Az anyám szavai hozzám 8 éves koromban
„Egy teljes napnyi vajúdás után kipréseltelek magamból a nagy fejeddel együtt. Most bezzeg senki nem hinné rólad, de akkora fejed volt, hogy ehhez képest egy nagyobb darab dán dog elbújhatna. Hálás kéne legyél nekem! A szépségedet is valljuk be nem az apjádtól örökölted, attól is csak azt a kampós orrot kaptad, amit akár ruhafogasnak is lehetne használni. Viszont azok a gyönyörű vörös tincsek, azok az én vérvonalamra utálnak, a nagyanyádnak voltak ilyen szeplői és rikító vörös haja. Persze a te szépséged is csak addig fog tartani, míg ki nem nyomsz magából egy legalább tíz tonnás hálátlan gyereket, aztán a kis vakarcs onnantól kezdve minden egyes percben a nyakadon fog lógni. Én se voltam ráncos előtted, Frances, most meg már szinte teljesen megőszültem. Bosszantó egy gyerek vagy, veled aztán mindig csak a baj van. Az ember dolgozni se tud tőled, mert állandóan felhívnak, hogy megint ellógtad az iskolát.”

A sztorit igazából annyi volt, hogy anyám gyakran elfelejtett bevinni az iskolába. A sokadik felszólításra már kénytelen volt eljönni a munkahelyéről, és befuvarozni. Természetesen útközben egy adag szart kaptam a nyakamban a létezésemről.

A bátyám szavai hozzám 15 éves koromban
„Nyugalom, Franny, nem kell itt maradnod már sokáig. Másfél hét és itt vagyok érted. Jajj, csak ne sírj. Uhh, hát, uhh… Uhh… Valószínűleg senki el se tudja képzelni, hogy milyen szörnyű lehet most neked. Legalábbis én belegondolni se merek abba, hogy mit csinálnék a te helyedben. Te, Frances McVeigh egy nagyon erős lány vagy, meg se kottyan neked pár hét itt ezeknél a szent fazekaknál. Ugyan mostanában nem találkoztunk sokszor, de tudom, hogy rajtad egy ütés se hagy nyomot az élettől. Hé, kevés olyan 15 évest ismerek, aki gyomorszájon rúgott egy rendőrt, mert ő pontosan tudta, hogy mit akar csinálni. Igen, igen mesélték az őrsön, hogy nehezen engedelmeskedtél a járőr kéréseinek. Legközelebb lehetnél kicsit engedékenyebb, de azért valahol büszke vagyok rád. És ne aggódj, én sose foglak magadra hagyni!”

Szorosan ölelt magához abban a percben, miközben testem, ahogy olyan sokszor akkoriban, remegett a zokogástól. Megsimította a hajamat, és szerintem még hosszú percekig csak így voltunk. Én pedig elhittem neki, hogy onnantól örökre mi ketten vagyunk a világ ellen.

Az első igazi szerelmem szavai 16 éves koromban
„Hát erre most mit mondjak? Tényleg nem vagy teljesen csúnya, de közel se nézel olyan jól ki, mint Ruth Harrington felzárkóztató matekon. Szóval remélem megérted, hogy a bálra nem téged viszlek. Én előre szóltam, hogy egy fogyókúrát bedobhatnál a napi rendedbe, mert ezek a combok még egy disznóhoz képest is hájasok… Végül is igen, ezt most veheted szakításnak is. De nem haragudhatsz rám emiatt, inkább haragudj arra plusz tíz kilóra, amit magadra szedtél hálaadáskor.”

Az anyám halálát követő egy éve durván érzelmekkel teli volt. Valóban magamra szedtem egy-két kilót, a sok stresszevés nem tett jót a homokóra alaknak. De azt hittem, hogy senkinek fel se tűnt ez a kevéske, ami itt-ott kidomborította a testemet. Viszont ennek a srácnak a szavai egészen a lelkemig hatoltak. Évekbe telt mire újra átéreztem a #bodypositive életmódot, na meg hónapokig tartó koplalásba és mínusz 12 kilóba.

A zongora tanárom szavai 17 éves koromban
„Ügyes vagy, Frances, ez a darab kifejezetten jól megy már. Valamelyik négykezes művel folytathatnánk, múltkor említetted, hogy kedved lenne egyet azok közül megtanulni. De előtte még szerettem volna valamit kérdezni. Van pár végzős diákom, rettenetesen tehetségesek, akárcsak te, és a végzős bálon ők lesznek az egyik fellépők. Most alapították a bandájukat, a Caleido-t, tudod, mint a kaleidoszkóp. Van énekes, gitáros, bass gitáros, dobos, és egy zseniális szaxofonos fiú. Most billentyűst keresnek maguk mellé. Azonnal te jutottál eszembe, mint a legtehetségesebb diákom. Szóval a kérdés, hogy lenne-e kedved hozzá?”

