Az utóbbi időben még senkinek se sikerült így megnyílnom, mint Mr. D'Amore-nak. Sem a munkahelyemen, de még az edzőteremben sem, ahol azért az évek során találtam pár barátfélét. Mégis mindig bennem volt a félsz, hogy ha kiderül a titkom, kihasználják az ismertségemet, és végül a szüleim is tudomást szereznek azokról a tevékenységekről, amiket a hátuk mögött csinálok.
Most azonban, talán a halál közeli élménynek, az ijedtségnek hála, a szavak annyira természetesen buknak elő belőlem, mintha mindig is ismertem volna a mellettem sétáló fiatalembert.
- Az - bólogatok, amikor Angelo kontrázni kezd, hogy az ő élete sokkal szánalmasabb, mint az enyém. El nem tudok képzelni annál szánalmasabbat, mint, hogy egy huszonkilenc éves nőnek nincs önálló akarata és élete.
Aztán azonban Angelo is belekezd a saját történetébe...
Elkerekedett szemekkel figyelem, és talán még ajkaim is hasonló formát vesznek fel, amikor megvallja nekem, hogy egy alvilági családból származik. Na, nem azért, mert elítélném őt, hiszen én tudom a legjobban, hogy a családját nem válogathatja meg az ember, csupán azért, mert a viselkedését tekintve, rajta egyáltalán nem látom semmi gonoszságnak a jelét. Talán a testét borító temérdek tetoválás az, ami kicsit rosszfiússá teszi, de egyébként egy igazán kedves fickónak mondhatom őt.
- Ó... - Csak ez az egybetűs szavacska hagyja el ajkaimat, amikor elmondja azt is, hogy a családja milyen kétes ügyletekkel foglalkozik, és egyébként sem szeretném félbeszakítani a mondandóját.
- Ami a gáz családot illeti, talán valóban te nyertél, te viszont egy kicsit sem vagy szánalmas - nézek a szemébe őszinte meggyőződéssel, amikor befejezi a családjával kapcsolatos történet elbeszélését. - Te legalább tettél az ellen, hogy rád erőltessék azt, amit nem akarsz. Én viszont túl gyáva vagyok hozzá - teszem hozzá, miközben alig láthatóan megrázom a fejemet.
Magamban arra gondolok,  de ezeket most még nem akarom hangosan kimondani, hogy az a férfi, akihez hozzá kell mennem, pontosan egy ilyesféle családból származik. Ekkor azonban az is a fejembe ötlik, hogy ha Angelo nem követte a családja nyomdokait, akkor talán a leendő férjem sem olyan szörnyű ember, mint azt elképzelem és mint azt rebesgetik. Most érzem magam ezen a szigeten először biztonságban, hiszen azt is tudom, hogy így legalább nem kell a García-k közelében lennem és azt a vészes esküvőt is elodázhatom.
Ahogy ezek a gondolatok végigszöknek a fejemben, Angelo kérdésekkel kezd el bombázni, amikre első körben nem is tudom, mit feleljek. Nem azért, mert annyira indiszkrét lenne, csak ilyen dolgokról ezelőtt még senkivel nem beszéltem. Nem tehettem.
- Igen, egy véget nem érő, unalmas, monoton film - mosolyodok el végül is, hiszen tisztában vagyok vele, hogy kívülállók számára az életem beláthatatlan és csak a külső csillogást látják.
- Igazából fogalmam sincs - követi a mosolyt egy halk kacaj is, hiszen így belegondolva, mi rossz is történhetne velem, ha én is elhatárolódnák a De Mevius névtől?  - Talán kitagadnának, de még azt sem valószínű. Egyszerűen annyira belém lett nevelve az engedelmesség és a megfelelés, hogy eszembe se jutott eddig, hogy én is lázadni kezdjek.
- MINDENBE beleszólnak - zárom is le gyorsan a párkapcsolati témát, hiszen még nem látom elérkezettnek az időt, hogy Manolo-ról beszéljek neki.
- Igazából még nem... - felelek az újabb kérdésre miközben egy kicsit elhalkulok. Persze, hogy gondoltam rá, hogy elmondom a véleményemet a szüleimnek, hogy kiállok saját magamért, de akkor mindig eszembe jut, hogy az öcsémmel úgysem számíthatnak semmi jóra, hát én is hagyjam cserben őket?
Ráadásul a García-ákkel kötött egyesség megpecsételte a sorsomat, az az esélyem, hogy a magam ura legyen ezzel együtt el is veszett, kivéve, ha hagyom, hogy az apám börtönben rostokoljon, de azt pedig nyilvánvalóan nem fogom. Szóval ezen számomra nincs már mit ragozni.
Egészen jól esik egy kicsit megnyílni valakinek - kivételesen -, viszont ez a beszélgetés hamarosan véget ér, amikor megjelenik a mi kis idegen barátunk.
Közös megegyezéssel (?) úgy döntünk, hogy inkább meglógunk előle, mintsem fizikai támadást alkalmazzunk, viszont az ez után történő felismerés igen kellemetlenül érint.
- Rendben. Akkor ezt így sorba - bólintok, amikor Angelo felvázolja a közeli teendőket, amire szükségünk van ahhoz, hogy életben maradjunk.
Habár amikor arról kezd el beszélni, hogy talán ölnünk is kell majd, egy kicsit sincs ínyemre és elborzadva meredek hol magam elé, hol a férfire. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, ahol én ember ölök vagy bármi mást.
- Azért azt nagyon remélem, hogy tévedsz. Mármint távol álljon tőlem, hogy meg akarjak halni, de nem hiszem, hogy képes lennék embert ölni - felelem határozottan vészjósló szavait hallva, majd tekintetemmel keresem is már a legegyszerűbb utat, ahol visszatérhetünk a partra. Egyelőre egyszerűen képtelen vagyok felfogni a helyzet halálos mivoltát és komolyságát. Túl sok ez nekem egyszerre.
- Már egy cigiéért is? - kérdezem felvont szemöldökkel, de aztán elnevetem magam. Eddig még csak a túlélés érdekében akart gyilkolni, most meg már egy cigarettáért is? Nagyszerű. Habár tisztában vagyok azzal is, hogy tőle igazán nem kellene félnem.
- Akkor kezdjük a kövek és botok keresésével, hogy segítséget kérjünk? - kérdezem, hiszen utálom a tétlenkedést. - Az odavezető úton pedig megfigyelhetjük az is, hogy honnan tudnánk élelmet és vizet találni.

Alexandra & Angelo

"Some beautiful paths can't be discovered
Without getting lost."