Azt mondják a szabadságnak mindig ára van, amelyet többnyire úgy fizetünk meg, hogy nem is tudjuk: bármit teszünk azáltal sem leszünk újra szabadok. Csak másik kalitkába kerülünk.Álom élet, álom boldogság, amely illúziók habkönnyű felhőjén ringatózott. Sosem hittem, hogy egy napon majd véget fog érni, egy napon majd én leszek aki véget fog vetni neki.
Az ügyvédem azt tanácsolta ha lehet menjek vissza dolgozni, próbáljak meg az emberekkel pontosan úgy viselkedni ahogyan korábban, és lehetőség szerint kerüljem a felesleges magyarázkodásokat Robert halálával kapcsolatosan. Ha pedig úgy érezném akár egy pillanatig is, hogy sarokba lettem szorítva, akkor feltétlenül értesítsem.Nem éreztem szükségét. Elvégre a saját életemet képes vagyok irányítani.Gondoltam ezt akkor, majd egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a férjem nélkül szinte semminek érzem magam. A mindennapjaimat Robert határozta meg. Hogy ő mit akar, hogy ő mit és hogyan fog csinálni,és ebben milyen szerepet szán nekem. Ő volt az aki tulajdonképpen egy kézben tartotta a közös életünket, amibe nekem nagyon ritkán engedett bármiféle módon is bepillantást. Neki akartam megfelelni, úgy akartam mindent csinálni, ahogyan neki jó. Minden amit csak tettem és gondoltam, minden amit csak éreztem, még az utolsó lélegzetvételem is az övé volt. Szerettem a férjemet, képes lettem volna érte és miatta az egész világot is lángba borítani akár, ha arra kért volna. Egyetlen percig sem jutott eszembe, hogy mindaz amit ő irántam érez, még csak nyomokban sem szerelem. Használni és kihasználni. Ez volt a mottója mindig és ez igaz volt úgy az üzleti életre, a barátságaira, a kapcsolataira, mint rám. Kiemelt egy olyan életből, amely vakvágányra futott, egy olyan életbe, amelyben csupán időlegesen voltak fények, és egy ideje már a végtelen sötétségbe tart szinte eszement sebességgel. Egy ideig fel sem fogtam annak súlyát amit tettem. Egy ideig szinte még el sem hittem, hogy ami történt azt én okoztam, és nem valaki más. Mintha egy álomban lettem volna, vagy drogos utazás kellős közepén, melyben elmosódott képként villantak fel annak a végzetes éjszakának az eseményei. Nem én voltam….nem én voltam….hogy is lehettem volna én, amikor imádatom sosem szűnt meg felé?
Rémálmok gyötörnek azóta az éjjel óta, és noha képes vagyok felfogni, hogy én voltam aki újra és újra lecsapott rá, aki nem tudott megállni az elsőnél, aki teljesen kivetkőzve magából újra és újra szúrt….valahogy mégis idegen a gondolat.Hiányzik. Nincs nap, hogy ne gondolnék arra, mit meg nem adnék azért ha újra belépne az ajtón. Olyan napokon amikor minden jó volt, vagy legalábbis jónak tűnt. Kapaszkodom azokba a kevés napokba, amikor úgy hittem, hogy egy jó házasságban élek, hogy a férjem szeret, és mindazt amit tesz velem, amit folyamatosan rám erőltet csak azért van, hogy nekem jó legyen. Ő nekem akar jót mindennel.Én nem áldozat vagyok ebben a kapcsolatban, hanem az egyedüli vétkes, aki képtelen belátni, hogy a dolgok neki tesznek jót.
