Csak két dologra vágyom az este folyamán; lazítani és megfeledkezni a ház többi lakójáról.
Szerencsére a húgomat nem hagyták hátra anyámék, vitték magukkal az üzleti útra, hogy kedvére shoppingolhasson Milánóban, így nem kell vele két lábon járó problémaként számolnom és a fél szememet elővigyázatosságból rajta tartanom. A ház kizárólag az enyém a hétvégére és a nagy bevásárlást már tegnap elintéztem, hogy minden meglegyen az estére. Snack-ek, italok, eldobható, újrahasznosított poharak, tányérok és eszközök, valamint a dekoráció. A sörös hordókért Philip-éket küldtem el, míg a többi korábbra hívottakkal befejeztük az előkészületeket a kezdésnek megadott nyolc óra előtt. A hátsó kertet nem igazán akartam bevonni a buli helyszíneként, nem hiányzik, hogy a fűből is szedegetnem kelljen a szemetet és még ki tudja mit kellene eltakarítanom róla, de a melegre való tekintettel, a medence miatt fizikailag képtelenség lett volna kihagyni. Előbb vagy utóbb páran ki fognak szökni, hogy a vízben hűsöljenek és ne a falak közt. A hátsó kisházról viszont mindenkinek megmondtam, hogy tabu, aki beteszi oda a lábát azt gondolkodás nélkül kidobom a francba és ez az előzékeny figyelmeztetés érvényes volt a zárt ajtókra az emeleten, hogy senkinek se jusson az eszébe zárakat feszegetni. A törékeny dolgokat biztonságos helyre zártam, a szőnyeget feltekertem, a bútorokat odébb húztuk, hogy ne legyenek útban és később ne essenek át rajtuk az emberek. Nagyjából igyekeztem robbanás biztossá avanzsálni a házat, mert hiába szarok BJ fejére, anyáméra már nem és nem vágyok balhéra vagy egy kéretlen hegyi beszédre a visszatérésükkor, amiért valamelyik faszarc lehányta a perzsa, kézi szövésű kárpitját. (Abból a beszélgetésből egy több, mint elég volt egy életre.)
Eredetileg nem terveztem semmi nagyot, egy kisebb tíz, tizenöt fős összeülésről volt szó, amíg Lip-ék nem kezdtek bele az álmodozásba, ami folyamatosan kövérebbé tette a végleges számot. Fogalmam sincs hányan jelentek meg, mire tíz óra lett. Néhány jelenlevőről azt sem tudtam kicsoda, de őszintén? Nem érdekelt. A szabályok világosak voltak mindenki számára, látszólag még tizenegykor is problémamentesen zajlott minden. Két lányt láttam csak a formára vágott tuja mögé rohanni, hogy valamelyikük kisegítse a másikat a hajának tartásával. Klasszikus, nem is vártam volna nélküle telik el az este.
Az órát legutoljára tizenhárom perccel tizenegy után néztem meg, ugyanekkor néztem körbe még egyszer a jelenlévők között. A hét elején szóltam Gus-nak, hogy számoljon a szombattal, ne akarja átküldjek pár embert az ajtója elé, ha nem jelenik meg, ami hatásos fenyegetésnek bizonyult. Későn, de csatlakozik. Oké, de bassza meg, ha nem tartja magát a szavához. Az orrom előtt lóbált spanglit elkapom, párat beleszívok, mielőtt visszaadnám Avának és a legközelebbi hűtőláda felé indulok, hogy egy újabb dobozt vegyek ki. Azaz vennék ki, ha nem lenne üres.
A fülénél fogva ragadom meg, hogy garázsban lévő hűtőhöz menjek újratölteni. A hordóból biztosan nem iszok, utálom a Carlsberg-et. Menet közben rágyújtok és ha nem vennének előbb észre, nagy ívben kikerülném Lip-éket, ahogy egy üveg tequilával integetve közelednek felém, aminek a végéhez nem kell jövőbe látó képességekkel rendelkeznem. Reméltem eggyel beéri, de a vállamra akaszkodva tolja vissza a kezembe a palackot, hogy legalább még eggyel igyak belőle és szemforgatva, az oldalába beleboxolva adom be a derekamat. Fúj, de utálom az ízét. Annyira, hogy kísérő híján mégis rávetemedek két kortynyit kitöltsek az egyik pohárba a kinti sörből és megigyam, elnyomjam vele a szám sarkába költöző grimaszt.

