Az új „felvigyázóm” sokkal szabadabban enged, mint az előző, így sokkal kényelmesebben érzem magam. Magam alakítom a napomat, és nem kell kötelezően részt vennem edzéseken, bár tudom, hogy az én érdekem, de, ha kötelesség, akkor annyira nem fűlik hozzá a fogam, és inkább tehernek érzem. Tegnap délután voltam önvédelmi órán, és kicsit jobban megerőltettem magam, mint szoktam, mint kellett volna, így szereztem néhány zúzódást is, aminek kell egy kis pihenés. Ha ma bármilyen más edzésre kellene mennem… én nem is tudom, mi lenne. Szóval ma kihagyom az edzést, és inkább az EPA után bemegyek a kávézóba, úgy is jelezték hét elején, hogy elkelne a segítség, bár nincs hiány, de mindenki fáradt ott is. Pétek van, így nem is csodálom, főleg, hogy ők hétvégén is nyitva vannak. Még szerencse, hogy én csak kisegítő vagyok ott, így nem minden hétvégén kötelező bent lennem. Bár itt sokszor a „kötelezőn” van a hangsúly, mert gyakran bent vagyok, mert kell a plusz pénz. Az EPA nem fizet rosszul, de költséges életem van, és kell a kiegészítés.
Szóval munkaidő után egyenesen a kávézóba megyek, és szépen út közben van időm végiggondolni, hogy mit is csinálhattam volna az edzés helyett, ha nem jövök. Megőrülök. Leginkább. Nekem kell, hogy valami lekösse az agyam, mert különben olyan dolgokon agyalok, amiken nem kellene. Szóval nagyon jól jön, hogy nem kell otthon ülnöm a négy fal között egyedül, főleg, hogy Rae, a lakótársam is dolgozik. A lakás rendben van, és még valami kaja is van otthon, így annyira tényleg nincs mit csinálni otthon sem.
A kávézóhoz érve egyből belátom, hogy tényleg elkel a segítség, mert teltház van. Annyira nincs egyenruha, de kötényt kell venni, ami hátul van az öltözőben, így oda indulok. Előtte viszont szólok az egyik kollégának, hogy egy presszót dobjon össze nekem is, mert ekkora forgalomhoz kell az energia, és most érzem, hogy kezd az összes kimenni belőlem. Nem aggódok, mert az itteni kávé elég erős szokott lenni, ha a vendég mást nem mond. Ráadásul engem már ismernek, és tudják, hogy hogyan szeretem, így mire lepakolok, és felkapom a kötényt, már a hátsó asztalon van a soron következő koffeinadagom. Nem, senki se kérdezze, hogy mennyit szoktam inni, mert attól kiakadna. Egy párat keverek rajta, majd csak azért nem öntöm le egyből a torkomon húzóra, mert ahhoz még egy kicsit forró.
A koffeinszintem magasan tartása után már veszem is fel a megadott asztaloktól a rendelést, vagy éppen szervírozom az elkészült kéréseket. Tudom, hogy milyen kávé hogyan készül, de a díszítés az annyira nem megy, így ebbe nem szoktam beszállni. Én képtelen vagyok még ennyi év után is megtanulni, hogyan kell szép levélmintát rajzolni a kávé tetejére, vagy bármi más egyebet. Pedig elvileg lehetőségem lett volna, hiszen közel tíz éve, kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig visszatértem a kávézókhoz, ha másért nem, fizetés kiegészítésként, de valahogy nem áll rá a kezem. De szervírozni gyorsan és pontosan tudok, így hamar uralmunk alá hajtjuk a teltházat.
Később pedig kezd lecsengeni az őrület, és lesz egy kis szusszanásunk, a következő rohamig, bár az talán ennyire nem lesz húzós. Az asztaloknál azért még ülnek vendégek, de a pultnál lévő ülőhelyek teljesen kiürültek. Mi egy kicsit a pult mögé húzódunk vissza, hogy a tányérokat, poharakat újra vendégfogadó képessé varázsoljuk. Szerencsére nem kell kézzel mosogatni, de a gépet is kezelni kell, és ki- és bepakolni a mosatlant.
