Mint ahogy már az esete alatt sokadszor, úgy most is kérdések ezrei merülnek fel bennem. Leginkább a helyzetből való szabadulásunkkal kapcsolatban. Nem tudom hogyan tudná ezt megoldani egyedül, nem tudom, hogy mért nem ülhetnénk le és beszélhetnénk meg kinek milyen eszközök állnak a rendelkezéseire. De jobban bele gondolva ezek valahogy nem számítanak, teljes mértékben rábízom az életünket a férfira. Remélhetőleg Ő többet tud tenni, mint bármelyikünk, többször járhatott hasonló szituációban, mint bármelyikünk és több eszköz is van a kezében, mint bármelyikünknek. Így nem vonom kétségbe a szavait, ha azt mondja, hogy megoldja, akkor megoldja. Talán most az először az esete folyamán, nem bírálom felül magamban szavait, mielőtt úgy cselekednék, ahogy mondja. Ezért mint egy jó kislány, követem a patakot, legalábbis megpróbálom, bár sokszor csak a hangokra támaszkodhatok. És habár én teljesen megbízom Angeloban, úgy tűnik, hogy a mögöttem haladó, még mindig ismeretlen nő, nem. Ahogy egy pár lépéssel beér, közelebb hajol, hogy lehetőleg csak én halljam a mondanivalóját. - Te megbízol benne? Mi van, ha csapdába csal és minket is kivégeznek? - Megbízom. – Habozás nélkül vágom rá, ám suttogva teszem mindezt. – Ha megakart volna, régen megöl. Kockáztatta az életét miattunk és visszajött értünk. Ennél több nekem nem kell! Lépteimmel újra visszatérek a rendes tempómba, legyek akármilyen fáradt is. Végtére is, igaza van Angelonak, minél rövidebb idő alatt, minél távolabb kéne érnünk a barlangtól. Legideálisabb az lenne, ha belefutnánk egy településbe, bár csekély rá az esély. Figyelem a patak csobogását, a dzsungelben lévő zajokat és a társaim lépteit. Egy percre sem lankad a figyelmem, bármikor meghallhatom a barlangban rekedt katonánkat, már ha sikerül kijutniuk. Egyszer csak a hátam mögül hallok egy halk sípolást. Legszívesebben futni kezdtem volna, de a férfi szavainak a hatására megkönnyebbültem. Megmenekülhetünk. Elcsigázódva, de csendben várom, míg betölt a GPS. Én is felvélem fedezni a tisztást, ami közvetlen a part mellet helyezkedik el. Ha lenne ott egy kikötő, akkor talán emberek is vannak, akiktől tudnánk segítséget kérni. Már éppen indulni akarnék, azonban Angelo elkezdett telefonálni. - Kivel beszél? – Fordul hozzám a másik útitársam. - Fogalmam sincsen, de nem is akarom tudni. - Mért nem? Lehet, hogy éppen annak a szőkehajú seggfejnek árulja el a, hogy hol talál minket. - Biztosan nem. - Honnan veszed? - Az a seggfej német volt, Angelo pedig olaszul beszél. Bár én egyik nyelvet sem értem, de felismerni felismerem. - Akkor kivel beszélhet? Nem értem mért nem érdekel! - Tudod, ebben az életben, amit Ő és én is ellünk, sok titkuk van az embereknek. Amik mind ahhoz kellenek, hogy biztonságosan élhessük a mindennapjainkat. Én sem tudom, hogy te mit csinálsz, hol élsz és ezt te sem tudod rólam. Ez így van jól. Zárom rövidre a beszélgetést. Engem is izgat miről szólhat a diszkurzus a telefonban, de nem kérdezem meg, ha tudnom kell, akkor majd megfogom tudni. Teljes a bizalmam a férfi felé. Ahogy leteszi Angelo a telefont felé fordulok. - Én nem tudok tájékozódni. Jobb lenne, ha te mennél előre, én meg majd fedezlek titeket hátulról.