Mikor még Rómában töltöttem az időm nagy részét, nem sok figyelmet fordítottam a vízi sportokra, hiába nem volt több órás útra a part. Valahogy az efféle időtöltés kimaradt nekem, s most, a homokba süppedve érzem igazán, hogy eléggé sok jóból maradtam ki ezáltal. Párszor ugyan már szörföltem, így nem ismeretlen nekem a terep, de a profitól rettentően messze vagyok még. Ám ami késik, nem múlik... S azt gondolná az ember, hogy teljesen mindegy, milyen deszkára simul a talpa, ezt azért megcáfolnám az üzletben.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy az én haverjaim, vagy a te haverjaid szórakoznának rajta jobban. Az enyémek begyöpösödött szarok, biztosan nem értékelnék, szóval... - persze, azért még próbálkozok, de nyugalmi állapotban nem vagyok egy követelező, agresszív állat, aki bármi áron magának akarja ezt a menő deszkát, nem véletlenül terül el az arcomon egy széles, viccelődő mosoly. Mikor a másik elengedi, akkor én is leveszem róla a kezem.
- Akkor egyezzünk meg, most fél óráig az enyém, utána a tiéd lehet, úgysem egész nap akarunk deszkázni. Na, kompromisszumos? - nyújtom felé jobbom egy baráti kézfogásra. Természetesen, ha nagyon ragaszkodna hozzá, abban az esetben a hónom alá csapnám a rózsaszínt is, s csinálnék magamból egy remek bohócot. Ám addig is, míg nem döntünk, feltűnik, ahogy a tetoválástengeren van a szeme, mire én büszkén kihúzom magam.
- Elhiheted, kurva sok időbe telt, mire ilyen aprólékosan felvarrtak mindent. Meg ehhez rendesen ki kell tolni az embernek a fájdalomküszöbét, nem sokan bírnak órákon át egy helyben lenni úgy, hogy a testük folyamatos fájdalomnak van kitéve. - kezdek bele a szóáradatba. - De azért megérte. - nem sokkal ezután a partok irányából ismerős hangokat hallok meg.
- Jössz már, Angelo, vagy megszédíted az egész üzletet? Fasza kis hullámok vannak, gyere már! - kiáltja felém Kentin, kinek még a lába is türelmetlenül jár a homokban. Én sem a marha nagy türelmemről vagyok híres, de ő azért még engem is simán ver, pár percet sem képes várni.  
- Ja, amúgy Angelo. - nyújtom felé újra a kezem. Közben körbenézek, hogy csak engem zaklatnak-e a haverok, vagy a másikat is keresik.
- Ha unod a társaságod, vagy egyedül vagy, részemről csatlakozhatsz hozzánk. - mutatok Kentin és Felix irányába. Tudom, mégis csak egy idegenről van szó, de hát én mindig is közvetlen voltam, s megmondom őszintén, valamiért olyan érzésem van, mintha ez a srác kissé elveszett lenne. Akkor miért ne hívnám el magunkhoz? Rossz fejnek úgysem tűnik, s nem vagyok ellene sosem egy új ismeretségnek.

Párszor jártam már New Yorkban, mielőtt kényszerből ide kellett helyeznem a potenciális lakóhelyem, de az kevés volt ahhoz, hogy a város minden gyümölcsét felfedezzem. Mikor pár hete beköltöztem a manhattani, igazi amerikai álomba illő otthonomba, akkor eleinte leginkább annak környékét fedeztem fel magamnak, aztán pár nap után már sokkal messzebbre merészkedtem. Mégis csak ma érkezett el az a nap, hogy megnézzem magamnak az Orchard Beach-et, az oly sokat emlegetett tengerpartot. Hányszor hallottam már a konditeremben, hogy oda készülnek, s még a pankrátor társulat tagjai is gyakori vendégek a homokos parton. Eddig nem éreztem magamban semmi indíttatást arra, hogy elmenjek oda, és ennek konkrét okát nem is igazán tudnám megmondani. Talán az utóbbi fél évben annyi borzalmas esemény történt velem, hogy észre sem veszem, ha az orrom előtt lehet a boldogság kicsiny csírája.
Úgyhogy engedtem pár újdonsült kondis havernak, akik a hét fáradalmait a parton akarják levezetni. Strand, szörf, pia, kaja, minden, ami kell egy fasza kis péntek estéhez.  
Egy szürke, elég brutál Impalával érkezünk meg a parkolóba a késő délutáni órákban, ám annak motorja nem halkul el, hiszen Kentin szöszi húga vezeti azt, aki unottan tol ki minket az autóból, aztán már nyomul is tovább. Ugyanis mi hárman minimum hajnalig tervezünk itt maradni, s megbeszéltük, hogy a napfelkeltét a lágyan ringatózó hullámok hátán fogjuk meglesni.  
Szóval hárman gázolunk bele a homokba, Kentin, a szőke modell srác, Felix, a barna bőrű konditerem tulajdonos, és én, a pankrátor. Hasig kigombolt ing, térdig érő fekete nadrág, baszott nagy rendőrnapszemüveg, kell ennél több? Tíz percre veszünk el csupán az öltözőknél, amíg berakjuk a holminkat, s ahonnan immáron egy térd fölé érő sötét, laza fürdőnadrágban mászok ki. Tetőtől talpig húzódó tetoválástengeremen édesen csillan meg az erősen tűző nap, mely annyira hívogat a víz felé, hogy én azonnal bedobom az ötletem.
- Mi lenne, ha mindenek előtt szörfölnénk egyet, aztán ha megunjuk, elmegyünk a stéghez zabálni valamit? - a heves bólogatás nem lep meg. Ezek ketten is olyanok, mint én magam, vagy mozognak, vagy zabálnak. A tengerparti különlegességeket pedig ki nem hagynám!
Ezért hát kezdésnek mindegyikünk megindul a szörfdeszkák irányába, ami előtt én megállok pár percre, hiszen nagyon gyorsan le kell bonyolítanom egy telefont. Tudom, nem szerencsés magammal vinnem a vízbe, de nem válhatok meg tőle. Ki tudja, milyen baj üti fel a fejét otthon? Mindig, minden körülmények között elérhető kell, hogy legyek.  
Mire végzek, addigra Kentin és Felix már a hónuk alatt lépkednek felém a deszkákkal, figyelmeztetve arra, hogy igyekezzek, mert már csak két darab van, mindent elkapkodtak. Az egyik valami lányos rózsaszín, a másik pedig egy eléggé fasza fekete szörfdeszka egy vörös sárkánnyal a közepén, amihez egyből odalépek, s ráhelyezem a kezem, mintha az enyém lenne. Ezzel párhuzamban azonban nem csak én néztem ki magamnak a lécet, hanem egy másik srác is.  
- Na, most mi legyen? Sorsoljuk ki? Bár ha rám hallgatsz, nagyon faszán állna neked a rózsaszín! - széles vigyorom egyből az arcomra telepedik, ahogy kérlelően fürkészem a mellettem állót.