Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Csak onnan tudtam, hogy legalább fél órája ültem ugyanabban a pozícióban, hogy az óramutatók gyászos lassúsággal csorogtak tova, mintha a halálsorra készülnék, ami úgy-ahogy talán igaz is volt. A hangszóróból szóló zene fő hangszere a zongora volt, mégsem tüntettem ki nagyobb figyelemmel, mint amit megérdemelt volna. Pedig fájdalmasan gyönyörű volt, olyan, amit hangversenyeken is szívesen játszottam évekkel korábban. Hiába vártam édesapám ajtóm előtt elsiető lépteit, amiből tudtam volna, hogy ideje készülnöm. Nem hallottam anya zsörtölődő hangját, ahogy apát pisszegi le, hogy ne zavarjon fel engem. Mióta egyedül éltem, muszáj voltam magamról gondoskodni, muszáj voltam magamnak megadni mindent, amire szükségem volt. Legtöbbször és leginkább az egyedüllétet üdvözöltem, ma mégis egy olyan feladat elé állítottak, amelyet már nem kerülhetek ki, nem mondhatok le, nem tehetek úgy, mintha soha szóba sem került volna. Dr. Hunt választás elé állított, aminél muszáj voltam a kevésbé fájóra voksolni. Talán azzal, ha közösségbe megyek, nem terelődik rám minden tekintet száz százalékban, talán ott eltűnhetek a tömegben és nem kell azon morfondíroznom, hogy másnak is fáj-e az, ha lélegzetet veszek.
Fél órás kűr alatt sikerült magamra húznom egy világoskék farmert, fehér bordázott anyagú szűkített garbót és egy smaragdzöld blézert. A mai napomról már hetekkel korábban szóltam a főnökömnek, amit aztán sikerült minden nap megkérdeznie Bradleynek, mert képtelen volt megjegyezni azt, hogy mikor is megyek erre a szektás találkozóra. Mert csak így hívtam: boszorkányüldözés volt, olyasmi, amiben igazán nem hittem és mégis el kell majd játszanom, hogy nem csak a muszáj viszi oda a lépteim, hanem gyógyulni szeretnék. Jól lenni, annak ellenére, hogy nincs kedvem: szinte semmihez. A napok összefolytak, az éjszakáim pedig egy mélabús masszává zsugorodtak, amiket csak a nappalok vakító fényei zavartak meg. A magam után behúzott majd bezárt ajtót hátrahagyva, a világ összes bátorságával felvértezve magam indultam el, hogy Queensből Manhattanbe utazzak. Két átszállással, több, mint ötven perces úttal, három alkoholistával, négy függővel és egy kedves kis tacskóval később (akit megjegyzem, majdnem sikerült megsimogatnom, mert ÚGY nézett), úgy szabadultam ki a busz ajtaja mögül, mintha eddig sivatagban léteztem volna, New York bűzös-zsúfolt-turistától hemzsegő utcájának levegőjét pedig úgy szívtam a tüdőmbe, mintha csakis arra lett volna szükségem. Már csak két blokknyi távolságot kellett sétálnom, amit nem akartam kihagyni. Nem mellesleg időhúzásnak is tökéletes lett volna, mert ha minden igaz, nagyjából másfél órát kellene késnem, hogy véletlenül lemaradjak a szeánszról.. Annyira igyekeztem, annyira ki akartam hagyni, a lábaim mégis gyors ritmusban vittek a helyiség felé, ahol megrökönyödve néztem csak azt a semmilyen épületet, ahova kellett mennem. Ugyanolyan értéktelen, semmitmondó volt akárcsak én. Szürke, vaskos falakba zárták azt a csoportterápiát, ahova név nélkül is hivatalos voltam. Ahelyett, hogy igyekeztem volna megbarátkozni a környezettel, inkább felsiettem a lépcsőkön, a vaskos ajtóval megszenvedve pedig már bent is voltam. Kérdeznem sem kellett, a nyilak vezették végig a lépteim a folyosók labirintusán, hogy a nyitott fa ajtón belesve megnézzem magamnak az osztálytermet. Felsóhajtottam halkan, megdörzsöltem az arcom és a fülem mögé tűrtem a hajtincseim, mert ha már papírzacskót nem húzhatok a fejemre, legalább lássa mindenki, mennyire életunt arccal is rendelkeztem. Megköszörülve a torkom már bent is voltam, hogy a szállingózó, svédasztalról csipegető emberek pillantásának kereszttüzében már megint úgy érezzem magam: ismernek. Csak engem figyelnek. Zavart, rettenetesen éreztem magam és a kényelmetlenség érzete végigkaristolta a gerincoszlopomat a ruhám takarása alatt is. Nem ülhettem előre - az a stréberek helye, ami már nem voltam. Nem ülhettem hátra, ahol biztosan mindenki azt feltételezné rólam, hogy el akarok tűnni és nem húzhattam a sarokba egy széket sem, mert azzal mindenki tudná, látná, hogy különc vagyok.
- Bocsánat! - csendes voltam, ahogy elléptem egy ember mellett - ...elnézést.. - még egy lábat átléptem. - Ne haragudjon! - a harmadiknál már majdnem úgy estem át valakin, mert épp akkor rántotta hátra a széket maga alól, amivel kibillentett az egyensúlyomból. Senki nem mondta, hogy túlélőtáborba készülök, az istenért! Mérgesen pillantottam le a földre, és mielőtt még hasra estem volna a hatásos belépőm első pillanatában, a létező legközelebbi még szabad helyre minden további elnézést és köszöngető szó nélkül leültem. A táskám az ölembe került, miközben tiltakoztam az ellen, hogy bárkire is ránézzek. Lehettem volna jól. Lehettem volna mondjuk Agatha, az, akit a munkatársai cikiznek. De nem, nekem az kellett, hogy gyűlöljem azt, hogy élek, hogy egy mentális roncs legyek.
Még mindig morcosan fújtam ki reszketegen a levegőt az előbbi incidenst követően, megmocorogva a széken pedig épp felpillantottam a fölém tornyosuló Hegyre.
- Az én helyemen ülsz, kiscsirke - Hegynek nem szemei voltak (vagyis az is volt, mert ezek alapján látta, hogy hova ülök), hanem egy orbitális nagy barlangszája, amiben eltűnt egy egész zöldséges muffin - kivéve azt az egyetlen egy sárgarépa darabkát, ami a haláltusáját vívta, lebucskázva a hatalmas, gyűrődésektől sem mentes felsőn adta meg magát a gravitációnak és pottyant le a padlóra.
- Sajnálom - kínosan pillantottam körbe. - Nem tudtam, hogy van ülésrend.. még sosem.. - haraptam be az alsó ajkam, s mielőtt folytattam volna, hogy ez az első nekem, hogy most vagyok itt először és fogalmam sem volt, hogy ezek a terápiás foglalkozások hogy is mennek, inkább csak felálltam, hogy arrébb menjek. Bárhova, akárhova, ahol nem fognak szamárpadba száműzni. Nem mintha nem lenne minden szék itt számomra az. - Már megyek is, bocsánat - elhaló hangon kértem újfent elnézést, hogy összeszedve magam végül arrébb húzódjak, hogy a hatalmas férfi le tudjon ülni. Persze őt megkerülni nem tudtam, ezért megfordulva a másik oldalon lévő.. a Hegynél alig kisebb darab férfire pillantottam könyörgőn. Csak egyetlen másodperc állt rendelkezésemre, hogy a nyakát, tarkóját és a haja alól kikandikáló, halántékát fedő tetoválások halmazán végigpillantsak és befogadjam a látványt... - Khm..

- Na idefigyelj, te seggfej... - elég ez a pár apró szó a bátyámtól, hogy egyből kinyomjam a kezemben szorongatott telefont, s a hangom helyett egy monoton sípszót halljon. Nekem erre most egyáltalán nincs szükségem, úgyhogy a mobil hangos csattanással landol valahol a nappali sarkában. Tudom jól, hogy megint a lecseszést és a lekezelő hangnemet kapnám, csak mert nem vagyok egy hűvös “maffiavezér”, mint ő. Csak mert engem nem érdekel ez az alvilági biznisz, nem érdekelnek apám ügyei, nem akarok a nyomdokába kerülni, és nem vagyok hidegvérű gyilkos. És mert szörnyen hasonlítok a nagybátyámra... Ami annyit tesz, hogy az én vérmérsékletem is borzalmas, csapongó vagyok, nagyszájú, hirtelen haragú, és annyi élet tombol bennem, mint öt másik emberben. Nem csak külsőre, hanem belsőre is Lucianora ütöttem. Annyi különbséggel, hogy én nem tudnék a családom ellen fordulni, mint ahogy ő tette. S aminek a mai napig viselem a jelét a hasamon, valahol a tetoválások mélyén elrejtve...
Tehát a jelenlegi helyzet szerint azért vagyok New Yorkban, hogy a jelenlétemmel ne szennyezzem Rómát, és megvédjem ezzel a családomat. Úgyhogy most szennyezem tovább inkább ezt a várost, hiszen képtelen vagyok arra, hogy az érzéseimet és az indulataimat jó mélyre tuszkoljam magamban. Én kimondom, amit gondolok, és ütök, ha akarok. Namármost ez pár napja sikerült is, hiszen egy nyomorult majdnem letolt a motorommal együtt az útról, s kis híján elütöttem egy kislányt... Az ilyenektől pedig elkattanok. Azonnal. És mivel bosszúálló típus is vagyok, így voltam olyan jó, hogy elkezdtem követni, megvártam, amíg leparkol, s miután elment, szarrá vertem a kocsiját. Csak hát ja, az utcai kamerák faszán felvették, másnap pedig már kopogtatott is a rendőrség.  
Igazság szerint ültem már, nem is egyszer. Azonban mindig a vérmérsékletem vitt oda, hiszen nagyon hamar ütök. Sajnos nem úgy, hogy megvárom, hogy nekem támadjanak, hanem ha felcsesznek, akkor én az öklömmel válaszolok. És mivel ezt az okosok is tudják, így most egy szép kis pénzbírság mellett csoportterápiára ítéltek.
...és összegeztem is magamban az elmúlt napok eseményeit, de én mondom, nem jutottam előrébb. Elpöckölöm a kukák felé a kialudt csikket, majd kilépek a félhomályból, s a kezdés előtt egyetlen perccel toppanok be a terembe, ahol meglepő módon eléggé sokan vannak. Az utolsó szabad székek egyikére letelepedek, közvetlenül egy épp odaülő leányzó mellé. Nem különösebben figyelem az ott levőket, jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy húzzak már el innen a büdös picsába. Nem szeretem az ilyen kényszerhelyzeteket, s könnyen belázadok ellenük, de most tudom, hogy valahogy muszáj lesz ezt túlélnem, ha nem akarok a rácsok mögött megrohadni.
Úgy voltam vele, hogy nyugalomban és unalomban végigülöm ezt a szart, aztán megállok valami kajáldánál, veszek vacsorát, aztán húzok is haza. Szép gondolat volt ez addig a pár percig, amíg tartott.
- Istenem baszdmeg... - temetem arcom egy pillanatra a tenyerembe, mikor egy hegyi disznó olyan tiszteletlenül beszél a mellettem ülő lánnyal, hogy megérzem hamar, ahogy a gyomrom kordul egyet. Gyakran kezdődik így. Gyomorgörcs, hideghullám, vörös köd. Más esetben esélyesen egyből a földre küldtem volna, hiszen ez a védtelen lány láthatóan nagyon zavart helyzetbe került ettől a tahótól, de most igyekszek befogni a pofám. Annyit teszek, hogy mikor felém fordul, akkor én egyből felpattanok a helyemről, s áthúzom a széket a másik oldalra, távol attól a disznóképűtől.
- Gyere csak! - intek a lánynak, s mutatok a szék felé egy széles mosollyal. Fúj de utálom az ilyen helyzeteket, egyszerűen a szőr is feláll a hátamon az ilyen viselkedéstől. Egyes férfiak olyan sokat engednek meg maguknak...  
Ha odajön hozzám a lány, s elfoglalja a széket, akkor én kinyargalok és...
- Fiatalember? - szól utánam a csokibőrú, ötvenes éveiben járó terápiavezető vagy mi a fasz.
- Mindjárt, mindjárt. - na szóval kinyargalok a teremből, és egy másikból nyúlok le magamnak egy széket, mert ha végig kellene állnom ezt a szart, akkor a végén úgy kellene felkaparni a földről az unalom miatt. Behúzom azt hangos nyikorgással a terembe, mire sokan odakapják a fejüket.
- Hello, megjöttem! - vigyorgom szélesen, azzal bevágódok az iménti leányzó mellé. - Minden oké? - kérdezem tőle halkan, hiszen elkezd közben beszélni az Abigail névre hallgató, eléggé közvetlenül viselkedő nő. Részletezi a dolgokat, hogy ez anonim, meg hogy mindenki bemutatkozhat ettől függetlenül akár álnévvel, és mindenki elmondja, hogy miért van itt. Aztán lesznek csoportos foglalkozások meg hasonló hülyeségek. Nekem aztán tök mindegy, mit csinálunk.
- Akkor lássunk is neki. Kérnék egy nevet mindenkitől, és pár mondatot arról, hogy miért vagytok itt. Az első legyél mondjuk... Te! - fehér műkörömmel borított mutatóujja a mellettem ülő felé irányul.  