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Próbálok halkabban lépkedni, nem úgy, mint egy tank, ami felzavarja az egész dzsungel csendjét, de lehet, hogy ez teljesen felesleges. A közelben levő állatok érzékelése fényévekre van a minéktől, így amelyik meg akar környékezni, mert ellenséget lát bennünk, az úgyis meg fogja ezt tenni. Gyorsak ugyan a reflexeim, de nem tudom, mennyire tudnék hamar reagálni, ha hirtelen valami nagy dög ránk vetné magát. Agyon lőném, ez természetes, de kérdés, hogy egy másodperc alatt mennyi kárt tudna okozni? Jobb is nem gondolni ezekre inkább, mielőtt még a cél előtt bevonzom őket. A segítség úgyis úton van már, de a térerőm újra megadja magát igazából már a következő tíz lépés után. - Jobb is, ha én megyek előre, ki tudja, mi fog várni minket. - kocogtatom meg a fegyverem, amiből ugyan kilőttem pár golyót, de bőven akad még egy kisebb hadsereg fejére is. Ezzel szemben vérontást viszont nem szeretnék. Mára bőven elég volt ennyi halottat magunk mögött hagyni, de ha muszáj lesz... Gondolkodás nélkül fogom meghúzni a ravaszt. - Fura ez a nő. - súgom oda Lillynek váratlanul, mikor az említett megáll egy pillanatra, hogy megigazítsa a szétszakadt cipőjét, amiben egyre nehezebb neki a járás. - Miket mondott neked az előbb? Nem bízik bennem, igaz? Mondjuk érthető. Én sem bíznék magamban, csak reménykednék. - vonom meg vállam, aztán folytatjuk utunkat. Tíz perc múltán már kezdenek ritkulni a fák a patak mellett, ami erősen összeszűkül. Nem tudom, mennyire bizalomgerjesztő a kisebb méretű leomlott gyalogos híd, ami mellénk kerül hamarosan, de még szerencse, hogy a település nyomai a mi oldalunkon vannak. Tovább haladva azonban ugyanolyan kép fogad minket, ami a hídnál. A hold sápadt fénye nem mutat ugyan sokat, de épp elegendőt ahhoz, hogy meglássuk, hogy ez bizony egy kísértetjárta hely. A modern világ sosem tette be ide a lábát, hiszen fából, nádból, s egyéb dolgokból épített kezdetleges házak álltak itt egykor, melyek most romosan és magányosan várják, hogy a természet visszafoglalja teljesen a helyet. Túlságosan régóta nem lehet így ez a település, hiszen még nem nőtt be semmit a dzsungel. - Na de hol vannak az emberek? - kérdezem ezt már hangosabban a többiek irányába is. A fegyvert természetesen kézbe veszem, úgy haladok előre, hogy körül tudjunk nézni. - Talán egy mocskosul nagy vihar döntötte le ezeket a házakat? Vagy földrengés? - vagy emberi kéz döntött romba mindent. Pár holttestnek azért kellene itt lennie, vagy legalább a maradványuknak... - Itt meghúzzuk magunkat, amíg ki nem menekítenek. De hogy mivel, fogalmam sincs. Talán közel vagyunk a vízhez, de arra még egy helikopter is le tud szállni. - elmutatok a távolba, ahol nem magasodnak fák, így a sötét égbolt alját könnyedén láthatjuk. Rápillantok közben újra a telefonomra, de az most sem mutat semmit. Ennyi volt a térerő. Viszont az érdekelne, hogy azon a ponton miért jött vissza hirtelen, hiszen nem voltunk magasabban sem, erről a lakatlan helyről pedig nem foghattam semmi jelet...
Beállok a sorba, ahogy újra elindul a csapat. Hagyom hagy lépkedjenek előttem a többiek és úgy érzem, hogy most még inkább figyelnem a körölötünk lévő zajokra. Aligha hiszem, hogy a zsoldosok rontanának váratlanul ránk, inkább valami ragadozó, ami néhány pillanat alatt ki tud nyírni bármelyikünket. És kitudja, hogy lesz-e egyáltalán annyi ideje valakinek, hogy lelője a támadó állatot. Egy újabb ember holttestét hagyhatnánk hátra. Ezt szeretném elkerülni, éppen elég volt mára az öldöklésből. Kicsit úgy érzem magam, mint valami iskolai kiránduláson, mintha én lennék a „pletyka középpontja”, ahogy mind a kettő túl élő nekem mondja el a véleményét a másikról. - Minden szavad kétségbe vonja. – Válaszolok ugyan olyan halkan, mint ahogy Angelo szólalt meg az előbb. - De ahogy mondod, ez várható volt. – A hangom inkább rideg és fáradt, mint