Buborék amiben létezem azóta a nap óta, hogy Darla átjött hozzám, aki összevakart a földről és segített abban, hogy mindenen túl legyünk. Bárcsak ő lett volna erre képes egykor, mondta, de ő akkor elmenekült. Nem nézett szembe a kudarcaival. Ő erősebb volt nálam, neki sikerült kimásznia Robert bűvköréből. Én még mindig a fényében fürdőzöm, pedig már csak árnyékok vesznek körül. Az ő itt hagyott árnyékai, melyektől tán soha nem leszek képes szabadulni.Megvan a történet, megvan a hazugságok egész hálózata, amelyet a hetek alatt szépen megtanítottak velem. Mégis van valami amit nem tanítottak meg: hogyan tudjak létezni ezekben a hazugságokban, mikor folyamatosan úgy bukik a felszínre a valóság, a személyiségem törékeny lelkülete, mint egy évszázadokig mélyben rejtező forrás. Nem fogom tudni egy napon majd megállítani, nem leszek képes az egyre inkább mardosó bűntudattal együtt élni, amit a tettem súlya okozott bennem. Néha úgy érzem, napok kérdése és összeroppanok az egész alatt. Megöltem valakit. Azt az embert, akit az életemnél is jobban szerettem. Azt az embert, aki megváltoztatta az életemet. Tudom milyen árat fizettem a szabadságomért. Elveszett minden ártatlannak tetsző illúzióm. Egyedül maradtam saját magammal, aki gyönge és tehetetlen. A külvilág felé felszegem a fejem, megpróbálom helyre rendezni az arcomat,megpróbálok a gyász mögött rejtőzve erőt gyűjteni. Csak nem tudom ez mire lesz elég,és meddig.
Két hete újra dolgozom. Elvégre az üzletnek haladnia kell tovább.Noha a hagyatéki eljárás még várat magára, addig is megbízott ügyvezetőként kell tovább vinnem mindent, amit a férjem hátrahagyott. Olyan dolgokra bukkanok a papírjai, és az iratai között, amelyeknek a létezéséről sem tudtam eddig. Olyan alakok jelennek meg az otthonunkban, akiket nemhogy korábban nem ismertem, hanem arról sem tudtam, hogy a férjemnek egyáltalán ilyen jellegű kapcsolatai vannak. A dolog pikantériája talán az, hogy volt olyan, akinek pár hónappal korábban ajándékba adott a férjem egy jól sikerült üzlet lezárásaként. Csakhogy másképp mutat valaki a fényben, a nappali megvilágításban, elegáns öltönyben, és illatos pomádéval bekent hajjal, mint egy vörös és neonrózsaszín szoba meglehetősen hívogató fényei között női ruhában és magas sarkú louboutin cipőben.Férfiként. A perverziókat többnyire elnyelik a falak és a mély sóhajok között elvesznek a pofátlanul kéjenc kívánságok. Arcpirítóan sokat tudok bizonyos emberekről, és ez amennyire hatalmat ad immáron nekem, éppen annyira veszélyessé is tesz.Szépen lassan ráébredek a saját erőmre, bár azt hiszem még nem tudom kezelni. Robert nélkül folyamatosan megbicsaklom és elesek. De talán egy napon már meg tudom tartani magam, egy napon majd ráébredek, hogy több vagyok annál, aminek eddig hittem magam.
- Ingrid kérlek, lennél olyan kedves áthozni a könyvelésről a múlt heti számlákat? Van néhány tétel amit nem találok a nyilvántartásban, és szeretném őket leellenőrizni. Köszönöm.
Mindig udvarias és előzékeny vagyok a lányokkal, noha tisztában vagyok vele, hogy egyiket-másikat vagy éppen talán mindegyiküket a férjem egyszer másszor ágyba vitte. Nem az ő hibájuk, gondoltam akkoriban, hiszen a férjem jóképű és meglehetősen erős kisugárzással rendelkező ember volt, bárkit képes volt kibeszélni a bugyijából. Hogy mennyire volt megalázó? Nem is tudom. Azt gondoltam, hogy vannak dolgok, melyeket én nem vagyok képes neki maximálisan megadni, éppen ezért másoktól kényszerül megkapni azt. Jó akartam lenni, mindenben, és talán az én bűnöm, hogy nem sikerült annak lennem. Azon az éjjelen azonban úgy hiszem egy pillanatra felébredtem, és rájöttem, mennyire megalázó feleségként osztozni az odaadásán. Hiszen az nekem járt volna. Egyedül nekem.