A pultot törlöm le a rácsöppent kávé, tea, és süti maradványoktól, amikor egy újabb vendég érkezik, egy körülbelül korombeli, barnahajú lány személyében. A múltkor már járt erre, ha nem tévedek, amikor szintén beugró voltam.

“For what I've done I start again and whatever pain may come today this ends. I'm forgiving”

A szemeszter végére sikerült elintéznem, hogy jövőre levelezősként kezdjem meg a következő tanévet. Így is évvesztes voltam, a sok kimaradás miatt, és a múzeumban is dolgoznom kellett, hogy fenn tudjam magam tartani a felszínen. Nem mintha ott nem látszódtak volna meg a hiányzásaim, néha úgy éreztem, már nem is tekintettek teljesen a munkatársuknak. Igaz, még csak kisegítő voltam a restaurátorok között, hiszen komolyabb művet még nem kaphattam. Azért élveztem a kisebb munkákat is, már amennyire a testem bírta. Általában a turistacsoportokkal foglalkoztam, vagy pedig kisebb, sérült képeket hozhattam helyre. Annak örültem, hogy a kezem nem bénult le teljesen, akkor tényleg nem tudtam volna magammal mit kezdeni. A festés volt az, ami életben tartott, rámtalált, amikor a legnagyobb szükségem volt valamire, ami életben tudott tartani.
Régebben csak rajzolgattam, néha egy-egy képeslapot festettem a családnak, és sosem hittem volna, hogy valahogy tényleg célirányosan a festészet és a művészet lesz az, ami kirángat a gödörből. Furcsa, hogy nem emberek mellett nyertem támaszt, de talán jobb is volt így. Nem nehezedtem rá senkinek a vállára, és nem tehettem ezzel tönkre újra mások életet.
Talán túlzásba is vittem sokszor, mert még a legkönnyebb dolgot is olyan tökéletesre akartam megcsinálni, hogy már-már közel volt a határ ahhoz, hogy saját magam kergessem az őrületbe. Lassú voltam és pontos, talán ez volt az egyik legnagyobb erényem, és ha más miatt nem is, de ezért értékelhetett a múzeum is. Gyűlöltem az alkotásban hibázni, és mániákusan tökéletes vonalakat szerettem volna húzni. Még akkor is, ha egy restaurált műnél aranyszabály volt, hogy látszódjon, nem eredeti bizonyos helyeken, hanem javított. De ha már javítottam, annak is tökéletesnek kellett lennie.
Talán ezért is éreztem magam olyan kimerültnek, és a kezem sem bírta olyan sokáig az ütemet, mint ahogy szerettem volna. De mit is várhattam volna, így is örülhettem, hogy tudtam mozgatni, még ha teljesen sosem leszek képes kinyújtani már a szilánkosra tört könyökömet. Igyekeztem kifelé menet megtornáztatni, hogy ne fájjon annyira, miközben minden idegsejtem kávé után sikított. Meg hát péntekre az ember energiái teljesen eltűnnek, főleg ezekben a meleg napokon. Az irányt máris a kedvenc kávézóm felé vettem, hogy végre egy jó nagy bögre, tejszínes-karamellás kávét felhajtsak. Változatos kínálatuk volt, én pedig mindig megfogadtam, hogy akkor legközelebb tényleg kipróbálok valami mást, de... ragaszkodtam ahhoz, amit szerettem. Talán ez is a jele volt annak, hogy öregedtem? Egyre nehezebben bírtam a változásokat.
Mivel semmi pénzért se szálltam volna be egy darab taxiba sem, gyalogoltam, ami azért is volt jó, mert lendületben tartott és átmozgatott a hosszú ülés után, másrészt meg a roham is lecsenghetett a kávézóban. Az autóknál jobban a tömeget utáltam a legjobban, mégis Manhattanban éltem. Itt legalább egy lehettem a sok arc között, és nem figyelt fel rám senki.