izgatott. Elfáradtam, az adrenalin kezd kimenni a szervezetemből, azt hiszem, hogy az erőm végéhez érek nemsokára, remélem találunk valami menedéket, mert igazán nem tudom, hogy meddig is fogják még bírni a lábaim ezt a terepet, vagy a figyelmem az állandó őrködést. Néhány kilométert sétálhatunk még csak, mire a patak elvezetett ide minket, egy kihalt és romos településre. A látvány egészen ijesztő, az üresség, ami körbe lengi ezt a helyet, pedig kicsit sem bíztató. - Ez aggasztó. – Állapítom meg halkan, ahogy a férfi felteszi az első kérdését. Nem tudom, hogy bármelyikük is hallotta-e, de remélem nem, nem szeretnék még nagyobb pánikot okozni. Azonban Angelo mondatára, csak felé emeltem a tekintettem, a szemöldökeim felhúzom a homlokomra, így az összeráncolódik. Nem hiszem, hogy bármilyen természeti katasztrófa történt volna itt. Valami mást sokkal inkább eltudnék képzelni, valamit, amit emberek okoztak. A csapat másik női tagja, mint akit puskából lőttek ki, úgy szalad be az első, viszonylag jó állapotban lévő házba, ahogy meghallja, hogy itt maradunk éjszakára. Vagyis, ha nem is éjszakára, akkor addig míg egy kicsit pihenünk, vagy jobb esetben, míg értünk nem jönnek. A nő után megyek, jobbnak láttom nem egyedül hagyni, és csak reménykedek benne, hogy Angelo is követ minket. Egy, menedéknek tökéletes, helységbe azonnal le is heveredik és nagy sóhajjal veszi le a cipőjét, ami még Dr. Mooré volt. - Talán jobb lenne, ha valaki mindig ébren maradna és őrködne, míg a többiek megpróbálnak pihenni. Ha gondoljátok vállalom én az első egy-két órát. – Bár fáradt vagyok, úgy gondolom, hogy ha baj lesz, nagyobb szükségünk lehet Angelo erejére, mint az enyémre, aztán így legalább a csapatból két ember kipihenheti magát. Talán pont az a fele, akik kevésbé bíznak egymásba. - Ez remek ötlet! – Majd közelebb hajol hozzám és a fülembe súgja. – Vigyázz vele – biccent a férfi felé - nagyon, ha valami van akkor ébressz fel. – Válaszul csak bólintok és a hölgy ezzel a lendülettel fordít nekem hátat és fekszik le a földre. Remélhetőleg Angelo is elfogadja ezt a tervet és Ő is megpróbál pihenni valamennyit. Ha így tett és leheveredett, akkor csendbe maradok és hallgatom az éjszakát és a társaim lélegzettvételét. Néhány perc múltán a szőke hajú nő, lassan és mélyen lélegzik, elaludt. Próbálok koncentrálni a zajokra és arra, hogy ébren maradjak, de egy gondolat nem hagy nyugodni, úgy érzem, hogy valakivel meg kell beszélnem. Ha Angelo is leheveredett és próbál pihenni, akkor csak hallkan megkérdezem tőle, hogy alszik-e. Ha válaszol akkor felteszem Neki a kérdésem. Ha pedig nem csatlakozott hozzánk, vagy pedig Ő akart őrködni, akkor felkeresem a társaságát és úgy teszem fel neki a kérdésem. - Nem gondolod, hogy ezek a faszkalapok rombolták le a települést és az állatok hordták szét a hullákat? – Remélhetőleg válaszol a kérdésemre és Ő is megosztja velem az aggodalmait. Talán ha így tesz, megnyugtatjuk egymást, talán így beindul egy kommunikáció köztünk és valamit megtudhatok abból, hogy pontosan kik is szabadítanak ki minket ebből a helyzetből.