Ingrid egy apró, talán megszokott módon kedves mosollyal távozik, így én maradok csak a pultnál meg Jonara és persze az üzlet kissé távolabbi sarkában, szálfaegyenesen állva Anton a biztonsági ember. Megbízható és hűséges ember a férjemnek, és most már nekem. Bár azt hiszem, hogy Robert egykor nem csupán az üzlet védelme miatt rendelte mellém, hanem azért is, hogy szemmel tartson. Most már nincs kinek jelentenie, mégis Robert halálát követően is itt maradt, és azt mondta addig itt lesz, amíg szükségem van rá.
A bejárati ajtó lágy dallammal köszönti az új betérőt, én pedig néhány másodperces késéssel tekintek fel az előttem lévő papírokból. Jona éppen a középkategóriás nyakláncokat rendezi a kettes üvegasztal alatt. A számomra ismeretlen férfit figyelem, amidőn a léptei a pulthoz vezetik és megáll egyenesen velem szemben. Kíváncsian felvont szemöldökkel nézek rá, és a nevem említésére beleegyezően bólintok, hogy én vagyok akit keres. Még mindig meglepettség ül az arcomon, és tagadhatatlanul meglep a felbukkanása, mert úgy tudtam a nyomozást más vezeti. Ezek szerint bevontak még valakit az ügybe. Vagy esetleg még másokat is….amit csak egy dologgal tudok magyarázni: talán valami felkeltette az érdeklődésüket a bizonyítékokkal és a tanúvallomásokkal kapcsolatban. Darla azt mondta korábban nem kell semmiért idegesnek lennem, ő mindent elintézett, és az ügyvédem is folyamatosan arról tájékoztatott, hogy minden a legnagyobb rendben van, engem nem gyanúsítanak, nem kell újabb és újabb kihallgatásoktól tartanom. Biztatónak és őszintének ható lágy mosolyt erőltetek az arcomra, amelybe vegyül némi fájdalom is, mely egy gyászoló özvegy sajátja. Keserédes mosoly, mondanák erre sokan. De hát meg kellett tanulnom, hogy mindig az legyek, akinek éppen látni akarnak, Robert ezt várta el tőlem az ügyfeleit illetően. “Ó bébi, ne csodálkozz rá semmire, egyszerűen tedd amit kérnek tőled.És mosolyogj, az ég szerelmére, mosolyogj!”
Futólag nézek csak a jelvényére, nem szándékozom akadékoskodni rajta, vagy éppen bármit ellenőrizni, ugyanakkor nem felejtek el hangot adni annak, hogy miért is lep meg - egyebek mellett- a felbukkanása.
- Azt hittem még Bruce….- a keresztnév említése meglehet kissé talán árulkodó lehet arra nézve, hogy a nyomozást eredetileg vezető és az én kihallgatásomat végző tiszt meg közöttem meglehetősen jó viszony alakult ki. Lehet, hogy éppen ez volt a baj? Bruce nős és elég nagy köztiszteletnek örvend a rendőrség berkein belül. Pedig én nem csináltam semmit….csak kedves és előzékeny voltam. Mint mindig. A hatásról nem tehetek. Vagy nagyon is tehetek, csak éppen nem volt szándékos.Megköszörülöm a torkom, és a bizalmas megnevezést egy apró hümmentést még megengedve magamnak korrigálom.
-....úgy értem még Monspart hadnagy vezeti a nyomozást a férjem halála ügyében. Bár egy ideje már nem keresett engem közvetlenül senki, csak az ügyvédemen keresztül. Éppen ezért nem tagadom, hogy meglepett az ön  felbukkanása, White nyomozó.- jegyzem meg apró mélyüléssel a hangomban, és valami különös és talán a megszokottnál kellemesebb, szinte simogatóan egyszerű tónussal ejtem ki a nevét végül.
- Hogyne kérem, fáradjon velem! Elvégre nem tartozik sem a személyzetre, sem pedig az esetleges vásárlókra  beszélgetésünk.- nyújtom ki a jobbomat és magam mellé mutatok a pult azon részére, ahol egy nyitható kiskapu helyezkedik el, melyen át be tudom őt engedni és hátravezetni az irodámba.