Amíg a ház egyben marad, ordenáré marhaságnak nem leszek a szemtanúja, nem foglalkozok komolyan a dolgokkal, végképp nem aggodalmaskodok olyan részletek felett, amik felett nincs hatalmam. Az alkohol, a fű, mindkettő jól kifejti a tehermentesítő hatását a társaság mellé. Lip egy seggfej, valódi idióta, de többé kevésbé megbízható havernek számít. (Ott van, amikor kell és most kell.) Az előbb még random lányokat kapott fel, hogy bedobálja őket az engedélyük nélkül a medencébe. Chrissy-t a kisegítésének utolsó pillanatában elengedte, visszalökte a vízbe, szerencsétlen sikítását a házban is hallani lehetett. Most csurom vizesen támaszkodik a vállamon, pillanatra összébb görnyed a fedetlen bordájára kapott ökölcsapástól, ahogy ki akarja kerülni, de a nyakamról a világért nem szállna le, amíg a második korty le nem gurul a nyelőcsövemen. Melegen, kelletlen utóízzel, ami markánsabban ül meg a nyelvemen, ezáltal jobban motivál az azonnali lemosásához.
- Kössz, kössz. A maradék a tied. – Tartom felé a tenyeremet, egyértelműen nemet mondva a folytatásra, amit feltételezem a fejében forgat és egy lépést közelebb lépek, a szabad kezébe nyomom kiürített poharamat, dicsérően paskolom meg az arcát. Ezt is viheti magával, ahogy a felé integetők felé néz és indulna. Jelzésként még megdobom a jobbomban tartott hűtőládát. Mindjárt visszacsatlakozom, a vállánál fogva állítom irányba és a fordulásomkor hallom meg a későn befutó hangját. A lendületemből visszaveszek, a helyemen maradok a közeledését látva és a megdobott szemöldök, az állammal felé bökés önmagában, szavak nélkül teszi fel számára a kérdést; csak felbukkantál? Oldalra döntött fejjel figyelem, szólok vissza.
- Elég ciki lenne, ha nem. – A hangsúlyozásom tükrözi az ellenkezőjének lehetőségét nem vettem számításba, tényleg nem volt afelől kétségem a hely tele lesz élettel. A megjelenése már más lapra tartozik. Dee szokta piszkálni állandó jelleggel, hogy ne süllyedjen magába Ledger halála óta és ő most nincs itt. (Hála az égnek.) Az adott szava ellenére nem voltam biztos benne átjön kizárólag az én invitálásomra, elég nehezen olvasok a mixelt visszajelzéseiből és nem ez lenne az első eset kihátrál valamiből.
A gondolattal együtt hosszan szívom be a levegőt a tüdőmbe. Zavar a vérszegény mosolya, valahol bosszant és észrevétlenül húzódik az övéhez képest számítóbb az arcomra. Persze, hallom, amit mond csak nem érdekel különösebben jelen pillanatban, ahogy az ötlet megfogalmazódik a fejemben. Ha megint arra van szüksége lökést adjak neki, megkapja, egyértelműbben, mint valaha, mert kezd az agyamra menni. Akarva vagy akaratlan. Szó nélkül rovom le a kettőnk közti távot, kényelmes tempóban, hagyom hadd mondja tovább, mintha valójában érdekelne mi esik ki a száján, ahová a tekintetemet vezetem mikor fél lépésnyire leszek tőle. Figyelmeztetés nélkül nyúlok a tarkójához, húzom közelebb annál fogva, hogy esélye se legyen elhúzódni attól függetlenül lélegzetvételnyi időt sem kap a csók előtt. Határozottan ragadom meg, rabolok rá a felső ajkára és éppen csak annyit finomítok rajta, hogy kizökkenjen a kezdeti sokkból, feloldódjon, amit egy noszogató dőléssel sürgetek meg. Pár, kicsit hosszabbra nyújtott másodpercnél tovább nem foglalom le, elhúzódok, elengedem, hogy magához térhessen, de nem térek ki előle rögtön és felveszem vele a szemkontaktust, hogy kékjeiben kutakodjak. Ha elemelné őket, más fókuszpontot akarna találni nekik, az állánál fogva vezetem vissza, de arra a pár szekundumra ne figyeljen másra. Ha ez nem volt neki elég egyértelmű, valóban menthetetlen a gyerek, akiről tudom semmit nem fog tudni kinyögni ez idő alatt, éreztem benne a feszültséget.