Talán életemben nem kaptam ennyi dicséretet egy ilyen rövid kis monológba, mint ettől a tanártól. Természetesen igent mondtam. Így lettem a Caleido szerves tagja. A mai napig minden hétvégén összeül a banda, hogy zenéljünk. Általában folk, reggae és jazz elemekkel megtoldott számokat játszunk koszos kocsmák miniatűr színpadán.

A továbbtanulási tanácsadóm szavai 19 éves koromban
„Valóban nehéz ez ilyenkor. Nem mindenkinek sikerülhet az egyetemre bejutás, és a meghaltak a szüleim kártya se mindig olyan ütős. De szakmát még mindig tanulhatsz. Nincs valami hobbid, amiből lehetne hivatás? Nem? Csak a zongorázás? Hát azt nem erőltetném, ha már egyszer felsültél vele. A hegesztés nem érdekel? Vagy mondjuk azokkal a hosszú ujjakkal akár varrónő is lehetnél. Nem, oké téged a zene érdekel. Hát akkor nem tudok segíteni, ha ennyire ragaszkodsz a burokhoz, amiben élsz.”

A középiskola végeztével jelentkeztem a new york-i zene akadémiára, hogy ott tanulhassak, azonban elutasítottak. A vékony boríték mindenről árulkodott, gyakorlatilag ki se kellett bontanom. Így maradtam a munkámnál Woodhaven House puban, mint pultos és pincér egyszemélyben. Csalódott voltam, de a főnök annyira jó arc volt, hogy próbált kirántani a megtörtségemből, és beíratott egy barista képzésre. Úgyhogy legalább már a kávéhab szívekből ötös vagyok.

A főnök szavai 23 éves koromban
„Lányom, gyere már ide, beszélni akarok veled. Tudod, te vagy itt a rangidős meg minden. Érted, lassan régebb óta vagy itt, mint én. Szóval tök jól csinálod a dolgod, a vendégek szerint is. Ott az a fickó még külön ki is emelete, hogy szexi a felsőd, és feldobod a napját. Ezt a munkamorált és elhivatottságot szeretem. Szóval arra gondoltam, hogy lehetnél az ilyen mini én. Oda állsz, ’oszt megmondod a tutit.”

Ez a megbecsülés egészen levett a lábamról.  Mondtam már, hogy imádok itt dolgozni? Még vegán kaja is mindig akad. Tiszta profit.

