„ Veszélyes-e egyedül érkezni egy raktárokkal teli épületbe? Ráadásul úgy, hogy egy több ezer dollárt érő festmény van a kezemben? Valószínűleg igen, és mi van akkor? Odaadom a táskát, elveszem a pénzt és már készen is vagyok. Semmi bajom nem eshet, nincs mitől félnem.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal szálok ki a liftből, ami a második emeletre hozott fel. Este tízóra van, csak azok vannak az épületben, akik szintén rejtegetni akarnak valamit. Persze éppen ezért is jó ez a helyszín, senki nem szól senkihez, megsem kérdezi, hogy mit keresel itt. Határozott léptekkel haladok, az útvesztőhöz hasonlító folyosókon, egészen addig míg az egyik kék ajtón meg nem láttom a 3688-as számot. Nagylevegőt veszek majd bekopogok, szinte azonnal fel is nyílik az ajtó. A cipőm kopog a padlón, ahogyan belépek a raktárhelységbe, ám mögöttem nem csukódik le újra az ajtó. - Üdvözlöm Mr. P! – Nagy mosollyal az arcomon, lépek közelebb az előttem álló alacsony, zömök férfihez. - Miss.! – Csókolja meg a kezem. A tekintetemet elfordítom az ügyfélről, és a két mellette álló férfire emelem azt. Az egyiknek ott van az az aktatáska kezében, ami nekem kell. - Ne aggódjon miattuk, csak a formalitás kedvéért vannak itt. – „Formalitás, hát persze, gondolhattam volna. Ez nem lesz egy egyszerű üzlet.” - Elhozta a kicsikét? – Kicsikeként gondolni egy ilyen obszcén műre? Érdekes, ám semmikép nem bíztató. - Természetesen. - Bólintok, még mindig mosolyogva. Vidámnak és még inkább megbízhatónak kell tűnőm, persze nem csak annak tűnők. Ám velem ellentétben Ő valamire készül, érzem a zsigereimben. - De előbb a pénzt, és csak utána a festményt. - A szokásos módon. – Reakció képen csak bólintok. Pontosan, úgy ahogy szoktuk. Ugyanis Mr. P. nem először vásárol nálam. Már a sokadik művet szerzem meg neki. És akkor jogos lehet a kérdés, hogy mért nem bízom meg benne? Az ördög sosem alszik, azt tudom, hogy az ügyfél a francia maffiának dolgozik, így megvan rá az esély, hogy átver és az aktatáskában a pénzem helyet, valami más van. Mr. P. csak bólint, majd ránéz a jobbján lévő férfire, aki erre előre lép és a közöttünk lévő fémasztalra helyezi a táskát, amit szó nélkül ki is nyit, azután pedig elfoglalja az eredeti helyét. - Szabad? – Egy lépést közelebb lépek, és a figyelmemet teljesmértékben a pénzre fordítom. Belenézek, majd jobbról az első köteget kiveszem. Alaposan átlapozom, minden egyes darabot megfogok és picit megdörzsölőm rajta a tintát. Azt vizsgálom, hogy hamisak-e. Ilyenkor figyelem a papír minőségét, színét, és a nyomtatást is. Ha eredeti bankjegyről beszélünk, akkor nem csak sima papír érzete van a felületnek és egyenletes a színe is. A nyomtatása pedig kicsit kitüremkedik, nincs egy síkban a papírral, illetve nem is szabad neki egy kicsit sem elmosódnia. Ezt a vizsgálatot addig folytatom míg el nem érek az utolsó, ötödik kötegig. Az első kettő bankjegy rendben van, ám utána valami furcsaságra figyelek fel. Mintha vékonyabb lenne a papír és csupán egy kicsit kenődne is a festék. Tényleg csak kicsit, alig észrevehetően, avatatlan szemnek fel sem tűnne. Ám nem csak a harmadik szászdolláros ilyen, hanem a kötegben lévő maradék tizennyolc is. Ez hamis. Visszadobom az asztalra. - Nincsen üzlet. – Mélyen az előttem álló férfi szemébe nézek, a feje elkezd vörösödni. - Hát észrevette. - Gúnyos vigyor ül ki az arcára, ám az az álca ellenére is lassan rákvörös lesz. - Magát nem lehet becsapni, Kedves. De hát mit tehettem volna, maga időközben emelt az áron, én meg csak megpróbáltam megfelelni a szerződésének. Megszorítom a kezemben lévő táskának a fülét, majd egy lepést hátrálok. - A szerződésben az is benne áll, hogy hamis pénzt nem ál módomban elfogadni. – A szemkontaktust még mindig tartom. - Nekem kell az a kép. Így most, szépen ide adja. - Nekem meg a pénzem kell, ha nincs pénz, nincs festmény. Ennyi. Viszlát! – Ezzel a végszóval hátat is fordítok a férfinek, és gyors léptekkel keresem a kijáratot. Nem hallok magam mögül lépteket, így a szapora légzésem, kezd vissza állni. Azt hittem, hogy baj lesz, hogy majd nem engednek el, esetlegesen a pénz és a festmény nélkül kell távoznom. Ha őszintének kell lennem, még furcsállom is a dolgot. Ha ennyire kell neki a mű, akkor miért nem jön utánam? Mért nem volt akaratosabb? Ahogyan elhaladok egy raktárhelység mellet, hírtelen motoszkálást hallok, összerezzenek. Kapkodva fordítom hátra a fejemet, hogy követ-e valaki és lépteimet egyre inkább szaporázom. Hangosan kopog a magassarkúm a beton padlón, ahogyan befordulok az egyik kanyarba. Puff! Majdnem elesek, ahogyan neki sétálok az egyik emberének. Meglepettségem miatt lefagyok egy pillanatra, ezért az ki is használja és kikapja a kezemből a táskát, majd belenyomja