Elégedetlenül küldtem tovább az asszisztensnek az anyagot. Sosem voltam, és nem is leszek az osztályvezetők gyöngye, évek óta, mióta az íróasztal mögé ültem, egyre jobban értem, miért a terep az én asztalom, nem egy irodai íróasztal. A műtőasztal felett sokkal jobban érzem magam. A kocsihoz érve, már majdnem sikerrel eldobtam minden mérgemet és elégedetlenségemet, a fáradtság sajnos továbbra is kísért, mikor meghallom a mobil csöngőhangját. Öcsém az, azzal a csöngőzenével, ami szerintem teljesen illik rá. Kiszusszantom a levegőt, mielőtt felveszem. - Igen? - már megint olyan ügyben keres, ami nem az én dolgom. Sok minden átrendeződött apánk halála óta, de ha lehet, még inkább nem volt kedvem egyben tartani a családot. Világéletemben meg voltam arról győződve, hogy a család szemefényéből lettem az utolsó senki, de akkor rájöttem, hogy egy fenét. Én voltam a lábtörlő, és még most is szeretnék, ha ez a szerep megmaradna nekem, amit persze, a francért is loholnék elfogadni. Borítsa másra a szemetét. - Nincs rá időm, mennem kell, szia - a második mondata után bontottam a vonalat. Még akkor is, ha mélyen bennem él az a nap, amikor apám keresett a bázison. Akkor tényleg le kellett tennem, és egy időben bántam, aztán valahol mégsem. A fejemben van az a hang, és az az érzet, amit szított bennem a hangja és a szavai. Szinte feltépem a terepjáró ajtaját. Nem embert műtök, nem muszáj finomkodnom, és ki akarom adni a dühömet. És csak nem hagyja abba. Még csak a saroknál vagyok, de újra hív. Ledobom az anyósülésre a mobilt, nehogy nekem automatikusan bekapcsolja hangszóróra, mert ott fogok oszlopnak futni. Legszívesebben cigire gyújtanék, annyira ideg vagyok, de tudom, hogy ezt akarja. Tisztára az öreg, csak fiatalabb kiadásban. Pedig úgy, de úgy örültem, hogy megszabadultam ettől a jellemtől! Ezért sem maradtam a családi házban, nagyon jó volt középsuliban kicsekkolni véglegesen a családi házból, persze azt adtam elő, hogy a katonai sulit, azt akarom. Való igaz, akartam, ám még inkább vállalom a szobatársakat, és az üvöltöző feletteseket, akikhez a rohadt világon semmi közöm, minthogy végigéljem a családi poklot. Még több, mint húsz év után is képesek idegbe tolni, pedig azt hittem, tudom kezelni. Hát, nem nagyon megy, ahogy látom. És csak megint! A kurvaéletbe! Ennyit az amúgy híres nyugalmamról, ha hivatásról van szó. Fogom a mobilt, és hátra akarom dobni. Csakhogy... Az sehol nincs megírva, hogy aki terepi katona(orvos), az tökéletesen vezet. Gyorsan, igen, ám, aki nagyméretű autókhoz szokott, annak még a terepjáró is smartautó. A kormány megrándul, jobbra kezd húzni, s mielőtt visszakapnám, hallom azt a jellegzetes fémes csikorgást, azonnal a fékbe taposok, a kéziféket is behúzom, reflex most itt azért van, nem úgy, mint pár tizedmásodperce. Csend, a fejemben is, kint is, talán. - Basszameg. Belelesek a visszapillantóba, nem jön autó, itt már csendesebbek az utcák, és kiszállok, előhalászva a mobilt is, hátha sikerrel még el is gázoltam valakit, amit kétlek, egyrészt, annak más a hangja, másrészt pedig másképp lökődik. Tapasztalat, khm... Egyből a másik oldalra megyek, majd az autóm alá tekintek. Senki. Ellenben... Az a fémes csikorgás nem egy útszéli választó volt. Azonnal a kocsihoz megyek, és ahogy látom, csak az sérült, az utastér felé lesek. - Halló, minden oké?