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Mikor elvállaltam ezt az egészet, gondolhattam volna, hogy egyáltalán nem fog könnyen menni. Már ott hibádzott a dolog, mikor a dzsungel mélyére vezéreltek minket, hogy egy elrabolt csoport tagjaival karöltve megkeressünk egy olyan kincset, mely talán nem is létezik. Most pedig hol tartunk? A megmaradt tagokkal várunk a kimenekítésre egy kísértetjárta, elhagyatott helyen, miközben temérdek halottat hagytunk magunk mögött. Ám most inkább koncentráljunk az élőkre, hiszen még egyáltalán nem vagyunk a végén... Én is besétálok a másik kettő után a romos és ingatag kunyhóba, mely egykor valakinek az otthona volt, ám most már pókok és egyéb élőlények lakják. A fedele még talán épnek mondható, nem fogja átengedni az esőt, ha egyszer ránk szakad, s ahogy elnézem, a fal mellett heverő ajtót is be tudom illeszteni a helyére. Zár és egyéb biztonsági dolgok természetesen nincsenek rajta, de arra megfelelő, hogy a nagyobb vadakat kint tartsa. - Támogatom az ötletet. - az erőm nekem is egyre fogyatkozik, és talán egyetlen óra alvás is bőven elegendő lenne, hogy kihúzzuk a végéig. Úgyhogy elvándorlok az egyik sarokba, kapucnimat a fejemre húzom, majd letelepedek. A fegyveremet egyetlen pillanatra sem eresztem, így mikor fejem a falnak döntöm, ujjaim akkor is szorongatják a hűs fémet, hátha hirtelen kell majd cselekednem. Mélyebb alvásra úgysem számítok, de erre most tényleg szükségem van. - Még nem. - Lilly hangja halkan ível át a szobán, s bár lehunyt szemmel nem tudom, kinek teszi fel a kérdését, de én válaszolok. Azt hittem, hogy könnyebben ki fog kapcsolni az agyam, de percről perce úgy érzem, hogy ez lehetetlen lesz. - Szerintem nem ők voltak. Végig együtt voltunk már a hajó előtt is, most meg ott maradtak a barlangban. Esélytelennek látom azt is, hogy ha teljesen véletlenül kijutottak, akkor előttünk ideértek, és már el is húztak, mire mi megérkeztünk. Azt esélyesebbnek tartom, hogy esetleg valami másik népcsoport vagy törzs tört rá az itteniekre, elhurcolták magukkal az embereket, vagy tényleg elvitték a hullájukat már az állatok. - felelem nagyon halkan, majd tartok egy enyhe hatásszünetet. Figyelem Lillyt, s újra elcsodálkozok rajta, hogy ilyen bátor nőkkel is mennyire ritkán sodor össze az élet. - Mi az igazság, Lilly? Miért volt ez az egész? - nem tudom, hogy eddig őszintén beszélt-e mindenről, de én kíváncsi vagyok a miértekre, ha már sikerült kimenekülnünk, s karnyújtásnyira vagyunk a végső szabadulástól. Ennyit talán megérdemlek, hogy tudjam, hogy egy őrült, megszállott náci mögé szegődtem be, vagy az a bizonyos kincs tényleg létezik. - Jól sejtem, hogy te sem vagy teljesen tiszta? - ez csupán egy kósza sugallat, semmi több. Talán ez a nő túlságosan bátornak tűnik számomra ahhoz, hogy ne járjon tilosban. El tudnám róla képzelni, nem is kicsit, de meglehet, hogy csupán az agyam szórakozik, s próbál valami olyan kapaszkodót találni, mely egy kicsit eltereli a figyelmem a mögöttünk levő borzalmakról. Az értünk zakatoló helikopter szerencsére már úgysincs messze, addig még ki kellene húznunk ép ésszel és ép testtel.
Úgy tűnik, hogy Angelo még ébren van, neki sem lehet egyszerű elaludnia. - Remélem igazad van és nem is fognak visszajönni. Valahogy nem tudok hinni a szavai igazában. Ha tényleg jártak itt már korábban, kitudja, lehet, hogy olyankor is voltak már itt, mikor Angelo még nem volt a csapat része. Lehet, hogy a falusiaktól akarták megtudni, hogy tényleg létezik-e a barlang. Legyen bárhogyan is, remélem, akik ezt tették evvel a településsel, azok már régen messze járnak és eszük agába sincsen visszajönni. Azt hiszem, még egy ilyen kalandot nem élnénk túl. Mély lélegzetet veszek. Nem tudom mi az igazság, talán tényleg volt ott valami. - Nem tudom. Emlékszel arra a kis cetlire, amit Moore adott a kezembe, még a csónakban? Ő tudott a barlang valódiságáról, gondolom, ha volt is valami, valami értékes itt, akkor azt Ő vitte el. – A doki megszállottan kereste a