Ahogy besétáltam a kellemes kis helyiségbe megcsapja az orrom a csodálatos kávé illata, amit úgy imádok. Otthonos és barátságos hely kicsit retro kialakítással, én pedig ezért is szerettem. A pultnál az a lány törölgetett, aki legutóbb is itt volt, bár nem emlékszem, hogy ő adta-e ki a kávét, vagy nem. Az arcmemóriám nem volt tökéletes egy ideje.
- Egy sós-karamellás lattét szeretnék kérni, laktózmentes tejből és édesítőszerrel - huppantam le a pult előtt lévő székek egyikére, és egy halvány kis barátságos mosolyt is a számra vettem. A lány hasonló korban járhatott velem.
- Éppen lecsengett a roham? - érdeklődtem aztán csak úgy mellékesen, mert kínosnak éreztem a csendet köztünk, míg az orrom előtt készítette a kávém.

A tegnapi edzés egy kicsit tényleg erősebbre sikerült, mint kellett volna. Bár lehet, hogy a „valóságszagúbb” jobb kifejezés. Jó, tényleg az én elméletem is, hogy az önvédelmi edzésnek akkor van értelme, ha az ellenfél nem úgy támad ránk, mint egy harmatcseppre, de most lehet, kicsit jobban kellett volna figyelünk a partneremmel. A terem jól felszerelt, és a lehető legjobban törekednek a biztonságra, így nem parkettára vagy egyéb kemény felületre csapjuk egymást, hanem egy puha, faltól falig érő habszivacs padlóra. Ettől persze az ütések, rúgások még fájnak, és, ha rosszul érkezünk, akkor a földet érés is. Ezekből pedig nem ritka a horzsolás, zúzódás, amin alapvetően senki sem lepődik meg. Engem sem zavart annyira sosem, ha a karomon, lábamon van zúzódás, kezelem egy bevált krémmel, és pár nap múlva már szinte nem is látszik, érződik. A gond most az, hogy én ráestem a felkaromra oldalasan, így a könyökömmel bezúztam néhány bordámat. Az edző egyből megnézte, hogy nincs-e törés, de azt mondta, hogy biztos, hogy nem tört el, csak zúzódott. A levegővétel csak akkor fáj nagyon kicsit, ha mély levegőt veszek, de egyébként nem zavar. A nyújtózkodás, előre- vagy felnyúlás már másabb, az fáj. Ezért is döntöttem úgy, hogy az egyéb mai edzést kihagyom. Kell egy kis pihenés, regenerálódás. Bár lehet, hogy ez az egész hétvégémre fog vonatkozni. Majd maximum kimegyek Darrennel lőni, vagy Siennával, bár még egyikőjükkel sem egyeztettem, és majd meglátjuk, hogy az hogy megy most.
A sérülésem a benti munkában nem akadályozott, mert ott mindent kéz közelbe tettem, így nem kellett nyúlkálni, meg néhány dolgot felszkenneltem, így az is a monitorra tehető volt. Még szerencse, hogy ma nem kellett terepre menni, mert mondjuk egy mintavételezés, már lehet gondot okozott volna. Itt a kávézóban viszont már nem minden olyan egyszerű, csak az vígasztal, hogy jobbkezes vagyok, és a bal oldalam sérült. A gyors mozgáshoz viszont én már megszoktam, hogy mindkét kezemet használom, mert így egy sokkal folyamatosabb munka valósítható meg. Egy tálcára például egyik kézzel felteszem a kávét, a másikkal a sütit vagy a cukrot, tejszínt, ha szervírozok. Most viszont figyelnem kell, hogy a ballal óvatos legyek, mert a fájdalom néha önkéntelen mozdulatra sarkall, és félő, hogy valami borul.
A roham után már jobban odafigyelek, mert ennyi idő alatt bennem is rögzült, hogy most nem szabad a megszokott tempóban mozognom. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én nagyon nehezen tudatosítom magamban, hogy egy-egy sérülésre vigyázni kell. A pultot már kicsit az oldalamhoz szorított karral törlöm le, mert az előbb reflexből próbáltam lekapni egy újabb zacskó kávét a polcról, és bizony nagyon megéreztem. Végül nem is én vettem le, hanem az egyik kedves kolléga, aki kicsit aggódott, de megnyugtattam, hogy csak egy apró sérülés, majd elmúlik.