az övét.. - Mr. P. azt üzeni, hogy az alku rá eső részét ő teljesítette, most maga jön. A marcona megjelenésű férfi legalább kétméter magas, vállai szélesek. És hát hogyan is fogalmazzak? Nem szeretnék vele összefutni egy sötét sikátorba. Szinte ösztönösen próbálom kikapni a kezéből a saját táskám, ám az akció érthető módon nem volt sikeres. - Viszlát! – A férfi hátat fordít, majd elindul a folyosón. - Mondja meg a főnökének, hogy holnap a rendőrségen megtalálja a hamis bankjegyeit, és az aláírt szerződést. – Az alak megtorpan, majd szinte drámaian lassan visszafordul. - Úgy sem teszi meg. - Valóban így gondolja? – Húzom fel az egyik szemöldököm. Komolyan gondolom, én magam vinném el a rendőrségre, még akkor is, ha én is börtönbe kerülök. Ám az információim sokkal értékesebbek a hatóság számára, mintsem, hogy vádalkuval ne engednének el. A drámai lassúsága hírtelen eltűnik és szinte rohanó léptekkel közelít meg újra. Egészen közel jön és a falhoz szorít. - Biztos van Magának is családja, és ha megteszi, hát mi megkeressük őket. A mélyhang szinte a csontomig hatolt. Persze, hogy féltem a családom, de ha most nem állok ki magamért, sosem fognak többet komolyan venni. És bízok benne, hogy biztonságban vannak, hogy ha mégsem voltam elég alapos, akkor majd a rendőrök védik meg őket… bízom benne. - Kérem ne másszon bele a személyes terembe. – Ezzel a mondattal belenyomom a cipőm sarkát a lábába. Ám nem fordulatot vesznek az események. Bár biztos vagyok benne, hogy valamicske fájdalmat okoztam a pasasnak, ám nem eleget. A nyakamnál fogva emel fel. Levegő után kapkodok. - Kislány, ha gondolod most is lerendezhetjük ezt a dolgot, vagy távozhatsz is. – Elejtem a kezembe lévő táskát, és mindkét kezemmel kapaszkodok az övébe, hátha tudok enyhíteni a torkomon lévő nyomáson. Szabadulásomra kevés esély van.
Elbúcsúzva a többiektől, haza felé sétálok a raktárak közt. Szokásos útvonal, semmitől sem tartok, ezek a raktárak rég üresek és nem is vannak használva. De az egyik mellett elmenve, meghallok egy női és egy férfi hangot. Hm. Nem úgy hangzik, mint egy pár, akik épp egy koszos gyárban készülnek egymás szükségleteit kielégíteni, viszont úgysem, mint akik épp most akarnak betépni. Megrázom a fejem, semmi közöm hozzá. Már épp mennék tovább, de megüti a fülem, amit hallok. Erőszak? Mi a fene van itt? Belesek egy törött ablakon, és amint látom, hogy egy nőt a torkánál fogva emelnek fel, egyből gyorsabban kezd el a szivem verni. Lemászok a dobozról, majd felkapom az egyik lécet és besomfordálok. Elég halk vagyok ahhoz, hogy ne halljon meg a férfi. Amint elég közel értem hozzá, nagyot lendítek a falécen, annyira hogy félbe is törik, de legalább a célját elérte. Ájultan esik össze a férfi, én pedig eldobom a kezemben lévő “fegyvert”. Viszont nincs sok időnk, hallom a lépteket és a halk beszédet. - Gyere! – Fogom meg a kezét és elkezdem húzni késztetve arra, hogy fusson utánam. Szerintem épp, hogy sikerül az egyik kanyarba behúznom a nőt, mielőtt észrevehettek volna. A falnak nyomom, és az egyik kezemet a szájára teszem, míg a másiknak a mutatóujját a számhoz emelem, hogy maradjon csendben. Ha bólint vagy jelet ad, elveszem a kezem a szájáról és picit hátralépek tőle, hogy ki tudjak kukucskálni és megnézni mi történik. Az a helyzet, hogy rossz irányba fordultam és innen csak arra van kifele, amerről jöttünk. - Mi a f@sz? Ezt biztos nem az a kis ribanc tette. – Akadt ki és üvölt egy fiatalabb férfi. Gondolom ő is hasonló lehet, mint a társa, akit nemrég ütöttem ki és még mindig ájultan fekszik a földön. Ez a férfi találja meg a kettétört falécet, amit fegyverként használtam. A fejem kong, ahogy a viszhangba hallom a léc koppanását a raktár üres padlóján. Azt látom, hogy egy másik felé fordul, mintha valami parancsot várna. Nos, ő lehet a főnök. - Nos, akkor van egy segítője. Tudtam, hogy nem buta egy nő! – Látom a fickó arcán azt a fura vigyort, amitől még jobban elkezd verni a szivem. Azt hiszem nem jó helyen vagyok, már megint. Hogy miért nem tudok egyszer taxival hazamenni. Most a tv előtt kéne ülnöm egy hideg sörrel a kezemben. - Kapjátok el! Őt is és azt is, aki vele van és hozzátok ide. – Hangja parancsoló és nemleges választ nem tűrő. Most ütött az órám, ha elkapnak. - Élve vagy halva? – Kérdez rá, de szerintem ahogy a fickó ránéz, nem kell túl sokat várnia a válaszra. Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani. - A nőt élve. A társát, ahogy sikerül… - Hát ez nem túl jó. Nekem miért kell mindig ilyenekbe belekeverednem? Csak tudnám ezt a “hős” üzemmódot, hogy lehetne kikapcsolni. Felegyenesedek és a nőt nézem, majd eltekintek a folyosónak a végefelé. Más választásunk nincs, mint itt végig menni azt lesz, ami lesz. - Arra. – Suttogva bökök a fejemmel a sötétség felé, elég magabiztos vagyok, holott fogalmam sincs, hogy hova vezet. Én halk léptekkel elindulok, ha jön velem, akkor jön, ha nem, akkor reméljük neki a legjobbakat. Azt eldöntöttem, hogy nem szeretnék meghalni, így tovább folytatom az utam, egyedül vagy vele, ez rajta múlik. Egy kereszteződéshez érkezek, amitől elfintorodik az arcom. Az sem segít a döntésképtelenségemben, hogy a fülemben hallom a szívem dobbanását. Remélhetőleg nem egyedül jöttem erre, így hátrafordulhatok a nő felé. - Oké, fogalmam sincs. Válasz egy utat! – Suttogom, hogy ne hallják meg, mert valahogy úgy hallom, mintha a nyomunkban lennének. Viszont magamnak is félő bevallani, de ez a menekülés adrenalinnal tölt el és feljönnek a tinédzseréveimben emlékek. Tudom a nosztalgia most nem a legjobb, de remélhetőleg ezzel is el tudom terelni a gondolataimat, hogy bekerültünk egy labirintusba.
A torkomon a nyomás erősödik, már-már az ájulás fenyeget, mikor… Puff! A fogva tartóm összeesik. Ahogy a nagy test a padlóra kerül, egy újabb, ám sokkal vékonyabb férfivel találom magam szemben. Megmentet engem, így minden ellenkezés nélkül követem, mikor arra kér. De előbb a két fekete aktatáska közül felkapom az egyiket. Csak reménykedni tudok benne, hogy a kép van benne. Olyan halkan követem újdonsült megmentőmet ahogyan tudom, lábujjaimon lépkedem, hogy a cipő sarka ne csapódjon neki a hideg padlónak. A szívem a torkomba dobog, a légzésem szapora. Szóra nyitnám a számat, de erre lehetőségem sincs, rögtön rátapasztja a férfi a kezét. Értem én, maradjak csöndben, legyen. Jelzésképpen lágyan bólintok. És még milyen jó, hogy csöndre intenek. Amint elveszik a szám elől a kezet, meghallom egy másik férfi hangját. Kicsit fáj az egómnak, hogy nem nézik ki belőlem, azt, hogy megtudom magam védeni. Persze érthető is a dolog, elég nagy erő kell annak, hogy bárkit így fejbe csapjanak, és hát igen, nem vagyok benne biztos, hogy bennem megvan. De azért még is fáj, ha másnem, akkor az, hogy ennyire látszódik. Gondolataimból egy hatalmas csattanás szakít ki. Az egész épület zeng, ahogyan, feltehetőleg a földhöz vágja, Mr. P. embere a léc darabot. Az épülettel együtt a fejem is zeng. - A picsába. – Szalad ki halkan, alig észrevehetően a számon. „Basszus, basszus, basszus! Bajban vagyok / vagyunk. „Nem kaphatnak el sem engem, az előttem álló férfit meg pláne nem. Nem hagyhatom azt, hogy valaki az én hülyeségem és felelőtlenségem miatt kerüljön bajba, netalán megöljék. Nem, nem. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom. A légzésem még szaporább lett mint volt, ajkaimat hol résnyire nyitom, hol harapdálni kezdem, ahogyan gondolkodom. Ki kell jutnunk az épületből, minél gyorsabban. De hogy? Tudtommal az egyetlen kijárat pont arra van, amerre, most nagyon nem kéne mennünk. Elnézek az előttem álló férfi mögé. Az ablakok! Talán kitudnánk rajtuk jutni… , ha nem a másodikon lennénk. Ahogyan visszafókuszál a szemem, a férfi szemébe nézek, összetalálkozik a tekintetünk. - Arra. – Fejével bök jobbra az előttem álló alak. Én csak bólintok egyet. Már tennék egy lépést, mikor eszembe jut valami. „ A cipőm. Basszus! Ebbe nem mehetek.” Szinte reflexszerűen veszem le és fogom a kezemben. Nem hagyom veszni, a kedvenc pár cipőmet. Szinte futó lépésbe érem utol, majd követem az előttem haladó alakot. Megpróbálok olyan halkan lépdelni ahogyan csak tudok, minden érzék szervemmel arra figyelek. Egészen addig míg választás elé nem lettem állítva. A mellettem álló pasira emelem a tekintetem, majd az elágazás jobb oldalára, aztán a baloldalára és végül vissza rá. Nem tudom, fogalmam sincs, és az sem tölt el bíztató érzéssel, hogy ő sem tudja. Csapdába estünk. Mindegy csak haladjunk, a fülembe dobogó szívemtől amúgy is olyan mintha, lépteket hallanék a hátunk mögött. - Erre. – Indulok el balra. Remélhetőleg követ, ha nem, akkor pedig remélem, hogy sikeresen kijut. Határozott léptekkel megyek előre, egészen addig míg nem egy újabb kereszteződéshez nem érünk. Már fordulnék oda, a remélhetőleg, mögöttem haladó férfihez, mikor jobb oldalt kiszúrok, egy nyitott ajtajú raktárat. Pont annyira van felhúzva a kék ajtó, hogy alatta átkúszhatunk. Ha eddig követtet a „megmentőm” oda fordulok hozzá. - Oda gyorsan. – Mutatók afelé az ajtó felé. Majd elhajítom a cipőimet, úgy, hogy egy bal oldalt lévő raktár ajtajának csapódjanak. Bebújok a raktárba, és egészen az ajtó melletti falhoz húzódok, hogy még véletlenül se lássanak meg ha bevilágítanak. - Arra mentek, gyorsan!– A csali úgy tűnik, hogy bevált. Hangosan fújom ki a levegőt, ahogyan megnyugszom. - És most? – Teszem fel a kérdést ha a férfi úgy tett, ahogy mondtam. Ha nem akkor pedig magamnak. Még is mi a fenét kéne most csinálni?