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Annak ellenére, hogy itt voltam, megérkeztem, a legkevésbé sem akartam részese lenni ennek az egésznek, ami rám várt. Ha tehettem volna, Harry Potter mágikus köpenyét is magamra rántom, mégsem volt akkora szerencsém, mert az első adandó alkalommal kipécéztek, pellengérre állítottak és már megint én voltam az, aki útban volt. Régebben imádtam vitába szállni, megvédeni a saját igazam és a gyengébbekért, magukért nem kiállók mellett szót emeltem, igazságot követeltem. Azt a Zariah Stonet viszont évekkel ezelőtt eltemettem - nem csak magamban, hogy őszinte legyek. Ma már konfliktuskerülővé váltam, olyanná, aki inkább elfogad mindent, mert úgy előbb tudok szabadulni a kényes helyzetekből. Ez persze nem azt jelentette, hogy szerettem, ha megaláznak és kihasználnak, egyszerűen csak kerülni kezdtem minden olyan helyzetet, amiben központi szereplővé válhatnék. Jobb volt meghúzódni a csendben, a homályban, és úgy talán mintha nem is léteztem volna - sem másnak, sem magamnak.
Mégis útban voltam Mr. Hegynek, amiért fel is húzhattam volna magam, hogy nem hagynak békességben szenvedni, ám azonnal mozdulva menekülőre fogtam - jobbra nem mehettem, ezért fordulva át a bal oldalra ugyanolyan akadályba ütköztem - egy időre. Már épp szólásra nyitottam volna a szám, hogy átfurakodhassak valahogy mellette, amikor fölém magasodva pattant fel, hogy hellyel kínáljon. Megrökönyödve néztem a szemeibe, hogy aztán elfogadjam azt, amit felkínált. A félrehúzott székre, anélkül, hogy megigazítottam volna, letelepedtem.
- Köszönöm. Nem akartam volna elfoglalni a helyed - tettem hozzá ezt azért, mert így diktálta az illem, és reméltem, hogy talál magának egy másik helyet, mert hogy őszinték legyünk, végigállni ezt a szektás másfél órát igencsak megterhelő lett volna. Ahelyett azonban, hogy helyet foglalt volna, megindult kifelé, pillantásommal végigkövetve a mozgását néztem a távolodó alakját. Nem akartam elüldözni, a fenébe is. A távozása nem csak nekem szúrt szemet, hanem Miss Szektának is. Kényelmetlenül fészkelődtem csak, egészen addig, ameddig az a hangos, bútorhúzás nem terelte el a figyelmem. Szinte pislogás nélkül követtem végig ismételten az egész műveletet és fordultam meg ültömben, ahogy közelebb ért, hogy lássam. A többiek arcán rosszallás tükröződött, az én arcvonásaim pedig a hitetlenséget tükrözték. Amennyire én el akartam bújni, annyira akart a férfi feltűnést kelteni ezzel a zajjal. Ahogy lehuppant mellém, már a nyelvem hegyén volt a kérdés, miért akarja, hogy mindenki rá figyeljen, de megelőzött.
- Túl feltűnő vagy... - suttogtam vissza, de csak megráztam a fejem a kérdésére. Hogy lennék mégis jól? Hogy tudnék ehhez az egészhez jó képet vágni? Épp most jöttem azért, hogy feltrancsírozzanak, még ha nem is kerülök a boncasztalra. - Jobb lenne máshol lenni - folytattam ugyanúgy, csendes elfogadással megfogalmazva a legnagyobb vágyam - otthon, takaró alatt, emberektől távol, egedül, befordulva a magányomba, elgondolkodva azon, hogy mégis miért létezem és lélegzem. A legfőbb programjaim akkor, ha nem Bradley mellett asszisztáltam a munkám során. És már akkor is a határaimat feszegettem, azért is menekültem haza minden alkalommal, hogy az addigi szocializálódó énemet levetkőzzem magamról. Mégis a nőre figyeltem, ahogy beszélni kezdett, mert az illem ezt diktálta, nem pedig azért, mert a bűvköre alá akartam kerülni. Mindent megjegyeztem. Azt is, hogy senkinek sem kell tudnia arról, ki is vagyok. A legjobb helyre érkeztem. Ez a gondolat addig tartott, ameddig elő nem vettek. Először. Mintha csak megint ODA kerültem volna. Hirtelen feszült meg minden izmom ültömben, a kényelmetlenség érzete pedig a gerincem mentén végigszáguldott. Nem akartam! Összepréseltem az ajkaimat, a pillantásom pedig a rám szegeződő tekintetekre vándorolt. Mint OTT.
- Az orvosom javaslata miatt érkeztem. Ő úgy gondolja, hogy szükséges ez amiatt, hogy jobban érezzem magam - engedtem a nőnek ennyit, nem többet.
- Értem. És te nem így látod? Nem érzed jól magad? Vagy hazudik az orvosod? - tette fel Miss Műköröm a kérdéseit. Most erre mégis hogyan kellene reagálnom, hogy ne akarjak elmenekülni az első három percben? Hihetetlen, hogy úgy gondoltam, egy szót sem kell szólnom, elmehetek és ennyi volt. A szekta nekem sem segít. Még ha nem is akarom.
- Szoktak. A haldoklók családtagjainak is mindig azt mondják, hogy nem szenvednek a betegek. Hogy nem éreznek semmit, és mégis.. ki tudja, hogy milyen gondolataik vannak, miközben arra készül a testük, hogy meghaljon? Mert nem az elme gondol egyet, hogy akkor most meghalok, hanem a test dönt úgy, hogy elég volt. És itt most nem az öngyilkosságról beszélek - tettem hozzá hirtelen, az elkerekedő tekintetek kereszttüzében pedig megköszörültem a torkom. Jobb lett volna, ha meg sem szólalok.
- Bárkitől is kérdezné meg a jelenlévők közül, senki sem azért van itt, mert minden jó. Problémamentes.. boldogságban úszó életük lenne... - folytattam, mire a csoportterápia vezetője csak egy kicsit gondolta úgy, hogy megsértettem.
- Én csak azért vagyok itt hónapok óta, mert randizni akarok vele! - kiabálta közbe egy férfi, a vezetőre gondolva minden bizonnyal, mire páran felvinnyogva nevettek.
- Érdekes gondolatok - tette hozzá a nő, aztán elvigyorodva az előbb megszólaló férfire nézett. - Még mindig nem a válaszom, Tanner. De ha nehéz dió is a kishölgy, akkor haladjunk is tovább, egyelőre - kacsintott rám, hogy a mellettem ülőre nézzen, a férfire, akinek a helyét elfoglaltam - másodjára.
- Ha mégsem szöksz el innen, te elárulod a neved, ha már a hölgyemény nem tette? - döntötte oldalra a fejét kíváncsian a nő. - És azt is, hogy miért kerültél ide? - kérdezte, én pedig nem hibáztattam, sőt, örültem, hogy nem akart megfejteni és/vagy megtörni. A pillantásom a mellettem ülő férfire siklott, akaratlanul is a bőrén ejtett karcolatok mintázatát is követve.. Ha nem most, hanem évekkel korábban, az elrablásom előtt találkoztunk volna, biztosan megkérdeztem volna, hogy nem fájt-e, amikor varrták, és hogy megérinthetem a vonalakat, vele együtt a bőrét is. De ma már nem kérdeztem ilyesmit. Ma már nem érintettem senkit.

||► Tell Me The Truth ♫

thx.

- Ugyan, ez nem az én helyem. Tök mindegy igazából, hol ülök, úgyis az a lényeg, hogy túléljük ezt a szart. – mielőtt indulnék egy saját székért, tengerkék szemeimet alaposan megforgatom egy igazán széles és békés mosoly közepette, ami meglepőnek tűnhet ebben a valójában eléggé nyomasztóra sikeredett teremben. Az izzók minden bizonnyal régiek és olcsók lehetnek, amik eléggé gyér fényt biztosítanak nekünk. A parketta kopottas és recseg a lábaink alatt, mintha egykor tornateremként funkcionált volna, amit a kölykök már régen szétugráltak. A falakon néhol pereg le a festék, itt és ott kissé elhanyagolt növények szomjaznak, de még a sötét függönyök is mintha azt akarnák együttes erővel, hogy szarul érezzük itt magunkat. Telitalálat.
Miután visszatérek, letelepedek egyből a leányzó mellé egy hosszúra nyújtott sóhajjal, amibe bőven vegyül az unalomból is.
- Nézz csak körül. Szerintem mindenkinek lenne jobb dolga, de hát túl kell esnünk ezen a hülyeségen. Gondolj arra, hogy utána milyen jó lesz hazamenni. – próbálok némi biztatást adni a leányzónak, meg hát magamnak is. A hangosan kimondott szavaim rám szép kis hatást tudnak gyakorolnak, s így elnézve magamat és néhány embert, érdekes, hogy némelyikünkről mennyire nem lehetne megmondani, hogy valami baj van a fejében.
Ezek a részletek azonban hamarosan kiderülnek majd, hiszen a sort a mellettem ülő kezdi meg. Igazából kíváncsi is vagyok a történetére, hiszen ő pont az, akinek az arca képes kitűnni a tömegből, s nem azért, mert olyan széles és önfeledt lenne a mosolya... Ezért én figyelmesen hallgatom, hol kitámasztva államat, hol pedig felé sandítva.
- Az orvosok idióták. Azt hiszik, mert van pár diplomájuk, már beleláthatnak az emberek fejébe, és megfejthetik őket. – teszem hozzá halk megjegyzésként, mikor befejezi a mondandóját. Csak úgy árad belőle ez a negatív atmoszféra... Szinte már a húsomba mar, olyan erős. Természetesen millió kérdésem lenne hozzá, hiszen a bonyolult embereknek mindig különleges történetük van. Hülye azonban nem vagyok, hogy ennyi ember közt kezdjem őt faggatni, de időm sem lenne, hiszen hamar én kapom meg a szót. Felállok hát helyemről, lelkesen kitolom a mellkasom, majd rázendítek.
- Az én nevem Angelo, Rómából származom, és főállásban pankrátor vagyok, ami mellett kisebb és nagyobb elektronikai cuccokat szerelek másodállásban. – hadarom el a kis ismertetőt. - Engem igazából a rendőrségen ajánlottak be ide amolyan „büntetésként”. – vigyorom szélesre kúszik, mire Négercsók kisasszony csak mosolyogva kezdi csóválni a fejét. - Na annyi a történet, hogy egyik este mentem a motorommal a városban, jelzem, minden szabályt betartva, mire egy gyökér idióta majdnem letolt a kocsijával az útról, én pedig majdnem elütöttem egy szerencsétlen kislányt. Namármost bosszúálló típus vagyok, a vérmérsékletem meg rohadtul heves, szóval ezeket összepárosítva megkapjuk azt az Angelot, aki fogta magát, elkezdte követni az illetőt, és szétverte a kocsiját. Rendőrségi ügy lett belőle, és a pénzbírság és egy kis közmunka mellett ezt a csoportterápiát is végig kell csinálnom. Röviden és tömören ennyi. – ez se nem volt rövid, se nem volt tömör, és még Abigail is meglepetten, de elégedetten les felém.
- És mit gondolsz, miért kell ma itt lenned velünk pontosan? – teszi fel kíváncsian kérdését, mire én megvonom a vállam.
- Dühkezelés. – jegyzem meg egy kételkedő szócskával, mire elmosolyodik, bólint, majd rátér a következő emberre. Erősen árad belőlem a pozitivitás, ez nem is kérdés, az sem látszik, hogy nagyon meghatna ez az egész.
- Voltál már ilyen hülyeségen? Meddig tart egy ilyen? – kérdem a mellettem ülő névtelen leányzótól. Túlságosan nem akarom megzavarni a bemutatkozósdit, úgyhogy egy kis időre befogom a pofám, amíg a végére nem érünk. Eléggé sokáig eltart, vagy csak nekem tűnik soknak az unalom miatt, de Miss Műköröm hamarosan egy asztal felé mutat, amire pár tálkába pogácsa van helyezve, s némi üdítő van kirakva.
- Öt perc szünet, utána folytatjuk a csoportos foglalkozással. – ő egyből előkapja a telefonját, amibe csacsogni kezd, én pedig előhúzok egy doboz cigarettát a zsebemből, majd a leányzó felé nyújtom.
- Nem szívunk egy kis friss levegőt? Itt csöves és alkoholista szag van, amit már nagyon unok. – nevetem el magam halkan, készen állva arra, hogy felálljak a helyemről.

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Nem értettem őt, hogy miért beszélt hozzám és ennyit, pedig még csak a székét foglaltam el. Én se beszéltem volna magammal, csak rám kellett nézni, látványosan szenvedtem és a legkevésbé sem hirdettem azt, hogy gyere, beszélj hozzám. Mégis, talán egy pici mosoly a részemről is érkezett felé, ahogy ő rám mosolygott. Szigorúan csak automatikus válasz volt ez, nem azért, mert annyira vidám lettem volna. Egyedül maradva volt időm alaposan megnézni magamnak a helyiséget. Lepukkant volt, szörnyű, és valahogy mégis csak otthonosabb mint ott. Nem sokszor érzek késztetést, de a lepergő festék mintázatát figyelve kedve lett volna a tökéletességre törekvő régi énemnek kifesteni itt, csak hogy minden úgy álljon, ahogy kellene. Ma már nem igazán érdekelt mindez, de attól még a szememnek igen is bántó volt... Itt szinte minden és mindenki. A bátorító szavakra csak megforgattam a szemeimet és kényelmetlenül fészkelődve sóhajtottam fel. Ahelyett, hogy csendben maradtam volna, azon kaptam magam, hogy visszasuttogtam neki a válaszom; miszerint ha el se jövünk ide, annyival tovább maradunk otthon. Nem azért beszéltem, mert annyira hallani akartam a csendes szavakat, vagy magam véleményét utoljára kimondani, hanem mert a mellettem ülő férfi ezt váltotta ki belőlem. Nem volt bántó, vagy sértő, és mégsem tudtam hova tenni ezt a lelkesedést.
Azt hittem, hogy itt eltűnhetek a tömegben, hogy meghúzhatom magam és megmutathatom, hogy én is képes vagyok a szocializálódásra, már csak azzal is, hogy megjelentem. Ám az én gondolataim nem tükröződnek vissza a nő szándékaiban, és nem kevésbé tudtam elodázni a dolgot, mert a sorból úgy rántott ki, mintha tudná, most voltam itt először. Mintha tudná, hogy semmi sincs rendben, mintha az arcomra lenne írva minden emlékem és szenvedésem. Mégsem akartam megadni neki magam - ennyi ember előtt bevallva, vétkes voltam. Áldozat voltam. Megtörtté lettem. Helyette a szavaim talán hatottak fennhéjazónak, kioktatónak, távolságtartónak, s miért is? Hogy ne engedjem mélyebbre az embereket? Többen voltak körülöttem, mint kellett volna, és nem viseltem jól ezt a tényt egyáltalán. Talán ezért sem akartam beszélni és minél távolabb kerülni a körém sereglőktől.
A mellettem ülő férfi nem tudta, hogy a nekem címzett szavakkal.. nem segített. Ahogy lehunytam a szemeimet egyetlen pillanatra csak... ott visszhangoztak a fejemben a hallottak... előrángatva azt, ahogy a kórházban feküdve vártam a vizsgálatok eredményét, hogy mit nem tettek bennem tönkre. Nem én vártam. Én tudtam, de a szüleim aggódó pillantásának emlékét magammal viszem a sírba.. miközben magamban őrlődve nyugtattam magam, hogy csak ne kapjak pánikrohamot, ne zúzzam szét az egyenletes légzést.. került a sor a mellettem ülő férfire, aki amint felállt, a pillantásom akaratlanul is végigfutott ismét az alakján, a tetoválásainak során a karjain és még akkor is azt néztem, amikor kiderült, hogy honnan érkezett, hogy hívják. Minden egyes újabb információmorzsával, amit megosztott velünk, a megrökönyödésem egyre inkább duzzadt. Mégis.. miért vall be mindent, de tényleg mindent magáról? Mintha nem lenne takargatni valója.. Miért nincs? Értékeltem, hogy a teljes képet lefestette, legalábbis azt, ami ide való volt, ebbe a közegbe, mégis mellbevágó élmény volt, hogy valaki ennyit kiad magából csupán egyetlen kérdés következtében. Az őszintesége szinte fájt, miközben minden hallott szót, minden zöngét, a hangjának rezdülését magamba ittam.. úgy, mintha szükségem lett volna itt egy biztos pontra.
- Hmm? - megrezzentem, ahogy felém intézte a szavait, zavartan pillantva felé, a zöld szemekben elmélyedve egy pillanatra. - Most először.. - haraptam be az alsó ajkam, csak csendesen választ adva, nehogy a nő figyelmét megint magamra vonjam, amiért rossz diákként akkor beszélek, amikor nem kellene. - Nem látszik? - érdeklődtem, mert szerintem elég látványosan nem beilleszkedő ember voltam. - Pedig rettentően élvezem - egy apró mosollyal vettem el az ironizáló élt a szavaimból, hogy aztán a csendem végigkövesse mások szavait, újra és újra megismerve olyanokat, akikhez semmi közöm nem volt. Szinte fellélegeztem akkor, amikor szünetet rendelt el a nő, és már mozdultam is volna meg, amikor oldalról egy cigarettás doboz csúszott be elém. Válasz helyett inkább csak felálltam, úgy lesve le Angelora.
- Nem dohányzom. De elkísérlek, hátha szükséged van testőrre - ajánlkoztam fel nagylelkűen, egy újabb mosollyal az arcomon. Talán ezt tényleg úgy is gondoltam és értettem, a szemeim is belemosolyogtak. Valószínűleg fél perc alatt a padlóba építene be, mert hát.. valljuk be, a pankrátoroknak sokkal jobb fizikumuk volt, mint nekem. Ha felállt Angelo, úgy elindultam, de bevártam őt, mert nem voltam már az a vonulgatós típus, és csak az ajtón kiérve lélegeztem fel, szinte szó szerint.
- Miért éppen a pankráció? - tettem fel a kérdésemet, ami érdekelt. - Úgy értem.. az biztonságosabb, mint egy MMA meccs, ahol valóban úgy vérzel, mintha épp emberáldozatot mutatnának be..? - pillantottam fel a szemeibe, de aztán be kellett neki vallanom valamit, mert úgy éreztem helyesnek. - Zariah a nevem... és nem tudom, hogy vagy képes ilyen nyíltan beszélni magadról- a friss levegő felé vittek a lábaim, remélve, hogy a férfi sem a folyosót fénycsöveit gondolta frissnek. Tényleg érdekelt, hogy miért ilyen...

||► Monster ♫

thx.