Fiatal korom óta az autók jelentették számomra a mindent és az egyetlent: a szórakozást, a kikapcsolódást, az érdeklődést, a rejtőzködést a világ küzdelmes valósága elől – habár nyilvánvalóan ezt így soha sem mondanám ki hangosan vagy ismerném be magamnak. Nagyon korán elkezdtem érdeklődni a járművek és azok működési elve, mechanikája iránt, ami végül szenvedéllyé nőtte ki magát. Mikor pedig végre talpra tudtam állni, ez lett a szakmám, az életem is. Mára már teljes fordulatot vett az életem, a másik oldalra kerültem. Én kérek és fizetek szolgáltatásokat, nem pedig én teszem azt másoknak. Mostanra annyi pénzem és hatalmam lett, hogy bármit megtehetek és megvehetek magamnak. Egy dolog azonban nem változott, mégpedig az autók iránti rajongásom. Azt mondhatnám, hogy az autók az egyetlen dolgok, amik iránt érzek valami szeretetfélét. Nem a gépek látványa, ami vonz, hanem természetesen imádok vezetni is. Imádok száguldani, ami persze ebben a városi forgalomban sajnos nem mindig tudok megtenni, ami rendkívül idegesít. Rengeteget ülök gépjárműben, hiszen a munkám azt követeli meg, hogy állandóan úton legyek. El se tudom képzelni, hogy milyen lehet az, ha az ember egy nap otthon ül, és nem csinál semmit. A mai nap is pont egy ilyen ingázós nap New York és Philadelphia között. Természetesen üzleti ügyben járok el, s mostanság legtöbb esetben nem is az autógyár miatt, hanem az a bizonyos másik dolog miatt. Amikor belementem abba, hogy Gordon fű alatt fegyvereket gyártson a gyáramban, koránt sem gondoltam, hogy az majd ekkora léptéket fog felvenni és ennyire bele kell magam ásnom nekem is. Persze ne mondom azt, hogy bánom, hogy jómagam is sokat szakítok az efféle bizniszből, de lassan már kezdem unni, hogy a társam, vagyis a mentorom léptem-nyomon engem ugráltat, ha valami nem úgy alakul, ahogy azt ő tervezi. „Azonnal intézd, Knox! Egyedül menj, Knox! Hozd ezt nekem, helyre, fiam! Te vedd át a szállítmányt! Ellenőrizd a fegyvereket, te jobban értesz hozzájuk!” – és hasonló kérésnek tűnő utasításokat kapok mostanában tőle, s habár megfogadtam, hogy senkinek nem engedem meg, hogy irányítson engem, neki mégis csak tartozom valamivel, valami hálaféleséggel. Szerencsére ma nincs az a túlságosan nagy forgalom, vagy legalább is mindig sikerül valahogy a sor elején megállnom, így amikor a jelzőlámpák zöldre váltanak, én lehetek az első, aki a továbbhalad. A következő szemafornál éppen a pirosba futok bele, ami időt az arra, hogy lehúzzam az ablakom és rágyújtsak. Éppen egy jó nagy slukkot szívok be a minőségi dohányból, amikor egy kibaszott nagy ütést érzek hátulról, majd a fejem a kormánynak csapódik egy pillanat erejéig. - Hogy az a jó büdöskurvaisten bassza meg! – mormolom magamnak, miközben vadul kihajítom a fölre a cigarettát, amely aztán a erőtől az aszfalton pattogva továbbhalad. A dühöm mérhetetlenül nagy, de nem az ütés miatt, ami a fejemet érte, hisz’ azt meg sem éreztem, hanem azért, mert tudom, hogy a kedvenc kis Bugattim totál káros lett. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy valaki csak úgy szétbaszta a legkedvesebb autómat, amin egyéként még egy pöszmötöt sem vagyok képes elviselni. - Ezt megbánod te idióta! – sziszegem még mindig magamnak, amikor is a visszapillantóban szemügyre veszem, hogy kivel, mivel állok szemben. Persze, hogy egy terepjáró, miért is ne? Nem elég, hogy a múltkor az a nő a vizes ruhájával ráült a bőrölésemre, most még ez is. Igen, határozottan vissza kell fognom magamat, hogy ne rántsam elő a pisztolyomat és lőjem le ezt az idiótát. Az az egy szerencséje, hogy a városban egyelőre meg kell játszanom magam és tisztes úriembernek kell, tűnjek – legalább is, míg nem fűzöm be Torrest. A másik szerencséje meg, hogy nincsenek velem az embereim, mert ők nyilvánvalóan ellátták volna már a baját a tagnak. - Úgy nézek ki, mint akinek minden oké? – válaszolok ingerülten, amikor a terepjárós pasas végül is ajtómhoz lép és érdeklődik a hogy létem felől. Leszarom, hogy vagyok, leszarom a pénzt, de az én gyönyörűségem már sose lesz ugyanon olyan. Ezzel ki is lököm a kocsim ajtaját – nem törődve azzal, hogy esetleg megütöm vele a másikat -, hogy jómagam is kiszálljak onnan. - Mondd csak, te vak vagy, vagy vetted az engedélyed? - nézek mélyen a másik szemébe, majd körbejárom a fekete autómat, hogy felmérjem mekkora a kár, bár az ilyen kocsiknál már egy karcolás is tragédia. - Nem tudom, hogy mi a fasznak kapnak az olyanok engedélyt, akik képetlenek megtanulni vezetni? – rázom a fejemet miközben konstatálom, hogy az autó hátsó oldala totál káros lett.