Nem tétovázok, miután leütöttem a fickót. Megfova a nőt, már húzom is fedezékbe, mert valahogy rossz előérzetem van, hogy a társai is hamarosan fel fognak bukkanni. Nem is tévedtem, mert amint behúzódtunk, már meg is jelentek. Amint megbizonyosodok róla, hogy a nő csendben marad, el is veszem a kezem a szájáról. Bár azért hevesebben ver a szivem, nehogy elkezdjen kiabálni, mert ki tudja, lehet velük van. Kicsit összerezzenek, mikor a deszkát a földhöz vágják. Az üres raktár, csak úgy kong ettől. Nyeltem egyet, mert megint rossz helyen voltam, rossz időben. Kezdem azt hinni, hogy engem üldöz a baj. Mielőtt észrevennének, elindulok és a szemem sarkából látom, hogy jön mögöttem. Ez kicsit megnyugtat, mert akkor biztos lehetek benne, hogy nem velük van. Pár lépést megyek, mikor megállok, hogy a nő után nézzek, aki épp leveszi a cipőjét. - Hé, mit csinálsz? Tele van a föld üvegdarabokkal. – Suttogok, de mégis hallani a hangomon a nemtetszésemet. Még a végén belelép valamibe. Mivel úgyis lassabban kéne menni, hogy egy nesz se keletkezzen, így támad egy ötletem. Odaállok mellé, majd a karjaimba veszem, olyan lassan, hogy felkészülhessen rá mit fogok csinálni és ne sikítson. Akkor valószínűleg végünk lesz. Még jó, hogy járok kondiba, így könnyedén tudok vele menni. A kereszteződésnél megállok és leteszem, mert azért elfáradtam hurcolászni őt, viszont így a lábai biztonságban voltak. Tanácstalanul állok előtte, hogy merre menjünk. Mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy újra fel tudtam venni, elindult az egyik irányba. Mivel határozott volt a hangja, így utána mentem. Remélhetőleg tudja, hogy mit csinál és hogy mere megyünk. Ezt a raktárat nem ismerem, de van egy olyan érzésem, hogy csak ott tudunk kimenni, ahol bejöttünk. Pillanatok alatt zajlik le a következő perc, alig van esélyem bármit is mondani, már az ajtónak is vágta a cipőjét. Lehet, hogy az lett volna a kijárat, amúgy? Mellesleg hallom a magam mögött trappoló hangokat, miszerint futnak a zaj irányába. Ezért követem a lányt és bebújok mellé a raktárba. A falhoz simulok és reménykedek benne, hogy ide nem néznek be. Be I hunyom a szemeimet, mintha akkor nem látnának. A fülemben érzem a heves szívdobogásom, és még levegőt is elfelejtek venni. Voltam már pár szorult helyzetben, de ez más. Mikor hallom, hogy tovább állnak, kifújom a levegőt. - Öhm… Várjuk meg míg elmennek? Látsz rá esélyt? – Kicsit bizonytalanul suttogok, nem hiszem, hogy hagynák a nőt elfutni. Lehet látott valamit, mert ahogy őt megláttam, amint fojtogatták, hát másra nem tudok gondolni. - Ötletem sincs. Valahogy vissza kéne jutnunk oda, ahonnan jöttünk, mert ott a kijárat. – Végül egy megoldásra jutok, ami nem igazán tetszik. Elég nehéz lesz kiosonni úgy, hogy ne lássanak meg, ráadásul még cipő sincs rajta. Tanácstalanul nézek az előttem állóra, hátha ő valami más megoldásra jutott. Abban biztos vagyok, hogy hívni, nem hívhatunk senkit. Az ilyen raktárakban nem az éppen legális üzleteket szokták lebonyolítani. Márcsak a saját példámból kiindulva, de valahogy belőle se nézem ki, hogy épp tisztességes üzletet próbált összehozni itt és ilyenkor.