- Viszont, ha nem jövünk el, és most otthon maradtunk volna, akkor eléggé megszívtuk volna mindketten. - súgom vissza halkan, miközben mit sem tudok arról, hogy ez a leányzó miért lépte át ennek a leprafészeknek a küszöbét. Kényszerből, az viszont biztos, ahogy az is, hogy ha most ellenkezünk, annak sokkal nagyobb lehet a hátránya. Nálam például most már egy csekély kis letöltendő.
Leperegnek a bemutatkozások, amik bevallom, nem igazán hatnak meg. Jelenleg az együttérzésem eléggé csekély, hiszen amikor kényszerből kell csinálnom valamit, automatikusan belázadok az egész ellen. Nehezen figyelek a többiekre, s képtelen vagyok átgondolni azt, hogy nekem miért van szükségem erre az egészre. Attól, mert valaki hevesebb vérmérsékletű, már egyből beteg lenne? Erősen kétlem.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Biztosan vannak olyanok, akik még a tizedik alkalommal is úgy jönnek ide be, mintha először lennének itt. Nem mindenki szokja meg ezeket a szarságokat hamar, de hát ez teljesen érthető. Én inkább magasról teszek az egészre. - vállam olyan lazán és természetesen rándul meg, hogy szinte még szavak sem voltak szükségesek ahhoz, hogy kifejtsem a véleményem. Szerencsére hamarosan szünet, ami egy kis megváltást jelent, hiszen ez a nyomasztó légkör valahogy rányomja a bélyegét a közhangulatra is.  
- Egy testőrre mindig szükség van. - válaszolom békés mosollyal az arcomon, majd elrakom a cigis dobozt, miután kihalásztam belőle magamnak egy szálat. A kinti hűvös felfrissíti egy kicsit a begyöpösödött agytekervényeimet, s elűzi Miss Műköröm gondolatát. Túlságosan tenyérbemászó az a nő, tipikus olyan, akit inkább messze elkerülnék.
- Ennek nagyon hosszú a története... - rakom be ajkaim közé a dohányt, lángra lobbantom annak a végét, s mély lélegzetvételem jelzi, hogy ezt a marha hosszú történetet azért csak le fogom neki darálni pár mondatban. Miért ne tenném? Nem vagyok titkolózó típus, szeretek válaszolni a személyes kérdésekre is.
- Egyrészt lázadás is volt, másrészt pedig szórakozás. Régen apám az üzleti pályára szánt, hogy a bátyámmal együtt vegyük majd át tőle a bizniszt. Állandóan vitt minket magával egy csomó tárgyalásra meg minden szarra, de engem hidegen hagyott mindig is az ilyesmi. Ezért is mentem először műszaki suliba, ami természetesen nem tetszett otthon, mert hogy az “alja” meló. Én viszont imádtam. Aztán ráakadtam egy pankrátor társulatra még tizenhat évesen... Először az volt bennem, hogy mekkora agyfaszt kap mindenki a családból, ha megtudja, hogy mibe kezdtem bele. Aztán ezután a gondolat után jött az, hogy milyen jó testmozgás, és lényegében még színjáték is van benne bőven. A lázadás része is hamar a háttérbe szorult, és ezt felváltotta az, hogy tényleg megszerettem nagyon hamar. Itt is vérzünk, mert sok ütést be kell vinni, csak meg kell tanulni, hogy pontosan hova kell ütni, hogy ne történjen nagy baj. Minden nagyjából előre el van tervezve. Lényegében egy nagy színház, csak egy kicsit durvább változatban. És immáron tizenkét éve űzöm az ipart töretlenül. - hadarom el három slukk közben. Egy szóval sem mondtam kevesebb vagy többet magamról, mint ahogy akartam. Teljesen felesleges a sok sablon duma, ha azok inkább hazugságból táplálkoznak.
- Nagyon örülök, Zariah. Különleges neved van. - biccentek felé könnyeden. - Nem voltam ám mindig ilyen én sem. Gyerekként történt velem pár gebasz, és azóta nem szeretek magamba zárkózni. Azóta hordozom ezt a dühkezelési szarságot is magammal, viszont kurva sok évbe telt, mire tudatosan sikerült megváltoztatnom pozitívra a felfogásomat. Rohadt nehéz volt, de sikerült. - vonom meg vállam mosolyogva. Tényleg nem látszik az arcomon semmi bánat vagy fájdalom.
- Te viszont mintha épp az ellentétem lennél. - fordítom felé tengerkék tekintetem. - Kicsit úgy érzem, hogy teljesen bezárkóztál a világ elől, és beindult nálad egy olyan durva védekezési mechanizmus, amit szinte lehetetlenség megtörni. - vázolom a kezdeti tapasztalataim. - Persze, meglehet, hogy én látom rosszul. Szeretem megfigyelni a körülöttem levő embereket. A mozgásukat, az arcjátékukat, a hanglejtésüket. Sok mindent meg lehet tudni másokról, ha egy kicsit odafigyelünk. - felelem igazán határozottan. - Na, ez az összejövetel viszont pont nem erről szól. - vigyorodom el szélesen, majd teszek egy hátraarcot, mielőtt véletlenül elsétálunk jó messzire ettől a helytől.
- Mondjuk azt sem értem, hogy itt vagyunk ennyien, ennyi különböző “problémával”, és ezt mind hogy lehet egyáltalán összehozni? - na itt azért egy kicsit megfékezem a nyelvem, mert lassan annyit beszélek már, hogy teljesen kiszáradok. Egy kicsit hagyom szóhoz jutni a leányzót is, már ha szeretné átvenni ő a szót.

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Évekkel ezelőtt, amikor csakis azt vártam, hogy hagyjanak egyedül és magamra a kórtermekben, amikor csakis a csendért sóvárogtam néma kiáltással... érkezett el az a pont, amikor képes voltam hátrahagyni a jelent és bár hallottam mindent, nem érdekelt. A fülem mellett úsztak el tompán a hangok, mintha mindvégig víz alatt lebegtem volna, s a kérdésekre sem adtam választ. Nem fájt semmim, mégis hangtalan üvöltés rázta meg a bensőmet. Nem éreztem szeretetet, törődést, egyszerűen csak mindent ráhagytam másokra: hogy a szüleim a karom apró pihéin simítsanak végig, vagy magukhoz öleljenek, láttam a féltést a szemükben, hogy az ápolók és orvosok mindenféle vizsgálatot elvégezzenek rajtam; mintha életben volnék ott előttük: lélegző test voltam csak üres porhüvellyel. Ez... a csendes nem figyelés most is jelen volt, miközben beszéltek a különféle emberek, nem tudtam volna megmondani, hogy mégis kit hogyan hívtak; hogy milyen problémák vezették el ide őket; egyedül, akik megmaradtak bennem, az a két mellettem ülő férfi volt. Más és más indokok miatt, de csak egyikük volt, aki elérte azt, hogy amikor nem szabadott volna is beszéltem-suttogtam hozzá. Mégsem reagáltam le azt, hogy rosszabbul is járhattunk volna: valószínűleg a pszichológuson túl pszichiátriára is küldtek volna, mert az az nem állapot, hogy még ennyi év után sem tud továbblépni eset aranyérmese voltam.
Angelo szavai ambivalens érzéseket keltettek bennem és talán ezért is pillantottam el felé kétkedőn, amikor azt mondta, hogy hidegen hagyja mindaz, ami itt történik.. Ha ezt érezte, akkor miért nem volt elutasító? Miért nem terelt? Miért kellett beismernie, hogy hibázott? És ha megtette, akkor mégis hogy lehetett erőszakosabb karakter? Annyira más volt az, ahogy beszélt és amit csinált, hogy a fejemben nem tudtam összeegyeztetni a két embert és ez zavart. Sosem voltam értetlen, mindenben a logikát kerestem, hajtott a kíváncsiság, az ismeretlen, a miértek és az, hogy tudjak mindent, átlássam azt, ami mások számára furcsa volt, érdektelen és homályos.. És itt volt egy férfi, akinek muszáj volt eljönnie és mégis bevallott mindent anélkül, hogy kényszerítették volna... Mindezek ellenére igazat adtam neki, mert nem volt logikai bukfenc abban, amit mondott. Egyesek imádták hallatni magukat, vágytak az elismerésre, a feltűnésre, az ismertségre.. Míg voltam én, aki a csendet és a magányt választotta az esetek kilencven százalékában. Mégis, amint a cigaretta a látószögembe került, nem haboztam - mert utat jelentett a menekülésre innen, s ahogy kiértünk, a férfinek szegezve a kérdésemet indítottam meg felé a kíváncsi-vagyok rá hadjáratomat. Tömören, lényegre törően érdeklődtem, ám a szusszanó, hosszú levegővételre felsóhajtottam.
- Öt percbe sok minden belefér - biztatva őt szólaltam meg csendesen, s miközben az izzó dohány elhamvadó vége narancsos izzással vonzotta a tekintetem, a férfi hangját, s szavait hallgattam anélkül, hogy megszakítottam volna őt egyszer is. Ha régen dölyfössé váltam, néha cserfessé és szószátyár is voltam, amiért az oktatóim néha megfedtek, ma már inkább annak örültem, ha mások töltik ki azt a néma űrt, amit én meghagytam.
- Mivel foglalkozik édesapád? - a kérdésem csak ennyire korlátozódott le. Ritka, ha a gyermek nem akar valami egészen mást, mint a szülei. - Apu mellé sokszor ültem le pici koromban Hulk Hogant nézni és sosem értettem, hogy amikor úgy szállnak bele egymásba a pankrátorok, mint a torpedók a víz alatt, az hogy nem töri ketté őket - pillantottam fel rá, mert voltak bizonyos kérdések, amik foglalkoztattak, és adott volt valaki, épp itt mellettem, aki talán meg tudja válaszolni mindazt, amit soha, senkinek nem tehettem fel. - Próbáltak valaha drámatagozatosnak hívni? Vagy nem küldtek rád Júliákat? - próbálkoztam be hirtelen talán nem félresikerült vicces megjegyzésekkel, de nem tudhattam, benne hogy csapódik majd le mindez. Már nem meséltem vicceket, már nem nevettem szívből pajzán gondolatokon. Már csak maradt az a mosoly, ahol a szemem nem nevetett.
De azt hiszem, hogy Angelo szavai hozták magukkal azt, hogy egy kicsit talán én is megnyíljak neki; már ami a nevemet illette. Ezért, ahogy felém fordította a beszélgetés fonalát, engem állítva pellengérre, a kényelmetlenség érzete újra a felszínre tört bennem, s azzal, hogy a tekintetével engem keresett, csak még inkább elérte, hogy zavarttá váljak. Túlságosan is jól látta, már csak ennyiből is, pedig tényleg csak mellettem ült eddig és végighallgattam őt. Félelmetes, hogy mennyire belém látott csak azzal, hogy itt voltam mellette. Bűntudattal vegyített bólintással nyugtáztam csak szavait, már a nyelvem hegyén volt, hogy bocsánatot kérjek tőle, de épp időben fordult meg, mielőtt elindultam volna hazafelé. Ja, igen, öt percünk volt csak a szünetre és az ő cigarettájára. Teleszívva a tüdőmet lélegeztem fel arra, ahogy elterelte a saját maga témáját, visszakanyarodva a jelenhez.
- Biztosan ezer és egy nő van, aki szeret önmagáról beszélni, a problémáiról, hogy mit vegyen fel, miért nincs elég férfi, aki eltarthatná, hogy nem elégedettek magukkal.. - megvontam a vállaimat. - Én csak.. nem érzem úgy, hogy bármin is tudna változtatni az, ha elmondom, mit gondolok. Mindennek oka van az életünkben. Annak, hogy eljöttem ide, hogy Te átkeltél egy óceánon és magad mögött hagytad Olaszországot. Azt hiszem, hogy Abigailnek kell tudnia összefésülni a jelenlévők problémáit, hogy kollektíve tudjon mindenkinek segíteni, amennyire nekünk szükségünk van rá. Vagyis.. a többségnek - mert nekem nem tud segíteni - ezt eldöntöttem már most. Hogy a jövőben ez változni fog-e? Meglehet.
- Minden családban és személy életében vannak problémák, amik alakítják és formálják őket, billenjen bármerre is a mérleg nyelve... És vannak azok, akik inkább maguk mögött hagynának mindent, hogy örökre megszabaduljanak ezektől a problémáktól - habár elmosolyodtam, mégsem voltam boldog. Észre sem vettem igazán, hogy a szavaimmal talán egy kicsit elárultam magam is neki, miközben felpillantottam a szemeibe, arcára. Azzal, hogy ennyit beszélt, elérte valahogy nálam is, hogy ne csak egy igennel és nemmel válaszoljak neki. - Néha könnyebb feladni... - kezdtem bele, ám a szavaim folytatását magamba zártam, ahogy megjelent két alak odabentről, nagy vihogások közepette. Még elcsíptem, hogy perverz megjegyzésekkel éltek - szerencsére tőlünk teljesen idegen környezetből, aminek meglehetősen örültem. Ezzel viszont azt is elérték, hogy az eddigi nyíltságomat visszazárjam a lelkem apró kis kalitkájába és visszaűzzem oda, ahol eddig is volt. - Mióta dohányzol? - nem kértem, hogy dobja el mellettem, hogy ne is gyújtson rá. Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, hogy miért is kezdett bele.. hogy nála is a megnyugvást jelentette-e, ha rágyújthatott... és talán ezzel nem nekem kell beszélnem - magamról.

||► Monster ♫

thx.