kincset és ezt a helyet, elméletileg sosem találta meg, és most, ahogy a gyakorlat is mutatja, mégis meg van. - Állítólag olyan mértékű vagyont halmozott fel Hitler, hogy azt ember még elképzelni sem tudja és a svájci bankok és Kuba helyett, ide rejtette el. A több ezeréves műtárgyak mellett, azokat a fegyver terveket is ide menekítették, amik nagyban befolyásolták volna a II. Világháború kimenetelét. Talán ezt keresték a főnökeid. De hogy mi az igazság azt nem tudom. Valószínűleg sosem fogom megtudni, hacsak nem akad a későbbiekben valami a kezembe, akár egy árverésről, akár egy ügyfelem megbízásából. És kitudja, hogy erre mennyi esély van. Moore az összes vagyonát a barlang felkutatásának szentelte, a házaságából gyereke, ha jól tudom, nem született. A volt nejének kell majd eltemetnie és ő is fog mindent örökölni. Talán majd eladja az összegyűjtött műtárgyakat és azok között talán ott lesz majd a barlang tartalma is. - Engem azért hívtak ide, hogy felbecsüljem a megtalált műkincsek értékét és leltárt készítsek belőlük. Semmi különös nem vagyok, csak egy egyszerű értékesítő egy gallériába. Bár így lenne, bár tényleg csak egy egyszerű értékesítő lennék, aki nem is keveredhetne ilyen helyzetekbe. - Angelo…. – tartok egy kis hatásszünetet. – Itt mindenki sáros valamibe. Az ész érvek harcolnak bennem, elmerjem-e mondani, vagy csak hagyjam lógni ezt a dolgot a levegőbe. De talán, ha én is egy kicsivel több információt osztanék meg, akkor én is többet kaphatnék arról, hogy kik is fognak innen kimenteni. - Műkereskedő vagyok. Bármit megszerzek, amit az ügyfél szeretne… bármi áron. Talán pont elég ennyit elárulnom, okos fiú, ebből összetudja tenni a dolgot, esetlegesen túl is gondolhatja azt. Mindenesetre ennél többet nem árulhatok el. - Angelo, mi végig megbíztunk egymásba, igaz? Megerősítést várok tőle, majd csak ennek fejébe kérdezem meg a következőt: - Akkor elárulod nekem, hogy kik jönnek értünk? Meglehet, hogy nemleges választ kapok, mert érzékeny témára tapintottam. De szeretném tudni, hogy végre haza mehetek-e, vagy még egy nagyon hosszú utazás vár-e rám, annak érdekébe, hogy élve kijussak ebből az országból. Lassan kezd hajnalodni és fénybe borul a dzsungel. Már jónéhány órája annak, hogy kiszabadultunk, a titokzatos nő még mindig mélyen alszik és azt hiszem én is kicsit visszatudtam tölteni az energiáimat. Ahogy a fény, az omladozó házikót bevilágítja, kibújok a pulóveremből, annak ellenére, hogy vacogok és megnézem a karomon lévő lőtt sebet. Már régen nem vérzik, csak sajog, de láthatólag nincsen komolyabb bajom, csak horzsolt a golyó. Felállok és hogy kinyújtóztassam a végtagjaimat kimegyek a kunyhó elé kicsit szétnézni. A gondolataimba mélyedek, mikor valami megcsapja a fülem. -HELIKOPTER! – Ordítom el magam. – JÖTT EGY HELIKOPTER!
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Egy ilyen nap után nagyon nehezen érkeznek az álmok. A csendes percek alatt, mikor lehunyom szemeimet, néha azt képzelem, hogy ez az egész talán meg sem történt, hanem csak egy intenzív álom részese vagyok, s hamarosan felébredek belőle a saját ágyamban. Lilly hangja azonban visszarángat a valóságba. - Ha mégis visszajönnek... - megkocogtatom halkan a fegyverem. - Akkor agyonlövöm az összeset. Bőven van még töltényem. - túlságosan sokszor szerencsére nem kellett használom, így az a temérdek töltény, amit magammal cipelek, még érintetlenül lóg rajtam. Hiába vagyunk közel a végéhez, még most is megtörténhet bármi, így nem árt résen lenni. Ettől függetlenül halk sóhajjal merengek el