Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Az agyam egyszerre legalább háromfelé kattog. Úgy zsong az egész fejem, hogy úgy érzem, ha nem dobok be egy tequilát, rögtön szétrobban. Ritkán iszom rövidet egyedül, de most érzem, hogy szükségem van egyre, hogy egy kicsit ellazuljak.
Bentley nem veszi fel a telefont, ki tudja, hogy éppen mit csinál. Így, hogy haragban váltunk el, folyamatosan azon kattog az agyam, hogy talán azzal a luvnyával hetyeg. Ha nincs köztük valóban semmi, miért nem mondta el, hogy elkísérte a legutóbbi két alkalommal is, mikor el kellett utaznia? Ugyan, hát vak nem vagyok! Meg hülye sem. Hogy menjek így hozzá, hogy kételyeim vannak afelől, hűséges-e egyáltalán? Cindyt nem ismerem annyira, hogy tudjam, mennyire tud rámenős lenni, de elég annyit látnom, hogy néz rá Bentleyre. És ez nem az, ahogy egy alkalmazott beszél a főnökével. Nem tudom. Tényleg, fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem akarom többször hívni, már csak a saját méltóságom érdekében sem. Én vagyok az, aki haragszik és nem pedig fordítva kellene lennie. Miért ő van megsértődve, mikor ő tartotta titokban, hogy Cindy is utazik vele?
Közben egyszerre jár az eszem Jayen is, ugyanis kicsit sem nyugtatott meg azzal, hogy azt mondta, pár nap és rendeződnek körülötte a dolgok. Valami olyasmibe keveredett, biztos vagyok benne, ami veszélyes, és abszolút nem vagyok nyugodt. Mi van, ha ma éjjel újra valami baja lesz? Tegnap „csak egy karcolás”, ma pedig... Ahh. Miért kell nekem két férfi miatt is járatnom az agytekervényeimet?
Tekintetem a telefonra vándorol újra, ami még mindig csendben kuksol mellettem. Ráadásul az előbb Jayt is felcsörgettem, pedig már este kilenc is elmúlt. Persze ő sem vette fel, ami egy cseppet sem nyugtatott meg. Mi van, ha tényleg van valami? Ha nagyobb bajba keveredett?
Nem tudom, hogy az előbb legördített tequila hatására vagy csak a rossz érzés hajt, de vagy így vagy úgy, úgy döntök, hogy átmegyek hozzá és megnézem. Végül is itt lakik most egy köpésre tőlünk és az sem érdekel, ha a pöcse kivan velem. Legalább ezen ne kattogjak már az este folyamán, ha megbizonyosodhatok róla, hogy minden rendben vele.
Leérve az utcára leintek egy taxit, hogy elvigyen Jayig. Az autóban ülve azon agyalok, hogy mennyire normális ez, hogy este beállítok hozzá. Mármint ha otthon van -és remélem, hogy otthon van-, akkor mit mondok neki, miért jöttem? Mivel nem nagy a távolság, hamar odaérünk. Ahogy kiszállok, automatikusan nézek körül, hogy nem látok-e bármi furcsát, magam sem tudom, hogy csak szakmai ártalom vagy az aggodalom miatt. A szokásos nyüzsgésen kívül semmi érdekes nincs, de hamar ütközöm akadályba, ugyanis a főbejárat zárva van. Böngészem egy kis ideig a kapucsengő listát, de fogalmam sincs, kinek a nevét kellene keresnem. Mázlimra viszont valaki épp jön kifelé az ajtón, így mielőtt becsukódna, elkapom és már megyek is a lift felé. Még mindig nem tudom, mit mondok majd Jaynek, de képes vagyok rögtönözni, azt hiszem.
Az ajtó előtt azért megtorpanok kicsit. Mi lenne, ha csak behallgatnék, csak hallok valami hangot, amitől megnyugszom, hogy itthon van és akkor mehetek haza. Először tényleg csak az ajtóhoz tapasztom a fülem, de hamar rájövök, hogy ez oltári gyerekes. És egy részem talán látni is akarja, hogy jól van. Így hát kopogok és várok, míg nyílik az ajtó. Ha kinyitja, valószínűleg egy cseppnyi megkönnyebbülés kiül az arcomra, bármennyire is próbálnám leplezni.
- Szia – kezdek bele, de ennyi, ami pár pillanatig kijön a számon. Mielőtt folytatnám, szemügyre veszem, hogy rendben van-e. – Hívtalak. Bocs a késői zavarásért. Nem maradt itt véletlenül az... – kapok észbe, hogy valamit azért illene mondanom. - ... az irattartóm? Benne van minden igazolványom. – Mielőtt még túlmagyaráznám, úgy döntök, elég lesz ennyi. Így is elég béna kifogásom volt, de mára ez legyen a legnagyobb bajom.

Forgalmas ez a nap. Fogalmam sincs, Kate mikor léphetett le, de reggel már June morcos ábrázata ébresztett. Alig hogy elment, megjelent Emily, hogy a maga módján ő is szebbé tegye a napom.
Lassan úgy érzem magam, mint Depardieu abban a régi, francia filmben, mikor egy pap botránkozva a szemére vetette: Egyszóval három nője van?! Mire ő feszülten legyintve csak annyit mondott: ennek momentán sajnos több a hátránya, mint az előnye. És akkor Helene-t még nem is számoltam bele, a nem fogadott hívások között most is ott szerepel a neve. Hosszat sóhajtok, és a kanapéra telepedve az ujjaim töprengve végigszántják a halántékomon mélyülő ráncok vonalát. Kellene, de nincs most hangulatom visszahívni. Fáradt vagyok ahhoz, hogy negyedszerre is elmeséljem a történteket. Talán jobb, ha egyáltalán nem is tud róla, a végén még kitalálja, hogy meglátogat New Yorkban. Ami úgy istenigazából nem kellene, hogy olyan rosszul érintsen, elvégre az ember, úgy időnként, normális, hogy találkozik a barátnőjével, de most valahogy csak újabb bonyodalmat jelentene ebben az amúgy is gordiuszi méretűre gabalyodott csomóban, amit rendhagyó szokás szerint az életemnek nevezek.
Kerestek a bankból. Egy ráérős kontakt. Egy idióta...
June?
Az ujjam megáll a görgetés közben. Valószínűleg a tárlat miatt hívott, de most sajnos az ő élménybeszámolóját sincs kedvem végighallgatni. Ráér az holnap is. Még nem döntöttem el, hogy bevonszolom-e magam a céghez, vagy inkább beteget jelentek. Washington mintha elutazna valamikor, talán épp holnap. Az mázi lenne, rajta kívül senki nem veri arra a farkát, hogy tettem-e egy kört az irodában, ha nem lesz itt, akár kinti munkának is beírhatom.
Talán mégis vissza kéne hívnom Junet, neki bizonyára sokkal alaposabb rálátása van arra a bizonyos naptárra. Egy szórakozott és talán kissé rosszmájú gondolat azért visszakérdez a fejemben: vajon ez a dorbézolós céges utazásokra is érvényes lehet? De végül erről is lebeszélem magam, és inkább a hírek átpörgetésébe kezdek. Nem írtak sokat az éjszakáról, ugyanazok a sablonos mondatok keringenek mindenütt, amit a hírcsatornákon is lenyomtak.
A csengő viszont váratlanul ér. Felnézek, de nem mozdulok azonnal. Az első gondolatom automatikusan az, hogy mi van, ha ők azok. A második azért igyekszik reálisabban látni a helyzetet: ennyi idő alatt kizárt, hogy megtalálták volna, hol lakom. Még ha nagy nehezen ki is derítették volna, hogy ki vagyok, ehhez a lakáshoz semmi nem vezetné el őket, hiszen az egyik régi barátomé volt. Ráadásul elviekben azt hiszik, hogy én is zsaru vagyok. Ha nem baszom el újfent, pár nap és le is lohad majd az érdeklődés körülöttem.
Feltápászkodok, majd egy másodpercnyi hezitálás után kinyitom az ajtót.
June?
Már megint?
Az arcom bizonyára enyhe meglepetést tükröz, de mintha az övén is látnék átsuhanni egy apró megkönnyebbülést. Örül, hogy itthon talált, de vajon miért? A szemében rosszul leplezett gondterheltség lapul, amit a szavai is alátámasztanak. Ahogy újra megszólal, a szemöldököm íve halványan feljebb emelkedik. Egy pillanatig rágcsálom, amit mond, majd összepréselem az ajkaim, és felpillantva rá, a lakás felé bökök a fejemmel.
- Gyere be – mondok csak ennyit. Az irattartós szöveget inkább nem is kommentálom. – Kérsz valamit inni? – Rá van írva, hogy kér, inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy mit töltsek. Közben azon kattogok, hogy mi járatban lehet, a megérzésem azt súgta, nem tart majd túl sokáig, míg kiböki. Sosem tudta sokáig magában tartani az ilyesmit, de azért meghagyom neki azt a kis időt, míg ráveszi magát, hogy ő kanyarodjon rá a témára.
- Milyen volt a tárlat? Boldogultál nélkülem?– dobok be addig is egy semleges témát, mintha komolyan érdeklődnék, de igazából csak a türelmetlenségét akarom egy kicsit megsimogatni. Kiteszek két poharat a pultra, és a választott piáját, míg jár a kezem, az arcára pillantok.
Most már azért néhány fokkal bizalomgerjesztőbb az ábrázatom, mint reggel, köszönhetően a kávéknak, a kísérőként literszám felhajtott víznek, a bennem maradt kajának, és hogy Em két csokor szemrehányás között szakított időt arra is, hogy lekezelje a karcolásaim. Megígértem, hogy el fogok menni orvoshoz, legalább láthatja, hogy nem csak a levegőbe beszéltem. Ami azt illeti, hamarabb betartottam a szavam, mint gondoltam.
- Washington nem kérdezett felőlem? – Azért nagyjából én is elhittem neki, mikor azt mondta, nem fog beárulni, de azért, valljuk be, nem ez lett volna az első alkalom, hogy átejt a palánkon.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Vélhetőleg nem számított rám Jay, azt egyelőre nem tudom eldönteni, hogy kellemes meglepetés érte, hogy engem talált az ajtó túloldalán vagy épp az ellenkezője? Szeretném azt hinni, hogy az első, de valamiért az eszem azt súgja, hogy inkább az utóbbi variáció áll fent. Fogalmam sincs, mit erőlködök, régen el kellene engednem, hogy közöttünk bármiféle kapcsolat is kialakulhat a történtek után, legfőképp nem baráti. Végül is most csak megnéztem, épségben van-e és ezek után ráállhatok erre a küldetésre.
A kifogásom, amiért állítólag itt vagyok, hamar ingatag talajra nehezedik, hiszen ismer és nem is hülye, de azért hálás vagyok, hogy nem kezd el az irattartóm után kutakodni és még be is hív. A következő kérdésére pedig halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Ennyire látszik, hogy nem ez életem legjobb napja? – emelkedik meg a szemöldököm, majd legyintek egyet a kezemmel. – Bármi jöhet, amit te. – Azért nem szeretnék újra abba a hibába esni, hogy túlságosan elengedem magam Jay mellett, de jelen pillanatban még nem ez jár első körben a fejemben. Ahogy beljebb megyek a lakásba, újra körülnézek, azért is, hogy sikerült-e kicsit összekapnia magát és a kecót egyaránt, illetve, hogy nem zavartam-e meg bármiben? Bár gondolom, nem hívott volna be, ha bármi fontos dolga akadt volna.
- Érdekes és egyben szomorú – felelem a kérdésére, miközben leülök vele szembe a pulthoz. Nem tudtam túlzottan koncentrálni, mert ahogy elmentem innen, nem volt sok időm azon kattogni, hogy milyen kalamajkába keveredett Jay, ugyanis nem sokkal később már azon járt az eszem, hogy Bentley vajon félrekacsint-e vagy csak én képzelem be az egészet? Így, hogy közben ezeken a dolgokon gondolkodtam, sokszor kellett kényszeríteni magam arra, hogy koncentrálni tudjak. Azért persze tudtam jegyzetelni pár érdekességet, de közel sem érzem maximálisnak. – Boldogulni boldogultam, de jobb lett volna, ha ott vagy. – Azért ne gondolja, hogy teljesen úgy csinálok, mintha nem ültetett volna fel a reggel folyamán. Haragszom rá, amiért nem jött el, de most félreteszem ezt, mivel sokkal fontosabb dolgok vannak előtérben.
- Nem mondtam neki, hogy nem jöttél. Ha kérdezte volna sem – emelem rá a tekintetem. Remélem nem gondolja, hogy úgy szoktam viselkedni, mint egy kisgyerek, aki rögtön rohan beárulni a barátját, ha az véletlenül nem úgy viselkedik, ahogy kellene. – Amúgy is elutazott ma, nem volt ideje ezzel foglalkozni, ahogy azzal sem, hogy megbeszélt programunk volt, de úgy néz ki, ma erre vagyok ítélve. Mindenki semmibe vesz – vonok vállat. Igen, ő is, de mindegy, tényleg, túltettem magam a dolgon. Ezzel most kicsit kompenzálja, hogy nem csak közölte, hogy nem találkozott az irattartómmal, hanem behívott. Én meg rögtön azon kapom magam, hogy panaszkodom neki. Pedig nem kellene, és nem is akarom terhelni semmilyen bajommal, nem azért vagyok itt.
- Örülök, hogy elmentél orvoshoz – jegyzem meg, ahogy tekintetem a homlokánál lévő elfedett sebre vándorol. Haladunk, ezek szerint ő is és én is képesek voltunk betartani az ígéretünket. Magam elé húzom a kitöltött italt, ám mielőtt belekortyolnék, kiveszem a telefonom a táskából és a pultra csúsztatom, közben lenémítva azt, ezzel együtt pedig azt is megnézve, hogy ez a bunkó nem hívott-e vissza véletlenül. Bár jelen pillanatban az se érdekel, ha igen és én nem vettem fel, mert nagyon pipa vagyok rá.
- Mondd el nekem, hogy a férfiaknak miért van akkora büszkeségük, mikor egyértelműen nem nekik kellene megsértődve lenniük? – sóhajtok, aztán jó nagyot kortyolok az italból. Erre komolyan kíváncsi vagyok, Jay is tud hasonlóan viselkedni, ahogy szerintem a férfiak nagy része is. Hátha tud rá értelmes választ adni így, hogy jelen helyzetben ő nem érintett, talán megértem. Csak sajnos szerintem jelen helyzetben nem  büszkeség annak az oka, hogy nem vette fel a rohadt telefont, hanem Cindy. És azért ez a gondolat egy kicsit kikészít.
- Nem maradok ám sokáig, nem akarlak zavarni – jövök rá, hogy tényleg a semmiből rontottam rá így az este folyamán. Bár ha sokat nem változott e téren, gondolom, nem kívánja már megváltani a világot estére, mellesleg holnap nincs munka sem -legalábbis a céghez nem kell bemenni-, és ő is azt mondta reggel, pár napot meg kell magát húznia. Ettől függetlenül persze nem biztos, hogy velem tervezte el az estéje egy részét. Gyanús is, hogy nincs társasága éjjelre. Talán csak később érkezik...

- Nem annyira, mint rajtam látszott reggel – gondolok vissza fanyar mosollyal a rémes ábrázatomra, amin a rosszullét, a másnaposság, a kialvatlanság, néhány sérülés és az elfogyasztott drog nyomai egészen sajátos egyvelegben keveredtek. De azért rajta is látszik, hogy valami nem igazán kerek, talán nem szúrná ki minden gyanútlan járókelő az első másodpercben, engem viszont esélye sem volt átverni. Bár azt is megtanultam már, hogy a nők általában nem szeretik, ha erre a kérdésre túl őszintén válaszolok.
Mivel én épp egy szinte frissen bontott sört kortyolgatok, kiveszek neki is egy üveggel a hűtőből, és elé teszem a pultra. Régen sokat söröztünk együtt, már, ha azt a két-három hónapot soknak lehet nevezni, Hollandia maga volt a sörparadicsom. Elkapom a pillantását, ahogy körbesasol, de mostanra már eltakarítottam az éjszaka után maradt romokat, ha már úgy is be vagyok szorulva a lakásba, legalább hasznossá tettem magam.
- Ha szemrehányást tenni jöttél, megint – szúrom be, mert a hangsúlyból kiérzem –, akkor inkább bele se kezdjünk – jelzem azért, hogy most nagyon nem vagyok erre fogékony. Lehet, hogy elszúrtam a találkozónkat, de meg volt az oka, amit részben maga is láthatott.
Mikor azt mondja, nem szólt volna Washingtonnak, csak ránézek és aprót bólintva meghúzom a sörömet. Ezt értékelem, bár a temérdek más indok mellett talán ezért sem lesz olyan gyümölcsöző, ha együtt dolgozunk majd ezen a projekten. A munkámat mindig is komolyan vettem, de a hírügynökségnél túlságosan hozzászoktam már, hogy a magam módján intézzem a dolgokat. Nehéz megszoknom, hogy Washington mindenbe bele akarja ütni az orrát, nyilván szereti, ha mindenről tud, és az ő kezében futnak össze a szálak, de a helyzet az, hogy finoman szólva sem vagyunk egy hullámhosszon, és igazából nem csak June miatt. Legalábbis azt hiszem, nem csak ez van a dologban. Vagy talán mégis? Elgondolkodva kormányzom vissza rá a tekintetem. Ki tudja. De az biztos, hogy ahhoz sem vagyok hozzászokva, hogy van egy társam, akihez igazodnom kell. Ő meg bizonyára nem akar miattam túl sokat füllenteni, a főnöknek még oké, ha tudod, miért teszed, és aztán végül úgyis kész lesz a munka, az annyira nem nagy ügy, de ha a pasijának kell rendszeresen kamuznia miattam, az már lehet, hogy előbb-utóbb megfekszi majd valakinek a gyomrát.
Ám ahogy folytatja, kezdem sejteni, honnan fúj a szél, már ami a lappangó belső feszültségét illeti. A pillantásom vissza is kanyarodik rá, és kissé hunyorogva méregetem, mint akinek kattognak valamin a fogaskerekei. Szóval ez a baj. – Nem úgy volt, hogy csak holnap utazik? Hová is? – kérdezek rá, tudom, hogy ezzel csak hergelem jelenleg, de legalább egy kicsit kijjebb húzom belőle a dolgot. Voltaképp szerettem horgászni, és most úgy éreztem, beakadt valamibe a horog.
- És csak úgy lelépett? – kérdem feljebb húzva a szemöldököm, ez igazából tényleg nem vallt annyira rá. Már amennyire én ezt meg tudtam állapítani, de eléggé a bögyömben volt mostanra, hogy még Josh trolljaiból is megfigyelő őrszemeket csináljak.
- Ezek a pasik. Kész agyrém. Egyik bunkóbb, mint a másik – summázom helyette a lényeget, somolygósan pillantva rá az üvegem mögül. A tekintetem az övét keresi. – Azért mielőtt túl mélyre süppednél az önsajnálatban, megjegyezném, hogy én épp itt vagyok, hogy elszórakoztassalak. Persze, nem állítom, hogy kárpótolhatlak Bentley Washington fantasztikusan elbűvölő stílusáért és elképesztő humoráért, de azért meglátjuk, mit tehetek az ügyben.
Ha leplezni is akarta, azért tényleg elkenődöttnek tűnt. Nem esett jól ilyennek látni, de a saját példámból jól tudtam, hogy ha csak elkendőzöd a gondjaidat, nem fogsz megszabadulni tőlük. Ha nem engeded a felszínre őket, a sírig is követni fognak, szóval, ha én nem is tudtam megtenni, legalább belőle ki akartam piszkálni, hogy mi van.
Végül egy vállvonás kíséretében komolyabbra váltott a hangom. – Biztos, közbejött neki valami. Nem mondta, mi történt? – Magamból kiindulva, akkor tennék ilyet, ha valami komoly oka lenne, mint ez az ügy Sean körül, aminek a gondolatától is frászt kapok. Mondjuk, az már nem olyan biztos, hogy erről June is tudna. És azért azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy én és Bentley… inkább elharapom a gondolatot is.
- Látod, csak egy szavadba került – hízelgek pofátlanul, majd elcsípem a mérges tekintetet, amivel a telefon kijelzőjét jutalmazza. Túl ismerős volt ahhoz, hogy ne kezdjen formálódni bennem egy újabb adag gyanú. – Kivel utazott el? – teszem fel látszólag semlegesen a kérdést, mintha csak úgy mellesleg érdekelne.
- Ó, hát ez nagy darázsfészek – mosolyodom el ismét a felemlített témán, de a tekintetem jelzi, hogy figyelek. – Szóval meg van sértődve? – teszem fel úgy a kérdést, hogy egyértelmű: azt várom, hogy mesélje el a sztorit.
- Nyugi, van még pár sör a frigóban. – Más szavakkal ráérek. És nem is zavar. Ami azt illeti, még hálás is vagyok érte, hogy beugrott, és nem kell egyedül senyvednem a saját magamnak intézett, magányos szobafogságomban.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