Éppen kapom le a cipőmet, mikor a velem szemben álló férfi nem tetszését nyilvánítja ki. Halkan mutatom meg neki a cipő sarkát. Inkább lépjek üvegszilánkba, minthogy elkapjanak. Ezért én nem is aggódnék, de úgy tűnik, hogy a srác ezt helyettem is megteszi. Lassan közelít felém, mintha csak egy lassított felvétel lenne. Majd felkap az ölébe. Mélyen bele nézek a szemébe, egyik szemöldököm felcsúszik a homlokomra. Nem is igazán értem a tettét. Egyrészt dacol bennem a független nő, hogy mért kellet felvennie, megoldom magamtól is. Másrészt pedig nagyon hálás vagyok neki, amiért nem csak, hogy megmentett, hanem még a lábaim állapotára is figyel. Így végig gondolva sokkal inkább nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel, mint az ő tettei miértségével. Egymás után jönnek a kanyarok, egy ponttól kezdve – ahonnan már biztonságos a lábaim számára is az út– már talpon haladtam. Egy bizonyos pontig úgy is tűnik, hogy átvettem a határozottabb fél szerepét. Úgy, hogy jómagam sem tudom, hogy jó döntéseket hozok-e vagy sem. De a szemem előtt mindenképpen az forog, hogy legalább őt menekítsem ki valahogy. Bebújva a raktárba a szívem hevesebben dobog, mint valaha. - Ez attól függ. – Válaszolok, miközben remegő kezeimmel próbálom meg a nálam lévő aktatáskát kinyitni. Ha a kép lesz benne, biztosan nem fognak minket itt hagyni, ezért jöttek, enélkül nem távoznak. Ha viszont a pénz, van rá esély, hogy megunják a macska egér játékot és békén hagynak minket. Persze azt nem tudhatom, hogy a kijelentésem után, miszerint a hamis bankjegyekkel elmegyek a rendőrségre, mennyire fognak megbízni bennem és mennyire kockáztatnak. A férfi válaszára miszerint neki sincs semmi ötlete, újra ajkaimat kezdem harapdálni. Oké, valószínűleg minden attól függ, hogy mi van ebben a táskában. Leteszem a földre az aktatáskát, majd mielőtt felemelném a tetejét, a partneremre nézek. - Bármit is látsz, nem mondhatod el senkinek. Oké? – A mondat végi kérdés sokkal inkább volt költői, mintsem valóban érdekel, hogy elmondja-e valakinek. Nem tudom, hogy mi van benne és, hogy erre hogyan fog reagálni, de csak ennek függvényében tudunk tovább gondolkodni a sorsunkról. Különben is biztos vagyok benne, hogy ő sem csak sétálgatni jött ide, hanem jó oka volt neki is, hogy rejtve maradjon. Lassan emelem fel a táska tetejét, szemeimet becsukom és csak akkor nyitom ki az egyiket, mikor már látszik a hordozó tartalma is. Basszus….? A várt festmény helyett, az öt köteg pénz van benne. Mély levegőt veszek, majd kifújom hangosan. - Nos, van rá esély, hogy itt hagynak minket. – Vettek a srác felé egy halvány mosolyt. Ez így oké, de hova tovább. Az egyetlen esélyünk az lenne, ha feladnám magamat. Engem úgy sem bántanak, ő pedig megmenekülhetne. - Figyelj csak! – Kezdek bele a gondolat menetembe, miközben felállok. - Mi lenne, ha itt maradnál, én meg beszélnék velük? – Kíváncsi vagyok a megmentőm reakciójára. Viszont mondjon bármit is, Ő nem tudja, amit én, hogy ha visszaadom nekik azt az egy köteg bankjegyet, akkor valószínűleg kisétálhatunk innen sértettlenül.