- Jona, tartsd kérlek a pultot, amíg Ingrid visszajön! Anton, ha szükséges te is segíts neki! Köszönöm.- teszem még hozzá, ellátva néhány apró, de az üzletmenet szempontjából fontos utasítással az alkalmazottaimat, majd kinyitom az említett kaput a nyomozó előtt és invitáló mozdulatot teszek. Amennyiben belép, úgy én indulok előre, remélve, hogy követ.
- Erre, kérem! És mondja, mióta került önhöz az ügy? Esetleg többen is dolgoznak rajta?- érdeklődöm finoman visszafordulva a vállam felett, keresve egy másodpercre a tekintetét, és remélem, hogy az irodámig választ is kapok. Ha nem az sem baj, elvégre nem kötelessége megválaszolni a kérdésem.
Ha ő is belép, úgy becsukom magunk mögött az ajtót és egy kényelmes székre mutatok, mellyel szemben egy másik helyezkedik el.
- Kávét esetleg? Ásványvizet? Vagy valami erősebbet? Bár nyilván szolgálatban nem feltétlenül jó gondolat….- ettől függetlenül ha azt kér, akkor azt adok.Ha bármit is kér, úgy azt elkészítem, és addig csend telepedik közénk, legalábbis az én részemről. Ha nem kér semmit, akkot a vele szemben lévő székre magam is leülök, és lábaimat keresztezve egymáson, kezemet a térdkalácsomon pihentetve érdeklődőn nézek rá.
- Állok szolgálatára, nyomozó.- őszinte a hangom. Talán csak egy cseppnyi fátyol vegyül bele, melynek oka leginkább, hogy az ügyvédem óvva intett attól, hogy Robert halála kapcsán bárkivel is beszélgessek, kivált a rendőrségtől. De én hiszek magamban, és hiszek abban, hogy a hónapok alatt felépített betonbiztos alibim és a meggyőződésem, hogy mindennek ami történt oka volt, az elég lesz ahhoz, hogy tartsam magam. Remélem elég lesz.



   

Darla Hayatt az a fajta nő volt, akire a legtöbben hasonlítani szeretnénk: ambíciózus, nem feltétlenül a szíve, sokkal inkább az esze van a helyén, és mindig tudja mikor kell tovább állni egy olyan helyzetből, amiben nemhogy nyerne bármit is, de még le is morzsol magából egy darabot. Ha Robert tudta volna, hogy Darla az a bizonyos “Mr Hughes” aki előszeretettel fizet az egész éjszakás szolgáltatásaimért, minden bizonnyal őrjöngött volna. Talán nem is maradtam volna életben. Sosem tudta meg, hogy az első felesége és én ismertük egymást, ahogyan azt sem, hogy tulajdonképpen neki köszönhettem, hogy végre felnyílt a szemem. Hogy megláttam naívan boldognak képzelt és majdhogynem tökéletesnek gondolt életem számtalan rákfenéjét.Darla egyszer azt kérdezte tőlem, hogy mit vártam ettől a házasságtól, amikor hozzámentem Roberthez. Azt felelem, hogy biztonságot, anyagi stabilitást, hogy valaki kiemeljen onnan, ahonnan nem sok menekülési lehetőségem volt. A bátyám egészen a haditengerészetig rohant, hátrahagyva engem.Nem sok más választása volt. Megszoksz vagy megszöksz a közöny és a középszerűség elől.Szerettem a férjemet és hálás voltam neki mindenért, miközben nem vettem észre, hogy mindenért amit kapok az éveimmel és a lelkemre aggatott bilincsekkel fizetek.Elvakított az az életben, amelyben részem lehetett, amelyben nem nekem kellett gondolkodnom azon, mit eszünk holnap, nem nekem kellett azon gondolkodnom, hogy válasszak miről mondok le….nem nekem kellett döntéseket hoznom, és ezért csekélynek éreztem akkor még azt az áldozatot, hogy Robert osztja be az időmet.És nem csak az időmet, hanem szépen lassan azt is, hogy ki vagyok, vagy éppen ki lehetek.Végül nem maradt más, csak az, hogy már lázadni se merjek. Ráébredtem, hogy minden híd felégett mögöttem, ugyan hova tudnék menekülni?Darla többször próbált segíteni, próbálta elmagyarázni, hogy van választási lehetőségem, de azt hiszem én féltem. Féltem a felelősségtől, attól, hogy talán nem tudok majd olyan életet biztosítani magamnak, amit megszoktam, és leginkább attól féltem, hogy újra rosszul döntenék. Feláldoznék bármit csak azért, hogy ne legyek egyedül.