- Jó, azt a szintet azért elég nehéz hozni – mosolyodok el én is a ma reggeli emlékre, ami habár akkor és ott elég rémisztő volt, mostanra azért mókásnak hat a reggeli, életképtelen Jay ábrázata. Ettől függetlenül persze még mindig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mégis mi történhetett vele éjjel, de erre majd később visszatérünk.
Megannyi emlék tódul fel bennem a mozdulatra, ahogy elém tolja a sört és kicsit el is mosolyodok. Sokan nem nézik ki belőlem, hogy szeretem a sört, két kezemen nem tudom megszámolni, hány ember lepődött már meg, mikor azt kértem egy szórakozóhelyen. egyszerűen jól tud esni, főleg nyáron és attól, mert nő vagyok, nem gondolom, hogy meg kellene tagadnom magamtól.
Nem szándékozom szemrehányást tenni megint, és ezt a fejem ingatásával jelzem is, hogy nincs ilyen indíttatásom, és habár bele tudnék menni, hogy mennyire volt jogos és mennyire nem, most mégsem teszem. Tényleg nem ezért jöttem.
Megtehettem volna, hogy szólok Bentleynek arról, hogy nem jött el reggel, de nekem ez eszembe sem jutott. Egyébként is, mit értem volna el vele? Hogy elvegye tőle a projektet? Vagy engem tegyen át másik projektbe? Vagy talán, hogy figyelmeztesse, esetleg elküldje a cégtől? Egyiket sem akartam. Persze hazudni sem áll módomban neki, így, hogy nem kérdezett rá, nem volt nehéz dolgom, de ha netán megkérdezte volna, mi a véleményem Jayről a projektünk reggeli indulása alapján, nos... akkor is majdnem biztos, hogy kitaláltam volna valamit.
Tényleg nem állt szándékomban nekiállni panaszkodni, ez sajnos vagy nem sajnos, teljesen véletlenül jött. Kérdésére bólintok.
- Ez az, hogy úgy volt, de hirtelen korábbi lett az időpont – vonok vállat, mielőtt meghúzom a nekem szánt sört. – Meetingre, Miamiba. – Cindyvel. A gondolatra is elfancsalodik az arcom. A kérdésére aprót bólintok, hisz igen, így történt: csak úgy, lelépett.
- Csak a gond van veletek – sóhajtok, és habár elhagyja az arcom egy mosoly, jelen helyzetben valóban így gondolom. Tele van a fejem velük, kettejükkel. Egy is elég lenne, de így, hogy duplán van szerencsém velük, még jobb a helyzet. Habár Jay-jel közel sem kellene ilyen szinten foglalkoznom, mégsem tudom kizárni.
A megjegyzésére széles mosolyba futnak az ajkaim, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok most azért, hogy nem küldött haza. Abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy teljesen őszintén nem bánja, hogy így rátörtem, csak reménykedem. Bár ez egész igaznak hatott, ahogy mondta.
- Nem is azért jöttem, hogy kárpótolj – jegyzem meg a merő iróniában úszó mondatára. – Több, mint megfelelő nekem Jay Cameron is – pillantok rá. A helyzet az, hogy jelen pillanatban sokkal inkább ülök vele szemben itt, mint Bentleyvel tenném, még akkor is, ha tiszta ideg vagyok amiatt, hogy vajon mit csinál épp. Ebben az állapotban Bentleyvel úgyis csak veszekednénk, ami nem vinne előrébb egy cseppet sem, úgyhogy jobb most itt. Nem tudom, hogy őt is emlékezteti-e a helyzet egy kicsit az amszterdami időkre, mikor úgy találkoztunk, hogy éppen szünetet tartottunk Benttel, de engem nagyon.
- Csak ennyit, hogy hamarabb lesz az egyik meeting, de akkor is ráért volna reggel utazni még, ahogy számoltam. Mindegy – legyintek a végén, hiszen hiába őrlöm magam ezen, úgysem tudok mit kezdeni vele, mellesleg az sokkal jobban idegesít, hogy nem veszi fel a telefont.
Tényleg örülök, hogy megfogadta a tanácsom és ellátták a sérüléseit.
- Ezt most úgy mondod, mintha mindig is így lett volna – emelkedik meg a szemöldököm, de nem felhánytorgatásként mondom. – Dehát mindig lehet fejlődni – piszkálom kicsit, hogy ne csak ő tegye mindig. Mondjuk nem is kell ezen csodálkozni, mert nálunk mindig ez ment. És szerettem.
Mikor a telefonra nézek és kapom is a kérdést, megingatom a fejem és a pultra dőlök, a karjaimba. Szerintem Jay olvas a gondolataimban. És ez nagyon nem válhat előnyömre.
- Nem akarlak ezzel traktálni – dünnyögöm, majd oldalra fordítom a fejem, felé, de a fejem lent hagyom a pulton. – Egy kollegával. – Elsőre nem mondok többet, de aztán rájövök, hogy teljesen felesleges magamban tartani. – Cindyvel. – Nem tudom, hogy találkozott-e már vele a cégnél, de szerintem még nem keresztezték egymást az útjaik. Ha mégis, biztos emlékszik rá. Ki ne emlékezne Cindy Johnsonra?
Most nem tudom, Jay miért ilyen kíváncsi a dologra, én szívesen el is mondanám neki az egészet, csak nem szeretném, ha akaratlanul is visszaélne ezzel a későbbiekben. Mert mint tudjuk, Jay Cameron szívesen emlegeti fel a dolgokat, ha úgy adódik, hogy ezzel behúzhatja magának a pontot.
De leszarom.
Mikor azt mondja, van még elég sör a hűtőben, az igazából meg is adja a löketet, hogy megosszam vele a sztorit.
- Szóval igen, meg van sértődve. Nekem fogalmam sem volt, hogy Cindy megy vele, ma is csak véletlenül derült ki, ahogy az is, hogy az elmúlt két alkalommal is vele utazott. Mikor rákérdeztem, miért nem mondta ezt eddig, azt a választ kaptam, hogy mert nem gondolta, hogy fontos lenne. – De hogy a francba ne lenne fontos, mikor a múltkor említettem is neki, hogy szerintem Cindynek bejön. Ezek után nem lenne említésre méltó? – Az egyik meetingre el akartam kísérni, amire nem lehetett, most már nem vagyok benne biztos, hogy miért is? – újra meghúzom a söröm és kérdőn nézek a velem szemben állóra.
- Nem tudom, szerintem én nem szoktam ok nélkül féltékenykedni – vonok vállat, megerősítést várva tőle. A mi kapcsolatunkban is csak akkor pikkeltem egy-egy nőre, amikor volt rá okom, vagy mikor már túlzásba hajlott át a női fél által való érdeklődés Jay irányába. Legalábbis én így emlékszem, de nem most volt. Azóta pedig változtam is, de ezt a mostanit akkor sem érzem túlzásnak.

Tőlem egy mosoly, tőle egy fejingatás, vicces, hogy még mindig ennyiből megértjük egymást, van, ami sosem változik? Jay Cameron, mitől lettél hirtelen ilyen szentmentális? Láthatóan rossz hatással volt rám, hogy az éjjel kis híján kinyiffantottak.
- És gyakran megesik, hogy meetingre megy? Miamiba? – tűnődöm el, apró pluszhangsúllyal súlyozva az utolsó szavakat. – Mégis hogyan zajlik az ilyesmi? Beülnek egy órára az egyik óceánra néző tárgyalóba, ebédelnek egyet a South Beachen a pálmafák között, a maradék időt pedig elkoktélozgatják a tetőtéri medencében vagy esetleg benéznek egy-két kubai bárba? – Csak, hogy pontosabb képet kapjak a cégvezetői lét viszontagságairól. Nem mintha irigykednék, az utóbbi tíz évben én is rengeteget utaztam, talán többet is, mint kellett volna, de az azért mind történt valamiért, úgy értem, volt rendes, értelmes célja az ottlétemnek, nem csak ilyen mondvacsinált okokra hivatkozva szórtam a pénzt és lógattam a lábam. Egy ehhez hasonló kiruccanás költségéből bizonyára az asszisztensem fizetése is többszörösen kijönne, de arra ugyebár nincs keret. Ez a meetingelés egy kalap szart nem ért az én szótáramban, de ezt dehogy mondtam volna el a szemben ülő, szépszemű hölgynek, aki mellesleg fülig szerelmes volt ebbe az emlegetett pöcsbe. Elengedtem már azt a taktikát, hogy ezeket nyíltan kimondom előtte. A sörömet kortyolgatva elsomolygok a válaszon. Le se tagadhatta volna, hogy mérges volt Bentleyre. És én valamiért ezt élveztem; uram bocsássa meg, csak nem kerülök pokolra miatta, de olyan aranyosan morcoskodott, hogy öröm volt nézni. A mosolyából ítélve pedig számára is volt valami vonzó ebben a késő esti, alternatív speakeasy-programban, a lakásom ugyanis, a közeli ’s távoli előzményeket figyelembe véve, számára erősen súrolta a tiltott zóna határait, pláne iszogatás közben. – Hogy mondtad? – teszek úgy, mintha nem értettem volna, az első két-három komoly másodperc után a szememben ülő fény elárulja, hogy csak ugratom, de ez a mondat túlságosan jól hangzott a szájából.
- Lehet, nem szeret korán kelni – dobom be a legegyszerűbb alternatívát Bentley ma esti indulására, hogy honnan jött az ötlet, nem kell sokáig találgatni, elég ha a reggeli elalvásom szellemét felidézem. Igazából csak a reakciójára vagyok kíváncsi, hogy mennyire hajlik az efféle, banális magyarázatok felé, vagy rejlik valami mélyebben ülő dolog is a háttérben. Ha bosszantja, akkor elég valószínű. Mert hát azért valljuk be, önmagában ez még nem akkora ügy, a páromnak hamarabb el kellett utaznia, és le kellett mondania a közös vacsit, persze, nem örül neki az ember, de azért nem is köt ki az exe konyhájában miatta. Hacsak nem valami egész másról van szó, amire ez most éppen ráerősített. Míg ezen morfondírozgatok, a vonásait fürkészem. – Nagyon alapos vagy. Nem érdekelne véletlenül egy asszisztensi pozíció? Éppenséggel pont tudok egyet, ami még meg sincs hirdetve – célzok mosolyogva, pontosan tudja, hogy mire. Bentley nemrég elutasította a kérésemet, hogy legyen saját ügyintézőm, vagy legalább összevontan valakivel. Azt ugyan nem tudom, hogy June hallott-e erről, de az én számból már biztos elcsípte korábban, hogy szeretnék egyet. Nemleges válasz ide vagy oda, azért eszemben sincs feladni. – És nem? – kérdezek vissza ráncolt homlokkal. – Mindig is adtam a véleményedre. – Az más kérdés, hogy végül általában mindig magamra hallgatok, de korábban egész sokszor esett egybe a véleményünk. És azért olyan is akad, amiben tudom, hogy hallgatnom kellett volna rá, de ezt nem terveztem neki is bevallani. Talán majd a halálos ágyamon. Maximum.
- Ugyan, szeretem a pletykákat – jegyzem meg hamiskásan, noszogatva, hogy nem traktál vele, öntse csak ki a szívét. – A tiédet úgysem adnám tovább – teszem hozzá a viccelődésen túl, néha szerettem megkavarni az állóvizet, különösen, ha az a hasznomat szolgálta, vagy csak egy kis móka kedvéért, de ha valaki megbízott bennem, azt sosem árultam el. Szóval, Cindyvel. Sebtében átpörgetem a memóriám, de ilyen név nem rémlik. Ha valami tőlem totál független projekten dolgozik Bentleyvel, amiből azért bizonyára volt egy pár, nem csoda, ha még nem találkoztunk, elvégre alig pár hete érkeztem, az időm nagy részét pedig külső munkán töltöm. June hanglejtéséből ítélve biztos nem egy ötvenéves, teltkarcsú, sokgyermekes családanyáról beszélünk, akit a főnök azért vinne magával, mert olyan verhetetlen szakértelem. Látom, hogy hezitál, hogy folytassa-e a sztorit, de én türelmesen kivárom, míg végül magától is megered a nyelve. Elmélyülten hümmentek a hallottak után.
- Hát, az attól függ, hogy miért akartad elkísérni – dőlök hátra a széken, megtámasztva a vállam. – Te szoktad mondogatni, hogy nem kevered a munkát a magánélettel. – Na meg, hogy semmi előnyt nem kovácsol magának abból, hogy Bentley barátnője. Ha azért akart menni, hogy legyen egy romantikus utazásuk, vagy hogy szemmel tartsa szíve választottját, akkor elképzelhető, hogy a precízen maximalista és mindenekelőtt költséghatékony Bentley Washington könnyűszerrel lesöpörte az ötletet az asztalról. Ahogy az én kérvényemet is. – Ha valóban ez a Cindy kötődik a projekthez, ami miatt mennek, akkor az így első blikkre valid indoknak tűnik.
Másrészről, ha ezek az utazások rendszeresek… És ha June-t szemmel láthatóan ennyire zavarta a dolog, kellett ott lennie még valaminek. – Azt gyanítod, hogy viszonya van vele? – kérdezek rá, mert ez azért nem mindegy, ezek szerint veszekedtek, mielőtt Bentley elutazott volna. Kérdőn pillantok rá, azt látom, hogy kattognak a fogaskerekei.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Tudom, hogy nem a legjobb embernek kezdek el sztorizgatni arról, hogy kételkedni kezdek abban, hogy a vőlegényem -akiről mondjuk nem is tudja Jay, hogy az-, hűséges-e hozzám és igazándiból nem is ezért jöttem, de valahogy ez nálam úgy látszik kibukik, ha ebben a szituációban vagyok. Évekkel ezelőtt is Jay volt az, akinek kiöntöttem a lelkem, az akkor afféle gyógyulási folyamat volt nálam azt hiszem, amit szinte észre sem vettem. Most talán túl friss az élmény és azért nem tudom magamban tartani a problémát.
A kérdésére válaszra nyitnám a szám, de Jay folytatja, és ahogy tetézi a képet a mondvacsinált meetingről, rögtön, még tudtán kívül is afelé terel, hogy mi van, ha tényleg csak azért utazik Bentley ilyesféle tárgyalásokra, hogy Cindyvel töltsön időt?
- Tulajdonképp... Mindig van egy kis szórakozás is ezeken a meetingeken, igen. – Na de milyen mértékben? És kivel? Ez a nem mindegy!
Sajnos vagy nem sajnos -ez esetben inkább az előbbi-, vizuális beállítottságú vagyok, így rögtön meg is jelenik lelki szemeim előtt a medencében koktélozgató Bentley és Cindy. Kösz Jay!
Azt mindjárt sejtettem, hogy az iménti mondat olyannyira megüti Jay fülét és simogatja meg az egoját, hogy még egyszer hallani akarja majd, de természetesen nem ismétlem meg, inkább csak egy mosoly ül az arcomon. Afféle, mint akit rajtakaptak valami elszóláson.
- Bentley maga a koránkelés – sóhajtok. – Mellette esélytelen elaludni és ha hamarabb akarsz felkelni nála, nem sok esélyed van. – Én vagyok az, aki könnyen elalszik reggelente, ebben nem passzolunk. Sok ilyen van, de legalább kiegészítjük egymást. És egyébként is... Ezt a baromságot! Nem megyek csak azért egy nappal előbb, mert nem szeretek korán kelni.
Nem tudom, egyre inkább azt súgja a belső kisördög a fülembe, hogy itt valami nem stimmel. Nem tetszik ez nekem. Kinyírom mindkettőt, ha összeszűrték a levet. Jézusom, bele sem akarok gondolni. Egy nap alatt elterjedne a cégnél a hír, az első gödörbe elásnám magam. Mondjuk nem ez lenne a legnagyobb problémám.
- Tegnap még egy projekten se akartál velem együtt dolgozni, most meg az asszisztensi pozíciódat ajánlgatod? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy felsandítok rá, az ajkam szegletében pedig egy mosoly bujkál. Túl sokat akar ahhoz képest, hogy most kezdett a cégnél, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ki fogja harcolni idővel azt az asszisztenst. Nem is Jay lenne, ha nem, de majd meglátjuk, mit hoz a sors.
Tényleg volt idő, mikor adott a véleményemre, de azt gondoltam, hogy ez nem most van. Azért jól esik, hogy tényleg megfogadta a tanácsom.
Régen volt már Amszterdam és fogalmam sincs, hogy bízhatok-e annyira Jayben, mint akkor kialakult. Különösen veszélyes a terep így, hogy a cégnél van és ha akarná, szinte bármikor ellenem fordíthatná azokat a dolgokat, amiket elmondok neki. Valami viszont azt súgja, nem tenné. Hamarabb lépne le a cégtől, minthogy kiteregesse a szennyest. Legalábbis remélem. És ezzel el is kezd belőlem dőlni a szó.
- Touché – mutatok rá egy olyasféle halvány mosollyal az arcomon, mint akit rajtakaptak valamin. – Nem szoktam keverni, igen. Azért akartam elkísérni, mert Londonba ment és gondoltam, míg tárgyal, én felfedezem a várost. – Miért ne tehetném? Hétvége volt. – Na meg azért, mert az akkori cikksorozatomhoz ott is tudtam volna gyűjteni anyagot. Bentley szerint viszont időpazarlás lett volna, és jobban kamatoztathattam az időmet itthon töltve, hisz az interneten bármi fellelhető a Queenről és a Sexpistolsról – tárom szét a karom. Akkor ezen is kiakadtam kicsit, mert sokkal jobban szeretem a gyakorlatiasságot, mint bepötyögni bármit a gépbe, hogy aztán ugyanazt írhassam meg, amit bárki fellelhet ott. – Igen, ilyen semmitmondó témákról írogatok még mindig – előzöm meg a beszólását két korty sör között. Persze itt nem ezen van a hangsúly, de hogy a komoly témába tegyünk egy kis viccet is, ami azért félig tüske bennem, szükségesnek látszik.
- Nem tartom pontosan számon Bentley munkáit, úgyhogy fogalmam sincs, hogy a mostanihoz kötődik-e, de az előzőnél nem gondolnám. – Szóval nem értem, miért kísérte el. Akárhányszor átgondolom, arra lyukadok ki, amire Jay rá is kérdez. Ahogy rám néz és összetalálkozik a tekintetünk, el is pillantok róla és inkább minden mást kezdek fixírozni. Így kimondva azért nem hangzik ez jól és azt hiszem, kicsit szégyellem is a dolgot, hiszen Jaynek nem ezt kéne látnia, hanem azt, hogy mennyire jól elvagyok én Bentleyvel. Hogy boldog vagyok ebben a kapcsolatban és soha nem is futott át az agyamon, hogy mi lett volna, ha. Hogy semmit sem bánok.
Ehhez képest valószínűleg, mióta New Yorkba jött, egyre biztosabb abban, hogy nem vagyok jó helyen. Na, nem mintha túlzottan érdekelné gondolom, csak nem tetszik, hogy ez a kép jön le rólam.
- Lehet – mondom halkan és az ujjaimmal dobolok a pult lapján. Elmondhatatlanul idegesít ez az egész, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni és másra gondolni, minthogy mi van, ha valós a megérzésem? – Lehet, hogy csak túlgondolom? – Talán egy kis megerősítést várok tőle, de szerintem az elmondottak alapján Jay is afelé a verzió felé hajlik, amire én gondolok.  