Öt percbe valóban rengeteg minden belefér, de még akár egyetlen másodperc is egy életet képes megváltoztatni. Képes magaslatokba emelni, ahol öröm és hedonizmus vár, de képes lelökni egy olyan szakadék mélyére, ahol a sötétség elemészt. Kilenc éves korom óta utóbbit próbálom elkerülni, s a magaslatok felé akarok törni, de ehhez olyan erős öntudat volt szükséges, ami nem érkezik el az emberhez egyik pillanatról a másikra. S ha el is érkezik, akkor is szükséges növeszteni egy olyan pajzsot, ami mögé be kell tuszkolni minden emésztő gondolatot és érzést, s addig kell magunknak bemesélni ezt a nagy pozitív felfogást, amíg el nem hisszük azt. Talán az életem is egy hatalmas hazug kavalkád, de mégsem élek sötétségben. Valamit valamiért, nem igaz?
- Üzletember. - bő válasz, mégis nagyon homályos. S bár nem szeretek sem titkolózni, sem hazudni, azért mégsem mondhatom ki nyíltan, hogy illegális üzletekkel foglalkozik. És mocskosul jó benne.
- Természetesen rengeteg ütést kapunk be, de nagyon sok trükk van arra, hogy úgy látszódjon, mintha kapnánk egy hatalmas ütést a közönség előtt, holott csak jó színészi munka van mögötte. Ennek a kettőse eléggé izgalmas tud lenni. Csak itt New Yorkban még nem annyira találom a helyem... - jegyzem meg szemforgatva, mélyet szívva a cigarettából, mely súlyos gomolygással távozik ajkaim börtönéből. Nagyon családcentrikus voltam mindig is, ami lehet furcsa egy olyan kaliberű férfitől, mint én vagyok. Többször megkaptam már, hogy engem olyannak néznek, mint aki magasról szarik mindenkire, és csak az érdekli, hogy neki mi a jó. Hát, ha tudnák, hogy épp azért adtam fel az életem, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek... Talán jobb is, ha nem ismerik a gyengepontom. Így még törhetetlenebb lehetek.
- Drámatagozatosnak?! Hé! - fakadok ki túlzott színpadiassággal. - Amúgy igen, eléggé drámai tudok lenni néha, és ez a környezetemnek is feltűnt már. - mosolyodom el igazán szélesen. Ha valaki első pillantásra nem való erre a csoportterápiára, az teljesen biztosan én vagyok. Ellenben az a hegy méretű tahó például öt ember helyett is itt lehetne.
- Egy pillanatra sem gondoltam, hogy neked ilyesmi problémáid lennének. És egyrészt egyetértek a szavaiddal, másrészt viszont nem. - a nagy levegőm arra utal visszafele menet, hogy bizony ki is fejtem. - Egyetértek azzal, hogy mindennek oka van ezen a világon, bármit teszünk, csak képtelenek vagyunk a mostani szintünkön felfogni sok mindent, vagy észrevenni a temérdek apró összefüggést. - bólintok határozottan. - Abban viszont nem értek egyet, hogy nem változtatna semmin, ha kimondod, amit gondolsz. Egyrészt azért, mert ha magadban tartod, akkor saját magad formálod őket, és megfosztod magad a külvilág hatásaitól. Hiszen ha kimondod őket, akár a gondolataidat, akár az érzéseidet, akkor már hatással lehet rád az egész világ, amik befolyásolhatnak. Másrészt pedig nem mindenki egy önző seggfej, akinek csak az számít, hogy elpanaszolhassa a baját, és valaki meghallgassa, miközben ő leszarja a többi embert. Engem például érdekelt mindig, hogy mások hogyan gondolkoznak, hogyan vélekednek mindenről, és hogyan éreznek. Érdekes tapasztalatokat lehet szerezni egy őszinte beszélgetésből. - sejtelmes félmosollyal fordulok Zariah felé, mintha enyhe célzást is csempésznék a szavaim mélyére. Természetesen nem fogok olyan ostobaságokat mondani neki, hogy mondja el nekem a bánatát és hasonlók... Ilyen rideg és személytelen ajánlatokat biztosan rengeteget kapott már.  
- Persze, néha tényleg könnyebb lenne feladni. Egy adott pillanatban. Azonban nem jobb úgy átvészelni valamit, hogy küzdöttünk azért, hogy jobb legyen? Elengedni... Bármit tudunk. - ennek fényében mintha csak jelképesen hajítanám el a csikket. - Azonban küzdeni és harcolni valamiért, majd győzedelmeskedni... Szerintem az sokkal nagyobb öröm. Elvégre egyetlen életünk van, ha ezt elbasszuk, nincs második esélyünk. - talán nem látszik elsőre, de azért bőven meg tudok fogalmazni hatalmas életbölcsességeket. Ehhez persze megfelelő társ kell, azért egy haverral nem sűrűn jönnek elő ilyen témák. Zariah azonban más, nagyon is, mint akiket eddig megismertem. Mondom ezt úgy, hogy valójában a töredékét sem láttam belőle... Azonban kíváncsivá tett a titokzatossága és ez a halovány komorság, ami belőle árad.  
A beszélgetésünk azonban a végéhez közeleg, mikor ketten kicsit megakasztják a beszélgetésünk fonalát. Talán jobb is így, lépésekben haladni, nem pedig egyből belevetni magunkat a rengetegbe.
- Bocs, néha tényleg ömlik belőlem ez a sok szarság. - mosolyom szélesre húzódik, mit sem törődve a két alakkal. - Tizenhat éves korom óta nagyjából. Eleinte kevesebbet, aztán valamivel többet. Na de biztos neked is van valami egészségtelen, amivel bűnözöl! Ne is tagadd. - legyen az étel, drog, legyek lábának kitépkedése, bármi. Egy kicsit könnyedebb téma úgysem árt, amíg vissza nem érünk. Sajnos a szünet túlságosan hamar lement, pedig nem bántam volna, ha teljesen véletlenül elfelejtettünk volna visszajönni. Odabent Abigail megvárja, amíg mindenki visszatér, majd lelkesen összecsapja tenyereit, ahol szinte hallom a műkörmök csattogását.
- Akkor kedveseim, most hármas csoportokat fogunk alkotni. A véletlen fogja megszabni, ki kivel fog összekerülni... - s mintha csak kinézte volna magának Zariaht, úgy lép oda hozzá elsőként, s nyújt felé egy szélesebb, fekete kalapot. Láthatóan apró cetlik vannak benne, amik csak arra várnak, hogy kihúzzák őket.
- Húzz ki kérlek két nevet, ők lesznek a társaid a következőkben. - feleli lelkesen Miss Műköröm.

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Sztereotípiák. Talán ez a szó sejlett fel a gondolataimban azt illetően, hogy a mellettem lévő férfi édesapja mivel is foglalkozott. Annak ellenére, hogy szinte bántóan és sértően sokat volt képes beszélni, a felmenőjét tekintve eléggé leszűkített verziót kaptam. Szótlanul, csendes évődéssel figyeltem őt, de a gondolataim nem kalandoztak el oda, hogy mit csinálhat, mivel is foglalkozhat az idősebb úr, mert annyi számomra elég volt, hogy életben volt. Legalábbis... minden veszteség ott vibrált a bőrünk alatt. Az ereinkben csorgott lassú méregként tovább a gyász és ha igyekeztünk is megvédeni magunkat a rossztól, a magány érzetétől, amit egy másik ember elvesztése okozott bennünk, láthatóan, érezhetően és tapinthatóan. Számomra elegendő információ volt az, amit megosztottak velem és nem igyekeztem vájkálni mások életében. Ha pedig Angelo témát akart volna váltani a kérdéseim nyomán, nem zaklattam többé a családi hátterével. Nem ért annyit - még. A pankrátori életben eltöltött szerepvállalás jobban foglalkoztatta őt is, s érezhetően szívesebben is beszélt mindarról, így egy lágy mosollyal az ajkaimon figyeltem őt, miközben arról mesélt, hogyan és miként élnek a pankrátorok.
- Bármennyire is szeretnélek elképzelni visítva rohangálni a ringben, nem tudlak. Úgy értem... - akadtam el a magyarázat közben egy pillanatra. - Nekem a drámaiság mást jelent. Túlzó feszültséget, figyelemfelkeltést.. Te nem ilyennek látszol - Elképzelni sem tudtam egy-egy edzést, hogy milyen sokáig elhúzódhat egy-egy mozdulatsor begyakorlása. - Ezt ne vedd magadra, elég nehéz úgy érezni, hogy New York a tied, még ha évek óta is itt élsz. Még ha itt is születtél, akkor sem feltétlenül vagy otthon itt - reagáltam arra, hogy nem találta a helyét. Nos, egészen tizenhat éves koromig úgy gondoltam magamra ebben a városban, mintha Vénusz egyik reinkarnációja lettem volna. Éltem, belélegeztem a várost, minden pillanatban vibrált bennem mindez, a szívem New Yorkért dobbant. Ma már aligha tudnám ezt mondani. A fák zöld, a táncterem ezer tükre pedig kínzóteremmé vált. A zongora billentyűi már nem hangokat, hanem néma sikolyokat csaltak ki a tudatomból, s minderről az eltűnésem tehetett. Mielőtt azonban a saját rémálmaimban dagonyáztam volna, reagáltam arra, hogy mit is tartok feleslegesnek, hiábavaló próbálkozásnak és ha fogadtam volna, akkor most bizonyára bezsebeltem volna a milliókat. A fejemet tettem volna arra, hogy Angelo is kinyilvánítja a véleményét és nem csalódtam. Igazság szerint nem zavart a hangja. Nem zavart, hogy lyukat beszélt a hasamba és talán ezzel az ezernyi szóval maga mögött ilyen rövid ismertség után.. szívesen adtam volna gyerekkönyvet a kezébe, hogy beteg gyerekeknek olvasson fel... botor gondolat volt, mégis valahol a férfi mondandója közepette ajkaimat mosolyra húztam. Mert miközben Rá is figyeltem, a gondolataimban lassan egy kósza álomkép jelent meg, amit végül gyorsan elhessegettem, hogy a jelenben tudjak maradni. Itt, mellette. Ha más esetben felkínálkozó alkalomnak is éltem volna meg a szavait, most csak felpillantottam a szemeibe, hogy értettem, amit mondott, s ha esetleg eljutok addig, akkor meggondolom a elhívását, ma viszont bőven elég volt és túlzóan is bátornak éreztem magam, hogy eljöttem ide, erre a szektás találkozóra.
- Ha kimondasz bizonyos szavakat és gondolatokat, úgy azok teljes mértékben valósággá válnak. Többé már nem menekülhetsz a beismerés elől, tenned kell ellene. Talán ezért jobb néha a csend. Hogy levegőt kapjunk, hogy időt nyerjünk - nem ellenkeztem a szavakkal, egyszerűen csak gondolkodásra sarkallt Angelo. Igazság szerint ezen gondolatokat sem szoktam már senkivel sem megosztani, főleg nem magamtól. A kierőszakolt igazságok pedig jobbára taszítottak, s emiatt volt az én takaróm a csend és a magány. Akkor senki sem tudott a felszín alá látni és a bőrömet lefejteni a titkaimról - a bántalmazásról. - A te küzdésed miért... - New Yorkba vezetett? - tettem volna fel egyetlen kérdést, ami leginkább érdekelt. Nem voltam még felvértezve azon információval, hogy tudjam, miért itt akar küzdeni és győzedelmeskedni Olaszország helyett. Bizonyára neki is megvoltak a céljai az életben... ha már a saját életcélom elúszott évekkel ezelőtt, másoké inkább érdekelt és foglalkoztatott. Mégis elharapva a kíváncsiságom engedtem a minket megzavaróknak és ahelyett, hogy belegyalogoltam volna a magánéletébe, anélkül, hogy jogom lett volna, inkább egy másik kérdést tettem fel, amire csak felsóhajtottam. A kijelentő kérdésre csak megráztam a fejem. Sosem próbáltam még ki a cigarettát - egyik változatát sem. Egyetlen korty alkoholt sem küzdöttem le a torkomon, és ha az altatók drognak számítanak, nos, abban bűnös vagyok. Antidepresszánst szedtem éveken át és ha érzem, hogy a mélység lerántana, akkor a mai napig képes vagyok eggyel több tablettát bevenni folyadékkal, hogy elnyomjam a feltörő emlékeim és az agyamnak eszébe se jusson újra átélni azt a pár napot. Nem szokott sikerülni  - a rémálmaim a bizonyítéka ennek.
- Szeretném azt gondolni, hogy nincs semmi káros - nem volt igaz. Az orvosi leleteimben feketén-fehéren leírták, hogy öngyilkossági kísérleteim is voltak. Elvesztem és azóta sem találtam vissza teljesen. A munkám visszarántott a valóságba, de a két munkanap közti időben megint egymagam voltam. Egyetlen alkalommal sem úsztam meg. - Hetente egyszer képtelen vagyok ellenállni a világ legjobb fánkjának... szombat reggel képes vagyok reggel hatkor felkelni, csak azért, hogy Queensből átjöjjek ide, Manhattanbe. Ezernyi féle fánkjuk van, de csak egyszer kísérleteztem, azóta minden egyes szombaton ugyanazt kérem. Már elég csak megjelennem, már teszik is tányérra a rendelésem a kávéval - akaratlanul is, de halkan elnevettem magam, ha az ottani lányokra gondoltam. Tökéletes személyzet volt, sosem akartak velem beszélni, de kedvesek voltak. És a kedvenc asztalom is a sarokban minden esetben foglalt táblával volt jelezve, hogy érkezem.
Visszatérve a földi pokolba helyet foglaltam ugyanott. Ugyanúgy a Hegyomlás fogadott a másik oldalon és kénytelen is voltam arrébb csúszni egy kicsit, ha nem akartam zsíroskenyeret enni a férfiből. A felsőjének varrása porcukrot hullajtott és a barna foltokban nem bíztam, amit az anyag szívott magába. Ismét csak nem kerülve el a figyelmet, megrökönyödve pillantottam fel Abigailre a kalap túloldaláról, ám ahelyett, hogy ellenkeztem volna, engedtem neki. Mint ahogy sejthető volt, a nevek nem mondtak nekem túl sokat, bárkivel is sodorjon össze a véletlen. Épp csak kihalásztam a két cetlit és nekiálltam boncolni azokat a nevek után, Abigail sürgetett meg hirtelen.
- Na?! Olyan izgalmas. Úgy szeretem az ilyen játékokat - diadalittas mosolyt villantott.
- Mark Jacobs - bontottam ki az egyiket, felolvasva a macskakaparással körmölt írást. Igazából Maria Juanitának is beillett volna. A terem túloldaláról lelkes visítás hangzott fel a névre, amiből egyértelművé vált, kit is húztam. - És.. Angelo D'Amore - azonnal ránéztem, hogy még csak véletlenül, eszébe se jusson itt mellettem visítani. Nem azért, mert zavart volna egyébként, de... azért nem kell itt nekem hangoskodni.
- Ez egy csoda, gyermekeim. Marco, gyere ide a fiatalokhoz - mosolygott vidáman Abigail, hogy aztán arrébb álljon, ha már kilőttem a listáról Angelot azzal, hogy én húztam.
- Bocsánat - szabadkoztam ismét, mert ha Angelo másik csapathoz akart volna tartozni, úgy nem gátoltam volna meg a szabad mozgásban. Meg amúgy sem. Mark ebben a pillanatban vágódott le mellénk úgy, hogy a térdei Angelot és engem is érjenek, az enyém lett a bal térde.
- Hahó! Annyira unalmasak ezek a kis gyülik és valakikkel fel kell dobnom a napomat, ha nem akarok hangosan horkolni - kuncogott fel, a bongyorka fekete haja zavaróan lógott bele kék szemeibe, amiért kedvem lett volna azt kisimítani a fejéből. Régi szokás, a pedánsság jelei. - Angelo, be kell vallanom, hogy lenyűgözött a sztorid... el tudnálak képzelni újságíróként is, bár tény, hogy azt a falatnyi tested nem kellene mindenki elől ruhák mögé zárni.. A legjobb dolog a pankrátori melóban, hogy olyanok vagytok, mint a sztriptíz táncosok. Nyalnám mindet - magyarázta nagy beleéléssel és azt hiszem, hogy megtaláltuk Mark fókuszpontját. Egyértelműen Angelo lett az, akire rákoncentrált és aki nagyon is... izgatta. Megnyalva az alsó ajkam igyekeztem csak szolidan mosolyogni, de azért valljuk be, érdekelni kezdett, vajon Mark vagy Angelo képes-e többet beszélni. Legalább addig is csendben lehettem. - El kell jönnötök velem egyszer az Albatrossba! Isteni egy hely, biztosan tetszene nektek. Ti nem olyan besavanyodott kis mazsolák vagytok, meg zsémbes öregek, mint itt sokan mások - csapta össze a tenyereit Mark, kezdtem attól tartani, hogy kettőt pislantok és a következő pillanatban már egy vodkanarancs fog előttem landolni. A legfelnőttebb ital, amit valaha ittam, a félszáraz pezsgő volt és attól is órákon át fájt a fejem.
- Ömmm... - akadtam el, mert elképzelni sem tudtam, hogy olyan helyekre hogyan kellene felöltöznöm. Mármint.. a régi balettruhám még mindig rám jött, de ha jól sejtem, a tütükkel nem sokra mentem. - Az milyen hely? Mert én nem táncolok - nyilvánítottam ki csendesen, segélykérően nézve a mini csapatom két tagja felé.