- Szia! Azonnal készítem - mondom mosolyogva a most érkezett lánynak. A múltkor nem én szolgáltam ki, de most már emlékszem rá, és arra is, hogy akkor is ugyan ezt kérte. Közben veszem elő a megfelelő poharat és készítem be a kávét, illetve amíg lefő, addig előkapom a többi hozzávalót. A laktózmentes tej kicsit hátrébb van a hűtőben, mert ritkán kérik, de a főnök szerencsére erre is gondol. Az édesítő, az előre csomagolt különböző cukrok mellett van a pult tetején egy kistálcán, hogy mindenki maga tudja ízesíteni az italát személyre szabottan. A tejszínt azóta nem tartjuk fent, mióta valaki leverte, és kiszakadt a jó felének a teteje. Bár nem igazán jellemző, de néha tud nagyon szerencsétlenül landolni bármi, így ezek miért ne érkeztek volna így a födre.
- Igen, most végre van egy kis fellélegzésünk - válaszolok mosolyogva. - Gyakran jársz ide? - érdeklődök, ha már úgy döntött, hogy csevegésbe kezd. - Én csak beugró vagyok, így még nem igazán ismerek minden vendéget. Bár Rád mintha emlékeznék, hogy már jártál volna itt - nézek rá kicsit bizonytalanul, hogy valóban jól emlékszem-e. Bár jó az arc és névmemóriám, nálam nem kizárt, hogy máshol láttam már. Manhattan nagy, és rengetegen lakják, de akkor is vannak ismerős arcok. A legtöbb ember, főleg aki dolgozik vagy tanul, egy bizonyos napirendben mozog a város meghatározott pontjain. Én is bármennyire szeretnék nem ugyan azokon az útvonalakon megfordulni, az indulási érkezési pontok adottak, így az útvonalak ehetőségei is szűkülnek, így nem kizárt, hogy a mostani vendégemmel valahol máshol futottam össze korábban.
Beszélgetés közben azért nem csak a szám jár, hanem a kezem is, és pár perc múlva elé teszem a kért a laktózmentes sós-karamelles lattét. - Parancsolj! Az édesítő pedig itt van - mutatok a dobozkára, amiből ízlése szerint vehet.

“For what I've done I start again and whatever pain may come today this ends. I'm forgiving”

Szerettem a nyarat. A nyár a felszabadulás érzését hozta el nekem mindig, amikor egy kicsit megállhatok pihenni. Nem volt olyan őrülten hideg sem csapadékos, mint a tél vagy az ősz. A nyár forró volt, mint egy szenvedélyes ölelés, akár csak Klimt festményein. Vörösarany színnel tombolt, nekem pedig kifejezetten jólestek a forró sugarak a lüktető testemen. Amikor suliba jártunk a többiekkel, a nyarat mindig együtt töltöttük, midenféle őrült dolgokat csináltunk, amiket most biztosan nem vállalnék be. A nyári emlékeim kedvesek voltak nekem, annak ellenére, hogy egy nyár alatt lett vége az életünknek, mintha valaki egy utolsó ecsetvonással akarta volna lezárni a kamaszkorunkat.
Felsóhajtottam, miközben ezeken gondolkoztam a kávézó felé menet. Az emberek tömege egy kicsit leapadt, de így is akadt pár kerülgetni valóm. Mormogva, a bolt kirakatának üvegéhez lapulva kerültem ki két férfit, akik fagyit tömve magukba a járde közepén állva beszélgettek. Vagy ott volt az a nő a babakocsival, aki nyomkodta a telefonját, miközben sírt előtte a gyereke. Mostanában úgy éreztem, hogy az emberek kezdtek bekattanni. Biztosan túl sokan lettünk a földön, és mindenki passzív-agresszív módon harcol a saját kis élete meg területe miatt. Szerencsére a múzeumba engem elkerültek az idegesítőbb csoportok mostanában, pedig voltak ott is érdekes arcok. A kedvenceim azok voltak, akik azt hitték, hogy jobban tudják az adott tárlat anyagát, mint a tárlatvezetők. Persze nekünk kedvesnek és udvariasnak kellett lenni minden bunkóval is, hiszen mi adtuk a szolgáltatást, amiért ők mindig boldogan és tudással gazdagodva kellett, hogy távozzanak. De néha muszáj egy kicsit visszaszólnunk. Én pedig nagyon szeretek kedvesen beszólni az okoskodóknak.