A tettemre nincs bocsánat jól tudom. Még akkor sem, ha minden jogom megvolt rá….érzem, hogy megvolt, mert Robert egyszerűen minden lehetséges menekülési utat elvágott előlem. Kizárólag úgy tudtam lerázni magamról minden általa rám feszített pórázt, ha az életén át gázolok vissza a szabadságomba.Bár azt hiszem még mindig fogalmam sincs mit kezdjek vele. Hiányzik.Különösen hangzik de így van. A férjem meghatározta a mindennapjaimat, és ez még akkor is így volt, ha mindenféle lehetséges módon megalázott. Tőle függtem, és én ezt hirtelen szakítottam meg. Törékeny üveg marionett voltam, aki apró kacsóival hirtelen elvágta a drótokat, és most a földre zuhanva zokogva és kétségbeesetten szedegeti a szilánkjait. Leszek valaha újra egész? Darla szerint élnem kell a testi adottságaimmal, de valahányszor a tükörbe nézek, csak azt a nőt látom, akivé a férjem tett. Ott legbelül egészen másképp nézek ki.Mégis veszek egy nagy levegőt, és megpróbálok immáron Robert akarata nélkül színészkedni. A világnak, a rendőrségnek, a barátoknak, a férjem üzlettársainak, mindenkinek, aki felbukkan az életemben. Nem tudom meddig lehet ezt csinálni, csak azt tudom, hogy nem darálhat be a társadalom, nem fogom magam feláldozni az etikusság és a bűnhődés oltárán, mert a vétkemért nem egyedül felelek. Ő tett ilyenné….Ő volt, aki miatt ez vált belőlem.Éppen ezért együtt fogom végig csinálni Vele…az emlékével. Nem hurcolhatnak meg azért, mert visszavettem valamit, ami mindig is az enyém volt. Darla segít nekem. Mellettem áll, noha nem vagyok feltétlenül biztos abban, hogy egy óvatlan pillanatban nem fog kihátrálni mögülem. Megtanultam már, hogy a barátok, vagy éppen azok, akik éveken át melletted állnak, nem fognak egy váratlan pillanatban úgy hátba szúrni, hogy előtte fél perccel még a szemeidbe mosolyogtak.
Hittem egy ideje, hogy az ügy talán pontosan úgy halad mellékvágányra, ahogy annak lennie kellene, és idővel majd a döglött ügyek közé kerül, a kartondoboz pedig akár évtizedekre, vagy talán örökre elfeledve porosodik odalenn a rendőrségi irattárban, anélkül, hogy bárki elő akarná venni.Én tudtam az igazságot, Darla tudta az igazságot, az ügyvédem csak részben, és még valaki tudta….de ő mindezidáig tökéletes alibit biztosított a számomra, és hiszem, hogy ez nem is fog változni.Az ő vallomása sorsdöntő, és meg kell tartanom, ameddig csak lehetséges. Bruce hadnagy tekintetét elég nehéz elfelejteni, valahányszor kihallgatásra rendelt be a kapitányságra. A szűk szoba bénitó atmoszférájában, közelebb hajolva, a parfüm kellemes ámbra illatát végigterítve az előre hajló arcélén, amely szinte mámorítóan közel került az enyémhez, amint egy kérdést feltett. A válaszom lassan érkezett, szinte suttogva mondtam el újra és újra, hogy mi történt azon a bizonyos estén. Hogy a férjemmel összevesztünk, ő pedig kocsiba ült és elment. Nem kezdtem aggódni miatt, hiszen volt, hogy napokra eltűnt, én pedig nem faggatóztam. Nem ez volt a dolgom. Nem talált rajtam fogást,és nem azért mert ennyire ügyes lettem volna, vagy ne lett volna valami megingathatatlan magabiztosság a tartásomban, valami árulkodó ajakrezdülés, hosszabb ideig visszatartott lélegzet, sokkal inkább azért, mert talán nem is akart találni. Később már kötetlenebbül beszélgettünk, később már ő is meglátogatott az üzletben, a lakásomon, később már együtt néztünk meg egy kortárs kiállítást a Guggenheim-ben.Nem léptünk át semmiféle határt, elvégre a több évtizedes tekintélyén nem akarta, hogy csorba essen, ráadásul a házassága sem biztos, hogy kibírta volna, amely elmondása szerint már így is vékony jégen való tánc volt.Persze ha a határt onnan nézzük, hogy az egyik festmény előtt állva egymáshoz ért a kezünk, akkor mondhatjuk, hogy minimálisan mégis átléptük….vagy legalábbis átkukucskáltunk.