Ahogy kimondja ezt a kis szórakozást, már látom a homloka halvány, árulkodó redőin, hogy továbbgondolta a történetet. Lehet, hogy nem én vagyok a legjobb párterapeuta a Földön, ezt azért el kell ismerni, de a szimatom és a megérzéseim nem szoktak cserbenhagyni, ismerem az embereket. Bentley esetleges viszonyáról ugyan még korai lenne véleményt formálni, és nincs is elég rálátásom a dologra, de az az egy biztos, hogy kizárni sem lehet a képből. Érdekes fordulat lenne, gondolkodom el egy pillanatra, ahogy visszaterelem a tekintetem June-ra, azt latolgatom, vajon akarná-e tudni, ha így van. Teljesen elméletben, ugyebár.
- Remélem, legalább ágyba hozza a reggelit – jegyzem meg hamiskás vonásokkal, ahogy Bentley koránkelő szokását ecseteli. Eszembe jut, hogy én megtettem párszor, még az amszterdami, fiatal és fülig szerelmes napjainkban. Néha, egy egészen kicsit tudtak még hiányozni ezek az emlékek, és ha June-ra néztem, valahol egy feneketlen mély zugban, egy pillanatra bele tudott sajdulni a szívem, hogy milyen is lehetett volna… ha ott akkor nem szúrom el. Vagy ha egy kicsivel megértőbb velem, persze nem volt egyszerű helyzet, én pedig még csak fel sem fogtam a tétjét. De ha máshogy alakul, bizonyára én sem lennék most az, aki. Hogy bánnám-e? Hm, megint egy jó kérdés.
Sokat járnak ilyen gondolatok a fejemben, nem is csak vele kapcsolatban, álmatlan óráimban, mikor minden lecsendesedik körülöttem, én pedig inkább az utcákat járom, alvás helyett, hogy rendet rakjak a fejemben, és átgondoljam, kivel hogy viselkedtem, hová vezetne, vagy épp vezetett volna, ha valamit máshogy mondok vagy teszek. Főleg ilyenkor szoktam gondolni rá. Ami annyit jelent, hogy ha akartam, ha nem, határozottan része volt az életemnek, akkor is, ha erről halvány fogalma sem volt.
- Azóta új filozófiára váltottam: ne legyél túl válogatós – ejtem ki úgy a szavakat, mintha egy aranyszabályt fogalmaznék meg, a bujkáló mosolyom pedig annak szólt, hogy sejtettem, valahol bosszantani fogja ez a kijelentés. Pedig valójában nem volt nekem semmi gondom a munkájával, még annyira a közös projekt gondolatával sem, inkább a téma az, ami nem volt olyan szerencsés. Sokat tudott rólam ahhoz, hogy mindent elrejtsek előle, bárki mással könnyebben ment volna ez a része. – Pláne, ha nagyon akarsz magadnak egy asszisztenst. – Én pedig elhatároztam, hogy akkor is kiharcolom, csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy újra bedobjam majd Bentleynél az égető szükségességét.
- Fordított sorrendben azért jobban hangzik az érvelés – mutatok rá a középső és a mutatóujjamat meglengetve egymás mellett, mintha képzeletbeli cserét javasolnék; legalábbis, ha Bentley fülére játszik. Ha nekem vázolná ezt a tervet, én maximum ebbe kötnék bele, ebbe is csak azért, hogy ne mondjak azonnal igent. A munka nálam is első helyen áll, de minden valamire való újságíró tudja, hogy a sztori erőssége általában azon múlik, hogyan megy utána az információknak az ember, amire a város célzott irányú felfedezése mindig jó módszer. Persze attól is függ, milyen komoly szándékai voltak a cikkel és milyen terjedelemben, de amikor beszúrja azt a csipkelődő megjegyzést, el is mosolyodom. Látom, ez tényleg betalált nála, de nem bántam, hogy piszkálta egy kicsit, ha ez arra sarkallta, hogy átgondolja, hol tart és mit csinál, és ez mennyire egyezik meg azzal, amit régebben szeretett volna. Nem akartam visszavonni azt a kijelentést, anélkül, hogy meggyőzött volna.
Ám a hallott válasz alapján Bentley fejében cseppet sem efféle érvek dolgozhattak. – Talán csak nem akarta, hogy túl mélyre ásd magad a „No future” ideájába. A gyakorlatiasság sosem veszélytelen. – A szavak titokzatosan gördülnek le az ajkaimról. Ha már Sexpistols, a Got save the Queen sokat ismételt mondata elkerülhetetlenül betolakszik a fejembe; nem mintha arra akarnék utalgatni, hogy a kapcsolatuk esetleg nem áll olyan biztos lábakon, vagy ha a magánéleti kérdésekben is mélyebbre merülne, talán arra is ráébredne, hogy nem is erre vágyik. Éltek ilyen gondolatok a fejemben, de ezeket inkább a saját egoizmusom szülte. Utáltam nézni, hogy boldog ezzel az alakkal. Én tényleg nem így képzeltem el azt, akivel majd összehozza a sors. Helyettem.
Vagyis, jobban belegondolva, talán halványan mégis erre utaltam, de azért épp elég messziről és épp elég játékos köntösbe bújtatva ahhoz, hogy túlságosan direkt visszhangot verjen. Azt úgyis tudta, hogy nem kedveltem Bentleyt. Most pedig, ezektől az apró kis betoldásoktól eltekintve, amik megtartották a témát a könnyedség talján, és nem hagyták, hogy igazán elmerüljünk valamiben, amiben nem lett volna tanácsos, egyikünknek sem, igazán pártatlanul viselkedtem a kedvéért.
- Nem gondolnád, vagy nem akarod gondolni? Utánanéztél? – kérdezek rá azért, ennek pedig egészen konkrét oka van. – Még ha netalántán igazat is súgnak azok a kipróbált női megérzések, és Bentleyt tényleg kísérti a helyzet – ennél messzebb azért nem rugaszkodtam. – Azt azért kétlem, hogy megengedné magának, hogy ne legyen egy betonbiztos ürügye erre a Cindy-re. – Mert a férfiak így működtek. Bentley Washington pedig a nyakamat rá, hogy pláne be akarta védeni a seggét, ha már egyszer megfogant benne a gondolat, hogy a saját cégén belül válasszon barátnőt és ugyanott éljen a szeretőtartás izgalmaival.
Elfordítja a tekintetét, és a pillantásom lesiklik az ismeretlen dallamot zongorázó ujjbegyeire, aminek tompa koppanásait az asztallapra méri. Jobban dolgozott benne a feszültség, mint amennyire kimutatta. Már-már azon csodálkoztam, hogy még mindig ilyen nyugodtan viselte. Érdekelt, hogy mit nézne ki Bentleyből, az a bizonyos „lehet” pedig meg is adta rá a választ. Már csak az volt a kérdés, hogy mit is várt pontosan tőlem. Ha már gyanakodott, az épp elég volt ahhoz, hogy felforgassa köztük a dolgokat, nem fogja magát jobban érezni, akkor sem, ha azt mondom: túlgondolja az egészet. Ma estére talán elhessegetné, de holnap ugyanúgy ott lenne a bogár a fülében. Másrészt viszont rohadtul nem az én dolgom volt, hogy mit műveltek ezek ketten, és abból is csak rosszul jöhetek ki, ha állást foglalok. A múltunkat tekintve seperc alatt megkapnám, hogy csak féltékeny vagyok, sőt, igazából már meg is kaptam múlt héten. Pláne, ha ez a jómadár tényleg ártatlan, amit mostanra azért kétlek. Belekortyolok a sörömbe, mielőtt ki is mondanám az időközben megformált választ. – Lehet. De ha gondolod, szívesen kipuhatolom ennél a Cindynél, hogy rejlenek-e benne látens ambíciók egy ellenállhatatlan, asszisztensi munkakörre. Csak lazán és kötetlenül – ajánlom fel végül a szolgálataimat, most már egyébként is kíváncsi lettem erre a nőre. De ha bepróbálkozom nála, abból egészen sok minden ki fog derülni. – Most viszont vedd a kabátod – állok fel váratlanul az asztaltól, a kifogyott sörörösüveget az asztallapra helyezve. – Menjünk le ide a lenti bárba. Múlt héten nyílt, még ki se próbáltam. – Érzésem szerint ma estére jót tenne neki egy kis figyelemelterelés. Ha kidugom az orrom két házal arrébb, abból csak nem lehet semmi gond.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Több indokot tudnék kapásból felsorakoztatni, miért nem kellene itt lennem Jay lakásán és panaszkodni neki a kapcsolatomról. Az első legerőteljesebb indok, hogy azért, mert Bentley a főnöke. Aki nem mellesleg nagyon nem a szíve csücske. Harmadrészt pedig bárhonnan is nézzük, csak az exe vagyok, szóval... Igen. Sok az ellenérv, de itt vagyok, úgyhogy végülis totálisan mindegy.
Fogalmam sincs, hogy Jay csípőből, direkt tolja-e felém azt, hogy Bentley mennyire nem való mellém, vagy teljesen tudat alatt csinálja, de bárhogyan is, kezdi rendesen elültetni a bogarat a fülemben.
- Ha van rá idő. – Az pedig nem sok akad mostanában. Jayre pillanatok, a tekintetét próbálom elcsípni, kíváncsiságból, hogy az ő fejében is élénken élnek-e az emlékek kettőnkről? Igazából azt is kinézem belőle, hogy az előbbi mondatával azt próbálta felém jelezni, hogy ő jobb Bentleynél. Passz. Néha megfejthetetlen számomra, néha pedig nyitott könyv. Mindenesetre az biztos, hogy imádtam az ágyba hozott reggelijeit és az egész hangulatát a kapcsolatunknak.
- Aú – szisszenek fel, mikor azt kezdi ecsetelni, hogy már nem olyan válogatós. Persze viccel. Legalábbis remélem. – Tudom ám, hogy titokban nagyon is irigykedsz Bentleyre, hogy ilyen jó és segítőkész jobb keze van, azért pályázol rám. – Még ha hivatalosan nem is vagyok az asszisztense, de a bizalmasabb feladatokat sokkal inkább bízza rám, mint a titkárnőjére vagy bárki másra a cégnél. Nem tudom megállni, hogy ne csípjek vissza, mellesleg az is lehet, hogy ebben egy kis rejtett utalás is ott lapul, de ezt még magamnak se vallanám be.
- Ne becsülj alá – mutatok rá. – Természetesen neki fordított felállásban vázoltam. – Mert tudom, hogy nála is a munka az első. Akkor is, ha ezt nem szeretném tudomásul venni sokszor.
- Szerintem nem ez volt a lényeg – emelkedik meg a szemöldököm, mert mostanra már kezdem kicsit belelovallni magam ebbe az egész Cindy-s szarságba. – De ezek után lehet, hogy joggal vágod a fejemhez majd esetleg, hogy nem betonbiztos a kapcsolatunk. – Mert holnap már lehet, hogy azt állítom majd, hogy csak túllihegtem a dolgot. Sőt, biztos. És ha megkérdez róla, meg én magam is meg fogom győzni magam, hogy csak beképzeltem. Bár. Az a bizonyos kisördög egész biztos, hogy egy apró, ártatlanabb pillanatban is elő fog bújni majd. Csak a legnagyobb kibaszott bökkenő az, hogy vészesen közeledik az esküvőnk napja.
- Előzőleg egy konferenciára ment, aminek legfőképp a networking volt a célja, Cindy pedig rovatvezető, nem hiszem, hogy köze lenne hozzá – gondolkodom hangosan. – Túl mélyen nem ástam bele magam. – Lehet azért, mert nem mertem. Ki tudja, mit találnék? Mondjuk ez a felszínesség nagyon nem rám váll, azt be kell vallani. Ha viszont eléggé bepörgök a dologra, már pedig elég nagy a tétje, akkor sanszos, hogy mindent átkutatok.
Érdeklődve hallgatom, amit Jay mond. Valóban elég nagy hülye lenne Bentley, ha nem lenne ürügye. Már, ha van alapja a gyanakvásaimnak.
- Igaz, így gondolkodtok – emelem égnek a tekintetem. – Mondjuk én sem csinálnám másképp, ha ilyesfajta dolgaim lennének – vallom be. Mert minden valamirevaló ember, akinek egy kis gógyija is van, így csinálja, ha nem akar kilépni a kényelmes helyzetéből és jó neki úgy, ahogy van éppen.
A felvetésre, amit Jay tálal, egy pillanatra elgondolkodom.
- Rá akarsz nyomulni? – villantom rá a tekintetem. – Vagy mégis hogy tervezed? – vizslatom az arcát, mint aki olvasni szeretne a gondolataiban. – Tudod mit? Nem érdekelnek a módszereid, de azért elég fontos lenne tudnom... – kapok mosolyogva a fejemhez. – Szóval, mindenesetre megköszönném. – Persze nem akarom elképzelni, hogy esetleg sikerül Jaynek a bizalmába férkőznie, sőt, egyébként abban sem vagyok biztos, hogy nemet mondana bárki Jaynek úgy, mikor van valakije, hiszen én sem ellenálltam a múltkor. Igaz, nekünk azért van múltunk. Lényeg a lényeg, hogy hálás vagyok a felajánlásért, nagyon is.
Figyelem, ahogy felpattan, és ahogy megszólal, azt hiszem egy pillanatra, hogy a „vedd a kabátod” felszólítással haza akar küldeni. Végül is, késő van, elég volt neki a panaszkodásból.
Mikor viszont a lenti bárt említi, mielőtt bármit is tennék azon kívül, hogy én is felpattantam hirtelen az asztaltól, a keze után nyúlva,  megállítom a nagy indulásban, mikor épp megkerülne.
- Nem arról volt szó, hogy nem kellene kimozdulnod egy-két napig? – nézek rá. – Félre ne érts, én szívesen megyek, de nem lesz belőle baj? – Még mindig nem tudom, miről van szó, így csak a sötétségben tapogatózok, de semmi esetre sem szeretném, ha miattam lenne bármilyen baja ebből. Gondolom, ha én nem jövök, akkor maximum aludni ment volna, nem pedig a lenti bárba.
A kabátom azért felveszem, de nem indulok el addig, míg nem mondja, hogy menjünk, rábízom a dolgot, csak fel tudja mérni, mekkora a gáz. Vagy az is lehet, hogy csak túlzott délután. Tudom is én már, ki, mit, miért mond?

- És mitől nincs? – teszem fel a kérdést úgy, mint aki kíváncsiságból kérdi, és nem teljesen érti az elhangzott érvet. – Tudtommal nincsenek sipítozó gyerkőcök, akiknek reggelit kellene adni és akiket még a munka előtt iskolába kéne vinni. A munkátok is biztos, kényelmes, nem kell törtetni az előléptetésért, vagy hogy bevágódjatok a főnöknél. – Ezen a részen már túl voltak. Mi a manóért nem fért bele az idejükbe együtt reggelizni?
Mondom én, miközben a saját barátnőmtől egy fél világgal távolabbra költöztem, de valahol pont ez a lényeg. Eszemben sincs minden nap Helene-nel reggelizni; ha velem van, élvezem, de ha hónapokig nincs, egyáltalán nem hiányzik. Az egész nem több egy félkomoly viszonynál, de az övék azért valamivel többnek tűnik. Legalábbis első blikkre.
Van benne némi irónia, hogy a szakítás legfőbb oka elviekben nálunk is a kapcsolat elhanyagolása volt, de annak már lassan tíz éve, és az az időszak valóban egy frissen kezdett karrier megalapozásáról szólt. Húsz évesen még máshogy gondolkodik az ember, mint harminc. Ki kellett teperni a belem, hogy fotósként komoly munkát kapjak. De ha most, valaki olyannal hozna össze az élet, aki igazán megfog, nem hiszem, hogy ne próbálnék meg felnőni a feladathoz. Persze, biztos sok mindent elszúrnék most is, de ez a nincs időm kifogás, azért elég gyatrának hangzik.
A csipkelődése hallatán mosoly terül szét az arcomon, ahogy az üveg szája fölött felnézek rá.
- Vagy az is lehet, hogy titokban Bentley irigykedik rám, amiért a segítőkész jobb keze az én projektemben tapogatózik. – Nem ismertem még annyira, hogy tudjam, mennyire féltékeny típus, de elég könnyen kinéztem belőle, ahogy az is világos, mint a nap, hogy az első perctől fogva pikkel rám. Akár fogadásokat is mernék kötni rá, hogy már akkor, az interjú után megérzett valamit abból a felkavarodott légkörből, ami a váratlan újra találkozás hatására körülöttünk vibrált. Őszintén szólva nem tudtam hibáztatni June-t, amiért nem merte elárulni neki, hogy a múlt ködében valamikor réges rég több is történt köztünk, de így kívülről nézve azért szórakoztató volt.
-  Nem áll szándékomban – biztosítom róla, hogy nem becsülném alá, és ezt egy röpke pillanatra a tekintetem is alátámasztja. – Csak arra reagáltam, amit mondtál – billentem meg a fejem, mivel annyira nem ismerem a kapcsolatukat, számomra ugyanúgy belefért a képbe mindkét verzió, de érzem, hogy ő viszont már egyre idegesebb. Valahol meg is értem, hogy kiborítja a téma, nem lehet túl idegkímélő azt latolgatni, hogy vajon félrekefél-e a párom vagy sem. – Nem az a kérdés, hogy én mit gondolok. – Én ugyan bármit a fejéhez vághatok, ha lepereg róla és nem érdekli, de ha kételkedik, akkor még a legapróbb ugratás is be fog találni, tőlem aztán teljesen függetlenül. A kételkedésnek pedig mindig megvan oka, ami vagy belőle, vagy Bentleyből fakad. Összességében azért nem érzem annyira feljogosítva magam, hogy bárkinek is párkapcsolati tanácsokat osztogassak, szóval ettől többet inkább nem is mondok.  
- Ki tudja, miben egyeztek meg, alapvetően te sem asszisztens vagy, mégis bedolgozol neki ilyen feladatokban is – vonom meg a vállam, jelezve, hogy ez csak újabb távoli feltételezés. Sok mindent leszűrni belőle nem lehet, de amit aztán mond, bujkáló mosolyra húzza az ajkaimat. Ha ilyen dolgai lennének? – Szóval már fejben lejátszottad – kortyolok egyet a sörből, de közben nem veszem le róla a tekintetem. – Tudtad, hogy van, akik szerint már az is megcsalásnak számít, ha csupán fantáziálsz róla? – fűzöm tovább somolyogva a teóriát, nem tagadom, kicsit provokálni akartam, hátha elcsíphetem az igazat a reakciójából. Az mondjuk baromira érdekelt volna, hogy gondol-e még rám, vagy hogy kiváltok-e még belőle bármit is, a múltkori este egészen úgy tűnt, hogy akár igen is lehet a válasz, de úgysem ismerné be. A testbeszéde viszont hajlamosabb árulkodni.
- Olyan sarkosan fogalmazol – jegyzem meg megjátszottan rosszalló hangszínen, mikor rákérdez, rá akarok-e nyomulni Cindyre. Hát persze, hogy rá akarok, sok mindent elárul majd, hogyan kezeli, és még az is lehet, hogy lesz belőle egy kellemes estém. – Csak megpuhítom egy kicsit, és persze csupán segítő szándékból. – Ahogy ezt kimondom, a fejem fölé is képzelem a glóriámat, de a mosolyát jól esik látnom. – Vedd úgy, hogy el is van intézve.
Mikor a karomhoz nyúl, visszafordulok felé, nem vagyok biztos benne, hogy mit is akar pontosan. A pillantásom közelről fúrja magát az övébe. Szóval aggódik. Ez azért hízelgett egy kicsit.
- Hát, az majd kiderül, nem igaz? – mormogom el egész halkan a választ, de nem azt olvashatja ki a szememből, hogy meggondolnám magam. Már elhatároztam, szóval a kezem a kabátom után nyúl, és ki is nyitom az ajtót. – Na, nyomás. – Ám mielőtt ellépne mellettem, és bezárnám az ajtót, felé nyújtom a tenyerem. – Kérem a mobilod. Nálam most sokkal jobb helyen lesz. Ha végeztünk, visszakapod. – Nem sokat fog segíteni a program, ha odalent is egyfolytában ezt fogja nézegetni, szóval próbálom megelőzni a kísértést, hogy ha azt is mondja, hogy majd elrakja, a mosdóban vagy míg az italok érkeznek rá-rápillantson.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Kérdésére rögtön szólásra nyitnám a szám, hogy felsorakoztassak néhány érvet, miért nincs idő arra, hogy ágyban reggelizzünk, ám Jay megelőz és tovább fűzi a gondolatot. Meg kell vallani, hogy sajnos igaza van. Egy halk hümmögés hagyja el a számat és egy apró kézmozdulat jelzi, hogy ez egy nagyon jó kérdés. Szerencse, hogy az utóbbi időben nincsenek unalmas óráim az esküvő szervezése miatt, hogy ilyesmiken törjem a fejem. Lehet, hogy az esküvő az oka, hogy nincs arra érkezésünk, hogy ágyba vigyük egymásnak a reggelit. Hülyeség. Mondjuk Bentley részéről lehet, mert sokszor úgy érzem, ő jóval több energiát és időt beletesz ebbe az egész nász dologba. Én nem is feltétlenül akarnék akkora felhajtást, simán benne lennék egy két tanús megoldásban is. Vagy egy vegasi esküvőben. Az menő.
Kicsit úgy látom, hogy Jay gondolkodik valamin. Nem tudom, hogy vajon az én kapcsolatomon rugózik-e, hogy hány ponton hibádzik vagy eszébe jutott, hogy egy kicsit most is van ilyen probléma, mint ami kettőnknél volt évekkel ezelőtt?! Nem kérdezek rá, eszemben sincs, de azért kíváncsi lennék, hogy gondolkodik-e néha ezen? Vagy hogy az utánam lévő kapcsolataiban jobban odafigyelt-e arra, hogy elég időt szenteljen a barátnőjének? Talán legalább arra jó volt az egész. Habár azt nem tudom, miért nincs barátnője -ha egyáltalán tényleg így van-? Rejtély.
Sejtettem, hogy a kis csipkelődés részemről nem marad válasz nélkül, én is jót mosolygok a megjegyzésén.
- Hát, még az is lehet, hogy nem bánnám, ha irigykedne. – Ezek után, főleg, ha bármi köze van Cindyhez, én esküszöm, hogy ki is herélem. Egy megcsalás önmagában is épp elég nagy szégyen tud lenni, ha még a munkahely berkeiben van, na, abba belegondolni is szörnyű. Egyébként is brutál féltékeny tud Bent lenni, pedig én nem igazán adtam eddig rá okot. Mármint soha nem volt az joggal. Olyan persze megszámlálhatatlan volt már, hogy feleslegesen jelenetezett otthon nekem valaki miatt.
Ezen felül, akaratlanul is másféle tapogatózás jut eszembe erről a mondatáról, de ezt igyekszem nem a tudtára adni. Nem szeretném, ha esetleg azt gondolná, hogy ilyesmiken járatom az agyam. Valószínűleg a múltunk miatt van ez.
Annak azért örülök, hogy nem becsül alá, habár a beszólása a cikkeimre elég mély nyomot hagyott, a tekintete most mégis biztosít róla, hogy nincs erről szó.
- Nem az a kérdés, de azért nem szeretem, ha negatívat – vonok vállát, mintha csak valami mellékes dolgot mondanék, de igazából lefordítva ez annyit tesz, hogy nem mindegy nekem, hogy mit gondol, hogy számít a véleménye. Régen is számított. Igaz, most már egy kicsit más a felállás.
Fogalmam sincs, hogy csak nyugtatni próbál, vagy tényleg így látja a helyzetet.
- Ez igaz – bólintok, habár aztán újra előkerül hamar a kisördög. – De az is, hogy én nem csak egy kollégája vagyok – latolgatom. – Ahhh, tudja fene, elegem van – csapok az asztallapra. Tényleg úgy érzem, hogy ki van a tököm mindentől jelen pillanatban.
Az ártatlan megjegyzésem fejet üt Jaynél és rögtön meg is ragadja a lehetőségét, hogy lecsapja a magas labdát, amire én pedig gondolkodás nélkül, nagyon gyorsan reagálok.
- Nem. – Körülbelül, mint egy kislány, akit rajtakaptak valamin. A fürkésző tekintete pedig nem segít a dolgokon, de azért állom egy kis ideig. Érzem, hogy csupán ennyitől elönt a melegség, nagyot nyelek, és szeretném máris terelni a témát kicsit, mert úgy érzem, nem vagyok most felkészülve ilyen témákra. A kérdése kapóra jön és úgy döntök, hogy felveszem vele a versenyt. – Akkor még szerencse, hogy nincs barátnőd, aki így gondolja  – emelkedik meg a szemöldököm és nem bírom megállni, hogy kiszélesedjen a mosoly az arcomon. Fogalmam sincs, fantáziál-e, de azért történt egy, s más az elmúlt pár napban, amiből azt tudnám leszűrni, hogy igen. Szerintem egyébként vágyat könnyen lehetne benne ébreszteni, sosem volt gond azzal, hogy megtegyem, mindenféle erőlködés nélkül. Kicsit azért úgy érzem, mintha Jay irányítaná a gondolataimat, mert rögtön beugrik egy pár jelenet a múltból, mikor igazán egymásba tudtunk feledkezni.
Szóval igen. Vágyat könnyen, talán... Az érzelmek viszont más tészta. Évek teltek el. És persze nem is áll szándékomban megpróbálkozni ilyesmivel.
Jay segítő szándékában ebben a helyzetben egy kicsit kételkedem, de végül is, hátrányom nem igazán származhat belőle, maximum okosabb leszek, szóval teljes mértékig benne vagyok a dolgokban. Aztán majd utána lehet, hogy meg fogom bánni.
- Kedves tőled. – Tényleg az, de azért ebben a mondatban benne van más is. Megingatom a fejem és ismét elhagyná a számat a „FÉRFIAK!” felkiáltás, de most mégsem mondom ki. Az előző hanglejtésemből érzékelhette.
Nem mondom, persze, hogy aggódom kicsit, nem szeretném, ha valami eszement hülye nekünk jönne lent a bárban, na meg azt sem, ha Jayt miattam érné bármi atrocitás. A szememből egész biztos, hogy kiolvashatja, pláne ilyen közelről. Nem sokáig tartom a kezem a karján, engedem, hogy a kabátja után nyúljon.
- Ez igazán biztató – emelem égnek a tekintetem és csakis azért nem mondok nemet, mert reménykedem, hogy azért tényleg fel tudja mérni a helyzetet és érzem, hogy nekem is jobb, ha még egy kicsit elterelem a gondolataim és nem otthon kapok idegrohamot.
Felveszem én is a dzsekit és indulnék is ki az ajtón, mikor megtorpanok.
- Hogy? – kérdezek vissza, jól hallottam-e. – A mobilom? – forgatom a kezemben, mivel épp zsebre tettem volna. – Nem szükséges, nem fogom nézegetni – mondom, és mielőtt újra a zsebem felé irányítanám a kezem, benne a telefonnal, rutinból nyomok rá a gombra, hogy felvillanjon és ránézzek, nem hívott-e vissza Bentley?! Hát, dehogynem fogom. Nem tudom megállni. Jay is csak segíteni akar ezzel, nyilván. – Oké – sóhajtok és rögtön a kezébe is nyomom, majd ellépek mellette, hogy indulhassunk a bárba.
- De akkor tényleg, ne is beszéljünk mostantól erről. Bármi másról – mondom, mert komolyan nem akarom tovább latolgatni a témát erről a feltételezett megcsalásról. Épp elég volt és úgysem tudok rájönni, hogy mi az igazság. – Mondjuk rólad. Innen mindig nagyon profi módon tereled a témát – mondom, miután a liftbe szálltunk. – Pedig én kíváncsi vagyok ám rád – dőlök a falnak zsebre dugott kézzel. Mindig én vagyok a téma és habár tudom, hogy nem igazán szereti, ha róla van szó, azért hátha.

