Katona - még két év íróasztal mögött töltött év sem koptatta ki belőle azt a tömörséget és csendességet, az utasításokhoz szokott jellemet és viselkedést, mit jó ideje tud magáénak. Határozott, képes ugyan csapatban dolgozni, de hozzászokott, hogy ő az irányító, s hiába katona, parancskövetéshez szokott, a terület, ahol dolgozott, régóta az ő irányítása alatt van. Az utóbbi években tanult meg igazodni, az élet volt a tanítómestere ebben, nem a harctér, ahonnan embereket menekített ki, életveszélyes viszonyok között. Így, mint életének minden területén, ez a kettősség itt is jelen van. Nem tartja magát katonának, mégis, harci terepviszonyok nélkül nem tudja elképzelni létezését, az a természetes közege, így az íróasztal mögött eltöltött évek lassanként kikezdik azt a türelmet és megértést, amit felvett a megbízása elején.
Az ő arca a fókuszáltság és kitartás.

Orvos - a legtürelmesebb arca mind közül. Itt sajátította el a türelmet, és egyben egy másik fókuszáltságot is, hiszen míg mások harcoltak, fedezték őket, neki a legfontosabb az volt, hogy a sérültek egyben és minél épebben kerüljenek ki egy harc súlytotta övezetből, s kerüljenek minél hamarabb gyógyító kezekbe. Viszontagságos körülmények között is sokáig képes kitartani, s törődni a sérültek hogylétével, s hogy egy nyugodtnak tudható közeget adjon meg számukra, személyében is. Szakértelmére már építhet, mégis tudja, van még hová fejlődnie.
Az ő arca a szakértelem és türelem.

Ember - legsebezhetőbb oldala. Nem gondolta, hogy képes lesz majd embereket gyógyítani, s minden elképzelhető rendszer ellen lázad, ezért is igyekszik mindenhol a csúcsra feljutni a ranglétrákon, vagy legalábbis olyan helyre eljutni, ahol kevesen csesztetik. Valójában ezt az oldalát ismeri a legkevésbé, s foglalkozik vele, ezért mindent, amit itt takar el, életének többi területére tolakszik, s jelenik meg. Az ő arca a düh és a félelem.

   
- Mi? - a háttérzaj egyre erősebb, majd a riadó is megszólal. - Le kell tennem, majd hívlak.
Megkönnyebbülve bontja a vonalat. Mindig kerüli apja hívásait, s legnagyobb vágya, hogy soha többé ne kelljen vele beszélni. Nem fogja neki megbocsátani azt, hogy miként bánt vele azután, hogy bejelentette, lesz ugyan katona, mint ahogy a családjában mindenki az, még az anyja és lánytestvérei is, ám előbb elvégzi az orvosit, mert ilyen minőségben akar megjelenni a terepen. Azóta nem beszélnek egymással, az utóbbi egy évben azonban minduntalan keresi. Már csak azért is, mert nem olyan régen olyat tett, amit csak apja közbejárásával úszott meg, kihasználva tábornoki rangját. Iszonyatosan dühös lett rá, ám az egyezség úgy szólt, hogy ha keresi, akkor beszélnek. Muszáj volt elfogadnia, ha azt akarta, újra terepen lehessen, s azóta minden dühe a felszínen fortyog, s nagy erővel kell visszafojtania. Tudja, hogy ez nem mehet így tovább, előbb-utóbb a munkájára is hatással lesz.
De mégsem bírja türelemmel apja hívásait, és a kötelező családi megjelenéseket, és vacsorákat, amikre szintén kötelezte. Úgy érzi magát, mint egy tizenéves tacskó, akit pórázon kell tartani. S már csak azért sem érti, mert az apja viselkedett vele furcsán a kijelentése után, nem fordítva.
Az akció után kimerülten rogy a tábori ágyra, de nem pihenhet sokáig, kevés orvos és nővér maradt, s úgy osztották fel az ügyeletet, hogy mindenki tudjon eleget pihenni. PIszok kimerült, de a belépő felettes láttán vigyázba vágja magát, de az csak legyint, ahogy viszonozta a tisztelgést.
- Telefonja van - értetlen tekintete még a felettese szobájában is arcán van, ám mikor a vonal túlsó felén anyja hangját hallja, sejti, hogy ez nem egy jószívű fejre olvasás lesz.
Percek múlva csendben teszi le a telefont, pillantása a közben az orra elé csúsztatott papírra esik.
- Egy óra múlva indul vissza az egyik gép. Addigra készen legyen. Távozhat.
Szótlanul veszi el, s a szokásos körök után ugyancsak csendben pakolja össze a holmiját. Az eligazítást már nem ő fogja megtartani, a helyettese is megvan.

Két évvel később
Már régen lekopott gyűrűs ujjáról a gyűrű nyoma, két év hosszú idő. Anyja ujján azonban még ott van a nyom, arcán pedig az érzelmek, amiken keresztülment az utóbbi években.
- Tényleg ezt választod?
Nem néz anyjára, a szék háttámlájának dől, elgondolkodva.
- Sosem fogom apám nyomába érni. Öcsém előbb lesz tábornok, mint én valaha ezredes - már csak a teljesen eltérő területek miatt. És váltani sosem akart. Ő katonaorvos, és az is marad.
- Nem erre értettem. Úgy gondolod, neked tényleg a kórház lesz a legmegfelelőbb?
Sóhajt egyet. Anyja mindig is olvasott benne.
- Nem tudom - érzi, hogy belefáradt sok mindenbe, ugyanakkor dühe és mérge minden eddiginél magasabban van. Úgy pedig nem tud úgy teljesíteni már a harctéren, mint azelőtt, hogy megkapta volna anyjától a telefonhívást, amiben elmondta életének két legszörnyűbb hírét, és ez is dühítette. A felesége ütközetben hunyt el, apjánál meg rákot diagnosztizáltak. Ő meg rátette a vonalat, amikor el akarta neki mondani, és hogy kérje, jöjjön vissza. Azok voltak az utolsó szavak, amiket tudtak váltani.
- Majd meglátom - még ezek után is visszamehet terepre, ha úgy dönt, de most még nem képes rá. Amik történtek, megértette, előbb magát kell rendbe tennie, hogy újból ott lehessen lélekben, mert így csak a múlt hálójában vergődne.
- Tudom, hogy jól fogsz dönteni - nem ér hozzá anyja, távozás közben, nem egy érzelgős, ölelkezős fajta, és neki nem is volt erre igénye.