Amint meghallom a hangot, máris biztos vagyok abban: tuti semmi baja. Ahhoz szoktunk menni csatatéren a legutoljára, aki a legjobban üvölt. Aki nagyon sérült, az nagyon csendes... némelyek meg már hullacsendesek, vagy azok lesznek, azokra meg az időt nem is vesztegetjük. Életmentésre esküdtem, és olykor meg kell hozni azt a kurva kemény döntést, ki marad életben, kinek az élete árán, amin már amúgy sem lehet segíteni. Azért, ahogy ordít, és a fejszínét is meglátom, elkap az inger, hogy az utóbbiak közé soroljam. Egészen jól tudna hallgatni. A tartásom azonnal megváltozik, orvos vagyok, de katona is. Ha kell, ugyanúgy seggbe rúgok bárkit, és még sérült is lóg a vállamról (meg hedje szeretném. Azért teljes menetfelszerelést sem kéne csak úgy, ott hagyni....). S terepi vezetőként (nem terep(autó)vezetőként) pedig a parancs osztásához szoktam. De még ha fogadnám is, ugyanúgy állnék előtte, mint most. Nyugodtan és magabiztosan, hogy még a madászar is lecsúszik rólam, sőt, meggondolja magát. Kilöki az ajtót, legalább kinyílik, nem kell műszakisokat hívni, vagy a tűzoltókat, vágják már ki. De mivel rohadt közel volt az ajtó, és még az ablakot is lehúzta, egy pillanatra erősen megfogom, s megállítom azt az ajtólökést, addig, amíg el nem lépek onnan, s ugyanolyan nyugodtan nézek rá. Nem reagálom le a dühkitörését. Ez pont olyan, mint a felettes ordítása, a tábori ágy előtt, vagy kiképzésnél. Na és persze orvosként is kaptam már tüzet-vizet a sérültektől. Vagyis: itt be, ott ki. Én is fizettem a jogsimért, ahogy ő is, állapítom meg magamban. Remélhetőleg, mert a kenőpénzek repkedtek ám nálunk is, én meg barhiból nem adtam lóvét, izzadjanak csak meg abban, hogy hibátlanul csorgok át. Másodjára. Nem is tudom... hogy az olyan seggek seggébe toljuk a puccos kocsijukat, mint ez a majom? Inkább előveszem mobilom. - Baleset történt a ... -körbenézek, utcanevet keresve, házszámmal, aztán meglátom a kávézót is, azt is bemondom.- Személyi sérülés látható, nincs; egy mentő azért nem ártana, a találatot kapott vezető valószínűleg beverhette a fejét - hiába állt a kocsi, amikor belementem. - Richard Montblanc... rendben, köszönöm - orvos vagyok, első a szolgálat, utána jöhet a puccos kocsi. - A rendőrség is kijön, felvesszük a jegyzőkönyvet - nem, isten ments, hogy kimondjam, én vagyok a hibás. Ugyanis honnan tudjam, éppen hogy rendetlenkedett, mikor belementem? Közben nyugodt maradok, s a hangom is az. Ha továbbra is tajtékozni van kedve, bocsi, rossz lóra fogadtál, elég sok, hozzád hasonló esettel van dolgom, nap, mint nap, eggyel több, vagy kevesebb, mit számít?