- Vagyis, szeretnéd, ha féltékeny lenne rám? – fordítom le a mondatát felvont szemöldökkel; a nem bánná elvégre ezt jelenti, nem igaz? Kérdés, hogy ezt most azért mondja-e, mert aktuálisan arra gyanakszik, hogy Bentley hűtlen lehet hozzá, és ez afféle feldúltságból táplálkozó, sajátságos bosszúlépés a részéről. Talán azt sem bánná, ha történne köztünk valami? Talán épp ezért jött ma át? Sokféle gondolat keringett a fejemben, anélkül hogy bármelyiknek is komolyabb hitelt adtam volna.
Annyira nem repestem érte, hogy egy eszköz legyek a fegyvertárában, amivel a kapcsolata megszilárdításán dolgozik, és bár épp az előbb gondoltam végig, hogy hasonló okok miatt simán lecsapnék Cindyre, June-nal azért más volt a helyzet. Nem arról van szó, hogy nem csábítana a szex, vagy nem élvezném, ha Washingtont megenné miattam a fene, de az, hogy újra egy megbánt félrelépés legyek az életében valahogy nem töltött el olyan nagy elégedettséggel. Egyszerűen nem akartam ezt a címkét… és abban sem voltam teljesen biztos, hogy én mit akarnék tőle. Legutóbb komolyan gondoltam, hogy akár meg is próbálhatnánk újra, Bentleyről persze akkor még nem tudtam. Most már bántam, hogy kimondtam, fogalmam sincs, mennyire vette komolyan, de attól még néhány percre-órára belegondoltam, és nem tűnt annyira ijesztőnek a kép. Ha lefeküdnénk, vagy valami komplikált viszonyba keverednénk, abból valószínűleg elég nehéz lenne bármi pozitívat kikerekíteni a végén. Nem akarom, hogy most is azért tegye meg, mert újra elvágyódik egy ingatag kapcsolatból. Ezt a kártyát már kijátszottuk egyszer, és nem is jött be annyira.  
Ettől függetlenül nem volt könnyű leállítanom a múltkor, és cseppet sem voltam biztos benne, hogy bármikor képes lennék újra megtenni. Nem éreztem rajta a tudatosság legkisebb szikráját sem, hogy felmérte volna, mit jelent a folytatás – ami részben hízelgő; szerettem a gondolatát, hogy így el tudtam venni az eszét, de azt is éreztem rajta, hogy fogalma sincs, mit csinál. Vicces ezt éppen az én számból hallani, hiszen általában pont ez volt a célom, ha egy nőt igazán az ágyamban akartam tudni, de June különös csomag volt az életemben. Nekem mást jelentett volna, mint neki.
Másrészről, az is lehet, hogy egy kiadós szex eloszlatná ezt a lappangó vonzalmat közöttünk, és aztán már egyikünk fejében sem motoszkálna tovább a kérdés: vajon milyen lenne, ha? Úgy tűnt, eléggé kötődött ehhez az alakhoz, láttam rajta, mennyire ki van készülve már csak a gondolatától is, hogy esetleg megcsalja, de azért az jól esik, hogy arra célozgat: fontos neki, hogy mit gondolok róla.
- Hanem? – kérdezek rá, mikor azt mondja, ő nem csak Bentley kollégája. Nem azért, hogy rávágja: a barátnője is, azt nyilván én is jól tudom, de kíváncsi vagyok, hogy ez nála mit jelent. – Mit gondolsz, mit értékel benned leginkább?
Ahogy rávágja azt a nemet, nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Mi tagadás, imádtam zavarba hozni. – Nagy szerencse – mondom ki én is utána a szót, komótosan, és a szemöldököm enyhén a magasba fut, ahogy megpihen rajta a pillantásom. Bár a szó szoros értelmében azért nem volt teljesen igaz. Helene-ről nem beszéltem senkinek, de attól valahol Párizs szívében nagyon is létezett.
A hangjából kihallom az enyhe rosszallást, bár úgy látom, momentán felülírja az, hogy ezúttal ő is profitál az akcióból. A mobilos alakításán jól szórakozom, míg végül egy szótlan mosollyal süllyesztem el a nadrágzsebem mélyén az övét és az enyémet is.
- Tetszik az ötlet – bólintok rá, hogy Bentleyből elég is volt ennyi mára, de mikor hozzáteszi, hogy rólam akar beszélni, kíváncsian pillantok rá, a liftkezelő megnyomása után. – Igazán? – teszek úgy, mint aki rácsodálkozik a hallottakra, vagy talán tényleg meglepett, ki tudja? – Pedig csak az tereli a témát, akinek hagyják – heccelem, mielőtt úgy döntenék, akkor oda is passzolom a labdát. A tegnap esti hollétemen kívül nem emlékszem olyan kérdésére, amire nem válaszoltam volna. – Halljuk, mire vagy kíváncsi? – biztatom, épp mielőtt megpittyen a lift, jelezve, hogy ki is szállhatunk.  

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

A kérdése mosolyra késztet. Félre akarja érteni, hogy hogy értettem? Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, számomra egyértelmű lenne a szituációban, hogy azért mondtam ezt, mert éppen azon örlődöm, hogy Bentley hűséges-e vagy sem, de igaz... Lehetne ezt másként is értelmezni.
- Szeretnéd, ha szeretném? – kérdezek vissza kiszélesedő mosollyal, mert most már kicsit én is másra gondolok, és most nem annyira érzek bűntudatot miatta, pedig tudom, gondolni sem szabadna semmi ilyesmire. Egyáltalán nem szabadna engedni, hogy a gondolataimba egy hajszálnyit is beférkőzzön Jay, de úgy fest, nem én irányítok. – Nem tudom. Azt azért nem annyira szeretném, ha hallgatnom kellene a féltékeny dumáját, az már párszor megtörtént. Mondjuk rád okkal lenne az – vonok vállat, mert ez az igazság. Nem csak azért, mert múltunk van, hanem azért is, mert joggal mondhatná azt is, hogy nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy közömbös emberre.
A kérdésére pár pillanatra elgondolkodom. Nem tudom, miért kérdezi, tudja, hogy a barátnője vagyok Bentleynek. Mikor azonban tovább fűzi a kérdést, mielőtt válaszolnék, pontosítást kérek.
- Mint nőben vagy mint kollégában? – kérdezem. Mindkettő elgondolkodtató, már csak párkapcsolati szinten is, rögtön azért tényleg nem tudnék választ adni. Vagyis tudnék, de az nagyon klisés és felszínes lenne. Hogy igazán mit gondolok, mit értékel bennem, ehhez idő kell. Nem tudom, ez jó vagy rossz dolog, de nem megy rögtön, így kis idő után szólalok csak meg. – Csak remélni merem, hogy sok mindent, de hogy valamit említsek is: a kitartásom, az igyekezetem, a megbízhatóságom. És azt hiszem, ezek mindkét pozícióban megállják a helyüket. – Remélem, hogy tényleg értékeli ezeket.
A mosolya nem segít a zavaromon, hihetetlen, hogy még mindig sikerül neki. Ennyi év után is. Mikor aztán én is azt érzem, hogy újra a régi vagyok, már én is mosolygok.
- Ez pont úgy hangzott, mintha rá akarnál cáfolni a kijelentésemre – fúrom a tekintetem az övébe, de biztosat nem tudok kiolvasni onnan. Vajon van valakije? – Mondjuk sok mindent megmagyarázna. – Lehet, hogy azért állított le a múltkor, mert tényleg nincs egyedül. Ó istenem, milyen közel voltam ahhoz, hogy átlépjem azt a bizonyos határt. Így is túllőttem a célon, inkább meg kellene köszönnöm neki, hogy ő észnél volt. Bár azért az is igaz, hogy azóta párszor valóban tovább gondoltam a történteket, ha bűn, ha nem bűn.
Nem vagyok biztos benne, hogy a telefonom jó helyen lesz Jaynél, de több eséllyel tudok elvonatkoztatni Bentleyről, ha végül odaadom neki. A liftben rögtön megpróbálom a témát kicsit ráterelni.
- Tényleg? Hát akkor ezentúl ember légy a talpadon, ha sikerülni fog – húzom ki magam pont úgy, mint aki elfogadja a kihívást. – Tulajdonképp nagyon sok mindenre, de először üljünk le egy itallal – bököm ki, ahogy kilépünk a lift ajtaján és a bár felé indulunk. A dzsekim zsebében mindeközben a kezembe akad a levetett és napok óta rejtegetett jegygyűrűm. A francba. Nem tudom tovább titkolni, és nem is akarom. Túl sok minden gyűlik már, és ha megiszok még két koktélt, akkor lehet, hogy már másként tálalnám a felállást.
A bárba lépve hamar az egyik boxhoz megyek, ahol lehuppanva Jayre pillanatok fel.
- Hoznál valamit? Lepj meg – húzom a szám mosolyra, de nem titkolt célom ezzel egy kis egérutat nyerni, ugyanis napok óta gondolkodom rajta, hogyan kéne bevallanom Jaynek ezt az esküvő dolgot, de még mindig nem vagyok túl felkészült. Az ajkam rágcsálom idegességemben, és a helyzet az, hogy csak reménykedni merek, hogy nem fog öt perc múlva felállni, itt hagyni és többet nem állni velem szóba. Ha a bárpulthoz megy, nem veszem le róla a szemem, figyelem, amíg vissza nem tér. Jó nagy hülye vagyok, hogy eddig titkoltam, de kérlek Jay, ne állj fel az első mondat után. Nem is értem, mit izgulok ezen ennyire...
- El kell mondanom valamit – hadarom el, egy pillanatig sem húzva az időt, mert nem akarom meggondolni magam. Bármi történik, most színt vallok.