Lilly története közben, azon agyalva, hogy mi lett volna, ha megtaláljuk azt a temérdek kincset. - Én biztosan belefulladtam volna. - a kapzsiság hamar kiszól belőlem. - Nem is feltétlenül a sok arany és tárgy izgatna, hanem a tervek. Fegyverek és egyéb gépek pontos rajzai... - amiket én építhetnék meg... Szép álmok ezek, kár, hogy ennyire messze vannak a valóságtól. Én sem tudnék egy tárgyat ennyire fanatikusan üldözni, mint ahogy azt a náci vezetőnk tette. Neki már a tekintetében is ott volt az az őrült csillogás, ami hajtotta előre. - Bármi áron? - biccentem hátra a fejem a falnak egy apró, ám annál kifejezőbb mosollyal. - Ezzel mindent elmondtál. Mégsem vagy olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre tűntél a hajón. Bár... Jobban belegondolva... Talán már akkor sem tűntél annak, csak elterelte a figyelmem az, hogy fogoly szerepben voltál. - vonom meg a vállam, hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Pont én? Mindenki sáros. Csak valakinek a keze lóg bele, valaki már fuldoklik benne. - A bizalom azért erős túlzás... - nevetem el magam halkan. - Ne aggódj, akik jönnek értünk, ők hozzám tartoznak. Ott rakunk le, ahol mondod. - próbálom őt biztatni, de hát érthető, hogy még mindig kétesnek látja az egész helyzetet. Ettől függetlenül nem hazudok, ha végre megérkezik a felmentősereg, akkor az elkönyvelhető annak, hogy megmenekültünk. Minden eltelt perccel közelebb kerülünk ehhez, s az éj folyamán talán egy nagyon keveset ugyan, de sikerül aludnom. Hatalmas a csend. Csak a körülöttünk levő természet zajong, de ez a nagyvárosi zsongáshoz képest idilli. Nem tudom, mennyi idő telhetett el alvással, mennyi forgolódással vagy agyalással, de végül Lilly hangja töri meg a csendet. Azonnal felpattanok a helyemről, s még a furán mozdulatlanul fekvő nőt is megpaskolom, hogy keljen, mielőtt kimennék a romos kunyhóból. Ezután már nem foglalkozok vele, hanem Lilly mellé állva bemérem a helikopter irányát, s amint felbukkan a fák mögött, úgy kezdek el integetni, mint valami őrült. Nagy szerencsémre hamar észrevesznek, s egy tíz perces keringés után végre le tudnak ereszkedni a füves terület egy részére. Olaszul magyarázó alakok szállnak ki onnan fegyverrel a hátukon, akik testvérükként üdvözölnek engem. Nem véletlen, széles a rokonság, s egyetlen csepp vérünk teljesen biztosan közös. - Mássz fel, én addig szólok annak a nőnek. - utasítom Lillyt, akivel a többiek igazán segítőkészek, én pedig megindulok a kunyhó irányába. Ugyanúgy fekszik. Azonban sajnos most nincs időnk arra, hogy felvegyem az orvos szerepét és megvizsgáljam, így egyszerűen felkapom kihűlt testét, s megindulok vele a helikopter irányába, mely azonnal indul, ahogy mindketten a gépben vagyunk. - Lehet, hogy meghalt. - közlöm Lillyvel már akkor, mikor pár méterrel a föld felett vagyunk. S én bármennyire is tartom magam jónak, sajnos nem csak a fényes oldalam létezik, épp úgy, ahogy a családomnak sem. Ha meghalt a nőszemély, mindegyikünk arra szavaz, hogy dobjuk ki őt a gépből, s vesszen el a tengerben. Csak ha Lilly ragaszkodik hozzá, akkor marad, de innentől kezdve az ő dolga lesz az, hogy eltemettesse. Ha viszont még él, csak rosszul van esetleg... Az is rá marad, hiszen köztünk nincs orvos. Bárhogy is történjék, Lilly teljesen biztosan haza fog kerülni, vagy épp arra a helyre, ahova mondja. Hosszú út áll előttünk, de a pirkadat fényeiben visszanézve a dzsungelre, ahol aprón még látszik a beomlott barlang... Ezután a kaland után még a hetekig tartó utazás sem tűnne hosszú időnek.
Kezdőlap