Tűnődőm a nyomozó válaszán, mely szerint elhelyezték az ügyről. Ez lehet az oka, hogy nem keresett már jó ideje? Talán köze van mindannak ami volt közöttünk? Pontosabban annak, ami nem volt….mert nem volt semmi. Ámbár az is lehet, hogy Bruce szándékosan kérte az áthelyezését, nem tudom. Talán nem is lényeges, és talán jobb így.Neki mindenképp. Nekem nem feltétlenül, hiszen az érkező új nyomozó meglehetősen különös.Távolságtartó és talán kicsit kimért.
- Semmi akadálya a közvetlen beszélgetésnek, nyomozó.- teszem még hozzá ezt az egy mondatot, mielőtt bezáródik mögöttünk az irodám ajtaja, és megkínálom udvariasan, de nem kér semmit. Visszaindulok hát, hogy én is kényelmesen helyet foglaljak vele szemben.
- Pár napja. Értem. Nos ez esetben gondolom sok dolgot egy kicsit másképp lát. Úgy értem frissebb szemlélettel.Más megközelítéssel.Talán a megoldás is közelebb kerül.- szinte elhiszem a saját szavaimat, szinte elhiszem, hogy más volt. Hogy minden úgy történt, ahogyan azt a vallomásomban elmondtam. Hinni akarok benne, hogy így volt. Hogy Robert meg én veszekedtünk….mert ez a része valóban így volt. Minden hazugság nyomokban igazságot kell, hogy tartalmazzon, ezáltal válik hihetővé.
Kényelmesen dőlök hátra, kezemet lassan a keresztbe tett lábamon a térdkalácsomra vezetem, és nyitott tenyerem megpihentetem rajta. Az ablakon át beszökő homályos fényben megcsillan a fény a méregdrága rubintköves hitvesi gyűrűmön. Robert mindenből a tökéletesre törekedett és olyan darabot választott amely szimbolikus. Rubint. A vér színe, a vér, amely magához vonz, amelyből kiszakadni nem lehet, a vér amely most úgy folyik szét közös életünk lapjain, mint egy megáradt bíbor patak…a múltunk hazug semmivé válik.
Meglepődve emelkedik enyhén a szemöldököm, mikor elsőként a férjemmel való kapcsolatomról kérdez.Ajkaim összetapadnak, majd finoman engedem szétnyílni őket, és egy kissé suta, fájdalmas sóhajt engedek kifutni közöttük.
- Szerettem. Mindennél jobban szerettem. Ő volt….- őszinték a szavaim. Hiszen egykor valóban bármit odavetettem volna érte, és tulajdonképpen ha innen nézzük ezt meg is tettem. Feláldoztam önmagam érte. Pedig az a nő aki egy férfi miatt létezik, tulajdonképpen nem is él.