Végül mellé lépek, azelőtt összekaphatná magát vagy a hangjára találna. A hozzá közelebbi kezemmel lapogatom meg a vállát és intek, ebbe az irányba megyek tovább, majd eldönti ő mit akar, jön-e vagy sem. Én már nem nézek a hátam mögé, hogy követ-e a garázshoz, amit kinyitva a hűtőből elkezdem feltölteni a bent pihenő Coronitával a ládát. Ha jött, némán fogok egyet tartani felé és magamat egyáltalán nem zavartatva dobom át a kérdést.
- Húzós volt a meló? Mi is volt ma? – Mintha az előbb semmi se történt volna. Kíváncsi vagyok ő is így fogja-e kezelni a helyzetet vagy végre hallatja a hangját a témában.

Ahogy ránézek röviden visszaidézem az elmúlt időszak képeit, mielőtt az alkohol nagyobb motivációt rúgna az utamba. Direkt nem csesztettem a szokott megjegyzésekkel, célzásokkal az öreg eltávozására való tekintettel, lehet seggfej vagyok, de azért nem ekkora. Normálisan intettem, biccentettem, ha kereszteztük egymás útját a hír, a részvétnyilvánítás után és amikor Dee áthívta, hogy ne egyedül legyen abban a hatalmas házban, fojtogatva Ledger dolgaival maga körülött, jól nevelt maradtam a társaságukban. Se egy már megint itt? […] óvatosan a délutáni teázásokkal […] jó barbiezást […] sok szerencsét a szerelmi jóslásaitokhoz […] két kézzel fojtalak meg, ha nem tartod ismét távol a Tinder-től, a húgom előtti húzását kifejezetten pihenőre tettem. Rá-ránéztem rendben, egyben van-e és ha úgy láttam a Dee-féle módszerek kevésbé működnek, felajánlottam felfelé menet a zsebem mélyén lapuló doboz cigit (van még fent, úgyse kívánom, pont márkát váltok) vagy magyarázat nélkül a kezébe nyomtam, vállához kocogtattam egy üveg sört, mégha én egy palack vörössel is tartottam tovább az emelet felé, mielőtt szóvá tehették volna. Az első hónap elteltével a megszokottak fokozatosan tértek vissza, örökké senkit sem lehet úgy kezelni, mintha cukorból lenne, mert csak rosszabbá teszi az egész helyzetet és nem akartam az lenni, aki állandóan emlékeztetőt dug az orra alá. Főként nem ennyi hónappal az öreg halála után, mert nem az ő élete ért véget, mégha a gyászolásához joga is van. A piszkálás, a fenyegetés ezért érkezett az invitációval együtt és a korábbi provokálására adott, egyértelműsítő reakció hiánya ezért húz fel hirtelen az adott pillanatban. Ha nem így lenne, a takarításra vonatkozó kérdésére csuklóból kapná vissza a miért, mennyiért vállalod segítesz a ház rendbe rakásában? labdát. Ha nem így lenne, a beszédben történő megtorpanására szélesebben terülne el a képemen a vigyor, édesnek tartanám a zavarát és adnék neki legalább egy másodpercet ahhoz rájöjjön mi fog történni a következőben. Ha nem így lenne, jobban próbálnám puhítani ahogy a beleegyezése nélkül elorzom a száját és nem szakítanám félbe a csókot olyan hamar, hiába érzem azt a megkezdődő, időben visszafogott dőlést tőle. Bassza meg, valóban élvezhetném is, ha nem így lenne, de kifogytam a türelmemből.