- Nem kifejezetten – mosolyodom el én is, megingatva a fejem, és végül megdörzsölöm az állam. A válasz nem sokat köntörfalazott, de nem akartam becsapni: abban számomra nem sok előny játszott, ha ilyesmit forgatott a fejében. A megjegyzése nyomán akaratlanul is eszembe jut, hogy talán Bentley is épp ezért nem hívta fel. Hogy ne kelljen hallgatnia a féltékeny dumát. Mintha csak magamat hallanám, az olyan kapcsolatokban, amik fikarcnyit sem számítottak. – Okkal lenne az, ha tudná – reagálok inkább a mondat másik felére. – De nem tudja.
Emlékszem a múltkor még mennyire tartott tőle, hogy elárulom a titkát. Vajon ha kiderül, hogy Bentley csakugyan csalja, önként és dalolva mondja majd el neki?
- Benned, mint June Wilkins – egyértelműsíem, és ezzel el is vágom a részekre bontás lehetőségét, nem akartam, hogy túlanalizálja, hogy aztán elfolyjon a lényeg. – Szerintem nincs olyan, hogy a párom vagy, de éppen kollégaként tekintek rád. Ha a párom vagy, akkor dolgozhatunk együtt, de akkor is a párom maradsz, akiről komplexen kell gondolkodnom, mivel az egyik szerepkör mindig befolyásolja a másikat. Nem alázhatlak a sárga földig főnöködként, és aztán bújhatok melléd este szerelmesen az ágyba, ahogy fordítva sem működik, ha önfejű vagy és a főnököd szava ellen lépsz, este jogosan fog visszakozni az ágyban, hogy ha a rangját nem tiszteled, vajon férfiként van-e elég tekintélye előtted. – Labilis talaj a munkahelyi kapcsolat, én már csak tudom.
- Szóval a megbízhatóságod – nézek rá sandán, szemtelenül, mintha nem az előbb beszéltünk volna róla, hogy milyen titkokat őriz előtte. – És vajon akkor is így gondolná, ha tudná, hogy éppen az én lakásomon ücsörögsz? – Mindent összevetve érdekes, hogy ezeket említi. Kitartás. Igyekezet. Megbízhatóság. Az utóbbi hagyján lenne, ha igaz lenne, de ami engem illet, egészen biztosan nem akarnék úgy szerelmes lenni, hogy a másik kitartását és igyekezetét tartom a legtöbbre. Milyen frigid kapcsolat már az ilyen? Nem igazán értettem, de úgy egyik rétegét sem, hogy miért volt jó neki ez az egész. Pedig, becsületemre legyen mondva, elég sok irányból próbáltam már megközelíteni. Hogy miért csináltam? Jó kérdés. Talán azért, mert épp itt volt előttem, és addig sem kellett a saját dolgaimmal foglalkoznom. Talán azért, mert szórakoztató volt kívülről elemezgetni őket, elvégre mindig is szerettem szétszedni, majd újra összerakni, ami csak a kezem ügyébe került; a könyvem óta az is bebizonyosodott, hogy ez nem csak gépekre és sztorikra, hanem emberekre is igaz volt. De az is lehet, hogy egyszerűen csak zavart, hogy nem értem, hová lett az a nő, akit annakidején ismertem. Nem vártam, hogy ugyanolyan legyen, hisz’ az már elmúlt, mindannyian változunk, talán a régi June-nal már nem is érezném jól magam. Legalábbis a saját, hajdani énemet nem biztos, hogy ma is el tudnám viselni, de valahol azt sem vártam, hogy ennyire más ember legyen. Hogy ennyire beszippantsák a szürke hétköznapok, és szem elől tévessze a miérteket.
- Pedig nem áll szándékomban. De ha lenne is, egészen biztosan nem gondolná így – utalok vissza az előbbi megcsalásos-fantáziálós teóriára. Helene nem akart magához láncolni, ahogy én sem ütöttem bele az orrom, hogy mit művelt Párizsban. Nem mondom, hogy egyáltalán nem érdekelt, de momentán épp elég távol voltunk egymástól ahhoz, hogy bármelyikünk is fájdalmat okozzon a másiknak. – Például? – kérdezek rá felvont szemöldökkel arra a sok mindenre, amit elviekben megmagyarázna, ha lenne kapcsolatom. A tekintetem összekapcsolódott azzal a fürkésző figyelemmel, ami az íriszeiből áradt. De ez a pillanat hamar elszál, a liftes, könnyed párbeszéd inkább elszórakoztat, egy szavát sem veszem túlságosan komolyan, de mi tagadás, jól esik a társasága. Nem bántam, hogy nekem sem kellett egyedül töltenem az estét, az agyam úgyis Seanon, Emilyn és a tegnapi drogbarlangban tett kirándulásomon járt volna, és ez a zakatolás, úgy, hogy éppen nem tehetek semmit, csak még jobban megviselt volna.
A bárban az első dolgom, hogy diszkréten körbenézzek, és egy-két éles pillantással felmérjem a helyet, míg a hölgy kívánságát teljesítve a pulthoz sétálok. Kikérem az italokat, majd pár perc múlva vissza is térek a kiválasztott boxhoz, June elé csúsztatom a választásomat, és vele szemben le is telepedek. A szavai az arcára irányítják a tekintetem.
- Éspedig? – Fogalmam sincs, mit akart ilyen hirtelen bevallani, de láttam rajta, hogy feszeng, és valamiért nem volt túl jó előérzetem. Inkább nem is tippelgetek, csak várakozóan belekortyolok a friss korsó sörömbe.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Annyira jó lenne belelátni a fejébe. Fogalmam sincs, milyen gondolatok járhatnak benne. Az biztos, hogy nincs rólam túl jó véleménnyel, ami őszintén, kicsit zavar, de igazából csakis én tehetek erről az egészről. Én alakítottam ki ezt a képet a fejében az első találkozásunkkor, illetve az az utánikon, és a helyzet az, hogy egyáltalán nem haladok jó irányba. Pedig szeretném, ha valahogy úgy vélekedne rólam, mint évekkel ezelőtt, még ha azért változtam is. Na, de miért is akarom én ezt?
A válaszára csak zavart mosollyá alakul át az előbbi. Nem. Nem tudom, hogy gondolkodik, de szerintem tényleg kezd hülyének nézni.
- Jobban járunk – motyogom. Nem akarja se ő, se én, hogy megtudja, hogy nekünk múltunk van. Egész biztos, hogy nem viselkedne utána Jay-jel úgy, mint egy munkatárssal. – Csak a konkurenciát és a veszélyforrást látná azután benned. Még akkor is, ha bízik bennem – préselem össze az ajkam.
Ahogy magyarázni kezdi ezt a komplexitás dolgot, rögtön eszembe is jut a múltkori eset, mikor pontosan ez történt, hogy egy kicsit megorrolt rám napközben, de aztán utána három napig nem is szólt hozzám. Se otthon, se bent a cégnél.
- Hát, ebben tényleg van valami. Igazából sosem akartam munkahelyi kapcsolatot, pont emiatt. Ha nem is gyakran, de tényleg előfordul az ilyen szitu – bólogatok elgondolkodva. Pont a múltkor papoltam erről Aprilnek, hogy jobb, ha nem szűri össze a levet a kollégájával, mert előnye nem sok lesz. Dehát nyilván nem sok hitele volt a szavamnak. – Van benne tapasztalatod? – kérdezem kíváncsiságból. Most nem arra gondolok, hogy valakivel összefeküdt a munkahelyén és volt maximum három nap kellemetlen kerülgetés, hanem komolyabbra.
Mikor megjegyzi a megbízhatóságot, a szemem sarkából jól látom ám azt a szemtelen tekintetet, amit felém küld. Lehajtott fejjel mosolyodok el.
- Csak ücsörgök – vonok vállat ártatlanul. – Persze csinálhatnék mást is, igaz, de nem ilyen céllal érkeztem. – Nem azért jöttem, hogy megcsaljam Bentleyt és nem is azért, hogy nosztalgiázzak Jay-jel ilyen szinteken. A múltkor már megtettem és habár tényleg nem tudom kiverni a fejemből azt az estét, az volt az utolsó ilyen eset, ehhez akarom magam tartani.
Azt viszont érzem, hogy az előbbi válaszomat furcsállja, jobban mondva nem találja túl helytállónak és jobban belegondolva, ezek tényleg inkább egy kollégára jellemző pozitív tulajdonságok. Halk hümmögés hagyja el a szám, szerintem rossz időben próbálom latolgatni, hogy vajon mit értékelhet Bentley bennem igazán, főleg, hogy percekkel ezelőtt még azon agyaltam, hogy lehetséges, hogy más ágyát melegíti.
Szóval nincs. Tényleg egyedül lenne?
- Miért nem? – kérdezem érdeklődve. Azért nem, mert nem választana magának olyan párt, aki így gondolja vagy valami más miatt?
- Meglenne az ok, hogy miért akarsz huzamosabb ideig New Yorkban maradni. Vagy azt is megmagyarázná, hogy miért állítottál le a múltkor - mondok kettőt is, ami hirtelen eszembe jut, miközben az arcát fürkészem.
A bárba érve igyekszem rákészülni addig az esküvős témára, míg Jay a pultnál van, de úgy érzékelem, túl hamar jön vissza. Ezzel ellentétben azért próbálok minél hamarabb a lényegre térni, mert attól félek, meggondolom magam. Magam elé húzom az italt, belekortyolok én is, mintha az alkoholtól várnám a támogatást a lépésre, majd eltolva magam elől az asztallapra támaszkodom és egy fújással kibököm.
- Az a helyzet Jay, hogy el vagyok jegyezve. – Kész. Kimondtam. – És vészesen közelít a tervezett esküvő napja – préselem össze a szám, miközben ránézek. – Ne haragudj, hogy nem mondtam eddig, egyszerűen csak... Nem tudom, miért titkoltam. Szóval... – Fogalmam sincs, mit kellene mondanom, ez a helyzet annyira hülye, sehogy nem tudom normálisan elmagyarázni neki, hogy mi okból kerültem eddig a témát. – Talán azért, mert nem vagyok biztos ebben az egészben. Fogalmam sincs, mit akarok – mondom ki, amit eddig még senkinek. Szó szót követ, és már én magam sem tudom, mit gondolok és mit mondok ki, mert ez az egész szituáció annyira gáz. Próbálkozom, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak és egyszerre én magam se tűnjek egy rakás szerencsétlenségnek. – És az sem segít a dolgokon, hogy újra  megjelentél.

Benne talán bízna, de bennem soha, és ezt jól is teszi.
Én sem bíztam Bentleyben, és ha megtudnám, hogy előbb dugta a barátnőmet, mint én, az bizonyára rá is mérné a halálos csapást a még bimbózásnak sem indult kapcsolatunkra. Tőle sem vártam mást, ki akar majd tenni a cégtől, az első mondvacsinált hibámba tíz körömmel belekapaszkodna, márpedig rólam aztán nem lehetett elmondani, hogy szerettem betartani az előírásokat. A legtöbb kollégám és munkaadóm szemében egy öntörvényű köcsög voltam, aki baromi jól dolgozott, de csak akkor, ha megkapta hozzá a megfelelő szabad teret. Nem bírtam, ha a nyakamban lihegtek, vagy ha megmondták, hogy csináljam, részben ezért sem akartam soha lekötni magam, Bentley pedig mintha kezdte volna kiszagolni ezt. Olykor elgondolkodtam rajta, hogy vajon azért akar rövidebb pórázon tartani, hogy felmondjak? Vagy ezt csak az üldözési mániám mondatta volna?
- Szerintem most is azt látja – szúrom be egy egoista mosollyal. A kérdésre széttárom az ujjaim a sörösüveg körül, majd egyenként tapintom vissza rá őket, mintha le akarnám zongorázni a választ. – A munkahelyen kívüli kapcsolattal meg az a gond, hogy alig látjátok egymást, mindnek megvan a maga baja – magyarázom félvállról, inkább az üvegnek, mint June-nak. Nem hittem a tökéletes kapcsolatban, vagy hogy lenne olyan, ahol ki lehetne védeni a problémákat. Minden csak rajtunk múlt, az ember viszont túlságosan gyarló lény, senkibe sem érdemes annyi hitet fektetni, hogy konkrét elvárásaink legyenek felé, mert onnantól mindennek vége volt.
- Ahogy vesszük – vonok vállat, és visszahúzom rá a tekintetem, úgy nézve rá, mint aki még nem döntötte el, hogyan folytassa. Végül oldalra döntöm a fejem, és az asztalon fekvő öngyújtómat kezdem babrálni. Néhány éve jöttem rá, hogy gyerekkoromban bizonyára hiperaktívnak diagnosztizáltak volna, ha a szüleimnek lett volna annyi pénze és tájékozottsága, hogy a ma divatos témává érett tanulási nehézségeket komolyan vehető problémának tekintsék, és ne csupán az én lustaságomnak tudják be. – Sosem ültem bent egy cégnél, ahol az emberek össze vannak préselődve, és unalmukban vagy egy kis menekülőutat keresve, egymás szexuális életéről fantáziálnak. – A tűzoltóság határeset, ott sokat voltunk együtt, talán túl sokat is, de egy viszonynak egész más kockázatai voltak, amit sosem akartam igazán vállalni. – De ha a munkakapcsolatot tágabb értelemben vesszük, már mindjárt más a helyzet. – Ha innen nézzük, Helene is annak indult.
A csak ücsörgős válaszára halvány mosoly rajzolódik ki az arcomon. Kétlem, hogy ezt Bentley is így gondolná, de amit nem tud, az ugyebár nem fáj, azt meg amúgy is élveztem, ha kicsit azért sajgott néha az oldala.
- Nem tudom, mennyire ismered ezt az oldalamat, de nem vagyok az a kifejezetten monogám típus – írom körbe a választ, egy kis kacskaringós utazással. Régen sem voltam, és ami igazán érdekes, hogy abban a három hónapban, míg Amszterdamban összemelegedtünk, egyszer sem nyúltam máshoz. – És mint ahogy arra bizonyára még élénken emlékszel, női örömök terén egészen részletekbe nyúló ismeretekkel rendelkezem, de a kapcsolatokban már nem remekelek annyira – nézegetem a vonásait, miközben az egyik emlékezetes hotelszobás szeretkezésünk pillanatképei szépen sorban követik egymást a fejemben.
- Szóval, szerinted, ha komoly barátnőm lenne Franciaországban, az jó indok lenne, hogy New Yorkba költözzek? Nem lenne egyszerűbb szakítani? – vetem fel, a szemöldököm apró ívbe emelkedése jelzi, hogy szórakoztat az elmélete. Érdekelt, hogy mit gondol rólam ezen a téren. Egyben az is megnyugtat, hogy a jelek szerint nem tudja, miért állítottam le a múltkor, és ez így is volt rendjén.
A bárban nagyon titokzatosan viselkedik, nem tudom, mi történt út közben, mitől akar most hirtelen bevallani valamit, ami a róla leolvasható apró jelek összessége szerint fontos jelentőséggel bírt számára, kíváncsian ülök vissza, és ahogy kertelés nélkül kimondja, egy pillanatra valóban meglepődöm, amiről egy lassú fejbiccentés árulkodik, de nem szólok közbe, megvárom, hogy kifolyjon belőle, ami annyira kikívánkozott. A hallgatásom, úgy tűnik, zavarba is hozza annyira, hogy újabb és újabb részleteket áruljon el, mintha csak meg akarná magyarázni a döntéseit, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy nekem, vagy inkább saját magának.
- Hát, ez nem túl jó ómen – reagálok végül a bizonytalanságára, és őt fürkészve újra belekortyolok a sörömbe. Latolgatom, hogy mit is mondhatnék. Vagy hogy ő vajon milyen reakciót várna tőlem. És hogy az őszinte véleményem, mennyire volt nyomdaképes a jelen körülmények között, ahol Bentleyre amúgy is gyanakszik, mi pedig itt ücsörgünk egy puccos randibárban. Nem akarom, hogy úgy jöjjön le, hogy csupán a Don Juan beszél belőlem, aki meg akarja csípni a kínálkozó lehetőséget. Ahogy azt sem, hogy olyan választ adjak, amivel nem lennék önazonos.
- Végül is, azt sem kötötted az orromra, hogy jártok, ez ahhoz képest már nem olyan drámai fordulat, ami fennakadna a rendszerben – oszlatom el azt az aggodalmát, hogy haragudnék, amiért eddig nem avatott be. Talán még sejthettem is volna. – Mikor lesz? – kérdezek inkább, hogy világosabb legyen a kép. – És mi az, ami elbizonytalanít? – könyökölök fel az asztalra, mintha egy nehéz témának gyürkőznék neki. – Már rajtam kívül – szúrom be szemtelen mosollyal, a megjegyzése hallatán pedig viccelődve emelem a tétet. – Ha lekoptatom rólad Bentleyt, már megérte felvenned a céghez.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Tényleg most is a konkurenciát látná Bent Jayben? Nem tudom. Az biztos, hogy valamit megérezhetett az interjú után, sőt, valószínű arra is felkapta a fejét, hogy olyan hirtelen elvállaltam a szeptember 11-es projektet. Ami érdekes, hogy nem kérdezett róla. Pedig azért szokott hangot adni a véleményének.
- Mindnek! Végtére is csak púp a hátunkon, nem? – kérdezem némi iróniával a hangomban, de azért félig komolyan. Néha egyébként tényleg így vagyok vele, hogy a hátam közepére sem kívánom, szeretnék csak úgy igazán szabad lenni. Csak magam miatt aggódni és csak magammal törődni. Jó lenne néha. Na, és ez az, ami miatt még eszemben sincs gyereket vállalni, mert onnantól kezdve nincs csak te, hanem csak ti vagytok. Mindig többes számban kell gondolkodnod.
- De egyébként te tényleg így gondolod? Nem létezik az olyan kapcsolat, amiben meg lehet találni az egyensúlyt és boldogan éltek együtt? – biccentem oldalra a fejem, miközben felé nézek. Tényleg érdekel erről az elmélete. A mi kapcsolatunk önmagában jól működött, de nem volt túl hosszú, illetve a fő probléma pont ez volt, hogy nem jutott elég közös idő. Talán most máshogy lenne. – Persze, mindenhol vannak problémák, ezt nem vitatom, viszont megfelelő kommunikáció mellett szerintem áthidalhatók. – Nálunk nem volt. Az is lehet, hogy én szúrtam el azzal, hogy nem szóltam neki arról, hogy vissza akarok jönni New Yorkba. Ezerszer átfuttattam az agyamon, hogy ha nyomatékosabban mondom neki, lehet, hogy nem ez a forgatókönyv.
Ismét egy nem túl konkrét választ kapok a kérdésemre, de nem akarom annyiban hagyni, így nem veszem le róla a tekintetem.
- Szóval? – emelkedik meg a szemöldököm, még mielőtt folytatná. Nem vájkálni akarok a magánéletében, csupán egy kérdés volt a részemről. Beszélgetni próbálok. Amit mond viszont tényleg annyira igaz, hogy jobban nem is találhatta volna fején a szöget. Rengetegen ezt csinálják a cégnél, megfűszerezve egy kis kavarással, mert sokszor ki is mondják az elméleteiket, ezzel olyan lavinát indítva, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja állítani. – Akkor most egy kicsit ez is új neked. – Merthogy attól függetlenül, hogy nem ücsörgünk bent egész nap a cégnél, attól még elég sok időt töltünk el ott. – Mondjuk egészen meglepődtem volna, ha nem így lenne – mosolyodom el kicsit. Épp az előbb ajánlotta fel, hogy megkörnyékezi Cindyt is nagylelkűen. Na meg egyébként sem gondolnám, hogy hárítaná a közeledést. – Bár inkább arra volnék kíváncsi, hogy normális kapcsolatod volt-e, nem pedig egy vagy kettő, esetleg három éjszakás kaland. Nem is tudom amúgy, melyik a veszélyesebb – elmélkedek hangosan. A futókalanddal az a baj, hogy az egyik fél általában mindig túlgondolja a dolgot, míg a tartósabbal tényleg az, hogy nincs túl sok olyan időd, amit külön tölthetnél a párodtól.
Mikor a monogámiát hozza szóba, kicsit összeszűkült tekintettel nézek rá.
- És ezt a baratnőid hogy fogadják? – emelkedik meg a szemöldököm. Vannak elvetemült nők, nem mondom, akik előnyben részesítik a nyitott kapcsolatot, de szerintem ez nem egészséges. – Szerintem, ha valakit tényleg szeretsz, eszedbe sem jut másfelé is nézelődni – mondom el a véleményem. Persze, rögtön átfut az agyamon az is, hogy vajon a közös időnk alatt is több tűzbe tartotta-e a vasat. Szeretném azt gondolni, hogy elég voltam neki, de a jelenre való tekintettel már nincs jelentősége, mi volt a múltban. – És mi előnyöd származik ebből egyébként? Már azon kívül, hogy biztos, hogy nem unalmas. – Tuti, hogy van valami mögöttes tartalma ennek, amit lehet, hogy még ő sem derített ki rendesen.
Mikor folytatja az ezzel kapcsolatos mondandóját, igazán szeretnék a fejébe látni, de valami azt súgja, hogy nem annyira olyan jelenetek járnak a fejében, amiket kettőnkön kívül bárki is ismer. Akaratlanul is bevillan nekem is az a délután, mikor felrobogtam a lakására, hogy törölje ki a fotókat rólam, amit végül nem tett meg, de hamar el is felejtette velem, hogy miért is érkeztem. Elkapom egy pillantását, amire az ajkaim akaratlanul zavart mosolyba hajlanak. – Hát... igen – bólogatok, míg próbálok visszatérni az emlékekből a realitás talajára. – Azért biztos sokat  fejlődtél azóta... – mondom, de gyorsan ki is egészítem. – Már a kapcsolatokban, nem a női örömökben – nevetek fel halkan. Abban tényleg nem kell neki, ahogy emlékszem... Márpedig tényleg élénken emlékszem.
Ahogy kimondja az elméletet, hangosan nevetni kezdek.
- Hát, őszintén, ez sem egy rossz elmélet, de ekkora baklövést talán nem követnél el – szisszenek fel. Ez azért is vicces, mert én majdhogynem ugyanezt tettem, mikor visszaköltöztem. – Úgy értettem, hogy ha itt New Yorkban találtál valaki komolyat, aki miatt megéri – pontosítok. Tényleg érdekelt, hogy ilyesmi is nyomott-e a latba.
A bárba érve azonban úgy érzem, muszáj elmondanom neki az esküvőt, mert egy kicsit úgy érzem, hogy sikerül végre egyenesbe hozni a köztünk lévő göröngyös utat, nem annyira szeretném, ha ezt a későbbiekben kellene újra meghánytorgatni, illetve azt se, hogy mástól tudja meg. Csoda, ha egyáltalán nem kotyogta még ki valaki a cégnél. Mondjuk Josh. Jó ég, mi van, ha már tudja, csak nem szólt róla? Az gáz lenne.
Mikor aztán kibököm, az apró reakciójából és a hallgatásból arra következtetek, hogy nem tudta. Én pedig csak mondom és mondom, várva arra, hogy ő is megszólaljon, bár, nem értem, miért izgulok ezen ennyire.
Bólintok a megjegyzésére, miszerint nem jó ómen az egész bizonytalanságom. Nem értem magam, miért engedem ebbe az egészben belehajszolni magam, miért nem mondom azt, hogy még nem akarom? Vagy hogy abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán valaha akarom-e, hisz az csak egy papír?
- Azt is el kellett volna, hamarabb, igen. Már mindegy, elszúrtam – könyökölök az asztalra. – Azért annak örülök, hogy nem küldesz el a francba – mosolygok rá egy kicsit.
- Fél év múlva – felelem és hirtelen el is kezdek gondolkodni azon, amit kérdez, a mosolyára közben mosollyal reagálva, amivel egy kicsit ki is zökkent. Talán ha nem Bentley lenne az, akihez hozzámenni készülök, máshogy állnék a dolgokhoz? Lehet, hogy ott kellene keresnem a dolgok forrását?
- Nem tudom. Nem akarok esküvőt, nagy felhajtást, cikkeket, igazából az egészet a hátam közepére sem kívánom. Talán az is benne van a pakliban, hogy onnantól nem biztos, hogy bárki úgy tud majd rám tekinteni, mint June Wilkinsre. Mindenkinek csak Mrs. Washington leszek – ráncolom össze a szemöldököm, ahogy ezt kimondom, majd az italba kortyolok. – Nyilván ez a gyanakvásom se adott most ehhez az egészhez jó löketet – vonok vállat. – Meg nem tudom, hogy az elkövetkezendő ötven évemet el tudom-e tölteni majd Bentley mellett. – Kimondva azért ez kicsit erősnek hangzik. Eddig csak magamban forgattam ezt a mondatot, de mi van, ha tényleg két év múlva nem akarom már a kapcsolatot? És Bentley esküvő után gyereket is akar, mert szerinte ez együtt jár, amit én szintén nem érzek még aktuálisnak, de ezt egyelőre nem osztom meg Jay-jel.
A kijelentésére érdeklődőn pillantok fel rá.
- Ha lekoptatod rólam Bentleyt, nekem valószínűleg nem lesz munkahelyem – nevetek fel kínomban. – De az még hagyján, rögtön azon kezdenék el gondolkodni, hogy miért csináltad? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy kérdőn rápillantok. Elkezdenék elméleteket gyártani, ahogy sokszor előfordult már. - Nem mellesleg valószínű egyedül is maradnék, ami a kapcsolatfüggőségemnek sem kedvezne. Szóval igen, azt hiszem, ettől is tartok. – De miért is akarnám, hogy lekoptassa rólam? Nem dobhatok el egy több éves kapcsolatot azért, mert újra megjelent Jay Cameron az életemben és megbolygatta a dolgokat, nem igaz? Vagy csak ő tenné fel az i-re a pontot?