Ahogy a szemeibe nézek valahogy sejtem, hogy nem tetszik neki az, hogy felkaptam, de inkább ez minthogy egy üvegszilánkba belelépjen. Akkor biztos, hogy a sikításától hamar megtalálnának. Így nem is foglalkozok vele, inkább el is indulok vele az egyetlen irányba, amerre tudunk menni. Gyorsan követem őt az egyik raktárhelyiségbe, de nem hiszem, hogy ezzel megúsztuk. A sejtésem az, hogy csak egy irány van a kiútra, ahol bejöttünk, de ott épp nagy tanácskozások mennek, hogyan találják meg a nőt és persze engem. A nagy elmélázgatásom közepette csapja meg a fülemet a hangja. Ekkor fordítom felé a fejemet, de még mindig a falnak simulok. Követem a szemeimmel, hogy mit csinál. Gondoltam, hogy a táskának köze lehet az üldözésnek. Összeráncolom a homlokomat és kíváncsian várom, hogy nyissa ki. Akarom tudni, de kb úgy haladunk, mint mikor egy hosszabb reklámot leadnak a film közepén vagy az izgalmas résznél lesz hétvége. Sóhajtok egyet a kérdésére, sejtettem, hogy nem cserkész sütit árult a fickónak. - Na ja, mintha nem jöttem volna rá magamtól, hogy illegális dolgokkal foglalkozol. – Forgatom meg a szemeimet és még fel is horkantok. Gondoltam, hogy nem azért mászkál itt, mert épp legalális üzletet készült kötni. Az meg, hogy ne mondjam el senkinek, csak megrántom a vállaimat. Mintha bárkit is érdekelne, ha elmondanám. Viszont a kíváncsiságom hajt és amikor lassan nyitja fel a táska fedelét, kicsit oldalra dőlök, hogy belelássak. Pénz… Ki hitte volna… Mielőtt észrevenni, csak felegyenesedek és kifele kukucskálok, mintha semmit se láttam volna. - És miért? Szerinted az ilyen figurák hagyják, hogy meglopd őket és milliókkal rohangálj? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm, bár ezzel a kérdéssel le is buktattam magam, hogy láttam a táska tartalmát. Bár azaz érzésem, hogy tudja. Viszont nem tartom valószínűneg, hogy elmennek mielőtt megtalálnának. Nos, nem számoltam meg a pénzt, de az látszik, hogy nem tízezer van a csomagban. Az is lehet, hogy nem millió, de kit érdekel? Elveszek a részletekben a fejemben lévő vitatkozás közepette, mikor észhez térit egy rendkívül ostoba tervvel. - Igen, ez remek ötlet. Elvégre az előbb is sikeres volt a beszélgetés… - Kicsit dühös vagyok és hiába suttogok, azért kiérezni rajta. Ha elfelejtette volna, pont azért vagyunk itt mert az előbbi beszélgetés sem sikerült fényesre. Igaz, nem tudom az előzményeket, én már csak annyit láttam, hogy fojtogatják, de a pénzt látva, gondolom a beszélgetésük nem sikerült. - Inkább próbáljunk meg kiosonni. – Kifújom a levegőt és picit kidugom a fejemet, hogy lássak. Úgy néz ki, hogy nincsenek itt és már neszt sem hallottam egy ideje. Ránézek a mögöttem lévő nőre, hogy mit gondol. Elvégre, ha elkapnak még mindig “megbeszélheti” velük, mielőtt megölnek mindkettőnket. Legalábbis engem. - Megpróbálhatnánk eljutni odáig, ahonnan elindultunk, és megnézni, hogy ott vannak-e. – Mondom az ötletem, bár az nem zárja ki, hogy itt vannak még, ha nem látjuk őket. Az is lehet, hogy a bejárat előtt álldogálnak, hogy mikor dugjuk ki a fejünket, mert ők is tisztában vannak azzal, hogy nincs hátsó kijárat. Vagy van és azt is őrzik. Egyre megy.
- Egyáltalán nem illegális, csak nem lenne jó, ha túl sok ember látná az üzletet. - És ez valóban így van. Semmilyen törvény nem tiltja a műtárgyak adás-vételét. Igaz, bizonyos kereteket szab neki, de még azt sem mondanám, hogy ezeket a határokat átlépem bizonyos üzleteknél, vagyis nem annyira. Ha ezt legálisan csinálnám, adóznom kéne, másrészről valóban van olyan, hogy nem éppen a törvényeknek megfelelő módon szerzek meg egy-egy tárgyat. Azonban ebben a szakmában egyáltalán nem jogszabályoknak való megfeleléssel van a legnagyobb baj, mert még az azokból származó veszteséget benyelném. De ha mindenki megismerne és viszonylag nyilvánosan zajlanának az üzletek, túl nagy feltűnést keltenék. Túl nagy kockázatot jelente nekem és a családomnak is. Jobb ez így. Ahogyan felnyílik a táska teteje 10.500 dollárral szemezek. Ez nagyon nagyon rossz hír. Egyrészről jobban örülnék a festménynek, másrészről ez azt jelenti, hogy majdnem 2000 dollárral megloptak. Persze, csak hogy legyen egy kis örömhír is, így nagyobb eséllyel fognak minket csak úgy itt hagyni. A mellettem álló férfire emelem a tekintettem, miközben vissza zárom a táskát. - Egyrészt, alig több mint 10.000 van a táskában. – Bár próbálom vissza venni a kioktató hangnememet, de nem vagyok benne biztos, hogy ez sikerül. - Másrészt, nem loptam. Adták, sőt, ők loptak meg engem. Mikor szóvá tettem… nos akkor értél oda. Be kell látnom, rossz vége lehetett volna a dolognak, ha Ő nincs. - Köszönöm. – Vettem oda röviden. Úgy tűnik, hogy az ötletem nem túl népszerű, azonban az ővé sem az. Az, hogy csak úgy kiosonjunk, sikeresen, hát nem is tudom. Nem túl sok esélyt látok rá. - Valószínűleg ott fognak minket várni. De ha beszélhetnék velük, akkor téged sem bántanának. Az üzlet megvolt, az áru náluk van, innentől kezdve nincs már nálunk semmi ami nekik kell. Hagyni fognak minket elmenni. Semmi nincsen nálunk, a pénz az enyém. Persze, a fenyegetésem miatt keresnek minket, de ezt a férfinek nem kell tudnia. Ha visszaadom nekik az a 19 bankjegyet, gond nélkül elengednek. - A lényeg az, hogy veled ne találkozzanak. Mert nem vagyok benne biztos, hogy egyben megúszod. Az igazság az, hogy engem nem bántanak, egy hajam szála nem görbül meg. De, hogy a velem lévővel mi lesz, hát azt nem is tudom. Az igazság az, hogy ezek a franciák nem nagyon szeretik bosszú nélkül hagyni a sérelmeiket. - És mi lenne akkor, ha elterelem a figyelmüket, Te pedig kiosonsz?