A kávézóban az illatok mindig olyan jó érzéssel töltöttek el, mintha egy kis menedékre akadtam volna ebben a betonvirágokkal teli erődben. New York hatalmas volt még mindig nehezen szoktam hozzá, pedig hét éve éltem itt. Otthon teljesen kiismertem a várost, amiben éltem, minden szeglete a kezemben volt, de itt... Egy élet is kevés lenne mindent felfedezni. Mégis csak egy kisvárosi lánynak számíthattam azokkal szemben akik esetleg itt nőttek fel.
A kávézó illata, a csészék és a kanalak ütemes, csilingelő hangja, az emberek duruzsolása olyan nyugtatóan hatott rám, mintha csak valami kis nyugtatót vettem volna be. Szerettem az erőteljes illatát a kávénak, hát még az ízét! Igazából mindenfélét ittam már régebben is, talán tizenöt éves koromban kezdődött el ez a függőségem, mert nagyon menőnek és felnőttnek akartunk tűnni mi is, mint a szüleink. Bár mostanában inkább karamellás kávé függő lettem. Igazából máshol is ha van karamellás azt iszom. Bár a mézeskalácsos kávé is isteni, de hát azt melyik kávézó csinál nyáron? Az olyan hibrid dolog lenne, mintha karácsonykor gyümölcsös jégkrémet ennék.
- Mostanában kétszer-háromszor be szoktam ugrani, a munka után - válaszoltam egy kis gondolkodásnyi szünet után. Végül is, lassan a teljes fizetésem felélem egy kávézóban, de néha kell az énidő. Nem mintha otthon ne lennék egyedül... Bocsi, Moszat.
Elgondolkodva mértem végig én is őt, mintha mind a ketten azon gondolkodtunk volna, honnan lehetett ismerős a másik. Persze velem nem sokra lehetett jutni, mégis igyekeztem megerőltetni az agyamat egy nagyon picit.
- Talán esetleg a Central Parkban? - kérdeztem kicsit bizonytalanul. Sokan szerettek arra lenni, esetleg sétálni vagy futni. Én is kijártam oda a kutyámmal, az is lehet, hogy már ott is láthattuk egymást.
- Köszi, mindig elfelejtem, hogy azt nekem kell adagolni - dünnyögöm egy zavart kis mosollyal az arcomon, majd pottyantottam egy kis édesítőt a kávémba ami alig várta, hogy megihassam. A kávézó kezdett szinte teljesen elcsendesedni közben aminek szerintem a dolgozói is örültek.
- Minden rednben amúgy? Olyan mintha meghúztad volna az oldalad - szólalok meg ismét, láttam, hogy kissé darabosan mozgott, és nem is értettem miért kérdeztem, lehet, hogy csak az elveszett nővéri ösztöneim indultak be.

Én Miamiban születtem, de San Juanban nőttem fel, így a nyári meleg számomra nem ismeretlen fogalom. San Juanban ráadásul a szóbeszéd szerint egyszer volt „hideg” télen, amikor tizenhat Celsius fokra esett vissza a levegő hőmérséklete. Viszont azt tapasztalatból tudom, hogy a tenger miatt a nyarak bár melegek voltak, az extrém magas hőmérséklet nem volt jellemző. Washington D.C-ben, és itt New Yorkban viszont nagyon mások az évszakok. Itt télen hideg van, nagyon hideg, nyáron meg meleg, bár én már kezdek hozzászokni. Azt hiszem. Bár tíz éve lakom ebben a klímában, így lehet, hogy időszerű, hogy alkalmazkodjak valamelyest.