Meglepő a szájából ez a mondat, és mintha a hangsúlyban is lappangna valami. Nehéz eldönteni, hogy csak a kicsapongó életformámon élcelődik, és az én mondatomat parodizálja, vagy mögötte azért ott húzódik az is, hogy csakugyan terhes lenne neki ez az egész Bentleyvel? Az érzést mindenesetre abszolút meg tudtam érteni.
- Miért van az, hogy egy nő szájából ez inkább vagánynak hangzik, míg ha én mondanám, egyből lincselős hangulatot váltanék ki vele – húzódik az ajkaimra egy hamiskás mosoly. – Az egyensúlyt meg lehet találni, inkább az a kérdés, hogy meddig marad úgy – sandítok rá sokatmondóan. A miénk sem tartott ki ugye egy-két hónapnál tovább. Most már remélhetőleg érettebbek vagyunk, és az egzisztenciánk sem ott toporog már, mint akkor; ő egyetemre járva, én pedig egy drasztikus karrierváltás után a semmi közepén. – A work-life balance-t még a téma oktatói sem hiszik el. Volt szerencsém egy előadáshoz. Szigorúan munkaügyben – teszem hozzá, mielőtt azt hinné, ilyen agytágító baromságokkal múlatnám a drága szabadidőm, de tudom, hogy erre gondolt, hiszen annakidején azért lépett le, mert túl sokat melóztam. Erre most kikötött egy hasonlóan munkamániás pasas mellett, brávó, June, fő a változatosság. Nem szívesen hasonlítottam magam Bentleyhez, de talán ez volt az egyetlen közös vonásunk. Már azon kívül, hogy mindketten szívesen tudtuk volna az ágyunkban.
- A kommunikáció nem rossz, de ha nem lehetsz őszinte, akkor meg is ette a fene az egészet. Márpedig a nőkkel nem lehet őszintének lenni. Egy csöppnyi igazságért is a fejedet veszik, mégis ki akarna kockáztatni? – emelem meg a szemöldököm szemtelenül, provokatív voltam, de néha én is képes vagyok valódi válaszokat adni. Nem azt mondom, hogy nem tudtam elképzelni máshogy, de általában tényleg ez volt a tanulság. – Ahhoz, hogy két ember igazán elérjen egymáshoz, rengeteg munka és még több megértés kell, amire az emberek többsége szerintem gyárilag nem képes. Csak benne élnek valamiben, mert nem tudnak egyedül lenni, vagy kell valaki, aki fújja a szelet a vitorlájukba. Ez az igazság, June, valójában mindenki csak önmagával foglalkozik, azért meg mi értelme lekötni magad? – Mintha enyhén kezdtem volna megérezni az italt, nem ez volt már az első sör, amit legurítottam, a kisasszony érkezése előtti kényszerű szobafogságomban is lecsúszott már néhány üveggel, talán azért oldódott meg így a nyelvem. És talán a kelleténél sokkal őszintébb vagyok, de ez az igazság: rég nem ringatom már magam abba az illúzióba, hogy boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolat vár rám. Legalábbis nem a klasszikus értelemben. Nekem ehhez már késő, és nem azért, mert harminchárom éves vagyok. Ő még hitt benne, láttam a szemében, és egy kicsit talán irigyeltem is érte. Néha azért történtek csodák.
Elképzelhető, hogy kissé mazochista vagyok, de tetszik, hogy nem hagyja magát lerázni. Ez már az a June, akit régen is ismertem, a vérbeli újságíró, aki akkor is megszerzi azokat az információkat, ha meg kell dolgoznia érte. A szóval után be is avatom a munkahelyi kapcsolataim rejtelmeibe, persze, azért nem olyan mélyrehatóan. – A normális elég szubjektív fogalom – vonom meg a vállam. Ami neki normálisnak számít, az is lehet, hogy nekem soha nem is volt. – De mondjuk, hogy volt olyan, ami a te szótáradban is belefér – egészítem ki a vallomást, a szemébe nézve. Figyelem a vonásait, hogy mit kezd ezzel a válasszal.
- Sosem ígértem senkinek örök hűséget – tárom szét a kezem az asztalon. Nem is tudom, hogy képes lennék-e rá. – De azért ezek nem voltak annyira lélekmély kapcsolatok. – Inkább csak felületesek, vagy ha egy-kettő mélyebbre is futott, szintén hamar vége szakadt, valami egészen más miatt. – Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy szeretsz valakit, még nem vakulhatsz meg. És a testednek is vannak igényei. Ott a kísértés, meg az önuralom kérdése. A nők egészen ördögiek tudnak lenni, ha igazán akarnak valamit. Amiről te beszélsz, az egy különösen mély szerelmi állapot – de ugyebár, ennek is vége szakad egyszer. Hogy utána mi lesz, csak a jó ég tudja előre.
Mi előnyöm származik belőle? Megforgatom a kezemben az üveget, mielőtt kimondanám a választ. – Már gondolom azon kívül, hogy a frusztráló szexuális izgalmat csillapítod? – milyen érdekes, hogy sosem beszéltünk még ilyen nyíltan ilyesmiről, az évek távlatában sem, amikor még együtt voltunk. Volt valami különös varázsa, hogy ilyen nyersen beszéltünk a szexről, de mégsem érhettem hozzá úgy, ahogy vágytam volna. Nem voltam benne egészen biztos, de mintha az ő fejében is hasonló gondolatok jártak volna. Az ajkain ülő apró, zavart mosoly, a halk nevetése, zavarban volt, és mintha a bőrét is átszínezte volna egy halvány rózsás árnyalat. Mindig is szerettem nézni a kulcscsontja feletti ér árulkodó jelzéseit, ha a szívdobbanásai hevesebbre váltottak, az ér is jobban kirajzolódott a nyakán, alig látható rezdülésekbe vonva a bőrét, néha még a könnyű szemekből álló nyakláncot is. Valahányszor észrevettem, mindig éreztem a kényszert, hogy csókoljak bele.
- Biztosíthatlak, hogy a változás egyik területen sem elhanyagolható – mosolyodom el, játékosan követve a pillantását. – Néhány hét alatt? – nevetek fel aztán én is halkan, mikor módosítja az elképzelést, miszerint New Yorkban lenne komoly barátnőm. – Tényleg kinézed belőlem? – Számomra elég abszurdnak tűnik, hogy ilyen rövid idő alatt épp egy komoly kapcsolatba botlanék. Istenigazából a másik tippel közelebb állt az igazsághoz. Helene-nel kezdtek komolyra fordulni a dolgok, talán valahol tudat alatt ez is motivált rá, hogy átszeljem az óceánt, és ne Európában, hanem New Yorkban szerződjek le. Csöbörből vödörbe, ahogy mondani szokás. Fene gondolta, hogy itt meg June-ba botlok bele.
Volt valami perverz élvezet abban, hogy June beismerte, elszúrt valamit. Nem is akármit; velem szúrta el a dolgokat, habár nem úgy értette, ahogy én gondoltam rá, de… ekkor eszembe villant az előbbi kérdés, hogy el tudná-e képzelni rólam, hogy én New Yorkban alig pár hét alatt komoly kapcsolatba kezdek? Talán ő lett volna az egyetlen kivétel. Ha az az este máshogy alakul, és nem azzal végződik, hogy bevallja: valójában a főnököm csaja, hanem mondjuk azzal, hogy orbitálisat szexelünk a konyhában, aztán leteszteljük a matracok rugalmasságát is… A gondolat felébredt bennem akkor este, és a vágy is motoszkálni kezdett, hogy talán megpróbálhatnánk újra. Mostanra viszont elképesztően messze sodródtunk ettől a halvány ötletszikrától, az pedig, hogy nemsokára férjhez megy, talán rá is mérte az utolsó csapást.
- Hiába küldenélek, most úgy sincs hová menned – kortyolok a sörömbe, ahogy a vére diszkrét csapolásába kezdek, de végül, ahogy ránézek, az ajkaim sarka halvány mosoly felé mozdul. – Fél év az még rengeteg idő. – Attól függ, hogy mire, igaz? Meggondolni magad valószínűleg egyszerűbb, mint az összes apróságot tökélyre simítani.
- Azért nem kell rögtön ötven évben gondolkodni, ha nem jön be a dolog, egy után is elválhatsz. – Addig még úgyis elviszi a hátán az újdonság varázsa. – Ó, ha ez segít, már most hívhatlak Mrs. Washingtonnak – csipkelődöm újra egy szemtelen mosollyal. Érdekes, hogy miért volt ennyire ellene ennek az egésznek, a nők többsége általában lelkesedni szokott az esküvőéjért, June szavaiból viszont mintha burkolt félelmet hallottam volna ki, ami normális is lenne, ha egy héttel előtte vagy aznap reggel kérdezném, de fél évvel előtte azért még korai. Szerény és abszolút hozzá nem értő meglátásom szerint ez most a boldogság fázisa kellene, hogy legyen. Mondjuk, az valahol érthető, hogy kissé beletromfol az élménybe, ha Bentley talán már most megcsalja.
- Nem jutott még eszedbe felkeresni egy pszichológust? A nők szokták csípni az ilyesmit – élvezkedem tovább, de azért komolyan gondolom, hogy ez valódi mentőöv lehet ezekben a dilemmákban, már csak azért is, mert az egészet nem tudommal kezdte. A nem lesz munkahelye betoldásra csak megvonom a vállam. – Ha nem lesz esküvő, amúgy is azt jelenti, hogy a szabadságra voksoltál. – Az meg nem fog menni ennél a cégnél. Remélem, ebben nincsenek illúziói. – Mert szeretek szexi, bizonytalan arákat megmenteni a házasság sötét bugyrainak fenyegető ígérete alól – mondom, egyenesen a szemébe, mintha halálosan komolyan gondolnám, de a végére mosoly szökik az arcomra, és a tekintetem a többi vendég felé fordítom, hagyom, hogy a pillantásom lustán végigcsússzon az erősen zsongó-zümmögő tömegen. – Azt mondják, hogy aki nem tud egyedül lenni, az nincs megbékélve önmagával – kormányzom vissza rá a tekintetem, miközben hátradőlök, és szórakozottan szemlélem, hogy kezdek belecsúszni a könnyed, kellemes részegség állapotába.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

- Ez egyébként jó kérdés – vonok vállat. – Én azért nem lincselnélek meg, bár az nem garantálható, hogy nem kezdeném el boncolgatni a kijelentés miértjét – töprengek hangosan. Egész biztos, hogy elgondolkodnék, vajon mi okból gondolja így, és hát ami azt illeti, most is ezt teszem, mert a kijelentése végtére is majdhogynem ezt jelentette. Ki tudja, talán ha nem úgy alakult volna a múltunk, ahogy alakult, máshogy gondolkodna a kapcsolatokról. És én is.
- Talán, ha mindkét fél igazán akarja, akkor sokáig – jegyzem meg, ha már olyan pillantást küld felém, mint aki a vesémig akar látni. – És mielőtt félreértenéd a helyzetet, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nálunk nem kettőn állt a vásár – teszem hozzá, mielőtt még tényleg azt gondolná. Igaz, az egyensúlyt ő nem tudta teljes mértékig jól megteremteni, de én sem kommunikáltam jól a problémáimat. Veszett fejsze nyele.
- Akkor minek oktatják? – ráncolom a homlokom. – Azt hittem, önmagadtól vettél részt ilyen jó kis programon – mosolyodom el. Oké, nem hiszik el, de azért lehet benne fejlődni. Vagy nem?
- Ugyan, ne általánosítsunk – tiltakozom rögtön. – Elég borzasztó tapasztalataid lehettek – préselem össze az ajkaim, miközben felsandítok rá. – Attól függ, milyen igazságról van szó. – Tetszik, hogy megered a nyelve, végre nem csípőfogóval kell kihúzni minden szót belőle. Figyelem, ahogy beszél, a mimikája és a szavai egyaránt elárulják, hogy kicsit ki van ábrándulva az emberekből.
- Egyébként totál igazad van – vágom rá. – Először mindenki a saját érdekeit nézi, utána a másikét. Szerintem el kell jutni egy szintig, rengeteg tapasztalatnak kell lennie a hátad mögött ahhoz, hogy magad elé tudd helyezni a másikat. Talán ez az egyik kulcsa a működő kapcsolatoknak – fejtem ki én is az álláspontom. – Ha egyszer megtalálod a másik feled és meg is tudod becsülni, nyert ügyed van. – Fogalmam sincs, miért jut eszembe először Jay és nem Bentley, de évekkel ezelőtt nálunk talán itt bukott el a dolog. Ha most futnánk neki, érettebb fejjel, lehet, hogy más lenne a helyzet. Bentley meg... Bentley. Szerintem neki mindig a munka lesz az első, legalábbis, amíg le nem váltják a pozíciójából.
- Szerinted ennyire különböznek a szótáraink? – pillantok rá érdeklődve. Nem igazán értem, miben lehet más nála a normális, mint nálam? Együtt vagy valakivel, nem csak lefekszel vele. Pont. – És mi lett a vége? – kérdezem kettős érzésekkel. Ha van tapasztalata a munkahelyi kapcsolattal, egyrészt reménykedem benne, hogy nem lett rossz vége. Persze ez nem borítékolná, hogy Bentley és az én kapcsolatom is halálra van ítélve, csak jobb lenne azt hallani... Mit is? Hogy még tart, csak már nem munkahelyi kapcsolat, mert már nem ott dolgozik? Jó ég, már én sem tudok túl józanul gondolkodni.
- Ühüm – hümmentek, mikor a hűségről beszél, mert azon kattogok amin, és ezúttal nem is fojtom magamba a kételyeimet. – Ha kérdezhetek egyet... – habozok nagyjából úgy tizenöt másodpercig. - ... Mikor velem voltál, akkor is volt más? – Nem tudom, miért fontos, végtére is most már teljesen mindegy, azért biztos rosszul esne. – Nem veszem a fejed... – toldom be egy apró mosollyal visszautalva az előbbi kijelentésére, mielőtt bármit is mondana.
A következő mondataival nem igazán egyezik a véleményünk, de azért elraktározom magamban.
- Valóban ott a kísértés és az önuralom kérdése, de szerintem képes az ember nemet mondani, ha a saját háza táján minden rendben van és nincsenek kételyei a párkapcsolatában – taglalom, de mire kimondom, akkor döbbenek rá, hogy most tulajdonképpen éppen a saját kapcsolatomat degradáltam le. Ennek tudatában inkább nem is nézek Jayre pár pillanatig, sokkal inkább foglalatoskodom az előttem lévő ital részletes tanulmányozásával.
A visszakérdezésére nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel.
- Jaj már! Régen rossz, ha a szexben a legizgalmasabb, hogy a másik háta mögött, titokban csinálod. Ha passzolsz valakivel szexuálisan, nincs szükség más kielégítésre – mondom, miközben a tekintetem akaratlanul is az ajkára csúszik, hiszen fejben már kicsit máshol járok. Évekig az agyam hátsó zugában bujkáltak ezek az emlékek, amik vélhetően alig várták, hogy újra előbukkanjanak és elborítsák bizsergéssel az összes porcikám, tetőtől talpig.
Megköszörülöm a torkom és ismét kortyolok az italból, hogy megszüntessem a torkomban lévő szárazságot.
- Rögtön gondoltam – mosolygok én is rá. Nem mondom, hogy erről meg fogok bizonyosodni, és nem is gondolok erre... Mondom nem!
- Akár régebb óta is ismerheted, nem arra gondoltam, hogy most ismerted meg két hete – magyarázom, de mielőtt még véletlenül arra gondolna, hogy esetleg magamról beszélek, pontosítok. – Együtt voltatok, át telepítette a cége New Yorkba, te pedig megpróbálod itt az állandóbb életet, blablabla – mutogatok a kezemmel, ahogy a végére jutok az eszmefuttatásomnak. – Vagy akár két hét alatt is lehet valaki, akiben meglátod a lehetőséget. Nem kell rögtön feleségül venni – tárom szét a karjaimat. – Oké, de ha ez a verzió sem játszik, akkor mi hozott ide? Miért akarsz itt maradni? – nézek fel rá, miközben a poháralátéttel szórakozom az ujjaim között. Nem igazán tudom megfejteni egyelőre és komolyan érdekel. – Te, aki évekig nem maradt egy helyben huzamosabb ideig. Mi változott? – fürkészem a vonásait. Valaminek történnie kellett, legalábbis papírforma szerint így szokott ez lenni.
Komoly megkönnyebbülés fut rajtam végig, mikor színt vallok Jaynek a szervezésben lévő esküvőről. Mikor tényleg nem áll fel az asztaltól, határozottan hallom, ahogy az a bizonyos kő, ami leesett a szívemről, hatalmasat puffan.
- Kösz. Végül is, az üres lakás nem olyan vonzó most – mormogom. Mondjuk jelen pillanatban vonzóbb, mint Bentleyvel együtt. Pedig annyira jól esne egy esti összebújás, ha érezhetném egy kicsit a szerelmet úgy igazán.
- Fél év az nagyon kevés idő, ha ennyire nem vagy biztos valamiben – kontrázok rá a kijelentésére. A lehető legrosszabbkor jött ez a kétely is a megcsalással kapcsolatban. Hiába, talán ezek az igazi próbatételek, mielőtt még kimondjuk az igent.
A csipkelődésére élből kap a felkarja egy jobbost tőlem.
- Nem mondom, hogy jól csinálod, amit csinálsz – dünnyögöm, mikor meghallom a Mrs. Washington megszólítást a szájából. A hideg is kiráz tőle. Nem tudom, hogy más vezetéknévvel is ez történne-e, de vélhetőleg én magától attól vagyok rosszul, hogy valakitől függeni kell.
Kérdésére a tekintetemből is megkaphatja a választ: nem.
- Most te vagy a pszichológusom. Gondolom, boldogan – nevetem el magam, mert ha jól sejtem, tényleg a háta közepére se kívánja ezt az egészet, de ha még legurít egy-két sört, lehet, hogy a szemembe is mondja majd.
Elgondolkodtató, amit mond, és tényleg igaza is van ebben. Csak azt nem tudom, hogy meg merném-e tenni ezt a lépést? Nem feltétlenül szakítani szeretnék egyébként, hisz szeretem Bentleyt -kivéve, ha valóban van valami köztük Cindyvel-, csak egyszerűen halasztanám ezt az esküvő témát. Bentley viszont valószínű a kettőt egyként kezelné.
- Oké, de milyen áron? – elmélkedem. Nem is tudom pontosan, mit akarok. Nem is kellene erről beszélnem Jaynek, hogy miért teszem, fogalmam sincs? Egy pszichológussal tényleg jobban járnék. A következő válasza viszont megmosolyogtat.
- Köszönöm a rejtett bókot – jegyzem meg széles mosollyal, a fülem mögé tűrve egy hajtincset. Mondjuk ezt tényleg jól esett hallani a szájából, meg ha csak nem is ez volt a lényeg. – Jó kis elfoglaltság lehet. – Egyébként még el is tudom képzelni róla ezt a dolgot, de persze értem, hogy viccelt.
A megjegyzését próbálom kicsit humorosra venni.
- Szóval mégiscsak, nem áll neked rosszul ez a pszichológus szerep. Már csak a szemüveg hiányzik. - Aztán hamar rájövök, hogy ez nem vicces. Tényleg nem tudok egyedül lenni, sosem tudtam. Jobban mondva, Jay után lettem igazán ilyen kapcsolatfüggő. Az lett volna a jó megoldás, ha miután visszautaztam New Yorkba, szingliként tengetem a mindennapjaim, legalább egy ideig. Erre, egyenesen visszarohantam Bentley karjaiba. Hogy hiba volt-e, azt csak a jóisten tudja.
- Lehet, mióta elhagytam Amszterdamot, azóta nem vagyok megbékélve magammal – dőlök én is hátra, ahogy kimondom ezt a mondatot hangosan is. – Talán sose zártam le igazán a kettőnk múltját – pillantok rá komolyan. Ami azt illeti, a jegygyűrűm dugdosása ébresztett erre rá, és az, hogy mióta megjelent, tényleg még bizonytalanabb vagyok mindenben, ami Bentleyvel kapcsolatos. Nem biztos, hogy ez a megfelelő alkalom arra, hogy szót ejtsünk erről, de azt sem akarom, hogy bennem maradjon, és ki tudja, leszünk-e a közeljövőben ilyen őszinték egymással?!