Ülni tétlenül és tehetetlenül a legrosszabb dolog, amit csak el tudok képzelni. Letörlöm a kövér könnycseppet, ami végigszalad az arcomon, majd még szorosabban kulcsolom magamhoz a térdem. Mégse tudok mást tenni, mint a tehetetlenségtől megdermedt valómban zokogok a sötét, dohos szobában. Nem merem kinyitni a szoba ajtaját, a látványtól azonnal elhánynám magam, és ájultan hullanék a kemény járólapra. Így is percről percre újra megjelenik a kép a retinámon, a gyomrom összeszorul, és kicsit öklendezni kezdek. Bárcsak ne láttam volna soha azt az üres, sötét tekintetet, amiből minden élet elillant. Az anyukám... az én anyukám… előbb az apukám, most meg az én anyukám… meghalt. Mindketten meghaltak. A gondolattól egyszerre önt el a düh és a félelem. Mérges vagyok, amiért úgy éltek, ahogyan. A város minden detoxikálójában ismert volt anyám neve. Sokszor került sok pénzünkbe -, mert ugye semmire jó biztosításunk volt - a gyomormosása, miután félholtra itta magát, és a mentők vitték el a kocsmából. Apám ugyan ez volt pepitában, csak őt a hasnyálmirigy rákja előbb pusztította el, mint azt ahogy saját maga tette volna a mértéktelen alkohol mennyiséggel. Sose éltem azt a bizonyos amerikai álmot. Ugyanis minden tévhit ellenére Amerikában is szenvednek az alsó osztálybéliek, mi pedig mindig is közéjük tartoztunk. Apám targoncavezető volt egy a házunkhoz közeli raktár egységbe, nem a legmegbecsültebb munkásként tartották számon révén annak, hogy sokszor reggelente a szonda kiakadt, mikor megfújta. Anyám a Walmartban volt árúfeltöltő, a dolgozói kedvezményből pedig az alsó polcos borra pont futotta, hogy azzal csillapítsa múlni nem akaró depresszióját. Ha hihetek a meséknek, akkor apám anyám előtt rendes ember volt, aki adott magára, és jelentett neki valamit a család. A válása azonban durván tönkre tette, nem csak egy filére nem maradt, de az exe lelkileg is kisemmizte. Ő ezen a lejtőn megindulva találkozott az alkohol mámorával, ami kicsit fertőtlenítette az egér rágta sebeket. Anyámmal pont így találtak egymásra, a kocsma pultnál támaszkodva, miközben két kisfröccsöt rendeltek a legolcsóbb borból. Mondhatni első látásra szerelem volt. Sose házasodtak össze, anyám bérelt másfélszobás kis lakásában zsúfolódtunk össze, mióta az eszemet tudom. Talán engem se akartak soha, csak úgy véletlen jöttem, anyám pedig az egész terhessége alatt feszült volt, hogy az orvos megtiltotta a dohányzást és a napi folyékony szíverősítőt. (Bár azért néhány tüske biztosan lecsúszott azalatt a bizonyos kilenc hónap alatt.) Mindenesetre arra jó voltam, hogy 8 évesen a konyha padlón fetrengő, magát összehányó anyám feje alá párnát tegyek, miközben tehetetlenül rángatózott. Tisztán emlékszem, hogy sokszor még mellé is bújtam ilyenkor, mert annyira szerettem, annak ellenére, hogy mennyire távolt állt egy igazi anyafigurától.  Az apámat három évvel ezelőtt vitte el a rák. Akkor is hasonló krokodilkönnyekkel zokogtam a kórházban. De most a történetben nincs kórház, kedves ápolók, akik anyám helyett magukhoz ölelnek, és bizonygatják, hogy szebb helyre került. Nem. Ma csak a halál és én vagyunk ketten abba a kis másfél szobás lakásban, és farkasszemet nézünk egymással. Elismerem, vesztettem. Én képtelen vagyok erre az egészre. Még hangosabban és erőteljesebben kezdek sírni, mikor is az ajtó kinyílik. Azt is csak tompán hallom, fel se nézek, a karomba zokogva emésztegetem a helyzetet. Valaki megsimítja a hátam, de még akkor se nézek fel.
- Gyere kislány, mennünk kell – hevesen ingatom a fejem a felszólításra. Valahol mélyen tudatosult bennem, hogy nincs többet családom. Magamra maradtam szülők és nagyszülők nélkül. – az őrsön már vár egy nevelőnő – állami gondozott. Talán ez egy olyan szitokszó, amiről még én is, ilyen fiatalon tudom, hogy semmi jót nem jelent. Ennél még az iszákos szülők is jobbak.
- Nekem nem kell nevelőnő – felelem két levegővétel között.
- Ömm… - hümmög mellettem a jelvényes inkvizítor, akire éppen akkor nagyon haragszom, mert benne látom az ördögöt, aki tönkreteszi az életem. – tudod nincs ki vigyázzon rád, és a nevelők majd fognak – hát empátiából biztos megbukott az iskolában.
- Kösz, tudok magamra vigyázni! – a zokogásom ekkor kezd el elegyedni a hisztivel.
- Kiskorúként még ezt nem teheted meg, kell egy felnőtt, aki…
- A bátyám!  - villan be hirtelen. Ugyan utoljára a bátyám apám temetésén láttam három éve, és az anyja akkor is tartatta tőlem a három lépést, nehogy leprás legyen vagy ilyesmi. De ő volt az egyetlen reménységem ebben a helyzetben.
- Őt is be kell vinni? – kérdezi értetlenül, majd kíváncsian forgatja az üres fejét jobbra-balra, hogy megtaláltja az említett fiút.
- Nem... – nehezemre esik visszafogni magamba a különböző jelzőket. – a bátyám nagykorú, hívja fel őt! – bár nem tudok róla sok mindent, azon kívül, hogy rohadt öreg. Még a telefonszáma sincs meg, de a kora éppen elegendő ebben a kellemetlen szituációban.
- Megnézném én azért magamnak ezt a bizonyos „bátyád” a nyilvántartásban.
- Nézd! – sóhajtok fel, letörölve egy újabb kövér könnycseppet. – A neve Bradin McVeigh.
Pár perc néma csend honol, míg valamit nyomkod a fickó a kütyüjén erősen koncentrálva
- Meg is van. Bradin Anthony McVeigh. Született Hammonton, New Jersey 1989. 04. 12. Anyja neve, Lori Straub.
- Igen, igen ő lesz az – bólogatok hevesen.
- Tudsz egy telefonszámot mondani?
- Nem… - őszintén fogalmam sincs, de így azért ebben a környezetben durva lenne kijelenteni.
- Akkor, míg kiderítjük, addig beviszünk az örsre. Nem maradhatsz a nyomozás helyszínén.
- Mit kell ezen nyomozni, két liter vodkába bárki belehalna. Itt voltam, láttam, én hívtam magukat – valószínűleg a rendőrnek ezen a ponton lett elege belőlem, mert felkap a vállára, és bármennyire is ficánkolok, rugdosódok levisz a lépcsőn, és begyömöszöl a rendőrautó hátuljába.