||► Shadow and Bone ♫

thx.

- Visítva? Mi vagyok én, valami pulyka? – halovány felháborodásom mögött természetesen a szórakozottság lapul, de ezt kiszélesedő mosolyom is jól tükrözi. Persze, akadnak olyanok bőven a ringben, akik kissé túltolják a szerepüket, de én inkább a komoly harcos képét szeretem felvenni, nem pedig a pojácáét.
- Lehet, hogy túl sok szappanoperát nézel, nem gondolod? – könnyed kekeckedés csillan vissza a még tompa esti fényekben is világító kéklő szemeim mögül. - Nálunk amúgy inkább a haragot és a fájdalmat lehet túldramatizálni, na meg a győzelem érzését. – vázolom fel mellékesen. A pankrációt sokkal többről szól, mint azt bárki is gondolná, de hát lényegében bármi ide tartozhat. Lehet valaki a síelésben, valaki egy egyszerű ételben látja meg a szenvedélyét.
- Tehát te itt születtél, mégsem érzed magad otthon. – megint csak csalafinta fény csillan meg tekintetemben, hiszen még ha nem is igaz a kimondott mondat, a válaszból azért sok mindent leszűrhetek. Vehetjük amolyan csőbe húzásnak is, csak nem erőszakos módon.
- Igazából nincs időnk. Egy életünk van, és annyira könnyen el tud csábítani a magány, hogy mire észrevesszük, már késő lesz. Mire feleszmélünk, már annyi mindent elástunk magunkban, hogy csak kiszáradt csontok maradnak, amiket évek múltán elő tudunk kaparni. – szavaim komolyságát mégis csillapítom egy békés mosollyal. - Ez azért bölcs volt, igaz? – hosszú időre azért nem kell belemenni mélyebb témákba, hiszen úgysem érnénk az aljukra, amik meglehet, hogy feneketlenek. Zariah mindenesetre nagyon érdekes leányzónak tűnik, már csak azért is, mert hihetetlenül nagy védőfalat vont maga köré. És persze pont rossz emberrel sodorta össze a szél, hiszen lehet, hogy sokan megkerülnének egy ilyen falat, de én inkább megmásznám, hogy belessek mögé.
- Szóval Queensben élsz. – szedem ki szavaiból az apró információt, s a tudtára is adom, hogy figyelek a részletekre is. Azonban hamar terelek, mielőtt még zavarba hoznám.
- És melyik fánkozó az? Ismerek itt pár kajáldát, de egyikben sem adnak fánkot. – nem mintha a fejembe akarnám venni, hogy egyszer „véletlenül” megjelenek...
Ám kanyarodjunk is vissza ahhoz, amiért jöttünk. Bent ücsörögve és várva, hova leszek beosztva, hirtelen úgy érzem, mintha fél napja itt lennénk már, s ezt az elejtett, kósza ásításom is jól tükrözi, ami akkor sem vált át túl nagy lelkesedésbe, mikor kiderül, hova kerülök.
- A balsors... – jegyzem meg Zariah felé halkan a visítás után. Ez a srác jól ért ahhoz, hogyan fagyassza meg az emberben a szót, hiszen a jelenléte valahogy most túlságosan romboló.
- Az izzadt és koszos testeket? Pfejj, neked aztán ocsmány egy ízlésed van. – orrom még fel is húzom fintorogva a nagy őszinteségi rohamom közepette. - Szóval Mark... Jól sejtem, hogy nincsenek barátaid, akikkel igazán élveznéd az életed, és már annyira kétségbe vagy esve, hogy mindenkinél bepróbálkozol, akibe csak belebotlasz, hátha egyszer valaki kíváncsi lesz rád? – kérdem tőle karba tett kezekkel, kissé talán kegyetlenül. A lelkesedése is alább hagy rendesen.
- Mi a fasz vagy te, valami álruhás dilidoki? – néz felém értetlenül és zavartan. Telitalálat. Közben kisorsolásra is kerül a többi csapat, miután Abigail átveszi a szót.
- Akkor elmondom, mi lesz a feladatotok. Minden csapat tagjai felváltva, egyetlen percig némán egymás szemébe kell, hogy nézzenek. Próbáljatok a másik lelkébe belátni, s próbáljátok őt megfejteni egy nézésből. Ha vége, mondjátok azt a társatoknak, hogy „szeretlek”. – erre természetesen azonnal lázongás lesz a teremben, de Abigail sejtelmes mosollyal fogadja. - Ugyan, Kedveseim, ez csak egy könnyű kis szó, nem kell komolyan gondolni, csak kimondani. Ennyi az egész. Annyira nehéz? - biccenti félre fejét. - Utána egyetlen eldöntendő kérdést fel kell tennetek a másiknak. Minél hamarabb túlestek rajta, annál hamarabb mehettek. Akik végigcsinálják, aláírom a mai napra a jelenlétüket. Akik nem... Azoknak sajnos nem. – ezt már szigorúbban mondja. - Kezdhetitek! – összecsapja tenyereit, mire én keserves sóhajjal Mark felé fordítom a székem.  
- Essünk túl rajta. – megdörzsölöm szemeimet, készen állva a bámulásra. Ő túl sok mindent nem olvashat ki belőlem az unottságon kívül, de engem se igazán foglalkoztat ő.
- Szeretlek. – zárom le végül az egy percet igazából elröhögve magam. Láthatóan én nem abba a táborba tartozok, akik túlreagálnák ezt, ellenben a csapatok nagy részével. Mark is kimondja, de ő sokkal jobban zavarba jön. S csak hogy fokozzam a helyzetet, jöhet a kérdésem.
- Szóval Mark, a családod tudja rólad, hogy meleg vagy? – kérdem félrebiccentett fejjel, igazából teljesen békés mosollyal.  

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Furcsa érzés volt a szavaimmal megmosolyogtatni másokat, olyasmi, amitől elszoktam már. Alapvetően inkább a gondolkodó, komolyságot tükröző arcvonások jellemezték a mimikámat, s a tőlem hallható nevetés is csak halovány lenyomata volt a mindennapjaimnak. Angelo szavai mégis elbizonytalanítottak. Ő maga volt az, aki jókedvű, pozitív személyiség volt.. mit is gondoltam, hogy én tehetek az ő jó kedvéről? Megköszörültem a torkomat, a zavarom pedig csak illékonyan jelent meg a vonásaimon, hogy a figyelmem inkább a férfire fordítsam, azon túl, hogy mélyebben elgondolkodnék, miről tehettem és miről nem. A szüleim minden bizonnyal két kezüket összecsapva fohászkodtak volna a folytatásért, nekem viszont kényelmetlenséget szült ez a szürreális élmény. Soha nem láttam még valós verekedést, olyat, ami vérre ment volna - és most tekintsünk el attól, hogy évekkel ezelőtt foggal és körömmel küzdöttem azok ellen, akik kihasználták a női gyengeségemet, így nehezen képzeltem el ezt az egész színjátékot, de pontosan amiatt, hogy a mellettem álló férfi életének volt részese a pankrátori vonal, nem kételkedtem a szavaiban és nem kérdőjeleztem meg az elhangzottakat. Érdekes volt, nem szokványos és nem hétköznapi - habár ezt tükrözte a férfi tetoválásokkal tarkított teste is. Olyasvalaki volt, aki könnyedén vonzotta a kíváncsi szemeket.
Megerőltetés nélkül csúsztak ki magamról információk, amiket nem volt szokásom senkinek sem ilyen hamar és gyorsan kiadni, mégis azon kaptam magam, hogy bólintottam a kérdésére.
- Most már nem vagyok otthon sehol sem - ismertem el csendesen az igazat, mintha mindenről én tehettem volna, és talán így is volt. A mai napig nem tudtam az okokról, a miértekről és a mai napig én voltam az, aki újra és újra ugyanazokban a rémálmokban dagonyázott és merítkezett meg. Már nem élveztem a város lehetőségeit, s a munkámon kívül máshol nehezen vettem rá magam a szocializálódásra. Könnyedén csúszott át a figyelmem Angelo túlságosan is komoly szavaira, amit egy mosollyal lágyított volna, a következő megállapításra viszont képtelen voltam nem felnevetni. - Igazad van ebben - megint csak, ám azt gondolom, ha birokra keltem volna az elhangzottakkal, akkor véletlenül elfelejtenénk visszamenni a szektás gyűlésre. És talán most nem akartam annyira elriasztani magamtól senkit sem. Talán mégis csak képes vagyok megkapaszkodni a jelen pillanataiban. Talán mégsem vagyok olyan reménytelen, ezért is azonnali bólintással feleltem Queenst illetően.
- The Doughnut Project a hely neve. Ha édesszájú vagy, akkor kötelező, ha nem vagy az, akkor pedig azzá tesz az a fánkos. Ha épp lesz időd két előadás között Monsieur, melegen ajánlom a helyet - minden merevséget nélkülöző, enyhén csipkelődő, talán egy picit bolondozóbb hangvételt sikerült megütnöm, de tiszteletteljesek voltak a szavaim és ha nem tetszett a szóhasználatom neki, akkor minden bizonnyal visszaveszek ebből a stílusból. Talán jobban is tenném. Kapóra jött az, hogy vissza kellett mennünk, csak azzal nem számoltam, hogy megint én leszek az első. Hogy megint nekem kell döntenem arról, amiről nem akartam. Abigail valószínűleg nem szerette volna azt a választ, hogy nem szeretnék húzni, így inkább megtettem azt, amire kért. Ahogy Mark berontott közénk, mint egy energiabomba kis tank, akaratlanul is összébb húztam magam - leginkább azért, hogy ne érjen hozzám a térde véletlenül sem. A hatalmas szóáradat közepette tettem fel egy kérdést a meghívást követően, amire hitetlen rötyögés volt a válasz az újfiú részéről.
- Melegbár! A legklasszabb retro zenékre lehet pörögni és olyan előadásokat tolnak ott a lányok, imádom?! - vigyorogta bele az arcomba a válaszát, de amikor Angelo szólalt meg, két szempár követte a szavait és nézte meg magának az arcvonásait. Az arcom némiképp megnyúlt a kérdésre, épp, hogy csak nem tátottam el a számat a meglepettségtől, de Mark zsémbesebb és sértettebb lett. Nem hibáztattam, ha őszinte lehetek. - Különben is, vannak barátaim. Sok! - bizonygatta morcosan. Abigail terve több ok miatt is veszélyes volt és számomra nehezen leküzdhető akadály. Tizenhat éves korom óta senkinek sem mondtam ki azt a bizonyos szót, mert inkább csak hálás voltam a szüleimnek. Persze, szerettem őket, az életem legfontosabb szereplői voltak, de képtelennek tartottam magam arra, hogy bevallottan bárkit is szeressek. Mert az nem csak egy szó.. annak hatalma volt, mindennél tisztább, mindennél ragaszkodóbb, mindennél elemibb. Az ujjaimat összefűzve, immár görcsösebben, feszültebben ültem a székben addig a percig, amíg Mark és Angelo tette, amit kellett.
- Igen - bólintott. - Sosem volt kérdéses, főleg nem akkor, amikor anyám ruháiban jelentem meg a vasárnapi ebédeken. Apám kegyetlenül megvert, az övének fémcsatja hántotta fel a bőröm. Ma már nem látszik annyira a heg - az eddigiektől szokatlanul keményedett meg a hangja és ütött meg olyan komolyságot, amit az előző beköszönése nem predesztinált volna. - Szerencsére már megdöglött az a féreg - tette hozzá, amivel jelezte, hogy nem volt utána sem felhőtlen a kapcsolatuk. A pillantásom Markról a padlóra siklott egy csendes sóhaj kíséretében. Neki ezért volt szüksége a terápiára? Egyre kevésbé vártam azt a két percet és a velük együtt kimondott szeretlek szót, de még elodázhattam egy kicsit. Mark nem tette fel még a maga kérdését. Volt időm lélegezni, volt időm.. kiüríteni a fejemet, hogy ne gondoljak arra, amire nem kellett volna. Képes vagyok arra, hogy szeressek? De talán a legfájóbb érzés és gondolat az volt bennem, mélyen megtelepedve, hogy én nem voltam már rá érdemes.
- Magadon kívül szeretsz mást is? - Mark érdeklődése bicskanyitogató volt, és talán nem ideillő, elnehezedő sóhajjal fogadtam ezt a kérdést, mert burkoltan talán azt jelezte, hogy mégsem szívesen menne el ezek után abba a meleg helyre velünk. Nem mintha bármikor is késztetést éreztem volna rá. Jacobs türelmes volt, érdekelte a válasz, nekem pedig fogytán volt az időm, nem odázhattam el a dolgot sokáig. Muszáj vagyok kimondani és a pánik lassan kezdett eluralkodni rajtam, nem ezért, de jobb volt valakire fókuszálnom.. ezért pillantottam el Angelo irányába inkább.

||► Shadow and Bone ♫

thx.