- Mindent neki köszönhettem. Tudja White nyomozó, egy nem éppen kellemes, középszerűen kispolgári környéken nőttem fel, ahol a lányoknak két lehetőségük volt: vagy hozzámennek a gimis pasijukhoz, aki talán keres annyit, hogy eltartsa őket, olyanok lesznek mint Peggy Bundy, csak a rémes vörös hajkorona nélkül.Opraht néznek, kuponokat vagdosnak a reklám szórólapokról és szülnek egy csomó gyereket. Mire huszonöt évesek lesznek kiégnek.Vagy van egy másik út: elmenekülnek, kerül amibe kerül. Én az utóbbit választottam.Robert meg én egy modell ügynökségen találkoztunk.Éppen arcot keresett az új ékszerkollekciójához és meglátott.A többi gyakorlatilag majdhogynem unalmas klisé,és semmi egyedi, vagy izgalmas részlet nincs benne, amitől másabb lenne, mint bármelyik házasság.- egyértelmű hazugság, amiről a hangomban megjelenő cseppnyi huncut fátyolosság árulkodik, amint visszagondolok a kezdetekre. Robert mérhetetlenül hatalmas szexuális étvággyal rendelkezett és perverziók egész tárházával, amelyek egy része elfogadható volt, egy részét meg azért fogadtam el, mert egész egyszerűen eszement módon beleszerettem.Manipulált engem, csakhogy én ezt akkor kisugárzásnak hívtam volna.
- Robert jó ember volt. Bizonyosan voltak olyan dolgai amelyek nem tartoztak rám, de azt hiszem ennek is megvolt a maga oka. Én a felesége voltam,és ennyi pontosan elég is volt nekem.Mindent megkaptam tőle.- emeltem meg az egyik kezem és enyhén megemelve mutattam körbe az irodán, amely jelzés egyértelműen nem a helyiségnek szólt, hanem magának az ékszerüzletnek, amelyet vezettem.Amelyet tőle kaptam.
- Darláról?- kapom fel a második kérdése után ösztönösen a nevet, és nem kis meglepettség vegyül a hangomba, hiszen nem feltétlenül számítottam arra, hogy az ő neve szóba kerül. A hangom a szó második felénél mélyebb tartományba bicsaklik, melyet egy apró torok köszörüléssel korrigálok.
- Mire kíváncsi pontosan vele kapcsolatosan?- dobom vissza a kérdést, addig is van időm gondolkodni, hogy mit fogok válaszolni, hiszen Darláról és rólam ilyen módon még nem kérdeztek. Természetes volt, hogy van, hogy ott van, de a neve nem került szóba olyan szempontból, hogy nekem milyen volt a kapcsolatom vele.Tekintetem a kezére vezettem, és azon túl, hogy feltűnt, nem tart benne valamiféle jegyzetet, azt is észrevettem, hogy az ujjbegyeinek puha párnái enyhén meg vannak kérgesedve és enyhén elszineződve. Dohányzik. Méghozzá nem is keveset. Ha pedig dohányzik, innia is kell. Lassan előre dőltem, és álló helyzetbe mozdítottam magam. Csendesen az asztalom mögé sétáltam, ahol a komódon állt az üveg, mellette négy kristálypohár lefordítva.
- Arra kíváncsi, hogy esetleg gyűlöltem e őt?- enyhén fordult hátra a fejem, miközben a kezemmel levettem az üveg tetejét, és két poharat negyed részig töltöttem a borostyánszín, meglehetősen minőségi itallal. Mikor végeztem, megfogtam mindkettőt, és visszasétáltam hozzá.Megálltam közvetlenül mellette, gyakorlatilag belegyalogoltam az aurájába, méghozzá olyannyira, hogy a combom a vállához ért. Fenntről nézve le rá, nyújtottam felé az egyik poharat, remélve, hogy elveszi.
- Ha gondolja rá is gyújthat.- tettem még hozzá, finoman meglögybölve a pohárban az italt, amely selymesen loccsant a pohár falának.
- Nem gyűlöltem Darlát. A legjobb barátom volt. Az egyetlen.- jelentettem még ki, várva, hogy elvegye végre a poharat tőlem. Kötetlenebbé akartam tenni a beszélgetést. Jóval kötetlenebbé.