Mindeközben New York-ban:

- Húzóra! – kiáltja el valaki magát a tömegben, és millió pohár csendül össze. Egy pillanattal később az apró stampós poharak már üresek, és tequila a harmadéves rendőr tanoncok torkát marja. A szórakozóhely, ahogyan általában minden csütörtök este, tele van tömve huszonéves egyetemistákkal. A zene üvölt, és a legforróbb vérű lányok tarolnak a táncparketten. Bradin éppen átszuszakolja magát egy olyan keskeny résen, amin talán egy papírlap se férne át, hogy egy csendesebb helyre kerüljön. Ez a hely a mosdó, ahol a zene csak tompán szól, és ritmusos hányás hangok emlékeztetik a hollétére. Ekkor végre képes elővenni a farzsebéből a telefont, ami kitartóan rezeg már legalább egy perce. Természetesen a vonal túlvégén lévő pont akkor unja meg a csörgetést, mikor Bradin végre fel tudná venni azt. Murphy. Tehát ő csengeti vissza az ismeretlen számot, aminek előtagja arra a körzetre utal, ahol anyja él, és ő maga is töltötte a gyerekkorát.
- Igen tessék, Bradin McVeigh – szól bele erőteljesen a telefonba.
- Jó estét, Matthew Freed vagyok, a hammonton-i rendőrségtől – Bradin szemöldöke ekkor kicsit magasra szalad. Egyből arra gondol, hogy az édesanyjával történhetet valami.  – Elnézést az ilyen késő esti zavarásért, a húgáról lenne szó – ennek hallatán a fiú szemöldöke átbucskázik a koponyáján, és a tarkóján ér földet. Évek óta nem hallott a kicsi Frannyről, az anyja nem igazán csípte az új McVeigh családszerű képződményt, így Bradin úgynevezett mostohaanyját és féltestvérét sem. Bradin meg szereti az anyját, úgyhogy sose bolygatta otthon a kedélyeket azzal, hogy átjárt látogatóba az apja halála után.
- Miről lenne szó? – nem is érti, hogy miért őt hívták, ha Francesről van szó, mért nem a lány anyját. Ahogy ebbe belegondol, egyből leesik neki. Erikát már többé senki nem fogja felhívni…
- Erika Ward alkoholmérgezésbe elhunyt a mai napon. Az ön húga, Frances McVeigh pedig törvényes képviselet nélkül maradt. Az eljárás ilyenkor, hogy nevelőotthonba, majd nevelő szülőkhöz kerül, egészen addig míg örökbefogadót nem találnak neki. Most a hammonton-i kapitányságon van, ha érte kívánna jönni… - a rendőr még jó pár percig beszél, de valójában Bradin már mit se hall belőle. Talán kicsit kétségbeesett, vagy a korábbi tequila süketítette meg pár pillanatra. A jó szíve nem bírná elviselni, hogy valaki olyan kerüljön állami gondozásba, akinek részben az ő vére csordogál az ereiben.
- Visszahívhatnám pár perc múlva? – szól közbe megakasztva ezzel az eljárással kapcsolatos tájékoztatót, amit egyébként jó maga is ismer révén, hogy nem sokkal ezelőtt vizsgázott le belőle.
- Persze – nyögi ki habozva a tiszt.
Bradin szó szerint keresztül fut a tömegen, el se köszön baráraitól. A szórakozóhelyről kiérve rohanni kezd az albérlete irányába. A telefonján eközben türelmetlenül keresi az „anya” nevet, hogy megkérdezze, hozzájuk kerülhet-e a lány.


