Az én világomban... életben kell maradni. Sőt, nem is ez a jó kifejezés, mert életben maradni minden hülye tud. Nem nehéz, csak arra kell figyelni, hogy ne felejtsenek el levegőt venni, meg ésszel menjenek át a zebrán, meg effélék. Nekem ennél több eszemnek kell lennie. Mert nem csak úgy életben kell maradnom... nálunk minden a túlélésről szól. Élhetnék filmes példával, mondhatnám, hogy olyan a világom, mint Jumanji dzsungele. Na, nem a modern, kis tündérmesés, vihogtatós "Jumanji-mese", nem, nem, közel sem olyan, hanem mint a régi, igazi, eredeti verzió, ahol csak akkor jössz rá, hogy te vagy a préda, mikor már letépte a fejed az oroszlán. Itt mindig van egy ellenség, amit nem lehet látni sem, de ott van... legjobb esetben még érezheted, ahogy a nyakadba liheg, mielőtt vége van. De olyan is akad, amelyik csak éjjel támad, a hatás kedvéért, lesből, a sötétből... nem látod, nem hallod, nem érzed, csak legfeljebb akkor, ha a hetedik érzéked szól... hogy bizony nem vagy egyedül. És megesik... hogy már csak egy sikolyt lehet hallani, aztán... már vége is, és sosem jössz majd rá, ki volt, és mi történt vele... esetleg imádkozhatsz, hogy ne te legyél a következő.
Mintha legalábbis számítana... Igaz, olykor-olykor a lelki békém érdekében elugrok még gyónni, de imádkozni már nemigen szoktam. Úgyis tudom, hogy felesleges. Isten a magunkfajtával már nem tud mit kezdeni. Magunkra vagyunk utalva. Persze, ringathatjuk magunkat abba a hitbe - mint néha én is szoktam -, hogy meghallgat, megbocsátja tetteinket... de tudjuk jól, ez nem így működik. Vannak tettek, amikre nincs bocsánat...
Szóval, mihez is kezdjen valaki, akinek lépten-nyomon ellenfelei akadnak, ellenségek várják kést fenve, hogy belebotoljon a pengéjükbe, vagy a homlokához nyomhassák a fegyverüket? Akinek Isten már nem segíthet, az csak magára számíthat! Esetleg a családra, ha mázlija van az embernek... De a legjobb, ha megállunk a saját lábunkon, egymagunk, és úgy is képesek vagyunk túlélni bármit és bárkit.
Erre pedig jó a tanulás.
Szívesen előadnám, hogy előbb tudtam támadótól kést elvenni, mint járni, és előbb tanultam meg fegyvert tölteni, mint biciklizni, de... azért az túlzás lenne. Bár az is igaz... hogy eleinte inkább tanítottak otthon arra, hogy hogyan kell kiiktatni az ellenfelem, de az egészen addig nem is tűnt olyan igazán valóságos dolognak, míg ki nem derült, hogy megtanultam a leckét. Még szinte kölyök voltam, a tojáshéj ott volt a fenekemen, mikor először öltem embert... ráadásul önvédelemből tettem. Akkor este... mikor az ösztöneim nem azt súgták, hogy meg kell ölnöm azt az embert, hanem azt, hogy meg kell védenem magam... én csak azt alkalmaztam, amit otthon tanítottak. Valójában... azt már megtanultam addigra, hogyan kell ölni, de azt nem igazán, hogy ÉN hogyan maradjak életben. Mert az egy dolog, ha a testem túléli... mert harcos vagyok, és megküzdök az életemért így vagy úgy, de... akkoriban még reméltem olykor-olykor, hogy a lelkemnek is van remény. Nem csak támadni akartam tudni, hanem védekezni is meg akartam tanulni. Hogy meg tudjam magam védeni szükség esetén úgy is, hogy nem az ösztöneim irányítanak, nem az a túlélő ösztön, hogy csak az egyikünk élheti túl... Tudni akartam, hogyan hagyjam életben, azt, akit akarok, hogy én is... élhessek, de ne csak testileg, hanem lelkileg is.
Igen, ez talán furcsa olyan valakitől, aki amúgy parancsra öl... de akkoriban ez még nem így volt, amikor ezen a gondolaton végigmentem, még alig múltam tizenhét... Azután jött az önvédelmi edzés, és kezdtem el kipróbálgatni küzdősportokat, keresve, melyik az, amelyik igazán illik hozzám. Volt néhány, ami tetszett is, de egy idő után némelyekben túl sok lett a lelki egyensúlyos, papolós rész... én meg csak azt akartam tudni, hogyan védjem meg magam, testőrök és ölés nélkül.
Különben is, a testedzés fontos, és nem állhat ez mindig erősítésből és futásból - amik amúgy a kedvenceim -, mert a technikai képzettség és a sokrétű tudás is mindenképp előny lehet, sok esetben... sőt, a legtöbb esetben. Persze apám nézete szerint a legjobb védekezés a támadás, és abból is az a fajta, ami kíméletlen... ami után csak egy marad állva. De én mindig is más voltam, mint ő, még ha ezt nem is kötöm az orrára.
Manapság már egészen ügyesen rázom le a testőreimet is... persze csak ha olyasmit teszek, amiről tudom, hogy apám nem helyeselné. Na persze, azt sem helyesli, hogy lelépek ilyenkor... de amíg abban a téves hitben van, hogy ilyenkor nőhöz megyek, sőt, még jobb, ha azt hiszi, hogy megfelelő feleségjelöltről van szó... mert akkor azért lenyeli a békát. Persze, nők szoktak akadni például az edzéseken is, ám... azokkal azért viszonylag ritkán gabalyodok össze, legfeljebb csak akkor, és azokkal, akik értik mi az az "egyéjszakás kaland"... mert ezek közül bizony egy sem lenne jó feleségnek. Na, nem nekem lenne velük bajom, némelyiket elviseltem volna egy életen át, de... ez az O’Donnell-családban nem így megy.
Szóval, lényeg a lényeg, hogy a sokféle lehetőség kipróbálása után, a krav maga egyike volt azoknak, amik iránt megmaradt az érdeklődésem. Puszta önvédelem. Precíz, gyors, tiszta. Ez kezdettől tetszett. S immáron belefeccöltem pár évet, így egyáltalán nem minősültem kezdőnek, de erre a helyre viszonylag új szokásom lett járni, pár hónapja szoktam ide. Az előző helyen volt egy kisebb vitám az edzővel, ami után kórházi ellátásra szorult. Bár, most már valószínűleg tudja újra használni az ujjait... legalábbis, feltételezném... Az ő hibája volt, kellett neki úgy felkapni a vizet, miután elvittem a csaját egy körre... Nem volt ráírva, hogy foglalt, és abszolút nem volt ellenére a csajnak, hogy nyomultam. Hát istenem, van ilyen, miért nem a nőjének pattogott?! Mindegy, jobbnak láttam keríteni egy másik helyet, miután az edző az előző helyen ugye "lesérült", és ez jól bevált eddig. Egész nap bármikor jöhettem, az edző is egészen szakszerű volt, és mindig akadt egy-két friss hús a csoportban, szóval mindig volt miben gyönyörködni.
Amikor ma megérkeztem, átöltöztem sportruhába, és az öltözőből kilépve megállapítottam, ma sem fog unatkozni a szemem edzés közben.