- Szerintem pontosan tudod. – Nem voltunk mi June-nal annyira különbözőek, ha már ő is megfogalmazta, értenie kellett, hogyan lyukad ki ilyen gondolatokhoz az ember. – Talán – vonok vállat. – De a dolgok általában nem maradnak sokáig ideálisak. Az élet nem azon dolgozik, hogy megkönnyítse a helyzetedet, hanem hogy akadályokat gördítsen eléd, hogy kiderüljön, mit tudsz megugrani. – És mit nem. Én ebben hittem, a körülmények állandóan mozgásban voltak, amikhez alkalmazkodnod kellett, és amik sokszor áldozatot követeltek. Egyetlen kapcsolat sem lehetett soha teljesen egyensúlyban, mert a két fél merőben más hátteret hozott be.
Hogy azt mondja, kettőn állt a vásár, egészen újdonságként hat, legutóbb, mikor veszekedtünk, még főleg az én hibámként emlegette; nem mintha egy ilyen általános közmondás sokkal közelebb vitt volna a miértekhez, de legalább már nem én voltam a sátán. Bár, ha így könnyebb volt elfogadni, akár az is lehettem, meg tudtam érteni, hogy nem arra vágyott, aki akkoriban voltam. A helyében bizonyára én is így döntöttem volna. – Ezt értékelem. Mégis mi késztetett erre a gondolatra? – faggatom felvonva a szemöldökön, mintha nehezemre esne elhinni. A jó kis program hallatán csak megforgatom a szemem. Na persze, jobbat el sem tudnék képzelni.
- Hát valóban nincsenek túl rózsásak – állapítom meg gyors leltárt készítve. – Naná, hogy attól függ, de ettől még nem biztatóbb a helyzet. – Az igazság, az mindig csak igazság marad, az emberek többsége pedig nem szerette hallani. Az elméletére bólintok egyet. – Igen, ez valószínű, de azért teljesen fel sem adhatod magad, különben nem te leszel többé. Ha pont a lényegi részedről mondasz le, arról, ami igazán motivál minden egyes reggel, akkor a másik sem fog sokat profitálni ebből az egészből. – Többször eljátszottam már a gondolattal, mi lett volna, ha sutba vágom a projektet, és az időm nagy részét June-nal töltöm, engedve a kísértésnek és annak a bontakozó szerelemnek, ami akkor köztünk feszült, de ha arra gondolok, hogy elbaltáztam volna a fotós debütálásom, nem jutottam volna ki Afganisztánba, Nepálba és a többi fontos helyszínre, amiről tudósítani akartam, hanem visszaálltam volna a tűzoltósághoz… a gyomrom is összeszorul. June talán önzőnek tartott emiatt, de nekem ez volt az utam. Ha lemondok róla, nem lennék ugyanaz az ember.
- Szerintem a férfi és a női szótárak alapvetően különböznek. – Itt volt például ez a normális kapcsolat kérdés, nekem az is tökéletesen belefért a normálisba, hogy volt valakim, nem egy-két-három éjszakára, hanem állandó, akihez kötődtem, mellette azért a több hónapos utazások során nem ítéltem cölibátusra magam. Viszont kétlem, hogy ez az ő szemében is a normális kategóriába esne. Hogy mi lett belőle? – Semmi – vonom meg a vállam. – Addig tartott, amíg át nem helyezték.  
Volt még egy sztori a témában, de arról semmi kedvem nem volt most tárgyalni, feleslegesen húzta volna le a hangulatot, és azt sem akartam, hogy nekiálljon sajnálni. Bólintok, hogy kérdezzen csak, a habozásból sejtem, hogy az amsterdami idővel kapcsolatos, de mikor kimondja, csak megingatom a fejem. – Nem volt. – Akkoriban egy barátnő is soknak bizonyult, nem, hogy több, de ezt nem mondom ki hangosan, nem úgy értené, ahogy én, bizonyára megsérteném vele, pedig nem ez a célom. Az igazság az, hogy nem is éreztem szükségét, csak ő járt a fejemben.
- Igen, ez a kulcs, ha minden rendben van - mutatok rá, hogy ezzel én is egyetértek. - És te hány olyan embert ismersz, akinél minden rendben van? Mert én kábé egyet se. – Ezt pedig teljesen komolyan gondoltam. A felszínen persze mindenki jól van, de ha egy picit is engedik, hogy mélyebbre lássunk, hamar kiderül, hogy ez korántsem igaz, mindenki küzd egy csomó szarsággal, vagy a múltból vagy a jelenből.
A nevetésére én is elmosolyodom. – Én egy szóval sem mondtam, hogy az a legizgalmasabb. De adódhat olyan helyzet, hogy valakinek a közelében izgatottá válsz. Nézz körül, a nők szinte mindenütt pucéran járkálnak! Tesztoszteron legyen a talpán, amelyiket nem indítja be – mosolygok tovább, ahogy a témát taglalom, aztán meg azon, amilyen nagy elánnal magyarázza, hogy hány meg hány létező verziója lehetne, hogy pár hetes New York-i itt tartózkodásom óta komoly kapcsolatom legyen. – Talán pont ez az oka – billentem oldalra a fejem.  – Mostanában túl sok volt az utazás, ki akartam próbálni, hogy ez milyen. Hol máshol, mint ahonnan indultam? – Mint a saját farkába harapó kígyó, körbeért a történet. Nem tudom, miért akartam hazajönni. – Egyszer csak éreztem a hívást, te nem voltál még így? – pillantok fel rá.
Mikor a közelgő házassága kerül szóba, és hogy a fél év az milyen kevés, ha egyszer ilyen bizonytalan, nem tudok igazán bevonódni a dilemmába, mert nem tudom elképzelni, hogy én valaha is hasonló helyzetbe keverednék. Nem kérnék meg egy nőt, hacsak nem gondolnám komolyan, vagy ha mégis eljegyezném Helene-t, és közben elbizonytalanodnék, valószínűleg rábíznám magam a sorsra. – Nézd a jó oldalát, kevesebb időd is van rágódni rajta – kongatom meg az optimizmus harangját, a tény, hogy félig már részeg voltam, azért egész sokat segített a hír fogadtatásán. Ahogy jobbon vág, elnevetem magam. Szerettem csipkelődni vele, néha jó volt látni rajta egy kis szenvedélyt. – Hát ezt én sem tudnám elmondani rólad. – Hogy jól csinálta volna, amit csinált, szóval patthelyzet.
- Ha én vagyok a pszichológus, akkor a következő sört te állod, és még így is nagyon olcsó az óradíjam – említem fel ama sarkallatos tényt, hogy nemsokára kiürül a korsóm. – Mindennek ára van, drágám. Az csak a Disney filmekben van, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vagy a szabadság kell, vagy a házasság, a kettő együtt nem fog menni, és mindkettőnek meg lesz a maga ára is.
Egyre inkább az ital beszélt belőlem, de kicsit úgy tűnt nekem, hogy ő mindent egyszerre akart, és mindent ideálisan. A következő mondata viszont megakaszt.
- És ennek mi köze Amszterdamhoz? – teszem fel a kérdést, mert elsőre nem teljesen világos, a válasz viszont ismét készületlenül ér. – Ez akadályoz a házasságodban? Én? – kötöm össze a kettőt egy húzással. – Na és van tipped, hogy hogyan segíthetnék? - nézek mélyen a szemébe, azt sugallva, hogy nekem éppenséggel lenne ötletem. Ha velem töltené az éjszakát, seperc alatt kiderülne, hogy elmúlt vagy éppen felerősödött az a bizonyos lezáratlan ügy.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Persze, voltak sejtéseim, miért gondolná úgy, hogy minden kapcsolat csak púp a hátunkon, de konkrétumot nem tudtam a részéről, és ez az, ami leginkább érdekelt volna. Mindenesetre ahogy tovább mondja, ebben, hogy az élet akadályokat gurít élénk, tökéletesen igazat adok neki.
- Mert az élet rohadtul ki akar velünk cseszni. Pedig inkább nekünk kellene megmutatni, hogy velünk igenis nem lehet – hümmögök. Bár igaz, már olyan is akadt, hogy hálás voltam a sorsnak és tudtam, akkor és annak ott úgy kellett történnie, ahogy.
Ahogy kimondom, hogy kettőn állt a vásár köztünk, látom az arcán, hogy kicsit meglepi a kijelentés. Lehet, hogy elhamarkodottan mondtam ezt, lehet, hogy nem kellett volna, de az az igazság, hogy talán nincs olyan, hogy csak az egyik fél a hibás. Rá is kérdez, hogy mi történhetett, gondolom a múltkori veszekedésünk élénken él a fejében, amikor őt hibáztattam.
- Nem tudom, egyszerűen csak megfogalmazódott. Nyilván már sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha, de talán ha türelmesebb lettem volna, másként alakul – vonok vállat. Mert igazából tényleg meg lehet érteni, hogy fontos volt neki az a munka, hogy ha ki akart törni, kellett. – Persze ettől függetlenül azért ne essen le nagy kő a szívedről – hajolok közelebb, mintha egy titkot akarnék mondani neki. Vélhetőleg már bennem is dolgozik egy kicsit az alkohol, de most kifejezetten jól esik, mert inkább agyalok az elbaszott múltamon, mint az éppen vakvágányra terelődő jelenemen.  
Egyébként tényleg jó dolgokat mond, igazat is adok neki ebben nagyrészt.
- Persze, ez igaz, talán a hangsúly azon van, hogy meg kell találni az egészséges egyensúlyt. De igen, nyilván, ha teljesen feladod magad, már nem az vagy, akibe beleszerettem – helyeslek, miközben rápillantok. Tény, hogy ezek nagyon nem könnyű dolgok. – Össze kell csiszolódni, az egyszer biztos. Ahhoz meg idő is kell. – Ez az, ami miatt talán ma másként cselekednék, mint évekkel ezelőtt. Ha adok még legalább egy kis időt arra, hogy össze tudjunk csiszolódni és azok a bizonyos elénk gördülő akadályok is ritkulnak. De ehhez ő is kellett volna, hogy lássam rajta, hogy ezt is igazán akarja, nem csak azt a kurva melót.
- Ha te mondod. – Van, amit nem értettem. Igaz, sokszor történt meg az is, hogy egy férfival teljesen ellentétes nézeteink voltak, ez is például a különböző szótárak miatt lehetett.
Mikor azt mondja, nem lett „semmi” a vége, elhúzom a szám. Hát ez nem happy end.
- Hát, a távolság nem a hosszan tartó kapcsolatok barátja – biccentek, mielőtt belekortyolnék az italomba. – Vagy nem is messzire helyezték át, csak másik helyre és így az idő volt a gond? – érdeklődöm. – Bárhogy is, egyik sem barátja – egészítem ki a filozófiát.
Szóval nem volt más. Ennek azért örülök. Mondjuk, ha rám sem volt elég ideje, nehéz lett volna két vasat tartani a tűzben, de azért nagyon remélem, nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt így volt. Én legalábbis nem is nagyon gondoltam másra azidő alatt, míg együtt voltunk, mert minden gondolatom ő foglalta le. Kis idő után még Bentleyt is sikerült teljesen kizárnom a fejemből.
A tekintetem kissé rosszalló, mikor azt mondja, egy olyan embert sem ismer, akinél minden rendben van. Na, mennyire borúlátó! Vagy csak reális? Nagyon szomorú, hogy ez így van, mert egyébként vélhetőleg csak időszakosan van rendben minden, ha így van, addig, míg nem hullik a nagy szar a nyakunkba. De legalább kis ideig rendben van.
Mosolyogva figyelem, ahogy a pucér nőkről és a tesztoszteronról beszél.
- Ha csak egy napra férfi lehetnék... – Megérthetnék sok mindent. – Az élet olyan igazságtalan. A nők pucéran járkálnak, bezzeg a férfiak?! Bár nem mondom, szerintem az a nő, aki a lenge öltözetével akarja felhívni a figyelmet magára, régen nem jó. És egyébként is, az csak az egyszerű férfiakat indítja be – mondom ki az igazságot. Jay egyértelműen nem ebbe a kategóriába esik, de persze ő is férfiból van, nyilván megnézi a szép nőket, ha lengén van öltözve és ha egy egyéjszakás numeráról beszélünk, nem lényeg, mi van a fejében. Gondolom.
Nem értem, miért jött újra New Yorkba, de ahogy látom, ő maga is keresi még a választ a kérdésre.
- Az univerzum küldött ide – biccentem oldalra a fejem. – Mindenesetre kíváncsi leszek, rájössz-e idővel a miértjére? A sors néha nagyon érdekes tud lenni. – Utólag mindig bebizonyosodik, hogy mindennek volt oka, legalábbis nekem ez az eddigi tapasztalatom. – Én még nem éreztem semmiféle hívást, de jó lenne néha, ha utat mutatna valaki – nevetek, mert hát ami tény, az tény, elég sokszor el vagyok veszve, mint ahogy most is. Bár ki tudja, talán Jayt épp a sors dobta ide elém újra, ha már... véletlenek nincsenek?
Egyre jobb – mondom elismerően, nevetve dőlve az asztallapra, majd inkább én is kiiszom a poharam tartalmát. Fogalmam sincs, hova vezet ez az este és jobb lenne, ha legalább az egyikünk józan maradna, szóval... szerintem én leszek az áldozat. Igaz, nem vagyok már tök józan, de szerintem Jay előrébb jár, mint én. Bólintok a kérésére, ha kiürül a korsója, én leszek az, aki a pulthoz megy a következő körért.
- Nem én vagyok, aki ragaszkodik a házassághoz, én így is elvagyok – emelem égnek a tekintetem. Ne kérje senki, hogy magyarázzam meg, általában a nők azok, akik vágynak az esküvőre és a házasságra, nálunk ez fordítva van, azt hiszem.
- Jók a kérdéseid, Jay – sóhajtok. – Nem tudom. Mióta hazajöttem Hollandiából, azóta próbálom összerakni magam és belepasszolni egy olyan életbe, ami lehet, hogy nem is az enyém. És mire már elég rendesen belesüppedek, kezdek megbékélni a gondolattal, háttérbe szorítani a kételyeimet, megjelensz. És akkor újra gondolkodni kezdek, de akkor már nem csak azon, hogy miért nem lelkesedek ezért az egész házasság mizériáért, hanem azon is, hogy mi a francért dugdosom azt a rohadt gyűrűt előled, meg hogy miért játszódnak le a fejemben különböző jelenetek, aminek te és én vagyunk a szereplői. Szerinted ez normális? Mert szerintem nem azt mutatja, hogy lezártam – állom a tekintetét, próbálva kiolvasni belőle, mit akar vele üzenni. Nagyot nyelek. Ahogy elmerülök a pillantásában, eszembe jut az egyik közös esténk a múltból, mikor valami véletlen folytán egy tematikus mexikói buliba keveredtünk, ahol a nulla salsa tudásunkkal álltunk be a profi táncosok közé. Alig bírtak kiráncigálni minket onnan, a szervezők azt se tudták, hova kapjanak hirtelen a random performansz következtében. Persze pár tequila lecsúszott előtte, amit utána is folytattunk, de már csak ketten, fent a lakásban. Szinte még mindig érzem az érintéseit magamon. – Most is – suttogom pár pillanatnyi csend után, miközben még mindig a szemébe nézek. Ötletem? Az nincs, de valahogy pontot kellene tenni ennek az egésznek a végére.