- Ilyen nincs! - ingatom meg nagyon határozottan a fejem, miközben hevesen ellenkezem Zariah szavaival. - Az otthon nem itt van. - mutatok magunk köré, utalva a nagyvilágra. - Hanem itt. - bökök a saját mellkasomra mosolyogva. Azzal, hogy elmondta nekem ezt az egyszerűnek tűnő mondatot, nagyon is sokat közölt saját magáról, hiszen aki ennyire nem leli önmagát a világban, ott bizony nem utóbbival van a baj. Hanem jelenleg Zariahval. És nem is az a legjobb kifejezés, hogy baj van vele... Inkább valami nagy baj lehet ott benne legbelül, mely nagyon sok mindent visz szép lassan pusztulásba. S miért érzem már megint azt, hogy én vagyok a megváltó, akinek segítenie kell? Hát tényleg ennyire elütöttem a családomtól?
- Feljegyeztem magamnak a helyet, de ha elhízok és kibasznak, te leszel a hibás. – szegezem felé mutatóujjam, magunk mögött hagyva egy súlyos témát. De nem örökre. Enyhe betekintést azért sikerült nyernem, de ez csupán töredéke annak a monumentális birodalomnak, amiben Zariah létezik.
Ám most térjünk is vissza a szektához, ha már ezért érkeztünk. A csoportok kisorsolásra kerülnek, aminek egyrészt örülök, másrészt viszont nem. Nem igazán bírom az ilyen pojácákat, mint ez itt mellettünk, de hát valahogy túl kell élnünk. Jó szokásomhoz híven pedig elkezdek csípni és marni, és annyira beletalálok – megint – a dolgokba, hogy szinte öröm hallgatni.
- És még mindig mardos a bűntudat azért, aki vagy. Látod, ez itt a probléma. – utolsó mondatom halkan fűzöm hozzá, mintha csak egy titkot osztanék meg vele, ezáltal pedig az a bizonyos csípés és marás kicsit... Átértékelődik. Hiszen az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, ha bűntudatunk van azért, akik valójában vagyunk. Tovább azonban nem feszegetem Mark életét, hiszen semmi közöm hozzá. Ellenben megkapom az én kérdésem is, amire meglepő módon elnevetem magam, ahelyett, hogy képen törölném.
- Igen. – tudom, most egy bővebb kifejtésnek kellene következnie, de hát egy eldöntendő kérdésről volt szó, nem igaz? Erőteljesen pontot teszek hát az egyetlen szócska végére a hangommal is, melyet egy gonoszkás mosollyal fűszerezek meg. Mark innentől pedig nem érdekel.
Testem enyhén fordul, majd Zariah felé emelem tekintetem. Van egy olyan sejtésem, hogy nehéz lesz neki ez az egész személyeskedés, hiszen lássuk be, nem mindenkinek egyszerű használnia ezt a szót, vagy egyáltalán odaengedni egy idegent a közelébe. Úgyhogy a taktikám az, hogy essünk gyorsan túl rajta.  
Jelzésre megtörténik hát a szemkontaktus bő egy percig, amibe többször belemosolygok akaratlanul is. Hogy mit láthatok belőle pontosan, azt még ekkor nem tudni, de a vonásait azért úgy figyelem, mint a sas. A végén pedig hezitálás nélkül zárom le a szemkontaktust azzal a bizonyos szóval.
- Szeretlek. – tessék. Nem is volt olyan nehéz. Nekem legalábbis... De hogy Zariahnak? Az majd kiderül. S remélem nem tart a kérdésemtől, ami következni fog, s amit felvezetek egy melengető mosollyal.
- Szóval a nagy kérdésem... Szombaton ott leszel reggel azon a bizonyos helyen? – vonom fel szemöldökeim kíváncsian. Mark értetlenül pislog felénk, még ajkai is megrándulnak, de én csak vigyorgok lelkesen, legyen bármi is Zariah válasza. Sokat el fog mondani, ezt már most tudom.

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

A pillantásom követte Angelo gesztusait az ellenkezése kellős közepén és azt hiszem, hogy ilyen az, amikor valaki legyőzettetett. Elbizonytalanított és egyben meg nem értetté is váltam, így nem volt mit tenni, mint ezt is besöpörni azok közé az emóciók közé, amiket nem fogok megosztani másokkal. Évek óta küzdöttem magammal, a környezetemmel, a gondolataimmal, azzal, hogy elsodort az élet oda, ahova nem akartam még csak bepillantást sem nyerni. Nem éreztem azt, amit hallottam. Nem ismertem az otthon létezését már hosszú ideje, a mindennapjaimat már csak megéltem, de nem átéltem. Voltak boldog pillanatok, voltak nevetéssel teli másodpercek, voltak önfeledt percek, de valahogy mindig visszatértem oda, ahhoz a sivár Zariahoz, akit évekkel ezelőtt lecsupaszítottak - szó szerint is. A művész-lélektől azonban nem szabadultam, csak átalakult az önkifejezésem mások megfigyelésévé és ahelyett, hogy a balettnek éltem volna, a zongoraversenyeknek, a fotós asszisztensi munka megengedte számomra azt, amit az előbbiek nem: hogy valami és valaki mögé elbújhassak, de láthassak. Hogy ott legyek annak a peremén, amiből jut is, marad is.
Vigyáznom kellett volna azzal, mit osztok meg magamból, akár közvetetten is, de Angelo szavai olyan ajtót (vagy inkább csapot) nyitott meg bennem, ahol nem rettegtem a kimondott szavaktól és így kanyarodtunk el a fánkokig is, ahol kicsusszant az az igazság is, ami a szokásom volt.. mindezt csupán azzal érte el, hogy lyukat beszélt a hasamba, a feltételezésére viszont elnevettem magam. Nem hangosan, nem lármázva, egyszerű hang volt csak, halkabb, de vvidámságot rajzolt az arcomra - kötve hinném, hogy a mellettem álló férfi jövőjét az elhízás veszélyeztetné. A fenyítésére feltartottam a kezeimet; jelezvén, én lennék a legártatlanabb az ügyben, mert nem lennék az, aki rábeszélné őt a harminckettedik fánkra is, olyan addikciót okozva, mint amiben szenvedett Homer Simpson is.
Odabent kevésbé voltam felszabadult, Abigail pedig tett arról, hogy a görcsösség merevséggé váljon - a felengedett pillanatok a múlt részese lett, Mark szószátyársága pedig üde színfolttá kellett volna válnia, ehelyett csendes szemlélője lettem annak, ami a mini csoportomban ment végbe, egyértelművé is vált, hogy ők ketten nem tudnának létezni egy légtérben huzamosabb ideig, mert valamelyikük biztosan kiverné a biztosítékot a másiknál. Nem akartam közéjük szorulni, de a feszült figyelemmel követtem végig a kakaskodást kettejük közt. Bizonytalanná váltam, ezért is mozdultam meg a székemen; miközben Angelo elfelejtett sokat beszélni és ez valahogy zavarni kezdett. Ha ő nem beszél, akkor mégis ki fog? Én a magam részéről boldogan vállaltam volna a némasági játékot, de ahogy felém fordulva jelezte; most én következem, zavart a tudat, hogy ki kell mondani azt, amit nem érzek helyesnek. Nem szerettem mindenkit. Nem voltam hálás, nem mertem és nem tudtam kimondani azt, ami nem volt jelen a lelkemben. Abigail intésének megfelelően egenyes háttal, merev testtartással asszisztáltam végig a farkasszemet nézés akcióját, miközben a zavartságom elhatalmasodott rajtam. Évek óta nem nézett rám ennyi ideig senki, Angelo mosolya pedig mindig kizökkentett a momentum megéléséből. Másodpercekkel az idő lejárta előtt nem bírtam már és a pillantásomat a földre szegezve húztam a székem alá be a lábaimat, miközben az ujjaimat tördeltem. Bepánikoltam - azt hiszem. Tudtam, hogy mi következik és amikor a velem szemben ülő könnyedén hangot adott annak a szónak, ami nála nem jelentett többet annál, mint hogy a fánkoktól elhízzon, röviden felsóhajtottam, felpillantva a szemeibe hosszabban, mint azt kellett volna.
- Szeretlek - egyáltalán nem volt hiteles. Az elmotyogott szó bizonytalan volt, csendes és leginkább kérdésnek tűnt a hanglejtésemnek hála - beletelt némi időbe, ameddig képes voltam gondolatok nélkül mindezt kinyögni. Zavartan pillantottam el Mark felé, akit látszólag untatott az elmúlt egy perc és a pillantása a termet járta körbe, de valahogy nem ő volt az érdekes jelen esetben, hanem a pankrátor férfi. A kérdése nyomán a meglepettség is kiült az arcomra. - Igen! - bólintottam is a szavaimra, mert hazudni nem volt szokásom. Inkább csak nem beszéltem magamról, mintsem olyat mondjak, ami nem volt igaz. - Ott leszek szombaton - nyeltem egyet. - Terveztetni szeretnél új fellépő szerelést a fánkok után? - a vonásaim ellágyulva adták meg magukat egy mosolynak, amiben talán egy cseppnyi, elfeledett pimaszság rejtőzött, ami el is illant egy pillanattal később. Ez volt a kérdésem Angelo felé? Komolyan?! Ezt nem hiszem el! Tényleg azt akartam, hogy falja fel az ott eladható összes fánkot? Angelo - remélhetőleg nem egyszavas - válasza után Mark megköszörülte a torkát. Ha esetleg tovagyűrűzött volna a válasza még pár szóra és észrevételre, úgy nem voltam rest beszélni vele Mark köre előtt. Csak mert úgy illett.
- Most mi jövünk, Cicám- megrándult az arcom a becézésre, de mielőtt szóvá tehettem volna, csendes beleegyezéssel engedtem Abigail újabb időmérésének, azon imádkozva, hogy múljon el az az egy perc sebesen, megkaphassam az aláírásomat és szabaduljak innen mielőbb. Erre vágytam már az elejétől fogva.
- Szeretlek - most sem volt könnyebb kimondanom, mint az előbb, de tanultam a dolgokból. Az idő pénz, nekem a pénz pedig az egyedüllétet jelentette. - Csak az öv játszott szerepet a bántalmazásodban édesapád részéről? - tettem fel a kérdésemet, ami talán mélyre fúródott Mark lelkében. Sosem szerettem a felszínes beszélgetéseket.

||► Shadow and Bone ♫

thx.

Sokak szemében egy felszínes izomagynak tűnhetek, akinek fogalma sincs az életről, az emberekről, vagy bármilyen hasonló komoly dologról, ami egy kicsit mélyebb gondolkodást igényelne. Mondhatjuk ezt amolyan nem szándékos álcának is, hiszen így képes vagyok arra, hogy elbújjak egy nem általam kreált maszk mögé, s onnan figyeljem a világot és annak részleteit. Egy ilyen apró részlet Zariah is, aki talán nincs is tudatában annak, hogy milyen alaposan megfigyelem őt. Hogy látom ajkainak könnyed rezdülését, ahogy a tekintetében gomolygó űrt is. S még sok mindent. Még abban a bőséges egyetlen percben is rengeteget látok, pedig aztán csak íriszeinek bűvkörében mélyülök el. És bár sokat beszélek, sokat talán feleslegesen is, mégis vannak olyan dolgok, melyeket megtartok magamnak. Ilyenek az apró, akaratlan gesztusok, a mimika, a hanglejtés, s még sok olyan dolog, melyek kicsiny morzsákat hintenek el előttem. Zariah ezért is különleges, mert amilyen keveset enged magából a világnak, annál többet lehet látni belőle.  
Nem számítok igazából semmilyen válaszra tőle, mert az tele lenne előítélettel. Valójában mindkét verziót meg lehetne érteni. Azt is, ha nemleges lesz a válasza, hiszen nincs istenkomplexusom, tisztában vagyok vele, hogy sokan nem kérnek belőlem. Sokaknak sok a stílusom, ez a heves és közvetlen, jól megtermett alak, aki annyit képes beszélni, mint öt másik. Akinek mindenről van véleménye, aki mindenhez hozzá tud szólni, s aki titkon felkarolná a világ összes elesettjét. Kellemes csalódás ér azonban, amikor egy határozott választ kapok Zariahtól. Igen, ott lesz a fánkozóban, s igen, tudom jól, hogy tisztában van vele, hogy ezek után én is ott leszek. Ami mit jelent? Nem tiltakozik kézzel s lábbal ellenem, hanem ad egy esélyt. Hogy mire, azt még magam sem tudom pontosan, de hát a komoly helyzeteket úgyis a spontaneitás szüli.
- Igen, szeretnék terveztetni egyet, mégpedig veled, ha már képes lennél így bűnbe vinni. - mosolyom kiszélesedik, s ő természetesen nem egy szavas választ kap tőlem. Részéről is elmaradnak a komoly kérdések, de azt hiszem, ez most így volt rendjén. Nem éreztem azt, hogy Marknak ismernie kellene bármilyen bensőséges információt róla vagy rólam. Ő egy apró porszem a világ peremén, s remélhetőleg nem fog minket jobban összefújni a szél.
Elkezdődik az utolsó kör, s bár próbálom visszafogni magam, de amikor elhangzik részükről az a bizonyos szó, egyszerűen képtelen vagyok tovább visszafojtani a röhögés, s ajkaimon át préselődik az ki. Mark csak megforgatja a szemét, láthatóan kissé zavarja a helyzet, bár én nem taplóságból röhögök fel, egyszerűen (tragi)komikus az egész helyzet.  
- Mégis milyen kérdés ez? Hé, arról nem volt szó, hogy ennyire személyeskedünk, mégis mit képzelsz magadról? - nagy felháborodással emeli fel hangját Zariah felé, de én egyből intően felrakom a kezem.
- Higgadj le, Öcsi, nem rosszból kérdezte, csak segítene akar. - a mosolyom természetesen visszahúzódik, ő viszont annyira felkapja a vizet, hogy zihálva áll fel helyéről, s kirongyol a teremből. Őt meglepő módon két másik idegesnek látszó alak követi. Kósza pillantást ejtek meg Abigali felé, aki láthatóan nincs meglepve egyáltalán az eseményektől.
- Én díjaztam a kérdésed. - súgom oda Zariah felé, aztán Miss Műköröm átveszi tőlünk a szót. Megejt pár információt a következő gyűlésről jövőhéten, s hogy elektronikusan mindenki megkapja az aláírását, aki végig maradt.
- Akkor hamarosan találkozunk, mindenkinek további szép estét! - ereszti el a népet, én pedig megkönnyebbülten sóhajtva állok fel helyemről, s indulok meg kifelé, természetesen bevárva újdonsült szektatársam.
- Kell egy fuvar haza? Úgyis késő van már. - ajánlom fel neki könnyeden már odakint, ha egyszer kijutunk a kriptából. Nincs a szavaimban semmi rámenősség, semmi akaratosság, vagy a szándék, hogy bármi más célom lenne az ajánlatomon kívül. Csak egy rövidebb és kényelmesebb utat ajánlok neki, amivel nyugodtan élhet.

