol töltött évek alatt mindez kihunyt? Amennyit beszéltünk az elmúlt egy évben, még azt a lehetőséget sem zárhatom ki, hogy ezidő alatt talált magának valakit. Épp amennyire csinos és szép, pont annyira kedves és bájos ez a nő. Bárki szerencsésnek mondhatja magát, akinek ráakad a horgára. Zavaros gondolatokkal van tele a fejem. Én magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan mit akarok, mit érzek, csupán abban vagyok biztos, hogy vissza akarom őt kapni. Vissza kell kapnom. Ő volt az a személy az életemben, aki a legtöbb jót ki tudta hozni belőlem, és már tudom, hogy ezt nem értékeltem akkoriban eléggé. Most viszont meg fogok tenni mindent azért, hogy a hálámat kifejezhessem az irányába. Ugyanakkor… hét év az mégiscsak hét év.
- Én nem vagyok a szavak embere? Azért lássuk be, nem egyszer levarázsolták már azok a szavak a bugyidat - játékos mosolyt villantok felé, nem véve magamra a nevemmel kapcsolatban tett érthető célzását. Sosem szólított így, csak ha ideges, esetleg figyelemhiányos volt, és szerette volna, ha foglalkozok vele. Én legalábbis ezt hiszem, hisz sokszor amint elkezdtem szeretgetni, és úgy foglalkozni vele, mintha ő lenne a világ legtökéletesebb csodája, amit én ki akarok neki nyilvánítani minden erőmmel, elég hamar mássá alakult az a Mosby. - De tessék. Gyönyörű vagy, mint a sötét égbolton a csillagok, mint az óceán szellőjében fürdőző pálmafák, mint a hófedte hegycsúcsok, mint a vihar előtti csend. Annyira gyönyörű, mint mikor legelőször, és mint amikor legutoljára láttalak - eleinte nem kifejezetten törődöm az előttem ülőkkel, úgy regélem el ezeket a szavakat. Lágyan simogató hangon, féloldalas, sármos mosollyal az arcomon, őszinte, már-már csillogó szemekkel sorolom neki a gondolataimat. Méghogy nem vagyok a szavak embere! Nem jutottam volna túl messze a mostani üzelmeimben, ha nem lenne jó beszélőkém. Nyilván a diplomatikus, üzleties beszédmód teljesen más, mint a romantika, de eddig azügyben sem panaszkodtak túl sokat. Még ha amúgy általában harsányabb, és célratörőbb is vagyok ennél.
- Ki más - ismétlem és erősítem meg Jas után, őszinte, boldog mosollyal az orrom alatt. Nem szóltam sosem érte, és témaközelbe sem kifejezetten került az, hogy a családja miként viszonyul hozzám, de a látszat ellenére se vak, se hülye nem voltam. Láttam, hogy az anyja, láttam, hogy az apja miként néz rám, én viszont annyira megszoktam már az annál rosszabb, bántóbb, megalázóbb pillantásokat is, hogy még valamilyen szinten üdítőnek is vettem az övékét. Gondoljon rólam mindenki, amit akar, addig mit sem fog számítani a szememben a véleményük, míg nem próbálnak legalább kicsit megismerni. Nem mondom, hogy egy teljesen más ember vagyok a felszín és a külvilág felé mutatott arcom alatt, de azért árnyalatlanként sem jellemezném magam.
- Örülök - bár az arcomra kiülő fintor nem éppen erről árulkodik. Ha nem Jasmine ülne mellettem, és nem akarnák miatta viselkedni, már rég visszaszóltam volna a fiúcskának, de most inkább ráülök a számra. - Úgy látom, kettőtök közül te nálad van az intellegenciafölény, nála meg az erő - a fintorból már egy kedves, vicceskedő mosoly válik, ahogy viszonzom a felém nyújtott kezet, és bemutatkozok neki.
Meglepődve pillantok Jas irányába, mikor felcsattan. Halkan felnevetek, mikor meglátom, mi a probléma forrása, de aztán óvatosan megsimogatom a lány karját, és egy biztató mosolyt, illetve egy biccentést ejtek meg felé, mikor rám pillant. - Nehogy azt hidd, hogy ennyi idő után csak ezt az egyet kapod tőlem - többet azonban nem mondok, az maradjon csak meglepetés.