A mai időjárás pedig számomra még egészen elviselhető, mert nem érzem azt, hogy a kinti betonból áradó forróság sütné a lábamat. A fővárosban már volt olyan, hogy szinte sütött a betonból felszálló levegő. Mondjuk, azért annak örülök, hogy bent az EPA-nál és itt a kávézóban is van légkondi, mert szellemi és főleg fizikai munkát könnyebb alacsonyabb hőmérséklet mellett folytatni, és itt, az asztalok közötti rohangálás elég fárasztó tud lenni. A pult mögött ráadásul a kávégépek állandó gőze, és a hűtőpult felénk eső motorszellőzője eléggé forróvá teszi a levegőt helyenként, így nekünk is sok segítséget nyújt a hűtőberendezés. Bár nem ez volt az elsőszámú indok, ahogy hallottam, hanem, hogy a vendégek kellemesen érezzék magukat, de azért mi is profitálunk ebből.
Az új vendég rendelését készítem, ahogy beszélgetésbe elegyedünk. Bár mi is kezdeményezhetünk beszélgetést, és én szeretek is, mert egy régi, fővárosi olasz kávézótulajtól azt tanultam, hogy egy jó pultos kicsit olyan, mint egy pszichológus, és nem kell feltétlen kocsmára gondolni, hanem bárhol, bármilyen helyen, ahol van pult, meg lehet tenni ezt. A feltett kérdésre kis gondolkozás után kapok választ. - Akkor tényleg elképzelhető, hogy innen vagy ismerős - gondolom én is végig a dolgot, és mosolyogva válaszolok. Ahogy viszont folytatja, nekem is jobban végig kell gondolnom a felvetett lehetőséget. Meg szoktam fordulni én is a Central Parkban, mert ott is vannak felszíni vizek, ahova ki kell járnom mintavételezésre, és pörgetem az agyamban, hogy láthattam-e ott, de inkább egy kis segítséget kérek még tőle. - Az lehet, mert én járok ki az ott lévő tóhoz minta vételezni napközben, munkaidőben. Olyan kilenc órától háromig szoktál arrafelé lenni? - érdeklődők, mert ezen kívül csak akkor vagyok ott, ha megcsúszok, bár akkor már nem igazán van időm nagyon megfigyelni a környezetemet, mert ilyenkor már sietős a dolgom, hogy visszaérjek a laborba, hogy az ott dolgozó kollégák és kolléganők megfelelően le tudják tárolni a mintákat a későbbi elemzéshez, vagy el tudják indítani, ha olyan jellegű a vizsgálat.
- Óh, ugyan! - szabadkozok. - Van olyan köztünk, aki a törzsvendéget már annyira ismeri, hogy pontosan tudja, hogyan szereti az adott italt. Lehet Veled is vannak ilyenek. Legközelebb lehet már én is emlékezni fogok - mosolygok rá kedvesen. Ha a vendégnek erre van igénye, akkor megtanuljuk, bár nála most nem ez a helyzet, de találkoztam már ilyennel. Én ennek azt a veszélyét látom, hogy változhat az ízlése, akár tudatosan, akár a nélkül, vagy csak ki akarhat próbálni valami újat, amiről mi nem feltétlen vagyunk tájékoztatva, és ebből lehet bonyodalom.
Mivel a velem szemben lévő lány elég közvetlen, így én sem hagyom itt, hanem úgy végzem a teendőimet, hogy közben folytatjuk a megkezdett társalgást. A többi vendéget pedig a többiek könnyen ki tudják szolgálni, bár jó részük a már rendezte a számlát, csak még maradtak egy kicsit az asztalánál. - Persze, minden rendben - válaszolok a kedves, törődő kérdésére. - Csak edzésen ráestem és megzúztam a bordáimat - szélesedik ki a mosolyom, hogy elvegyen a dolog élét, és jelezzem: nem történt semmi komoly, én voltam ügyetlen.
- Egyébként Flor vagyok - mutatkozok be, ha már ilyen jól eldiskurálunk, és felé nyújtom a kezemet.
- Hogy ízlik a kávé? - érdeklődők kedvesen. Ismerem, hogyan készül, de nem sokszor készítek ilyet, mert valahogy ezt az általam kiszolgált vendégek ritkán kérik, ha mégis, akkor általában a bartenderünk készíti, de most nem ért rá, így rám maradt.