Látom rajta teljes sokkban van, a tekintetével nem tudja merre fókuszáljon, az öntudatlan mozdulatot, amivel megnyalja az ajkát és szükségesnek érzem a még inkább másfelé kutató szempárját a megfelelő helyre irányítsam, mielőtt még a mélyebb szusszanásom fújtatásba hajlana át, kevésbé szelíden találkozna a bőrének felszínével. Várok, hogy mondjon, mutasson valami mást a jelenlegi döbbenetén túl. Konkrétan bármit, ami a középen elhelyezkedő semlegesség zónából kitolja ezt az egészet. Az se érdekelne, ha megrökönyödve pofán vágna a lekapásáért, mert a zavaros kép legalább kitisztulna. Már, már szuggerálom a kékjeit érte, de hiábavalónak érződik. Hang se jön ki belőle, nem moccan, lefagyott. Elengedem, elszakítom róla a szempáromat, amikor megteszem az első lépést az eredeti úticélom felé. Fel kell eszmélnie, oké. Kap teret, kap időt amíg összeszedi magát és eldönti mit akar, beszélni vagy hallgatni az egészről. Zöld lámpás jelzésként kapja a vállára a paskolást, rendben van kiddo’, én arra megyek tovább. A szemforgatást, a minimális fejcsóválásomat nem fogja látni, ha nem azonnal fordul meg.
Már öt darabot átpakoltam a hűtőből a jéggel teli ládába, amikor érzékelem a jelenlétét a hátam mögött. A vállam felett nézek oda, a szemem sarkából és a következőként megfogott darabot hátranyújtom, nem fordulok felé az érdeklődésem megfogalmazásakor sem. Folytatom a dolgom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és nem vettem volna észre az arcára kiülő értetlenséget. Ha értetlenkedik legalább kérdezne.. Kezd az agyamra menni és az a két szó, amit végül kinyög eléri tényleg feljebb menjen a vérnyomásom. Menj a retkes picsába Jordan. Egy pillanatra szúrósabbá válik a tekintetem, de időben visszafordulok még kettő üvegért és hosszan fújom ki a levegőt, hogy egy kicsit lehűtsem magam, mielőtt szóban odamarnék.
- Elvitte a macska a nye.. – A hűtő becsukásával, a mondandójával egy időben kezdek bele a sajátomba, de befejezem a vége előtt. A neki lóduló lelkesedését hallva félbehagyom a frázist. A csattanást nem hallottam, azt sem valaki a nevemet óbégatta volna, mert gáz lenne. Tényleg ekkora hülyének néz? Erősebben markolok rá a láda fülére, de egyhelyben állva várom meg, amíg kihátrál a garázs helyiségéből és a pofám leszakad hanyatt homlok tűz el, mielőtt akárcsak annyit mondhatnék rá rendben van, húzzon a fenébe. Piszkosul felhúzott, aminek levezetéseként gondolkodás nélkül rúgok bele a hűtő ajtajába és szinte abban a pillanatban megbánom, mert érzem a lábfejemnek kevésbé tetszett az ötlet.