Ott állok felette és nézem, hogy mit csinál. Azért egy kicsit odébb döntöm a fejemet, amikor kinyitja a táskát, hogy belekukkantsak. Sóhajtok egyet, és ahogy elnézem nem erre számított. Én viszont még kételyek közt vagyok, hogy ez mennyire jó hír nekünk, vagy legalábbis nekem. Mégis csak elkezdték valamiért folytogatni és gondolom nem figyelmeztetés lett volna, hanem gyilkossági kísérlet, amibe belenyúltam. Nézek a szemeibe, ahogy elkezd nekem kioktató hangot szólni. Szerintem nem a legjobb pillanat most, hogy ezen veszekedjünk. - Szarok rá mennyi van benne. – Kicsit erélyesebben szólok rá, feszült vagyok, igazából nem is kéne itt lennem. Az meg nem igazán hat meg, hogy nem milliókról van szó, mégis csak pénzről beszélünk, ami elég sok embernek szívügye, főleg a bűnözőké. Nem szeretnek feleselegesen elveszteni akár egy pennyt sem. Én is ilyen vagyok. Viszont talán van rá esély, hogy feladják a keresésünket és lelépjenek, csak ki kell várnunk. - Akkor nagyobb esély van arra, hogy előbb lelépnek, csak ki kell várnunk. Miért akarnának minket, ha náluk az áru? – Rántom meg a vállaimat, egyelőre nem áll össze a kép, ha a pénz az övé, az áru meg náluk van akkor mi okuk lenne keresni minket? Jó, hát attól eltekintve, hogy épp folytogatták és én meg leütöttem a támadóját. De azért nem kéne ekkora kockázatot vállalni, bár nem ismerem őket, nem tudom, hogy milyenek. Viszont kezdem egyre jobban érezni a szivem dobogását a fülemben, pedig nem vagyok egy ijedős típus. Most az erőviszonyokat látva, azért kicsit elgondolkozok azon, hogy ez lesz-e életem utolsó napja. Az sem segít, hogy a gondolataimban elhangzottakat, szóban meg is erősíti. - Nagyszerű… - Forgatom meg a szemeimet, annyira tudtam, hogy nem kellett volna felkelnem ma vagy egyáltalán idejönnöm. Bár akkor ő is hallott lenne már, valahogy úgy gondolom. Vonom fel a szemöldökömet a felvetésére. Megmentem, azt hagyjam, hogy visszasétáljon a karjaikba? Akkor feleslegesen tettem kockára az életem. - És hagyjalak itt? – Költői kérdés, igazából nem akarok rá választ, mert amennyire megismertem ez alatt a fél óra alatt, tuti, hogy igennel válaszolna, de mielőtt ezt megtenné, folytatom. - Tényleg remek ötlet… Az előbbis csak letörölték a koszt a nyakadról… - Mondom gúnyosan, hogy emlékezzen erre, hogy az előbb sem teázni akarták meghívni. Valami mást kéne kitalálnunk, bár nem hiszem, hogy túl sokáig el tudnánk itt időzni. Abban sem vagyok biztos, ha elég sokáig várunk és úgy tesznek, mint akik lelépnek, hogy nem-e fognak minket várni odakint, mikor már azt hisszük, hogy biztonságos a terep. - És ha névtelenül kihivnánk a zsarukat? Meghallják a szirénákat, elmennek mielőtt ideérnek és nekünk is lenne időnk kiosonni. – Vetek fel egy másik ötletet, ami szerintem használható is lehetne. Az ilyen emberek, amint meghallják a rendőröket, egyből lelépnek, nekünk meg lenne időnk kiosonni és eltűnni a szomszéd gyárban. Vagy ha szerencsénk van, akkor messzebbre is tudunk jutni.