Ez az egész nap eleve egy elbaszott nap volt, mint maga az út is, hiszen Gordon olyan piti dolog miatt kért meg, hogy menjek el másik városba, amit a magam fejétől tutira csak telefonon keresztül intéztem el. Úgy néz ki, azt hiszi, hogy én nem csak milliomos, de időmilliomos is vagyok. Ő eléggé régi vágásúnak mondja magát, és szerinte nincs sikeresebb üzletkötés a személyes üzletkötésnél. Jómagam már egy újabb világban szedtem össze magam, amikor az idő pénz, tehát én olykor megkönnyítem a saját dolgom egy-egy telefon vagy online beszélgetés segítségével.Természetesen ezért én is úgy vagyok vele, hogy magam szeretem intézni a saját dolgaimat, csak magamban bízok meg igazán.Persze az embereim nagy része a tűzbe menne értem, ha valamilyen fizikai tettről van szó, de ha gondolkodni kell és az ész játékát űzni, akkor leginkább nekem kell megoldani a problémákat. Általában hidegvérű embernek mondanám magam, de vannak azok az esetek, amikor nekem is elborul az agyam, és ha a drága autómnak esik baja, akkor ez pont egy olyan alkalom.Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok egy agresszív ember, mert bizony az vagyok, de általában képes vagyok valakire haláli nyugalommal fegyvert szegezni vagy beverni a képét. Most azonban olyan dolog történik, amire egyáltalán nem számítok.New York-i forgalomhoz képest eléggé nyugi van, sikerül gyorsan és könnyedén előre haladni a fekete Bugattival, de a piros lámpánál még nekem is meg kell állni, ugyebár.Nem mintha a rendőrség berkein belül nem lenne több beépített emberem vagy amolyan informátorom, akár olyan, akit zsírosan lefizettem, és ezt néha ki is használom, de akkor állat még én sem vagyok, hogy gyorshajtással megöljek valakit vagy miattam haljon meg valaki.Nem úgy ez az idióta sofőrimitátor, aki még 20km/h-s sebességgel is képes hátulról széttrancsírozni a kocsimat. Naná, hogy dühös vagyok!Nem is értem, egyeseket, hogy engednek ki a közútra felnőtt emberek közé.Miután kidühöngöm magam és kiszállok a szétvert autómból, azonnal megindulok az autó hátsó oldalához, hogy megnézzem, milyen kárt okozott ez a pojáca, aki szemmel láthatóan még csak nem is sajnálja, amit tett.Eleve nem bírom, ha levegőnek néznek és valaki nem esedezik a bocsánatomért, szóval amellett, hogy az autóm sajnálkozok, azon is kezdek agyalni, hogy mit csináljak ezzel a szerencsétlennel miután lenyugszom.Van egy pár elképzelésem, hogy hogyan tudnám rajta megtorolni, de a figyelmemet egy időre elvonja a tény, hogy az ürge azonnal értesíti a mentőket, majd pedig a rendőrséget. - A mentőkre semmi szükség, mint láthajta! - vetem oda morogva a majomjának. Most nem gondolja komolyan, hogy engem akar vizsgáltatni. De mondjuk talán mégsem olyan rossz ötlet, ha mentőket hív, például saját magam miatt, ha szétverem a képét, ha még sokáig pattog és okoskodik nekem. - Ha esetleg nem érzi úgy, hogy magának van szüksége rájuk - teszem hozzá még igazán visszafogott stílusban, de ezt feheti akár fenyegetésnek. - Na, ne! Nekem erre most nincs időm - rázom meg a fejem, amikor hallom, hogy a másik most a rendőrséget is hívja. Tény, hogy a hibás ő, és azt is biztosra veszem, hogy ennem az embernek nincs pénze kifizetni az autómon okozott kárt.Mivel van saját javító műhelyem, simán el tudom szállítatni a kocsit, és ha lehet, meg is javítjuk, bár félő, hogy szegény pára már sosem lesz a régi. - Ugye tudja, hogy ha hívja a rendőröket, csak magának származik baja ebből? - morogm magam elé a neki feltett kérdést. - Inkább azt mondja meg nekem, hogy van e erre a kárra fedezete? - teszek fel neki egy újabb kérdést, habár nincs szükségem a pénzére, próbálom meggyőzni arról, hogy miért nem jó neki, ha hívja a zsernyákokat. Nekem igazából mindegy, hiszen hibás nem vagyok, pénzem van elég, és mint mondtam, a rendőrök nagy része is az oldalamon áll, úgyhogy valami igazán nagy pert varrhatnék a nyakába. Magyarázni meg úgysem fogom neki a baleset eszmei kérdéseit, hiszen mit tudhat egy iilyen amatőr az igazi autókról?A problémám itt inkább abból adódik, hogy a pasas nem kért tőlem bocsánatot, és nyilvánvalóan tönkrevágta a kedvenc gépemet.Közben azért én is felcsörgöm az embereimet, hogy jöjjenek értem, hiszen nyilvánvalóan ilyen kocsival nem mehetek Philadelphia-ba.