Derűs nyugalommal figyelem, ahogy beszél, olyasmikről, hogy fel kellene vennünk a kesztyűt a sorssal, úgy tűnik, Bentley húzása igazán harcias kedvébe sodorhatta, de nekem tetszett ez a June. Kedveltem benne, hogy sosem volt egy megmentésre váró virágszál, hanem bizonyos tekintetben két lábbal állt a földön, az újságíró kemény szakma, már ha épp nem divattippekkel mütyürészel otthon, párnák közt egy glamour magazinnak. Benne volt tűz és volt affinitás is, hogy komolyabb sztorikról írjon, átnéztem a korábbi munkáit, egészen kiválóak is voltak köztük, és ez a mostani projekt is felelősséget pakolt a vállaira. Érdekes, hogy a magánéletében most mégis ennek az ellenkezőjében tocsog: se tűz, se realitás, csak bénító kételyek, amikben lassan már abban sem vagy biztos, hogy te ki vagy és mit akarsz. Nem tudom, hol kallódott el menet közben, talán tényleg ez a kapcsolat puhította el, mindenesetre az én tapasztalataim szerint a biztos, kényelmes középmezőny nem az a terep, ahol balegyeneseket osztogathatsz az életnek.
Mikor azt mondja, lehetett volna türelmesebb is velem, egészen mélyen érint ez a vallomás. Mi a szösz? Ez már-már úgy hangzott, mintha az én szemszögemet is mérlegre állítaná. A hozzáfűzött kiegészítés egy somfordáló mosolyt csal az arcomra, ahogy én is rákönyökölök az asztalra, és szintén közelebb hajolok hozzá. – Ne aggódj, azok a nagy kövek jól be vannak betonozva.
- Mikor lettél ilyen egyensúlypárti? – kérdezek rá egy kicsit cukkolva, mikor ismét ezzel a szóval jön. Az előbb a munka-magánélet egyesúlyát hangoztatta, most meg a párkapcsolatit, papíron szép dolgok ezek, de ki tudja megvalósítani? Persze, valahol én is tudom, hogy ez lenne az ideális, de nekem valahogy sosem ment, és magam körül sem azt láttam, hogy az emberek olyan profik lennének benne. – Szerintem egy kapcsolat inkább arról szól, hogy ha találsz valamit, ami kell; ami igazán kell – hangsúlyozom, ahogy az emlékek végigfutnak az alkoholmámoros gondolataim között –, akkor a többit is el kell fogadnod vele. A postás végül mindig becsenget a csomaggal. Vagy mindent, vagy semmit játék ez – sandítok rá a korsóm mögül, részegen imádtam ilyen nagy vélt igazságokat puffogtatni. Szórakoztató volt, de attól tényleg hittem benne. – Nem építhetsz arra, hogy a másik majd megváltozik melletted, mert a lehangoló igazság az, hogy nem fog – préseltem össze az ajkaim a végére. – Persze előfordulhat, hogy mégis, az emberek nagy ritkán megvilágosodnak, van, aki néha a Szentlélekkel is találkozik, nem zárhatjuk ki teljesen… - ingatom meg a fejem, elismerve, hogy felőlem aztán létezhettek csodák. De erre építeni, valljuk be, igencsak rizikós volt.
- Nem volt semmi gond, egyszerűen csak nem működött tovább. Az áthelyezés pedig rátette a pontot – vonok vállat tűnődve. Kifutott, ennyi volt az ideje, vannak ilyen kapcsolatok. Utána már nem is kerestük egymást.
- Az egyszerű férfiakat szerzik meg – pontosítok bólintva, ebben igaza van, hosszú távon én sem bírnám ki, ha a nőm összes érdeme a szexi küllemére korlátozódna. – De a szex az más kérdés. Sok életet döntött már romba egy forró numera, a bonyolultabb férfiaknál is – somolygok rá, ahogy fejtegetem a témát. Az ember néha nehezen parancsol a testének. – Emlékszel a múltkori randevúnkra? – teszem fel a kérdést, ahogy méregetem, szerintem tudta ő, hogy miről beszélek, csak nem akart szembenézni vele, de úgy döntöttem, egy kicsit jobban megkapargatom nála azokat a kapukat. – Mert az én memóriámba valahogy az égett be, hogy félmeztelenül takaró alá bújok, te meg kisvártatva alig ruhában térdelsz felettem az ágyon… - Nem mondom ki a folytatást, de ha akkor nincs annyi lélekjelenlétem, hogy leállítsam a dolgot, megcsalta volna Bentleyt. Ennyit arról, hogy a nők nem gerjednek a látványra, és csak az egyszerű emberek hoznak megkérdőjelezhető döntéseket. – De a ma hallottak fényében, talán hiba volt, hogy nem mentünk tovább – húzom szemtelenül széles mosolyra az ajkaimat. – Legalább nem okozna ekkora dilemmát az esküvő.
Nem tudtam nem poénkodni a témával, azt hiszem, sosem értettem meg igazán, mi kötötte olyan erősen Bentleyhez, így számomra nem is tűnt akkora tétnek, hogy megválik-e tőle, vagy sem. Azt sejtettem, hogy ha rákérdeznék, ő sem tudná megmondani, csak hablatyolna valamit a kölcsönös tiszteletről meg valami ilyesmi, de valójában talán az volt mögötte, hogy túl erősen belesüppedt a megszokásba, és félt az ismeretlentől, mint ahogy általában lenni szokott az ilyesmi. Nem is tudom, mióta lehettek együtt, két-három éve?
- Meditálj, kedvesem, a tibetiek azt mondják, a belső hangodra kell rátalálni. – A szemeim csillogtak a kellemes részegségtől, ahogy mosolyogva hátra dőltem a széken.
- Elvagyok… – kis híján elnevetem magam, ahogy kimondja ezt a szót. – Ugyan már, June, éreztél te már valaha valódi érzelmeket? Komolyan kételkedem benne, mert ha igen, eszedbe nem jutna hozzámenni valakihez, akivel így is elvagy. És boldog is vagy, eme hangzatos filozófia gyakorlása közben? – Talán az ital hatása volt, hogy nem tudtam tovább visszafogni vagy árnyalni a véleményem.  
- Lehet, nem te vetetted fel, de egy gyűrű elfogadása azért számomra egészen beleegyezősen hangzik, vagy tévedek? – Nem értem, miért akarja úgy beállítani, hogy csak Bentlely akarta ezt az egészet, mikor ő is nyakig benne volt a játékban.
- Az már egy kicsit régen volt – hívom fel rá a figyelmét a kijelentése után, miszerint Hollandia óta nincs igazán rendben. Ahogy hallgatom, lappangó düh kezd szivárogni a vérembe. – Ha így van, miért nem kerestél meg soha? - iszom ki a sörömből az utolsó kortyot is, és az üres korsót az asztalra csúsztatom.
- Miféle jelenetek? – vonom fel a szemöldököm. A tekintetem elárulja, hogy hallani akarom, fejtse csak ki bővebben, ne fukarkodjunk a szavakkal.  
- Nos, szerintem csak egyféleképpen deríthetjük ki – nézek a szemébe, nem rejtve el előle a szexuális szándékaimat. – Ha feljössz, megmutatom, hogy kell kötést cserélni a zúzódásaimon – mondom ki árnyalatnyi játékossággal, ahogy kilátásba helyezem a programot, nyilván magamnak is meg tudom csinálni, de azt akarom, hogy tisztában legyen vele, hogy mit kínálok, és mindenféle kifogás nélkül eldönthesse, mit akar. Most még nem ivott annyit, hogy ráfoghassa a piára, és azt sem mondhatja, hogy a pillanat hevében számító módon elcsábítottam. Ez most arról szól, hogy a házassága felé lép, ami az elképzelt jövőjével kecsegteti, vagy enged a múlt csábításának, ami talán magában hordozza a lezárás lehetőségét is. – Úgyis arra gyanakszol, hogy Bentley is megteszi Miamiban – toldom hozzá ezt a sarkallatos érvet.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Egyáltalán nem sejtettem még a délelőtt folyamán, hogy a nap végén egy bárban fogok ülni Jay-jel és azt mérlegelem, hogy mit keresek még Bentley mellett. Valójában ezt egyáltalán nem Jay-jel kellene megvitatnom, legfőképpen azért, mert azt hiszem, nem vagyok teljesen közömbös felé. Bár az is lehet, hogy nála jobbat nem is találhattam volna, hiszen ő talán pártatlan, igaz, nyilvánvalóan nem kedveli Bentleyt.
Ezzel együtt viszont nem csak a jelen, hanem a múltunk is kicsit terítékre kerül, és láthatóan meglepi, mikor azt mondom, lehettem volna türelmesebb. Be kell vallani, elég büszke ember vagyok, nehezen ismerem el a hibáimat mások felé, szóval ez valóban felér egy kisebb vallomással. Halvány mosoly fut át az arcomon, mikor azt mondja, hogy jól be vannak betonozva a kövek. Nagyon jó lenne, ha egyszer őszintén és józanul tudnánk megvitatni a múlt történéseit, hátha azzal sikerülne magamban is pontot tennem a végére és elkönyvelni, hogy ennek a kapcsolatnak egyébként sem lett volna folytatása.
- Lehet, hogy a sok jóga tudat alatt dolgozik – vonok vállat a kis beszólására. Figyelem, ahogy beszél, a hangján már hallható, hogy az alkohol szépen lassan kifejti a hatását, de mégis jó hallgatni, amit mond. Szerettem, mikor kicsit elengedte magát, mert ilyenkor azért közlékenyebb tudott lenni. Csendben hallgatom végig, már-már elámulok a komoly mondatain, míg nem említi meg a Szentlelket, amire nevetnem kell, de végül azért visszakanyarodok ahhoz, amit említett.
- Azt hiszem, irigykedem azokra, akiknek így sikerült megtalálniuk a szerelmet. Az elején persze leszáll a rózsaszín köd, de ha már halványul, egyre több hibát veszel észre a másikon. Ha felül tudsz rajtuk kerekedni és úgy is ő kell, akkor talán tényleg egymásnak vagytok teremtve. És ha nem? – emelkedik meg a szemöldököm. – Akkor újra kezdheted elölről – sóhajtok. A vicces az, hogy itt durrogtatom az élet nagy igazságait, miközben tényleg jelen helyzetben azt érzem, hogy hiába vagyok tisztában a dolgokkal, mégsem lépek ki a megszokottból. Nem is tudom, mi lenne, ha nekem újra randiznom kellene így harminc év felett. Megint az elejéről kezdeni valakivel, eltelik X év, mire már oda jutsz, hogy tényleg annyira komoly a dolog, hogy rámerészkedsz egy olyan terepre vele, ami már nem csak a játékból és a flörtölésből áll. Ha ott kiderül, hogy mégsem oké a dolog, nos... újra elölről kezded. És kiöregedtél. Ezt már annyiszor átpörgettem a fejemben, hogy talán ez gátol meg abban, hogy bármerre is mozduljak. De az is ironikus, hogy Jay beszél erről, miközben látszólag, ő sem találta még meg senki mellett a helyét. Ha benne vagy, minden másként hat.
Különös érzés jár át, miközben a szex témáját boncolgatjuk, nem azt mondom, hogy kényelmetlen, mert nem szoktam zavarba jönni a hasonló témáktól, de most egy kicsit más ez. A „randevú” szóra alig láthatóan szökik fel a szemöldököm, majd mikor felidézi a lakásán történt jelenetet, ami természetesen az én emlékezetemben is élénken létezett és játszódott le a fejemben jó párszor,  lesütöm a szemem, majd ahogy kiszélesedik a mosolyom, rápillantok.
- Szóval akkor nem csak álmodtam – nevetem el magam. Mikor folytatja, nem veszem le róla a tekintetem, a torkom egy pillanat alatt kiszárad, mikor azt mondja, hogy talán hiba volt megállni. Nem rajtam múlt. – Valószínűleg nem lenne nagy dilemma, mert másnap lefújtam volna – bólintok, miközben az ujjam a pohár peremén járkál. Nem hiszem, hogy képes lennék úgy hozzámenni valakihez, hogy közben azt titkolom, hogy lefeküdtem valakivel, aki sokat jelentett valaha számomra. – De akkor az mégis egy randevú volt? – kérdezem, hiszen emlékszem, mikor én emlegettem randiként, ő azt mondta, hogy úgy gondolta, csak két régi ismerős eltölt... néhány kellemes órát? Vagy valami hasonló. – Így futottál neki? – kérdezem, nem engedve a témát, mert ha ez esetleg így van... az még bonyolultabbá tenné a dolgokat.
Mikor aztán a tibetiekről és a meditációról hablatyol, a látványon, ahogy hátradől és mosolyog, nevetnem kell.
- Azt hiszem, ezen a ponton megállapíthatjuk, hogy már elég részeg vagy. – Azért tetszik, ahogy megcsillannak a szemei és kicsit kócosan ücsörög itt velem szemben. Annyi emlék fűz hozzá, hogy képtelen vagyok közömbösen tekinteni rá. Minden mozdulatára egy szelet múlt férkőzik a bőröm alá. Ahogy pedig az este halad előre, egyre bizonytalanabb vagyok mindenben. A kapcsolatomban, a házasságban, magamban. Jayben. Hallgatom, ahogy mondja a dolgokat és a gondolatok szépen lassan jutnak el az agyamig.
- A gyűrűt három évvel ezelőtt fogadtam el – pontosítok megköszörülve a torkom, mintha ezzel bármire is magyarázatot adnék. – Nem voltam mindig ilyen bizonytalan ebben az egészben, de most egyre csak sodródok ebben a katyvaszban. Legszívesebben most nyomnék egy ESC gombot. – Ha lehetne ilyet csinálni a való életben... De nem lehet, és a sarkamra kellene állnom.
A kérdésére a mozdulatát követem a szememmel, most nem nézek rá, úgy válaszolok.
- Többször írtam meg egy-egy emailt, de mielőtt elküldtem volna, töröltem. Ki kellett írnom magamból, azzal egy kicsit lenyugodtam talán. Plusz szerintem volt néhány hívásod ismeretlen számról. Egyszer elhatároztam, hogy beleszólok abba a rohadt telefonba, de aztán valamiért mégsem tettem – préselem össze az ajkam anélkül, hogy felpillantanék rá. – Én nagyon haragudtam rád, Jay. Meg egy kicsit magamra is. Lehet, hogy túl büszke voltam ahhoz, hogy én lépjek, de mi változott volna? – nézek rá végül, miközben nagyot nyelek és inkább kiiszom én is az utolsó két kortyot a poharamból remélve, hogy ezzel leküzdöm a torkomban növekvő gombócot, mert tényleg kezdem kicsit úgy érezni, hogy alakíthattam volna másképp is.
Megragadja a lényeget, mikor rákérdez azokra a bizonyos jelenetekre, halvány mosoly fut át az arcomon. Pár pillanatig gondolkodom, hogy válaszoljak-e a kérdésre, tudom, hogy azzal elindítok újra egyfajta lavinát, ami a múltkor sem vezetett jóra. Mielőtt azonban ténylegesen megformálnám a szavakat, körbefut a tekintetem a környező embereken, majd végül a kíváncsiság győz.
- Olyanok, aminek hatására rögtön tetőtől talpig libabőrös leszek. Szinte érzem a kezed nyomát a csípőmön, ahogy a pillanat hevében felkapsz és egészen az ágyig viszel, levegőért kapva két csók között... Aztán az én ajkam is olyan helyeket fedez fel, amiket már nagyon is jól ismer – dőlök az asztalra, miközben lassan formálva a szavakat írom le azt a bizonyos egyik jelenetet, ami a fejemben jár. Ahogy a lábam kinyújtom az asztal alatt, véletlen az övéhez ér, de ezúttal nem húzom el, hiába érzem úgy, mintha áramot vezetne vele a testem minden porcikájába. Jelen pillanatban nagy szerencsének érzem, hogy nyilvános helyen vagyunk, mert ha nem így lenne, valószínűleg újra elragadna a hév. Az ajánlata pedig újra felspanol, mennék-mennék, de... és ha tényleg megteszi Bentley?
- Nagyon vágyom rá, hogy megnézzem, hogy kell kicserélni azt a kötést – mosolyodom el. – De ha most felmegyek Jay, te is tudod, hogy nem fogunk leállni – vizslatom a vonásait, nehezemre esik nemet mondani erre, ami azt illeti, tényleg nem is akarok. Az igazság az, hogy nem tudom, mi lenne a jó döntés. – Azt nem akarom, hogy a kétely és a bosszú lökjön a karjaidba, és szerintem te sem örülnél neki.

- Ha feltalálod a tudat alatt dolgozó jógát, szerintem seperc alatt szentté avatnak. Nem akarsz írni erről egy cikket? – vonom fel a szemöldököm komolyságot mímelve, miközben az ötletet prezentálom, de a szájam sarkán várakozó mosolyt nehéz visszatartanom. Túlságosan szerettem szívni a vérét, de ilyen kijelentéseket nem hagyhattam csak úgy parlagon.
Az egymásnak vagytok teremtve hallatán úgy nézek rá, mint aki lenyelt egy békát. Méghozzá egészben. Nagyot pislogva, némán mérlegelve. Végül csak lejjebb szuszakolom, hogy szóhoz is jussak, és rástartolok az utolsó megállapításra. Akkor újra kezdheted elölről.
- Pontosan. Én nagyjából kéthetente átmegyek ezen a folyamaton, szóval első kézből tudósítok – nézek rá egy kissé ködösen, mélyülő hanggal, ahogy az asztalra könyökölve közelebb hajlok hozzá, és onnan méregetem, alulról felpillantva rá. – Annyira azért nem rémálom ismerkedni. – Nem tudom, ő miért látja ennyire ördögtől valónak újrakezdeni. Az élet ilyen, vagy bejön, vagy nem – és általában azért nem; csak a sokadik nekifutásra vagy már olyan tapasztalt, hogy egy életképes kapcsolatot fenn tudj tartani, amit az elsőnél elcsesztél, azt a másodiknál már nem fogod, és így tovább. Oké, a két héttel talán kicsit túloztam, de nem ez a lényeg. – Ugyan, June, a nagyszerelmek jönnek-mennek, a fene sem vár éveket, csak azért, hogy ezerszázalékig biztos legyen valamiben. Pont ezért van, hogy mire hozzámennél valakihez, már ki is szerettél belőle – nem, nem, nem célzás, tartom fel közben a tenyeremet a béke jelével, de azért folytatom –, és ebből született az a rengeteg népi bölcsesség is, ami a házasságot a kapcsolat hanyatlásával azonosítja. – Ebből mindenki ismer legalább két kosárra valót, na de akkor miért is így csináljuk?
Ahogy szóba hozom a múltkori estét, látom, hogy reflexből lesüti a szemét, aztán pedig egy mosolygós poénnal igyekszik kibújni alóla, milyen érdekesen is működünk mi ketten, ha ő próbál komolyan beszélni kettőnk dolgairól, általában én viccelem el és farolok ki, még a bemelegítés közben, ha pedig én, akkor ő csinálja ugyanezt.
Még mindig élénken emlékszem arra a napra, a váratlan találkozás teljesen felpezsdített, el se hittem, hogy annyi év után valóban őt látom, de a mi kapcsolatunk valahogy mindig olyan kettős volt. Ha jó volt, akkor nagyon jó, ám seperc alatt képes volt átcsapni az ellenkezőjébe is. Mint Amszterdamban… az egyik nap még pár voltunk, a másikban már egy New York-ra tartó gépen ült. Az interjún is éreztem, hogy a régi vonzalom rögtön felszikrázott köztünk, de mikor vége lett, és szükségem lett volna a segítségére, az ellopott cuccaim dacára simán kirakott az utcára. Mintha nem is ismertük volna egymást. Jól emlékszem arra az estére is, mikor eljött velem vacsorázni, feljött a lakásomra is, a csókja emléke néha még most is az ajkaimon égett, biztos voltam benne, hogy ő is érzi, amit én, mire közölte, hogy amúgy komoly kapcsolata van.
Hogy valóban lefújta volna az esküvőt… hiszem is, meg nem is. Utólag könnyű rámondani, hiszen már nincs semmi tétje, de hogy akkor ott valóban meglépte volna-e?
- Addig a pontig határozottan randevú volt, míg nem került szóba az elúszott hajónk és az új matrózkapitányod. – Akiből először a főnököm lett, most meg a vőlegénye. Romantikus egy történet, nemdebár? A szavait hallgatva azért valami szöget üt a fejemben.
- Tulajdonképpen mi a különbség? Ha el tudod képzelni, hogy megetted volna, és ki tudod jelenteni, hogy akkor szakítottál volna, akkor lényegében mindegy is, hogy megtörtént vagy sem. Mert ha ez valóban így van, az azt jelenti, hogy egyedül miattam vagytok még együtt – költözik a végére egy önelégült mosoly a képemre. Hiszen én akadályoztam meg. Azért ebbe igencsak mulatságos belegondolni.
- Ezt aláírom – adok igazat egy elismerő fejbólintással a részegségemre vonatkozóan, akármire is célzott vele aktuálisan. Az is meglehet, hogy éppen ez az oka, hogy az én szemszögemből nem tűnik annyira életbevágóan nehéz dilemmának ez az egész házasságos dolog, de távol álljon tőlem, hogy bármiről is győzködni akarjam. Lehet, már így is túl sokszor hangoztattam a véleményemet, még régszegen is tudtam, hogy ideje parkolópályára evezni. Ám ahogy a három évvel ezelőtti eljegyzést meghallom, hirtelen irtó nehéz lesz magamban tartani a kérdést.
- Akkor meg mi a manóért vártatok eddig? – pillantok rá, látványosan valami épkézláb magyarázatot várva. Ha akkor összeházasodnak, most már nyugodtan válhatnának is. Elmondhatnák, hogy minden ki volt próbálva, ágyő. De igyekszem lecsendesíteni a saját gondolataim, és inkább az ő válaszára koncentrálni. Ekkora nyüzsgés közepette nem volt egyszerű.
- Azt mondják, a naplóírás jó taktika. Megtisztelő, hogy én voltam a képzeletbeli címzett – somolygok rá ismét a kitörölt leveleit hallva. Mikor azt kérdi, mi változott volna, a pohár peremét súroló ujjára vándorol a tekintetem. – Az attól függ, hogy mit akartál volna meglépni és miért – mondom ki, továbbra is a mozdulatain merengve.
- Lehet, hogy kicsit spirituálisan hangzik, de ha megérted, hogy miért történt úgy, ahogy, akkor van esélyed változtatni rajta. Ez lényegében mindenre igaz. Ha rájössz, hogy mi volt az oka, mit csináltál rosszul, és mire akarta vele felhívni a figyelmedet a sors, akkor az akadályok is elgördülnek előled. De ehhez magadban kell megkeresni a válaszokat, én nem tudom megadni neked. – Az ilyesmihez mély önismereti munka kell, és általában sok egyedül töltött idő. Hogy a külső világra fókuszálás helyett befelé figyelj. A keleti országokban ennek sokkal nagyobb hagyománya van, mint nálunk, az utazásaim során elég sokat tanultam tőlük.
Ha már félig belemászott a témába, hát arra ösztönzöm, hogy folytassa, és mondja ki, hogy miről is beszél valójában. Nem mintha nem érteném, hogy mire gondol, de azt akarom, hogy mondja ki. Realizálja. Hogy ezek nem csak ködös fantáziaképek, hanem a valóság egy lehetséges formája, ami egyedül a döntésünktől függ, hogy megvalósul-e. Kíváncsi vagyok, mik jártak a fejében, vagyis pontosabban, hogy mit volt mersze ki is mondani előttem.
Állom a tekintetét, ahogy beszél, hagyom, hogy a képek előttem is megelevenedjenek, mikor az asztal alatt hozzámér, érzem, ahogy a bőröm alatt halványan felpislákol az izgalom, aminek az első lágy hulláma lustán végigsöpör a testemen.
- Ezt határozottan jól látod – bólintok egyetértően, mikor kimondja: nem arra vágyom, hogy a Bentleynek való visszavágás kedvéért bújjon ágyba velem. Ettől én is büszkébb ember vagyok, pláne, ha róla volt szó. – Nem leszek a megerősítésed eszköze, June, és az sem, akit arra használsz fel, hogy megkönnyítse a házassággal kapcsolatos döntésedet – terítem ki előtte én is a kártyáimat, lényegében ez volt, ami miatt a múltkor is megállítottam. Amíg nem azért van velem, mert velem akar lenni és pont, addig csak hiba lesz, ha átlépjük a határt. Ma este pedig egyértelműen nincs erre esély.
- Későre jár. Szerintem jobb, ha indulunk – dőlök hátra a széken, egyértelműsítve, hogy külön. Meg akarom várni, míg beül egy taxiba és hazarobog vele, úgy a biztosabb. – Ó, és nem kell megköszönnöd a pszichológiai szakrendelést – teszem azért hozzá, búcsúzóul, hogy kellő hangsúlyt kapjon a tény: jön még nekem eggyel ezért a maratoni, Washingtonnal bélelt lelkifröccsért.