Az igazgatói előtt ülni mindig kissé stresszes, még akkor is, ha semmit se tettem. Izgatottan malmozok az ujjaimmal, miközben a tekintetem végig futtatom az előtérben kiállított képeken. A suli összes büszkesége fel van tüntetve valamilyen módon. Érmek, a fotók, festmények mind azt üvöltik az arcomba, hogy sose leszel ilyen jó, hogy felkerülj erre a dicsőség falra. A tekintetem, miután végig söpör a helyiségen, megpihentetem egy szőke göndör fiújún, aki összekulcsolt karokkal félig lefolyik a velem szembe lévő székről. Ha valaki, akkor ő biztos nem izgul. Ennek hatására én is egyből kínosnak érzem, hogy itt matatok a kezeimmel, mint egy idióta. Ennek hatására egy pillanatra megállok, és magam mögé rejtem a kezem. A bátyám a bal oldalamról sandán rám tekint, és oda súg egy „Minden oké?”-t. Valójában semmi sem oké. Az anyám alig két hónapja feldobta a talpát a konyhánk kellős közepén kis híján a szemem láttára. Ezt követően egy hónapot nevelőotthonban töltöttem, és valamiért egy natúr nem felelt meg a gyámhivatalnak, így egy katolikus lányotthonban senyvedtem, ahol még aludni se lehetett nyugodtan, mert a keresztre feszített Jézus a fejem felett folyton arra emlékeztetett, hogy milyen szar alak vagyok. Ezt is a helyhiányra fogták, bár meg vagyok róla győződve, hogy azt hitték, hogy egy alkoholista anya lányának a krisztusi szigor kell. Szóval nem telt úgy el nap, hogy ne gondolta volna arra, hogy inkább levetem magam a negyedikről, ha életem végig itt kell maradjak. Aztán egy nap Bradin, mint a megváltó, belépett a lányotthon ajtaján, és elárulta, hogy kiszabadít, ami a lelkemet is felszabadította azonnal. A rossz hír viszont az volt, hogy idő a papír munka, és míg nem ő a törvényes képviselőm, addig nem tehet semmit. Ennél is kicsit visszább ugorva az időben meg kell említenem, hogy az a hárpia anyja, Lori természetesen nem akart örökbe fogadni, valószínűleg még most is azt hiszi, hogy oda vinném neki a leprát. Szóval Bradin volt a tündöklő csillagom az égen, aki másfél hónappal később levágta rabláncaim, és magával vitt New Yorkba. Ekkor kezdődött a sitcomba illő életem négy egyetemista korú sráccal egy albérletben. Vagyis hát lehetett volna sitcom is, ha a bátyám nem kemény kézzel irányítja az életem, és hagyja, hogy a magam módján megéljem a gyász időszakot. Ragaszkodott hozzá, hogy a nagyvárosban töltött második napomon már beírasson ebbe a gimibe, ami inkább tűnt versenyistállónak, sem mint egy olyan átlag alatt teljesítő középiskolának, mint ahova eddig jártam. Nem véletlen izgulok most annyira. Csúnya lenne felsülni itt mindenki előtt.
- McVeigh-ék – szól ki az ajtón a titkárnő fontoskodva, én meg először fel se ismerem a nevem, a bátyám tol meg kissé erősebben a hátamnál, hogy álljak fel, ahogy azt ő is teszi.
Az igazgató belülről is olyan puccos, ahogy kívülről tűnt, tiszta cicoma az egész tele díjakkal és kitüntetésekkel. A titkárnő bezárja mögöttünk az ajtót, az igazgató pedig udvariasan hellyel kínál minket a vele szemben álló két bőrfotelben.
- Üdvözlöm önöket a Great Oaks Charter School-ban, én Ms. Timberly Wilson vagyok az intézmény igazgatója. Ön biztosan Frances McVeigh – biccent felém, amitől őszintén megdermed bennem a vér, a nő komolysága elképesztő, mondhatni lehengerlő. Csak bólintani tudok. – ön pedig… - néz a bátyám irányába értetlenül, aki 23 éves létére alig néz ki 16-nak.
- Bradin Wesley McVeigh – nyújtja illedelmesen kezét egy kézfogásra, a nő pedig ezt elfogadja. Erről egyből az jut eszembe, hogy nekem ez sose jutott volna eszembe ebben a fojtogató szituációban. – a bátyja vagyok és egyben a törvényes képviselője a szülei halála óta.
A nő illedelmesen bólint ezzel tudatva, hogy érti a helyzetet. Én csak lesütöm a szemem, mindig fáj szóban hallani a történteket.