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

A szüleim kétségkívül büszkék lennének rám, ha most látnának. Egy csomó idegen ember közt megmaradtam, ameddig tartott ez a az összejövetel és ahelyett, hogy elbújtam volna valamelyik sarokban, hogy elnézést kérve magányosságra vágytam volna, maradtam. Nem magam miatt, hanem engedtem egy húzóerőnek, ami kimondatlanul ott sompolygott a gondolataimban, ám a hála, az elégedettség érzete, vagy a felszabadultság mégsem tört utat magának bennem. Rengeteg gátat kellett volna átszakítanom ahhoz, hogy a régi Zariaht köszöntsem újra ismerősként. Annak csak egy ódon emlékét hordoztam magammal, a megfakult verziót, ami senkinek sem kellett: még én sem vágytam rá igazán - tudom, hogy milyen hibáim voltak. Tudom, hogy mit kellett volna tennem, hogy mihez kellene hozzáfognom, hogy ismételten megjelenjen az élet a mindennapjaim homályába fonódva. Mégsem tettem az ellen, aki ma voltam. Nem, ameddig azok a gátak az élet minden területén lekorlátoztak.
A kínos feladat csak még kuszábbá változik a fejemben, amikor kényszerítenek arra a bizonyos szóra. Kínlódom és fájdalmat okozok vele, mert nekem a szavak nem csak szavak, hanem jelentenek is valamit és ezért mérgessé váltam, a dühöm pedig néma szavakkal Abigailnek szóltak: felületsségre bíztatott, hazugságra és arra, hogy ne önmagunk legyünk, hanem olyanok, akik neki feleltek meg. Éppen ezért is ért váratlanul Angelo kérdése, amire gondolkodás nélkül csusszant ki ajkaimon a válaszom; szombaton a fánkok birodalmi gyűlésén fogok részt venni, ahogy a legtöbb esetben is.
- Ha szeretnéd magad pálcikaemberként viszontlátni... - üres fenyegetés volt csupán, hogy nekem kellene megterveznem a következő ruházatát, ám a szavait követő replikám előcsalt belőlem egy réveteg mosolyt. Ezen a napon annyi nevetőráncot szereztem magamnak, amit az elmúlt években olyannyira kerültem és köszönőviszonyban sem voltam velük. Üdítő lehetett volna, és mégis csak azt akartam volna titkon, legmélyebb vágyamként, hogy érjen véget a mai nap. Hogy újra egyedül lehessek, ahol nem kellett hallatnom a hangom. Veszélyes volt az egyedüllétet kívánni. Mégis közelebb értünk ahhoz, hogy elköszönjek mindenkitől, mert Markkal rajtunk volt a sor, hogy ugyanazt a szeánszot átélhessük mi ketten és a kimondott hazugságok után ahelyett, hogy könnyed kérdéssel bombáztam volna, valóban bombát robbantottak a szavaim. Angelo oldalról befutott nevetése összezavart és kényelmetlenséget szült, ahogy a felháborodó számonkérés után érkező mentegetés miatt úgy éreztem, mintha a Taigetosz szélén próbálnám ki a gólyalábakon való állást. Rosszul érintett és Mark kiviharzása még inkább rontott a hangulatomon. Zavartan köszörültem meg a torkom, megfogadva, hogy ez volt az első és az utolsó szektagyűlésen való részvételem, mert beigazolódott: nem volt nekem való. A tapintatosság teljes hiányát mutattam ki és mindezt kezdtem magam felé fordítani. Mintha fáztam volna, úgy dörzsöltem meg a karjaimat, miközben Abigail és Angelo hangja érkezett el felém - utóbbira csak biccentve -, csak akkor megmozdulva a széken, amikor már kifelé szállingóztak a hátramaradottak. Felemelkedve pillanottam el Abigail felé, hogy aztán hátraarcot vegyek és sietős léptekkel meginduljak a szabadságom felé, de nem jutottam messzire, mert Angelo nem akart menekülni. Ponosabban csak akkor, amikor már mellé értem, amit nem értettem első körben. Csendesen pakoltam egyik lábamat a másik elé, nagyot szusszanva az épület előtt, amikor befutott a férfi következő felajánlása is. Felpillantottam a szemébe, s akkor realizálódott bennem az igazsága. Tényleg későre járt. Tényleg a lámpák fényébe burkolt sötétség vett minket körbe.
- Nem akartam Markot megbántani - kezdtem bele fájdalmas arckifejezéssel, de tudatni akartam Angeloval is, hogy szörnyen sikerült a benti bemutatkozásom. - Én csak.. - ráztam meg a fejem, elpillantva az utca végeláthatatlan vége felé.. - tudnom kellett, hogy nem sérült-e.. máshogy is - köszörültem meg a torkom hirtelen, kidörzsölve a nem kibuggyanó könnyeimet. Bár, ha belegondolok és esetleg még több fizikális vagy lelki traumán kellett neki túlesnie, úgy valószínűleg a rémképeim és emlékfoszlányaim elhatalmasodtak volna rajtam odabent.. - Sajnálom - egyetlen szó, de ez.. tényleg élt, nem úgy, mint amikor kétszer is kimondtam azt, hogy szeretlek. Hosszú, mély levegőt véve sóhajtottam fel, hogy aztán ismét a férfi felé pillantsak el.
- Nem szeretnék gondot okozni, vagy a terhedre lenni, Angelo. És ha én nem is lennék egyedül, akkor te egyedül kell, hogy hazamenj az éjszakába nyúlóan - ellenkeztem, mégsem tágítottam. Nem menekültem el, mint ahogy kellett volna. Nem éreztem ki a hangjából fenyegetést, és ha jobban belegondolok, ma nem tett mást, mint nevetett, beszélt és remélhetőleg önmagát adta - annyi szóval, amennyit én képtelen lettem volna beszélni. Furcsa volt, hogy valaki ennyire vidám, nyílt és őszinte legyen velem anélkül, hogy láttam volna a sajnálatot a szemében vagy az együttérzést. - Nem tudom, mivel tudnám meghálálni, ha nem hagynál magamra hazafelé, de.. azt hiszem, hogy most szükségem van erre - böktem ki csendesebben, hogy aztán ha eljutottunk a motorig - ha és amennyiben azzal érkezett, és csak akkor rökönyödtem meg igazán. - Még... soha nem ültem motoron - csusszant ki ostobán a vallomásom.

||► Shadow and Bone ♫

thx.

Mire a végső ütközethez érkezünk, már el is feledem teljesen, hogy mit is keresek itt pontosan. Dühkezelési problémák, amiknek igazából ezen a gyűlésen még a közelébe sem érek. Nyugodtnak, szórakozottnak, s egészen pozitívnak tűnök, nem pedig egy idegbeteg baromnak, aki az élő fába is képes lenne belekötni. Ugyan vannak kattanásaim, amikor tényleg fortyog bennem a pokol összes tüze, de hogy ezért terápiára kellene járnom? Nevetséges.  
Jó kilépni végre az állott levegőből a szabad, sötét ég alá, s jó végre látni, ahogy szépen lassan elmásznak messzire az emberek, mint az apró hangyák, akik visszavonulnak a fészkükbe. Egy óra kipipálva, maradt még... Sok. Ezen azonban agyalok akkor, amikor legközelebb itt kell toporognom a megrepedt, mocsokkal borított küszöbön.  
- Nem bántottad őt. Inkább rávilágítottál pár dologra nála, amit kétlek, hogy sokaktól hallana. Tapasztaltad, milyen a személyisége, és az ilyen embereknek nem igazán szeretnek mások őszintén beszélni, vagy hasonló kérdéseket feltenni, mint amit te. Viszont én úgy gondolom, hogy vannak olyan sebek, amiket igen is fel kell szakítani, és el kell tüntetni örökre az ott levő fertőzést, mert csak így tudnak begyógyulni. Én sem cselekedtem volna máshogy. Talán ezzel megindítottál nála egy lavinát, ami jóra fordulhat, még ha most nem is annak tűnt. - felelem neki zsebre csúsztatott kezekkel, könnyű léptekkel sétálva az éjszakában. Már megint a hegyi beszéd. Már megint a bölcselkedés. Ösztönösen jönnek belőlem ezek a szavak, melyeket próbálok úgy formálni, hogy azokkal feloldjam Zariah zavarát.
- Te csak semmit se sajnálj! Ez így volt megírva. Pillangó-effektus! - immáron mosollyal biztatom őt, s nagyon határozott bólogatással. Nem is akarom ezt a témát tovább húzni, s további gyötörni őt, inkább megpróbálom elterelni a figyelmét, mikor közelebb érünk a hely parkolójához.
- Hűha, és akkor mi lenne? - kérdem tőle gúnyosan felnevetve. - Eléggé sokszor szoktam este motorozni, és képzeld, egyedül! - tárom szét kezeimet még mindig nevetve, amik hamarosan a matt és csillogó fekete keverékében úszó gyönyörűségre simulnak. Egy apró sárfolt sincs rajta, sehol egy karcolás, olyan, mintha most gurult volna ki a futószalagról. Pedig nem mai darab, de úgy vigyázok rá, mint a szemem összes fényére.
- Nem kell semmivel sem meghálálni, nem ezért ajánlottam fel. Egyszerűen csak késő van már, sötét, és New York utcái nem feltétlenül biztonságosak, főleg nem egy lánynak. Nekem pedig semmi tervem sincs már mára, motorozni imádok, és így legalább azt is tudom, hogy te biztonságban hazajutsz. Megmondom őszintén, nem úgy tűnik, hogy jó passzban lennél úgysem. Vagy tévedek? - kérdem tőle halk sejtelmességgel, megint csak utalva arra halványan, hogy figyelek, még ha ezt nehezen is lehet rólam elképzelni. Megint csak látom az apró részleteket, amik jelenleg azt mutatják nekem, hogy Zariah mindennél jobban szeretne már a saját privát szférájában lenni. Miért ne segítenék neki?
- Tényleg? Hát elég sokat vesztettél akkor, már ne is haragudj... - dorgálom meg őt színpadiasan, miközben előhalászok két fekete sisakot a tárolóból, s az egyiket a leányzó felé nyújtom. Kókusz illat lengi körbe mindkét sisakot, hiszen a tárolóban tartok egy apró illatosítót.
- Igazából annyi az egész, hogy felülsz mögém, megkapaszkodsz bennem, és a kanyaroknál arra dőlsz, amerre én is. Mennyire vagy kibékülve a sebességgel? Félsz tőle, vagy esetleg szereted? - kérdem tőle azért a miheztartást végett, nehogy véletlenül elveszítsem azt a bizalmat, amit akkor fektet belém, amikor felül az én gyönyörűmre. Én közben az előbbire tippelnék, de hát ki tudja, mit rejt ez a lány? Sok titkot, az már biztos.
- Szóval akkor merre is megyünk pontosan? Az utcákkal nem teljesen vagyok tisztában, de ha megmondod, hogy mi van a környéken, akkor odatalálok. - közben magamra erősítem a sisakot, s felpattanok a motorra. Kezem nyújtom Zariahnak, hiszen elég nagyot kell lépnie.
- Indulhatunk? - ha eddigre nem gondolta meg magát, akkor a motor halkan felberreg, s lassan kigurulunk és magunk mögött hagyjuk ezt a lepratelepet, s meg sem állunk Zariah lakásáig.

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Anélkül, hogy erőltették volna a kételyeim Markot illetően szavakká formálódtak és valahogy... kicsúszott, miközben odakint a friss, esti levegő kitisztította a gondolataimat. Angelotól idekint távol állt a szófukarság és megint azt a férfit kaptam meg, aki képes volt sok szót egymás mögé pakolni és olyan értelmes masszába csomagolni azt, hogy nem volt afelől kétségem: sokan félreismerhetik, vagy nem is szándékoznak vele több időt tölteni, csakis a felületességnek hisznek és a szemüknek. Elgondolkodtatóak voltak a szavai, a mondatai összetettsége.
- Említették már neked, hogy borzasztóan pozitívan látod a világot? - akadtam el hirtelen, de a szavaimban nem volt jelen a bántani akarás, egyszerűen csak nem bírtam. Nem bírtam volna ennyire a magam malmára hajtani a vizet és mindenben a jót meglátni. - Nem lehetsz mindig ennyire... bizakodó! - kételkedtem benne. Minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor hagyná, hogy az önsajnálat bekebelezze. Nem esett rosszul, hogy ennyire teljesen két ellentétes póluson álltunk meg, Angelo és én, de attól még ő is érdekelhetett, a lénye, még ha Markot meg is izzasztottam odabent a kérdésemmel és fel is háborítottam. Kettejük közül talán Angelo volt az, akitől választ is reméltem - mert eddig minden kérdésemre kaptam replikát. Mindezzel nem akartam tőle önigazolást, mert már ennyi idő elég volt ahhoz, hogy rájöjjek és tudjam; ő ilyen. Ha válaszolt is a kérdésemre, ha csak sokatmondó mosolyt is kaptam, értettem. Megértettem. Azt hiszem.
Az ajánlata ettől függetlenül hirtelen ért és zavart eredményezett nálam. Az utóbbi időszakban elszokva a kedvességtől, az odafigyeléstől - vagy inkább csak nem foglalkoztam ezekkel és nem láttam meg azt másokban felém - egyetlen gondolat suhant át a fejemen: ha én bztonságban is leszek, ő aligha. Mármint.. tudom, hogy férfi, pankrátorként bizonyára képes magára figyelni és ráadásul gyorsabban egyik helyről a másikra jut a motorra ülve, de attól még egyedül volt. Tudtam, mit jelent igazán egyedül lenni éjjel. Az orromra koppintó szavaira halovány, jobb kedvű mosoly jelent meg az arcomon és fel is emeltem megadva a praclijaimat, hogy igaza volt. Bűnbánó pillantással mosolyodtam el aztán, végignézve azt, ahogy a motorral bánt.
- Jól van, na.. bocsánatot kérek - habár volt jogosítványom, keveset vezettem és éppen ezért nem váltak a szerelmemmé a motorok és autók, azzá, akit óvón kellett őrizni. - Tudom, félelmetes vagy és nem eshet bajod - jegyeztem meg vicces mogással, hogy aztán a hálálkodásra adott bőséges válaszát lezáró szavakra leolvadjon az illékony jókedvem az arcomról. Kínosan elfordítottam a fejemet az utca távoli szeglete felé Angeloról, miközben a kínlódásom egyértelmű volt; ujjaim hezitálva érintették a felsőm anyagát és húztam meg azt lefelé, elrendezve a nem létező redőket és gyűrődéseket azon.
- Konstans... nem újkeletű ez az egész - csendesen jegyeztem meg, de biztos voltam, hogy minden szavam hallotta. Mégsem akartam dagonyázni a saját bánatomban, ezért is szökött ki az igazság a motorozással kapcsolatban, amire persze kifakadt. Igazából már csak azt vártam, hogy UFO-nak nevezzen, de mint ahogy eddig is, az idegesség abszolút nem itatta át a szavait. Hümmögve fogadtam a mondandóját, a sisakot viszont elvéve akaratlanul is sikerült beleszagolnom a kókusz illatba.
- Fogalmam sincs. Autóban semmi gondom a sebességgel, de a motor teljesen más. Mármint.. gondolom. Biztosan. Ha majd lepotyogok mögüled, felkanalazol? - köhintettem halkan, észre sem véve azt, hogy ez az apró ugratás más is lehetett volna. - Ridgewood negyed Queensben. Madison Street 97., a Highland Parktól nem messze, ha esetleg jártál már arra - eszembe sem jutott az, hogy nem kellene hazáig vitetnem magam, hogy aztán egyedül menjek haza, hogy ne adjam ki azt, hol is lakom pontosan. És ez még akkor is kitartott, amikor ügyetlenül a fejemre húztam a sisakot és még szerencsétlenebbül a csattal szórakoztam, hogy helyben tartsam azt. Megunva a bénázást végül megkértem Angelot, hogy ügyesebb ujjakkal biztonságossá tegye a sisakot a kobakomon, és ha megvoltunk ezzel, akkor elfogadva a kezét felhuppantam mögé Aztán bólogattam, de nem láthatta, mert már mögötte ültem, ezért hangot is adtam a menetnek. Angelo szavait követve a karjaim átcsúsztak az övéi alatt, hogy megkapaszkodhassak benne, hogy minden egyes megállásnál a piroslámpa alatt eleresszem őt. Lazítsak a kapaszkodásomon, kinyithassam a szemem, amit úgy szorítottam össze a sisak alatt, mintha épp vakond akartam volna lenni.