- Putain de lâche. – Morgom magam elé és fújtatva megyek vissza a kertbe, az oda tartó út alatt többé kevésbé helyre teszem az arcberendezésem, ne süssön róla a legközelebbi embert, aki a ma este folyamán az idegeimen fog táncolni, azt valószínűleg belefojtom a vízbe. Hogy valóban történt valami, ami miatt valóban keresnek és nem csak mondvacsinált kifogás volt Gus részéről, csak ekkor ér utol, jut el az agyamig, ahogy Lip odakiált jobb, ha megnézem mi történt a nappaliban. Leszarom hol van azaz idióta, nem nézem a közelben tartózkodik-e vagy megtalálta-e a baj forrását, ahová elvileg tartania kellett volna, hogy segítsen, mégha kibaszott hányást nem is takarít az elmondása alapján. Az egyértelmű, hogy nincs itt az üvegszilánkokkal borított padlójú szobában, ahol két baromarc betörte a dohányzóasztal üveglapját. Hazudnék, ha egy részem nem örült volna a fiaskónak, a lehetőségnek, hogy a két gyökéren verjem le a korábbi jelenetből született mérgemet és a mozdulat, amivel az egyik tarkóját megragadva kezdtem el a bejárat felé vonszolni, az csak a bútor tönkretevése miatt van. Mindkettejüket szó szerint kidobom az utcára, nem érdekelnek a magyarázatok, kurvára nem érdekelnek a kifogások miért nem az ő hibájuk, ami történt és az is hidegen hagy hogyan. Valakit elküldök a konyha melletti kamrából hozza már ide a seprűt, a lapátot és addig is a szoba másik felébe teszem a fémvázat, hogy ne legyen útban az üvegdarabok egy helyre húzásakor. Mindenkit elküldtem a helyszínről, csak egy vödröt, bele vízet meg egy felmosórongyot kértem pluszban, amivel ímmel ámmal végigtoltam a hajópadlót faltól falig. Az alaposabb takarítást meghagyom a holnapi napra, szarok rá jelenleg, úgyis újra kell majd csinálni. Beletelt vagy bő fél órába így is a szilánkok hajkurászása. Ezen a ponton a faszom ki van az egésszel.
Ava után érdeklődve csatlakozom a kerti társasághoz, az útbaigazítás után elmarom az első kezem ügyébe eső alkoholt az asztalról és a medence szélére költözöm hozzá, a lábamat a vízbe lógatva azután, hogy lerúgtam a papucsot. Csodának nevezném nem vágta meg egy üvegdarab sem odabent a talpam, illett volna az este sémájába, hogy még az is a véremet szívja. A Bacardit felajánlom számára, igyon belőle, csak utána kezdem el fűzni, hogy könnyebben ossza meg velem a magával hozott füvét, amiből tudom lennie kell még, mert nem szokta szétkürtölni mindenkinek. Piszkosul szükségem van arra a jól eső zsibbadásra.

Elegem van.
Kitalált valami átlátszó kifogást, technikailag nem se szó, se beszéd lépett le, de az adott pillanatban még annak is jobban örültem volna, mert a mellékelt ábra is mutatja, nem feledkezett meg a hangjáról, csak épp a történtekről nem akar beszélni egy kérdés erejéig se. Az első másodpercekben igyekszem kontrollálni magam, amíg a sikertelenség akkora erővel csap pofán, mint amekkorával belerúgok a hűtő ajtajába. Jó ideje gyűlik a felszín alatt a feszültségem, az összes szándékosan kihagyott labdáért, amit mégis másra utaló jelek követtek, az összes kihátrálásért, figyelmen kívül hagyásért, csendben maradásért, a passzivitásáért, azért, hogy ilyen kibaszott gyáva annak ellenére nem ő tette meg az első lépést és az ég egy adta világon semmilyen kockázatot nem kellett vállalnia, csak reagálnia kellett volna. Akció, reakció és még ez is soknak bizonyult. A lábfejem lüktetésen minimálisan tereli el a figyelmem arról milyen cseszettül mérges vagyok és pontosan erre van szükségem, további figyelem elterelésre, hogy ne akörül spirálozzanak a gondolataim mi másért pluszban fojtanám meg, egy ponton már a szimpla levegővételét is belesorolva az összes ok közé.