Nem tagadom, kicsit bosszantanak a ránk meredő szemek. Az még nem zavarna, ha csak hátra-hátrapillantanának, de a teremszökevény úgy méreget, mintha szerelmet akarna nekem vallani. Bret meg… egyszerűen nem tudom megmondani, hogy ezt a gyereket hova tegyem. De úgy vélem, hogy ővele még mindig könnyebben ki tud jönni az ember, mint az oldalbordájával. Nem mintha barátokat jöttem volna ide keresni. Az egyetlen, aki miatt most itt vagyok, az a mellettem ülő szépség. Aki jelenleg maga a korábban említett vihar előtti csend, ami bármikor lecsaphat.
Hagyom, hadd élje ki magát a felkaromon, én pedig csak halvány, féloldalas vigyorral az arcomon figyelem, és hallgatom az – amúgy teljesen jogos – panaszát. Egy kis ráadást is megengedek még neki, mielőtt lágyan megfognám a kezeit, és közelebb nem hajolnék hozzá. Szokásomtól eltérően most kicsit óvatosabban közelítek, és először csak az ajkai szélére adok egy apró, mégis hosszas puszit. Ha nem érzek tőle ellenkezést, vagy elhúzódást, akkor ezt kész vagyok egy bocsánatkérő, szeretetteljes csókká alakítani, mialatt egyik kezemet a sűrű hajtömegen át a tarkójára simítom.
Akármi is legyen a puszinak indult gesztus folytatása, a szavaim változatlanok maradnak, ahogy lassan megindul alattunk a hullámvasút. - Folytatjuk még ezt a beszélgetést - ha imént csókot is sikerült kikaparnom belőle, akkor lopok még egyet tőle, mielőtt hagynám magamat elveszni az adrenalinban. Amennyiben nem húzza el, úgy az egyik kezét is megfogom.

[…]

Mialatt az utolsó kör felé közelítünk, a korábbi nyugodtságom egyre fokozódó feszültségbe kezd átváltozni. Tudtam, hogy ez a része még nem lesz annyira vészes, hisz erősen kételkedtem benne, hogy túl nagy jelenetet rendezne ennyi ember szeme láttára, és hogy ez alatt a rövid idő alatt nem lesz szükségem túl nagy magyarázkodásra – ennek azonban nemsokára vége szakad. Egyelőre még fogalmam sincs, hogy mit fogok neki mondani, de a teljes igazsággal mégsem kezdhetem. Őszintén reménykedem benne, hogy megértené, de képtelen vagyok ezt százszázalékos biztossággal állítani. Na meg ilyesmikről nem is ennyi ember előtt és mellett fogok megnyílni, arra bárki nyugodtan mérget vehet.
- Na gyere, vegyük fel azt a virágot! - szólalok meg mosolyogva, miután megálltunk. Kiszállok, kezemet nyújtom felé, hogy őt is kisegítsem a kocsiból, és csak akkor engedem el a továbbiakban, ha azt ő maga húzza el.
Amint a virágot visszakapja, és sikerül kikerekednünk a tömegből, ismét hozzá intézem a szavaimat. - Nem tudtam, hogy többedmagadban vagy, ezt Bertie nem közölte, viszont nem áll szándékomban elrontani a hármótok szórakozását. Mit szólsz ahhoz, Jas, hogy miután itt végeztetek, összefutunk és beszélgetünk? Kettesben - semmi hátsó szándékom nincs azzal kapcsolatosan, hogy egyedül maradjunk, egyszerűen nincs kedvem a harmadik-, és negyedik kerékhez. A dzsekim zsebéből kiveszek egy noteszt, egy tollat, és egy üres lapra elkezdek firkálni. A hotelem nevét, címét, a szobaszámot, és mellette még az éppen aktuális telefonszámomat is. Miután ezzel végeztem, letépem az oldalt, és Jas kezéért nyúlok. Egy apró csókot lehelek rá, mielőtt a markába helyezném a papírlapot. - Nyugodtan megcsörgetheted, de ez tényleg az én számom. Nem fogok eltűnni még egyszer, ezt megígérem neked! - majd nyomok egy apró puszit – szintén a korábbiaktól függően – az orcájára, vagy az ajkaira, mielőtt mosolyogva el nem lépnék tőle egy lépést. - Várlak szeretettel! - kacsintok rá a csajszira, majd az úriemberek felé fordulok. - Au revoir - még egy lezser szalutálást is megejtek feléjük, mielőtt egy pillanatra visszapillantanék a lányra. - Arra meg jól vigyázz! - bökök tekintetemmel az orchidea felé. És amennyiben nem tart vissza, már útnak is indulok a hotel felé.