Ha nem tévedtünk el és Angelo leállította a motort, úgy az elfehéredő, nagyon kapaszkodó ujjaimmal elengedtem őt, csak alig hátracsúszva mögötte az ülésen, hogy ne épüljek rá minden porcikámmal. A jó hír az, hogy nem hagyott el menet közben. A tenyereimet kettőnk közé csúsztattam az ülésen, miközben a combjaim egy picit még megremegtek az eltitkolt izgalomtól. Igyekeztem kicsatolni a sisakot, megtalálni a csatot, hogy megszabaduljak attól, ezért csak alig szenvedő mozdulatokkal sikerrel is jártam. Nagyot szusszanva szinte úgy estem le a motorról, ahogy igyekeztem leszállni, de még az utolsó pillanatban sikerült egyenesbe hoznom magam.
- Bocsi, bocsi, megvagyok... - jegyeztem meg hirtelen. - Ez.. mindig ilyen fura érzés? Mintha mosógépen ültem volna - érdeklődtem tőle elnevetve magam anélkül, hogy visszafogtam volna magam, sután átnyújtva neki a sisakot is egy kézzel. Még időben megállva a mozdulatban, mielőtt levittem volna a fejét vele. Megköszörültem a torkom. - Bocsánat!

||► Shadow and Bone ♫

thx.

- Párszor, páran említették már, igen. – sandítok lefelé Zariah irányába az egyik finoman pislogó lámpa fénye alatt. Valami szokatlan fut át arcomon ekkor, valami különös homály vet árnyékot szórakozott mosolyom szegletébe.  
- Ez leginkább itt dől el. – mutatok halántékomra. - Nem pedig itt. – bökök a szívem felé. Hasonló mozzanatot tettem már, mikor legutóbb kiszabadultunk az éjszakába, de akkor a szív rejtelmeire fogtam mindent, ahol az otthont kell keresnünk. Most pedig meglepő módon pont, hogy az elmére hagyatkozok.
- Tudod, Zariah, az emberi tudat nagyon különleges. Ha valamit ezerszer hazudsz magadnak, azt egyszer csak el fogod hinni. - és ez épp oly hihető most, mint az őszinte mosoly, mely átíveli az arcom. Sok időbe telt, amíg ennyire pozitívan tudtam látni mindent. Miután a nagyapán által majdnem sikerült meghalnom kilenc évesen, akkor megtört valami bennem, s eléggé mélyre zuhantam. Viszont úgy döntöttem, hogy így nem élhetem az életem. Nem létezhetek árnyak között, mert el fogok porladni a sötétben... Úgyhogy változtattam tudatosan a felfogásomon, s most tessék. Itt tartok.
- Igazán köszönöm! - felelem hangosabban, amolyan “még jó, hogy így gondolod!” stílusban, természetesen színpadias rájátszással. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valakit az érdekeljen, hogy én hova megyek egyedül éjjelente. Visszhangoznak ugyan még anyám régmúltban formált szavai, hogy vigyázzak magamra és hasonlók, de miután már betöltöttem a húszas éveimet, azóta az ilyenek elmaradoztak, majd teljesen eltűntek. Elvégre én vagyok az, akire mindenki számíthat, s aki biztonságot nyújt. Már el is felejtettem, milyen az, hogy valakit az én biztonságom érdekelhet, s az ebből fakadó enyhe zavar még Zariahnak is feltűnhet.
- Ezt valahogy sejtettem. - mármint hogy nem újkeletű az, hogy nincs jó passzban. Megadó mosolyom azonban jelzi, hogy ezt most nem is áll szándékomban firtatni. Úgy érzem, hogy neki most az lenne a legjobb, ha békében és nyugalomban végre elmerülhetne a saját kis privát szférájában.
- Ha észreveszem, hogy leestél, ígérem, visszagurulok érted. - nevetek fel jólesősen, miközben magamra kapom a kókusztengerben fürdő sisakot. Aztán összecsatolom és biztonságossá teszem Zariah sisakját is, melyet enyhén megkopogtatok, miután már biztosan fedi a fejét. Aztán felnyög a motor kettőnk alatt, s belevetjük magunkat az éjszakába.
A cím nagyjából a szemeim előtt lebeg, legalábbis az útvonal, így hamarosan a gyér forgalomnak köszönhetően sokkal hamarabb elérjük a lakást, mintha bármi mással ment volna a leányzó. Leállítom a motort, s amíg bajlódik a leszállással, addig én is lehúzom magamról a sisakot.
- Valószínűleg mivel nem vagy hozzászokva a motorozáshoz, ezért talán észre sem vetted, hogy a combjaiddal nagyon szorítottad az ülést, hogy le ne ess. Aztán eddigre megerőltetted kicsit, szóval ne lepődj meg, ha véletlenül összeesel. - röhögök fel. - Na jó, azt azért nem. Hogy tetszett? Direkt nem vezettem olyan gyorsan. - mondom büszkén, hiszen egy apró hibát sem vétettem, s nem tapostam neki úgy, mint egy őrült. Remélem, hogy nem volt azért mögöttem semmi pánik.
- Te most elcsaltál ide, hogy a saját sisakommal verj agyon? Szépek vagyunk, mondhatom. - veszem el azt tőle még mindig nevetve, majd leszállva a motorról elpakolom azt. S mivel úgy érzem, hogy tényleg egyedüllétre van szüksége, így nem akarom már sokáig feltartani, s ennek jeleként visszaszállok az én gyönyörűmre.
- Remélem azért nem volt annyira katasztrofális élmény a mai. Legalább most már számíthatsz arra, hogy a következő alkalmon is valaki ott fog duruzsolni végig melletted. Én! - bökök a mellkasomra lelkesen. - Addig is vigyázz magadra. - bólintok biztatóan, aztán ha részéről is véget ér a beszélgetés, akkor bő egy perc múltán elhajtok. A motor hangja lassan csitul, majd végleg eltűnik az éjjeli New Yorkban. Érdekes estén vagyunk túl. S még milyen érdekesek jönnek!

Each time you fail, start all over again, and you will grow stronger until you have accomplished a purpose

Nem panaszként élte meg a férfi a szavait, hanem a tényközlés mezsgyéjén húztuk meg a határainkat, és ahelyett, hogy ellenkeztem volna, hogy legutóbb nem ezt mondta, mégsem tettem. Tudtam, hogy igaza van, nagyon sok minden fejben dőlt el és tudtam, hogy én is tudnék fejlődni. Kettőnk közt viszont az lehetett a különbség, hogy ameddig Angelonak sikerült, akarta és képes volt bizonyítani, úgy én gyenge maradtam. Az úgysem fog menni talaján maradtam meg, és nem voltam képes fellépni a következő lépcsőfokra. A velem szemben lévő viszont kétségkívül beírta a mai naplóm oldalára magát már csak azzal is, hogy létezett. Hogy képes volt mosolyt, s talán nevetést is kicsalni belőlem. Régóta nem beszéltem ennyit, mint a mai nap során. Minden egyes szava, minden gondolata, nevetése és mosolya, melyet nekem címzett, értékes volt, különleges és kedves. Az ő szemében nem láttm megcsillanni a sajnálkozást irányomban. Nem akart drágaakőként kezelni, úgy, mint aki semmire sem képes önmagától. Talán ezért sem nyíltam meg sokaknak, talán ezért is hagytam a mélyben a sérelmeimet, csak magamnak, csak az éjszaka sötétjébe suttogva, mert tudtam, ha egyszer az igazságomat a felszínre rángatom, úgy más leszek. A megtört... Az, aki megjárta a poklot és muszáj megkönnyíteni az életét. Másként kezelni, mást látni benne, többet odagonolni a szavaim paravánja mögé és ha nem mosolyogtam, úgy már mindjárt az a gondolat fogalmazódott meg mindenkiben, hogy biztos gondjaim akadtak.
Holott nem... csak én másként gyászoltam.
Angelo ezért volt különleges számomra. A mai napom ajándékaként könyveltem el őt. Igazat adtam neki abban is, hogy minden fejben dőlt el - szóban, mert vele nem akartam vitatkozni, és mert igaza is volt, pontosan az előzőekben megfogalmazott gondolatok ívét nézve. Mégsem mehettem el amellett a tény mellett, hogy ő egyedül lesz, ami ismételten kicsúszott ajkaimon, puhán gördülve kettőnk közé a lehűlő éjszakában. A felháborodása vidámságot hozott magával, mégis... tudni akartam, hogy épségben hazaért, mert tisztában voltam azzal, milyen nem hazamenni. Milyen akkor, amikor a jólétünk veszélybe kerül és ezt senkinek sem kívántam. S ha tova is kanyarodtunk ismét felém, ott már igazából nem szándékoztam magamból, s magamból többet kiadni mára. Nem is tudtam volna... mert Angelo így is rátapintott sok tulajdonságomra, számos gondolatomra.. rám.. és ez valahol meg is rémisztett.
A motor említése, látványa igen szokatlan volt számomra, ami egy kissé megakasztott a gördülékenységemben, a feltételezés pedig, hogy elveszíthetem annyira az egyensúlyom, hogy hátramaradjak.. nem volt túl ideális. A szavaira enyhe rémülettel pillantottam rá.
- Ha észreveszed? Volt már olyan, amikor elhagytál valakit és észre sem vetted? - kekeckedtem... mit kell olyankor csinálni, amikor elhagynak az úton? Természetesen az új élménynek köszönhetően enyhe szerencsétlenkedés járta át az ujjaimat, így amikor segítséget kaptam, sosakon belül, s üvegen túl csak sikerült egy mosolyt kiicsalnia belőlem a kobak kopogtatásra. Az út hazafelé szokatlan volt, ám mégis ismerős, s ahogy a lámpák közti útszakaszok ugyanolyan sebességgel követték egymást, valahol félúton már nem kellett annyira összeszorítanom a szemeimet, hanem sikerült az elsuhanó árnyakat, sötétben úszó házakat és a siető emberek tömegét megnéznem - miközben semmit sem láttam igazán. Semmiféle részletet azon túl, hogy minden egyes lélegzetvételnél az orromba kúszott a kókusz illata és minden pillanatban ott volt az ujjaim alatt Angelo teste. Zökkenőmentesen értünk haza, nekem mégis sikerült a mai Zariahtól eltérően viselkednem. A hirtelen mozdulatoknak és a szokatlan hazaútnak köszönhetően sikerült bénáznom, nem is egyszer, a kérdésem pedig automatikus volt: fura érzés volt.. úgy mindenhol a csípőm alatti tájékon.
- Igen, ez keskenyebb, mint egy ló háta és leginkább buszhoz vagyok hozzászokva, ha nem állni kell, akkor egy széles ülésen ülni - magyaráztam, de megakasztott. - Hogy... tessék? Összeesek? - kérdeztem vissza azonnal, de a nevetés és a jókedvű folytatásra beharaptam az alsó ajkam tétován. - Ha az utolsó másodperceimet nem számoljuk, azt hiszem, hogy jó utasod voltam - mosolyodtam el hirtelen, cseppet talán ki is húzva magam. Nem estem le! Az már bőven eredmény. - De... ha így van és visszafogtad magad csak miattam, akkor köszönöm - kitartott a mosolyom. Tényleg így gondoltam, de ha eddig bénáztam, akkor szerencsére a sisakkal is volt egy köröm. Még kétszer bocsánatot kértem, egy elnézést szóval megspékelve harmadjára. A fene essen belé. Nem akartam őt lekardozni vagy leütni, ha már nem tett mást, mint hogy hazahozzon. Hálásnak kellett volna lennem - és az is voltam.
- Bocsánat! - zavart, bűntudattal teli szóval éltem - nyolcadik alkalommal is elsápadva kissé. A tőle felhangzó szavak enyhítettek a zavaromon, a szavaira viszont csak bólintottam. Tudtam, hogy a fánkozóban is látni fogom. Tudtam, hogy ha elmegyek újra a szektás találkozóra, ott sem fogok máshova ülni, hanem őt fogom választani minden alkalommal. Tudtam, mert a mai napon elérte ezt, s ezzel nem akartam már ellenkezni.
- Tudom, hogy fogunk még találkozni - egy mosollyal néztem rá. - Te is vigyázz magadra, Angelo - szélesedett a mosolyom, mert tudom, hogy megleptem vele korábban is. Arrébb álltam, amikor a sisak felkerült rá, de addig nem tágítottam, ameddig el nem indult és azt is végignéztem, ahogy a motor immár nélkülem gyorsabban falta az aszfaltot, mint velem. Halkan, hosszan engedtem ki a tüdőmből a levegőt, csak hogy egy vad kiskutya csaholására összerezzenjek. Angelo nem láthatta, de a kezem egy csendes, kedves intésre emelkedett, hogy búcsút mondjak a mai napunknak, csak hogy azzal felszaladjak a lépcsőkön és eltűnjek a lakásom adta magányos biztonságban. Azt, amit teljesen ismerek. Ahol csak én vagyok.

||► Shadow and Bone ♫

thx.