Érzem a kettőnk között lévő feszültséget. Nem bízik bennem és valljuk be, hogy miért is bízna? Itt vagyok, egyedül, egy rakás pénzzel és éppen folytogattak, mikor éppen találkoztunk. Enyhén szólva is, nem tűnhet túl fényesnek a helyzetem/helyzetünk. Érzem azt is, hogy habár ő kétségkívül egyre idegesebb, az én testemet valahogy, egyre inkább elárasztja a nyugalom. Félre húzom a szám és szemöldökeimet egy pillanatra összevonom, talán még egy kicsit meg is csóválom a fejem, arra reagálva, hogy így majd előbb itt fognak hagyni. Talán most már leginkább azért keresnek minket mert Ő leütötte az egyik testtőrt, azonban nem szabad elfelejteni azt az apró dolgot sem, hogy nálam van az a köteg hamis bankjegy, amivel néhány perce megfenyegettem őket. Nem tudom látta-e szavaira adott reakcióm, azonban úgy érzem, hogy jobb ha elmondom neki. - Nem vagyok benne biztos. – Pillanatnyi hatásszünetet tartok, csak, hogy egy kicsit ide tudjon koncentrálni. - A helyzet az, hogy van nálam egy köteg hamis bankjegy, amit valószínűleg az sem felejtetett el velük, hogy te lecsaptad az egyikőjüket. Nem láttom reális esélyét annak, hogy egyszer csak megunják a várakozást, így nem csoda, hogy hamarosan elő állok egy ötlettel. Persze miért is menne bele csak úgy. Miért akar megmenteni, miért szeretne ennyire becsületes lenni? - Nem, valószínűleg csak meg akartak leckéztetni, hogy ne váltsam be a fenyegetésem. – Bár minden erőmmel próbálok nyugodt lenni, de mégsem tudok az maradni. Ahogyan Ő is egyre idegesebb és feszültebb, én is az leszek, így az előbbi mondat ugyan olyan ingerlékenyen hagyja el a számat, ahogyan az Ő szavai is tették az előbb. - Hát remek! Hívjuk ki a rendőröket, aztán csukjanak le minket is és jobb esetbe a börtönbe rohadunk meg, rosszabba, ha kiengednek minket, akkor fognak ezek levadászni. – Ez semmi képen sem lehet opció. Ha börtönbe kerülök akkor a családom szívét töröm össze, ha nem akkor a saját magam pénztárcájával teszem ugyan ezt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy felkerüljek az újságok címlapjaira, úgy soha többé nem tudnék dolgozni. Mély levegőt veszek, annak nincsen értelme, hogy elkezdünk vitatkozni a semmin. Mindkettőnk érdeke, hogy kijussunk innen. - Nyugi! Gondoljuk át higgadtan a dolgot. – Érintem meg jobb kezem az Ő jobb vállát. Mély levegőt veszek, ezzel próbálom őt is kicsit megnyugtatni, azért, hogy újra elkezdhessünk gondolkodni. Néhány perc is eltelhet, mikor valami eszembe jut és előkapok a kézi táskámból egy kicsi, de rendkívül csinos revolvert. Belenézek a tárba annak ellenőrzése képen, hogy tele van-e. Majd elégedetten konstatálom, hogy igen. - Tudod hogy kell használni? – Még egy utolsó pillantást vettek rá, hogy biztosan nincs-e kibiztosítva, majd felé nyújtom, hagyj lássa, hogy miről van szó.
Látom rajta, hogy agyal valamin, de az biztos, hogy nem fog tetszeni, ami elhagyja a száját. Legalábbis eddig egyik ötlete sem tetszett, ahogy neki sem az enyém. Egyre jobb dolgok jönnek fel, én pedig idegességemben a kezeimbe temetem az arcomat. - Ó, hogy miért nem maradtam otthon? – A kezeimbe morgom a nagy költői kérdést. Pedig mennyivel szebb lett volna a napom, ha csak a kanapén fekve nézem a tv-t egy finom whisky-vel a kezemben. Sóhajtok egyet, majd felnézek rá, de látom, hogy kezd ő is feszültebb lenni, mint amilyennek mutatta magát. Amúgy sem értem, hogy miért akar ennyire nyugodt maradni, mikor a helyzet egy kicsit sem az. Magamat sem értem, hogy miért nem hagyom itt, hisz semmi közöm az üzletéhez és lehet hamarabb szabadulnék, ha szimplán hagynám, hogy a vesztébe rohanjon. - Nekem nem így tűnt… - Forgatom meg a szemeimet, de igazából a hangomból is hallgatja, hogy már meg se akarom magamat győzni, hogy jobb lesz, ha még bújócskázunk egy kicsit. Előbb-utóbb megunják és belátják, hogy hamarabb kapják el a nőt, ha máshol csapnak le rá. Akkor már én sem leszek a közelében, talán megúsznám, mert nem kerülte el a figyelmemet, hogy velem is el akarnak beszélgetni azért, amit tettem. Ez a gondolat pedig egy cseppet sem nyugtat meg. - Az ilyen emberek nem várják meg míg a zsaruk kiérnek. Hamarabb lelépnek, amint meghallják a szirénákat. Mire a zsaruk ideérnek, nekünk is lenne időnk kiszökni. – Rántom meg a vállaimat, ahogy elismétlem ugyanazt, amit már mondtam, mert úgy tűnt, hogy nem jutottak el a szavaim hozzá. Ismerem az ilyen fajta bűnözőket, mind egy forma. Kicsit sem nyugtat meg, ahogy a kezét a vállamra rakja, még rá is pillantok és csak egy mély levegőt veszek, amit ki is fújok. Talán ha kicsit lehiggadunk, jobb ötlettel is elő tudunk rukkolni. Figyelem, hogy mit csinál és egyáltalán nem tetszik, amit előhúz a táskából. Ennél még a zsaruk is jobb ötlet volt. - És az mennyivel jobb ötlet, hogy tűzharcba kerülünk? Gondolom nekik több és jobb fegyverük van, mint ez a revolver. – Vonom fel az egyik szemöldökömet, miközben átveszem tőle a fegyvert. Tudom használni, bár nem vagyok céllövő. - Mégis mi a terved ezzel? – Nézek fel rá, ahogy felemelem a tekintetemet a fegyverről. Kiváncsian várom, hogy mit is akar. Szerintem hamarabb leszednek minket, ha rájuk tartom a fegyvert, minthogy esélyem legyen meghúzni a ravaszt. Ami átfut az agyamon, hogy tartsam a fejéhez és, mint “túszom” sétáljunk ki. De ez is egy hülye ötlet, így inkább elhesegetem.
Kezdőlap