Felkapom a hátizsákom a bejárati ajtó előtt, és miközben a tükörben megigazítom a hajam a szemem átsiklik a papírfecnire a fal kiemelt helyén, ami tele van írva a szabályokkal, hogy minden áldott reggel és este szembe jöjjön, és még véletlen se felejtse el senki a lakásban. Valahogy így fest az a lista:

1. A WC-t húzd le magad után!   -  és hajtsd le az ülőkét!!!
2. Takarítás KÖZÖSEN két hetente!
3. Ne rohaszd a hűtőben a szarjaid!  -  ne edd meg a VEGÁN sajtom a hűtőből!!!
4. Mosd el magad után a tányérokat!
5. Ne hagyj alsó gatyát a konyhapulton!
6. Ha nőt hozol fel, ne a kanapén csináljátok!
7. Ha kitúrod a fikát az orrodból, ne a falra kend!
8. Ha figanod kell, menny ki az erkélyre!
9. Ha bármely testnedved érintkezik a más fogkeféjével, égesd el, és vegyél másikat mielőtt bárki rájönne!
10. Tilos nyulat bármilyen formában a lakásba hozni!
11. Tilos McVeigh-en hugára ráhajtani!
12. Tilos a másik ölébe hányni, miközben azt hiszed a WC-re mentél okádani!

Mondhatni nem egy hétköznapi lista.  Bármilyen furcsa, és meglepő, de a legszórakoztatóbb pontok megtörtént esetek alapján került a listára. Az apró plusz kommenteket pedig én hagytam ott. Amikor beköltöztem emlékszem mennyire rosszul esett, hogy nekem egy külön pontot szenteltek, de a bátyám ragaszkodott hozzá, hogy a haverjai közül senki nem tekinthet mélyebben belém. Ez valahol érthető, révén annak, hogy mindössze 15 voltam. Most se jobb így 17 évesen a helyzet, a bátyám ugyan olyan paranoiás, mivel elkezdtem egy pub-ban dolgozni, és szerinte előbb-utóbb valaki meg fog erőszakolni a szomszéd sikátorban. Pedig csak neki akartam jót azzal, hogy beszállok a rezsibe, meg egyszer-kétszer a lakbérbe is.
- Indulhatunk már? – sóhajt fel karba font kezekkel hátát a falnak vetve Bradin.
- Megyek már, nyugalom…

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A Te történeted korántsem hétköznapi - már ha úgy vesszük, hogy azok a dolgok, amelyeken ilyen fiatalon is keresztül mentél, nem hétköznapiak. Pedig nagyon is igazad van, azokkal, akik az alsóbb társadalmi osztályokba tartoznak, sajnos senki nem foglalkozik eleget ahhoz, hogy tudja; ezek a mindennapok. Egy alkoholfüggő édesanya, bajos tinédzser kor - az emlegetett édesanyának köszönhetően - és az minimális mennyiségű segítség, amit külső szereplők igyekeznek megadni, de érezhetően nem végzik a dolgukat olyan lelkesedéssel, hogy tényleges segítséget jelentsenek. A továbbtanulási tanácsadódat a helyedben minimum orrba vágtam volna, amiért ilyen "jó" motiváció tudott csak lenni, de akkor talán korábban találkozol a bűnmegelőzési szervek bátor kollégáival, mint gondoltuk volna. Többet esküszöm nem biztatlak arra, hogy bárkinek is betörd az orrát - még ha meg is érdemli az illető.  
Nagyon tetszett a megoldásod a jellemed leírásánál, és a történeted sorai is csak úgy olvastatták magukat, hol egy-egy megmosolyogtató részletet bontva ki előttünk, hol olyan részleteket tárva elénk, amelyekből legszívesebben ugyanúgy ki akartunk volna menteni, mint a bátyád - én például legalábbis biztosan csak azt szerettem volna, ha az egészet egy rossz álommá lehet varázsolni, amiből felébred az ember. Talán nem volt könnyű megbirkózni a szüleid halálával és az intézetben töltött időszakkal, de New York már egy egészen más téma. Mondhatjuk, hogy egy teljesen új fejezet az életedben, új ismerősökkel, helyzetekkel és a folyton frissülő szabályok listájával. Bízom benne, hogy a jövőben már csak a megmosolyogtató emlékek gyűlnek majd, nem pedig a szívszorítóak.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!