A higgadtságom visszaszerzésében egyáltalán nem segít a benti baleset és az újabb arcba kapott magyarázkodások, amiket hiába záporoztattak felém, meg se hallottam. Páros lábbal rúgtam ki a két barmot, mélyen magamban még kívántam is, hogy ellenkezzenek, adjanak valódi indokot arra képen töröljem őket és ne csak határozott mozdulatokkal vezessem ki őket a tarkójuknál fogva az utcafrontra. Olajat nem öntött az eset a tűzre, de el sem oltotta azt. Segítségre vágytam a legkevésbé a takarításhoz, az eszközök megkapása után mindenkit elűztem a hely közeléből és ahogy minden mást is, neki álltam, hogy megoldjam ezt a szart egyedül. Kit szebben, kit kevésbé szép módon küldtem ki, fel az emeletre, ahova menni akartak, tényleg nem érdekelt, amíg nem idegesítettek tovább a jelenlétükkel. Kijárt nekem ez a csipetnyi komfort, amit a társaság hiánya nyújtott. Pont. Az üveglap ezerfelé szóródott a nappaliban, de a nagyobb darabokat kézzel fogtam meg, hajítottam bele a szemetesbe és ha a talpamat nem is vágtam meg az összeszedésük, -söprésük ideje alatt, két ujjamon azért ott éktelenkedik a nyoma. Az esetleges koszt a konyhai csap víze alatt mosom le a kezemről, a kis vágásokból, pedig ki és benyálazom őket, hogy minél előbb elálljon a vérzés.
A ház miatt a kezdetektől nem az volt a célom, hogy bebasszak. Lazítani akartam, nem azt hagyni, hogy az irányítás kicsússzon a kezeim közül és azelőtt csatlakoznék a kintiekhez, szabadnak nyilvánítanám a bejárást, tudatosan pótlom a folyadékot egy pohár víz formájában. Az alkoholt, amivel nem sokkal később már a medencéhez, Ava mellé telepszem sem azért ragadtam el fogyasszak belőle, sokkal inkább az ő kedvéért, hogy egyszerűbben vegyem rá az osztozkodásra a szép szavak kíséretében. A megvesztegetés mindig is jól működött nála. A Bacardit elfogadja, a pillantásomat élvezi, a vállának vállammal megbökése hatásos noszogatásnak bizonyul és ha nem hallanám meg a hátam mögül az ismerős, jelenleg nagyon hallani nem kívánt hangot, fekete-fehéren elárulnám mire megy ki a játék. Nem fordulok oda, a fejem moccan, de épp csak annyira a szemem sarkából lássam a sziluettjét. Meglep még mindig itt van és nem húzott haza, hogy lényegében azt csináljon, amit akar, csak ne itt. Beszélhetnénk? Nem, rohadtul nem érdekel a mondandója és hihetetlenkedve fújtatok a fejcsóválásom mellé.
- Most elfoglalt vagyok, késő.. – Eddig nem vezettem rá a tekintetemet, de azzal, hogy hozzá képest akaratos módon szakít félbe, szinte követeli a szóváltást, eléri ránézzek a vállam felett. Oh bezzeg most szeretne? Érzékelem rajta spiccesebb állapotban van, aminek a gondolatára gunyoros félmosoly költözik a szám szegletébe. Másként ezek szerint nem megy, nagyszerű.
- Ja, hogy dobjak el érted mindent, mert te most akarsz beszélni? – Fel akarom-e húzni? Igen. Direkt válogatom ekként a szavaimat és nem leplezem, hogy nem véletlenül állok belé, vegye nyugodtan magára. - Tudod, ha másodjára szépen kértél volna még belementem volna. Így nem, nem vagyok a kutyád Jordan. – Füttyent és ugrok – nem, ez nem így működik, amire emlékeztetem is. Más lapra tartozik, ha szépen is kért volna, nem tudom elképzelni elérte volna csak a kedvéért felálljak a helyemről. Elfogyott a türelmem, a figyelmemet visszaveszem tőle és a medence felszíne felé visszafordulva bököm neki végezetül.
- Ha mondanivalód van, megteheted Ava előtt is. – Aminek az esélyét a földdel egyenlőnek tartom, ha a csókról van szó, mert még közönség nélkül is képtelen volt rá és őt ismerve ezt biztosan nem nyilvánosan vitatná meg, de igazából meg sem vitatná. Nem is számítok rá, nem is érdekel, csak a medencébe ne boruljon be, ha közelebb jön, mert kurvára nincs kedvem kiszedni belőle, a cseppet sem csillapodott mérgemben sokkal inkább hagynám megfulladni. Szarok rá. Persze, hogy azt teszem..