Dühös. Ez jó jel, mert azt jelenti, túlélte a balesetet. Terepen sem ahoz rohanunk, aki a leghangosabban üvöltözik, mert ha van ereje üvölteni, akkor akkora nagy baj nem lehet. Ellenben aki csendben van... na, az van bajban. Tojok az anyagi dolgokra, az emberi életre tettem le a voksomat, azt védem. Duplán is. Nem is reagálok arra, hogy a mentőkre semmi szükség. Van benne igazság, de inkább csak azért mert itt van egy katonaorvos, traumatológus. A fejsérülések pedig felettébb trükkösek szoktak lenni. Plusz, ha nem protokol szerint járok el, én ütöm meg a bokám. Orvosként. Szóval moroghat nekem, sokszorosan az ő érdeke, neki az élete, nekem meg a renomém múlik rajta. Felmértem már korábban, mire lenne képes, a düh pedig a lehető legrosszabb tanácsadó, plusz nem nekem lenne bilincs a kezemen, ha bemosna. Fél füllel hallok valami mormogás félét, de amíg nem akadályoz abban, hogy tegyem, amit tennem kell, addig nincs bajom vele. - Nem hívom. A központ értesítette hivatalból a rendőrséget - teszem el a mobilom, aztán meggondolom magam. Direkt nem figyelek arra a manipulatív halandzsára, amit kioszt, hogy nekem lesz bajom ebből. Vagyis nem halandzsa, mert neki lesz, ezek szerint, különben nem mondaná. - Csak nincs vaj a füle mögött, hogy nem kívánja a zsarukat? Ez csak egy jegyzőkönyv, ami alapján kiegészítik a kárjelentést, és gondolom nem szeretné, ha beleszállna a kocsijba még valaki? - a cicáján kívül, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. - Köszönöm kérdését, én is jól vagyok. - hol szarom én le, hogy mekkora kár van a kocsijában? És mióta ilyen anyagias egy ilyen kocsival járkáló? Az én sportverdám ezerszer jobb, mert láthatóan ő csak puccol, nekem a sebesség számít. A távolban már hallani a szirénákat. - Ha megvizsgálták, s minden rendben van, és a jegyzőkönyvet is felvettük, elviszem, ahová tartott, hogy minél kevesebbet késsen. - én is késésben vagyok, de vele ellentétben nem vagyok szőrszálhasogató. Ellenben felveszem a szokásos szilárd megjelenésem, elvégre ahhoz szoktam hozzá, hogy felelek másokért, s ehhez kell határozottság. Kiveszem a névjegytárcámat, kiveszek belőle egy kártyát. - Itt a névjegykártyám is, a biztonság kedvéért. - tökre ajánlom neki, hogy adjon elérhetőséget, bár a rendszám alapján simán vissza fogom keresni az adatbázisban, nem fog gondot okozni. Az egyik oldalról a mentő, a másik oldalról a rendőrség érkezik. - Nem fog olyan sokáig tartani.
Kezdőlap
